A Duguay-Trouin osztályú cirkálókon a franciák a világon először adaptálták a csatahajókon használt 4×2-es lövegtorony elrendezést cirkálókra is. A négy ikerlövegtorony tervezésénél is a csatahajók lövegtornyainak mintájából indultak ki, a tornyok többé-kevésbé ezek kicsinyített változatai voltak. A későbbi cirkálókon is ezt az elrendezést használták, egészen a La Galissonniere osztályig, melynek hajóin először rendszeresítették a háromágyús lövegtornyokat, amiket a későbbi nehézcirkálókon is használni akartak.

Az Algerie 203mm/55 M1931 ágyúi a korábbi nehézcirkálókon használt lövegek módosított változatai voltak, nem teljesen új konstrukciók, de számos változtatást hajtottak végre rajtuk az előző típushoz képest. Az ágyúcsövet itt is több belső cső egymásra húzásával állították elő, s a Naval Weapons of WWII szerint a belső „A” jelű cső átmérője az Algerie-n kisebb volt, mint a korábbi nehézcirkálókon, és más volt a závárzat felépítése is. A legnagyobb különbség azonban a cső hossza volt, a korábbi 50 kaliberhosszúságú ágyúcső helyett 55 kaliberhosszúságút használtak. A források többsége szerint azonban az Algerie-n legfeljebb csak tervezték használni az új típusú löveget, de végül valójában ugyanazt az M1924 típust építették be, mint az előző osztályokon. (Az ember nem gondolná, hogy a XX. századi, jól dokumentált hadihajók esetében, melyek tervrajzai többnyire mind fennmaradtak, ilyen bizonytalanságok előfordulhatnak, pedig a talán legismertebb csatahajó, a Bismarck esetében a szerzők még abban sem tudnak egyetértésre jutni, tulajdonképpen milyen hosszú is volt a hajó?) Az M1931 löveget papíron 1933-ban rendszeresítették, ám egyes források szerint ténylegesen végül csak 1936-ban állították szolgálatba. Ha ez igaz, megmagyarázhatja, az Algerie építésénél miért a régi típusú ágyú mellett döntöttek. Az új ezek szerint túl későn készült el ahhoz, hogy az Algerie-t felszerelhessék vele, és legfeljebb csak a következő, a negyvenes évek elején a Duguay-Trouin osztály pótlására megépíteni szándékozott C5 jelű nehézcirkálókon tudták volna csak felhasználni. Az egyszerűség kedvéért elfogadva ezt a hipotézist, a továbbiakban az 1928-ban rendszeresített M1924 löveget ismertetném, mely egyébként is majdnem ugyanazokkal a paraméterekkel rendelkezett, mint a bizonytalan egzisztenciájú M1931 típus.

A löveg teljes súlya a závárzattal együtt 20,7 tonna volt, a hossza 10,5 méter. (Az 55 kaliberhosszú változaton 11,65 méter.) Mint általában a nagy francia hadihajókon, a závárzat itt is csavarmenetes volt, csak a La Galissonniere osztály 152 mm-es lövegtornyain tértek át a német hadihajókon általánosan használt, egyszerűbb felépítésű, és gyorsabb működtetést lehetővé tevő ékzáras rendszerre. A csövek belseje 8,12 méter hosszan volt huzagolva, hatvan 1,9 mm mély és 7,5 mm széles huzag futott körbe a csövekben. A huzagok menetemelkedése 1/25,59 volt, vagyis a huzagok a csőben 25,59 kaliberhossz alatt tettek egy teljes fordulatot. A töltényűr hossza 1,856 méter volt, a kilövéskor itt keletkező nyomás 3.200 att, az 1936-ban rendszeresített kisebb tömegű kivetőtöltetek használatával 2.800 att. A csöveket a -5/+45 fok közti szögtartományban lehetett emelni, de az utántöltés csak +10 fokos csőemelkedési szögig volt lehetséges. Kilövéskor a csövek hátrarúgása 70 cm, a számított élettartamuk körülbelül 600 lövés volt.

Az ágyúkhoz kétféle lövedéket használtak, páncéltörő APC gránátokat – a franciában OPf, Obus de Perforation –, és a gyengén vagy sehogyan sem páncélozott hajók, illetve a parti célpontok elleni nagy robbanóerejű HE gránátokat. (Franciául OEA, Obus Explosif en Acier.) Az 1927-ben rendszeresített páncéltörő gránátok hossza 101 cm, súlya pedig 123,1 kg volt. Használatban volt a gránát egy könnyített, 191,7 kilós változata is. 1936-ban rendszeresítették az új típusú, nehezebb APC gránátot, melynek hossza 97 cm, tömege pedig 134 kg volt. A páncéltörő gránátok robbanótöltetete 4 kg melanitból állt, melynek szokatlanul nagy hányada, a teljes tömeg 6,5 százaléka alkotta az indítótöltetet. A szintén 1927-ben rendszeresített nagy robbanóerejű HE gránát hossza 100,5 cm, tömege 123,8 kg, a robbanótöltet tömege pedig 8,3 kg volt.

A gránátok kilövéséről az 53 kg összsúlyú kivetőtöltetek gondoskodtak, melyeket két részletben, selyemzsákokba csomagolva töltöttek be a gránátok mögé. Az új típusú, nehezebb gránátok kilövésekor a töltényűrben keletkező nyomás nagyobb lett, mint a korábbi gránátok esetében, ami túlzottan megviselte a cső szerkezetét, így 1936 után egy könnyebb, 47 kilós kivetőtöltetet rendszeresítettek, melyet szintén két részre osztottak. Az eredeti kivetőtöltetek 895 mps kezdősebességet biztosítottak az 1927-es gránátoknak, a későbbi könnyebb töltetek pedig 850 mps-t. Az 1936-tól használt nehezebb gránátokat már csak az új, könnyebb kivetőtöltetekkel használták, melyek 820 mps kezdősebességet adtak nekik. A lőtávolságok csak az új, könnyebb kivetőtölteteket használva ismertek, ezekkel a maximális 45 fokos csőemelkedés mellett a régi gránátok 31,4 km, az új, nehezebb APC gránátok pedig 30 km távolságra voltak képesek eljutni. A 203 mm-es ágyúktól ez kiváló teljesítmény volt, mely a legtöbb korabeli, azonos kaliberű típusét felülmúlta. Az APC gránátok páncélátütési képességéről nincsenek adatok.

A számított tűzgyorsaság percenként 5-6 lövés volt, a gyakorlatban azonban általában percenkénti négy lövés volt az elérhető maximum. A lőszerkiszabat csövenként 150 gránát volt, ennyi fért el a lőszerraktárakban, azonban békeidőben általában csak csövenként 120 gránátot raktároztak a hajókon.

Az Algerie-n nemcsak az ágyúk, hanem a lövegtornyok is a régebbi nehézcirkálókon használtakkal voltak azonosak, az egyetlen komolyabb különbség az erősebb páncélzat volt, és hogy nagyobb súlyuk miatt nagyobb teljesítményű villanymotorokat használtak a tornyok mozgatására. A tornyok súlya egyenként 240 tonna volt, hatvan tonnával több, mint az előző nehézcirkálók lövegtornyainak súlya. A tornyokat jobbra-balra 150 fokkal lehetett elfordítani, vagyis 300 fokos ívben lehetett velük tüzelni. A gyakorlatban azonban a tornyok oldalra való kitérítését az első tornyoknál 135, a hátsóknál pedig 125 fokra korlátozták, valószínűleg biztonsági okokból, hogy a csőtorkolatok ne kerüljenek olyan közel a felépítményekhez és a fedélzeti szerelvényekhez, hogy kilövéskor a légnyomás kárt tegyen azokban. Ahogy a nagy hadihajókon gyakran szokásban volt, a lövegtornyok neveket is kaptak, az elülső I. torony az Alger, a II.-es az Oran, míg a hátsó III. torony a Konstantin, a IV.-es pedig a Kara-Mustapha névre lett keresztelve.

A lövegtornyok mozgatásáról egy hidraulikus rendszer gondoskodott, melyet a korábbi nehézcirkálókon egy 22,5 lóerős villanymotor üzemeltetett. Az Algerie esetében ennél nagyobb teljesítményű motorokat használtak, valószínűleg ugyanolyan 30 lóerős motorokat, mint amilyenekkel az ágyúcsövek emelőszerkezeteit is üzemeltették. A lövegtornyok forgatási sebessége másodpercenként hat fok volt, míg az ágyúcsövek emelési sebessége másodpercenként 10 fok. A tornyok szellőzésére nagy gondot fordítottak, minden lövegtorony két erős, 1500 m³/h kapacitású ventilátorral volt felszerelve. A lövegtornyok ágyúcsövei egymástól 1,88 méter távolságban helyezkedtek el, ami elég nagy távolság volt ahhoz, hogy a csövekből kilőtt gránátok ne zavarják egymás pályáját. Az olasz nehézcirkálókon a csövek csupán egy méterre voltak egymástól, s ennek köszönhetően a gránátjaik szórása igen nagy volt.

A lövegtornyok a felső részen 5,9 méter belső átmérőjű barbettákra voltak ráültetve, páncélozott, henger alakú aknákra, melyek összekötötték a tornyokat a hajó legmélyén fekvő lőszerraktárakkal. A raktárak a hajó két legalsó szintjén helyezkedtek el, alul, a hajófenék felett a gránátok raktárai, a felette levő szinten a kivető tölteteké. A hadihajókon általában ez volt a szokásos elrendezés, a hajófenék alatt robbanó torpedó vagy akna robbanása így főleg a lövedékek raktárát érte, melyek a kivetőtöltetekkel ellentétben a gyújtó nélkül igen kevéssé voltak hajlamosak külső hatásra berobbanni.

A raktárakból minden ágyúnak külön lőszerfelvonó szállította fel a lőszert, melyek a barbetta közepén, egy 2,4 méter átmérőjű csőben mozogtak. A felvonók végtelenített láncként mozogtak, a rájuk erősített négy darab, háromszintes lőszerszállító kocsi közül kettő megrakva tartott felfelé, a másik oldalon kettő üresen lefelé. A kocsik felső tálcáján a gránátot, az alsó kettőn a kivetőtöltet két zsákját szállították. A lőszerfelvonó nem közvetlenül az ágyúkhoz szállította a lőszert, azok alatt egy szinttel, a lövedékkezelő helyiségben azt átrakodták egy másik felvonóra, és az vitte fel az ágyúcsövek külső oldalához a gránátot és a kivetőtöltetet. A felső lőszerfelvonó két szállító kocsival üzemelt.

Ez lassabb megoldás volt, mintha a felvonó közvetlenül az ágyúkhoz szállította volna a lőszert, de biztonságosabbnak gondolták, ha a raktárak nincsenek közvetlen összeköttetésben a toronnyal. A tűzvédelemre egyébként is nagy gondot fordítottak, a lőszerlift útját a raktárak és a lövedékkezelő helyiség között négy tűzálló csapóajtóval biztosították, hogy a toronyban keletkező tűz ne juthasson el a raktárakig. A lövedékkezelő helyiségben egyébként tárolni is lehetett a lőszert, általában csövenként hat lövésre elegendő gránátot és kivetőtöltetet halmoztak fel itt, melyek a tengeri csaták kritikus első perceiben biztosították volna a maximális tűzgyorsaságot. Ennek a készenléti lőszernek az elhasználása után viszont tilos volt lőszert felhalmozni a torony, vagy a lövedékkezelő helyiség tereiben, az itteni készleteket csak akkor töltötték fel újra, ha a harc vagy a lőgyakorlat véget ért.

A francia nehézcirkálókon használt úgynevezett katapult-töltőberendezés (catapult rammer) működtetéséhez az ágyúcsövek kilövés utáni visszarúgásának energiáját használták fel. Maga a töltő azonban csak a gránátot töltötte be a töltényűrbe, a két kivetőtöltetet már kézzel kellett utána tölteni. Miután ezek egyenként csak 24-26 kilósak voltak, ez nem volt nehéz művelet, viszont lassította és bonyolította a töltési mechanizmust.

Az Algerie másodlagos fegyverzetét alkotó 100 mm-es ágyúk új fejlesztések voltak, eredetileg már az előző sorozat utolsó hajóját, a Dupleix-t is ezekkel akarták felszerelni, de az ágyúk fejlesztése némileg elhúzódott, s így az Algerie-n kerültek először rendszeresítésre. A korábbi 75 mm-esnél nagyobb kaliberű légvédelmi ágyúk szolgálatba állításával a franciák a riválisokat akarták követni, akik már mind hasonló kaliberű ágyúkkal szerelték fel cirkálóikat. Miután néhány cirkálón használták a 90 mm-es légvédelmi ágyúkat is, az a helyzet állt elő, hogy a francia haditengerészet viszonylag kis számú cirkálóján három, különböző kaliberű légvédelmi ágyú volt rendszeresítve, melyeket ötféle lövegtalpra szerelve alkalmaztak.

A 100 mm-es ágyúk ikerlövegként kerültek rendszeresítésre, a két, egymástól 60 cm távolságban beépített csőnek közös bölcsője volt, így csak együtt lehetett mozgatni őket. A hátul nyitott lövegtornyok súlya egyenként 13,5 tonna volt, s a franciák az Algerie mindkét oldalán hármat helyeztek el belőlük. Az elülső lövegtornyok a parancsnoki híd két oldalán, a hátsó négy pedig a katapult mögött, a repülőgépek és a csónakok mozgatására szolgáló daruk állványának a két oldalán voltak elhelyezve. A kilövés a felépítmények miatt viszonylag kicsi, körülbelül 160 fokos horizontális szögben volt lehetséges. A kezelőket védő lövegpajzs páncélzatának vastagsága csupán 5 mm volt. A tornyok forgatási sebességéről nincs adat, de legfeljebb 250 km/h sebességgel repülő célpontokat lehetett követni velük. A harmincas évek elején ez még megfelelőnek tűnt, de a háborúban később ezek a lövegtornyok már lassúnak számítottak.

Az ágyúcső teljes hossza, a závárzattal együtt, 4,74 méter volt, súlya 1,65 tonna. A csöveket a -10/+80 fokos szögtartományban lehetett emelni, az utántöltés minden csőállásban lehetséges volt. A lőszerellátmány csövenként 400 gránát volt, ezek nagyobb részét a légi célok ellen használt, időzített gyújtóval szerelt HE gránátok tették ki, melyek súlya 13,5 kg volt, a gránáttal együtt szerelt kivetőtöltettel pedig összesen 22,7 kg. A gránát teljes hossza 45 cm volt, míg a lőszer teljes hossza, a kivetőtöltet bronzból készült hüvelyével együtt, összesen 101 cm. Kisebb számban használták a felszíni célok elleni, érintőgyújtóval szerelt félpáncéltörő gránátokat is, melyek súlya 14,95 kg volt. Ezekből csak keveset alkalmaztak, a Richelieu csatahajón például csövenként mindössze tíz gránátot tároltak ebből a típusból. A 100 mm-es ágyúkból világítógránátokat is lőhettek ki.

A gránátok kezdősebessége 780 mps, a páncéltörő gránátok esetében 765 mps volt. A legnagyobb lőtávolság felszíni célpontok ellen 45 fokos csőemelkedésnél 15.900 méter volt, míg légi célok ellen nagyjából tíz kilométeres magasságig lehetett hatásosan tüzelni. Tüzeléskor a csövek hátrarúgása 45 cm volt. Az ágyúk számított tűzgyorsasága percenként 16 lövés volt, a gyakorlatban később azonban legfeljebb percenként tíz lövést tudtak csak elérni. Élesben, harci körülmények között több forrás szerint még ennyit sem. A töltés elvileg félautomata volt, de így is sok kézi munkát igényelt, ami lelassította a töltési folyamatot, s az ágyúk valódi tűzgyorsasága a gyakorlatban végül percenként 6-7 lövés körül alakult, ami igen gyenge értéknek számít, és eléggé lerontotta az egyébként modern lövegek harcértékét. A hat lövegtoronyhoz kilenc lőszerfelvonó szállította fel a lőszert a raktárakból, a tornyok saját liftjei mellé minden toronypárhoz beépítettek még egy tartalék lőszerliftet is.

A közeli célpontok ellen használható, kiskaliberű légvédelmi fegyverként az Algerie az eredeti tervek szerint a 37 mm-es gépágyúk legújabb, teljesen automatizált változatát kapta volna, melynek tűzgyorsasága elérte a percenkénti 160 lövést. A fejlesztés azonban a vártnál sokkal lassabban haladt – annyira, hogy később az egész projektet törölték –, így a cirkálót a régebbi típusú, 1925-ben rendszerbe állított 37 mm-es gépágyúkkal, majd később ezek 1933-as fejlesztésű változataival szerelték fel. Szolgálatba állításakor az Algerie csupán négy darab, egycsövű 37 mm-essel volt felszerelve, majd később az újabb típus ikercsövű gépágyúiból is kapott néhányat, ezekből pályafutása végén hat darabot hordozott.

A 37 mm-es gépágyúk teljes csőhossza két méter volt, súlyuk egyenként 300 kg. A lövedék teljes hossza, a gránáttal és a kivetőtöltettel együtt, 40,8 cm, teljes súlya 2,8 kg volt. A gránát kezdősebessége 810 mps volt, a legnagyobb lőtávolsága 7.175 méter, de a hatásos lőtávolság legfeljebb csak ötezer méter. A számított tűzgyorsaság a percenkénti 40 lövést is elérhette, a valós érték azonban a gyakorlatban ebben az esetben is a számítottnak legfeljebb csak a fele volt. A lőszerkiszabat rendszerint csövenként ezer lövedék volt.

A 37 mm-es gépágyúkat kiegészítették még négy darab négycsövű, 13,2 mm-es Hotchkiss gépágyúval is. Ezek már rendszeresítésük idejében sem számítottak igazán hatékony fegyvereknek, s a modern repülőgépek ellen már nem voltak hatásosak. Az egy méter csőhosszú gépágyúk tömege egyenként 30 kg volt, a négycsövű változat teljes súlya az állvánnyal együtt 1,16 tonna. A csöveket az angol változattól eltérően nem egymás felett, hanem egymás mellett helyezték el, s azokat +90 fokig lehetett emelni. A lövedék kezdősebessége 850mps volt, a maximális lőtávolság 3.500 méter, a hatásos lőtávolság körülbelül 2.500 méter. A számított tűzgyorsaság percenként 450 lövés volt, a gyakorlati tűzgyorsaság ebben az esetben is a számított érték körülbelül fele.

A háború alatt az Algerie kapott néhány 12,7 mm-es, vízhűtéses, Amerikából beszerzett Browning géppuskát is, melyet a franciák korszerűsítettek, de ekkor már ennek ellenére is elavult fegyverek voltak, a Hotchkiss-okhoz hasonlóan.

A torpedókat több haditengerészetnél a cirkálók fő fegyverzetének tartották. Elsősorban a japánok tartották fontosnak a nehézcirkálókon beépített nagy számú, az ő esetükben 12 darab torpedóvetőcsövet, melyekhez a hajókon jelentős tartalék készleteket is tároltak. A hagyományos felszíni ütközetekre számító konzervatív tengernagyok, akik a japán flottában is többségben voltak, úgy gondolták, ütközetben a csatasorban haladó cirkálókról kilőtt nagy hatótávolságú torpedók döntő tényezők lehetnek.

A francia haditengerészetnél nem tulajdonítottak ekkora jelentőséget a torpedóknak, de cirkálóikat természetesen ők is felszerelték velük. Az Algerie a korábbi francia nehézcirkálókon is használt fegyverzetet kapta, két darab háromcsövű torpedóvetőt, melyeket az első fedélzet két oldalán helyeztek el, a katapult mellett. A torpedóvetők forgástengelye a fedélzet szélétől 1,3 méter távolságban volt, a csövek teljesen oldalra, a hajó hossztengelyére merőlegesen kihajtva jobbra-balra 50-50 fokos szögben tudtak tüzelni. A torpedóvetők nem pontosan egy vonalban helyezkedtek el, a bal oldali csöveket a másikhoz képest körülbelül két méterrel előbbre helyezték. A Toulonban gyártott francia torpedókról a kortársak jó véleménnyel voltak, és a háború előtt a legjobbak között tartották számon őket.

A többi cirkálóhoz hasonlóan az Algerie is az 1923D jelű, 550 mm-es torpedókkal volt felszerelve. Ezek teljes hossza 8,28 méter, súlyuk 2,068 tonna volt. A robbanótöltetet 310 kg TNT alkotta. A torpedókat négyhengeres, alkohollal működő motor hajtotta. Az égéshez szükséges oxigént egy 822 literes tartályban, 200 att nyomáson tárolt sűrített levegő biztosította. A torpedók legnagyobb elérhető sebessége 43 csomó volt. A hatótávolság azonban a sebességgel arányosan csökkent, a maximális 43 csomónál már csak hatezer méter volt. A torpedót be lehetett még állítani a 35 csomós sebességre, melynél 14 ezer méter volt a hatótávolság, és a 29 csomós sebességre, mely mellett a torpedó húsz kilométert is képes volt megtenni.

A csövekhez összesen kilenc torpedót tároltak a hajón, hatot a csövekben, három tartalék torpedót pedig az elülső felépítmény végén található torpedó műhelyben. A tartalék torpedókat a gyorsabb utántöltés végett háború idején a robbanófejjel összeszerelve tárolták, töltésnél csak a gyújtót kellett még beszerelni. Békeidőben a robbanófejeket a fedélzet bal szélén felállított tárolórekeszekben tartották, ahonnan tűz esetén gyorsan a tengerbe lehetett dobni őket.

Az eredeti tervek szerint az Algerie-t a korábbi nehézcirkálókon használt módon két egymás melletti, a fedélzet két szélén beépített katapulttal látták volna el. Ismeretlen okból, valószínűleg a súlymegtakarítás miatt, azonban végül csak a bal oldali katapultot szerelték fel a hajóra, annak közepén, a kémény mögött. A Penhoe által gyártott, sűrített levegővel működő katapult teljes hossza 22,26 méter volt, a repülőgépet mozgásba hozó dugattyú lökethossza pedig 15,5 méter. A 100 att nyomással működő katapult egy legfeljebb 3 tonna tömegű repülőgépet tudott indítani, melyet 2,5 g gyorsulással 97 km/h sebességre tudott felgyorsítani. Az új típusú repülőgépek támasztotta igény miatt a katapultot 1938 végén korszerűsítették, ezt követően már 3,5 tonnás gépeket is tudott indítani, 103 km/h sebességgel. A bevetés után a cirkáló mellett vízre szálló hidroplánokat darukkal emelték vissza a fedélzetre, ezek teherbírása szintén 3 tonna volt, a gém hossza 19,67 méter.

A korábbi francia cirkálókhoz hasonlóan az Algerie-t sem látták el beépített hangárral. A cirkáló két repülőgéppel volt felszerelve, melyeket a katapulton, illetve mellette a fedélzeten tároltak. A hajó kezdetben a Gourdou-Leseurre GL 810 és 812 típusú hidroplánokkal volt felszerelve. Az 1929-ben szolgálatba állított, egy úszótalpas, felhajtható szárnyú gépek megbízható, könnyen kezelhető típusok voltak, melyek 1940-ig álltak szolgálatban a francia haditengerészetnél. 420 lóerős motorjukkal a 10,5 méter hosszú, 16 méter szárnyfesztávolságú gépek legnagyobb sebessége 200 km/h, hatótávolságuk 560 km volt. A háromszemélyes repülőgép három darab 7,7 mm-es géppuskával volt felszerelve, és szükség esetén két 75 kilós bombát is tudott szállítani.

A típust az Algerie fedélzetén 1938 végén váltotta a sokkal modernebb Loire 130-as hidroplán. A 11,3 méter hosszú, 16 méteres szárnyfesztávolságú gépek maximális felszállótömege 3,5 tonna volt, 720 lóerős motorjukkal 220 km/h sebességre voltak képesek, hatótávolságuk pedig elérte a 800 kilométert. A gépek két 7,5 mm-es géppuskával voltak felfegyverezve, és két 75 kilós bombát tudtak szállítani. A nehézcirkálókon szolgálatban álló 14 repülőgép alkotta a haditengerészeti légierő HS5 jelű századát. A repülőgépek lajstromszámának is ez volt az első három karaktere, melyet a gépek száma követett. Zászlóshajóként az Algerie két repülőgépe kapta az 1 és a 2 számot. (1940 nyarától a század jele 5HS-re változott, és ennek megfelelően változott a gépek lajstromszáma is.)

A francia haditengerészet csak az első világháború után honosította meg hajóin a központi tűzvezetést, mely addigra már minden más haditengerészetnél bevezetésre került. A franciák csak a húszas évek elején vezették be az új rendszert, angol mintára, és nagyrészt angol berendezésekkel. Az ekkor átépített csatahajókat szintén angol mintára szerelték fel a később a cirkálókon is alkalmazott háromlábú árbocokkal, melyek tetején az új tűzvezető berendezések elhelyezésre kerültek. A franciák persze újítottak is, a célpontok bemérésére szolgáló ötméteres – később nyolcméteres – távolságmérők mellett rendszerint kisebb, háromméteres bázistávolságú optikai távolságmérőket is beépítettek a rendszerbe, melyek feladata a becsapódó lövedékek által felcsapott vízoszlopok, és a célpont közti távolság mérése volt.

A tűzvezető állásban mért adatokat a hajó mélyében, a páncélfedélzet alatt fekvő tűzvezető központ (Poste central artillerie) mechanikus számítógépeihez továbbították, ez számolta ki a lőelemeket, melyeket aztán továbbítottak a lövegtornyoknak. Az előárboc tetején levő tűzvezető állás esetleges kilövése után tartalék tűzvezető állásként általában a hátsó emelt lövegtoronyban, a III.-as toronyban levő távolságmérőt, és az ott beépített berendezéseket használták. Távolságmérővel rendszerint a többi lövegtornyot is felszerelték, de csak a III.-as tornyot látták el olyan készülékekkel, melyek a tűzvezető számítógépeknek minden szükséges adatot mérni és továbbítani voltak képesek.

Az addigi gyakorlattal ellentétben az Algerie-t nem háromlábú árboccal, hanem egy parancsnoki toronnyal szerelték fel, melyben egyebek közt a felső tengernagyi hidat helyezték el, illetve a torony tetején, a vízvonal felett 25 méterrel, a központi tűzvezetés távolságmérőit. A legfelső távolságmérő házban, a torony tetején, a 203 mm-es ágyúk ötméteres bázistávolságú optikai távolságmérőjét helyezték el, és ugyanitt a becsapódó gránátok és a célpont távolságának mérésére szolgáló háromméteres távolságmérőt. Kétoldalt, egy szinttel lejjebb, a 100 mm-es ágyúk tüzelését irányító két darab háromméteres távolságmérőt építették be, szintén zárt házakban. A távolságmérő házak teljesen körbeforgathatóak voltak.

A torony stabil alapot biztosított a távolságmérőnek, melyeket így magasabban is lehetett elhelyezni, mint a háromlábú árbocokon. A torony hátránya is ebből adódott, a magasan beépített, nehéz távolságmérők rossz hatással voltak a stabilitásra. A legfelső és legnagyobb távolságmérőház teljes súlya 10,5 tonna volt, a két oldalsóé egyenként 5,5 tonna. Hogy a hajó súlypontja a torony miatt ne kerüljön túl magasra, építésénél lehetőleg könnyűfémeket használtak, illetve mellőzték a távolságmérőházak páncélozását.

A tűzvezető álláson kívül a 203 mm-es lövegtornyok is fel voltak szerelve egy-egy ötméteres, C5 jelű távolságmérővel, az elülső lövegtornyot kivéve. A tartalék tűzvezető állásként is szolgáló III-as lövegtorony a többinél korszerűbb, újabb típusú, sztereoszkopikus S5 távolságmérővel volt ellátva, melyet jobbra-balra 15 fokos szögben el lehetett mozdítani, a lövegtornyot így nem kellett teljesen ráfordítani a célra. A tűzvezető berendezésekkel mért adatok a tűzvezető központ Mle 1924 típusú számítógépeinek lettek továbbítva, melyek kiszámították, és továbbították a lövegtornyoknak a lőelemeket.

A parancsnoki híd tetején, egy nyitott állásban volt még egy negyedik, háromméteres távolságmérő is, ami azonban nem a tűzvezetést szolgálta. (Bár szükség esetén korlátozott képességekkel ugyan, de erre is lehetett használni.) Ez az úgynevezett „taktikai távolságmérő” elsősorban navigációs célokra szolgált, például távoli parti tereptárgyak iránymérésére, illetve a kapitány vagy a tengernagy tudott tájékozódni a távolabb haladó saját vagy ellenséges hajók helyzetéről.

A francia cirkálókon még használták a távolságjelző órákat, melyek nagy, kerek számlapjain mutatók jelezték a kötelékben haladó többi hajó számára a célpont távolságát. A módszert még az első világháború idején vezették be, és bár nem volt valami hatékony, mert csak pontatlanul és némi időbeli késéssel tudták vele továbbítani az információt, valamiért mégis egészen a második világháborúig használták. Az Algerie-n két ilyen órát helyeztek el, az egyiket a parancsnoki torony tetején, a reflektor felett, a másik, hátrafelé néző órát pedig a főárbocon, a két árbockosár között.

A francia radarfejlesztések késve indultak, és mire eredményt értek volna el, Franciaország már kiesett a háborúból. A harcok ideje alatt csak néhány hajót szereltek fel az angoloktól kapott készülékekkel. A fejlesztések azonban a fegyverszünet után is folytatódtak, és 1941 közepére elkészült az első, már a gyakorlatban is használható francia radar, a Sadir (Sociéte Anonyme Des Industries Radioelectics) cég gyártmánya, melynek utolsó, a nagyobb francia hadihajókra felszerelt, LMT jelű változata optimális esetben akár már 150 kilométeres távolságról is képes volt jelezni a közeledő repülőgépeket, és 35 km távolságról a nagyobb hajókat. A radar azonban elég pontatlan volt, az irányszöget például csak +/- 5 fok hibahatárral tudta mérni, így tűzvezetésre nem volt alkalmas. A vichy területek német megszállásáig a legtöbb nagy hadihajót felszerelték ilyen készülékekkel. 1942 januárjában az Algerie is megkapta az első radarkészülékét, egyelőre azonban még csak kísérleti jelleggel. A már a gyakorlatban is használható, korszerűbb LMT készülékek csak a nyár végén érkeztek meg a cirkálóra, azonban a hajó elsüllyesztéséig már nem volt elég idő azokat teljesen beüzemelni.

A 100 mm-es légvédelmi ágyúk tűzvezetésére szolgáló két darab sztereoszkopikus, háromméteres bázistávolságú OPL (Optique de Précision Levallois-Perret) optikai távolságmérő adatait szintén a tűzvezető központban dolgozták fel, és továbbították a légvédelmi ágyúknak. Két távolságmérő a hat lövegtoronynak nem volt valami sok, és aligha volt alkalmas arra, hogy irányításukkal a tornyok külön célpontokra tüzeljenek, valószínűleg inkább csak zárótüzet tudtak velük lőni a támadó repülőgépek elé.

A 37 mm-es légvédelmi gépágyúk tüzelését a felépítményen elhelyezett négy darab egyméteres távolságmérő segítette, melyek kezelői a mért adatokat közvetlenül a tüzéreknek továbbították, az ilyenkor ideiglenesen lefektetett telefonvonalon keresztül. Ez alapból nem volt valami hatékony megoldás, és hatásfokát tovább rontotta, hogy az erős zajban a tüzérek fejhallgatóikban általában nem hallották jól az érkező adatokat.

A 13,2 mm-es gépágyúk tűzvezetése még ennél is egyszerűbb volt, a kezelők szabad szemmel célozva, önállóan lőtték a támadó gépeket.

Az Algerie légvédelme tehát számos fogyatékossággal küszködött. (Amit persze sok más, korabeli hadihajóról is el lehetne mondani. Az egyébként igen korszerű német hadihajókon például még a 37 mm-es ágyúknak sem volt tűzvezetése, kezelőik szabad szemmel céloztak.) A nehéz légvédelem hat 100 mm-es ikerlövege önmagában véve olyan tűzerőt képviselt, ami a nehézcirkálók között jónak számított, ám az ágyúk tűzgyorsaságukat és forgatási sebességüket tekintve is lassúak voltak, és tűzvezetésük sem volt elég kifinomult. A kiskaliberű légvédelmi ágyúknak a száma is kevés volt, ezenkívül korszerűtlenek voltak, és tűzvezetésük sem volt elég jó, illetve a 13,2 mm-eseknek nem is volt tűzvezetésük. A cirkáló légvédelme tehát már építése idején sem volt igazán korszerűnek tekinthető, a második világháború idejére pedig teljesen elavult. A háború alatt a franciáknak már nem volt idejük ezen változtatni, utána pedig a fegyverszüneti egyezmény tiltotta meg, hogy a hadihajókon olyan átépítéseket végezzenek, melyek azok harcértékét növelik. Ennek ellenére 1942 őszén korszerűsítésre jelöltek ki két nehézcirkálót, az Algerie-t és a Colbert-et, melynek során elsősorban tűzvezetésüket, illetve légvédelmi fegyvereiket modernizálták, és erősítették volna meg. A német megszállás miatt azonban erre már nem kerülhetett sor, a tervezett munkák el sem kezdődtek.

A tűzvezető rendszer része volt a cirkálón elhelyezett három fényszóró is, melyeket a kémény mögött, a csónakdaruk talapzatánál beépített állványzatra szereltek fel, kettőt kétoldalt, a harmadikat pedig középen, a két szélsőnél egy szinttel magasabban. Az 1,2 méter átmérőjű, 150V feszültséggel működő reflektorokat jelzések leadására is használhatták, de alapvetően kereső fényszóróként működtek, melyeket a tűzvezető állásból távirányítással is lehetett működtetni. A fényszórókat főleg a légvédelem szempontjából gondolták hasznosnak, de éjszakai harcban, melyek általában kis távolságokon zajlottak, a felszíni célpontok megvilágítására is alkalmasak lehettek volna. A reflektorokat +90 fokos szögben is lehetett használni, vagyis teljesen felfelé is lehetett fordítani őket.

A parancsnoki torony tetején, a tengernagyi híd feletti erkélyen, egy negyedik, kisebb fényszórót is elhelyeztek. Ennek átmérője 75 cm volt, és szintén szolgálhatott jelzések leadására, vagy használhatták kereső fényszóróként is, de nem a tűzvezetést, hanem a tengernagy vagy a kapitány tájékozódását segítette. A fényszórót szintén lehetett működtetni távirányítással is, de nem a tűzvezető állásból, hanem a parancsnoki hídról.

Első világháborús kellemetlen tapasztalataik miatt a franciák erősen tartottak a tengeralattjárók jelentette fenyegetéstől, és hogy ezt lehetőség szerint csökkentsék, felszíni hadihajóikat felszerelték aktív és passzív szonárokkal is. Az első világháborúban használt készülékek alapján kifejlesztett szonárokat a húszas évek végétől kezdték felszerelni a nagyobb hadihajókra, elsőként a Bourrasque osztályú rombolókra. A berendezések azonban nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Az amerikai minta alapján készült aktív szonárok műszakilag bizonyultak alkalmatlannak, és további rendszeresítésüktől el is tekintettek. A Walser féle passzív szonárok működtek ugyan, csak éppen kiderült róluk, hogy a gyakorlatban használhatatlanok, mert menetben a hajók saját gépeinek és a hullámverésnek a zöreje teljesen elnyomja a kívülről érkező hangokat, és a szonár a saját hajó zaján kívül nem hall semmit. A passzív szonár csak egészen kis sebességeknél, vagy horgonyon állva volt csak használható, amikor viszont nem sok hasznát vették. Az Algerie egy aktív szonárt, és két Walser típusú passzív szonárt kapott, melyek érzékelőit a hajó orrában, a lövegtornyok előtt építették be a hajótestbe. A szonár kezelőhelyiségét a parancsnoki híd alatt, a tűzvezető központ mellett helyezték el.

A francia haditengerészet 1939-ben kapta meg az angol szövetségesektől a sokkal jobban használható ASDIC128 szonárt, melyet Alpha néven rendszeresítettek, és szereltek fel néhány rombolójukra. A háborúból való gyors kiesésük miatt azonban a készüléket már nem tudták széles körben is használni, és ellátni vele nagyobb hadihajóikat is.

A rádiókommunikáció biztosítására a cirkálón több mint húsz, különféle típusú rádió adót és vevőt helyeztek el. (Ekkoriban ezek többnyire külön készülékek voltak.) A központi rádiósszoba az elülső felépítményben, az alsó tengernagyi híd mögött helyezkedett el, és egy válaszfallal ezt is külön adó és vevő helyiségre osztották fel. Két másik, kisebb rádiósszobát a hátsó felépítményben, a csónakdaruk és a reflektorok állványa alatt helyeztek el. A rádióiránymérő állomás a hajó tatján, a kormánykamra felett kapott helyet. A hajón belüli kommunikációra a legáltalánosabban használt telefon mellett a korban szokásos módon még használták a szócsöveket, és a sűrített levegővel működő csőpostát is, utóbbiakat már csak a kiemelten fontos helyekkel, például a gépházakkal és a központi kormányállással való összeköttetés biztosítására.

(Folyt. köv.)

Ha érdekesnek találod a Hét tenger írásait, a Donably támogatói oldalán keresztül a lehetőségeidnek megfelelő összeggel anyagilag is segíteni tudod a blog működését.

https://www.donably.com/het-tenger-blog

Köszönet minden támogatásért!