Az év eleji újsághírek között találtam rá véletlenül egy szomorú, de nem váratlanul érkező hírre, ami a blog törzsvendégeit is érdekelheti, hiszen annak egyik főszereplőjéről többször is esett már itt említés. A hír röviden abból áll, hogy az US Navy eladta két leselejtezett anyahajóját egy hajóbontó cégnek, darabonként 1 centért. A két szóban forgó anyahajó a Kitty Hawk, és a John F. Kennedy.
Utóbbi hajóról esett már itt is szó, a Belknap cirkálóval való összeütközéséről született egy poszt ( https://htenger.blog.hu/2018/04/26/eges_183 ), illetve nemrégen írtam egy összefoglalót az amerikai múzeumhajók járvány alatti sanyarú helyzetéről ( https://htenger.blog.hu/2020/11/13/sarga_zaszlo ), melyben a Kennedy szintén említésre került. Az anyahajó igazából nem volt múzeumhajó, bár a szolgálatból való 2007-es kivonását követően a haditengerészet felajánlotta egy alapítványnak, mely egy Rhode Island-i emlékparknál szerette volna kiállítani a hajót. Az adománygyűjtés és a felújítási munkák szervezése azonban olyan nyögvenyelősen haladt – pontosabban sehogy sem haladt –, hogy a haditengerészet 2017-ben visszavonta a hajó „donation hold” minősítését, és ismét a bontásra kijelölt egységek közé sorolta be a Kennedy-t.
A Rhode Island Aviation Hall of Fame Inc. az utolsó pillanatig harcolt a hajó megmentéséért, de állami támogatás hiányában ez szerintem eleve reménytelen küzdelem volt. Mint arra a korábbi posztban is utaltam, egy ekkora hajó felújítása és karbantartása adományokból aligha megoldható feladat, különösen úgy, hogy van már féltucat anyahajó az amerikai kikötőkben, melyek elszívják a potenciális támogatók pénzét a Kennedy elől. A hajó felújítása politikai támogatást igényelt volna, amit viszont nem kaptak meg. (Ennek okán a kommentelők sűrűn anyázzák a „bostoni liberálisokat”, pedig a Trump kormány se tett semmit a hajó megmentéséért.)
Az alapítvány közölte, hogy nem adja fel, és még mindig reménykednek a hajó megmentésében, de ez már nyilván csak formalitás. Maguk se gondolhatják másként, mert azt is bejelentették, igyekeznek a lehető legtöbb emléktárgyat begyűjteni az anyahajóról, hogy azokat majd az emlékparkban létesítendő USS John F. Kennedy Múzeumban állítsák ki. Szinte biztos tehát, hogy az anyahajóra már keresztet lehet vetni.
Ugyanez a helyzet a Kitty Hawk-al. A Seattle közelében fekvő Bremertonban lehorgonyzott hajót január 17-én vették vontatókötélre, és már el is indultak vele a hajóbontó felé. A két anyahajót a texasi székhelyű International Shipbreaking Limited vásárolta meg, és lebontásukra is valamelyik texasi kikötőben fog majd sor kerülni. Miután a Kitty Hawk nem fér át a Panama-csatornán, az amerikai kontinens megkerülésével, a Magellán-szoroson keresztül szállítják utolsó kikötőjébe. A Philadelphiában rozsdásodó Kennedy útja jóval rövidebb lesz, hogy a hajó mikor indul Texas felé, arról még nincs döntés.
A 48 éves szolgálat után, 2009-ben leselejtezett Kitty Hawk, vagy ahogy legénysége nevezte, a Battle Cat, múzeumhajónak való átalakítását korábban szintén tervbe vették, de még addig se jutottak vele, mint a Kennedy-vel. A hajó megmentésére nem akadt komoly vállalkozó, csak lelkes önkéntesek és veteránok próbáltak támogatást szerezni a tervnek, vajmi kevés sikerrel. A Bremertonból távozó anyahajót ők búcsúztatták, hasonló keserűséggel, mint amit a Kennedy önkéntesei is éreztek. A Kitty Hawk Veteránszövetség honlapján azt írták: „Ez nagy csapás egyesületünk minden tagjára, a legénység minden tagjára, családunkra, és nemzetünk egészére.”
A dolgok jelenlegi állása alapján tehát úgy néz ki, a Midway volt az utolsó amerikai anyahajó, melyet lekonzerváltak, és múzeumhajóként állítottak ki. ( https://htenger.blog.hu/2018/12/30/amerikai_anziksz_230 ) A nukleáris meghajtású anyahajókat szolgálatból való kivonásuk után sugármentesíteni kellene ahhoz, hogy kiállíthassák őket, vagyis el kéne távolítani a hajóból az egész reaktorblokkot, és utána visszaépíteni a kiemeléshez megbontott hajótestet. Ez akkora költségekkel járna, amit senki nem fog vállalni, sem a támogatók, sem az állam. A Kitty Hawk-al és a Kennedy-vel a hagyományos meghajtású amerikai anyahajók még megmaradt utolsó két tagja kerül most a bontóba, az utolsó két olyan anyahajó, melyet már az új építési elvek szerint készítettek, de még a régi meghajtással. A Midway igazából régi hajó, építését még a második világháborúban kezdték el, modern megjelenését a későbbi átépítéseknek köszönheti.
Mindez végül is előre látható volt, és a korábbi posztban nagyjából meg is jövendöltem ezt a végkifejletet. Ennyi múzeumhajó fenntartását még egy olyan gazdag ország sem tudhatja hosszú távon vállalni, mint az Egyesült Államok. Mostanában különösen nem, hogy a járvány miatt drasztikusan lecsökkent a látogatók száma, akik eddig a hajók fő bevételi forrását jelentették. Miután az állam az Államokban nem nagyon támogatja sem a hajómúzeumokat, sem úgy általában a kultúrát, nem lehetett másra számítani, mint arra, hogy egy újabb nagy anyahajó felújítására nem lehet már elég pénz kifacsarni a közönségből. Mint korábban is írtam, szerintem nagy pazarlás és ésszerűtlenség, hogy az Essex osztályú anyahajókból négyet is megőriztek. Ezekből kellett volna inkább kettőt feláldozni, és az így felszabaduló erőforrásokat a Kennedy megmentésére fordítani. Persze ez sem ilyen egyszerű, hiszen a tagállamok együttműködése is kellett volna hozzá. A texasiak pedig nem biztos, hogy a Rhode Island-en kiállítandó Kennedy fenntartására is olyan lelkesen adakoztak volna, mint a Corpus Christiben horgonyzó Lexingtonéra.
Az anyahajókról érkező hírek hallatán utánanéztem a többi múzeumhajónak is, melyekkel korábban már itt foglalkoztunk. A Texas honlapján nemrég jelentették be, hogy megszületett a megállapodás a csatahajót üzemeltető alapítvány, és a galvestoni Gulf Copper&Manufacturing Corporation között, mely szerint a csatahajót várhatóan valamikor az év közepén a cég új úszódokkjába vontatják, és itt kezdik meg a kritikus állapotban levő hajófenék felújítását. Ez tulajdonképpen jó hír, ám ha figyelembe vesszük, hogy az eredeti, 2019-es tervek szerint eddigre már végezni is kellett volna a javításokkal, és 2022 közepére a hajómúzeum újranyitását tervezték, akkor azt kell mondanunk, a projekt nagyon nyögvenyelősen halad, és kilátásai nem tűnnek túl biztatónak.
Az elmúlt idő a kisebb-nagyobb fedélzeti munkák mellett nagyrészt azzal telt, hogy próbálták megelőzni a csatahajó elsüllyedését. A Texas honlapja szerint a felújítási munkák kezdetén, 2019-ben, a hajóba percenként 2.000 gallon, vagyis nagyjából 7,5 m3 víz ömlött. Ez óránként több mint 450 m3! A vízszivárgást azóta sikerült percenként 20 gallonra – 76 liter – csökkenteni, úgy, hogy a hajófenék rekeszeit speciális purhabbal töltötték ki. Ez megint jó hír, de a vízbetörés mértéke azért elgondolkoztatja az embert, milyen riasztó állapotban lehetnek a hajófenék lemezei. Ezek helyreállítása hatalmas munka lesz, egyebek mellett azért is, mert előtte nyilván majd el kell távolítani a kettős fenék rekeszeibe befújt közel 3.000 köbméternyi habot.
Az eredeti kalkulációk szerint a Texas teljes felújítása több mint százmillió dollárba került volna. (És ez a számítás valószínűleg még túl optimista is, hiszen még azelőtt készült, hogy kiderült volna, milyen aggasztó állapotban van a hajófenék.) Ennek alig a harmadát sikerült csak összekalapozni, de a csatahajó már olyan rossz állapotban volt, hogy tovább már nem lehetett halogatni a munkák megkezdését. A hírek szerint Texas állam is beszállt a költségvetésbe 35 millió dollárral, vagyis megduplázta az adományokból befolyt összeget. Hogy ez a pénz mire lesz majd elég, az menet közben derül ki. A tervezett teljes felújítás nyilván nem fog megtörténni, de a hajó állagmegóvását remélhetőleg sikerül megnyugtatóan rendezni.
A csatahajó későbbi elhelyezéséről továbbra sincs döntés. Eredeti helyére, a houstoni San Jacinto Emlékparkba nem akarják visszavinni, mivel az elég félreeső helyen fekszik, és nem tudja produkálni a kívánatos látogatószámot. Hogy a felújítást egy galvestoni cég végzi, az arra utal, amiről a hírekben is volt már szó, vagyis hogy a csatahajó tulajdonosa, a Texas Parks and Wildlife Department, itt szeretné valahol kiállítani a hajót. Galveston felkapott üdülőhely, tele turistákkal, tehát itt bízni lehet abban, hogy a Texasnak elég látogatója lesz ahhoz, hogy a bevételből fedezni lehessen a fenntartását. Hogy a város önkormányzata mennyire van oda az ötletért, illetve egyáltalán folynak e már hivatalos tárgyalások a Texas elhelyezéséről, arról nem lehet tudni.
A bizonytalanságok ellenére nem valószínű, hogy a csatahajó ebek harmincadjára jutna. A Texas túl nagy történeti értéket képvisel ahhoz, hogy csak úgy veszni hagyják, számítani lehet tehát arra, hogyha a helyzet valamiért mégis kritikussá válna, az állam előbb-utóbb az üzemeltető hóna alá nyúl, és kisegíti a bajból. Bízhatunk tehát benne, hogy a csatahajó néhány éven belül ismét látogatható lesz valamelyik texasi kikötőben.
Biztosítottnak látszik az Iowa jövője is. ( https://htenger.blog.hu/2018/11/20/amerikai_anziksz ) A csatahajó tavaly óta már hivatalosan is az amerikai haditengerészet felszíni erőinek a múzeuma – National Museum of The Surface Navy –, ami leginkább azért örvendetes hír, mert a hajót üzemeltető alapítványnak így hozzáférése lesz az állami költségvetés pénzeszsákjához. Dőzsölésre persze nem kell számítani, az állam közismerten smucig, ha kulturális kiadásokról van szó, de az üzemeltetés költségei remélhetően most már minden körülmények között biztosítva lesznek.
A tőkeinjekció rá is fér az Iowára, a járvány miatt az elmúlt években drasztikusan visszaesett a látogatószám, és ezzel együtt a bevételek is. A csatahajót üzemeltető alapítvány figyelemreméltó teljesítményt nyújtott, amikor ilyen körülmények között is képesek voltak fenntartani a vízen a hajót, szó szerinti és átvitt értelemben egyaránt. A legrosszabb idők most már elmúlni látszanak, lassan nő a látogatószám, és ismét tartanak rendezvényeket is a hajón. Bár az eredeti személyzet felét korábban kénytelenek voltak elbocsátani, a felújítások mégsem álltak le, folytatódott a fedélzet palánkozásának a cseréje, és további helyiségeket újítottak fel a hajó belsejében. Ezekre szükség is lesz, mivel az új múzeum, amit a tervek szerint a hajó orrában alakítanak ki, nagy alapterületet igényel. A látogatható terület tehát számottevően bővül, míg eddig egy szimpla belévővel csak a felépítményekbe lehetett bemenni, a hajó belsejébe csak a hétvégi vezetett túrákkal, addig most a hajótest egy része is látogatható lesz. A repülőjegyet Los Angelesbe persze nem kell rögtön lefoglalni, az új múzeum a tervek szerint 2025-ben fog csak megnyílni. A bővítés lassú tempója jelzi, még a relatíve kivételezett helyzetben levő Iowán is milyen lassan csordogál csak be a kasszába az állami pénz.
A szomszédos Long Beachben kiállított Queen Mary állapotáról sajnos már nincsenek ilyen jó hírek. (https://htenger.blog.hu/2018/11/28/amerikai_anziksz_454 ) A hajó eddig is pénztemetőnek bizonyult, üzemeltetését a különböző vállalkozások úgy dobálták egymásnak, mint a forró krumplit. Már több, a hajót üzemeltető cég is csődöt jelentett, és számuk tavaly ismét bővült eggyel, amikor a legújabb üzemeltető, az Urban Commons Queensway is csődöt jelentett. Az UC tevékenységét már addig is sokan kritizálták, azt állítva, elhanyagolják a hajó szerződésben vállalt karbantartását, és az általuk végzett „felújítási munkák” gyakorlatilag csak a rozsdás felületek átfestéséből állnak. Egy hivatalos vizsgálat tavaly megállapította, az Urban Commons által elvégzett munkák vagy hiányosak, vagy nem megfelelő minőségűek, és többségüket újra el kell végezni. Azt is megállapították, a Queen Mary olyan rossz állapotban van, hogy komoly biztonsági kockázatot jelentene a hajón működő, a járvány miatt korábban bezárt szálloda újranyitása, s ehhez jelentős felújítási munkák szükségeltetnének. Az Urban Commons nem sokkal ezután csődöt jelentett, és árverésre bocsátotta a Queen Mary üzemeltetésére megkötött 66 éves bérleti szerződését, azonban nem túl meglepő módon egyetlen licitáló sem jelentkezett. Long Beach városa így tavaly nyáron visszavette a hajó üzemeltetését, és azt a kikötői hatóságnak adta át.
Egy a város által felkért hajómérnök vállalat, a Moffat&Nichol, felmérte a Queen Mary állapotát, s megállapította, nagyjából 23 millió dollárra van szükség a legsürgősebb javításokhoz, melyek arra lennének elegendőek, hogy a hajó állapota a következő két évben ne romoljon tovább. A Queen Mary hosszú távú fenntartásának költségei még nagyobbak. Már az is több mint százmillió dollárba kerülne, hogy a hajót leszereljék, s használható berendezéseinek és a környezetre káros anyagoknak az eltávolítása után mesterséges zátonyként elsüllyesszék. (A lebontás nagyjából ugyanennyibe kerülne.) A teljes felújítás, és egy erre a célra épült szárazdokkban való kiállítás költségei pedig meghaladhatják az 500 millió dollárt is!
Ez utóbbi lenne a hajó sorsának a legmegnyugtatóbb, hosszú távú, mondhatni végleges rendezése, de a félmilliárdos költség még a gazdag Long Beach számára is dermesztő tétel, különösen hogy annak megtérülésében reménykedni sem lehet. A városi képviselők inkább egy másik tervvel szemezgetnek, mely egyszeri 30-50 milliós felújítási költséggel számol, és aztán 25 éven át évi 5 millió dollár ráfordítással. Ez utóbbi legalább egy nagy részét a bevételekből is lehetne már fedezni.
A hajó állapotának felmérése még mindig tart, egyelőre tehát nem lehet biztosan tudni, mekkorák a károk, és mekkora összegre lesz szükség azok helyrehozatalához. A 23 millió dolláros első becslést sokan túl optimistának tartják. 2017-ben elvégezték már egyszer ezt az állapotfelmérést, mely akkor riasztó képet festett a Queen Mary állapotáról, és a legszükségesebb javítások költségeit a mostani tízszeresére, 235-285 millió dollárra becsülte. A műszaki bizottság mindazonáltal bizakodó, s úgy vélik, a megfelelő karbantartások után a hajó még legalább 100 évig látogatható lesz.
Azt azonban ők is hozzáteszik, ezt a karbantartást mielőbb el kell kezdeni, a Queen Mary műszaki állapota ugyanis kezd fenyegetővé válni, és ha most nem tesznek valamit, néhány éven belül visszafordíthatatlan károsodások jelentkeznek majd a hajóban. Ebben az az aggasztó, hogy a 2017-es jelentés szinte szó szerint ugyanezt állapította meg, márpedig azóta úgyszólván semmi érdemleges nem történt a hajó megmentéséért.
A legnagyobb gond természetesen a felújítási költségek előteremtése. Sem a város, sem az állam, sem pedig egyetlen vállalat nem tud – és nem is akar – félmilliárd dollárt költeni a Queen Mary teljes rekonstrukciójára. Még a részleges felújítás is súlyos terhet jelentene Long Beach költségvetésének. Az egyik városi képviselő nyilván ezért is vetette fel az ötletet, hogy a hajót az Egyesült Államok nemzeti kincsévé kellene nyilvánítani, akár a Szabadság-szobrot, megóvása így az állam felelőssége lenne. Hogy az ötlet mennyire életképes, nem igazán tudom. Magam részéről enyhe kételyeim vannak afelől, hogy egy ízig-vérig angol hajó ilyen besorolást kaphatna. (Bár ha úgy vesszük, a Szabadság-szobor is francia.) A felújításba viszont talán be lehetne vonni az angolokat is, bár kétlem, hogy sokat lehetne belőlük kifacsarni. Akár így, akár úgy, a Queen Mary sorsa a következő években valahogy el fog dőlni, és csak remélni lehet, hogy nem víz alatti búvárparadicsom lesz belőle.
