Kötelékben manőverező hajók esetében mindig komoly kockázata van az összeütközés veszélyének, az ókortól kezdve napjainkig tipikus, és meglehetősen gyakori balesetnek számít az ilyesmi minden tengerészetnél. Az ilyesféle koccanások a modern korban sem mennek ritkaságszámba, a radar használata nem tudja kiküszöbölni őket. A hajók időnként, például tankolásnál, kénytelenek szorosan megközelíteni egymást, és ilyenkor egy váratlan, erős hullám, vagy egy véletlen kormánymozdulat elég ahhoz, hogy az érintésnyi távolságból érintés legyen. És miután a sok ezer tonnás hajók nem manővereznek olyan fürgén, mint egy kocsi az autópályán, egy fordulás rosszul kiszámított íve – és a tehetetlenségi erő – akkor is beleviheti őket egymásba, ha már jóval az ütközés előtt felismerik a veszélyt, és megpróbálnak kitérni.

A haditengerészetek kötelékében a legújabb korban a nyílt tengeri tankolás mellett az anyahajókat, és az őket kísérő hadihajókat fenyegeti leginkább az ütközés veszélye, miután a kísérőhajóknak időként muszáj egészen közel menniük az anyahajóhoz, leginkább azért, hogy a fel és leszálló gépek esetleges – és nem túl ritka – balesetei után kimentsék a vízbe zuhanó gépek pilótáit. Ezenkívül az anyahajónak a gépek indításához és fogadásához egyaránt szélbe kell fordulnia, vagyis a szélirányt követve gyakran kell hirtelen, éles fordulatokat tennie, melyekről nem mindig tudja jó előre értesíteni a kísérőhajókat. Utóbbiak parancsnokainak mindig éberen kell figyelniük, és azonnal reagálniuk, hogy követni tudják az anyahajó mozgását, és a fordulást követően a lehető leghamarabb ismét elfoglalják mellette a megadott pozíciót. Az ütközésveszély ilyenkor különösen nagy, és még nagyobb lett a második világháború után, amikor az új, korszerű radartechnológiának köszönhetően lehetővé váltak a repülőgépek éjszakai bevetései is. A háború után ennek köszönhetően valóban sok kisebb-nagyobb baleset történt, a legsúlyosabb talán 1952 április 26-án éjszaka, amikor a Wasp legázolta egyik kísérőrombolóját, a Hobsont. A romboló kettétört, és szinte pillanatok alatt elsüllyedt, 237 fős legénységéből 176 embert rántva magával.

Az esetek többségében az ütközések persze nem frontálisak, és nem járnak ilyen súlyos következményekkel, gyakran csak egy kis horpadással a hajótesten. 1975 novemberében azonban egy olyan különleges ütközésre került sor, ami önmagában szintén nem volt igazán súlyos, mégis majdnem az egyik hajó elvesztéséhez vezetett, és az addigi hadihajó-építési elvek átgondolására késztette az US Navy mérnökeit.

Az elsősorban az orosz, német, és amerikai hajóépítések miatt aggódó angolok a század végére maguk is kénytelenek voltak növelni csatahajóik számát, és felgyorsítani építésüket, ha állni akarták a versenyt a riválisokkal szemben.

A britek 1898-ban kezdték el a Formidable osztály nyolc csatahajójának építését. A 15 ezer tonnás hajóosztály, melynek tagjai elég nagy eltérésekkel épültek, a már szokásosnak mondható négy darab 305 mm-es, és 12 darab 152 mm-es löveggel volt felszerelve, és 18 csomós sebességre volt képes. Az őket követő hat Duncan osztályú csatahajó valamelyest könnyített változat volt, ugyanezzel a fegyverzettel, de gyengébb, a vízvonalon a korábbi 229 mm helyett csupán 178 mm vastag páncélzattal. A páncélzaton megtakarított súlyt a sebesség növelésére használták fel, mely elérte a 19 csomót. A Duncan osztályt elsősorban a Földközi-tengerre tervezték, a gyors francia csatahajók elleni harcra.

A csatahajók sorozatát az angolok a King Edward VII. osztály nyolc egységével folytatták. A hajók a korábbi típusok által képviselt vonalat vitték tovább, de másodlagos fegyverzetüket némileg módosították. A kor divatjának megfelelően, mely az erős másodlagos tüzérségnek döntő szerepet tulajdonított, a hajókat négy zárt, egyes lövegtoronyban elhelyezett 254 mm-es ágyúval is felszerelték, és ugyanekkor tízre csökkentették a 152 mm-es lövegek számát.

A következő kettő, 1904-ben megrendelt csatahajón, a Lord Nelson osztály egységein, szintén a közepes tüzérséget erősítették tovább. A végül csak 1908-ban, már a Dreadnought után elkészült hajók a szabványos főfegyverzeten kívül -négy darab 12 hüvelykes ágyú- összesen tíz darab, szárnytornyokban elhelyezett, 234 mm-es ágyút kaptak. Az erősebb fegyverzet miatt a korábbiaknál nagyobb méretű, közel 18 ezer tonnás hajóknak a páncélzata is erősebb volt a szokásosnál, a vízvonalon elérte a 305 mm-es vastagságot is.

A Royal Navy mindezeken felül kapott még két másik csatahajót is, előre be nem tervezett módon. Az eredetileg a chilei haditengerészetnek szánt két hajó, a későbbi Swiftsure és a Triumph, a Duncan osztályhoz hasonló, gyenge fegyverzetű és páncélzatú, de gyors csatahajó volt. Mivel építésük közben a háborúval fenyegető dél-amerikai helyzet konszolidálódott, és szomszédaik is sorra lemondták hadihajó rendeléseiket, a chileiek is úgy érezték, mégsincs szükségük ezekre a hajókra, és felkínálták őket eladásra. A Royal Navy eleinte nem érezte szükségét ezeknek a csatahajóknak, ám amikor az oroszok is vételi ajánlatot tettek Chilének, hirtelen feltámadt az angolok érdeklődése is. Az épülőfélben levő hajókat 1903 decemberében gyorsan megvásárolták, nehogy azok az oroszok kezére jussanak, és felhasználhassák őket a britek új szövetségese, Japán ellen.

Hosszas vajúdás után megszületett végre első könyvecském, az orosz-japán háború tengeri harcairól szóló „Port Arthurtól Csuzimáig”. Akik annak idején látogatták az acélmonstrumot is, nagyrészt ismerhetik már a szöveget, az anyag nagyobbik része az ott megjelent írásokból áll össze, ezeket bővítettem ki, és írtam át. A könyv nyomtatásban nem jelenik meg, csak E-book-ként kapható, elég sok helyen, például itt:

https://bookline.hu/product/home.action?_v=Zoltan_Horvath_Port_Arthurtol_Csuzimaig&id=44859&type=250

 https://www.libri.hu/konyv/horvath_zoltan₁66434.port-arthurtol-csuzimaig-tengeri-harcok-az-orosz-japan-haboruban.html

 http://www.eletoltes.hu/port-arthurtol-csuzimaig

 https://books.google.hu/books/about/Port_Arthurt%C3%B3l_Csuzim%C3%A1ig.html?id=ggFUDwAAQBAJ&redir_esc=y

 A könyv ára 1750 forint. Úgy véltem, a terjedelme alapján – e-bookban 1250 oldal – talán nem túlzás ennyit kérni érte. Remélem, a leendő olvasók is így gondolják. Arra kérnék mindenkit, akit érdekel a téma, amennyire tud, csapjon egy kis reklámot a könyvnek. (Mármint ha érdemesnek tartja rá.) Keveseket érdeklő rétegtémáról van szó, nem ártana egy kis hírverés, hogy felfigyeljenek rá. És ezúttal is köszönöm mindenkinek, aki eddig megtisztelte a blogot az érdeklődésével, hogy életben tartották a munkakedvemet, és a hitet, hogy van értelme ezzel foglalkoznom.

Bár a történetírás szereti azt állítani, hogy az Egyesült Államok az első világháborúig izolacionista politikát folytatott, ez valójában így nem igaz. Az ország tulajdonképpen mindig is terjeszkedni próbált, és születése pillanatától kezdve egyre újabb és újabb területeket nyelt el. (Többnyire az őslakos indiánoktól, amit a történetírás legfeljebb csak a lábjegyzetekben említ meg.) Miután pedig, nagyjából az 1860-as évekre, terjeszkedése a kontinensen elérte lehetséges határait, az Államok távolabbi, tengerentúli területeken igyekezett folytatni az expanziós politikát. Ekkor vetődött fel a probléma, melybe nagyjából ugyanekkor a németek is beleütköztek, nevezetesen hogy az ezeken a területeken való érdekérvényesítéshez szükséges egy ütőképes, távoli vizeken is bevethető flotta. Ilyennel, a németekhez hasonlóan, az amerikaiak sem rendelkeztek.

Az Egyesült Államok haditengerészetének egészen a XIX. század végéig a partvédelem, illetve az ellenség kereskedelmi hajózása elleni portyázó hadviselés volt a feladata, és a polgárháborút követően legfőbb ütőerejét évtizedekig a monitorok alkották. A maguk idejében ezek a hajók a partmenti vizeken és folyótorkolatokban védelmi feladatokra kiválóan megfeleltek, ám alacsony építésük miatt használhatatlanok voltak a nyílt tengeren. A nyílt vizekre épített amerikai hadihajók viszont főleg a kereskedelmi hajózás elleni portyázó, félkalóz hadviselésre készült kisebb egységek voltak, melyek a többi nagyhatalom nagy hadihajóival szemben nem állhattak volna helyt.

Az amerikai Kongresszus sokáig makacsul ellenállt a roppant költséges flottaépítési terveknek, és csupán 1883-ban járult hozzá nagy hadihajók megépítéséhez, amikor gyors egymásutánban Brazília, Chile, és Argentína is páncélos hadihajókat építtetett az európai hajógyárakban. Az amerikaiakban ekkor tudatosult a kínos felismerés, hogy az adott pillanatban még ezeknek a dél-amerikai banánköztársaságoknak a hajóhada is erősebb, mint az övék.

Oroszország a németek Első Tengerészeti Törvényének elfogadása idején, 1898-ban indította be új, még a korábbiaknál is nagyobb szabású flottaépítési programját, azonban nem a német törekvésekre adott válaszlépésként. Erre már az új program neve is utalt, ami úgy hangzott: „A Távol-Kelet igényeinek kielégítésére szolgáló program”.

Az oroszok 1897-ben szerezték meg az addig kínai kézen levő Liaotung-félszigetet, és annak két, jó adottságokkal rendelkező kikötőjét, Dalnyijt és Port Arthurt. A papírforma szerint ugyan csak 25 évre bérbe vették a területet, ám valójában persze orosz megszállásról volt szó. Az oroszok csak a kínai kormány kérésére mentek bele abba, hogy a látszat kedvéért hivatalosan bérbeadásként rendezzék a kérdést, mivel a kínaiaknak ez így kevésbé volt megalázó. A szerződésben Kína engedélyezte, hogy a frissen okkupált területeket egy Mandzsúrián keresztülvezető vasútvonallal kössék össze az orosz anyaországgal. Mandzsúria sorsát ekkor már egyébként is előre borítékolni lehetett, s várható volt, hogy az oroszok az első lehetséges alkalommal ráteszik a kezüket erre a területre is. (Ami végül 1900-ban, a boxer lázadás leverésének ürügyén történt meg.)

A két kikötő megszerzésével úgy tűnt, teljesült az oroszok Nagy Péter óta dédelgetett évszázados álma, s végre megszerezték azokat a meleg vizű, egész évben használható kikötőket, melyek révén kitörhetnek a szárazföldi elszigeteltségből, s a nyílt tengerekre kijutva bekapcsolódhatnak a tengeri kereskedelem vérkeringésébe. Az orosz kormány ennek megfelelő jelentőséget tulajdonított az új területeknek, s nagy erővel, anyagi áldozatokat nem kímélve kezdte meg a kikötők, és az oda vezető vasútvonalak kiépítését.

A dolog szépséghibája csak az volt, hogy az orosz terjeszkedés keresztezte a térségben érdekelt másik nagyhatalom, a feltörekvő Japán ambícióit. A japánok nem sokkal korábban egyszer már maguk is elfoglalták Port Arthurt, ám akkor, nagyrészt éppen az orosz tiltakozás hatására, kénytelenek voltak onnan visszavonulni. Most a dél felé nyomuló Oroszország, és a nyugat felé terjeszkedő Japán itt, Korea északi határvidékén ütközött egymásba.

A bonyolult stratégiai helyzetben az angolok számára kézenfekvő megoldást jelenthetett volna egy szövetséges bevonása. Erre magától értetődően Németország volt a legmegfelelőbb jelölt, melynek számára a francia-orosz szövetség legalább akkora fenyegetést jelentett, mint az angolok számára. Úgy tűnt, az együttműködésnek nem lesz semmi akadálya, és a francia-orosz koalíciót a britek semlegesíthetik a németekkel való katonai együttműködéssel, és szövetségkötéssel.

A másik oldal érzelmei azonban korántsem voltak egyértelműen testvériek. A németek valóban csodálták Angliát, ám egyúttal féltékenyek is voltak rá, mint a sikeresebb idősebb testvérre. Az arrogáns angolok lekezelő stílusa, és fölényeskedése is gyakran irritálta a német vezetést. Rohamosan fejlődő iparuk és gazdaságuk lassan lekörözni látszott Angliáét, szárazföldi hadseregük kétségkívül a kontinens legnagyobb hadipotenciálját képviselte, ám mégis úgy érezték, háttérbe vannak szorítva az angolok által. II. Vilmos, aki – azóta is egyetlen külföldi állampolgárként – a Royal Navy tengernagya volt, ekkoriban még ezt írta nagyanyjának: „A brit páncélosok, az én hajóimmal és hadseregemmel együtt, a béke legerősebb garanciái.” Vilmos azonban nem sokáig érte be a hűséges csatlós szerepével, s egyenrangú fél kívánt lenni.

A két világháború után a történészek között, és a közvéleményben is széles körben elfogadottá vált az a nézet, mely szerint Európa XIX. század végén kezdődő válságáért, majd az első világháború kitöréséért Németországot terheli a felelősség, méghozzá elsősorban a fegyverkezési versenyt kirobbantó német flottafejlesztések miatt. E vélemény szerint az a nagy flottaépítési verseny, mely a világ minden haditengerészetét megfertőzte, és komoly szerepet játszott az első világháború kirobbanásában – bár ez utóbbi állítást a történészek nagy része ma már nem tartja megalapozottnak –, az 1898-ban elfogadott német tengerészeti törvénnyel, és a német haditengerészet ezt követő gyors növekedésével indult el. Azonban ha az ember jobban utánanéz a történteknek, nem nagyon juthat más következtetésre, mint arra, hogy ennek a flottaépítési láznak a kezdete igazából tíz évvel korábbra vezethető vissza, és annak első résztvevői nem a németek voltak, hanem az angolok, és a velük szemben álló francia-orosz szövetség.

 Az előző két poszt eredetileg egy sorozat első részeinek készült, melyben azt akartam volna szemléltetni, a két világháború pusztításaiért nem csak és kizárólag a németek, illetve a japánok a vétkesek, hanem a győztes nagyhatalmak is igen nagy mértékben osztoznak ezen a felelősségen. Menet közben aztán úgy találtam – és nem azért, mert egyesek vallási érzékenységét sértettem vele –, hogy erre ez a módszer, az angolszász erők által elkövetett egyes háborús bűntettek bemutatása, nem igazán célravezető, és helyesebb lenne más irányból megközelíteni a kérdést. A két megírt rész után ezt a sorozatot tehát most nem folytatom -a harmadik részt később azért majd befejezem-, és inkább indítok egy másikat.

Úgy gondoltam, annak megvilágítására, hogy hogyan jutottunk el idáig, talán menjünk vissza kicsit hátrébb az időben, s az első világháború előtti nagy flottaépítő versenyen keresztül mutassuk be az európai nagyhatalmak közti viszony elmérgesedését, a politikai erőegyensúly felborulását. Valószínűleg ez nem lesz olyan izgalmas, mint a lövöldözős történetek, de a történelem iránt valóban érdeklődők számára alighanem többet mond majd, és talán tanulságosabb is lesz. (Bár előre jelzem, elég hosszú is lesz.)

1945 májusának első napjaiban úgy látszott, a háború már lényegében véget ért. Hitler öngyilkos lett, Berlin elesett, a német csapatok pedig -legalábbis a nyugati fronton- gyakorlatilag beszüntették az ellenállást. A hajdani birodalom romjainak irányítását a Führer végakaratának megfelelően a flottaparancsnok, Karl Dönitz tengernagy vette át, aki abban bízott, talán sikerülhet különbékét kötnie az angolszász országokkal. A szövetségesek megosztására tett próbálkozások azonban kudarcot vallottak, s május hetedikén a német fegyveres erők nevében Jodl kénytelen volt aláírni a feltétel nélküli fegyverletételről szóló előzetes megállapodást.

A XX. századi legendárium egyik fontos eleme, hogy a két világháború során háborús bűnöket, emberiség elleni bűncselekményeket, meg hasonlókat elkövetni a németek és a japánok privilégiuma volt. Időnként persze az angolszász vitézek is megbotlottak, és csináltak nem egészen tisztességes dolgokat, ezek az esetek azonban sajnálatos kivételek voltak, melyekről általában sikeresen levezették, hogy ezek is az ellenség hibájából történtek meg.

Boldogult fiatalkorom szocreál köztéri alkotásainak, domborműveknek, freskóknak, egyik kedvelt témája volt a felszabadító szovjet hadsereg hős katonáinak ábrázolása. Az alkotásokon a hős szovjet katona egyik kezével általában a dobtáras géppisztolyt markolta, a másikkal meg kenyeret osztott az éhezőknek, rendszerint gyerekeknek, illetve kisgyerekes fiatal anyáknak. (Akiket egyébként a hős szovjet katonák tényleg nagyon kedveltek.) Nyugaton meg a történelmi témájú könyveknek rendszeresen visszatérő motívuma volt az „amerikai tengerészgyalogosok okinawai csecsemőket simogatnak” feliratú fotográfiák.

A hős szovjet katona nimbusza a valóságban persze sosem ragyogott túl fényesen, a rendszerváltás óta meg kimondottan rossz a sajtójuk. Az angolszász fegyveres erők történetének bizonyos nem publikus -bár nem is teljesen ismeretlen- fejezetei viszont csak az utóbbi időkben kezdtek előkerülni a cukormáz alól. Úgy gondoltam, a permanens nácizás közepette frissítő, és bizonyos szempontból szórakoztató olvasmány lehet néhány ilyen eset rövid összefoglalója, és mivel egy hajózástörténeti blogról van szó, itt természetesen a tengereken történt „sajnálatos esetekre” koncentrálunk.

Még mielőtt megint nekiállna valaki lármázni, hogy elfogult németbarát -és feltételezhetően náci szimpatizáns- vagyok, talán nem árt előrebocsátani, egyáltalán nem áll szándékomban, hogy itt valamilyen módon a németeket/japánokat próbáljam meg tisztára mosni, vagy akárcsak relativizálni, amit ők műveltek. Csupán arra szeretnék rámutatni, hogy a XX. század történelme egyáltalán nem olyan fekete-fehér, mint ahogy nekünk tanították, és a történtekért a felelősség nem kizárólagosan csak az egyik oldalt terheli.

A „jó” oldal által a tengereken elkövetett gazemberségekről alighanem legtöbbeknek a Wilhelm Gustloff esete ugrik be, éppen ezért ezt itt most nem tárgyaljuk. A történet gondolom, elég jól ismert, Günther Grass könyve ismét ráirányította a figyelmet, és ezt követően végre a mainstream történetírás is hajlandó volt foglalkozni az eseménnyel, melyet végül is elég jól feltártak.

Elsőként itt inkább egy másik, jóval korábbi esetet választottam, amely ugyan szintén jól ismert, de úgy vélem, nem lehet kikerülni. Ez volt ugyanis a XX. századi európai történelemben talán az első eset, amikor szándékosan és előre megfontoltan védtelen és fegyvertelen hajótörötteket gyilkoltak le, amivel az addig is kegyetlen tengeri hadviselés brutalitását egy új szintre emelték. A történtek bizonyos szempontból a humanizmus és a racionalizmus korának végét jelezték -ahogy az egész első világháború is-, és a totális háborúk korszakának kezdetét.