Miután életem első 50 évét szinte teljes egészében a Nyugat-Dunántúl területén töltöttem, a második 50 évbe lépve úgy gondoltam, megérett már a helyzet arra, hogy kicsit kidugjam az orromat a tágabb környezetbe is. A tágabb környezet fogalmát elég tágan értelmeztem, mert elsőre rögtön nagyot léptem, egészen Amerikáig. (A hajókra vonatkozó úti élmények megtalálhatók itten: https://htenger.blog.hu/search?searchterm=anziksz&searchmode=OR&submit=Keres%C3%A9s )

Átlagfizetésből élve nem lephetem meg magam túl gyakran ilyen utakkal, de kisebb kirándulások a környékre – úgy értem, Európán belülre – néhány évente szerintem a magamfajta átlagparasztnak is elérhetőek. Ha olyan környékre vetődöm, ami a blogra kívánkozó témákkal is szolgál, ezekről előbb-utóbb itt is írok. Most is egy ilyen élménybeszámoló következik, innen a szomszédból.

Utazási hajlandóságom nőttével együtt felvetődött az ötlet, lépjünk túl a Balatonon, és derítsük fel a nagyobb vizeket is. Nem akartam rögtön az óceánnal kezdeni, így óvatos első lépésként beneveztem egy adriai vitorlázásra, amit a járvány miatti többszöri halasztást követően végül tavaly ősszel sikerült lebonyolítani. Az igazi nyílt vizekre persze éppen csak kidugtuk az orrunkat, Split mellől indulva a környékbeli szigetek körül keringtünk, majd a visszatérés előtti utolsó napon innen elrugaszkodva kiruccantunk egyet a szigetvilágon igazából már túl, a nyílt Adrián fekvő Vis szigetére is.

Ha netán volna, aki nem tudná, a sziget régi neve Lissa, és ebből gondolom rögtön megvilágosodik, miért érdemes ezt a kirándulást megörökíteni egy hajózástörténeti témájú blogon. Bár a gazdag múltra visszatekintő sziget számára csak múló, és nem túl jelentős pillanat volt, Vis a történelemkönyvekben mégis igazából a sziget mellett 1866-ban megvívott tengeri csata miatt van jelen. Az ütközet az egyébként nem sok harci dicsőséget felmutatni tudó osztrák – később osztrák–magyar – haditengerészet egyetlen, valóban komoly győzelme volt, a túlerőben levő, de teljesen inkompetens olasz flotta felett.

A korabeli olasz újságok, melyek nagy győzelmet, és a sziget elfoglalását várták, „az Adria Gibraltárja” címmel ruházták fel Lissát. Ez a titulus ugyan nagy mértékben eltúlozza a sziget egyébként valóban meglevő stratégiai jelentőségét, de Vis felé közeledve nyilvánvalóvá válik, hogy valószínűleg nem pusztán csak stratégiai szempontok miatt hasonlítgatták azt Gibraltárhoz. A tengerből magasan kiemelkedő, meredek hegyek valamennyire földrajzi szempontból is hasonlóvá teszik a szigetet a gibraltári sziklához. (A sziget legmagasabb hegye, Hum, 587 méter magas.)

Hvar – a hajdani Lessina – felől közeledve nem a hajdani ütközet helyszínén haladtunk át, az a sziget túlsó, északnyugati partjai előtt zajlott le. Viszont pont azokon a vizeken hajóztunk, ahol az 55 évvel korábbi, 1811-es csatát vívták az angol, és a francia/olasz fregattok. (Bővebben itt: https://htenger.blog.hu/2021/03/12/a_kis_trafalgar ) A sziget keleti csücskét megkerülve futottunk be a széles és tágas öbölbe, melynek végén Vis városkája található. Nyári szezonban itt mindig nagy a zsúfoltság, mint az összes adriai vitorláskikötőben, és éjszakára még szeptember végén is megtelt a kikötő. Az északi parton fekvő öböl első ránézésre kiváló védelmet nyújt a déli irányból érkező sirokkó ellen, ám a szakavatottak szerint ez a biztonság csak látszólagos, a környező hegyek valójában egyenesen az öbölbe terelik a szelet, s nagyobb vihar idején az erős hullámzás miatt nem valami kellemes itt lenni, még akkor sem, ha nem bójához, hanem a partfalhoz vagyunk kikötve.

Vis valójában nem magányos sziget, hanem egy kis szigetcsoport legnagyobb tagja. A több tucat szigetecske között magán a közel 90 km² területű Visen kívül csak egyetlen komolyabb sziget található, a Vistől délnyugatra fekvő Bisevo. A szigeteket körülvevő sziklazátonyok hajózási szempontból veszélyes területté teszik ezeket a vizeket, amit a szigetek körül talált rengeteg hajóroncs is bizonyíthat. A bronzkortól kezdve egészen a közelmúltig számos hajó pályafutásának lett az utolsó állomása valamelyik Vis körüli zátony.

A sziget már évezredekkel ezelőtt, a bronzkorban is lakott hely volt, az itt talált első sírok körülbelül az ie. 800 körüli időkből származnak. Az ie. negyedik században, I. Dionysius uralkodása idején, a szirakúzai görög kolónia tagjai alapítottak itt egy települést, a mai Vis város területének nyugati részén. A szigetet addig uraló illírek természetesen nem nézték jó szemmel a szirakúzaiak terjeszkedését, és megpróbálták visszaszerezni területeiket. Ennek eredménye lett az első tengeri csata Vis mellett, melyről írásos feljegyzéseink vannak. Az ie. 384-ben megvívott ütközet szirakúzai győzelemmel végződött, a sziget tehát a továbbiakban is az ő uralmuk alatt maradt.

A gyorsan növekvő, egyre nagyobb jelentőségre szert tevő város, Issa, hamarosan önállósította magát, és Szirakúzától elszakadva független poliszként fejlődött tovább. A sziget rövidesen jelentős helyi középhatalom lett, saját külső területekkel, a fennhatósága alá tartozott többek közt például a mai Trogir és Korcula. A városnak saját pénze volt, saját törvényei, saját flottája, és élénk kereskedelmet folytatott a Mediterráneum keleti felén. A sziget jólétének fő forrása a közvetítő kereskedelmen kívül a kerámiagyártás, és a szőlőtermesztés volt. Ez utóbbi egészen a modern időkig meghatározta Vis mezőgazdaságát.

A jelentős polisszá fejlődött Issa a rómaiakkal szövetkezve őrizte meg függetlenségét a szigetre szemet vető görög és illír uralkodókkal szemben. Az ie. 47-es polgárháború idején azonban Issa rosszul helyezkedett, Cézárral szemben Pompeiust támogatták, s annak vereségét követően elvesztették korábbi kiváltságaikat és függetlenségüket, s Róma gyarmatává váltak. Kereskedelmi jelentőségét azonban a sziget továbbra is megőrizte, és Issa is tovább fejlődött, ekkor épült az új színház, és a fürdő is. A sziget lakói az I. században római polgárjogot kaptak.

A római birodalom hanyatlását követően a sziget felváltva került hol horvát, hol velencei uralom alá. A régi görög-római város lassan az enyészeté lett, utolsó maradványait a 997-es velencei támadás rombolta le, az épületek köveit az új építkezésekhez hordták el. 1483-ban a nápolyi flotta foglalta el a szigetet, és hatalmas pusztítást végeztek a településeken. Ezt követően kezdték el megerősíteni a szigetet, erődöket építettek, és fallal vették körül Kut-ot. Az öböl belső oldalán – egy 1804-es térkép szerint – három kis település alakult ki, Lucca, Splice, és Kut, melyek összeolvadásából alakult ki később Lissa, a mai Vis.

A velencei állam hanyatlásával Lissa is újra eljelentéktelenedett. A fő kereskedelmi útvonalak lassan áthelyeződtek az atlanti térségre, a mediterrán terület gazdasági és kereskedelmi jelentősége egyre kisebb lett. Lissa megint jelentéktelen kis halászfalu lett, melynek újbóli felvirágzását ezúttal egy újabb háború hozta el.

Miután Napóleon 1797-ben elfoglalta, és a francia befolyás alatt álló Itáliai Királysághoz csatolta Velencét, Lissa szintén francia kézre került. A franciák nem állomásoztattak itt komoly helyőrséget, így az angolok 1806-ban könnyen elfoglalták tőlük a szigetet. A britek támaszpontot kívántak szerezni maguknak az Adrián, és ehhez Lissa, ahonnan jól ellenőrizni lehetett az egész adriai tengeri forgalmat, kiváló helynek bizonyult. Az angol termékek behozatalára kihirdetett tilalom, vagyis a kontinentális zár bevezetése után az Adrián Lissa lett a francia kézen levő hajókat fosztogató kalózok, és az angolok által támogatott csempészek fő támaszpontja is. Utóbbiak az angol árucikkeket juttatták el a környező területekre, ahol azok hivatalos forgalmazása tiltott volt, ám ennek ellenére a feketepiacon mindig nagy kereslet volt a franciánál jóval olcsóbb, és rendszerint jobb minőségű angol árukra. A szigeten rövidesen valóságos kalózköztársaság alakult ki, Lissa lakossága néhány év alatt négyezerről 14 ezerre növekedett.

A sziget visszafoglalására tett francia kísérlet 1811-ben kudarccal végződött, a francia-velencei flotta súlyos vereséget szenvedett. Lissa a háború végéig angol kézen maradt, majd a napóleoni háborúkat követő békeszerződések Dalmáciával együtt Ausztriának ítélték. Lissa a kiegyezés, és az Osztrák–Magyar Monarchia létrejötte után is az osztrák fél tulajdonában maradt. Stratégiai jelentőségét felismerve az osztrákok is folytatták a sziget megerősítését, az állandó pénzzavarban levő költségvetés azonban nem tudott erre elegendő pénz biztosítani. A birodalom katonai költségvetésén belül a haditengerészet és a partvédelem érthető okokból mindig mostohagyereknek számított, így az 1866-os háború kitörésekor Lissa erődítményei is meglehetősen lepusztult állapotban voltak. A szigeten 1800 fős helyőrség állomásozott, erődítményeiben pedig összesen 88, többnyire már elavult ágyú kapott helyet. Az „Adria Gibraltárja” cím tehát egyáltalán nem tükrözte a sziget tényleges katonai erejét és jelentőségét.

A flotta hajóin szállított hatezer katonával az olaszok valószínűleg egyetlen rohammal elfoglalhatták volna a szigetet, ám parancsnokuk, Carlo di Persano tengernagy, nem mert ilyen határozott intézkedéseket hozni. Napokig tökölődtek az erődítmények ágyúzásával, és a partraszállásra való felkészüléssel, lehetőséget adva az osztrák flottának, hogy Polából indulva még időben a helyszínre érjen, és lerohanja a nála kétszer erősebb olasz hajóhadat. Az ütközetre július 20-án került sor. Az osztrák flotta, történetének egyetlen igazán tehetséges parancsnoka, az ekkor 37 éves Wilhelm Tegetthoff vezetésével, derékba kapta az olaszokat, és csatasorukat áttörve felbomlasztotta teljesen még ki sem alakított harcrendjüket. Az ezután következő közelharcban az olaszok már nem tudták érvényesíteni tűzfölényüket, különösen hogy a régebbi építésű hajókból álló utóvédjük végig távol tartotta magát az összecsapástól.

Az olasz flottaparancsnok ütközet előtt, alatt, és után kiadott parancsai egyértelműen bizonyítják, Persanónak a leghalványabb fogalma sem volt róla, ilyen helyzetben mit is kell csinálnia. Összevissza kiadott, teljesen értelmetlen parancsaival és üzeneteivel beosztottai egy idő után már nem is foglalkoztak, mindenki saját belátása szerint vett részt a harcban, vagy kerülte ki azt. Miután az olaszok két hajójukat is elvesztették, Persano végül elrendelte visszavonulást. (Hazatérve hatalmas győzelmet jelentett, és hetekig ünnepeltette magát. Mikor kiderült az igazság, óriási botrány tört ki, Persanót hadbíróság elé állították, és rangjától megfosztva kirúgták a haditengerészettől.)

Lissa és Dalmácia így még fél évszázadon át osztrák kézen maradt. A század második fele a térség virágzó időszaka volt, Lissa lakossága az 1910-es népszámlálás szerint közel tízezer főt számlált. A sziget gazdaságának motorja a halászat, és a szőlőtermesztés volt. Előbbi központja a sziget nyugati oldalán fekvő Komiza városkája volt, ahol ekkoriban hét halfeldolgozó üzem is működött. A szőlőtermesztés már az ókori idők óta Lissa gazdaságának egyik fő profilja volt, s a sziget területének harmadát a huszadig századig szőlőültetvények borították. (Egészen addig, amíg a múlt század elején a filoxéra járvány a magyar után a horvát szőlőket is letarolta.)

A térség virágzásának, ugyanúgy, ahogy az egész Monarchiának, az első világháború vetett véget. Miután az Adria ezúttal erősen másodlagos hadszíntér volt, nagyobb harcokra nem került sor a térségben. Az osztrák–magyar flottaparancsnokok ezúttal igyekeztek kerülni a felesleges izgalmakat, csatahajóik a háború négy éve alatt gyakorlatilag végig horgonyon álltak Pola kikötőjében. Lissát kisebb francia és olasz hadihajók támadták néhányszor, melyek elsősorban a sziget világítótornyait lőtték. 1918 november negyedikén, néhány órával a háborúnak véget vető fegyverszüneti egyezmény aláírása előtt, egy századnyi olasz tengerész szállt partra Lissán, és ellenállás nélkül birtokba vették a szigetet. (Az olaszok később kijelentették: „A fegyverszünet még nem lépett életbe, így a megszállás a háború idején történt, s bizonysága annak, hogy tettünk örökre kitörölte az 1866-os szerencsétlen napot.”)

Az olasz hadbalépés előtt megkötött londoni egyezmény Lissát, melynek birtoklása nagy elégtétel lett volna számukra az ötven évvel korábbi vereségért, Olaszországnak ígérte, a háború utáni béketárgyalásokon azonban a horvát delegációnak sikerült elérnie, hogy a sziget az újonnan létrejött Szerb–Horvát–Szlovén királyság kezén maradhatott. Az olaszok Lissa helyett végül kénytelenek voltak beérni Lastovóval.

A háború után került sor a névváltoztatásra is, az új állam a szigetet és a várost egyaránt a Vis névre keresztelte át. Hogy az ősidők óta használt Lissa miért nem volt jó nekik, csak találgatni lehet, de nyilván a névváltoztatással is ki akarták fejezni, hogy teljesen új idők kezdődnek. (Rendszerváltozásokkor az ilyesmi rendszerint mindig az új rezsim egyik fő mániája.)

Az új idők azonban nem voltak jobbak, mint a régiek, sőt. Miután a térség termelői elvesztették a Monarchia hatalmas belső piacát, gazdasági válság tört ki. Az új állam pedig a gyakorlatban egyáltalán nem a szláv államok testvéri közösségeként működött, hanem kiterjesztett szerb államként. A szerbek meghódított területként, afféle gyarmatként kezelték a Monarchiától hozzájuk került területeket, melyek kereskedelmi monopóliumai, fontosabb üzemei, és termőföldjei sorban a belgrádi szerb oligarchák kezére kerültek. A nyers hatalmi érdekeket ezúttal is igyekeztek ideológiai köntössel palástolni, erre szolgált az ortodoxia erőszakos terjesztése is. Az igaz hitre áttérőket különféle gazdasági előnyökkel, például földosztással kecsegtették, nem is teljesen sikertelenül. Visen például közel háromszázan vették fel az ortodox vallást, bár hogy ez a megtérés mennyire volt őszinte, azt jól mutatja, hogy a háború után közülük összesen hárman maradtak meg az új hiten. A szigeten épült ortodox templom a háborúban megrongálódott, majd a hatvanas években lebontották. (A lakosság túlnyomó többsége azóta is katolikus. A szigeten egyébként a pápa is megfordult egyszer, 1177-ben a Zadarba tartó III. Sándor hajója egy vihar miatt Komizán kötött ki, s a pápa itt töltött néhány napot.)

A második világháború 1941-ben érte el az ekkor már Jugoszlávia néven működő államot, melyet a németek öt nap alatt gázoltak le, és foglaltak el. Vis olasz megszállás alá került, és a szigeten most erőszakos olaszosítás kezdődött, mely azonban kibontakozni már nem tudott, mert Olaszország két évvel később már ki is esett a háborúból. Az olaszok ellen még a nem túl nagy területű szigeten is eredményes partizánmozgalom tudott létrejönni, mely az olaszok bukása után átvette a sziget irányítását. Nem sokkal később az angol csapatok is partraszálltak Visen, ahol egy vészhelyzetben használható, kisegítő repülőteret építettek ki. (A repülőtér, és a kiegészítő katonai létesítmények építésekor az angolok az útban levő ókori romokat egyszerűen eldózerolták.)

Vis volt Jugoszlávia egyetlen területe, mely soha nem került német megszállás alá, és az olasz megszállás is viszonylag rövid ideig tartott csak. A lakosság vesztesége mégis jelentős volt, de nem a harcok miatt, hanem mert az angolok a civilek nagy részét, főleg az olaszokat, deportálták a Sinai-félszigeten létrehozott fogolytáborokba, ahol a rossz körülményeknek köszönhetően nagyon magas volt a halálozási arány. A túlélők csak 1946-ban térhettek vissza a szigetre, vagy Olaszországba.

1944 júniusában, miután az ország belső területein már túl forróvá vált a lába alatt a talaj, Tito is Visre települt át, és innen irányította tovább a partizán felkelést. Tito még az egyébként teljesen biztonságos szigeten is igyekezett fenntartani a hős partizánvezér imázsát, s nem a sziget valamelyik kényelmes villájában ütötte fel főhadiszállását, hanem az egyik barlangban vert tanyát. Itt tartózkodott egészen Belgrád októberi visszafoglalásáig, csak ezt követően települt át a fővárosba.

A háború után az új rezsim még tovább erősítette Vis katonai szerepét. A szigeten nagyszabású építkezések kezdődtek, több mint harminc új katonai létesítmény épült, erődök, haditengerészeti támaszpontok, katonai kórház. A sziget szigorúan zárt, nem látogatható katonai területté változott. (Hogy pontosan milyen támadást is várt a tenger felől a jugoszláv vezetés, azt nem lehet tudni.) Mindez persze nagyon rossz hatással volt a civil szférára. A külvilágtól elzárt szigeten elmaradtak a fejlesztések, visszaesett a gazdaság, és ezek következtében megindult az elvándorlás is. Jugoszlávia összeomlásának idejére Visen alig négyezer fős lakosság maradt.

Vis katonai jelentőségét Belgrádban olyan nagyra tartották, hogy a hadsereg csak Horvátország függetlenségének nemzetközi elismerését követően több mint négy hónappal, 1992 nyarán volt végre hajlandó arra, hogy elhagyja a szigetet. A katonaság tehát kivonult, ám a várt fellendülés nem következett be, igazából azóta sem. Magam se értem miért, de a sziget lakossága azóta is csak stagnál, a 2001-es népszámlálás szerint Visnek akkor 3.637 állandó lakosa volt, és ez a létszám azóta se nagyon nőtt, a becslések szerint manapság 4-5 ezer lakója lehet a szigetnek. (A szomszédos Bisevo lakossága 15 fő.)

A sziget és a város pedig kiemelt turistacélpont, kikötője a nyári szezonban zsúfolásig tele van hajókkal, főleg vitorlásokkal, de szép számban vannak jelen a nekünk hatalmasnak tűnő, de igazából csak középkategóriás Borkai-jachtok, és egyre több a cirkáló méretű Mészáros-jacht is. (A cirkáló méret nem túlzás. Induló kikötőnk végében is állt néhány ilyen jacht, s a vitorlások fölé emelkedő szögletes felépítményeket, és az antennaerdőt látva először azt hittem, hadihajók állomásoznak ott.) Naponta járnak a szigetre Splitből a Jadrolinija társaság nagy kompjai is. A szigeten elvileg van egy kis füves repülőtér is – a régi katonai repülőtér –, Vis városától délre, a sziget túlsó oldalán, a Splitből ide induló járatokat üzemeltető légitársaság engedélyét azonban 2016-ban visszavonták, s azóta nincs légiközlekedés Visre. A turisták nagy többségét persze nem a gazdag történelmi múlt vonzza, hanem a sziget természeti szépségei, illetve nem elhanyagolható mértékben a nagy sikerű „Mamma mia!” vígoperett, a film második részét ugyanis részben Visen forgatták.

A városka a gazdag turisták özöne ellenére is ütött-kopott benyomást kelt, egyébként úgy, mint a legtöbb tengerparti horvát település. A házak kissé elhanyagoltnak tűnnek, régi patinás épületek omladoznak a városközpontban tető nélkül, míg a városok szélein egyre-másra épülnek a szerintem szörnyű ronda beton kockaházak. A mediterrán lazaság egyébként mindent ural, a kikötő vizesblokkját például reggel hat helyett csak hétkor nyitották ki, akkor is csak azért, mert véletlenül járt arra valaki, akinek volt kulcsa az épülethez, és megszánta a WC előtt toporgó hosszú sorban várakozókat. Az üzemeltető még reggel nyolcra se került elő.

Az ilyen bosszúságok ellenére a horvát tengerparton lakók laza életvitele nekem nagyon rokonszenves volt, különösen a magyar bolondokházával összehasonlítva. Nem teljesen csak viccből szoktam a mediterrán életstílust a legmagasabb rendű létformaként emlegetni. Persze érdemes figyelembe venni, hogy néhány generációval ezelőtt még nem hozta a komp a helyi vegyesboltba minden nap az élelmiszert Splitből, s száz éve az élet mint mindenhol máshol, úgy itt is egész napos folyamatos gürcölést jelentett a puszta megélhetésért. Ennek nyomai egyébként ma is láthatók, már ahogy hajózunk be az öbölbe, annak mindkét partján jól látni lehet a környező hegyeken az elhagyott teraszok maradványait. A hegyes vidéken csak teraszos földműveléssel lehetett a napi betevőt előteremteni, a lakosság főleg ebből, és a halászatból élt. A halászatot a horvát lakosság egyébként most is nagyban űzi, a szigetek mellett elhaladva állandóan kerülgetni kell a lerakott hálókat jelző, bójaként funkcionáló PET palackokat.

A város maga felvonultatja az összes mediterrán jellegzetességet, a kanyargós, szűk, kövezett utcácskákat, a kis vendéglőket nagy terasszal, ahol éjszaka kezdődik az élet, a nyüzsgő rakpartot, és az engem Kaliforniára emlékeztető pálmafa ligeteket. A hely nem tartozik az olcsóbbak közé, azokat a bóvlikat – hűtőmágnes, tengeri kagyló, stb. –, amiket az egyik bizsuárusnál vásároltam, szuvenírnek az otthoniak számára, Zadarban közel féláron megvehettem volna. Egyébként ha már az áraknál tartunk, a vendéglőkben erősen javallott a palackos és kimért sörök fogyasztása, ezek a legolcsóbb italok, és nem is rosszak. Erre már korábban rájöttem, amikor az induló kikötőbe megérkezve az ottani büfében fél liter híg narancsléért 40 kunát fizettem, majd az étlapot böngészve felfedeztem, hogy ugyanitt fél liter sör 26 kuna. Ami az ételeket illeti, a helyi specialitásokkal igyekeztem óvatosan bánni, mert egyik kollégám intő példája lebegett előttem, aki valahol Észak-Olaszországban egyszer bőségesen bevacsorázott mindenféle tengeri herkentyűből, majd a következő három napot a WC-n töltötte. Egy vitorláson ezt nem engedhettem meg magamnak, így eleinte igyekeztem kerülni a szokatlan ételeket, és maradtam a pizzánál, meg a pasta bolognese-nél. Óvatosságom később felengedett, s az út végén már megpróbálkoztam a tengeri tálakkal is, és nem lett tőlük semmi bajom. Szolidabb étteremben 100-150 kunáért már jól lehet lakni. (Egyébként tartsuk szem előtt, hogy a horvátok, akik nem olyan haladó szelleműek, mint mi, jövőre be akarják vezetni az eurót, tehát már ne spájzoljunk be nagyon kunából.) A horvátok amúgy alapvetően becsületesek, amikor az egyik büfében 30 kuna helyett figyelmetlenségből 30 euróval akartam fizetni, az eladó rögtön visszaadta a pénzt, pedig nyugodtan megtehette volna, hogy zsebre vágja, és aztán fapofával odaadja a visszajáró három kunát.

Azok után, hogy mennyit olvastam a Földközi-tengert érintő környezetszennyezésekről, engem különösen meglepett a víz tisztasága. A legtöbb kikötőben teljesen tisztán lehetett látni a legalább öt-hat méter mélyen fekvő tengerfeneket. A Balaton után, ahol a víz alatt jó esetben nagyjából húsz centi a látótávolság, ez nekem nagy élmény volt. Újdonság volt számomra az is, hogy a láthatár felé elnézve a tenger türkizkékben ragyog, de ha a hajó mellett lenézünk a nyílt tengeren, a víz szénfekete.

A természeti szépségekben bővelkedő Vis látnivalóit felsorolni egyrészt gondolom felesleges, másrészt meg nem is lenne hiteles, mert a legtöbbet nem láttam. Egyetlen napot töltöttünk csak a szigeten, ami a városra se nagyon volt elég. A turistamagazinok alapján a sziget másik fő látnivalója a túloldalon fekvő másik kisváros, Komiza, illetve a sziget híres strandjai. Utóbbi időben ezek közül a Stiniva Beach vált a legfelkapottabbá, ugyanis 2016-ban az egyik neves utazási magazin, a European Best Destinations, a legszebb európai strandnak választotta. Amivel sokak szerint tönkre is tette a kis strandot, melyet ezt követően főszezonban elleptek a turisták, noha a szárazföld felől nagyon nehéz megközelíteni. Vist egyébként könnyen be lehet járni, a városban sok helyen lehet biciklit vagy robogót bérelni, amikkel egyetlen nap alatt körbejárhatjuk a szigetet. A közeli kis szigeteket szintén érdemes meglátogatni, Bisevón található a híres Kék-barlang, Ravnikon pedig a Zöld-barlang.

Vis elhagyott katonai létesítményei szintén sok látogatót vonzanak, külön túrát is szerveznek ezek végigjárására. A közeli tengeralattjáró bunkert mi is meglátogattuk, előtte vetettünk horgonyt. Az üresen álló nagy betonhodály engem őszintén szólva kevéssé izgatott, a megálló idejét inkább fürdőzéssel töltöttem, remélve, hogy a hideg víz kiszedi belőlem az előző esti úri-muri utóhatásait.

A sziget tehát nem tartozik a legkönnyebben elérhető turistacélpontok közé, de ha az embernek van elég ideje, érdemes egy-két napot rászánni. Visnek persze nincsenek olyan magyar vonatkozásai, mint a környéken például Trogirnak, vagy Klissza várának, de a régmúlt dicsőségén el lehet merengeni itt is. Persze csalóka ábránd azon elmélkedni, hogy régen ez is a miénk volt, mert nem volt az, de kis jóindulattal mondhatjuk, hogy legalábbis közünk volt hozzá, és sáfárkodhattunk volna vele jobban is.