A történelemkönyvek lapjain egészen az utóbbi időkig valami olyasféle kép rajzolódott ki az érdeklődő olvasó előtt, mely szerint 1914-ben az állig felfegyverzett, brutális németek rárontottak a békés európai népekre. A békés európai népek azonban valójában szintén mind állig fegyverben álltak, olyannyira, hogy Németország néha szinte békegalambnak tűnhetett közöttük.
Ha volt ország Európában, melyet militaristának, sovinisztának, és háborús uszítónak lehet minősíteni, az nem annyira Németország volt, hanem inkább Franciaország, ahol kőkemény revizionista propaganda sulykolta bele az emberekbe, már kora gyerekkoruktól, a „mindent vissza” követelését. Ezt harsogták a politikai gyűléseken, a sajtóban, az iskolákban, sőt, még a templomok szószékein is. (Hasonlóképpen a húszas-harmincas évek Magyarországához.) A 39 milliós Franciaország nagyobb hadsereget tartott fenn, mint a 70 milliós, gazdaságilag sokkal erősebb Németország. ( A francia hadsereg békebeli létszáma egymillió fő volt, a német hadseregé 850 ezer. Ezen kívül mindkét ország ötmillió tartalékost tudott mozgósítani.) Ez a hadsereg nem csupán méreteivel tűnt ki, hanem kiváló felszereltségével is. A francia hadsereget, ugyanúgy, mint a második világháború előtt, a legtöbb korabeli szakértő legalább egyenrangúnak tartotta a német hadsereggel. A franciák egyértelműen tervezték a háborút, és készültek rá, s kirobbantására az 1915-1916 éveket tartották a legalkalmasabbnak, ugyanis addigra fejeződött volna be a gyarmati csapatok felkészítése és felszerelése.

Oroszország, a japánoktól elszenvedett megalázó vereség után, szintén hatalmas tempóban fejlesztette hadseregét és haditengerészetét – nagyrészt francia kölcsönökből, és francia technológiával –, és egyáltalán nem csinált belőle titkot, hogy igényt tart a török tengerszorosokra, a Balkánra, és a Monarchia szlávok lakta területeire. Az orosz titkosszolgálat komoly bomlasztó tevékenységet fejtett ki a Monarchia területén, s teljes erejével igyekezett élesztgetni a pánszláv nacionalizmust annak nemzetiségei, és a balkáni népek között.

A Monarchia nem is a balkáni törpekirályságtól, Szerbiától tartott, hanem sokkal inkább a mögötte álló orosz imperializmustól, mely a Balkán, és a török tengerszorosok felé törekedett, melyek felé elsősorban a Monarchia állta el az útját. Bécsben úgy vélték – valószínűleg teljes joggal –, hogy Szerbia ennek az orosz imperializmusnak a legfőbb hídállása. Úgy gondolva, az időpont kiváló egy szerbek elleni kis győztes háborúhoz, ami egyben afféle megelőző csapás lett volna az oroszokra is, Bécsben – nem teljesen alaptalanul – azonnal Szerbiát vádolták meg a trónörökös elleni merénylet megszervezésével és előkészítésével. Július 23-án egy olyan ultimátumot adtak át Szerbiának, melyben követelték a merényletért az osztrákok szerint felelős szerb katonatisztek letartóztatását, illetve szolgálatból való elbocsátását, a Narodna Odbrana nevű szervezet feloszlatását. További követelések voltak, hogy a szerb kormány hivatalosan is ítélje el a szarajevói merényletet és a nacionalista izgatást, valamint hogy a merénylet szerb szálainak kivizsgálásában osztrák nyomozók is részt vehessenek, Szerbia területén. Mindezen követelések teljesítésére Szerbia 48 órát kapott. A feltételek a megszabott határidőn belül nyilvánvalóan teljesíthetetlenek voltak, és az ultimátum célja elég egyértelműen az volt, hogy ürügyet teremtsenek vele a fegyveres leszámolásra. G. B. Shaw a következőképpen vélekedett az osztrák ultimátumról: „A Szerbiához intézett ultimátum háborodott ötlet volt, nagyobb bűn, mint a gyilkosság, amely előidézte.”

A szerbek kétségbeesetten próbáltak valahogy kikecmeregni a csapdából. Egy megalázkodó hangú válaszjegyzékben a Monarchia minden feltételét elfogadták, kivéve azt az egyet, hogy a gyilkosság ügyében az osztrák hatóságok szerb területen is vizsgálódhassanak, bár egy nemzetközi bizottság felállításába így is belegyeztek volna. A német császár, II. Vilmos, nagy megkönnyebbüléssel így kommentálta a szerb választ: „Ragyogó teljesítmény… Ez több, mint amit várni lehetett! Nagy erkölcsi siker Bécsnek, ezzel viszont megszűnik minden ok a háborúra.” Két nap múlva a Monarchia hadat üzent Szerbiának.

Oroszország azonnal védelmet ígért a szerbeknek, és mozgósításba fogott Ausztria ellen. A németek ezt nem hagyhatták szó nélkül, és bár alkalmatlannak tartották az időpontot a háborúra, úgy vélték, a szövetségesi hűség kötelezi őket, hogy kiálljanak a Monarchia mellett. Kétnapos határidőt szabtak az oroszoknak a mozgósítás leállítására, majd miután ez nem történt meg, hadat üzentek Oroszországnak.

A franciák ugyan már régóta készültek a németekkel való leszámolásra, de most még ők sem szívesen léptek be a háborúba, mivel az időpontot szintén alkalmatlannak tartották. A németek azonban megkönnyítették a dolgukat, amikor nekik is hadat üzentek, miután – a belgákkal korábban megkötött katonai együttműködési szerződésnek megfelelően – francia csapatok vonultak be Belgiumba. Ez a hír, a franciák Belgiumba való bevonulása, azonban a sajtóig természetesen nem jutott el. És később más sem jutott el, ugyanis a Németországból kivezető távírókábeleket az angolok rögtön a háború első napján elvágták, így a külvilág a továbbiakban kizárólag az angolok interpretációjában értesült a háború eseményeiről. A történteknek ez az angolszász értelmezése a hivatalos történelem, mind a mai napig.

Az angol kormány szintén vonakodva, kedvetlenül, mondhatni jobb meggyőződése ellenére lépett be a háborúba, amire nem a Szerbia elleni osztrák hadüzenet, vagy a német-francia hadüzenetek vették rá őket, hanem a semleges Belgium elleni német támadás. Belgiumnak az angolok korábban védelmet ígértek, ráadásul a közvélemény, mely a francia-német viszályt alapvetően az érintett országok belügyének tekintette, nagy felháborodással reagált a semlegesség ilyen megsértésére. (Amit persze maguk is megtettek volna, egy németekkel folytatott háború esetén ugyanis az angol flotta az előzetes terveknek megfelelően azonnal blokád alá vette volna a belga kikötőket, függetlenül attól, hogy a németek bevonulnak e az országba, vagy sem. A britek egy ideig komolyan fontolgatták a holland szigetek megszállását is.)

A Belgium elleni német támadásig a brit kormány erősen megosztott volt, többségük a semlegesség mellett volt, míg mások becsületbeli ügynek tartották a franciák mellett való kiállást, de a háborút még ők is tragédiának tekintették. A brit kormány tagjai között egyetlen kivétel volt csupán, akiről a miniszterelnök, Herbert Henry Asquith azt írta: „Már borzongok, amikor Winstontól állandóan azt hallom, az utolsó dolog, amiért ő imádkozna, az a béke.” Természetesen az Admiralitás Első Lordjáról, vagyis az angol tengerészeti miniszterről, Winston Churchillről van szó, aki néhány hónappal később így lelkendezett a miniszterelnök feleségének: „Ez itt az élő történelem! Mindenről, amit teszünk és mondunk, ezernyi nemzedék fog majd olvasni! Ezért nem maradnék kívül ezen a gyönyörűséges háborún semmiért, amit e világ adni tudna nekem!”

A háború megakadályozásának legnagyobb lehetőségét is alighanem az angolok puskázták el. Az Entente Cordiale homályos passzusai, és a korábban megtett nem hivatalos ígéretek ugyanis semmire sem kötelezték a briteket. Ezt a németek is tudták, és ebben reménykedve biztosak voltak benne, az angolok nem fogják vállalni a Németországgal való kockázatos összetűzést a franciák kedvéért. Az angoloknak idejében nyilvánvalóvá kellett volna tenniük, hogy ez nem így lesz. Utólag szinte mindenki egyetért abban, ha az ellenségeskedések kezdetekor, a kölcsönös mozgósítások elrendelése után, Nagy-Britannia határozottan értésére adja Németországnak, hogy hadba fog lépni Franciaország oldalán, ha hadat üzennek neki, a németek biztosan visszakoztak volna.

A viktoriánus korszak politikai életének nagy öregjei azonban eddigre már kidőltek a sorból, s helyüket hozzájuk képest meglehetősen középszerű figurák foglalták el. Ekkor már feltűntek az új generáció azon képviselői is – mint például az Admiralitás fiatal Első Lordja –, akik később hülyeségben felnőttek a vilmosi kancellária szintjére.

Az angol kormány tehetetlenül tipródott, és képtelen volt dönteni bármiről is. A közvélemény a háború ellen volt, egészen addig, amíg a németek be nem nyomultak Belgiumba. A „békeszerető kis belgák” elleni német támadás aztán gyökeresen megváltoztatta az angolok hozzáállását. A háború, a megtámadott kis Belgium védelmében, hirtelen, gyakorlatilag egyik napról a másikra, népszerű lett, az utca népe, és a politikusok között egyaránt.

Az augusztus elsejei kormányülésen a 18 miniszter közül 12 még a hadüzenet ellen szavazott. Következő nap, amikor már érezni lehetett, hogy a hangulat lassan kezd megfordulni, hat miniszter lemondott. A döntés, és Európa további sorsa, alighanem a bizonytalankodó Lloyd George kezében volt. Ha ő is lemond, a kabinet határozatképtelenné válik, és új kormányt kell alakítani, vagyis addig hadüzenetre sem kerülhet sor.

Lloyd George azonban már a politikusoknak abba az új – és máig uralkodó… – generációjába tartozott, akiknek a látóköre nem terjedt túl a következő választások megnyerésénél. Egynapnyi tétovázás után, látva a közhangulat Belgium német megszállását követő megfordulását, vonakodva, és jobb meggyőződése ellenére, végül a háborúpártiak mellé állt, egyszerűen csak azért, mert pártpolitikusként a háborúnál fontosabbnak tartotta azt, hogy egy esetleges kormányválságot követő új választásokon ne a konzervatív tory-k jussanak hatalomra. (Ezenkívül tartott attól is, a hadüzenet elutasítása a háborúpárti hangulatban alighanem a pártban betöltött pozícióit is veszélyeztetné, és az elnöki tisztségre riválisa, a háború leghangosabb támogatója, Churchill kerülne.) A korábban éppen a búr háború elleni, pacifista jelszavakkal hatalomra jutott liberális párt tehát most egy jól eladható háborúval akarta helyreállítani gyorsan hanyatló népszerűségét. Aztán hogy miért gondolták azt, hogy majd pont a németekkel szemben sikerül gyorsan lezavarniuk egy jó kis győztes háborút, annak megválaszolása a józan ész keretei között aligha lehetséges.

Augusztus másodikán estére tehát a britek elkötelezték magukat a franciák mellett. Az utolsó pillanatokban a németek felajánlották, tiszteletben tartják Hollandia semlegességét, és győzelmük esetén sem lesznek területi követeléseik Franciaországgal szemben, ha Britannia semleges marad. A német próbálkozásokat azonban az angolok figyelmen kívül hagyták, ugyanúgy, ahogy nem sokkal korábban a németek is figyelmen kívül hagyták az angol külügyminiszter javaslatát egy hathatalmi konferencia összehívására.

Mindent figyelembe véve egyértelműen megállapítható, eredetileg senki nem akarta igazából ezt a háborút, talán csak a franciák, de még ők is csak később. Utóbb maga Lloyd George is így vélekedett: „A vezető politikusok közül senki sem akarta igazán a háborút. Úgyszólván csak belecsúsztak, vagy még inkább beletámolyogtak és belebotladoztak, merő ostobaságból.” (Jellemző, hogy Lloyd George nem úgy fogalmaz, hogy „mi”, hanem úgy, hogy „ők”.)

John Keegan pedig ezt írta az első világháborúról: „Szükségtelen volt, mivel a háború kitöréséhez vezető események menete az alatt az öt hét alatt, mely az első fegyveres összecsapást megelőzte, bármely ponton megszakítható lett volna, ha a józan ész és a jóakarat érvényesülni tudott volna.”

A józan ész azonban addigra már megkezdte a kivonulását Európából. Az angol kormány augusztus harmadikán, amikor már javában dörögtek a fegyverek a csatatereken, egy addigra már nyilvánvalóan teljesíthetetlen, és éppen ezért értelmetlen ultimátumot nyújtott át a németeknek, melyben követelték a német csapatok visszavonását, majd egy napra rá hadat üzentek nekik. És aztán, ahogy Egon Friedell írja: „Ekkor pedig fekete felhő borul Európa fölé, s amikor újra eloszlik, az újkor embere eltűnt a földről, elfújta őt a szél a múltak éjjelébe, az örökkévalóság mélyébe, homályos monda lett, ködös híresztelés, halovány emlék.”

A háború kitörésében tehát maga az angol-német flottaverseny végül semmilyen közvetlen szerepet nem játszott. Ezt a versenyt a britek egyértelműen megnyerték, és a németek ezt egyértelműen tudomásul is vették. A két ország közti viszony a háború előtti utolsó hónapokban igazából ismét javulni kezdett. Ha közvetlen felelőst keresünk, azt leginkább talán az ütődött osztrák diplomáciában találhatjuk meg, mely a kedvezőtlen külpolitikai helyzetet figyelmen kívül hagyva, és a német támogatás jelentőségét erősen túlértékelve, ragaszkodott a Szerbiával való leszámoláshoz. Azonban az osztrákok is csak egy gyors kis lokális háborúra számítottak, nagy nemzetközi háború kitörésére nem. Úgy hitték, az orosz mozgósítás csak diplomáciai blöff, és az oroszok nem mernek majd háborúba lépni, vagy ha mégis, mire a mozgósításukat, és csapataik összevonását befejezik, Szerbiát már legyőzi az osztrák-magyar hadsereg, ami okafogyottá is teszi majd a további ellenségeskedést.

A flottaverseny tehát a háború kitörésében nem játszott szerepet, abban viszont igen, hogy Európában olyan feszült helyzet állt elő, melyben egy ilyen háború kitörhetett. Az erőltetett német flottaépítés minden szempontból katasztrofális tévedés volt. Gazdasági szempontból túlterhelte Németországot, és elvonta a katonai költségvetésre szánt pénzeket a hadseregtől, pont amikor annak megerősítésére a legnagyobb szükség lett volna. Politikai szempontból abnormális viszonyokat hozott létre, amennyiben Németország ellen fordította, és ellenséggé tette az angolokat, akik pedig a németek természetes szövetségesei lehettek volna, hiszen érdekeik a legtöbb ponton megegyeztek. A britek ehelyett végül korábbi ellenfeleikkel léptek szövetségre, a franciákkal, oroszokkal, és az amerikaiakkal, vagyis pont azokkal az országokkal, akikkel egyébként komoly érdekellentéteik voltak.

Ezenkívül a németek egy olyan flottát hoztak létre, melyre végső soron semmi szükségük nem volt. A Mahantól hipnotizált Vilmos és Tirpitz úgy vélte, Németország csakis egy erős hadiflotta kiépítésével válhat igazi világhatalommá, és nem vették észre, hogy Németország már enélkül is az. Ahogy Churchill mondta: „A brit haditengerészet az, ami Britanniát nagyhatalommá teszi. De Németország már nagy, és megbecsült birodalom volt, még mielőtt egyetlen hajója is lett volna.”

De hasonlóan téves úton járt az angol diplomácia is. Tradícióik alapján görcsösen ragaszkodtak tovább régi politikájukhoz, Európa megosztásához, szebben fogalmazva a hatalmi egyensúly elvéhez. Igyekeztek megakadályozni, hogy bármelyik európai nagyhatalom túlzottan megerősödjön a többiek rovására, és a kontinens erőforrásait saját irányítása alatt egyesítve Nagy-Britannia számára veszélyes vetélytárssá váljon. Ahogy később Churchill ezt a tradicionális brit politikát leírta: „A brit politika 400 éven át az volt, hogy szemben állt a legerősebb európai nagyhatalommal, s úgy szőtte egybe más országok koalícióját, hogy azzal elég erős legyen szembeszállni az agresszorral. Ez néha Spanyolország, néha Franciaország, néha Németország volt. Nincs kétségem afelől, hogy most ki az. De ha Franciaország állna elő azzal az igénnyel, hogy Európa fölött uralkodni akar, ugyanilyen eltökélten ellenezném azt. Így tartottuk fenn évszázadok alatt a szabadságunkat, s életünket és hatalmunkat.”

A „nagyhatalmi egyensúly”, vagyis Európa megosztottságának fenntartása, a brit politika számára olyan alapaxióma, melyhez görcsösen ragaszkodnak mind a mai napig, és nem hajlandóak tudomásul venni, hogy rég eljárt felette az idő, s az olyan monstrumokkal a hátuk mögött, mint az Egyesült Államok, vagy az újjáéledő Kína, már nem Európa állandóan egymással marakodó kis országai jelentik az igazi konkurenciát.

A britek más szempontból sem ismerték fel az új idők új szeleit. A megelőző évszázadokban arra alapozva hozták létre, és tartották fenn nagyhatalmi pozíciójukat, hogy előnyös földrajzi helyzetüknek – valamint jó helyzetfelismerésüknek, elszánt kitartásuknak, illetve demokratikus gazdasági és politikai berendezkedésüknek – köszönhetően meg tudták szerezni a korabeli tengeri kereskedelem monopóliumát. Ennek jelentőségét nagyon egyszerű megérteni. Egészen a XIX. századig a szárazföldi kereskedelem legfőbb közvetítő eszköze – ott, ahol nem voltak vízi utak – a korszak legelterjedtebb, és legfejlettebb közúti járműve, az ökrös szekér volt. (Már ahol volt egyáltalán közút.) Ezzel a járművel legfeljebb tonnányi terhet lehetett szállítani, nagyjából napi 10-20 kilométer sebességgel, miközben minden országhatáron – és mindenhol másutt, ahol a helyi hatóságoknak lehetőségük nyílott rá – megvámolták a szállított árut.

A tengeri kereskedelem egészen más nagyságrendekben zajlott. Egyetlen hajó több száz tonna rakományt volt képes szállítani, gyakorlatilag korlátlan távolságra, jó szélben naponta több száz kilométert megtéve. Útközben, a kiinduló és célkikötő között, nem kellett megállni egy vámnál sem, eltekintve a kalózok jelentette kockázattól, mely viszont az idő múltával egyre kisebb lett. Cseppet sem meglepő tehát, hogy a civilizációk gócpontjai mindig a vízi közlekedés útvonalai mellett alakultak ki. A hajózás fejlődésével párhuzamosan haladva először a nagy folyók mellett, aztán a beltengerek partjain és szigetein, végül az óceánok partjain.

A szárazföldi közlekedésben mindeközben nem történt semmilyen, minőségi ugrást jelentő változás, egészen a XIX. század közepéig. Akkor viszont hirtelen egy olyan gyors és drasztikus fordulatra került sor, ami alig két emberöltő alatt teljesen felborította és átformálta az addigi erővonalakat.

Természetesen a vasút megjelenése volt az a forradalmi tényező, ami gyökeresen megváltoztatta a történelmet. Egy megrakott vasúti szerelvény ezer tonnákat lett képes néhány nap alatt a kontinens egyik végéből a másikba eljuttatni. Az addigi közlekedési eszközök jelentette korlátok eltűnésével hatalmas energia szabadult fel a szárazföld belsejében, aminek legnagyobb haszonélvezője a kontinens középső területeit birtokló Németország volt. Ezzel párhuzamosan a tengeri kereskedelemre épülő országok jelentősége, és befolyása lassan hanyatlani kezdett. A folyamatot erősítette az ugyanebben az időben végbemenő információs forradalom is. A távíró, majd a telefon megjelenésével lehetővé vált az információk korlátlan, azonnali áramlása az egész kontinensen.

Az angolok ezt a folyamatot a XIX. század vége felé kezdték észrevenni, de annak valódi okát nem értették. (Ami azt illeti, a németek sem, különben nem erőltették volna annyira a flottaépítést.) Úgy vélték, bajaik forrása a németek túlzott önbizalma, nagyhatalmi vágyaik, a brit pozíciók megszerzésére irányuló, „világhódító” törekvéseik. Nem ismerték fel, hogy a kontinentális nagyhatalmak megerősödése nem a németek megváltozott magatartásából, hanem egyszerűen csak a geopolitikai szükségszerűségekből fakad. Ennek köszönhető, hogy az angol politika a XX. század elejétől egy teljesen téves irányra állt át. A britek ugyanis úgy vélték, a számukra előnytelen módon megváltozott helyzetért Németország, a német politika a felelős, s ha a németeket leverik, és „a helyükre teszik”, minden visszaáll majd a jól megszokott kerékvágásba.

Két, őrült pusztítással járó háborút vívtak ezért a németek ellen, melyeket a németek, a valós erőviszonyoknak megfelelően, mindkét alkalommal megnyertek volna, ha az angolok nem hívnak be a küzdelembe egy Európán kívüli erőt, az Egyesült Államokat, amely győzelemre segítette azokat az országokat, melyek egyébként nem tudtak volna győzni.

A két győzelem ellenére az angol szupremácia mégsem állt helyre, sőt, minden győzelem után egyre gyengébb lett, míg a második világháború után teljesen el is tűnt. A németek ugyanakkor mindkét vereség után néhány évtizeden belül visszakerültek arra a helyre, ahol korábban voltak. A második világháborúban eltiport, megalázott, porig rombolt és szétszakított Németország alig fél évszázad elteltével ismét Európa vitathatatlanul domináns nagyhatalma, míg a XX. századba a világ egyeduralkodó nagyhatalmaként belépő Nagy-Britannia mára hovatovább már Spanyolország szintjére esett vissza. Mindez a politikusok akaratától független geopolitikai szükségszerűségek miatt alakult így, nem pedig azért, mert a gonosz német császár, vagy a Sátán földi megtestesülése, Adolf Hitler így akarta. (Igazából ők mindketten csak rontottak Németország helyzetén.) Sem az angolok, sem a németek nem isteni elrendelésből, vagy faji felsőbbrendűségük okán kerültek a maguk idejében kiváltságos helyzetbe, ahogy pedig mindketten gondolták, hanem alapvetően egyszerűen csak a geográfiai helyzetükből fakadó előnyök miatt.

Korábban egyszer már említett kitaláció a „koronás zsarnokok uralta Európa” képe. Ez a korabeli amerikai sajtó egyik kedvenc, és tulajdonképpen máig nagy népszerűségnek örvendő szólama volt, amivel az amerikaiak azt bizonygatták önmaguknak, ők tulajdonképpen a feudális elnyomás alól szabadítják fel Európa népeit.

A „koronás zsarnokok” azonban valójában majdnem ugyanolyan, tényleges hatalom nélküli díszletek voltak csak, mint például napjainkban az angol királyi család. A demokratikus játékszabályok még az orosz cár kezét is nagyban megkötötték, a többiekét pedig még sokkal inkább. Még II. Vilmos is csak kérhette vezérkari főnökét, hogy állítsa le a mozgósítást, és amikor az azt válaszolta, hogy ez már nem lehetséges, a császárnak el kellett fogadnia ezt a választ. Vilmos valójában olyannyira nem volt tényező, hogy a német vezérkar még csak a haditervet sem ismertette vele, így a császárnak a Schlieffen tervről – a német hadsereg egyetlen (!) haditervéről – sem voltak részletes információi. Európa uralkodói, talán sorsukat előre megérezve, az utolsó napokban valójában mind próbálták megállítani a mozgásba lendült hadigépezeteket, azonban egyiküknek sem volt elég hatalma ahhoz, hogy ezt megtehessék.

De ha nem volt zsarnokság, sem nemzetiségi elnyomás, ami alól a szenvedő európai népeket fel kellett volna szabadítani, és ha a németeknek nem voltak világhódító terveik a Föld leigázására, de még Európa, vagy a Brit Birodalom meghódítására sem, akkor mégis mi volt az értelme és a célja ennek a háborúnak? A következő években ez is volt a propaganda egyik legnagyobb problémája, főleg az antant oldalon, mit is mondjanak a közvéleménynek, tulajdonképpen mi a fenéért is háborúznak?

Hogy az értelmetlen, céltalan, egyre nagyobb áldozatokat követelő háború iránti lelkesedést valamennyire fenn tudják tartani a hátországban, valahogy meg kellett indokolni, egyáltalán miért is kell a németek ellen harcolni. Erre a feladatra a hatalom irányában már akkor is mindig szolgálatkész sajtó volt a legalkalmasabb eszköz. Az újságírókat természetesen a frontvonalnak a közelébe sem engedték, azok többnyire a belvárosi kocsmákban és kávéházakban gyűjtötték a háborús tapasztalatokat. Ott írogatták cikkeiket a „fronton szerzett élményeikről”, arról, milyen kegyetlen, barbár ellenséggel is állnak szemben. Ekkor születtek meg a történetek az apácákat erőszakoló, gyerekeket gyilkoló, a hadifoglyokból szappant főző németekről. A hátország lakossága most megtudhatta, a németek a civilizáció ellenségei, és az ellenük vívott küzdelem a Jó harca a Gonosszal, a kultúra harca a barbársággal, a rend küzdelme a káosszal. (Stb.) A sajtó által keltett – és államilag támogatott – uszításnak köszönhetően a hátországokban sikerült izzó gyűlöletet szítani a németek ellen.

Igazából kissé túl is lőttek a célon. A német, vagy akárcsak németes hangzású nevet viselő üzleteket a felheccelt tömeg feldúlta, és természetesen ki is rabolta. Az Angliában élő németeket deportálták, és gyűjtőtáborokba zárták. (Ahol általában azért korrektül bántak velük.) A németes neveket viselők tömegesen adták be névváltoztatási kérelmüket az anyakönyvi hivatalokba. Gyanús származásuk miatt támadások érték az angol királyi családot is, és az egyre komolyabb népszerűség vesztés hatására még ők is jobbnak látták, ha az addig viselt Saxe-Coburg-Gotha nevet megváltoztatják, még mielőtt a népharag őket is Man szigetére száműzné német származásuk miatt. Az angol királyi családot azóta nevezik Windsor háznak. A tömeghisztéria olyan méreteket öltött, hogy még a németjuhász kutyákat is átkeresztelték az Alsatian névre. (Csak 1977-ben kapták vissza hivatalosan is a German Shepherd fajtanevet.)

Mindez új fejezetet nyitott az európai nemzetek egymás közti viszonyában. Korábban a franciák lehet, hogy gyűlölték a németeket azért, mert igényt tartanak Elzászra, vagy mert protestánsok, de általában nem gyűlölték a németeket pusztán csak azért, mert németek. Most származásuk miatt kezdték gyűlölni egymást Európa népei, az egész kontinensen, méghozzá minden korábbinál nagyobb intenzitással. Az üzenetet, melyet 1914 júniusában adott le a Kielből távozó angol hajóraj – „Barátok ma, barátok holnap, barátok mindörökre.” –, felváltotta a másik üzenet, melyet a német flotta Scapa Flowba való bevonulásakor Beatty adott le miheztartás végett a saját hajóinak: „Ne feledjék, az ellenség egy megvetendő vadállat!”

A háborúval véget ért a csatahajók tündöklése is. Építésüket a legtöbb országban már a háború első éveiben leállították, és nem pusztán csak azért, mert a háborús viszonyok között nem volt hozzájuk elegendő munkaerő és nyersanyag kapacitás, hanem inkább azért, mert lekerültek a prioritási lista tetejéről. Már a háború első hónapjai után nyilvánvalóvá vált ugyanis, hogy a tényleges fontossági lista élén nem a csatahajók vannak, hanem az addig teljesen elhanyagolt kis hadihajók, elsősorban a rombolók, a tengeralattjárók, és az aknaszedők. A csatahajók építését félbehagyták, és hajógyárak szinte teljesen ezeknek az építésére álltak át.

A dreadnought láz úgy pukkant szét, mint a gazdasági élet nagy pénzügyi lufijai. A csatahajók tekintélye teljesen devalválódott. Míg a háború előtt Argentína például valós értékük duplájáért sem volt hajlandó eladni csatahajóit az oroszoknak, addig a háború után Brazília a valós értékének a töredékéért sem volt hajlandó visszavásárolni a britektől az eredetileg brazil megrendelésre épült Agincourtot. A csatahajóflották már nem kellettek senkinek. 1918-ra csupán három haditengerészet maradt állva, az angol, az amerikai, és a japán. Az összes többi elpusztult, vagy érdektelenné és értéktelenné vált az őket fenntartó országok számára. Míg korábban a kormányok a gazdasági racionalitással mit sem törődve öntötték a pénzt a haditengerészetekbe, addig most minden, a flottára költött fillért sajnáltak kiadni, és ahol csak lehetett, próbáltak spórolni a hadihajókon.

A német flotta 1915 után már csak három nagy hadihajót volt képes szolgálatba állítani, a Bayern osztály első két csatahajóját, és a Derfflinger osztály utolsó csatacirkálóját, a Hindenburgot. A Bayern osztály másik két csatahajójának, illetve a Mackensen és York osztály csatacirkálóinak építése különböző készültségi fokokon abbamaradt, az utánuk tervezett nagy hadihajók tervei pedig a tervezőasztalon is maradtak. A háborúban a flotta mindössze két nagy hadihajót vesztett, a többit vagy saját legénysége süllyesztette el a háború után, vagy pedig a háborút lezáró békeszerződések értelmében – a félkészen maradt hajókkal együtt – szétbontották őket, kivéve a hat régi építésű páncélost, melynek szolgálatban tartását engedélyezték Németország számára.

Az osztrák-magyar haditengerészet úgy eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. Alig két évtizeddel később a nyugati országokban már nem is értették, vajon honnan kapta a tengernagyi rangját egy tengerpart nélküli ország kormányzója? A háború alatt oly féltő gonddal óvott K. und K. hadihajók az olasz és francia hajóbontókban kötöttek ki, kivéve három gyorscirkálót, valamint a modernebb rombolók és torpedónaszádok egy részét, melyeket szétosztottak a győztesek között. A flotta a háború alatt két dreadnoughtot vesztett, a másik kettő a franciákhoz, és az olaszokhoz került. A Prinz Eugent a franciák célhajóként süllyesztették el egy lőgyakorlaton, a Tegetthoffot pedig az olaszok bontották le 1924-ben. A következő csatahajó osztály építését, melynek megkezdését 1914 augusztusára tervezték, már el sem kezdték.

Oroszország gyakorlatilag szintén a vesztes oldalon fejezte be a háborút. Az ország minden értelemben teljesen tönkrement, csődbe jutott, szétesett. A nagy ambíciókkal elkezdett flottafejlesztésből végül szinte semmi nem jött ki. A Fekete-tengeri Flotta három dreadnoughtjából kettő odaveszett a háborúban, a harmadikat a polgárháború után francia kikötőben internálták, és ott is bontották le a harmincas években. A félkészen maradt negyedik egységet, és az összes többi, régi építésű csatahajót, a háború után lebontották.

A Balti Flotta négy elkészült dreadnoughtjából végül három maradt meg, mivel a Poltavát 1919-ben egy tűz súlyosan megrongálta, s a hajót már soha nem javították ki. A Borogyino osztály négy csatacirkálója, bár mindegyiket vízrebocsátották, befejezetlenül maradt, hármat közülük 1923-ban bontásra eladtak egy német cégnek, a negyediket anyahajónak akarták átalakítani, de végül erre sem került sor, és a hajót 1931-ben szintén lebontották. A Bubnov terv nyolc csatahajójának, melyek építését 1915 nyarán kezdték volna el, megrendelését a háború kitörése után törölték. A következő hajóosztálynak csak a vázlattervei készültek el. A régebbi építésű csatahajókat a háború után szintén mind szétbontották.

A franciáknak a háború alatt még sikerült befejezniük a Bretagne osztály második generációs csatahajóit, de a következő, Normandie osztályú csatahajók építését már leállították. Helyenként azt állítják, a hajókat a washingtoni szerződés korlátozásai miatt nem fejezték be, de az építéseket valójában már 1919 végén véglegesen feladták. Később tervek születtek a hajók utasszállítóként, vagy teherhajóként történő átépítéséről, ezeket az ötleteket azonban alaposabb mérlegelés után gazdaságtalannak ítélték. A félkész csatahajókat 1922 után lebontották, az anyahajóként befejezett Béarnt kivéve. A következő, Lyon osztályú csatahajók építését már el sem kezdték, ugyanúgy, ahogy a hasonló felépítéssel tervezett csatacirkálókét sem. A régebbi páncélosok szintén a bontóban végezték, a Danton osztály megmaradt egységeit kivéve, melyek a harmincas évekig szolgálatban álltak.

Hasonló cipőben jártak az olaszok is. A Caracciolo osztály építését leállították, s közülük hármat rögtön a háború után lebontottak. A névadó hajót 1920-ban ugyan sikerült vízrebocsátani, a háború utáni csődhelyzet azonban már nem tette lehetővé a befejezését. Itt is születtek elképzelések a félkész csatahajó utasszállítóvá, majd később anyahajóvá való átépítésről, de egyik ötlet sem bizonyult kivitelezhetőnek, s a hajót 1926-ban végül lebontották. A súlyos gazdasági helyzet miatt nem javították ki az 1916-ban elsüllyedt, s hatalmas anyagi ráfordítások árán kiemelt Leonardót sem, és valószínűleg ugyanezért mondtak le a Tegetthoff szolgálatba állításáról, illetve a Viribus Unitis kiemeléséről is.

Az olasz költségvetés a háború után sem tért magához még egy jó darabig. 1928-ban leselejtezték és lebontották a Dante csatahajót is, majd kivonták a szolgálatból a másik négy dreadnoughtot is. 1933 és 1937 között az olasz haditengerészetnek egyetlen, aktív szolgálatban álló csatahajója sem volt. Ez is szemléltetheti, az egyes országok fontossági listáján mennyire hátra kerültek a haditengerészetek.

Ez alól csupán a háborúban közvetlenül csak kevéssé érintett két távoli haditengerészet, az amerikai, és a japán volt kivétel. Az amerikaiak a háború alatt, és utána is töretlenül folytatták flottaépítési programjukat, s egyetlen csatahajó megépítéséről sem kellett lemondaniuk. 1916 nyarán tíz csatahajó, és tíz csatacirkáló megépítését jelentették be, s célként tűzték ki, hogy az US Navy 1925-re utolérje a Royal Navy erejét.

Az óceán túlsó partján a japánok sem sajnálták a pénzt a haditengerészettől. Itt sem maradt félbe egyetlen csatahajó építése sem, s 1917-ben, főleg az előző évben bejelentett amerikai flottaépítési program hatására, újabb négy csatahajót, és négy csatacirkálót rendeltek meg. A minden korábbinál nagyobb, 40 centis ágyúkkal felfegyverzett amerikai és japán hajók ismét új szinte emelték az ekkor már gyakorlatilag csak kettejük közt folyó csatahajó építési versenyt, és egyben teljesen idejétmúlttá tették a többségében első generációs, 305 mm-es ágyúkkal felfegyverzett európai csatahajókat.

A Royal Navy glóriája a háború végén látszólag még régi dicsőségében ragyogott. Bár nagyon sok harci dicsőséget igazából nem szerzett, a brit haditengerészet ismét győztesként került ki a háborúból, s ereje nagyobb volt, mint bármikor annak előtte. A német és orosz haditengerészet pusztulásával, illetve a francia és olasz flották eljelentéktelenedésével a Royal Navy ismét az európai térség vitathatatlan egyeduralkodója volt, s egyelőre még meggyőző erőfölényt tudott felmutatni az utána következő másik két, távoli haditengerészettel, az amerikaival és a japánnal szemben is.

A háború előtt megkezdett építéseket a britek mind be tudták fejezni, bár a Queen Elizabeth osztály utolsó hajójának, és a Revenge osztály utolsó három hajójának az el sem kezdett építését törölték. Utóbbiak helyett viszont, az építéshez már legyártott anyag felhasználásával, megépítettek két csatacirkálót. Befejezték a Courageous osztály három csatacirkálójának szintén a háború alatt elkezdett építését is. Az Admiral osztály négy csatacirkálójának építését viszont már a háború alatt leállították, és később is csak a Hood-ot fejezték be közülük. Az őket követő csatahajók és csatacirkálók tervei már a megvalósítás közelébe sem kerültek.

Azonban a Royal Navy valójában agyaglábakon álló óriás volt csupán. A háború végén Anglia már az amerikai kölcsönök infúziójára volt rákötve, és saját erejéből képtelen volt haditengerészetének erőfölényét hosszú távon is megtartani. A túlhajtott flottaépítés miatt már korábban megrendült, és aztán a háború során kivérzett brit gazdaság nem lehetett már képes arra, hogy hosszú távon állja a versenyt az ambiciózus, feltörekvő amerikaiakkal. A nagy, és erős birodalom illúzióját végül diplomáciai eszközökkel tudták még két évtizeden át úgy-ahogy fenntartani, miután sikerült rávenni az amerikaiakat egy fegyverzetkorlátozási konferencia összehívására. A washingtoni konferencián a britek tulajdonképpen önként vállalták, hogy az US Navy-vel egy szintre építik le haditengerészetüket, cserébe az amerikaiak a dobogó legfelső fokán még egy darabig megtűrték maguk mellett az angolokat.

A washingtoni konferenciát igazi csatahajó-holokauszt követte. A háború végén, 1918 novemberében, a Royal Navy – beleértve a még szolgálatban álló 17, régebbi építésű csatahajót is – összesen 59 csatahajót és csatacirkálót tudhatott állományában. A harmincas évekre ezekből 12 maradt. (Plusz két új, a húszas években épült csatahajó, illetve a csak a háború után befejezett Hood.) A régebbi hajók rögtön a háború után bontásra kerültek, majd a húszas években követte őket az olvasztókemencékbe a dreadnoughtok és a csatacirkálók többsége is. Közel sem ekkora mértékben, de hasonló leépítéseket hajtott végre az US Navy és az IJ Navy is, ahol szintén ócskavasnak lett átminősítve az összes, régebbi építésű csatahajó, illetve az első dreadnoughtok, valamint szétbontottak sok félkészen maradt hajót is.

A csatahajók elértéktelenedését a kis haditengerészetek hozzáállásának változása is szemlélteti. A háború előtt ezek minden áldozatot meghoztak azért, hogy csatahajókat építtessenek, illetve vásároljanak valahonnan. Most tucatjával kerültek a piacra a leselejtezett, de többé-kevésbé azért még mindig ütőképesnek tekinthető, aktív szolgálatban sokszor alig néhány évet eltöltött csatahajók és csatacirkálók, melyeket ócskavasáron értékesítettek. De már nem kellettek senkinek. A harmadik világbeli országok már a háború első hónapjai után lemondták még fennálló rendeléseiket. A háború után Brazília már nem tartott igényt az Agincourtra, Chile a felkínált két angol csatacirkálóra, és végül Portugália is elállt a leselejtezett amerikai csatahajók megvásárlásától. Görögország sem vette át a félkész Salamist, még azt követően sem, hogy hosszú pereskedés után végül így is ki kellett fizetnie a német gyárnak az építési költségeket.

Talán ennél is jobban illusztrálja a csatahajók kezdődő alkonyát a Dreadnought sorsa. Az alig tíz évvel korábban még világszenzációnak számító csatahajót már 1919 januárjában tartalékba állították, majd egy év múlva törölték a Royal Navy állományából, és meghirdették eladásra. Miután senki másnak nem kellett, 1921 májusában egy hajóbontó cégnek adták el.

A számok figyelemre méltóak. A csatahajó megépítése 1.783.883 fontjába került Nagy-Britanniának, és alig 15 évvel később ugyanezt a csatahajót ócskavasként adták el, mindössze 44.750 fontért. (Ráadásul ebbe már bele kell számítani a font háború alatti erős értékvesztését is.) Mahan jóslata tehát bejött, a Dreadnought megépítése olyan fegyverkezési versenyt generált, melynek egyre gyorsuló tempójában, a méretek és kaliberek állandó egymásra licitálásában, a megépült egységek gyakorlati élettartama alig néhány év volt csupán. A megépítése idején a világ messze legerősebb csatahajójának számító Dreadnoughtot, a Royal Navy akkori zászlóshajóját, már alig nyolcévi szolgálat után, 1915-ben kivonták az első vonalbeli egységek közül.

A korabeli közvélemény számára mindebből logikusan adódott a kérdés, megérte a Dreadnoughtba fektetett pénz? És egyáltalán, megérte megépíteni azokat a csatahajókat, melyeket aztán a háborúban szinte semmire nem használtak? Az építési programok a közember számára felfoghatatlan összegeket emésztettek fel, s ők úgy vélték, ezek a haditengerészeti fejlesztések szívták el a költségvetési pénzeket a sokkal fontosabb dolgok, például a szociális kiadások elől. Úgyszintén általános volt a vélemény, a háború kitöréséért végső soron a flottaépítési verseny tehető felelőssé. Ennek megfelelően a háború után a csatahajók a többség számára már nem a nemzeti büszkeség megtestesítői, hanem a nyugati civilizáció hanyatlásának, és a romló életkörülményeknek az okozói voltak. A csatahajó ugyanolyan népszerűtlen, ördögi fegyverré vált, mint manapság az atombomba. Az amerikaiak részben ezért is voltak hajlandóak kiegyezni az angolokkal, és feladni a Royal Navy túlszárnyalására tett erőfeszítéseket, mivel attól tartottak, a kormány belebukhat a flottafejlesztés óriási költségei miatt a lakosság körében egyre növekvő elégedetlenségbe.

Ilyen körülmények között a közvélemény minden országban általános megelégedéssel fogadta a washingtoni konferencia döntéseit, melyek véget vetettek minden flottaépítési versenynek, és nagyon drasztikusan megnyirbálták a haditengerészetek hajóállományát. A harmincas évek végén ugyan egy rövid időre úgy látszott, ismét felvirrad a csatahajók napja, ám a háború első évei hamar világossá tették, dicsőségük végleg leáldozott. A felszíni hadihajók aranykora visszavonhatatlanul véget ért.

P.S.

Ezt a sorozatot eredetileg azzal a szándékkal állítottam össze, hogy szemléltessem, az európai nagyhatalmak közti viszony végzetes megromlásáért, a politikai erőegyensúly felborulásáért, az ezt követő két háborúért, és Európa tönkretételéért nem lehet kizárólag a németek nyakába lőcsölni minden felelősséget. Mindezekért a háborúból győztesen kikerülő országok is igen nagy mértékben felelősek.

Így utólag visszanézve úgy látom, ezt a célt nem értem el. Ehhez értekeznem kellett volna a szárazföldi fegyverkezési versenyről is, illetve alaposabban és mélyebben boncolgatni a politikai célkitűzéseket, és a diplomáciai játszmákat. Ehhez pedig se kedvem, se időm, se tehetségem. A sorozatból így végül is csak magának a flottaépítési versenynek a bemutatása maradt, és hogy ez milyen negatív hatással volt a nagyhatalmak egymás közti viszonyára.

Azonban most úgy érzem, így még ez a kép sem teljes. Hogy átfogóbb képet kapjunk, célszerű lenne továbbvinni a sorozatot legalább a washingtoni konferenciáig, és az utána következő nagy leépítésekig, hogy a felfelé tartó ív után részleteiben is lássuk majd a hirtelen zuhanást is. Úgyhogy a sorozatnak lesz még folytatása is – remélhetően ennél azért rövidebb –, de alighanem már csak jövőre.

Főbb forrásmunkák

Lawrence Sondhaus: Naval Warfare, 1815-1914

Lisle Abbott Rose: Power at Sea. The age of navalism, 1890-1918

John Keagan: A tengeri hadviselés története

Jack Sweetman: Admirálisok

Sebastian Haffner: A német birodalom hét főbűne

Kiss László: Csatahajók az első világháborúban

John Roberts: The Battleship Dreadnought

Norman Friedman: U.S. Battleships – An illustrated design history

Bak-Csonkaréti-Lévay-Sárhidai: Hadihajók

Geoffrey Regan: Haditengerészeti baklövések

Oliver Warner: Great sea battles

Arthur Hungerford Pollen: The Navy in battle

Milan Vego: Austro-Hungarian Naval Policy, 1904-1914

Paul G. Halpern: The Mediterrenean Naval Situation, 1908-1914

Aggházy Kamil-Stefán Valér: Világháború

Padányi Viktor: A nagy tragédia

Patrick Buchanan: Churchill, Hitler, és a szükségtelen háború

Sebastian Haffner: Churchill

James Burke: A nap, amely megváltoztatta a világot

Niall Ferguson: Civilizáció

<s