A repülés az ember egyik legrégibb álma, ám gyakorlati megvalósítása sokáig lehetetlennek tűnt. Az első, még irányíthatatlan léghajók csak a XVIII., az első siklórepülők pedig a XIX. század végén tűntek fel. A mai értelemben vett repülőgépek csak a XX. század elején jelentek meg, bár az első úttörők gépei még úgyszólván semmilyen gyakorlati alkalmazhatósággal nem rendelkeztek, és nagy teljesítmény volt tőlük, hogy néhány méter magasra emelkedve egyáltalán a pilótát elbírták. A repülés tehát egy ideig még csak érdekes kuriózumnak számított. Alighanem Blériot 1909-es repülése a La Manche csatornán volt az az esemény, ami már jelezte az értők számára, hogy nagy változások vannak készülőben. A repülőgép hasznos eszközzé vált, aminek katonai alkalmazhatóságát is kezdték komolyan venni.

A három vontatón összezsúfolt kimerült, éhes, elcsüggedt tengerészek másnap reggel érkeztek meg az argentin fővárosba, ahol azonban korántsem várta őket olyan baráti fogadtatás, amilyet reméltek. Langsdorff abban bízott, az argentin hatóságok hajótöröttként fogják majd kezelni őket, és lehetővé teszik visszatérésüket Németországba. Mikor azonban többórás várakoztatás után végül megkapták az engedélyt a partraszállásra, kiderült, internálótáborokba fogják zárni őket. (A tiszteket szállodában, vagy bérelt lakásokban helyezték el.) A közvélemény sem volt nagyon együttérző velük szemben. Bár a kikötőbe érkezve helybeli németek és német-szimpatizánsok hatalmas tömege fogadta őket, az argentin újságokban gúnyolódtak rajtuk, és gyávasággal vádolták őket, amiért a harc helyett az önelsüllyesztést és a menekülést választották. Langsdorff maga csak ennyit nyilatkozott az újságíróknak: „Elégedett vagyok. Sikerült megmentenem valamennyi emberemet.”

A kissé barátságtalan fogadtatás részben nyilván annak volt köszönhető, hogy a német vereség, akár Spee hajórajának veresége majdnem napra pontosan 25 évvel korábban, egyértelműen az angol befolyást erősítette a dél-amerikai országokban, és alaposan megtépázta a németek tekintélyét. Amikor néhány nappal később az Ajax és az Achilles látogatást tett Montevideo és Buenos Aires kikötőjében, a lakosság óriási ünnepléssel fogadta az angolokat. (Emlékirataiban Churchill ezt írta: „A La Plata folyónál vívott csata végeredménye ujjongást váltott ki az angolok között, és növelte tekintélyünket az egész világon. A három gyenge brit hajó látványa, melyek megtámadták és menekülésre kényszerítették a náluk sokkal erősebb fegyverekkel és páncélzattal rendelkező ellenséget, általános csodálatot váltott ki.”)

A Graf Spee az ütközet során összesen húsz találatot kapott, kettőt közülük az Exeter 203 mm-es ágyúitól. Miután az angolok kizárólag fenékgyújtóval szerelt, késleltetett gyújtású páncéltörő és félpáncéltörő gránátokkal tüzeltek – más nem is volt nekik – a páncélozatlan felépítményeket érő gránátok nagy része robbanás nélkül keresztülment a hajón. Így is jelentős károkat okoztak ugyan, de nem olyan mértékűeket, ami bármilyen szempontból veszélyeztette volna a hajót. A lövegtornyokat ért három gránát robbanás nélkül lecsapódott azok páncélzatáról, a hajó tűzereje tehát érintetlen maradt. Az ütközet során ugyan voltak problémák az elülső torony lőszerfelvonóival, ami miatt a torony pár percre kénytelen volt beszüntetni a tüzelést, de a meghibásodást gyorsan el tudták hárítani. A 15 centis lövegek közül egy teljesen tönkrement, néhány másiknak a lőszerfelvonója sérült meg, ezt azonban ki tudták javítani. A három 105 mm-es ikerlöveg közül, melyek szintén leadtak néhány lövést az angol cirkálókra, kettő ment tönkre, ami inkább csak a hajó légvédelmét gyengítette.

A találatok többsége a felépítményeket érte, a hajótestbe mindössze négy gránát csapódott. Két 15 centis lövedék a hajó orrában, a második fedélzeten robbant, ahol nagy károkat nem okozhattak, bár egyikük jókora lyukat szakított a hajótestbe, s tönkretette a legénységi konyhát és a pékséget. Egy harmadik gránát a tatfedélzeten, a hátsó lövegtorony mögött csapódott be, és a páncélfedélzet felett robbant, de csak az itteni tiszti kabinokban okozott károkat. A legnagyobb pusztítást az Exeter második találata okozta, mely a parancsnoki híd alatt vágódott a hajótestbe, s komoly károkat, és nagy tüzet okozott, de a hajó harckészségét és úszóképességét ez a találat sem veszélyeztette. A páncélfedélzetet egyetlen gránát sem ütötte át, és a vízvonal alatt sem érte találat a hajót, a hajtóművek tehát épek maradtak, és nem keletkezett komolyabb vízbetörés sem.

A Graf Spee 06.18-kor nyitott tüzet az Exeterre, mintegy tíz mérföldes távolságról. Az első sortűz, nem tudni miért, teljes, hatágyús sortűz volt, utána átálltak a német flottánál előszeretettel alkalmazott fél sortüzekre. A tűzvezetés által jelzett adatok alapján először kilőttek az egyik lövegtoronyból egy háromágyús sortüzet, majd kis idő múlva, a lőtávolságon néhány száz métert állítva, a másik lövegtoronyból leadták a következő sortüzet. A becsapódásokat megfigyelve pontosították a lőelemeket, és csak ezt követően adták le a következő sortüzeket. Ezt addig folytatták, amíg sikerült belőni a célpontot, vagyis találatot értek el, vagy villába fogták az ellenséges hajót, ami annyit jelent, hogy a gránátok egyszerre csapódtak be előtte, és mögötte. Ezt követően teljes, hatágyús sortüzeket adtak le, egészen addig, amíg a célpont irányt nem váltott, ami után fél sortüzekkel újra kezdték a belövést.

Az angol hajók felvonták a harci lobogót, az Exeter egyszerre négyet is, és szinte azonnal viszonozták a lövéseket. Az előzetes terveknek megfelelően a hajók különváltak, hogy kétfelől vegyék tűz alá a zsebcsatahajót. Az Exeter északnyugatra fordult, hogy a német hajó jobb oldalára kerüljön, a két másik cirkáló pedig északkeletnek tartott, hogy átkerüljenek a Graf Spee bal oldalára. Az Exeter 06.20-kor nyitott tüzet, a két könnyűcirkáló két perccel később. Az egymástól mintegy 600 méter távolságban haladó Ajax és Achilles összehangoltan tüzelt, a lőelemeket rádión folyamatosan egyeztették egymással.

A zsebcsatahajók sorozatának harmadik, és mint utóbb kiderült, utolsó egységét 1934 június 30-án bocsátották vízre a haditengerészet Wilhelmshaven-i hajógyárában. A hajó az Admiral Graf von Spee nevet kapta, az első világháborús tengernagy után, aki a chilei Coronel közelében a háború egyetlen egyértelmű német tengeri győzelmét aratta egy felszíni ütközetben, egy angol cirkálókötelék felett. A hajó keresztanyja Von Spee tengernagy lánya, Huberta von Spee volt. A zsebcsatahajó parancsnoki tornyára egy erre a győzelemre emlékeztető táblát erősítettek, „Coronel” felirattal. (Spee egy hónappal később aztán a Falkland-szigeteknél veszett oda, két fiával, és egész flottájával együtt. Ironikusnak is tekinthető, hogy a róla elnevezett hajó később szintén a dél-atlanti vizeken pusztult el.)

Két évvel ezelőtti amerikai kirándulásom egyik csúcspontja volt a San Pedróban (Los Angeles) kikötött Iowa csatahajón tett látogatás, amiről ezen a blogon is megemlékeztem. (https://htenger.blog.hu/2018/11/20/amerikai_anziksz) Mint írtam, a jegyeket elővételben, a neten vettem meg – az Iowára és a Queen Mary-re –, ami egyszerű és kényelmes megoldás, viszont van egy olyan hátulütője, hogy ettől kezdve rendszeresen jönnek a megadott emil címre a hírlevelek, a csatahajón tartott rendezvényekről, illetve a folyamatosan tartó karbantartási és felújítási munkák éppen aktuális állásáról.

Ez persze nem olyan nagy probléma, csak éppen semmi szükségem az ilyen üzenetekre, elvégre nagyon kevéssé valószínű, hogy a közeljövőben ismét a környéken járok, így nem igazán vagyok érintve abban, jövő héten éppen milyen rendezvények lesznek a hajón. Az Iowás emileket így egy gyors átfutás után rögtön a kukába küldtem. Az utóbbi jó fél évben azonban érdekesebb hírlevelek érkeztek, amiről futólag talán érdemes itt is említést tenni.

A zsebcsatahajók sorozatát a német flotta vezetése eredetileg nyolc hajóra tervezte, melyekből az utolsót 1940-ben adták volna át a haditengerészetnek. Ennek megfelelően az építéseket a harmadik egység után is folytatni kívánták. A náci hatalomátvétel csak megkönnyítette a haditengerészet dolgát, Hitler jóváhagyásával ugyanis a tervezők végre szabadabb kezet kaptak, és a továbbiakban már nem kötelezték őket a versailles-i korlátozások látszólagos betartására sem. Ugyanekkor viszont a Führer nem akart konfrontálódni sem az angolokkal, ezért ugyan engedélyezte, hogy a következő két zsebcsatahajó a tervezők által eredetileg is optimálisnak tartott 20 ezer tonnás vízkiszorítással épüljön, de nem engedélyezte az ágyúk kaliberének növelését, és a húszezer tonnás határ átlépését sem. A vízkiszorítás növelését főleg a védettség erősítésére akarták felhasználni, így a flottavezetés egyelőre lemondott a harmadik 28 centis lövegtorony beépítésének már ekkor felmerülő ötletéről.

A náluk erősebb hajókkal szemben a nagy sebesség, a náluk gyorsabb hajókkal szemben pedig az erős fegyverzet jelentette a zsebcsatahajók számára a siker kulcsát. A tervezés során a 210 mm-es és a 380 mm-es űrméret között szinte minden számításba jöhető kaliber felmerült a hajók fő fegyverzeteként. A 305 mm-nél nagyobb kaliberek végül kiestek, egyrészt mert biztosra lehetett venni, hogy a győztes hatalmak nem fognak belegyezni ilyen nagy kaliberű fegyverzet alkalmazásába, másrészt meg a tízezer tonnás hajók nem is bírtak volna el ilyen lövegeket, legfeljebb csak akkor, ha a tűzerő érdekében feláldozzák a sebességet és a hatótávolságot.

A választás végül a flottánál korábban már jól bevált 11 hüvelykes, vagyis 28 centis kaliberre esett, ami még elég könnyű volt ahhoz, hogy a hajók elbírják, de már elég nagy tűzerővel rendelkezett ahhoz, hogy minden cirkálóval szemben fölényes tűzerőt biztosítson a hajóknak. Kezdetben sokan ellenezték ezt a kalibert, és inkább a 305 mm-es lövegek rendszeresítését támogatták volna, a húszas években megtartott hadgyakorlatokon és céllövészeteken azonban végül arra a következtetésre jutottak, a kalibernél fontosabb a tűzgyorsaság, és a pontos célzás. Az egyhüvelyknyi kalibertöbblet nem jelentett akkora előnyt a tűzerőben, ami indokolta volna az általa okozott súlytöbbletet. (Az ágyúk az irodalomban rendszerint a 28 cm-es, vagy a 280 mm-es megjelöléssel vannak ellátva – a 11 hüvelyk amúgy egész pontosan 279,4 mm lenne –, a tényleges kaliber azonban valójában 283 mm volt, mint minden korábbi és későbbi 28 centis német lövegnél.)

Az első világháborúban számos német csatahajó és csatacirkáló fő fegyverzetét alkották hasonló kaliberű ágyúk, melyek kiváló paraméterekkel rendelkeztek, és még ekkoriban is megállták volna a helyüket. A német partvédelemnél még számos ilyen löveg állt szolgálatban, felhasználhatták volna akár ezeket is, vagy ezeket lemásolva gyárthattak volna újakat. A németek azonban úgy döntöttek, teljesen új ágyúkat fejlesztenek ki az épülő hajókra.

A zsebcsatahajók számos különleges vonással rendelkeztek, melyek építésük idején egyedivé tették őket. Legunikálisabb tulajdonságuk azonban szemmel kívülről nem volt látható, ez ugyanis a meghajtás módja volt.

A német haditengerészet ekkor már régóta kísérletezett a dízelmotorok rendszeresítésével, az ilyen irányú kutatások és fejlesztések már jóval az első világháború előtt elkezdődtek. Mondhatni, a német haditengerészet tulajdonképpen ilyen módon kívánt átállni a szénről az olajtüzelésre. A kezdetek persze itt sem voltak zökkenőmentesek. Bár Németország tulajdonképpen a dízelmotor szülőhazája, az új hajtóműben rejlő lehetőséget kezdetben inkább mások aknázták ki.

A dízelmotor megalkotója, Rudolf Diesel, már egy 1893-ban született tanulmányában megjövendölte, hogy a dízelmotor felváltja majd a gőzzel működő hajtóműveket, az augsburgi motorgyár igazgatója, Heinrich Buts, pedig négy évvel később azt nyilatkozta: „Semmi ok arra, hogy túlzásnak vagy fantáziálásnak tartsuk a nehéz hadihajók dízelmotorokkal való felszerelését.” Ennek ellenére nem a németek, hanem a franciák voltak az elsők, akik hadihajók meghajtására használták az új hajtóműveket, és 1905-ben 300 lóerős dízelmotorokkal szerelték fel új tengeralattjáróikat.

Ha a győztes antant országoknak a háború utáni konferenciákon lett volna annyi eszük, hogy meghagynak a németeknek néhány korosabb dreadnoughtot, a Nassau vagy az Ostfriesland osztályból, a kivénhedt csatahajók tatarozgatására elment volna a német haditengerészeti költségvetés nagyobbik része, ráadásul a típusváltást el lehetett volna odázni a harmincas évekig, majd a londoni konferencia után, mely a hajók cseréjére megállapított húszéves életkort 25 évre növelte, a harmincas évek második feléig. A franciák azonban minél jobban meg akarták alázni, és szét akarták zúzni Németországot és a német fegyveres erőket, s ilyetén elvakultságukkal tulajdonképpen éppen ők hozták lépéselőnybe a németeket, akik így már a húszas években hozzáláthattak új hadihajóik építéséhez. Ezeknél a hajóknál a legkorszerűbb megoldásokat alkalmazták, sok technológiai újdonságot itt használtak először. A végeredmény tehát egy a korban nagyon modernnek számító hajóosztály lett, mellyel egyetlen más haditengerészet sem tudott olyan hadihajót szembeállítani, ami minden tulajdonságát tekintve egyenrangú lett volna velük.