A történelemkönyvek lapjain a felfedezések története általában folyamatos diadalmenetnek tűnik, a távoli vidékek megismerésének vágyától fűtött, merész és kalandvágyó utazók ezer veszéllyel dacolva hősiesen törnek előre a földgolyón, míg végül annak minden szegletét be nem járják.
Az újabb könyvek persze már kitérnek arra, hogy a merész felfedezőket az esetek túlnyomó többségében nem annyira a megismerés, hanem sokkal inkább a meggazdagodás vágya hajtotta, de teljesítményükből ez igazából olyan nagyon sokat nem von le. Minden jellemhibájuk dacára Kolombusz, Magellán, Vasco de Gama, és társaik nagy emberek voltak, akik megérdemlik a nekik állított szobrokat, még akkor is, ha cselekedeteik egy része a mai normák szerint megítélve erősen kifogásolható.
Vannak azonban a felfedezések történetének különös mellékszálai, melyeket a jótékony feledés homálya borít az utókor számára. A korabeli krónikák igen gyakran nem a ma olyan nagyra tartott utazók dicséretét harsogták, hanem felültek különös alakok, csalók, szélhámosok, vagy szimpla futóbolondok beszámolóinak, melyek távoli mesés tájak felfedezéseiről szóltak.
Az ember talán hajlamos volna azt hinni, ilyesmi nyilván jobbára csak a setét középkorban, vagy a babonákra, boszorkányüldözésekre, vallásháborúkra hajlamos kora újkorban történhetett meg. Pedig nem is kell olyan messzire visszamennünk az időben, hogy saját idejükben nagy megbecsülésnek örvendő kóklerekre találjunk a felfedezők között. Talán elég, ha Frederick Albert Cook-ra gondolunk, akiről sok amerikai máig azt hiszi, ő érte el először az Északi-sarkot.
A mi történetünk hőse ennél korábban alkotott nagyot, a felvilágosodás évszázadában, az 1700-as évek második felében, amikor a józan ész és az értelem állítólag már diadalmaskodott a babonák, és az emberi hiszékenység felett. Utólag persze már tudhatjuk, ez mind a mai napig csak távoli vágyálom.
Yves-Joseph de Kerguelen-Trémarec 1734 február 13-án született, egy régi breton nemesi család sarjaként. Apja katonatiszt volt a hadseregben, a családi hagyomány szerint tehát fia is a fegyveres szolgálatot választotta, ám nem a szárazföldön, hanem a tengeren. A fiatal Kerguelen 1750-ben csatlakozott a haditengerészethez, és kezdte meg tanulmányait a tengerészet bresti támaszpontján. A család előkelő származása, és jó kapcsolatai megnyitották a jelölt előtt az utat a flotta tisztikara, a Garde de la Marine felé, melyhez csakis kifogástalan pedigréjű arisztokraták csatlakozhattak, akik több generációra visszamenően igazolni tudták nemesi származásukat. Tulajdonképpen ez is volt az egyetlen felvételi követelmény.
Bár már pusztán származása elég lett volna ahhoz, hogy karriert csináljon a flottánál, a visszaemlékezések szerint Kerguelen lovag törekvő, és valóban tehetséges tengerésznek bizonyult. Kiváló eredménnyel végezte tanulmányait, és 1756-ban hadnaggyá avatták. Két évvel később megnősült, egy flamand nemesi család lányát vette el, akivel Dunkerque kikötőjében ismerkedett meg, ottani szolgálata alatt.
A hétéves háború utolsó éveiben a Karib-tengeren szolgált. Harcokban nem vett részt, de itt ébredt fel érdeklődése a hidrográfia iránt, mely később elsődleges szakterületévé vált. A háború után főleg ezen a téren, a vízrajzi felméréseknél igyekezett hasznosítani ismereteit. Több úton is részt vett az észak-atlanti térségben, melyek feladata volt felmérni és feltérképezni a brit szigetek, Izland, és Grönland környéki vizeket. Kerguelen felmérései alapján sikerült pontosítani többek között a Rockall-sziget, és a Helen Reef sziklazátonyainak helyzetét, melyeket addig pontatlanul jelöltek a térképeken. A sikeres, jelentős eredményekkel járó utak komoly szakmai hírnevet szereztek a fiatal tisztnek, aki az általános vélemény szerint ragyogó karrier előtt állt. Nem meglepő tehát, hogy amikor 1770-ben egy új, minden korábbinál nagyobb jelentőségűnek tartott felfedezőút terve bontakozott ki a tengerészeti minisztérium köreiben, az expedíció vezetőjeként azonnal Kerguelen-Trémarec neve merült fel.
Az európai hajósok eddigre már gyakorlatilag az egész Földet bejárták, és legalább többé-kevésbé feltérképezték. Nagyobb fehér foltok már csak a Csendes-óceánon, és a két sarkvidéken voltak, ahol még elképzelhető volt nagyobb, még fel nem derített szárazföldek létezése. A korabeli tudósok elsősorban a déltengeri vizeken számítottak ismeretlen földek felfedezésére, mivel a kontinensek elhelyezkedése alapján úgy vélték, délen még kell lennie egy hatalmas, kontinens méretű szárazföldnek, melyre számításaik szerint szükség volt ahhoz, hogy a földgolyó jól ki legyen egyensúlyozva. (Később Cook kapitány egyik fő feladata is ennek a szárazföldnek a keresése volt.)
A franciák, akik ekkoriban veszítették el kanadai gyarmataikat, nagy reményeket fűztek az ismeretlen földek felfedezéséhez, mellyel legszebb reményeik szerint művelhető, és gyarmatosítható területeket szereztek volna. Az érdeklődést különösen felcsigázta, hogy néhány évtizeddel korábban, 1739-ben, egy francia hajós, Bouvet de Lorien, már látni vélte ezt a szárazföldet, de a rossz idő miatt megközelíteni nem tudta. (Mint utóbb kiderült, Bouvet a ma róla elnevezett kis szigetcsoportba botlott bele.)
1770 szeptemberében Kerguelen és a tengerészeti miniszter Versailles-ban találkozott, és itt beszéltek először egy felfedezőútról, melynek célja ennek a déli kontinensnek a megtalálása lett volna. (Nem egyértelmű, az út ötlete Kerguelentől, vagy a minisztertől származott e.) A rejtőzködő kontinens igen komoly hírnevet, és ami nyilván még fontosabb volt, elismerést, rangot, és jutalmat hozott volna felfedezőjének, a becsvágyó Kerguelen tehát minden követ megmozgatott annak érdekében, hogy az expedíció valóban megvalósuljon, és annak ő legyen a parancsnoka.
A jó kapcsolatokkal rendelkező tisztnek sikerült is megszereznie a legfelsőbb jóváhagyást, a király engedélyét, és elintézte azt is, hogy az expedíció parancsnokává őt nevezzék ki. Az út sikeréhez igen nagy reményeket fűztek, és a művelt francia közönség nagy érdeklődéssel követte nyomon az utazást, már amennyire ezt a korabeli kommunikáció lehetővé tette.
Kerguelen hajója, a Berrier, 1771 májusában futott ki Brestből, 300 emberrel, és azok 14 havi ellátmányával a fedélzetén. Eseménytelen út után szeptemberben érkeztek meg Mauritiusra – ahogy akkoriban nevezték, Isle de France-, ahol a nagy, és túl nehézkes Berriert az eredeti terveknek megfelelően két kisebb hajóra cserélték le. Kerguelen a 24 ágyús Fortune korvett parancsnokságát vette át, míg a Gros Ventre nevű korvett parancsnoka Louis de Saint-Alouarn lett. Egy ceyloni kitérő után a két vitorlás 1772 január 16-án futott ki Mauritiusról, és útnak indult délkelet felé, amerre az ismeretlen szárazföldet sejtették.
Február 12-én az őrszem végre földet pillantott meg a láthatáron. A viharos időben csak két nappal később sikerült annyira megközelíteni a partokat, hogy megkísérelhették a partraszállást. Hajójának rossz állapotban levő kötélzete miatt Kerguelen nem merte a Fortune-t közel vinni az ismeretlen partokhoz, ezért biztos távolságban maradva csak a hajó nagyobbik csónakját küldte ki. A Gros Ventre amennyire lehetett, megközelítette a partot, ám az erős áramlás miatt összeütközött a Fortune csónakjával. Az igen nehezen megközelíthető, sziklás partokat így végül csak a Gros Ventre csónakján érkező tengerészek érték el, akik a hajó egyik hadnagya, Marc du Boisguehenneuc vezetésével kitűzték a francia lobogót, Franciaország birtokává nyilvánítva ezzel a fagyos, sziklás, láthatóan teljesen kietlen, és művelésre teljesen alkalmatlan szigeteket.
A távolban cirkáló Fortune fedélzetéről Kerguelen semmit sem látott abból, ami a partoknál történt. Az ismét rosszra forduló időben szem elől tévesztette saját csónakját, és a Gros Ventrét is. Egynapi várakozás után, meg sem kísérelve, hogy az eltűnt hajók, és emberei keresésére induljon, Kerguelen visszaindult Mauritiusra. Ott sem várakozott tovább a másik hajóra, és esze ágában sem volt, hogy visszaforduljon annak keresésére, s Ausztrália nyugati partjaihoz, a Leeuwin-fokhoz hajózzon, ahol az előzetes megbeszélések szerint a két francia hajónak találkoznia kellett, ha útközben elszakadtak egymástól. Kerguelen ehelyett rögtön indult tovább, vissza Franciaországba, hogy minél előbb megvigye a nagy felfedezés hírét.
A Gros Ventrét ezalatt a vihar egészen Ausztráliáig elsodorta, ahol az előre megbeszélt találkozási ponton várakoztak a Fortune-ra. Miután azonban Kerguelen nem jelent meg, a Gros Ventre tovább hajózott észak felé, és közben feltérképezték a kontinens nagyrészt még ismeretlen nyugati partvidékét. A Cápa-öbölben kitűzték a francia zászlót is, XV. Lajos birtokává nyilvánítva ezzel a környező területeket. Saint-Alouarn útja így tulajdonképpen nagyobb eredményekkel járt, mint Kerguelené. (A birtokbevételi okmányokat a franciák egy palackba zárták, és a partraszállás helyén elásták. Egy régészeti feltárás során a palackot 1998-ban találták meg újra. Egyébként ha a franciáknak lett volna egy kis eszük, gyorsan lecsaptak volna a kontinensre, melyre még sem az angolok, sem a hollandok nem jelentettek be területi igényt.) A hajó ezt követően Batáviába hajózott -a mai Jakarta- ahonnan a legénységet megtizedelő skorbut és trópusi láz miatt csak nagy nehézségek és nélkülözések, valamint súlyos emberveszteségek után, szeptemberre vergődtek vissza Mauritiusra, és aztán tértek vissza onnan Franciaországba.
Közben a Fortune 1772 július 16-án visszatért Brestbe. Kerguelen azonnal világgá kürtölte a nagy hírt, megtalálták a déli kontinenst! A király kihallgatáson fogadta a merész felfedezőt, aki nagy átéléssel áradozott az általa újonnan felfedezett, és Új Franciaországnak keresztelt hatalmas földek mesés gazdagságáról. Kerguelen kellemes klímáról, széles, bővizű folyókról, hatalmas erdőkről, dús réteken legelő csordákról, és gazdag, még feltöretlen földekről mesélt. A király el volt ragadtatva. Kerguelent azonnal kitüntették, és előléptették. Egy időre a legünnepeltebb celebritás lett Franciaországban, a sajtó „új Kolombusz Kristófként” ünnepelte. A franciák lelkesedtek, végre rávertek az angolokra, és ők is felfedeztek valami nagyon fontosat.
Kerguelen elbeszélései nyomán a francia újságok így mutatták be az újonnan felfedezett földrész mesés tájait: „Ha igaz az, amit Kerguelen lovag mesél, az általa oly szerencsésen felfedezett, ismeretlen föld éghajlata kivételesen kellemes és barátságos, földje rendkívüli módon termékeny, olyannyira, hogy könnyűszerrel táplálhatja mindazokat, akik ott kívánnának megtelepedni, s ilyenek szép számmal akadnak.
Állítólag erdők és mezők zöldje borít mindent, amit a lovag látott. Ez arra enged következtetni, hogy az emberek, akik e gazdagon megáldott természet ölén élnek, értenek a földműveléshez. De még ha különböznének is valamiben tőlünk, ilyen primitív körülmények közt élve minden bizonnyal őszinték és bizalmasak, hiszen még nem fertőzte meg őket a civilizáció. …
Kerguelen elbeszéléséből leszűrhető, hogy az ismeretlen föld belsejében sok különféle ásványi kincs rejlik: márvány, drágakő, s ki tudja, talán még hatalmas gyémánt lelőhelyek is.”
Kerguelen minden bizonnyal egy jóval régebbi hajós beszámolójából merített ihletet a hazudozásaihoz. Egy Jean Binot Paulmier de Gonneville nevű francia felfedező 1505-ben kikötött egy ismeretlen parton, melynek bőségét egészen hasonlóan írta le, mint Kerguelen. Terra Australis Incognitának nevezte el az általa felfedezett földet, s a későbbi földrajztudósok közül sokan meg voltak róla győződve, Gonneville valójában a feltételezett déli kontinenst érte el. Csak jóval később állapították meg, hogy a derék francia minden valószínűség szerint valahol Brazília déli partjainál -mások szerint Madagaszkáron- köthetett ki. Kerguelen pedig olvasta De Bonneville úti beszámolóját, és egyszerűen csak előadta még egyszer ugyanazt a történetet, ezúttal a sajátjaként.
A hősünk által felfedezett földdarab valójában persze köszönőviszonyban sem állt a róla előadott mesével. Az alig hétezer km2 területű szigetcsoport kietlen, nagyrészt jéggel borított pusztaság volt, leginkább talán a Spitzbergák szigeteihez lehetne hasonlítani. A hideg, és a szinte állandóan tomboló viharos szél miatt legfeljebb zuzmók, és egyes fűfélék tudnak megélni a szigeteken, melyeken népes létszámú pingvin és fókapopuláció telepedett meg. (Amíg az európai vadászok, alig néhány évtized alatt, ki nem irtották őket.) Emberi letelepedésre a szigetek alkalmatlanok voltak, később is csak a fóka és bálnavadászok létesítettek itt időszakosan lakott telepeket.
Máig nem lehet tudni, hogyhogy senki nem kérdezte meg a Fortune többi tengerészét, ők mit láttak? Talán őket is magával ragadta az általános ünneplés, amiben részesítették őket, és végül már maguk is elhitték, parancsnokuk talán tényleg látta azt, amit ők nem. A Gros Ventre életben maradt tengerészei persze tudtak volna mit mondani az új földekről, és parancsnokukról is, de mire ők az év végén visszatértek Franciaországba, ott már Kerguelen volt az első számú nemzeti hős. A Gros Ventre tengerészeinek hangja elveszett az általános éljenzésben. Beszámolóik később aztán kezdték lebontani Franciaország első számú tengerészének nimbuszát, Kerguelen azonban addigra már úton volt dél felé egy másik expedícióval.
Máig nem lehet tudni, mégis hogy képzelte azt Kerguelen, hogy majd megúszhatja ezt a hazudozást. Az ismeretlen szárazföldet még csak meg sem közelítette, sőt, nem is beszélt azokkal, akik ott végül valóban partraszálltak. Azt azonban még távolról is látnia kellett, hogy szó sincs semmilyen kontinensről, csak néhány szigetről. Azt pedig, hogy a klíma egy picit sem kellemes, a saját bőrén kellett éreznie. Ráadásul még a szigetek helyzetét is rosszul mérte fel, pedig ezen a téren igazán nagy gyakorlattal, és tapasztalattal rendelkezett. A hosszúsági fok megállapításánál hét fokot tévedett, így később, a második expedícióján, Cook nem is találta meg a Kerguelen által jelzett szigetet.
Kerguelen valószínűleg egyszerűen csak az ancien régime lezüllött nemességének tipikus képviselője volt, léha, hihetetlenül könnyelmű, és teljesen gátlástalan, aki ahhoz is túl felelőtlen volt, hogy fel tudja mérni tetteinek a súlyát, és saját hazudozásaiba belegabalyodva egyáltalán nem is számolt a következményekkel. Nyilván teljesen biztosra vette, előkelő nemesi származása automatikusan mentesíti őt mindenféle felelősségrevonás alól. Erre a feltételezésre egyébként minden oka megvolt, akkoriban ugyanis Franciaországban valóban ez volt a gyakorlat. A főrangúakat legfeljebb maga a király vonhatta csak felelősségre, márpedig Kerguelen az uralkodó, XV. Lajos egyik legkedveltebb udvaronca volt, tehát minden bizonnyal teljes biztonságban érezte magát.
Azonban valami olyasmi történt, amire Kerguelen alighanem nem számított, pedig ha lett volna benne egy kis józanság, előre kellett volna látnia. A király, aki le volt nyűgözve udvaronca színes beszámolójától, elhatározta, hogy minél hamarabb országához csatolja ezeket a mesés gazdagságú földeket, és Kerguelent egy újabb, megtisztelő feladattal bízta meg. Mégpedig ezzel: „Franciaország nevében vegye birtokba az általa felfedezett földrészt, létesítsen kapcsolatot lakosaival, nyerje el barátságukat, továbbá vizsgálja meg, milyen hasznos cserelehetőség nyílna Franciaország számára e földek gazdagságából.”
Kerguelen alighanem alaposan meglepődött, és talán zavarba is jött a király döntése hallatán. Kitérni azonban nem tudott, a királyi parancsot nem lehetett visszautasítani, és természetesen már visszavonni sem tudta, amit addig mondott. Megtehette volna, hogy összecsomagolja a családi ezüstöt, és gyorsan egy biztonságosabb országba emigrál, de végül a szerencséjében bízva vállalta a kockázatot. Ki tudja, hátha valahol tényleg megvan az a föld, amit Bonneville látott? Csak meg kell találnia.
A király által sürgetett második déli tengeri expedíciót nagyon gyorsan felállították. Az 56 ágyús Roland, két korvett, az Oiseau és a La Dauphine kíséretében, végül 1773 március 26-án futott ki Brestből. A legénységen kívül a hajók fedélzetén utaztak a reménybeli francia kolónia leendő telepesei is, a gazdag földek megművelésére szánt felszereléssel, vetőmagokkal, valamint lovakkal, tehenekkel, birkákkal, és baromfiakkal ellátva.
Az út eleve rosszul indult, és rosszul is folytatódott. A Roland tengerészeinek már nem sokkal az indulás után feltűnt, hogy az egyik hajósinas állandóan a kapitány kabinjában lopja a napot. Amikor utánanéztek, kiderült, hogy az illető nincs is a legénységi állomány névsorába felvéve. Amikor pedig még jobban utánanéztek, az is kiderült, hogy az inas híján van néhány olyan anatómiai adottságnak, melyet pedig abban a korban megköveteltek a tengerészektől. Érthetőbben fogalmazva, a hajósinas valójában egy lány volt, Kerguelen 14 éves szeretője, bizonyos Marie Louise Seguin, akit a parancsnok „személyes szükségleteinek” kielégítése céljából csempészett fel a fedélzetre. (A pedofíliáról akkoriban más elképzelések uralkodtak, mint manapság.)
A botrány kitört, de lángja nem csapott nagyon magasra. A franciák a nőügyekkel kapcsolatban már akkor is nagyon rugalmasak voltak, másrészt pedig a tengerészek figyelmét hamarosan sokkal nagyobb gondok kötötték le. A hajók egy viharban megrongálódtak, majd hamarosan súlyos járványok törtek ki, és mire Fokvárost elérték, nyolcvan mozgásképtelen beteget kellett partra tenniük.
Nem volt sokkal több köszönet a mauritiusi megállóban sem. A Gros Ventre tengerészeinek beszámolója Kerguelen hírnevét itt már alaposan megtépázta, a fogadtatás tehát finoman fogalmazva sem volt barátságos. Mihelyt lehetett, indultak is tovább, és 1773 decemberében elérték Új Franciaország partjait.
Ahol azonban nyomát sem találták a beígért mesebeli Kánaánnak. Az Ígéret Földje helyett egy kopár, fagyos, lakhatatlan sziklaszigetet találtak, melynek partjait állandó viharok ostromolták, belsejében pedig csak jégmezők, hegyek, és néhány tundrás fennsík volt található. Se erdők-mezők, se folyók, se barátságos bennszülöttek. Telepek létesítésének nyilvánvalóan semmi értelme nem volt, tehát miután a szigetek partjait nagyjából felmérték, januárban már indultak is visszafelé. Kerguelen ezúttal sem szállt partra a szigetein.
Kerguelen nem szívesen tért volna vissza Mauritiusra, ezért inkább Madagaszkár felé fordult, ahol barátságosabb fogadtatást remélt. Parancsa volt ugyan rá, hogy miután elérte „Új Franciaországot”, hajózzon tovább kelet felé, és a Földet megkerülve térjen vissza Franciaországba, azonban most meg sem próbálta ezt a parancsot teljesíteni. Ehelyett inkább Madagaszkárra hajózott, ahol az ottani kiskirály, Benyovszky Móric személyében úgy tűnik, rokonlélekre talált. A két ember minden jel szerint jól kijött egymással, Kerguelen még egy bennszülöttek elleni büntetőhadjáratban is részt vett Benyovszky oldalán. (Bár Benyovszky a magyar köztudatban nagy felfedezőként és szabadsághősként él, valójában ő is inkább egy Kerguelen -féle szerencselovag, és szélhámos volt. Aligha meglepő, hogy Mauritius francia vezetése kimondottan rossz viszonyban volt Benyovszkyval is. Később ők is döntötték meg az uralmát Madagaszkáron.)
Madagaszkáron Kerguelen jó pénzért átadta Benyovszkynak az eredetileg általa létesítendő telep számára szállított felszerelést, és azt az árut, amit indulás előtt ő maga csempészett fel a hajókra, a legénységi ellátmány kárára. Ezt most saját zsebre értékesítette, és a helyére olyan egzotikus árucikkeket vett fel a hajókra, melyekről remélhette, hogy Franciaországban jó pénzért tudja majd eladni őket. Miután az út anyagi sikere Kerguelen számára immár biztosítva volt, a kapitány, mint aki jól végezte dolgát, teljesen nyugodtan hazafelé indult. A hajók 1774 szeptemberében futottak be ismét Brestbe.
Bár Kerguelen minden jel szerint nem számított rá, hogy hazudozásainak következményei is lesznek, mégis hatalmas botrány tört ki. A francia sajtó korábban hónapokig azt harsogta, a déli kontinens felfedezése mekkora dicsősége Franciaországnak, és a francia hajósoknak, akik most bebizonyították, semmivel sem rosszabbak, mint angol kollégáik. Most, hogy az igazság kiderült, a franciákon röhögött egész Európa. Ekkora pofára esés nem sok volt az újkori hajózás történetében. Ezt a botrányt még egy olyan arisztokrata sem úszhatta meg ép bőrrel, mint Kerguelen.
Már csak azért sem, mert legfőbb pártfogója, XV. Lajos, még májusban elhunyt. Szépszámú rosszakarója, akiket pökhendi beképzeltségével magára haragított, egyébként is csak az alkalmat várták, hogy leszámoljanak vele. És ennél jobb alkalmat aligha találhattak volna.
Kerguelent hadbíróság elé állították, többek között segítségnyújtás elmulasztásának -a Gros Ventre cserbenhagyásáról volt szó-, üzérkedésnek, a hajókon kitört járvány nem megfelelő kezelésének, és kötelességmulasztásnak a vádjával. Első fokon halálra ítélték, ám az ítéletet befolyásos barátai közbenjárására szinte azonnal 20 évi börtönre enyhítették.
A büntetésből végül alig négy évet kellett letöltenie, a Saumur erőd várbörtönében. (Természetesen nem egy sötét pincében ült, láncra verve. Viszonylag kényelmes cellát kapott, és még szolgát is tarthatott.) 1778-ban szabadon bocsátották, hogy részt vehessen az amerikai függetlenségi háborúban, és a harcokban moshassa le magáról a becsületén esett, nem kisméretű foltot. Kerguelen egy korvett fedélzetén vett részt a háborúban, de harci babérokat ezúttal sem sikerült aratnia.
1781-ben ismét nagy tervekkel állt elő, egy Föld körüli utat tervezett, melyet saját zsebéből finanszírozott. Legalábbis a nyilvánosságot ezzel a tervvel próbálta meg elkápráztatni. Fennmaradt azonban egy az angol kormánynak írt levele, melyben egészen más úti cél kerül említésre.
A franciák nem sokkal korábban garantálták az újabb expedícióra induló Cook kapitánynak, hogy a még folyamatban levő háború ellenére hajóit francia hadihajók nem fogják feltartóztatni, vagy zsákmányul ejteni. A francia kormány egy menlevelet adott Cooknak, melynek felmutatása bántatlanságot biztosított neki minden francia hadihajóval szemben. Minden bizonnyal ez adta az ötletet Kerguelennek, hogy hasonló menlevelet kérjen saját hajója számára az angol kormánytól. Levelében azonban külön hangsúlyozta, hogy szó sincs semmilyen felfedezőútról, hanem kizárólagosan csak üzleti vállalkozásról, melynek keretében a gyarmatokra szándékozik árut szállítani.
Lehet persze azt gondolni, hogy Kerguelen csupán azt próbálta meg elkerülni, hogy az angolok Cook vetélytársának tekintsék, és féltékenyek legyenek rá. Viszont fennmaradtak más levelei is, melyekben barátait próbálja rábeszélni, fektessenek be ők is az útba. Elég valószínű tehát, hogy Kerguelen valóban csak egy gyarmati kereskedőutat próbált meg lebonyolítani, hogy megrendült anyagi helyzetét valamennyire rendbe hozza. A gyarmati biznisz az előző útján is remekül bejött neki. A világ körüli felfedezőút valószínűleg csak a nyilvánosság számára szánt blöff volt, amivel megtépázott hírnevét próbálta meg helyreállítani.
Hogy Kerguelen mégis hogyan képzelte, hogy az angolok majd csak úgy menlevelet adnak neki, nehezen lehetne megmondani. Az eset alighanem ismét csak azt bizonyítja, a léha, könnyelmű, elkényeztetett, és nemesi előjogaiban bízó Kerguelen képtelen volt felfogni a valós helyzetet, és úgyszintén képtelen volt felmérni tetteinek következményeit. Talán még mindig abban bízott, előkelő főrangként kiváltságokat élvez, és valaki majd úgyis a hóna alá nyúl.
Az a valaki azonban nem a brit kormány volt. A menlevelet természetesen nem kapta meg, de a hajót ennek ellenére mégis elindította, és azt az angolok röviddel a kifutás után természetesen el is fogták, és hadizsákmányként lefoglalták. Kerguelen hamarosan kiszabadult, és visszatérhetett Franciaországba, a hajót és a rakományát azonban hosszas pereskedés után sem kapta vissza.
Kerguelen számára ez az anyagi csődöt jelentette. Következő évben megpróbálkozott még a déli tengereken tett útjairól írott könyve kiadásával is, a könyvet azonban a hatóságok azonnal betiltották, a király megsértésének vádjával.
A következő éveket Kerguelen szerény körülmények között élve, teljes visszavonultságban töltötte.
A forradalmi időkkel azonban új tavasz köszöntött a balfék felfedezőre. Az első tisztogatások után a flottánál igen nagy tiszthiány lépett fel, és tárt karokkal fogadták vissza Kerguelent, akit hamarosan ellentengernaggyá léptettek elő. A börtönben töltött évek most még jól is jöttek neki, erre hivatkozva ugyanis előkelő származása ellenére is képes volt a rendszer áldozataként eladni magát. A jakobinus időket persze ő sem vészelte át épségben. Megint börtönbe csukták, és csak Robespierre bukása mentette meg a néhány nappal későbbre tervezett kivégzéstől.
A terror elmúltával aztán ismét magas tisztségeket töltött be a flottánál, egy ideig ő volt a bresti támaszpont parancsnoka. 1796-ban vonult nyugdíjba. Következő évben, március harmadikán hunyt el, 63 éves korában.
A Kerguelen által megtalált szigeteket végül Cook kapitány nevezte el a felfedezőjéről Kerguelen-szigeteknek. Cook a harmadik útján, 1776 decemberében érintette a szigeteket, melynek partjait fel is térképezte. Eredetileg az Elhagyatott-szigetek névre akarta keresztelni, de végül, talán valamilyen szolidaritásból az elítélt, és éppen börtönben ülő Kerguelen iránt, végül mégis a felfedezőjéről nevezte el a kopár szigetcsoportot.
Forrás:
Alina/Czeslaw Centkiewicz: A Sarkcsillag nem vezérelte őket; Gondolat, 1978
https://fr.wikipedia.org/wiki/Yves_Joseph_de_Kerguelen_de_Tr%C3%A9marec
http://www.la-mer-en-livres.fr/kerguelen.html
