Korábbi weblapomon volt az a rossz szokásom, hogy írásaimhoz időnként hozzátoldottam olyan fejezeteket, melyek anyaga a cikkek választott témájához csak feltételesen kapcsolódott. Ezekben főleg egyes történeti/politikai eseményekről, vagy azok utólagos értelmezéseiről fejtettem ki saját álláspontomat, melyek megalapozottsága persze időnként vitatható volt, kidolgozásuk színvonala pedig legalábbis hullámzó. Ami persze érthető, hiszen ez tulajdonképpen nem az én asztalom. Viszont úgy gondoltam, a saját lapomon megengedhetek magamnak ilyen kilengéseket, még ha az nem is találkozik mindenki tetszésével. Ezen a blogon viszont eddig tartózkodtam az ilyesmitől, a nagyobb olvasottság miatt is igyekeztem szakmai kereteken belül maradni, és az egyes posztok terjedelme sem tette lehetővé, hogy nagyon elrugaszkodjak a tengerészeti témától.

Ezeket a régebbi eszmefuttatásokat nagyrészt az aktuális történések ihlették, és némi tépelődés után hasonló indíttatásból döntöttem most úgy, hogy csekélyke változtatásokkal és rövidítéssel felteszek ide egy ilyen régebbi írást. Ez a szöveg eredetileg egyébként is a Korfu hadműveletről szóló írás utolsó fejezete volt, és miután a cikk rövidített változatát az elmúlt hetekben itt is közzétettem, úgy gondoltam, a móka kedvééért – és mert úgyis uborkaszezon van – csapjuk hozzá külön posztként ezt is.

Annak idején ennek a szövegnek a megírását eredetileg az első „békemenet” láttán érzett indulat inspirálta, a megdöbbenés, hogy már megint itt tartunk. (Bár így utólag belegondolva, igazából talán soha nem is tartottunk máshol.) A mostani apropó, amiért úgy éreztem, talán érdemes itt megint bedobni ezt a kissé szétszórt elmélkedést, az áprilisi választások utáni nagy értetlenkedések, hogy ami történt, az miért történt úgy, ahogy. A válaszhoz merész reményeim szerint talán én is hozzájárulhatok egy apró kis adalékkal.

Ezzel az írással, mely mint említettem, tíz évvel ezelőtt született – erre ahol szükségesnek látom, a szövegben is utalok –, természetesen nem a pofára esett ellenzéket kívánom mentegetni. Ők csak azt kapták, amit megérdemeltek. És az ország is csak azt kapta, amit megérdemelt. A világ alapvetően igazságos hely.

Korfu hadművelet tehát kudarcot vallott, és utólag belegondolva ez alighanem tényleg elkerülhetetlen volt. Egy ilyen hosszú ideig tartó, és ilyen nagyszabású flottafelvonulást a háború negyedik évében észrevétlenül végrehajtani szinte lehetetlen volt. A hadművelet mindenképpen lelepleződött volna, akár rátalál Rizzo a Szent Istvánra, akár nem. Ha elhisszük, hogy az olaszok a Szent István elsüllyesztéséig tényleg nem tudtak semmit az o-m tervekről, a vállalkozás legkésőbb aznap délelőtt akkor is mindenképpen lelepleződött volna, amikor a felderítésre Pola fölé küldött olasz repülőgép jelentette, hogy a kikötőből hiányzik mind a négy dreadnought. Az igen nagy erőkkel védett és ellenőrzött Otrantói-szorosba sem lehetett volna csak úgy észrevétlenül benyomulni. Egy-két hajó talán átcsúszhatott volna az előretolt járőrláncokon, de egy egész flotta aligha tudott volna egészen Brindisi-ig és Otrantóig behajózni ide, különösen úgy nem, hogy az osztrák–magyar készülődést észlelve az itt állomásozó antant erőket már napokkal korábban fokozott készültségbe helyezték.

Bár a Szent István elsüllyesztése az adriai hadszíntér talán legjobban dokumentált eseménye, a támadás pontos lezajlása körül mégis sok a kérdőjel. Már az sem teljesen biztos, valóban a füstöt vették e észre először, mivel a Tegetthoff kéményeiből szikrák is szálltak, a Szent István előárbocán levő jelzőlámpa pedig az út során többször is felvillant. Műszaki hiba miatt, vagy mert jeleztek valamit, utólag sem sikerült tisztázni. A Szent István parancsnoki hídján levő térképasztal világítását sem kapcsolták le, amit utóbb Horthy is súlyos hibának minősített.

Rizzo jobbról, az első és a második torpedónaszád között tört át, a 76T jelű naszád orrától mintegy 400 méterre. (A torpedónaszádokat Rizzo rombolóknak nézte, és abban sem volt biztos, hogy Tegetthoff vagy Radetzky osztályú csatahajókkal találkozott e.) Tulajdonképpen a 76T volt az osztrák–magyar kötelék egyetlen hajója, melyről egyáltalán észrevették az olasz naszádokat. Ez azonban felvet egy érdekes kérdést. A szakirodalom szinte kizárólag a MAS–15-el foglalkozik, és csak mellékesen, egy-két odavetett mondatban említik meg, hogy a MAS–21 is ott volt. Az általánosan elfogadott történet szerint ez a hajó a Tegetthoff-ra lőtte ki torpedóit, azok azonban célt tévesztettek, vagy befulladtak. Ez áll Rizzo jelentésében is, bár ő egy találatot említ a második csatahajó hátsó kéményénél. Azonban néhány helyen arról találni említést, hogy a MAS–21 parancsnoka, Giuseppe Aonzo zászlós, azt állította, ő is az első csatahajót vette célba. Figyelembe véve, milyen pozícióban álltak a hajók a támadás pillanatában, szerintem könnyen elképzelhető, hogy Aonzó igazat állított.

A korábbiakban ismertetett előzmények után került sor az első csoport kifutására Polából, 1918 június nyolcadikán délután. A csoportot Horthy zászlóshajója, a Viribus Unitis vezette, melynek parancsnoka Janko Vukovic de Podkapelski sorhajókapitány volt. A másik csatahajó Horthy korábbi hajója, a Prinz Eugen volt, melyet most Adolf Schmidt sorhajókapitány irányított. Törzskarának tisztjein kívül Horthy vendégeket is felvett a hajóira. Egy egész falkányi újságírót vitt magával, majdnem minden nagyobb hajóra jutott belőlük, hogy azok majd kellően dokumentálják a dicsőségét. (A nagy titoktartás mellett ezeket vajon hogyan sikerült észrevétlenül a flottához rendelni?) Vesztére tette, ugyanis ezeknek az újságíróknak a jelenléte később csak még kínosabbá tette a kudarcot.

Horthy különösen melléfogott a jelenlevő zsurnaliszták legreprezentánsabb képviselőjével, a már akkor is nagy szakmai hírnévnek örvendő Egon Erwin Kisch-el. A források alapján pedig Kisch és Horthy, akik már korábbról is ismerték egymást, eredetileg nem voltak rossz viszonyban. Azonban Kisch, mint jó cseh hazafi, mély ellenszenvvel viseltetett a Monarchia iránt, a magyarokat pedig – korántsem egyedülálló módon – különösen utálta. Később, nyilvánvaló hazugságokkal elferdítve a történteket, azt állította, Horthy elhaladt a Viribus Unitis-al a süllyedő Szent István mellett, és a mentést megtiltva hagyta vízbe fulladni annak legénységét. Könyve már a háború után jelent meg, tehát erősen valószínűsíthető, hogy ez a később széles körben elterjedt rágalom már Horthy-nak, mint kormányzónak volt címezve, akinek tevékenysége alighanem mély ellenszenvet váltott ki a demokrata és liberális – később kommunista – beállítottságú Kisch-ből.

Bár a részletes haditerv, mely megvilágíthatná, a Korfu hadműveletben melyik csoportnak mi volt a konkrét feladata, nem maradt fenn, a hajók elhelyezkedéséből néhány következtetést talán le lehet vonni. Bár mindenhol az otrantói zár elleni támadásként emlegetik, a Korfu hadművelet valódi célja igazából mégsem a zár szétrombolása volt, hiszen ehhez a néhány gyorscirkáló és romboló tűzereje kevés lett volna. A zár elleni támadás inkább csak azt a célt szolgálta, hogy az ellenség Valonában és Brindisiben horgonyzó hajóit kifutásra késztessék, majd a közelben várakozó csatahajók ágyúi elég csalogassák. A kulcspozícióban kétségkívül Horthy zászlóshajója, a Viribus Unitis volt, mely egészen Brindisi magasságáig nyomult volna előre, igen nagy kockázatot vállalva ezzel.

1917 február nyolcadikán bekövetkezett halála után Anton Haus vezértengernagyot Maximilian Njegovan altengernagy követte az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészetének főparancsnoki tisztségben. Az 1858-as születésű Njegovan addig az I. Csatahajóraj Első Osztályát, vagyis a Tegetthoff és Prinz Eugen dreadnoughtokat irányította. Kinevezésének talán legfőbb oka horvát származása volt, ugyanis a birodalmi vezetés igyekezett minél több szláv nemzetiségű tisztet vezető beosztásokba helyezni, hogy a hátországban és a hadseregben egyaránt egyre nagyobb gondot jelentő szláv nacionalista, szeparatista mozgalmak hatását ezzel is csökkentse. (Ekkortájt nevezték ki Svetozar Boroevicet is az olasz front főparancsnokává.) Az addigi gyakorlatnak megfelelően egy személyben Njegovan töltötte be a haditengerészet mindhárom vezető tisztségét. Ő volt a haditengerészet parancsnoka, a flotta operatív parancsnoka, és a Hadügyminisztérium Tengerészeti Osztályának a vezetője is.

1942 július 29-én, a Szuezi-csatorna déli kijáratánál fekvő Port Tewfik kikötőjében az utasok megkezdték a beszállást a móló mellé álló Laconia gőzösre, mely Afrika megkerülésével Angliába indult vissza. Az utasok többsége nem saját elhatározásából szállt hajóra, a Dél-Afrikába, illetve Angliába tartó civilek és katonák mellett 1793 olasz hadifoglyot is bezsuppoltak a Laconiára. Rajtuk kívül 283 angol és 103 lengyel katona utazott a hajón, valamint 80 nő és gyerek, többnyire a katonák rokonai közül, és további 463 civil, utasok, és a hajó legénysége.

A lengyel katonák az 1939-ben orosz hadifogságba került alakulatokból kerültek ki. Ők elég szerencsések voltak ahhoz, hogy megússzák a tarkónlövést, s mikor 1941 után az oroszok és az angolszászok közös platformra kerültek, szabadon engedték őket, s a Szovjetuniót Iránon keresztül elhagyva csatlakoztak az Egyiptomban és Líbiában harcoló angol csapatokhoz. A hajóra került lengyelek a Nyolcadik Hadosztályból érkeztek, s az olasz foglyok őrzése volt a feladatuk. Velük együtt tehát összesen 2.770 utas szállt fel a Laconiára.

Miután életem első 50 évét szinte teljes egészében a Nyugat-Dunántúl területén töltöttem, a második 50 évbe lépve úgy gondoltam, megérett már a helyzet arra, hogy kicsit kidugjam az orromat a tágabb környezetbe is. A tágabb környezet fogalmát elég tágan értelmeztem, mert elsőre rögtön nagyot léptem, egészen Amerikáig. (A hajókra vonatkozó úti élmények megtalálhatók itten: https://htenger.blog.hu/search?searchterm=anziksz&searchmode=OR&submit=Keres%C3%A9s )

Átlagfizetésből élve nem lephetem meg magam túl gyakran ilyen utakkal, de kisebb kirándulások a környékre – úgy értem, Európán belülre – néhány évente szerintem a magamfajta átlagparasztnak is elérhetőek. Ha olyan környékre vetődöm, ami a blogra kívánkozó témákkal is szolgál, ezekről előbb-utóbb itt is írok. Most is egy ilyen élménybeszámoló következik, innen a szomszédból.

Az első világháború utáni évtizedben szűkös idők jártak az olasz haditengerészetre. A háborúban szinte csődbe ment ország költségvetéséből nem futotta nemhogy a flotta bővítésére, de még a meglevő hajók fenntartására sem. A harmincas évekre minden csatahajót tartalékállományba helyeztek, vagy leselejteztek, a flotta részére rendelkezésre álló keretből a kisebb hajók építését finanszírozták. Készültek ugyan tervek csatahajókról is, ezek megépítésére azonban még sokáig nem futotta.

Mikor a franciák építeni kezdték a Dunkerque osztály második hajóját, az olasz haditengerészet vezetése ismét erőteljesen lobbizni kezdett Mussolininál, engedélyezze új csatahajók építését. Mussolini elviekben jóváhagyta a flotta által igényelt új, a washingtoni szerződés által engedélyezett, 35 ezer tonnás vízkiszorítású csatahajók építését, de tett még egy próbálkozást a rivális franciákkal való megegyezésre. Felajánlotta nekik, ők is 26 ezer tonnára csökkentik új csatahajóik vízkiszorítását, ha a franciák a kisebb hajók terén is belegyeznek a paritásba, és egyeztetik egymással a további fejlesztéseket. A javaslatot a franciák nem utasították el, de el sem fogadták. A minisztériumok egymás között tologatták az olasz indítványt, majd egyszerűen elfektették az aktát. A franciák hallgatása véget vetett Mussolini tétovázásának. Áprilisban – tengerészeti miniszterként és miniszterelnökként egyaránt – jóváhagyta az új, 35 ezer tonnás csatahajók építését. (Az engedélyezett vízkiszorítást persze az olaszok is túllépték, a csatahajók standard vízkiszorítása végül 41 ezer tonna lett.) Május 26-án hivatalosan is bejelentették az új hajók építését, melyek gerincfektetésére még abban az évben, 1934 október 28-án, a Marcia su Roma évfordulóján sor került. A Littorio a genovai Cantieri Ansaldo, a Vittorio Veneto pedig a trieszti Cantieri Riuniti dell Adriatico hajógyárban készült.

A csatahajók manőverezőképességét befolyásoló torpedótalálatok leghíresebb példája nyilvánvalóan a Bismarck esete. A hatalmas hajó egyetlen találattól vált béna kacsává, és könnyű prédává az őt üldöző angol hadihajók számára. A nevezetes eseményt rengetegen feldolgozták már, s a sztori minden, a hajózás iránt kicsit is érdeklődő ember számára jól ismert. Ez alapján a többség nyilván abban az illúzióban él, hogy valóban jól ismerjük ezt a történetet, holott valójában ez egyáltalán nem így van. Igazából még azt sem tudjuk biztosan, tulajdonképpen milyen sérülés is érte pontosan a német hajót, tehát ebből adódóan minden egyéb következtetés és megállapítás csupán találgatás, és bizonytalan alapokon nyugvó vélekedés. Az egyetlen, amit többé-kevésbé biztosan tudunk, az, hogyan érte a sérülés a csatahajót, az összes többi, amit az utána következőkről tudni vélünk, homályos feltevés.