Hét tenger

A scarboroughi malőr 1.

2018. december 14. 09:18 - savanyújóska

A tengerek feletti uralom, és a tengeri kereskedelem ellenőrzése mindenkor döntő jelentőségű volt a nagyhatalmak közti háborús konfliktusok végkimenetele szempontjából. Az elmúlt évezredek története azt mutatja, hogy végül mindig az az ország kerül ki győztesen a háborúkból, amelyik uralni tudja a vizeket. Ugyanakkor azonban a tényleges harci cselekmények közül rendszerint a szárazföldi ütközetek voltak a döntő jelentőségűek. Az angolok pusztán a trafalgari csatával nem tudták legyőzni a franciákat, viszont megteremtették vele a győzelem lehetőségét. A két világháborúban a tengerek feletti uralmat megszerezni nem tudó Németország elméletileg vereségre volt ítélve, viszont a gyakorlatban ezt a vereséget csak a szárazföldön lehetett rámérni.

Akadnak persze tengeri csaták, melyek közvetlen hatást gyakoroltak a háborúk kimenetelére, és esetenként birodalmak sorsát döntötték el. Érdekes módon ezek az ütközetek általában nem tartoznak a legnagyobb és legvéresebb tengeri csaták közé, sőt, néhány esetben kimondottan jelentéktelen kis összecsapásnak számítanak, noha igen nagy történelmi jelentőséggel bírnak.
Ezek egyike az a tengeri csata, melyet ha egy kicsit másképp alakulnak a dolgok, ma talán a XX. század Trafalgarjaként emlegetnénk. Ez meglepő lehet, tekintve, hogy a valóságban maga az ütközet olyan jelentéktelen kis csetepaté volt, hogy a történészek még csak nevet sem adtak neki, és rendszerint csak a német csatacirkálók 1914-es scarboroughi rajtaütése kapcsán említik meg – ha egyáltalán megemlítik.

Angol csatahajóraj az Északi-tengeren.

Angol csatahajóraj az Északi-tengeren.

 

A háború előtt mindenki arra számított, az angol flotta rögtön megrohanja majd a német partokat, csatára késztetve a Kaiserliche Marine-t. Ez lett volna a Fisher által megjövendölt „armageddón napja”, vagy ahogy a német tisztek szokták titokzatoskodva emlegetni, a „der Tag” ("A nap"). Azonban az angolok nem így tettek. Tartottak a német aknáktól és a tengeralattjáróktól, s úgy gondolták, az ellenséges partok közelébe menve feleslegesen tennék kockára drága csatahajóikat. Az Északi-tenger zsákjába be lehetett zárni a németeket úgy is, ha lezárják az odavezető útvonalakat. Ezek az útvonalak ugyanis mind az angol szigetek mellett vezettek, a briteknek tehát nem kellett messzire eltávolodniuk bázisaiktól ahhoz, hogy blokád alá vegyék a német kikötőket.

A német flotta Tirpitz kockázatelméletére alapozta egész létezését, amely kimondta, hogy a britek nem fogják megkockáztatni a nagy flottaütközetet. Ehhez képest a német tengernagyokat most valamiért mégis rendkívül meglepte, hogy valóban ez történt. A kockázatelmélet tehát működött, de nem egészen úgy, ahogy azt Tirpitz várta. Ő úgy képzelte, az angolok nem fogják megkockáztatni a német flottával vívandó, kétséges kimenetelű, és még győzelem esetén is súlyos veszteségekkel járó tengeri ütközetet, és inkább meghátrálnak majd a németek előtt, engedményeket téve azoknak a vitatott kérdésekben. Az angolok most valóban nem vállalták a harcot, de nem is engedtek a németeknek. Ehelyett visszahúzódtak a saját támaszpontjaikra, onnan véve zár alá a német kikötőket, s várták, hogy a németek menjenek az angol partok közelébe, vállalva ezzel a kikötőiktől távol megvívott csata kockázatát. A németeknek azonban, ugyanúgy mint az angoloknak, nem sok kedvük volt ahhoz, hogy olyan csatát vállaljanak, melyben az ellenség mellett még a számukra előnytelen helyzettel is meg kell birkózniuk. Így hát mindkét hajóhad állt, és várt.A Kiel kikötőjében horgonyzó német flotta.

A Kiel kikötőjében horgonyzó német flotta.

 

Kezdetben nem is látszott indokoltnak a harcbavetésük. Mindkét hadviselő fél szilárdan meg volt győződve arról, hogy a háború néhány hét, de legfeljebb néhány hónap alatt véget ér. (Természetesen a saját csapatok győzelmével.) Feleslegesnek látszott, hogy erre a kis időre szükségtelenül kockára tegyék roppant költségek árán kiépített flottáikat. Annyira féltették csatahajóikat, hogy amikor tengeralattjárók tűntek fel kikötőik közelében, az angolok azonnal otthagyták a kellően még meg nem erősített Scapa Flow-i támaszpontot, és először Skócia nyugati partjaihoz, majd az északi ír kikötőkbe vonultak vissza. Nagyjából ugyanekkor és ugyanezért a német csatahajókat is visszavonták, őket a Balti-tengerre. Komikus módon tehát a két flotta, anélkül hogy egyetlen lövést is leadtak volna egymásra, kölcsönösen megfutamodott a másik elől.

Az egyetlen említésre érdemes flottaakcióra augusztus 28-án került sor, Helgoland közelében. Angol hadihajók, köztük három csatacirkáló, megközelítették a német partokat, és elsüllyesztettek három, ott járőröző német cirkálót. A kudarc nagyon frusztrálta a németeket, különösen a császárt, aki pánikba esett, hogy az angolok esetleg még több kárt okoznak kedvenc játékhajóinak. Megtiltotta a felszíni flottának, hogy engedélye nélkül bármilyen nagyobb hadműveletbe fogjanak, s elrendelte, a csatahajók 100 mérföldnél messzebbre nem távolodhatnak el a német partoktól.

December nyolcadikán az angol csatacirkálók a Falkland-szigeteknél megsemmisítették Spee altengernagy hajóraját is, újabb zsibbasztó élményt szerezve ezzel II. Vilmosnak. A németeket azonban érte még egy ennél is súlyosabb csapás, de erről még sokáig nem volt tudomásuk. Különböző elsüllyedt hajókról kihalászva, a britek és az oroszok megszerezték a németek teljes tengerészeti és diplomáciai rejtjelezésének a kódkönyveit. Októbertől az angolok a németek egész rádióforgalmazását olvasni tudták.A Grand Fleet a nyílt tengeren.

A Grand Fleet a nyílt tengeren.

 

Nagyjából erre az időre a tábornokok és tengernagyok már kezdtek kételkedni benne, hogy a háború valóban néhány hónapon belül véget fog érni. Elhúzódó, hosszú háború látszódott kibontakozni, amelyben a németek távlati kilátásai korántsem tűntek túl fényesnek. A tengerésztisztek úgy vélték, most már volna értelme a Kaiserliche Marine bevetésének. A flotta veresége ugyan kínos kudarc lenne, de a szárazföldi harcok kimenetelére semmilyen közvetlen hatást nem gyakorolna. Viszont egy esetleges győzelem az angolok ellen igen nagy mértékben befolyásolhatná a háború kimenetelét. Németország tehát – gondolták – egy tengeren elszenvedett vereséggel nem veszthet semmit, egy győzelemmel viszont megnyerhet mindent. Megéri tehát a dreadnoughtokat kockára tenni.

Azonban volt legalább két ember, aki nem így gondolta. II. Vilmos, és Friedrich von Ingenohl tengernagy, a flotta főparancsnoka. Mikor a tisztek azzal a kéréssel fordultak a flotta vezérkari főnökéhez, engedélyezzenek nagyobb mozgásszabadságot a hajóknak, a következő választ kapták a parancsnokságtól: „Bármely pillanatban harcra kész hajóhadunk létezése ezidáig távol tartotta az ellenséget az Északi és Balti-tengeri partoktól, és lehetővé tette a semleges államokkal folytatott kereskedelmet a Balti térségben. A flotta ezzel átvette a partvidék védelmét, és az így felszabaduló csapatok a szárazföldi harctéren kerülhetnek bevetésre. Az ellenség még egy számunkra sikeres csata után is érvényesíteni tudná számbeli fölényét, s az ellenséges flotta nyomása a semlegesek magatartását számunkra kedvezőtlenül befolyásolná. A flottát ezért tartalékban kell hagyni, és el kell kerülni az olyan akciókat, amelyek komolyabb veszteségekhez vezethetnének."

Ez a helyzetértékelés azonban nem elégítette ki sem a flotta tisztjeit, sem pedig a legénységet. A hajók személyzetének moráljára nagyon kedvezőtlenül hatott, hogy miközben a szárazföldön elkeseredett harcok dúltak, addig a hajóhad tétlenül állt a kikötőkben. Ingenohl is belátta, hogy valamit végre tennie kell. Nyilvánvalónak tűnt, hogy a Grand Fleet főerőivel nem kockáztathat meg egy döntő ütközetet, de megpróbálhatja annak erőit szétaprózni, hogy aztán valamelyik elkülönített angol kötelékre csapást mérjen. A legkézenfekvőbb célpontnak David Richard Beatty tengernagy csatacirkáló-köteléke ígérkezett, mely a flotta fő támaszpontjától délre, Rosyth-ban állomásozott, hogy egy az angol partokat érő német támadásra gyorsan reagálni tudjon. A németek úgy tervezték, saját csatacirkálóikkal támadást intéznek a keleti parti angol kikötők ellen, majd mikor az angol csatacirkálók kifutnak, és megpróbálják elfogni a német hajókat, azok a lesben álló csatahajó-flotta elé vezetik őket. Szerencsés esetben így megsemmisítő csapást mérhetnének az angol csatacirkálókra, mielőtt még a távoli Scapa Flow-ból kifutó angol csatahajók be tudnának avatkozni.Gustav Heinrich Ernst Friedrich von Ingenohl tengernagy, a német flotta parancsnoka.

Gustav Heinrich Ernst Friedrich von Ingenohl tengernagy, a német flotta parancsnoka.

 

A végrehajtáshoz szükséges császári jóváhagyás megérkezése után a németek november harmadikán megindították első támadásukat az angol partok ellen. Az óvatos Ingenohl ezúttal is a biztonságot tartotta a legfontosabb szempontnak, s célpontnak a yarmouthi kikötőt jelölte meg. A nagyobb angol kikötők közül Yarmouth feküdt a legközelebb a német partokhoz, ami lehetővé tette a flotta gyors visszavonulását, viszont jó 500 kilométer választotta el a rosyth-i angol bázistól. Tehát Beatty hajóinak, ha azonnal kifutnak, és teljes sebességgel haladnak, akkor is legalább 10-12 órára lett volna szükségük, hogy a helyszínre érjenek. A németek nem várakozhattak ennyi ideig az angol partok közelében. A yarmouthi rajtaütést Ingenohl tehát inkább csak afféle hangulatjavító akciónak szánhatta.

Ami nem igazán vált be. A tényleges eredmények a nullával voltak egyenlőek, a pocsék időben, rendkívül rossz látási viszonyok között ugyanis a német hajók még arra sem voltak képesek, hogy egyáltalán azonosítsák a célpontokat. Gyakorlatilag vaktában leadtak az angol partok felé néhány lövést, amivel semmit nem találtak el, majd visszavonultak. Közben viszont a Seydlitz csatacirkáló aknára futott, és bár képes volt saját erőből, 15 csomós sebességgel haladva hazatérni, a németek elgondolkodhattak rajta, mi történt volna, ha angol hadihajók tartózkodnak a közelben. Hogy a kudarc teljes legyen, a támadásból visszatérőben, a hazai partok közvetlen közelében, a Yorck páncéloscirkáló saját aknákra futott rá, és elsüllyedt. A támadás haszna tehát igazából csak annyi volt, hogy bebizonyította, a németek képesek eljutni az angol partokig, sőt mi több, kis szerencsével akár vissza is tudnak térni onnan.A balvégzetű Yorck páncéloscirkáló.

A balvégzetű Yorck páncéloscirkáló.

 

Ingenohl számára azonban ez az eredmény korántsem lehetett kielégítő, ugyanis a következő támadás néhány nappal később benyújtott tervezete már nem az angol partok, hanem a Skagerrak vizein hajózó kereskedelmi hajók elleni támadással akarta a brit hajókat kicsalogatni támaszpontjaikról, az angol kikötők közelébe vezényelt német tengeralattjárók torpedóvető csövei elé. A vezérkar tervei azonban nemsokára újra megváltoztak. A hírszerzés ugyanis olyan információkat szerzett, melyek szerint az angolok két csatahajót, és néhány páncéloscirkálót vezényeltek a keleti partokhoz, hogy megvédjék azt egy második támadással szemben. Úgy tűnt, a németek elérték céljukat, és sikerült leválasztani a Grand Fleet főerőitől néhány egységet, melyek elpusztításával sikerülhetne lefaragni valamit az angol flotta nyomasztónak vélt túlerejéből. Ezen felbuzdulva a német haditengerészet vezérkara november 16-ára elkészült egy új támadási tervvel, melynek célpontja Whitby, Hartlepool, és Scarborough kikötője volt.

A terv alapvetően ugyanarra a koncepcióra épült, mint a korábbi yarmouthi rajtaütés. Eszerint a csatacirkálók megtámadják, és bombázzák az angol kikötőket, majd visszavonulnak, és az őket üldöző angol hajókat a 130 mérfölddel mögöttük várakozó csatahajók ágyúi elé vezetik. A csatacirkálók és a csatahajók közti 130 mérföldes rést a legtöbb tiszt túl soknak találta – bár Yarmouthnál a csatahajók még ennél is nagyobb távolságot tartottak –, és úgy vélték, ha valami váratlan esemény, mint például a Seydlitz aknára futása az előző támadásnál, lelassítaná a német csatacirkálókat, a túlerőben levő angol flotta megsemmisítené a hajókat, még mielőtt a csatahajók a helyszínre érhetnének. A flotta vezetése azonban ragaszkodott ehhez a távolsághoz, részben Ingenohl óvatossága miatt, részben pedig azért, mert úgy vélték, a császár semmiképpen sem hagyná jóvá a tervet, ha szeretett csatahajóit túl közel vinnék az angol partokhoz. Az időjárástól függően november 22-24 körül tervezett támadás terveit 16-án jóváhagyásra benyújtották a császárnak, aki némi tétovázás után végül november 19-én engedélyezte az akciót.A Markgraf sortüzet lő.

A Markgraf sortüzet lő.

 

A német felderítés adatai szerint az angol kikötők partvédelme nem volt túl erős. A szárazföldön nem reguláris csapatok, hanem csak népfelkelők állomásoztak, valamint a partvédelem ágyúit üzemeltető tartalékosok, és a Royal Navy néhány, a megfigyelőállomásokon szolgálatot teljesítő tagja. Hartlepool kikötőjét a Heugh üteg két 152 mm-es, és három 76 mm-es ágyúja, a Cemetery üteg két 120 mm-es ágyúja, valamint a Lighthouse üteg néhány ismeretlen kaliberű lövege védte. Scarborough védelme mindössze két 152 mm-es, és néhány kisebb kaliberű ágyúból állt, míg a közeli Whitby egyáltalán nem rendelkezett tüzérséggel. Ezt az erőt a németek nem tartották számottevőnek, még akkor sem, ha az angolok időközben netán erősítéssel látták volna el őket. Ennél sokkal jobban tartottak az aknaveszélytől. Az angolok, saját állításuk szerint, elaknásították a térség vizeit, és csak keskeny átjárókat hagytak a kikötők bejáratánál, melyek helyzetét vörös bójákkal jelölték. A németek azonban támaszkodhattak a semleges Dánia és Hollandia hajóinak velük rokonszenvező kapitányaira, akik rendszeresen megfordultak ezekben a kikötőkben. Az ő véleményük szerint az angol aknamezők valójában nem léteztek, ugyanis megfigyelésük szerint a brit kereskedelmi hajók rendszeresen lerövidítették az útjukat, úgy, hogy átvágtak az állítólagos aknamezőkön, anélkül hogy bármi bajuk esett volna.

Hogy tisztázzák a helyzetet, november 21-én a területre küldték a Bernd Wegener vezette U–27 tengeralattjárót, derítse fel az angol aknamezők elhelyezkedését. Wegener november 26-án tért vissza, és részletes jelentése megerősítette a teherhajók kapitányainak véleményét. Nyomát sem találta semmilyen aknamezőnek, és ő is megfigyelte, hogy az angol hajók vidáman közlekednek az állítólag elaknásított vizeken. Az aknák mellett azonban Wegener az állítólag a térségben állomásozó két csatahajót sem találta, csupán néhány rombolót, és felfegyverzett halászhajót látott.

Mint utóbb kiderült, a jelentések pontosak voltak. Az angol aknamező csupán blöff volt, a britek ugyanis ugyanúgy nem voltak felkészülve a háborúra, mint a németek, és nem rendelkeztek megfelelő számú aknával. Csak a legfontosabb kikötők környékét tudták elaknásítani, a többi helyen csupán bójákat raktak le, és reménykedtek benne, hogy ezzel megtévesztik az ellenséget. Úgyszintén hamisak voltak a csatahajók idevezényléséről szóló hírek. A kikötőkben csupán néhány romboló és könnyűcirkáló tartózkodott. (Bár ez utóbbiakat Wegener nem vette észre.) Ez azonban nem szegte a németek kedvét. Scarborough csupán 300 kilométernyire feküdt az angol csatacirkálók rosyth-i támaszpontjától, s remélték, az agresszív, és közismerten elővigyázatlan Beatty azonnal a helyszínre fog rohanni, egyenesen a német csatahajók karjai közé. A támadás új időpontjául november 29-ét jelölték meg.A szédületes karriert befutó David Richard Beatty, az angol flotta Nelson óta legfiatalabb tengernagya. 42 évesen lett tengernagy, és 48 évesen a Royal Navy főparancsnoka.

A szédületes karriert befutó David Richard Beatty, az angol flotta Nelson óta legfiatalabb tengernagya. 42 évesen lett tengernagy, és 48 évesen a Royal Navy főparancsnoka.

 

Azonban ez az időpont sem élt sokáig. A londoni újságokban ugyanis közben olyan cikkek jelentek meg, melyek szerint a németek a keleti partok elleni támadást, és egy lehetséges partraszállást terveznek a közeli napokban. A német flotta vezetése megijedt, hogy az angolok valahogy tudomást szereztek a haditervről, ezért ismét elhalasztották az akciót. Hogy tisztázzák a helyzetet, újra felderítésre küldték az U–27-et, ám a kedvezőtlen időjárás miatt a tengeralattjáró csak december 8-án tudott kifutni. A felderítés eredményeiről december 12-én érkezett meg a jelentés, és ez alapján úgy tűnt, az angol újságírók csak véletlenül találták ki a németek szándékait. Az U–27 a térségben ugyanazokat az állapotokat találta, mint két héttel korábban, és semmilyen jel nem utalt arra, hogy az angolok valóban gyanítanának valamit. Miután a körülmények és az időjárás egyaránt kedvezőnek tűntek, a támadás új, és ezúttal végleges időpontját december 16-ára tűzték ki.

Nem lehet tudni, az angol újságírók a sok háborús halandzsa papírra vetése közben véletlenül hibáztak rá a németek szándékaira, vagy pedig valamelyik, a tengerészeti körökkel jó kapcsolatot ápoló zsurnaliszta fülest kapott a flotta valamelyik tisztjétől. Az angolok ugyanis valóban tudtak a német támadási tervekről. A Balti-tengeren augusztus 25-én zátonyra futott Magdeburg cirkálón az oroszok megtalálták a német flotta rádióforgalmazásának kódkönyveit, s ezeket rögtön eljuttatták a briteknek, akik így októbertől már olvasni tudták a németek rádióüzeneteit.

A kódfejtés azonban rendszerint nem eredményezi az elfogott üzenetek százszázalékos megfejtését, és mindig maradnak homályos részletek. Ebben az esetben az angol kódfejtők sem állhattak feladatuk magaslatán, s valószínűleg így történhetett, hogy a csatacirkálók támadásának terveit a britek részletesen ismerték, de arról nem tudtak, hogy Franz von Hipper hajói mögött felvonul a Hochseeflotte (Nyílttengeri Flotta) összes csatahajója. Így aztán az angolok előtt pont a német tervek lényege maradt titokban. Úgy hitték, a támadásban csupán a csatacirkálók vesznek részt, s remek alkalom látszott arra, hogy ezúttal elfogják, és elpusztítsák őket. Az Admiralitás Első Lordja, Winston Churchill, ujjongott: „Gyakorlatilag már a fogunk között tartjuk ezt a hatalmas zsákmányt!” Hogy a sikert biztosítsák, Beatty csatacirkálóinak támogatására az Admiralitás kirendelte a vadonatúj, Orion és King George V osztályú hajókból álló Második Csatahajórajt, George Warrender altengernagy vezetésével. A Grand Fleet parancsnoka, John Rushworth Jellicoe, aki az erőkoncentráció elvének mellőzését az alapvető stratégiai szabályok súlyos megsértésének tartotta, dühödten tiltakozott a csatahajóraj leválasztása ellen. Az Admiralitás azonban biztos volt a könnyű, kockázat nélküli győzelemben. Nem sejtették, hogy Beatty négy csatacirkálóját, és Warrender hat csatahajóját nemcsak Hipper négy csatacirkálója, hanem Ingenohl 22 csatahajója is várja. (A régebbi építésű egységeket is beleszámítva, melyeket a németek ezúttal is magukkal vittek.) Az angolok azt hitték, ők állítanak kelepcét Hippernek, holott valójában maguk szaladtak bele a németek csapdájába.A hajórajok felvonulása.

A hajórajok felvonulása.

 

December 10-én este a németek felderítésre küldték ki négy cirkálójukat, valamint a VI. és VII. Torpedónaszád Flottilla egységeit. A hajók Helgolandtól északnyugatra, 100 mérföld távolságra átfésülték a vizeket, angol felderítő cirkálók után kutatva, de csak néhány semleges kereskedelmi hajóval találkoztak. 11-én elhagyta a kikötőt az U–32, és az U–28 tengeralattjáró is. Ezek feladata az volt, hogy megfigyeljék az angol kikötőket, jelentsék, ha a nehéz angol egységek elhagyják bázisaikat, és lehetőség szerint persze támadják is meg őket. A következő napon azonban a két hajó rendkívül heves, 10-es erősségű viharba keveredett, és az U–32 olyan súlyos károkat szenvedett, hogy vissza kellett fordulnia. Helyette 13-án az U–30-at küldték ki. Az U–27 december 12-én újra a már jól bejáratott vizekre indult, hogy a támadás előtt még egy utolsó felderítést végezzen az angol partok előtt.

December 15-én, hajnali három órakor a német csatacirkálók, élükön Hipper zászlóshajójával, a Seydlitz-el, szintén felhúzták a horgonyt, és a Jade torkolatát elhagyva 15 csomós sebességgel északnak indultak. Hipper erőihez négy csatacirkáló tartozott, a Seydlitz, a Moltke, a Derfflinger, és a Von der Tann, valamint a Blücher, melyet a németek szintén csatacirkálóként kategorizáltak, holott valójában inkább csak egy klasszikus, bár az átlagosnál nagyobb és erősebb páncéloscirkáló volt. Nem sokkal később csatlakozott Hipperhez a korábban felderítésre küldött négy könnyűcirkáló is.

A kötelék ezután nyugat felé fordult. A nagy hadihajókat kísérő I-es és IX-es Torpedónaszád Flottilla 18 naszádja a csatacirkálók két oldalán haladt, biztosítva a hajók védelmét a tengeralattjárókkal szemben. A négy cirkáló közül három a kötelék előtt haladt, a negyedik, a Graudenz, jobb felé, északra. A cirkálók feladata a hajóraj előtti vizek felderítése volt, és a kötelék riasztása, ha ellenséges, vagy semleges hajók kerülnének az útjukba. (Napközben többször is kénytelenek voltak irányt változtatni, hogy a cirkálók által észlelt semleges kereskedelmi és halászhajókat kikerüljék, mielőtt még azok észrevennék őket.) A kötelékhez tartozott még egy ötödik cirkáló is, a Kolberg. Ez a csatacirkálókkal együtt futott ki, és velük egy kötelékben, közvetlenül mögöttük haladt. A Kolberg-nek különleges küldetése volt. 100 aknát szállított a fedélzetén, melyekkel a scarboroughi kikötő előtti vizeket kellett elaknásítania.

Sötétedés után már nem volt szükség a tengeralattjárók elleni fedezetre, ezért a torpedónaszádok előre mentek, és a cirkálókhoz csatlakozva, 4 mérfölddel a csatacirkálók előtt foglalták el új helyüket a kötelékben. Este hat után azonban az addig nyugodt időjárás váratlanul megváltozott, s erős szélrohamok, és heves záporok nehezítették meg a német hajók, különösen a kis torpedónaszádok útját.A Seydlitz hátsó lövegtornyai.

A Seydlitz hátsó lövegtornyai.

 

A csatahajók csak késő délután, az alkonyati órákban keltek útnak. A Wilhelm von Lans altengernagy, illetve a Felix Funke ellentengernagy által irányított I. és III. Csatahajó Kötelék dreadnoughtjai délután négy óra körül hagyták el a Jade torkolatát, míg a régebbi, Braunschweig és a Deutschland osztályú páncélosokból álló, Reinhard Scheer altengernagy vezette II. kötelék néhány órával később követte őket. Ingenohl maga a Friedrich der Grosse árbocára húzta fel zászlaját, míg az I. kötelék zászlóshajója az Ostfriesland, a II. köteléké a Preussen, a III.-é pedig a Prinzregent Luitpold volt. A régi – és már teljesen elavult -, Wittelsbach osztályú csatahajókból álló IV. kötelék, Ehrhard Schmidt altengernagy parancsnoksága alatt, tartalékként az Elba torkolatánál maradt.

A németek fájdalmasan nélkülözték a vadonatúj, König osztályú csatahajókat, melyek közül csak a Grosser Kurfürst vehetett részt a hadműveletben. A Markgraf és a Kronprinz próbajáratai még nem fejeződtek be teljesen, s a két hajó még a Balti-tengeren gyakorlatozott. A Königet már átadták ugyan a flottának, de most éppen javításon volt, mivel néhány nappal korábban összeütközött a Grosser Kurfürst-tel.

A németek által felvonultatott erő azonban így is hatalmas volt. A csatahajókkal tartott két páncéloscirkáló, a Roon és a Prinz Heinrich, valamint hét könnyűcirkáló, és öt torpedónaszád flottilla is, összesen 54 naszáddal. A különböző kikötőkből kifutó kötelékek Helgolandtól nyugatra egyesültek. A hajók elsötétítve haladtak, és a felhős, csillagtalan éjszaka is nehezítette a navigációt, ám ennek ellenére minden kötelék az előre megbeszélt helyen és időben csatlakozott egymáshoz.

Miután a csatahajó kötelékek egyesültek, északnyugatnak, a Dogger Bank keleti vizei felé vették az útjukat. A flotta előtt a két páncéloscirkáló haladt, mindegyik egy torpedónaszád flottillával. A szárnyakat a könnyűcirkálók, és egy-egy torpedónaszád flottilla fedezte, míg a menet végét egy könnyűcirkáló, és egy flottilla biztosította. A német hajókon egész éjjel feszülten figyelték az ellenség rádióforgalmazását, de semmi különöset nem vettek észre. A rádióállomások a szokásos tevékenységüket látszottak folytatni, s úgy tűnt, az angolok nem sejtenek semmit. Eseménytelen út után, hajnal felé, a csatacirkálók készülődni kezdtek az angol kikötők bombázására.Német csatahajók Wilhelmshaven kikötőjében.

Német csatahajók Wilhelmshaven kikötőjében.

 

Az angol sajtóban állandó téma volt a keleti partokat fenyegető német partraszállás, melynek a közeljövőben várható elérkeztét az újságok szinte minden héten megjövendölték. Az ilyen hírlapi kacsák korántsem voltak az Admiralitás ellenére, sőt, titokban maguk is igyekeztek ezeket a rémhíreket táplálni. A német partraszállástól való félelem kihangsúlyozta a hajóhad jelentőségét, és komoly ütőkártyát jelentett a költségvetési pénzekért folytatott harcokban.

Ezúttal azonban az Admiralitás valóban tudta, hogy saját partjaik közelében egy nagyobb akció várható, és ez korántsem érte meglepetésként őket. Tisztában voltak vele, a németek tudják, hogy a Grand Fleet több csatacirkálóját távoli vizekre vezényelték, és nyilvánvalónak tűnt, hogy majd igyekeznek kihasználni ellenfelük erejének meggyengülését. Ennek megfelelően az angol partok védelmét folyamatosan erősítették. Az északi részek védelmét a Grand Fleet, és Beatty csatacirkálói látták el, a Flamborough Headtől délre eső területeket pedig a Reginald Yorke Tyrwhitt commodore parancsnoksága alatt álló harwichi flotta cirkálói és rombolói, Roger Keyes commodore tengeralattjárói, valamint George Alexander Ballard tengernagynak a Humber torkolatánál álló cirkálói és rombolói, illetve régebbi építésű csatahajói, a Victorious és Illustrious, a Tyne torkolatában állomásozó Jupiter, és számos kisebb egység látta el. Az elfogott és megfejtett rádióüzenetek alapján az Admiralitás tisztában volt vele, hogy a német támadás december 16-án hajnalban várható, azt azonban továbbra sem tudták, hogy a német csatahajók is részt vesznek a hadműveletben.

Bizonytalanok voltak afelől is, pontosan mi is a támadás célpontja. Az Admiralitás már korábban azt valószínűsítette, hogy ez a Tyne és a Humber torkolata lesz, s itt igyekeztek úgy elaknásítani a vizeket, hogy a németek csak egy 25 mérföld széles folyosón tudják megközelíteni ezeket a partokat. Feltételezték, a támadás előtt az ellenség felderíti az aknamezők elhelyezkedését, és ezt a szabadon hagyott folyosót fogják használni. Ebben az esetben pedig csak annyit kell tenniük, hogy miután az ellenség benyomult ebbe a résbe, a csatacirkálókkal és az őket támogató csatahajókkal elállják a kijáratot.Sir George John Scott Warrender tengernagy.

Sir George John Scott Warrender tengernagy.

 

A Beatty flottája mellé kirendelt, hat csatahajóból álló kötelék december 15-én futott ki Scapa Flowból. A hajóraj eredetileg nyolc egységből állt, de az aknára futott Audacious még októberben elsüllyedt, a Thunderer pedig éppen javításon volt. Az első raj három csatahajóját maga Warrender vezette, zászlóshajója, a King George V fedélzetén, a második raj pedig a Royal Navy hírhedt zsarnokának, a zászlóját az Orionra felvonó Robert Arbuthnot ellentengernagynak a parancsnoksága alatt állt. A csatahajókat William Christopher Pakenham ellentengernagy négy páncéloscirkálója, és William Edmund Goodenough commodore négy könnyűcirkálója kísérte. A létszám itt sem volt teljes, mivel a Liverpool cirkáló javítás alatt állt, a Lowestoft pedig éppen a készleteit töltötte fel. Két másik cirkáló, a Blanche és a Boadicea, rögtön a kifutás után olyan súlyosan megrongálódott az időközben kitört heves viharban, hogy visszafordulásra kényszerültek. A Boadicea parancsnoki hídját szétzúzták a hullámok, s három ember a vízbe veszett.

A rombolókíséret mindössze hét hajóból állt, mivel a heves viharban a többi romboló egyszerűen nem tudta elhagyni a kikötőjét. Jellicoe kérte az Admiralitást, hogy erősítésként a Harwichban állomásozó 25 rombolót is vezényeljék északra, ám kérését elutasították, azzal az indoklással, mely szerint ezeknek az egységeknek az ottani partokat kell biztosítaniuk egy esetleges német partraszállási kísérlettel szemben.

Az északi skót kikötőkből kifutó hajók Aberdeentől 60 mérföldre keletre egyesültek, és tovább nyomultak dél felé. A vihar azonban annyira megerősödött, hogy az már veszélyeztette a rombolókat, melyek az erős hullámverésben alig bírtak lépést tartani a nagy hajókkal. Az angol kötelék 14 csomós sebességgel haladt dél felé, elől Beatty csatacirkálói, mögöttük öt mérföldre pedig Warrender csatahajói. A cirkálók a jobb és balszárnyon, a nagy egységektől öt mérföld távolságra helyezkedtek el, a rombolókat pedig hajnalban tíz mérfölddel a kötelék elé küldték, hogy időben jelentsék az ellenséges hajók feltűnését. Senki nem tudott róla, de nem sokkal éjfél után Hipper angol partok felé tartó hajói alig 15 mérfölddel haladtak el Beatty csatacirkálói előtt. Az angolok azonban csak később, és kicsit délebbre várták a németek feltűnését, s komótosan döcögtek tovább dél felé, anélkül hogy sejtették volna, egyenesen a német csatahajó flotta 22 hajója felé tartanak.

Sir John Rushworth Jellicoe, a Grand Fleet parancsnoka.

Sir John Rushworth Jellicoe, a Grand Fleet parancsnoka.

 

A hajnali sötétségben, és a pocsék látási viszonyok között, az ellenfelek már csak akkor vették észre egymást, mikor már majdnem egymásba rohantak. Hajnali öt órakor a német főerők előtt haladó torpedónaszádok közül a jobb szárny szélén hajózó S33 előtt váratlanul négy angol romboló tűnt fel. A hajók közti távolság alig 150 méter volt, mikor észrevették egymást. A német torpedónaszád azonnal kitért a túlerő elől, és jelentette az ellenség feltűnését. A hajók rögtön ezután szem elől is tévesztették egymást.

Egy másik torpedónaszád, a V155, korábban elszakadt a köteléktől, hogy közelebbről is megnézzen egy gyanús hajót, amelyről később kiderült, hogy ártalmatlan kereskedelmi gőzös. Nem sokkal hat óra után, miközben a V155 visszafelé igyekezett társaihoz, jobb felől, mintegy 300 méter távolságra több, kötelékben haladó hajót vettek észre. Azt gondolva, saját egységekkel találkozott, a V155 fényjelzéssel arra szólította fel az ismeretlen hajókat, azonosítsák magukat. A németek még akkor sem gyanakodtak, amikor jelzésükre rossz választ kaptak. Még kétszer megismételték az azonosítójelzés megadására való felszólítást, mire rájöttek, hogy ellenséges hajókról van szó. Ekkor, hogy saját erőiktől elvonják az ellenséget, északkeletre fordultak, füstfüggönyt bocsátottak fel, és teljes sebességgel igyekeztek eltávolodni a veszélyes körzetből, miközben rádión jelentették az ellenség feltűnését.

A németek által észlelt hajók a Beatty csatacirkálói előtt haladó brit rombolók voltak. A V155 szerencséjére az angolok még alighanem félálomban lehettek, mert csak akkor nyitottak tüzet, és fordultak a menekülő német torpedónaszád után, amikor az már jó két kilométerre távolodott el tőlük. Az erőviszonyok semmi jót nem ígértek a német naszádnak, hiszen az angol rombolók külön-külön is jóval nagyobbak és erősebbek voltak.

A britek félkör alakzatban felfejlődve vették üldözőbe az ellenséget, mely teljes sebességre kapcsolva észak felé igyekezett, hogy a rombolókat maga után vonva eltávolítsa azokat a német főerők közeléből. A brit rombolók 120 mm-es lövegeinek sortüzeire a V155 a maga két 88 mm-es ágyújával próbált válaszolni.Német torpedónaszádok.

Német torpedónaszádok.

 

Az angolok azonban szánalmas teljesítményt nyújtottak. Egyetlen találatot sem voltak képesek elérni, időnként még egymást is lőtték, ráadásul a rombolók fele nem is a V155-re tüzelt, hanem egy bal felől észlelni vélt másik hajóra, amely utóbb egyszerű optikai csalódásnak bizonyult. A német tüzérség ezúttal is sokkal hatékonyabb volt. Az Ambuscade találatot kapott a vízvonalon, és kénytelen volt kiválni a sorból. A német ágyúk ezután a brit kötelék zászlóshajóját, a Lynx-et vették célba, mely több találatot kapott, s megrongálódott kormányműve miatt ő is kénytelen volt feladni az üldözést. Közel egyórás hajsza után az angolok szem elől tévesztették a német torpedónaszádot, mely először keletnek, majd délnek fordult, és fél kilenc után ismét csatlakozott a flottához.

Mikor a német hajókon fogták a V155 jelzését az ellenséges hajók feltűnéséről, a Hamburg cirkáló és két torpedónaszád, a V158 és a V160, azonnal az összecsapás helye felé indult, hogy segítsen a szorongatott helyzetben levő német naszádnak, és a hazai partoktól elvágva megsemmisítse az angol rombolókat. Félórával később a Hamburgról egy elsötétített hajót vettek észre, mely nem válaszolt a németek jelzéseire. A Hamburg fényszórói erre megvilágították az ismeretlen hajót, melyet angol rombolóként azonosítottak. A német cirkáló rögtön tüzet nyitott, és elfordult az ellenségtől, hogy kisebb célpontot mutasson a torpedók számára.

Az ismeretlen hajó a Hardy volt, mely még mindig a V155 után kutatott. A hajók közti távolság mindössze 600 méter volt, ám a köd, és az erős hullámzás miatt még így is nehéz volt a pontos célzás. Először persze most is a németek találtak célba, egyik lövedékük a Hardy parancsnoki hídja mellett csapódott be, majd ezt követően még több találatot is elértek az angol hajón, mely két halottat és tizenöt sebesültet vesztett, s kormányszerkezete is súlyosan megrongálódott. A küzdelem ezúttal nem volt teljesen egyoldalú, a Hardy két gránátja eltalálta a német cirkálót, ahol néhány ember megsebesült, de a hajóban nagy kár nem keletkezett. Az angolok egy torpedót is kilőttek a Hamburgra, de ahogy az erős hullámzásban várható volt, az nem talált célba. Az összecsapás csak néhány percig tartott, az angol romboló gyorsan meghátrált a túlerő elől. A sérült kormány miatt a gépekkel manőverezve a Hardy megfordult, és teljes sebességre kapcsolva gyorsan eltűnt a németek szeme elől a reggeli félhomályban.A Hardy romboló.

A Hardy romboló.

 

A Hamburg parancsnoki hídján biztosak voltak benne, hogy az angoloknak végük. A megfigyelők határozottan állították, hogy látták elsüllyedni a brit rombolót. Mindenki diadalmámorban úszott, de sok idő nem maradt az ünneplésre, mert pár perccel később egy másik hajót vettek észre a jobb oldalon. A németek már nem is vesztegették az időt azzal, hogy azonosításra szólítsák fel az ismeretlen hajót. A fényszórók megvilágították a célpontot, az ágyúk pedig azonnal tüzet nyitottak. A hajó valóban egy újabb angol romboló volt, a Unity, mely a német cirkálót észlelve azonnal megfordult, és igyekezett a lehető leggyorsabban eltűnni. Sikerrel, a harcérintkezés néhány leadott sortűz után megszakadt a hajók között.

A Hamburg kíséretében levő két német torpedónaszád kissé lemaradt, és csak néhány lövést tudtak messziről leadni az angol rombolókra. Helyzetüket nehezítette az is, hogy a német cirkáló harci lázban égő kapitánya, Gerhard von Gaudecker korvettkapitány, nem volt tekintettel kísérő hajóira, és úgy manőverezett cirkálójával, hogy az takarta a célpontokat a naszádok elől.

A német flotta zászlóshajóján hajnali 5 óra 24 perckor kapták meg az első jelentést az ellenséges rombolók feltűnéséről. Az S33 jelzésének kezdetben nem tulajdonítottak nagyobb jelentőséget. A torpedónaszád jelentése elég zavaros volt, s eleinte arra gondoltak, az S33 alighanem saját naszádokkal találkozott, melyek egy ismeretlen hajó azonosítása közben szakadhattak el a flottától. De az az eshetőség sem keltett aggodalmat, hogy esetleg tényleg brit hajókról van szó. Várható volt, hogy az angol partok közelébe érve találkozni fognak az ellenség járőrhajóival, s azt gondolták, a négy romboló ezek közé tartozhat. A főerőket az angolok nem vehették észre, a flotta tehát nyugodtan haladt tovább.A német Kaiserin csatahajó.

A német Kaiserin csatahajó.

 

Egy órával később azonban a V155 jelentése már komoly nyugtalanságot keltett a Friedrich der Grosse parancsnoki hídján. A német naszád ugyanis legalább 12 ellenséges rombolót vélt észlelni, ami már komoly fenyegetést jelenthetett a német hajóhad számára. Ingenohl attól tartott, ha tovább halad az eredeti irányba, az angolok felfedezik őket, és a rossz látási viszonyokat kihasználva torpedótámadást indítanak a német csatahajók ellen. Ezért a német főparancsnok háromnegyed hétkor fordulatot rendelt el délkeleti irányba, hogy kitérjen az angol rombolók elől. Ingenohl azt remélte, ezzel sikerül a napkeltéig hátralevő egy órában elkerülni az angol hajókat, melyek a nappali világosságban már nem fognak veszélyt jelenteni a Hochseeflotte számára.

Pár perccel a fordulás után a flotta előtt haladó Roon páncéloscirkálóról két elsötétített hajót vettek észre, melyek útiránya keresztezte a német flotta haladási irányát. Az ismeretlen hajók nem válaszoltak a német cirkálóról leadott hívójelzésekre. A reggeli derengésben már túl világos volt ahhoz, hogy a fényszórók jól meg tudják világítani a célokat, de még túl sötét ahhoz, hogy a német páncéloscirkáló tüzérségének régi optikai távolságmérői be tudják mérni azokat. Miközben Johannes von Karpf sorhajókapitány, a Roon parancsnoka, azon töprengett, most mi az ördögöt csináljon, a két ismeretlen hajó délnek fordult, és távolodni kezdett a németektől. A Roon kíséretében levő öt német torpedónaszád arra számított, a cirkáló tüzet nyit az ellenségre, ezért a Roon mögött maradtak, és ők sem támadtak.A Roon páncéloscirkáló.

A Roon páncéloscirkáló.

 

A két ismeretlen hajó a Lynx és a Unity volt, melyek kihasználták a németek tétovázását, és gyorsan teljes sebességre kapcsolva igyekeztek minél előbb eltűnni a német páncéloscirkáló veszélyes közelségéből. Mire a tétovázó Von Karpf az angol rombolók után eredt, azok már eltávolodtak, és a Roon nem tudta tartani velük a lépést. Rövid üldözés után a rombolók eltűntek a németek szeme elől, a páncéloscirkáló pedig, a fedezet parancsnokának, a Roon fedélzetén tartózkodó Hubert von Rebeur-Paschwitz ellentengernagynak az utasítására visszatért eredeti helyére, nehogy rés nyíljon a német flotta védőernyőjén. Sem Karpf, sem Rebeur-Paschwitz nem tartotta említésre érdemesnek az incidenst, ezért nem is jelentették azt Ingenohlnak, akihez viszont nagyjából ugyanekkor érkezett meg a Hamburg jelentése az ellenséges rombolókkal folytatott tűzharcról, és egy angol romboló elsüllyesztéséről. A német zászlóshajóról még hallani is lehetett az ágyúdörgést.

Ingenohl, és törzsének tisztjei nem ismerték fel, hogy az S33, a V155, és a Hamburg ugyanazokkal az ellenséges rombolókkal találkozott, s a Friedrich der Grosse parancsnoki hídján úgy tűnt, több tucat angol romboló tartózkodik a közelben. Ilyen nagy létszámú kötelék feltűnése csak egyet jelenthetett: erős ellenséges hajóraj tartózkodik a közelben, és az észlelt rombolók ennek a védőkíséretéhez tartoznak. Ingenohl számára a helyzet egyértelműnek tűnt, maga a Grand Fleet közeleg a német flotta felé! A német főparancsnok 07 óra 20 perckor flottájával keletnek fordult, és teljes gőzzel haladva megindult vissza, a hazai partok felé.

Nyolc óra körül a Roont kísérő torpedónaszádok négy ellenséges rombolót vettek észre, melyek tüzet nyitottak rájuk. A tűzharc csak pár percig tartott, s mihelyt az angolok észrevették a közeledő Roont, beszüntették a tüzelést, és gyorsan kereket oldottak. A Hochseeflotte fedezetének cirkálói és torpedónaszádjai a felkelő nap fényénél most hirtelen mindenfelé angol rombolókat és tengeralattjárókat kezdtek el látni, s alig egy óra alatt négyszer fújtak tengeralattjáró riadót. A beérkező jelentések megerősítették Ingenohlt abban, hogy visszavonulást elrendelő döntése helyes volt, hiszen lám, minden irányból ellenség ólálkodik körülöttük. A valóságban természetesen sem angol, sem német tengeralattjáró nem tartózkodott a közelben.

A Roon fél kilencig üldözte az angol hajókat, majd visszafordult, hogy ismét beálljon a helyére. Épp jókor a britek szempontjából, ugyanis a korábbi összecsapások során már megrongálódott Hardy hajtóművei pont ekkor mondták fel a szolgálatot, s az angol romboló kénytelen volt csökkenteni sebességét. Ha a Roon pár perccel tovább kitart, a Hardy könnyű préda lett volna a németek számára.

A két ellenséges flotta között ez volt az utolsó harcérintkezés. A „csata” ezzel véget ért.

A Queen Mary csatacirkáló.

A Queen Mary csatacirkáló.

 

Két nappal később írt jelentésében Ingenohl a következőképpen indokolta a visszafordulást elrendelő döntését: "Arra kellett gondolnom, főerőinket felfedezték. Mivel a flotta nagy, 15 csomós sebességgel nyomult előre, messziről is látható, hatalmas füstfelhő szállt fel hajóink fölé. Saját fedezetünk gyenge volt, és az ellenség korszerű egységekből álló felderítő erőit nem tudták volna feltartóztatni. Nagyon valószínű volt, hogy a következő éjszaka az angol torpedónaszádok támadást intéznek főerőink ellen a Német-öbölben, ami, a különösen sötét éjszakára való tekintettel, feltehetően veszteségekkel járt volna számunkra.

Nem volt nyomós ok arra, hogy erőink tovább folytassák előrenyomulásukat azért, hogy még nappal csatlakozzanak a felderítő csoport hajóihoz. Ez ellentétben állt volna a flotta működését szabályozó, Őfelsége által kiadott utasításokkal is."

Ingenohl feltételezései azonban tévesek voltak. Az admirális kellően meg nem erősített jelentések alapján hozott téves döntést, anélkül hogy egyáltalán csak kísérletet tett volna arra, hogy tisztázza a helyzetet. A zászlóshajóra beérkező zavaros jelentések nyomán Ingenohlnak további torpedónaszádokat kellett volna előreküldenie, hogy felderítsék a terepet, és tisztázzák, tulajdonképpen mi is van előttük.

Mivel találkozott volna Ingenohl, ha egy félórával tovább kitart eredeti útiránya mellett? Először Beatty négy csatacirkálójába ütközött volna, majd öt mérfölddel ezek mögött Warrender hat csatahajójába. Ingenohl azt hitte, fedezete gyengébb, mint az angoloké. Valójában azonban a német flotta fedezete sokkal erősebb volt, mint a briteké. Az angolok négy páncélos-, és négy könnyűcirkálójával, valamint mindössze hét rombolójával – melyek közül három már a német hajókkal vívott első összecsapásokban megrongálódott - Ingenohl két páncélos-, és hét könnyűcirkálót, valamint összesen 54 torpedónaszádot tudott szembeállítani.Torpedóvetőcső egy német naszádon.

Torpedóvetőcső egy német naszádon.

 

Az erőviszonyok ilyen alakulása egyben meg is mutatja, a németek számára hogyan lett volna megvívható a csata. Miután a felderítésre előreküldött torpedónaszádok tisztázták a helyzetet, Ingenohlnak előre kellett volna küldenie összes könnyűcirkálóját és torpedónaszádját, hogy tömeges torpedótámadásokat indítsanak az angol hajók ellen. A pocsék idő és a rossz látási viszonyok a felderítést ugyan megnehezítették, viszont ideálisak voltak egy efféle támadáshoz. A látótávolság egy és négy mérföld között változott, ami annyit jelent, hogy a német torpedónaszádok jóformán észrevétlenül tudták volna torpedóik hatótávolságán belülre megközelíteni az angol csatahajókat. Az 54 német naszád támadása minden valószínűség szerint el is döntötte volna az ütközetet, s a német csatahajóknak nem akadt volna más dolguk, minthogy megadják a kegyelemdöfést a még felszínen úszó, sérült hajók számára.

A közhiedelemmel ellentétben a német csatahajók nem voltak lassabbak angol társaiknál, s az Ostfriesland és Kaiser osztályú csatahajók lépést tudtak volna tartani Warrender sértetlen hajóival is. Az angol csatahajók számára tehát nem volt egérút, legfeljebb Beatty gyors csatacirkálói tudtak volna elmenekülni, ha sértetlenül megússzák a németek bevezető torpedótámadását.A King George V, a Második Csatahajóraj zászlóshajója.

A King George V, a Második Csatahajóraj zászlóshajója.

 

A németek tűzerő szempontjából is fölényben voltak, még Hipper hajói nélkül is. Az angol csatahajókon és csatacirkálókon összesen 84 darab 343 mm-es, és 8 darab 305 mm-es ágyú volt, szemben a német csatahajókon levő 108 darab 305 mm-es, és 88 darab 280 mm-es ágyúval. (Lövedéksúly terén, a nagyobb kaliberű, következésképpen nehezebb angol gránátok, és a német hajók előnytelen szárnytornyos elrendezése miatt már nem volt látványos a német fölény, bár az általuk kilőtt oldalsortüzek összesen 54,7 tonnás tömege valamivel még így is nagyobb volt az angol hadihajók 51,3 tonnájánál.) Ha Ingenohl nem ijed meg az első harcérintkezésekről befutó jelentésektől, hanem alaposabb felderítést végez, és bátrabban nyomul előre, gyors és látványos győzelmet arathatott volna, mérsékelt saját veszteséggel. Hat angol csatahajó elvesztése, ráadásul a legújabb csatahajóké, azt jelentette volna, hogy a német Hochseeflotte és a Grand Fleet közti erőviszonyok legalábbis kiegyenlítődnek.

Ingenohl azonban, a császári parancsra való hivatkozással, a legkisebb kockázatot sem volt hajlandó vállalni, és azonnal meghátrált. Ez önmagában is rossz döntés volt, amit a német főparancsnok ráadásul még megfejelt azzal is, hogy Hipper kötelékét nem értesítette sem az ellenséges hajók feltűnéséről, sem pedig a visszavonulást elrendelő döntéséről. A csatacirkálók tehát védtelenül maradtak a hátuk mögött feltűnő brit erőkkel szemben, melyek jelenlétéről ráadásul nem is tudtak. Minden emberi számítás szerint Hipper hajói pusztulásra voltak ítélve. Azonban most az angolokon volt a sor, hogy elkövessék saját hülyeségeiket, melyek következtében Hippernek végül sikerült kicsúszni a csapdából.

(Folyt. köv.)

 

12 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://htenger.blog.hu/api/trackback/id/tr8514481680

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

hátramozdító 2018.12.14. 11:09:19

Hűűűűűűűűűűűűűűűűűűűű, ez valami lenyűgözően érdekes volt, nagyon szépen köszönöm minden függő nevében!!!

David Bowman 2018.12.14. 12:34:28

Ezt egyszer már megírtad, nem?

David Bowman 2018.12.14. 13:51:51

Erről a Hardy rombolóról azt gondolná az ember, hogy ha eltalálják egy 120 milis skulóval, egyből e is sűllyed.

savanyújóska 2018.12.14. 16:15:44

@David Bowman: Igen, volt már az Acélmonstrumon, de gondoltam hátha van még, aki nem olvasta. A következő fél évben egyébként főleg konzervanyagból fogok dolgozni.

„egyből el is sűllyed”

Ha jó helyen találják el, elvileg előfordulhatott volna, bár a gyakorlatban ezek a kis hajók általában meglepően szívósak voltak. A Hamburgnak egyébként 105 mm-es ágyúi voltak.

Untermensch4 2018.12.15. 18:23:45

@savanyújóska: Én még nem olvastam. Finom a konzerv. :)

axelot 2018.12.15. 21:58:44

@savanyújóska: egy újszülöttnek minden vicc új! Én ugyan már elég régen voltam újszülött, de nekem új volt ez az írás.
Köszönöm!
Egyébként a blogod összes bejegyzését elolvastam, és megvettem mindkét könyvet is. Imádom őket!
Nagyon érdekes dolgokat találtam itt, tudományos alapossággal körbejárva, jól átgondolt és levezetett saját következtetéseiddel kiegészítve. Nem csak szórakoztató, de inspiráló is.
Nagyon várom a folytatást!

Flankerr 2018.12.15. 23:33:42

@savanyújóska: Én sajnos nem olvastam anno, így nagyon örülök egy újabb kiváló cikknek :)

Palánta 2018.12.17. 07:28:50

Remek írás ismét, köszönjük.

Pájer Csaba 2018.12.18. 19:57:50

Imádom a régi cikkeidet (az újakat is!), még a magánvéleményes epilógusaiddal együtt is (sőt, azokat különösen). Remélem a II. részt is teljes egészében felteszed ide.

Természetellenes ásványvíz 2018.12.19. 11:10:45

@Pájer Csaba: én nem ismerem az acélmonstrumokat, így örülök neki, hogy Zoli leporolja és itt is megjelenteti az írásait. Az epilógusok pedig külön fűszer, így lesz igazán értékes.

Pepejoe 2019.07.02. 12:24:37

Brutál!
Mintha csak ott lettem volna. Olyanok voltak mint két hegyomlás bunyós, akik csak kerülgetik egymást és max. szúrkálnak jobbosokkal de a égrengető bal csapottat egyik sem meri elengedni.
süti beállítások módosítása