Bár a részletes haditerv, mely megvilágíthatná, a Korfu hadműveletben melyik csoportnak mi volt a konkrét feladata, nem maradt fenn, a hajók elhelyezkedéséből néhány következtetést talán le lehet vonni. Bár mindenhol az otrantói zár elleni támadásként emlegetik, a Korfu hadművelet valódi célja igazából mégsem a zár szétrombolása volt, hiszen ehhez a néhány gyorscirkáló és romboló tűzereje kevés lett volna. A zár elleni támadás inkább csak azt a célt szolgálta, hogy az ellenség Valonában és Brindisiben horgonyzó hajóit kifutásra késztessék, majd a közelben várakozó csatahajók ágyúi elég csalogassák. A kulcspozícióban kétségkívül Horthy zászlóshajója, a Viribus Unitis volt, mely egészen Brindisi magasságáig nyomult volna előre, igen nagy kockázatot vállalva ezzel.

Az elképzelések szerint a zár elleni támadásról tudomást szerezve a két kikötőben álló cirkálók és csatahajók nyilván megpróbálták volna elvágni a támadó o-m hajók visszavonulási útját. Brindisiből kifutva keletre, vagy északkeletre, Valonából pedig nyugat, vagy északnyugat felé indulhattak el. Az első esetben a majdnem pontosan a két kikötő között álló Viribus Unitisba ütköztek volna először. Az osztrák–magyar csatahajó a térségben állomásozó minden antant egységgel, sőt, minden kötelékkel szemben fölényes tűzerővel bírt, tehát jelenlétét észlelve azok alighanem rögtön visszafordultak volna kikötőik felé. Azonban kifutásukat észlelve – és a két kikötőt megfigyelés alatt tartó nagy számú tengeralattjáró és repülőgép azt biztosan azonnal jelentette volna – a kikötőktől északra álló o-m csatahajókat gyorsan előrevonva el lehetett vágni a visszavonulási útjukat, s így azok a Viribus Unitis, és valamelyik másik o-m harccsoport közé kerültek volna. A Brindisiből kelet felé kifutó hajókat a kikötőtől északra várakozó Prinz Eugen, illetve az Erzherzog Ferdinand Max gyors előrenyomulása vághatta el kikötőjüktől, míg a Valonából nyugat felé kifutó antant egységek mögött az Erzherzog Karl, és az Erzherzog Friedrich ékelődhetett be a hajók és a kikötő közé. A dél felé való menekülést pedig a támadásból visszatérő o-m cirkálók és rombolók, illetve a saját tengerzárjuk nehezítette volna meg a nagy antant hajók számára.

Amennyiben a két kikötőből északkelet, illetve északnyugat felé futnak ki az antant hajók, a Prinz Eugent és az Erzherzog osztály hajóit hátra lehetett vonni, és kifutó antant egységek mögött a Viribus Unitis vágta volna el a visszavonulás útját. Miután a Viribus Unitis egymagában állt középen, természetesen nem léphetett fel egyszerre Brindisi és Valona ellen. A támadás súlypontját nyilván arra a kikötőre helyezték, ahol az értékesebb célpontok állomásoztak. A hajók felállásából következtetve ez alighanem Brindisi lehetett. A valonai célpontok ellen nyilván elegendőnek ítélték a két Erzherzog osztályú csatahajót is. A Viribus Unitis elég közel volt hozzájuk ahhoz, hogy szükség esetén támogatást tudjon nyújtani nekik is, ha netán a felderítési adatok nem pontosak, és a vártnál erősebb ellenséges hajókkal kerülnek szembe.

A Tegetthoff és a Szent István csoport túl messze volt ahhoz, hogy az eseményekbe be tudjon avatkozni. A két csatahajó nyilván csak biztosítási feladatokat látott el, aktív szereplésükre alighanem csak akkor került volna sor, ha például a támadásban részt vevő hajók, mondjuk torpedótalálatok miatt, súlyosabban megsérülnek. A flotta visszavonulását így nyilván ők fedezték volna.

Az ütközetre már a nappali órákban került volna sor, tehát a fölényes tűzerővel rendelkező o-m hajók számára a felszíni hajók, rombolók és torpedónaszádok támadásai minimális kockázatot jelentettek. A hadműveletben résztvevő nagyszámú repülőgép pedig elegendőnek látszott ahhoz, hogy időben figyelmeztessék a tengeralattjárók jelenlétére a felszíni hajókat.

Az osztrák–magyar hajóknak tehát legalábbis jó esélyük volt arra, hogy néhány ellenséges cirkálót, és régebbi csatahajót csapdába ejtsenek, és megrongálják őket, még mielőtt nagyobb sebességüket kihasználva azok lőtávolságon kívülre tudnának menekülni. A sérült hajók pedig már könnyű prédát jelentettek volna.

A térségben állomásozó olasz, francia, angol cirkálók és rombolók mellett néhány régi építésű olasz csatahajó is horgonyzott az itteni kikötőkben. Az itt álló antant egységek közül a legnagyobb harcászati értékkel a Regina Elena osztályú olasz csatahajók bírtak. Egyes források szerint ezek ekkor Valona kikötőjében horgonyoztak, ám az o-m hajók elhelyezkedése alapján valószínűbbnek tűnik, hogy inkább Brindisiben állomásozhattak. (Vagy legalábbis az o-m vezetés úgy tudhatta, hogy ott vannak.)

Alighanem ezek a hajók jelentették a támadás elsődleges célpontját. A 12.500 tonnás olasz csatahajók az erős másodlagos tüzérségük – 12 darab 203 mm-es löveg – mellett mindössze két darab 305 mm-es ágyúval rendelkeztek, és tényleges harcértékük nagyjából az Erzherzog osztályénak felelt meg. Ugyanakkor 21-22 csomós sebességükkel gyorsabbak voltak mindegyik osztrák–magyar csatahajónál, ezért előreláthatóan csak rövid idő állt rendelkezésre ahhoz, hogy leküzdjék őket, vagyis az erős, 250 mm vastag páncélzatú olasz csatahajókkal szemben az Erzherzog osztály 240 mm-es ágyúi erre nem voltak megfelelőek.

Nyilván ezért is döntött Horthy a dreadnoughtok bevetése mellett. Az o-m csatahajók megpillantását követően az olasz hajók minden bizonnyal azonnal hátraarcot csináltak volna, és sebességi fölényükkel élve alighanem gyorsan elszakadhattak az ellenségtől. E rövid idő alatt kellett legalábbis annyira megrongálni azokat, hogy lelassuljanak, és utol lehessen érni őket. Gyorsan és nagy távolságra kellett nagy tűzerőt kifejteni, hogy csapást mérhessenek az ellenségre, még mielőtt az ágyúk lőtávolságán kívülre kerülne. Erre a feladatra a Radetzky osztályú hajók, noha minden szempontból erősebbek voltak az azonos kategóriába tartozó olasz csatahajóknál, nem voltak alkalmasak. Miután egy ilyen összecsapásra biztosan nagy, tízezer méter körüli lőtávolságon került volna sor, a 24 cm-es ágyúk, melyek ilyen távolságról nagyjából 100 mm vastag páncéllemezt tudtak átütni, már nem voltak hatékonyak erősen páncélozott célpontok ellen. A Radetzky osztály 305 mm-es lövegeinek átütőképessége ezen a távolságon 270 mm volt, ami elég lett volna az olasz csatahajók páncélzatának leküzdésére, viszont kétséges volt, a négy darab 305 mm-es löveggel felszerelt hajók a rendelkezésre álló rövid idő alatt képesek lesznek e megfelelő számú találatot elérni. Sokkal biztosabbnak tűnhetett ezt a feladatot a háromszor akkora tűzerejű Tegetthoff osztály egységeire bízni. A dreadnoughtok 12 ágyújának értelemszerűen sokkal nagyobb esélye volt rövid idő alatt találatokat elérni, mint a régi hajók négy darab, hasonló kaliberű lövegének. (Ezenkívül a Radetzky osztály 24 cm-es ágyúi külön lőtték be magukat, így a belövés nagyjából 30%-al több időt vett igénybe, mint az egységes kaliberű nehéztüzérséggel felszerelt dreadnoughtokon.)

A szakirodalomban időnként találkozni olyan állításokkal, melyek szerint a szorosban felvonuló osztrák–magyar flotta szándékai között szerepelt, hogy felvegyék a harcot az antant dreadnoughtokkal. Ez biztosan nem lehet igaz, a felvonuló hajók harcrendje ugyanis erre tökéletesen alkalmatlan volt. A nem kötelékben, hanem egyesével felvonuló o-m csatahajók szanaszét voltak szórva az Adria déli részén. A négy dreadnought egy nagyjából 150 km hosszú ív mentén helyezkedett el. Ez a harcrend semmi másra nem lehetett alkalmas, csak a gyengébb ellenséges egységek elleni harcra. A felállás nyilvánvalóan azt a célt szolgálta, hogy bármilyen irányba is próbáljanak meg menekülni az antant cirkálók és csatahajók, mindenhol egy náluk erősebb o-m hajórajba ütközzenek. Horthy igen szorult helyzetbe került volna, ha nem egy cirkálórajjal, hanem dreadnoughtok kötelékével kerül szembe. Még a Viribus Unitis és a Prinz Eugen között is legalább 60 km volt a távolság, vagyis a hajók képtelenek lettek volna egymáson segíteni. Ha az ellenség megneszeli a támadást, és kora reggel egy csatahajó kötelékkel várja az o-m hajókat az Otrantói-szorosban, egymás után, egyenként végezhettek volna az osztrák–magyar csatahajókkal. A harcrend egészen egyértelműen azt mutatja, hogy nemcsak hogy nem szándékoztak megütközni az ellenséges dreadnoughtokkal, de még csak nem is számoltak azok felbukkanásával.

Az viszont elképzelhető – bár semmilyen forrás nem támasztja alá –, hogy létezett a Korfu hadműveletnek egy második fázisa is, mely számításba vette, hogy a sikeres akció után, valamikor a délutáni órákban, feltűnnek a Korfun, Kefalonián, és Tarantóban állomásozó francia és olasz csatahajók. Konek később határozottan állította, hogy a hadművelet tervének kidolgozásakor minden elképzelhető lehetőséget számításba vettek, márpedig ez mindenképpen olyan lehetőség volt, amellyel számolni kellett.

Arról nyiván nem lehetett szó, hogy az o-m csatahajók felszíni ütközetet vállaljanak az antant dreadnoughtokkal. A franciák és az olaszok ekkoriban összesen 12 nagy csatahajóval rendelkeztek, melyek közül néhány természetesen mindig valamelyik másik hadszíntéren tartózkodott, vagy javításon volt. Hogy a Korfu hadművelet időpontjában hány francia és olasz csatahajó tartózkodott a közelben, nem lehet biztosan tudni. Karl von Lukas mindenesetre hét dreadnoughtot említ, ami már önmagában is jelentős túlerőt jelentett az o-m hajókkal szemben.

Ezzel az erővel nyílt ütközetben szembeszállni esztelenség lett volna, és semmi jel nem utal arra, hogy Horthy-nak egyáltalán csak megfordult volna a fejében ilyesmi. Az viszont talán megfordulhatott, hogy az őt üldöző dreadnoughtokat a tengeralattjárók elé csalja. Erre a hadműveletben részt vevő hajók felállásáról készült, egyetlen ismert térkép alapján lehet következtetni. A térképen jól látható, hogy az otrantói szorosban két tengeralattjáró számára megfigyelő állást jelöltek ki (I; II), négy másiknak pedig Cattaro előtt egy járőrözési övezetet (III). A rajzból nem derül ki egyértelműen, miről is van szó, ám a tengeralattjárók számából következtetve ezek ugyanazok a hajók lehetnek, melyeknek a hajnali órákban még Brindisi és Valona előtt kellett cirkálniuk. Úgy tűnik, a hadművelet eredményes lebonyolítása után ezeket a tengeralattjárókat a rajzon kijelölt állásokba vonták volna vissza. Elhelyezkedésükből csak arra lehet következtetni, hogy a visszavonuló o-m csatahajókat fedezték volna. De mitől? A Brindisiben és Valonában álló antant egységek, amennyiben túlélik a délelőttöt, és sikerül valamelyik kikötőbe visszamenekülniük, aligha mertek volna újra kifutni, hogy üldözőbe vegyék a náluk sokkal erősebb o-m köteléket. Az egyetlen szóba jöhető ellenség, mellyel szemben a hat tengeralattjárót érdemes volt itt felvonultatni, csak a francia és olasz dreadnoughtok lehettek. Horthy talán ezeket akarta a tengeralattjárók torpedóvető csövei elé csalogatni.

Mindebben nem volt semmi különös, és szinte az lenne meglepő, ha Horthy nem próbálkozott volna ilyesmivel. A háború addigi tengeri hadműveleteiben – az Északi-tengeren – a két flotta minden egyes kifutásakor megpróbálkoztak azzal, hogy az ellenséges csatahajókat a tengeralattjárók elé, vagy egy aknazárra csalják. Mondhatni, ez a csapdaállítás bevett gyakorlatnak számított. Igaz, sose vált be.

Adódik ezen kívül még egy elképzelés, amire Horthy talán szintén gondolhatott. Ha a várhatóan a késő délutáni órákban megjelenő antant csatahajókat sikerült volna Cattaróig becsalogatniuk, azok már csak sötétedés után hagyhatták el az Adriát. Mindez jó alkalmat nyújthatott a hadműveletben résztvevő nagyszámú osztrák–magyar rombolónak és torpedónaszádnak egy éjszakai támadásra az ellenséges csatahajók ellen.

Persze mindez csak feltételezés, ami logikusnak tűnik ugyan, de létezésére semmilyen bizonyíték nincsen. Ilyen második fázisra való utalásoknak a hadművelettel foglalkozó, egyébként is nagyon szegényes szakirodalomban nyomát sem találni. Amíg elő nem kerülnek a tengeralattjáróknak és torpedónaszádoknak adott részletes harcászati utasítások – amire elég csekély az esély – mindez csak bizonyíthatatlan feltevés marad.

A Korfu hadművelet tehát nemzetközi összehasonlításban is nagyszabású, összetett akció volt, mely sikere esetén több ellenséges hadihajó elsüllyesztésével járhatott volna. De vajon ez a hadművelet valóban végrehajtható volt úgy, ahogy Horthy-ék eltervezték, és tényleg volt valódi esély a sikerre? Szerintem biztosan nem.

Horthy alapvetően három dolgot hagyott figyelmen kívül a tervezés során. A távolságot, az ellenséget, és saját flottája állapotát. A hadművelet tervezett helyszíne a flotta bázisától több mint 600 km-re feküdt, egy viszonylag szűk, és jól ellenőrizhető beltenger másik végén. Hogy képzelhette Horthy a háború negyedik évében azt, hogy a fél flottát képes lesz majd észrevétlenül átdobni az Adria egyik végéből a másikba? Itt nem is annyira a felszíni hajók jelentettek veszélyt, hanem inkább az ellenség légifelderítése, mely szinte napi rendszerességgel repült be Pola fölé, és már kilencedikén kiszúrta, hogy két dreadnought hiányzik, és a hajók kéményeiből áradó füstből következtetve a másik kettő is kifutásra készülődik. Ez olyan különleges, ritka esemény volt, ami mindenképpen felkelthette az olasz hadvezetés érdeklődését és gyanakvását. Azzal, hogy hajóit több csoportban, és eltérő időpontokban indította útnak, maga Horthy is csak tovább növelte a lelepleződés kockázatát. A flotta felvonulása így napokig tartott. A Viribus Unitis csoport például három éjszakai menetben jutott volna el Polából Brindisi elé.

Ugyanilyen nehezen elképzelhető, hogy a gyorscirkálókból, rombolókból, és torpedónaszádokból álló első két támadócsoport észrevétlenül eljuthatott volna kijelölt célpontjaihoz, Otrantóhoz, illetve a Santa Maria di Leuca fokhoz. Ezek a célpontok ugyanis már mélyen az otrantói zárrendszeren belül helyezkedtek el, és megközelítésükhöz észrevétlenül kellett áthaladni a zár első vonalain, a tengeralattjárók, rombolók, és őrhajók járőrözési övezetén. Ez persze nem volt éppen lehetetlen feladat, de a lelepleződés kockázata legalábbis magas volt.

Márpedig a haditerv, a visszaemlékezések szerint, egyáltalán semmilyen utasítást nem tartalmazott arra az esetre, ha valami nem az előzetes elgondolások szerint alakulna. Nem volt utasítás arra, mi történjen, ha a hajók felvonulása valami miatt nem a tervezett ütemterv szerint történik, ha a körülmények nem kedvezőek – például pocsék az idő –, és nem volt utasítás arra sem, mit tegyenek, ha az ellenség idő előtt tudomást szerez a hajók jelenlétéről.

Mindez úgy tűnik, valami jellegzetes osztrák–magyar specialitás lehetett. A Monarchia vezérkari főnöke, Conrad von Hötzendorf, néhány történész szerint a háború legjobb taktikusa volt, igen magas elméleti felkészültségű, eredeti gondolkodású hadvezér. Tervei azonban a gyakorlatban mindig megbuktak, amit rendszerint azzal magyaráznak, hogy nem volt szerencséje. Aggházy Kamil világháború története azonban szerintem jól megvilágítja, mi volt a baj Conrad terveivel. Alapvetően ugyanaz, mint Horthyéval, vagyis nem számolt azzal, hogy a körülmények mások lesznek, mint amire ő előzetesen számított, vagy hogy az ellenség máshogy fog reagálni, mint ő gondolta. Márpedig szinte mindig ez történt. Conrad szépen kidolgozta haditerveit, elgondolta mit fog lépni, és az ellenség hogyan fog erre reagálni. Aztán amikor az ellenség már az elején egész máshogy válaszolt a hadmozdulataira, mint ő várta, összeomlott az egész haditerv, mert nem volt semmilyen kidolgozott alternatíva, mely a megváltozott feltételekkel számolt volna. (Aggházy néha kimondottan fel van háborodva, mert az ellenség nem úgy lépett, ahogy várták tőle, és ezzel gyalázatos módon tönkretette Conrad „szép tervét”.)

Horthy haditerve is alapvetően arra a feltevésre épült, hogy az ellenség majd süket lesz és vak, és a flotta több napig tartó, 600 km-es felvonulásából semmit sem fog észrevenni. Nem fog feltűnni neki az o-m csatahajók távozása Polából, és semmit nem fog észrevenni abból, hogy a fél osztrák–magyar flotta felvonul a kikötői előtt. Amennyire a vonatkozó irodalomból meg lehet ítélni, még csak fel sem vetődött senkiben a gondolat, mi lesz, ha valami mégis másként történne, ha a hajókat útközben észrevenné az ellenség, ha mondjuk a Viribus Unitis rögtön az első fázisban megsérülne egy torpedótalálattól, vagy ha a gyorscirkálók már a kijelölt támadási körletük elérése előtt harcba keverednének a járőröző antant rombolókkal.

Horthy nem vette figyelembe saját flottája állapotát sem. Az osztrák–magyar hajók felkészülése a hadműveletre finoman fogalmazva is erősen hiányos volt, kevésbé finoman fogalmazva pedig szinte nem is volt semmilyen felkészülés. Horthy az indulás előtti utolsó percekben a parancsnokok kezébe nyomta a haditervet és a vonatkozó utasításokat tartalmazó borítékokat, aztán egyszerűen csak útnak indította a hajóit.

Februári kinevezése után Horthy – ugyanúgy, mint elődei – egyszer sem tartott hadgyakorlatot, melyen a hajók a kötelékben való manőverezést, vagy a kötelékek közös tűzvezetését gyakorolhatták volna. A hajók továbbra is egyesével kirándultak csak ki nagy néha a Fasana-csatornába, menet- és lőgyakorlatra. A csatorna elhelyezkedéséből ítélve ezek a lőgyakorlatok alighanem kis és közepes távolságokra szóltak, márpedig a tervezett hadműveletnél nagy lőtávolságokon kellett volna eredményt elérni, méghozzá nagyon gyorsan. Van olyan szerző ráadásul, aki úgy tudja, a csatahajók 305 mm-es lövegeiből 1915 után egyáltalán nem is tartottak lőgyakorlatot! Ezt ugyan nehéz elhinni, de az állítást Edgar Tomicich cikke is megerősíti, azt állítva, a csatahajók 1915 nyarát követően egyáltalán nem végeztek semmilyen harci gyakorlatot! Csupán 1918 áprilisában rendelte el Horthy a nagy kaliberű lövegekkel végrehajtott lőgyakorlatok felújítását. A hátralevő hetekben elvégzett egy-két lövészet azonban már nem sokat javíthatott a tüzérek felkészültségén, így elég nagy bizonyossággal megállapítható, hogy a csatahajók tüzérei felkészületlenek és gyakorlatlanok voltak.

Ugyanezt lehet elmondani a gépkezelőkre és a fűtőkre is. A csatahajók hosszabb utakra soha nem indultak, és a rövidebb utakon sem haladtak soha teljes sebességgel. A gépek tehát nem voltak bejáratva, a gépszemélyzetnek pedig nem volt gyakorlata. Mindezt megfejelte még a rossz minőségű szén is, valamint az, hogy a csatahajók a háború ideje alatt soha nem álltak dokkba, hogy a hajófeneket rendesen megtisztítsák a lerakódásoktól. A búvárokat ugyan időnként leküldték dolgozni, de a hatalmas hajók fenekét néhány búvár természetesen nem volt képes megfelelően letisztítani. Ezeknek köszönhetően a csatahajók valószínűleg képtelenek lettek volna az elméleti csúcssebességüket akár csak megközelíteni is. Később, a hadművelet során, egyikük sem volt képes 16 csomónál nagyobb sebességet elérni.

Júniusig a hajók szinte semmilyen gyakorlaton nem vettek részt, ami a hadműveletre való felkészülésüket segítette volna. Nem volt sem hosszabb menetgyakorlat, sem kárelhárítási gyakorlat, semmi. A hadművelet kezdete előtt néhány nappal a flotta tisztjei és a hajógyárak mérnökei megkezdték a hajók és a gépek átvizsgálását, és ezzel egy időben feltöltötték a készleteket. Az áprilisi próbalövészettől eltekintve ennyi volt az összes felkészülés. A legénységet is kiegészítették, ami nem minden esetben vált a hajók előnyére. A Szent Istvánon például az összes gépüzemvezető az indulás előtt néhány nappal érkezett a csatahajóra, tehát újoncoknak számítottak, akiknek nem volt gyakorlatuk a hajón. Ugyanezt lehet elmondani a csatahajó parancsnokáról, Heinrich Seitz sorhajókapitányról, aki az indulás előtt néhány órával érkezett csak meg a Szent Istvánra.

A tengerészek harci morálja ekkor már nagyon alacsony szinten állt, és a fegyelem se volt a régi, bár a matrózok még engedelmeskedtek a tiszteknek. A személyzet szakmai rutinja azonban nagyon megsínylette a többéves tétlenséget. A helyzetet még nehezebbé tette, hogy a hosszú odaút miatt a Viribus Unitis és a Prinz Eugen legénységének, melyre a várható összecsapás neheze hárult, három átvirrasztott éjszaka után kellett volna helytállnia a friss és pihent antant erőkkel szemben.

A hadművelet értelme szintén vitatható. Az elérhető eredmények nem álltak arányban a célok eléréséhez felhasznált erők nagyságával, és a vállalt kockázat mértékével. Horthy szinte az egész osztrák–magyar flottát mozgósította egy olyan hadműveletben, melynek hozadéka a legjobb esetben is csak néhány ellenséges cirkáló, esetleg egy-két régebbi építésű csatahajó elsüllyesztése lett volna. De még ez a legjobb eset is csak erősen feltételes módban értendő.

A gyorscirkálók által alkotott első támadó csoportok eleve nem érhettek el említésre érdemes sikereket. Az már korábban is többször bebizonyosodott, hogy a cirkálók 10 cm-es lövegei képtelenek nagyobb hajókban, vagy a parti létesítményekben komolyabb károkat okozni. Ahhoz persze elég lett volna a tűzerejük, hogy az otrantói repülőtér barakkjait és hangárait szétlőjék, a kikötőben azonban különösebb károkat nem nagyon tudtak volna okozni. Ráadásul a repülőteret és a kikötőt védő 15 cm-es parti ütegek igen komoly kockázatot jelentettek, különösen ha túl közel merészkedtek hozzájuk. A biztonságosabb nagy lőtávolságot viszont a célzás pontosságával fizették volna meg.

A zárat támadó hajók legjobb esetben is nagyjából olyan nagyságrendű károkat tudtak volna okozni, mint egy évvel korábban. Ez már akkor sem számított komoly veszteségnek, az időközben nagyon megerősített zár esetében pedig szinte jelentéktelen kárnak minősült volna tucatnyi hálóvontató gőzös elpusztítása. Amiért viszont a hajóknak, a közben jelentősen megerősített rombolófedezet miatt, sokkal nagyobb kockázatot kellett vállalniuk, mint egy évvel korábban.

A két osztag igazi feladata persze tulajdonképpen az volt, hogy támadásukkal kifutásra késztessék, és a csatahajók elé csalogassák a nagyobb egységeket. Ha pusztán csak az otrantói zárat akarták volna támadni, ehhez a cirkálók és a rombolók is elegendőek lehettek, és visszavonulásukat akár egyetlen páncéloscirkáló is biztosítani tudta volna.

Ezek a kifutásra késztetett nagyobb egységek azonban a cirkálókat és rombolókat jelentették. Horthy-ék feltehetően az itt állomásozó régi csatahajók kifutásában reménykedtek, és elsősorban ezeket akarták puskavégre kapni. De vajon miért futottak volna ki ezek a hajók? A Re Umberto és Benedetto Brin osztályú páncélosok fénykorukban is legfeljebb csak 20, a Regina Elena osztály maximum 22 csomóra volt képes. Ha ellenséges cirkálókat és rombolókat jelentenek az otrantói szorosból, nem ezeket a viszonylag lassú hajókat küldték volna ki az elfogásukra, hanem a rombolókat, és a 12-15 cm kaliberű lövegekkel felszerelt olasz és angol cirkálókat. A régi páncélosoknak a leghalványabb esélyük sem lett volna arra, hogy a híresen gyors o-m cirkálókat és rombolókat elkapják. Miért küldték volna ki őket? Korábban se tették soha.

Úgyhogy ha az o-m csatahajók nagyobb ellenséges hajókba ütköznek, azok minden bizonnyal csak a legfeljebb 5-6 ezer tonnás cirkálók lettek volna. Eltekintve attól, mekkora aránytalanság ezekkel a hajókkal 20 ezer tonnás, 12 darab 305 mm-es ágyúval felszerelt csatahajókat szembeállítani, az elfogásukra is igen kevés remény lehetett. Mint korábban említettem, a hadművelet során egyetlen o-m csatahajó sem tudott 16 csomónál nagyobb sebességet elérni. A hajókban nyilván még volt valamennyi tartalék, amit ütközetben ki tudtak volna nyerni a gépekből, de magam részéről valószínűtlennek tartom, hogy a csatahajók képesek lettek volna 18 csomónál nagyobb sebességet elérni. Ezzel szemben viszont a leglassabb cirkálók is legalább 23-24 csomót tudtak. Ez annyit jelent, hogy a harcérintkezés felvétele után a csatahajóknak csupán néhány percük lett volna arra, hogy eltalálják és lelassítsák az ellenséget, mely a túlerő láttán nyilván azonnal menekülni próbál, és jelentős sebességi fölényével élve nagyon gyorsan kikerült volna az o-m ágyúk lőtávolságából. A gyakorlatlan, mozgó célpontra nagy távolságból még soha nem lövő osztrák–magyar tüzéreknek mennyi esélyük lett volna a sikerre? Nyilván nagyon kevés.

Ezen kívül az első antant hajó, vagy repülőgép, amely észleli az o-m csatahajókat, kétségkívül azonnal riasztja rádión a többieket. A meglepetés tehát, melytől a hadművelet sikere függött, nagyjából három percig tartott volna. A riasztás után minden antant cirkáló és romboló iszkol vissza a kikötőbe, vagy dél felé tart, ahonnan a riasztás után Korfuról és Tarantóból azonnal kifutó saját csatahajók érkezése várható volt. A régi páncélosok pedig természetesen maradnak a kikötőben, és eszük ágában sem lett volna, hogy a nagy túlerőben levő o-m csatahajókkal vitézkedni próbáljanak.

Mindezeket figyelembe véve és elfogadva, mi lett volna a Korfu hadművelet hozadéka? Két-három elsüllyesztett cirkáló és romboló, valamint az otrantói zár és a repülőtér megrongálása. Feltétlenül szükséges volt ehhez hét csatahajó? Heyssler terve sokkal több eredménnyel kecsegtetett, kisebb erők bevetésével. Nem szórta volna szanaszét a hajókat a Dél-Adrián, azzal a homályos hadicéllal, hogy az esetleg felbukkanó ellenséges hajókat hajkurásszák, hanem koncentrált erőkkel, jól meghatározott célpontokra volna mért volna csapást. Az Erzherzog osztályú hajók 24 és 19 cm-es ágyúi tényleg szét tudták volna lőni Otrantó kikötőjét és repülőterét, miközben mind a négy cirkáló a zár hajóit támadhatta volna. Az Erzherzog osztály feltűnésének hírére a Brindisiben állomásozó olasz csatahajók minden bizonnyal tényleg kifutottak volna, és ezután két, lesben álló dreadnought már elkaphatta volna őket. (Bár nem teljesen világos, ez is szerepelt e Heyssler terveiben.) A Radetzky és Habsburg osztályú hajókat eközben be lehetett vetni északon. Ha semmiképp nem sikerül a flottatámogatást elfogadtatni Boroevic-el, attól a hajók még lőhették volna Velence és Ancona kikötőjét, amihez nem kellett Boroevic hozzájárulása. A két másik dreadnought-al pedig ezt a csoportot lehetett volna biztosítani.

De az olasz páncélosok elsüllyesztésének volt egy sokkal egyszerűbb módja is, ami egyáltalán nem igényelt bonyolult kicsalogatósdit. Egyszerűen csak oda kellett volna menni a csatahajókkal a kikötő elé, és szétlőni a bent horgonyzó hajókat. Álló célpontokra kellett volna lőni, és nagy távolságból a parti ütegek lövegei sem lettek volna hatásosak a csatahajók páncélzatával szemben. Még ez is több eredményt adhatott volna – kevesebb kockázattal –, mint az agyonbonyolított Korfu hadművelet.

A hadművelet egy másik indítóoka egyszerűen csak a „csinálni kellene már végre valamit” egyre erősebb érzése volt. A tétlenségbe belefásult tengerészeket fel kellett rázni valamivel, amihez egy könnyű, de látványos, és lelkesítő sikert eredményező akció tűnt a legalkalmasabb módszernek. A Korfu hadművelet ehhez azonban túl bonyolult és túl veszélyes volt. Horthy és Konek túlcifrázták a terveket. Egy ilyen méretű, és ilyen összetett hadműveletet lebonyolítani, pusztán hangulatjavító intézkedésként, és azért, hogy Horthy a nagy tengeri hadvezér pózában tetszeleghessen, hallatlan túlzásnak tűnik.

Ha hangulatot akar javítani, és egyben a háborús sikerhez is hozzá akar járulni, Horthynak az Észak-Adriára kellett volna összpontosítania. Ez volt az egyetlen pont, ahol az osztrák–magyar haditengerészet még valamivel hozzá tudott volna járulni egy győzelemhez. Otrantót rá lehetett volna bízni Heyssler-re, odaküldve neki egy-két dreadnoughtot, vagy Radetzky osztályú csatahajót. A flotta tevékenységének súlypontját a Piave torkolatára, és Velence környékére kellett volna tenni. Ha Boroevic-nek ez nem tetszik, engedélyt kellett volna kérni rá az AOKtól, vagy magától az uralkodótól. A nagy kaliberű, 30,5 és 24 cm-es hajóágyúk nagyjából 15 kilométeres mélységben tudták volna a szárazföldön harcoló csapatokat támogatni. Miután a Piave az esőzések következtében szokatlanul megáradt, a kisebb hajók, rombolók és naszádok közül néhány talán a folyón is fel tudott volna bizonyos mélységig hajózni, hogy közvetlen tűztámogatásban részesítse a csapatokat. Nem jelenthetett volna nagyobb nehézséget akár még az sem, hogy az olasz csapatok hátában egy néhány ezer fős csapategységet dobjanak partra, hogy azok a hajók támogatásával hátulról bontsák meg az olasz vonalakat. Ha csak Velence elfoglalása sikerül, már akkor is jelentős sikert tudnak felmutatni, sokkal jelentősebbet, mint amilyen néhány cirkáló, vagy kiöregedett csatahajó elsüllyesztése lett volna.

A hadművelet időpontját illetően sok találgatás kering az irodalomban. Miért pont ezt a napot választotta Horthy az akcióra? A dátum alapján okkal lehet feltételezni, hogy a tervezett flottaakció, és a szárazföldi hadsereg olasz fronton indított offenzívája eredetileg egy összehangolt hadművelet lett volna, mellyel a Monarchia fegyveres erői egyszerre indítottak volna támadást északon és délen is az olaszok ellen. A hadsereg támadása azonban végül négy napot késett, mivel Boroevic a csapatok fáradtságára és a tervezettnél lassabban beérkező utánpótlásra hivatkozva halasztást kért. Az AOK ezért a támadás kezdetét június 15-ére halasztotta.

Horthy ennek ellenére a saját támadását mégis az eredetileg tervezett időpontban kezdte el. Az AOK elfelejtette a flottát tájékoztatni? Vagy eredetileg sem volt semmilyen egyeztetés a hadsereg és a flotta között? Vagy ahogy Erwin Sieche feltételezi, a flotta vezetése volt rugalmatlan, és nem tudta módosítani az időpontot? Magam részéről úgy vélem, a magyarázat jóval egyszerűbb. Horthy nem tudott tovább várni, ugyanis a támadást az újhold idejére időzítette. Június nyolcadikán volt újhold, tehát a következő napokban az éjszakai menetekben dél felé tartó csatahajók még a holdvilág nélküli, sötét éjszakák védelmét élvezhették. Még a 11-ére tervezett támadás előtti éjszakán is csupán egy vékony holdsarló világított volna, tehát a hajók még mindig egy sötét éjszakán tudtak volna behatolni az Otrantói-szorosba. Ha viszont újabb négy napot várnak, a Hold már az első negyedbe lép, és elég világosságot ad ahhoz, hogy a támadáshoz felvonuló cirkálókat és csatahajókat az őrhajók viszonylag nagy távolságról is kiszúrhassák.

Az időzítésnek különben sem volt nagy jelentősége, hiszen a hadsereg és a flotta támadása között semmilyen közvetlen kapcsolat nem volt. A 11-ére tervezett flottaakció így is jó bevezetője lehetett volna a szárazföldi offenzívának.

 A flotta június másodikán kezdte meg a felkészülést a hadműveletre. Senki sem tudta, pontosan miről is van szó, de mindenki számára nyilvánvaló lehetett, hogy valami nagyobb szabású akció készül. A hajók fegyvereit és gépi berendezéseit átvizsgálták, s ellenőrizték megfelelő működésüket. A hajók kormánylapátjait, hajócsavarjaikat, és a torpedóvető csövek nyílásait búvárok ellenőrizték. A szabadságon levőket visszahívták, vagy másokat vezényeltek helyettük a hajókra. A csatahajók feltöltötték készleteiket, és ugyanekkor kirakodták a felesleges, éghető anyagokat, amiből ismét teljesen egyértelmű lehetett, hogy a flotta valamilyen bevetésre készülődik. Ez a merőben szokatlan aktivitás minden szemlélő számára világossá tehette, hogy készül valami. Erre utaló jel volt az is, hogy néhány nappal korábban, május 27-én, Horthy audiencián járt az uralkodónál.

Hogy a készülődésből az ellenség mit vett észre, máig nincs tisztázva. Igazából nagyon meglepő lenne, ha tényleg teljes tudatlanságban lettek volna a történések felől, de hogy milyen mélységig ismerték a flotta terveit, az máig tisztázatlan, és rendszeresen visszatérő viták forrása a szakirodalomban.

A részletes haditervről június hatodikáig csupán mintegy féltucatnyi ember tudott, lényegében csak azok, akik azt kidolgozták. Ezen a napon ismertették először másokkal is a haditervet, egyelőre csak a rádióforgalmazásban részt vevő állomások tisztjeivel. A hadműveletben részt vevő hajók parancsnokait szó szerint csak az utolsó utáni pillanatban tájékoztatták. Még induláskor sem tudták, egyáltalán hová is mennek, és miért, s a közvetlenül kifutás előtt megkapott, lepecsételt borítékot csak órákkal később, már útközben bonthatták fel.

Ez a konspiráció némileg persze indokolt volt, de szerintem legalábbis feltehető a kérdés, a hajók parancsnokai hogyan tudtak így felkészülni a hadműveletre? A rendelkezésükre álló, viszonylag rövid idő alatt, melyet egyébként is úton töltöttek, hogyan tudták átgondolni szerepüket az amúgy is elég bonyolult akcióban, és hogyan tudtak volna váratlan helyzetekben együttműködni a többi hajóval, melyek parancsnokaival semmilyen közös gyakorlaton, vagy legalább közös megbeszélésen nem vettek részt? Az igazán nagy tengeri hadvezérek, mint például Nelson, egy flottaakció előtt rendszeresen megbeszéléseket tartottak a beosztott kötelék és hajóparancsnokokkal, melyeken töviről-hegyire megvitattak minden elképzelhető lehetőséget, mely egyáltalán számításba jöhetett, és közösen igyekeztek ezekre megoldásokat kidolgozni, részletekbe menően megvitatva, melyik szituációban kinek mi lesz a dolga. Horthy semmi ilyesmit nem tett, és erre a hajóparancsnokoknak sem adott lehetőséget. Azok legfeljebb útközben, a nappali pihenők alatt tudtak volna egyeztetni egymással, de nincs rá semmilyen információ, hogy ezt valóban megtették volna. Egyébként ez is arra utal, a hadműveleti tervekben nem számoltak azzal a lehetőséggel, hogy valami esetleg másként alakul, mint ahogy tervezték. Horthy úgy látszik azt gondolta, elég kiadni a szükséges parancsokat, és a hadművelet mint egy óramű, úgy fog működni.

Ekkoriban már a flottában is kezdett terjedni a nemzetiségi alapon való széthúzás, mely pedig korábban egyáltalán nem volt jellemző a haditengerészetre. Elsősorban a szláv, és az olasz nemzetiségű tengerészek megbízhatósága vált kétessé. Éppen néhány nappal korábban, június harmadikán dezertált egy hidroplánnal két olasz nemzetiségű altiszt, és nyilván ez is fokozott óvatosságra késztette Horthy-t, bár saját parancsnokaiban azért jobban is megbízhatott volna.

Az egyeztetések elmaradásának másik oka talán az, hogy nem akarták még ezzel is felhívni a figyelmet a készülődésre. Korábban ugyanis, a szokásos parancsnoki értekezleteken kívül, nem voltak ilyen összejövetelek. Miután ugyanis a flotta egyáltalán semmilyen csatára nem készült, nem is kellett megbeszélni azt, hogy a harci körülmények különböző szituációi között kinek mi a dolga. Tisztek és matrózok egyaránt teljesen felkészületlenek voltak egy flottaütközetre. Ezért is lettek volna fontosak az előzetes megbeszélések és egyeztetések, és legalább egy, a hadművelet előtt megtartott alapos tréning. Horthy-nak február óta lett volna rá elég ideje, hogy néhány hadgyakorlattal kicsit feltornázza a flotta harckészségét, azonban úgy látszik, elődeihez hasonlóan még csak nem is gondolt ilyesmire.

(Folyt. köv.)