A touloni flotta hazatérése után leadott jelentéseiben d’Estaing nem győzte dicsérni Suffrent. „Ez a kapitány valószínűleg a legjobb kötelékparancsnok, akit Őfelsége a szolgálatában tudhat!” A tengerészeti miniszterrel együtt a királynál kötelékparancsnoki – chef d’escadre, a francia terminológiában a tengernagyi rangot jelöli – előléptetésre javasolták Suffrent, aki előtt azonban akkoriban még 40 előléptetésre váró tiszt állt a rangsorban, a király pedig a többi főtiszt tiltakozásától tartva, és a hivatalos protokolltól eltérni nem akarva nem merte jóváhagyni a felterjesztést, melyre végül csak annyit írt: „Nem lehet.” A kötelező nyugdíjazást akkoriban ugyanis még nem ismerték, a magas rangú tisztek a végelgyengülésig szolgálhattak a haditengerészetnél, ha maguk nem döntöttek úgy, hogy kilépnek a szolgálatból. A ranglétrán való előrehaladás így nagyon lassú volt – a Royal Navy-nél is –, s nemegyszer előfordult, hogy valaki hadnagyi rangban lépett be a tengerészethez, és negyven évvel később hadnagyi rangban is lépett ki onnan.

Suffren azonban már ettől függetlenül is a sínen volt. Neve már a legmagasabb körökben is ismert volt, és már csak idő kérdése volt, mikor jut fel a csúcsra. A tengerészeti miniszter, Antoine de Sartine, 1780 márciusában ezt írta neki: „Őfelsége úgy tekint Önre, mint az egyik legalkalmasabb tisztre ahhoz, hogy rövidesen századait vezényelje, és szándéka az, hogy amennyire csak lehet, felgyorsítsa előrehaladását. Addig is hogy megmutassa elégedettségét mindazzal, amit Ön cselekedett, 1500 livre évjáradékot biztosít Önnek, és egy 74 ágyús parancsnokságát.”

A levélben említett 74 ágyús a Zélé sorhajó lett, melynek parancsnokságát Suffren ez év nyarán vette át. Hajójával, és a régi barátja, Francois Hector d’Albert de Rions vezette 74 ágyús Marseillais sorhajóval július végén egy a spanyol flottával közös gyakorlaton vett részt, mely után egy konvojt kísértek át az óceánon. A közös manőver során alkalma volt megfigyelni a szövetséges flotta hajóit, és azok hatékonyságát. Tapasztalatai alapján nem volt túl jó véleménnyel a spanyol flotta színvonaláról. A spanyol sorhajók elvileg jó konstrukciók lettek volna, de rossz minőségű faanyagból építették őket, hanyag munkával. A hajók így túl nehezek lettek, és túl lassúak. Suffren nem tartotta sokra a spanyol hajók legénységét és tisztikarát, illetve a hajók tüzérségét sem.

Augusztus kilencedikén a szövetséges hajóraj egy angol konvojt vett észre, és azonnal üldözőbe vették őket. A 64 teherhajóból álló konvojt csak egy sorhajó, a 74 ágyús Ramillies, és három fregatt kísérte. Az angol flotta szokásos gyakorlatának megfelelően meg sem próbálták, hogy magukat feláldozva feltartsák az ellenséget, hogy elég időt biztosítsanak a kereskedelmi hajóknak a menekülésre, ahogy a franciák tették volna, hanem az ellenség közeledésére a lassú teherhajókat hátrahagyva elmenekültek. Ez is jól mutatta a két haditengerészet teljesen eltérő értékrendjét. A franciák hadiflottájuk elsődleges feladatának nem az ellenséges flotta legyőzését, hanem a szárazföldi csapatok támogatását, vagy a konvojok útjának fedezését tartották. Ennek érdekében a hadihajók feláldozhatóak voltak. Az angolok számára viszont a tengeri fölény biztosítása volt a legfőbb szempont, vagyis nekik nem a kereskedelmi, hanem a hadihajók voltak a legfontosabbak, és ilyen helyzetben inkább a konvoj hajóit hagyták veszni, mintsem hogy a kísérő hajók feláldozásával meggyengítsék haditengerészetüket.

A franciák és a spanyolok kezébe így hatalmas zsákmány került, 55 teherhajót fogtak el, rajtuk a karibi szigetek helyőrségeinek megerősítésére szánt több mint háromezer katonával, 294 ágyúval, és negyvenezer katonának elegendő felszereléssel, puskákkal, sátrakkal, lőszerrel. Az elveszett rakomány értékét közel kétmillió fontra becsülték, ami újabb tőzsdepánikot eredményezett Londonban. (A foglyokkal a spanyolok maximális tisztelettel bántak. Az egyik angol teherhajó tisztje később ezt írta Cadizból: „Fedélzetükön a legnagyobb udvariassággal, emberséggel, és nagylelkűséggel találkoztunk. A spanyolok nagy kedvessége alig észrevehetővé teszi helyzetünket, mivel mindent megtesznek szerencsétlenségünk enyhítésére, és még soha nem éreztük, hogy rabok lennénk.”) A konvoj kísérő hadihajók – és néhány teherhajó –, azonban sikeresen lerázták üldözőiket, és elmenekültek, a franciák csak az egyik fregattot tudták elfogni. Az angol hadihajók sikeres menekülését Suffren a brit haditengerészetnél nem sokkal korábban bevezetett újítással, a hajófenék rézlemezekkel való borításával magyarázta. Ez nemcsak védte a hajófeneket a fúrókagylókkal szemben, hanem simábbá és áramvonalasabbá is tette azt. Suffren úgy vélte, ennek volt köszönhető, hogy a britek le tudták rázni a náluk egyébként papíron gyorsabb francia sorhajókat és fregattokat. Az eset után több memorandumot juttatott el a tengerészeti miniszterhez, melyekben azt szorgalmazta, gyorsítsák meg a rézborítás egyébként már folyamatban levő bevezetését a francia haditengerészetnél is.

A háború harmadik éve ismét döntés nélkül ért véget. Az amerikai vizeken tevékenykedő francia flotta vezetését Luc Urbain a Bouexic de Guichen vette át, aki tavasszal három nagy ütközetet vívott a Georges Rodney vezette angol flottával. Az ütközetek ismét eldöntetlenek maradtak, egyik fél sem került meggyőző fölénybe. Ez a franciák számára volt kedvezőbb, akik így többé-kevésbé zavartalanul szállíthatták át csapataikat és felszerelésüket Amerikába, mialatt flottájuk lekötötte a briteket. Felépülését követően d’Estaing is újabb megbízást kapott, ezúttal Brestből küldték ki egy hajórajjal az Atlanti-óceánra, az őszi viharok azonban visszatérésre kényszerítették, anélkül hogy bármilyen eredményt el tudott volna érni.

A franciák egyre terhesebbnek érezték az elhúzódó háborút, melynek hatalmas költségei már az egyszerű polgárok életszínvonalán is éreztették hatásukat. A várt eredmények elmaradása a vezetés köreiben is növekvő elégedetlenséget váltott ki, ami a katonai vezetésben végrehajtott személycserékben is megnyilvánult. A tengerészeti minisztert és a hadügyminisztert 1780 végén elbocsátották, előbbi tisztségbe Charles Eugene Gabriel de la Croix de Castries került. A flotta korábbi vezetőit, mint például d’Estaing vagy d’Orvilliers, érdemeik elismerése mellett szép csendben a háttérbe állították, helyükre az addigi harcokban már bizonyított parancsnokok kerültek, mint De Grasse, Guichen, Vaudreuil, vagy La Motte-Picquet.

Elődeihez hasonlóan De Castries-nek se sok köze volt a tengerészethez, eredetileg a hadsereg tisztje volt, de kiváló szervezőképességének köszönhetően ő is kifogástalanul el tudta látni feladatát. Az Anglia elleni invázió ötletét végképp feladva a haditengerészet tevékenységének súlypontját igyekezett az amerikai vizekre áthelyezni. 1781 elején Francois Joseph Paul de Grasse parancsnoksága alatt egy 20 sorhajóból álló flottát indított útnak a karibi vizekre, míg Guichent 12 sorhajóval délre küldte, hogy a Gibraltár környéki vizeken zavarja a mediterrán térségbe irányuló angol hajóforgalmat.

A konfliktus eddigre már kiteljesedett, és nemzetközivé vált. A britek a háború elején a tőlük megszokott módon igyekeztek ellenfeleik tengeri útvonalait elvágni, és partjaikat blokád alá venni. Válogatás nélkül megállítottak és átkutattak minden kereskedelmi hajót, mely az útjukba került, és ha úgy ítélték meg, hogy annak rakománya valamilyen módon az ellenséges országok hadicéljait szolgálja, minden teketória nélkül elkobozták azt, rendszerint magával a hajóval együtt. Ez az eljárás nagy felháborodást váltott ki a semleges országok között, melyet kihasználva Oroszország uralkodója, II. Katalin, meghirdette a fegyveres semlegesség elvét és létrehozta a Fegyveres Semlegességi Ligát (League of Armed Neutrality). A Liga fő követelése az volt, hogy semleges kereskedelmi hajók a háborúk alatt is szabadon szállíthassanak bármit, természetesen a fegyverek és hadiszerek kivételével. A szövetséghez csatlakozott Hollandia, Portugália, Dánia, Svédország, Poroszország, Ausztria, és a Nápoly-Szicíliai Királyság. A Liga igazi célja nyilván nem csupán a már mindenkit zavaró angol tengeri hegemónia megtörése, hanem az angolok kontinens feletti basáskodásának visszaszorítása is volt, amit az is jelezhet, hogy a Ligához olyan államok is csatlakoztak, melyek tengeri kereskedelemben való részvétele amúgy a nullával volt egyenlő. (Poroszország, Ausztria, vagy maga a szövetséget létrehozó Oroszország.)

A Liga tagjait nyilván felbátorították a háborúban addig elért francia sikerek, melyek átütőek ugyan egyáltalán nem voltak, de a franciák a túlerő ellenére mégis állták a sarat a Royal Navy-vel szemben. Szó sem volt már arról, hogy az angolok szabadon garázdálkodhatnak a tengereken, és tetszésük szerint veszik blokád alá ellenfeleik kikötőit. A francia konvojok szinte akadálytalanul közlekedtek Franciaország és Amerika között, a brit haditengerészet pedig saját partjai elé szorult vissza, és képtelen volt a tengereken olyan győzelmeket elérni ellen a franciákkal szemben, mint az előző háborúkban. Ennek oka persze ezúttal sem kizárólag csak az egyik oldalon volt található, a francia sikerek jórészt éppen az angoloknak voltak köszönhetőek. A korábbi győzelmektől túl magabiztossá váló britek ezúttal nem készültek fel megfelelően a háborúra, nem halmoztak fel készleteket, nem mozgósították időben erőiket, és soraikat erősen megosztotta a haditengerészet vezérkarában politikai okok miatt kitört viszálykodás, ami annyira elfajult, hogy a legjobb tengernagyok közül többen, mint például Howe vagy Keppel, kiléptek a szolgálatból, és a háború alatt nem vállaltak beosztást a flottánál.

A háború törést okozott Anglia és Hollandia addig szoros szövetségi kapcsolatában is. A hollandok megtagadták az angol kérést, hogy zsoldosokat toborozhassanak az országban, és nem is léptek hadba Anglia oldalán, bár a két ország közti szövetségi szerződés elvileg erre kötelezte volna őket. A hollandokat különösen érzékenyen érintette, hogy az angolok a semlegességre való tekintet nélkül lefoglaltak minden hajót, ami a franciák vagy a spanyolok részére bármilyen árut szállított, s ezzel komoly károkat okoztak a holland tengeri kereskedelemnek is. Hollandia így némi hezitálás után szintén belépett a Fegyveres Semlegességi Ligába, hadihajókat rendelt ki kereskedelmi hajói védelmére, és engedélyezte kikötői használatát a francia korzárhajóknak. A britekkel való nyílt szakításra azonban nehezen szánták el magukat, bár az angolok többször is megtámadták a holland konvojokat kísérő hadihajókat. Végül a britek voltak azok, akik felmondták az 1674 óta érvényben levő szövetségi szerződést, és 1780 decemberében hadat üzentek Hollandiának is.

A karibi térségben Rodney flottája már 1781 elején elkezdte a holland gyarmatok megszállását, noha ekkor még nem is tudtak arról, hogy már hadban állnak Hollandiával. Az angolok nemcsak az állami kézen levő holland vagyonra tették rá a kezüket, hanem minden korabeli jogot és szokást felrúgva a magánkézen levő birtokokat is lefoglalták, elkergetve róluk tulajdonosaikat. Különösen nagy felháborodást váltott ki, hogy az elfoglalt Sint Eustatius szigetén a britek, legszebb kalózhagyományaik szerint eljárva, a kikötő felett továbbra is fenntartották a holland lobogót, majd az oda gyanútlanul befutó holland, francia, spanyol, és amerikai hajókat megrohanták és elfoglalták.

Várható volt, hogy a britek a többi holland gyarmatot is megpróbálják majd megszerezni. A franciákat különösen a dél-afrikai Fokváros aggasztotta, melynek megszerzésével a britek szinte elvágták volna őket és a hollandokat Indiai-óceáni és távol-keleti érdekeltségeiktől. De Castries végül rávette az uralkodót, egy hajórajjal küldjenek erősítésként francia csapatokat Fokvárosba, majd a hajókat vezényeljék Mauritiusra, hogy megerősítsék velük az ott állomásozó gyenge francia köteléket. A tengerészeti miniszter és d’Estaing javaslatára a De Grasse flottájával együtt induló hajóraj parancsnokává az uralkodó Suffrent nevezte ki.

Zászlóshajójának Suffren megkapta a haditengerészet egyik legjobb sorhajóját, a három évvel korábban vízrebocsátott, 74 ágyús L’Héros-t. Kötelékéhez osztották be még a szintén 74 ágyús L’Annibalt-t, valamint a 64 ágyús L’Artesien, Le Vengeur, és Le Sphinx sorhajókat, valamint a 16 ágyús Fortune korvettet. (A hajónevek előtt álló „Le” névelőt általában még a francia források se mindig használják, magyarban meg végképp felesleges – szerintem ugyanúgy, mint az angol HMS –, így ezeket általában én is elhagyom.) A köteléknek már minden hajója rézborítást kapott a vízvonal alatt, kivéve az Annibalt, pedig ez is új, alig kétéves hajó volt. A sorhajók színvonala között egyébként nagy eltérések voltak, a két új 74 ágyús a flotta legkorszerűbb hajói közül került ki, míg a 64 ágyús sorhajók már eléggé leharcolt egységek voltak. Különösen rossz állapotban volt a Vengeur, és a Fortune korvett, melyek alapos nagyjavításra szorultak volna, de csak a legszükségesebb karbantartásokat sikerült rajtuk elvégezni az indulás előtt.

Suffren számára még nagyobb gondot jelentett a legénységi állomány színvonala. Saját zászlóshajójára rokonait, barátait, és régi, megbízható tisztjeit és altisztjeit igyekezett maga köré gyűjteni, a többi hajót azonban már csak szedett-vedett legénységgel tudták ellátni. A haditengerészet állandó létszámhiánnyal küszködött, ami a háború elhúzódásával csak egyre súlyosabbá vált. A hajók felszerelésénél De Grasse köteléke élvezett elsőbbséget, a jó szakemberek többségét ide vezényelték át. Suffrennek be kellett érnie a maradékkal, a másodvonalbeli tisztekkel, az innen-onnan toborzott újoncokkal, és a hadseregtől a hajókra vezényelt katonákkal. (Suffren tisztjeinek navigációs tudását szemlélteti az kis történet is, mely szerint a Nyugat-Afrika felé közeledő hajóraj helyzetét egy ízben a megismételt mérések is mélyen a kontinens belsejében mutatták, holott a szárazföldet nem is lehetett látni a hajókról.)

A köteléknek nyolc teherhajó útját kellett biztosítania, melyek ezerfős katonaságot szállítottak Fokvárosba, hogy megerősítsék annak holland helyőrségét a várható angol támadással szemben. A hadihajóknak ezt követően Mauritiusra, akkori nevén Ile-de-France-ra kellett hajózniuk, és csatlakozniuk a már ott állomásozó francia hajórajhoz. További utasításokat, konkrét célokat a kapott parancs nem tartalmazott, a flottának csak minél nagyobb angol erőt kellett lekötnie az Indiai-óceánon. Suffren ezt úgy értelmezte, hogy a továbbiakat illetően lényegében szabad kezet kap, és úgy érezte, még ha a mauritiusi hajóraj parancsnokának alárendeltségébe is fog tartozni, ez a küldetés végre akkor is lehetőséget nyújt számára vezetői képességeinek bizonyítására. Barátnőjének, Madame d’Alés-nak írt egyik levelében egyértelműen kijelentette, ki akarja használni ezt a hadjáratot arra, hogy kitüntesse magát, és előmozdítsa karrierjét. „Alig merek elmondani neked valamit kedvesem, ami bánatot okozhat. Indiába megyek, egy öt hajóból álló osztag parancsnokaként. Tulajdonképpen tizenegy hajónk lesz ott, és bármilyen szerencsés kis véletlen egy gyönyörű század élére állíthat, s dicsőséget szerezhet nekem, amiért már annyi mindent tettem. Az indiai vizeken kötelékparancsnoki előjogaim és hatásköreim lesznek. Ez olyan titok, amit még a családomnak sem mondtam el!” Suffren nyilvánvalóan úgy érezte, most jött el az ő ideje. Amikor indulás előtt egy udvaronc felajánlotta, hogy bemutatja a királynak, ezt felelte: „Köszönöm Önnek uram a fáradságot, amit vállal, de amikor majd visszatérek, látni fogja, hogy tudom, hogyan csináljak oda utat magamnak.”

Indulás előtt, 1781 március 13-án, De Castries is meglátogatta a Brestben kifutásra készülő flottát. A tengerészeti miniszter De Grasse zászlóshajóján, a 110 ágyús Ville de Paris sorhajón vacsorázott, és megtekintette a flotta egyik manővergyakorlatát. Ekkoriban érkeztek az első hírek arról, hogy Angliában indulásra készülődik a Fokváros felé indított inváziós flotta. A hír hatására erősítették meg Suffren kötelékét az ötödik sorhajóval, az Artesien-el. Castries jelen volt a flotta március 22-ei indulásánál is, a hadihajókat, és az általuk kísért, 130 teherhajóból álló konvojt a kikötőben összegyűlt hatalmas tömeg búcsúztatta.

A flotta egy héttel később kettévált, Suffren köteléke levált a főerőkről, és délnek fordult. A Fokvárosba tartó nyolc teherhajón kívül még öt kereskedelmi hajó tartott velük, melyek Szenegálba szállítottak utánpótlást. Ezek április kilencedikén váltak le a kötelékről, és indultak a már közeli afrikai kikötők felé. Két nappal később Suffren úgy döntött, hajóival megáll a Zöld-foki szigetek egyik kikötőjében, hogy kiegészítsék készleteiket. Erre főleg az Artesien miatt volt szükség, mely eredetileg De Grasse kötelékéhez volt beosztva, és csak az indulás előtt néhány nappal csatolták Suffren hajórajához. A hajó Brestben az atlanti átkeléshez szükséges mennyiségű készleteket vett fel, és félő volt, hogy ezek nem tartanak ki a Fokvárosig vezető, jóval hosszabb úton. Különösen a sorhajó vízkészlete szorult feltöltésre. Suffren a Santiago szigetén fekvő legnagyobb és legjobban felszerelt kikötőt, Porto Prayát szemelte ki megállónak.

A franciák tudtak róla, hogy a Fokváros ellen indított angol flotta már úton van, arról azonban nem, hogy közvetlenül előttük jár, és ők is éppen Porto Prayában álltak meg készletfeltöltésre. A flotta vezetésével eredetileg Richard Howe-t, vagy Robert Harland tengernagyot akarták megbízni, ők azonban az Admiralitással való ellentéteik miatt átmenetileg visszavonultak a szolgálattól, és egyikük sem vállalt el semmilyen megbízást. Helyettük végül éppen egyik politikai ellenfelüket, George Johnstone commodore-t választották az expedíció parancsnokává, aki képzett és tapasztalt tengerész volt, de önálló parancsnoki beosztásban még nem szolgált, és hírnevét sem annyira tengerészként, hanem inkább politikusként szerezte. A politikai életben „Varangy” néven ismert Johnstone az egyik történész szerint „határozottan bátor volt, ugyanakkor durva, tapintatlan, ostoba, arrogáns, és rosszindulatú.”

Flottája, mely az inváziós erőt szállító 30 teherhajót kísérte, öt sorhajóból, és három fregattból állt. (A sorhajók közül három 50 ágyús, nehezen kategorizálható egység volt, melyeket gyakran nem is sorolnak be a sorhajók közé. Fregattnak viszont túl nagyok, így gyakran csak „fifty gun ship” néven említik őket.) Készleteik feltöltése végett az angol flotta április 11-én vetett horgonyt Porto Praya kikötőjében. Támadásra nem számítottak, egyrészt mert semleges vizeken tartózkodtak, és úgy vélték, azok megsértése az ő kizárólagos előjoguk, másrészt pedig azt hitték, a franciák nem tudnak a Fokváros ellen indított expedícióról. Az angol flotta hajói így minden rend nélkül, összevissza álltak a kikötő előtti öbölben.

A francia flotta április 16-án reggel ért Porto Praya elé. A felderítésre előreküldött Artesien negyed kilenckor jelezte a zászlóshajónak, a kikötőben ellenséges hajók tartózkodnak. Suffren rögtön rájött, ez lehet a Fokváros ellen küldött angol kötelék, melyről tudták, hogy már szintén úton van Dél-Afrika felé. Az adott helyzetben a legkézenfekvőbb lehetőség, melyet valószínűleg minden más francia flottaparancsnok választott volna, az volt, hogy azonnal hátraarcot csinálnak, és minden vitorlájukat felvonva folytatják útjukat Fokváros felé. Kihasználva az angol flotta készletfeltöltés miatti időveszteségét, megelőzhették volna őket, és még a britek előtt megérkezve kockázatmentesen partra szállíthatták volna a hollandoknak szánt erősítést. Suffren azonban, a francia flottában merőben szokatlan módon, nem kimanőverezni akarta az ellenséget, hanem megsemmisíteni. Az angol flotta jelenlétéről értesülve azonnal támadásra szánta el magát, pedig helyzete nem volt kedvező, flottája ugyanis szétszóródott, és két hátsó hajója, a Sphinx és a Vengeur messze lemaradt a többiek mögött. Suffren próbálta összegyűjteni hajóit, de túl sokáig nem akart várni, hogy ne adjon időt a briteknek a felkészülésre. Bár a két lemaradt sorhajó még mindig nem zárkózott fel, délelőtt fél 11 körül leadta a támadást elrendelő jelzést, és kéznél levő három sorhajójával megindult az öböl nyugati része felé, amerre az angol zászlóshajót sejtette.

A támadás melletti döntését utóbb így indokolta meg: „Az angol kötelék elpusztítása elvágta volna a gyökereit az expedíciójuk minden tervének, és hosszú időre megszerezte volna számunkra a katonai fölényt Indiában, olyan fölényt, mely dicsőséges békét eredményezhetett volna számunkra.”

A portugál semlegesség nem aggasztotta Suffrent. A korábbi háborúkban volt alkalma személyesen is megtapasztalni, mennyit ér a semlegesség a britek számára, és jól tudta, hasonló esetben ők is fütyülnének a jogra és a semlegességre. A portugálokat ismerve azt is számításba vette, hogy azok tüzet nyitnak rájuk, és elrendelte, ebben esetben viszonozni kell a tüzelést.

Az angolok csak fél tízkor vették észre a közeledő francia hajókat. A magát teljes biztonságban tudó angol flotta teljes összevisszaságban horgonyzott a kikötő öblében, a hadi és kereskedelmi hajók teljesen összekeveredtek, a fedélzetek tele voltak a berakodásra váró készletekkel, és az ezen dolgozó, a hajókat javító, vagy csak bámészkodó tengerészekkel. Bár az angol hírszerzés figyelmeztette Johnstone-t, hogy egy francia hajóraj is Fokváros felé tart, és a helyi portugál kormányzó is tájékoztatta, hogy számítanak a franciák érkezésére, az angol commodore semmilyen biztonsági intézkedést nem tett. Flottáját nem állította rendbe, hogy hadihajói védeni tudják a teherhajókat egy a tenger felől érkező támadással szemben. Nem tartott fenn harckészültséget, és nem küldött ki hajókat felderítésre sem. A támadás időpontjában több mint ezerötszáz angol tengerész tartózkodott éppen a parton, az ellátmány berakodásán dolgozva, vagy egyszerűn csak kimenőn. A riadó időpontjában Johnstone éppen egy csónakban ült, és szétszóródott flottáját próbálta összerendezni. Zászlóshajójára, az 50 ágyús Romney-ra visszatérve elrendelte a parton tartózkodó emberek visszatérését, de meg sem próbálkozott azzal, hogy a horgonyköteleket elvágva azonnal kifusson, és még a kikötő előtt feltartóztassa a közeledő franciákat. Ehelyett ismét csónakba szállt, hogy személyesen vigyen utasításokat a közeli hajóknak.

Suffren nyugodtan végigvitorlázott az angol hajók előtt, majd miután leadott két sortüzet az 50 ágyús Isis-re, a 74 ágyús angol Hero-tól nem messze horgonyt vetett, és egyszerre nyitott tüzet bal felé, a Hero-ra, illetve jobb felé, a 64 ágyús Monmouth-ra. A horgonyvetés során a Héros jobban elsodródott, mint Suffren szerette volna, és majdnem kétszáz méterre került a Hero-tól, a tüzelés fő ereje így a Monmouth-ra irányult. (Suffren talán azt hitte, a Hero az angol kötelék zászlóshajója.)

A másik 74 ágyús francia sorhajó, az Annibal, zászlóshajója előtt átvágva az angol Hero közelében vetett horgonyt, a hajóról azonban nem nyitottak tüzet. Vették ugyan Suffren támadást elrendelő, elég egyértelmű jelzését, a hajó kapitánya azonban egyszerűen nem hitte el, hogy parancsnoka a portugál vizek semlegességének megsértésére készül, és alighanem úgy gondolta, a jelzést vagy tévesen adták le, vagy tévesen olvasták el. A hajón semmilyen előkészületeket nem tettek a harcra, a fedélzet tele volt feltöltésre váró vizes hordókkal, az ágyúk töltetlenül álltak a csukott ágyúablaktáblák mögött, a legénység pedig céltalanul téblábolt a fedélzeten, egy esetleges kimenő lehetőségét latolgatva. Csak akkor kaptak észbe, amikor a Héros tüzet nyitott, és kapkodva igyekeztek harckészültségbe helyezni a hajót. Ez azonban sok időt vett igénybe, és ez alatt az Annibal a Hero és a Monmouth potya célpontjává vált, nem tudva viszonozni azok tüzelését.

Szorult helyzetében az Annibal a zászlóshajó mellett igyekezett védelmet találni, a hajót szélbe fordították, és ügyesen lecsúsztatták a Héros mellé, hogy az legalább egyik oldalról fedezze őket. Csak negyedórával később tudtak végre az Annibalról is tüzet nyitni. Közben viszont az angol sorhajók tüze súlyosan megrongálta a francia hajót, és ellőtték annak két árbocát. Az Annibal parancsnokának, Achille de Trémigon-nak egyik lábát letépte egy angol ágyúgolyó, és nem sokkal később belehalt sérülésébe. A sorhajó parancsnokságát az elsőtiszt, Morard de Galles vette át.

Suffren-nek nem volt több szerencséje harmadik hajójával, az Artesien-el sem. A hajó a Héros mögött elhaladva egy sorhajónak vélt angol hajót igyekezett megtámadni, melyről azonban kiderült, hogy az angol Kelet-indiai Társaság egy nagy, felfegyverzett teherhajója. Az Artesien így nem sokkal járult hozzá az ütközet sikeréhez, különösen hogy a hajó kapitánya, Paul de Cardaillac de Lomné, az első sortüzek egyikétől elesett. Az irányítás nélkül maradt sorhajón kitört a fejetlenség, horgonyt vetni elfelejtettek, így a szél rövidesen kisodorta őket dél felé. Két teherhajót elfogtak, de a további harcokban már nem vettek részt.

A Vengeur és a Sphinx jókora késéssel ért csak az öbölbe, amikor már javában tartott a küzdelem. Az angol hajóktól biztos távolságot tartva vitorláztak el a harcolók mögött, és csak nagy távolságból eresztettek meg néhány sortüzet a britek felé. Egyesek szerint a két hajó parancsnoka szándékosan szabotálta el Suffren támadási parancsának a végrehajtását, mások szerint a szél irányának változása miatt nem tudtak felzárkózni a harcolókhoz. A Sphinx ráadásul néhány méter híján majdnem ráfutott az öböl déli oldalán fekvő sziklazátonyokra.

Akárhogy is történt, Suffren rövidesen abban a később szinte megszokottá váló helyzetben találta magát, hogy két hajójával magára maradt az angol flotta közepén. Várakozásának megfelelően közben a portugál parti ütegek is tüzet nyitottak rájuk, a portugálok ugyanis a franciákkal szemben nem voltak olyan megértőek, mint az angolokkal szemben, amikor ők támadtak meg francia hajókat a felségvizeiken.

Másfél órás tűzharc után Suffren végül elrendelte a visszavonulást. A horgonyköteleket elvágva vitorlát bontott, és kihátrált az angol hajók közül. A manővert követte az Annibal is, mely addigra már elvesztette fő és tatárbocát, majd a kikötőt elhagyva ledőlt az előárboca is. A mozgásképtelenné vált hajót végül a Héros-nak kellett vontába vennie.

Az angol flottában még mindig teljes volt a zűrzavar, ami lehetetlenné tette, hogy üldözőbe vegyék a visszavonuló ellenséget. Az angol parancsnok, Johnstone commodore, az ütközet nagy részét egy csónakban töltötte, a franciák közeledtekor ugyanis szükségesnek tartotta, hogy hajóit személyesen lássa el utasításokkal. A csata már javában tartott, amikor visszatért zászlóshajójára, a Romney-ra, de tapasztalnia kellett, hogy a rendezetlen összevisszaságban álló flottájában a Romney körül horgonyzó hajók nemcsak a tüzelésben akadályozzák a zászlóshajót, hanem abban is, hogy a horgonykötelet kiengedve olyan helyzetbe állítsák a hajót, ahonnan már lőni tudnának a franciákra. Johnstone így ismét csónakba szállt, és átevezett a Hero-ra.

Amikor a franciák félbeszakították a harcot, és visszavonultak, Johnstone először alapos kárjelentést kért minden hajóról, majd ezek kiértékelése után felvonatta a horgonyt, és megkezdte a kifutást. Befejezni viszont még nem fejezte be, mert óvatos emberként megvárta azt is, amíg két legjobban megsérült hajóján, a Monmouth és Isis sorhajókon, befejezik a legszükségesebb javításokat, és ők is csatlakozni tudnak a flottához. Majdnem délután három óra volt, mire az angol flotta végül elhagyta a kikötőt, hogy a menekülő ellenség üldözésére induljon.

Az ellenség azonban egyáltalán nem menekült. A kikötőt elhagyva Suffren az öböl bejáratánál megállt, és hozzálátott hajói javításához. Az Annibal mindhárom árbocát elvesztette, a Hérosnak pedig a kötélzete sérült meg súlyosan. Amikor az angolok délután megindultak kifelé az öbölből, Suffren csatasorba állította hajóit, és délnek fordult, láthatóan ütközetre készen. Az Annibalon közben sikerült egy szükségárbocot felállítani, de ez kevés volt a hajó kötelékben tartásához, így azt a Héros vette vontatókötélre.

Bár a sérült Annibal miatt a francia kötelék csak korlátozottan volt manőverképes, tűzerőben felülmúlták az angolokat, és Johnstone, aki látta, hogy ellenfele kész a harcra, nem merte megkockáztatni az ütközetet. Egy darabig követte a franciákat, de lőtávolságon belülre nem merészkedett, és azzal sem próbálkozott, hogy mialatt ő sorhajóival leköti az ellenséget, fregattjait a francia konvoj elfogására küldje. Két sorhajója neki is súlyosan megsérült, és állandóan lemaradoztak a köteléktől, így este Johnstone feladta az üldözést, és visszafordult Porto Praya felé, ahová viszont a közben felerősödő ellenszélben csak két nap múlva tudott ismét befutni.

Magának az ütközetnek a mérlege így végül is döntetlennek tekinthető, sőt, a veszteségeket tekintve az angolok álltak jobban. A britek körülbelül 180 halottat és sebesültet vesztettek, a franciák több mint háromszázat. A francia veszteségek nagyjából kétharmada az Annibalról került ki, mely kapitánya hibájából teljesen felkészületlen volt a harcra, és szinte teljes legénysége a felső fedélzeten tolongott, amikor az első angol sortüzek végigsöpörtek a hajón. Az emberveszteség többi részét a Héros szenvedte el, a másik három francia sorhajón egyetlen ember esett csak el, az Artesien kapitánya. A franciák által zsákmányolt két teherhajót, és egy nyolcágyús kis hadihajót zsákmánylegénységük ismeretlen okból elhagyta, így ezeket az angolok másnap visszaszerezték.

A veszteségadatokból is jól látni, Suffren gyakorlatilag az egész ütközetet két sorhajóval vívta meg, a másik három szinte semmilyen szerepet nem játszott a harcban. Ennek köszönhetően a kívánt eredményt a franciák nem érték el, nem sikerült megsemmisíteni az ellenséges flottát, sőt, még igazán súlyos károkat sem tudtak okozni nekik. Ha az angol flottát egy valóban rátermett parancsnok vezeti, a franciák egy súlyos vereséget kockáztattak volna. Barátnőjének írt bizalmas leveleiből kiderül, Suffren maga is csalódott volt. „Elszalasztottam egy kiváló lehetőséget, hogy csekély eszközökkel nagy sikereket érjek el! Vigasztalhatatlan vagyok. Öt hajómmal dicsőséges békét érhettem volna el. A barátod méltó lett volna hozzád, Európa elismerte volna.” Hivatalos jelentésében valamivel pozitívabb hangnemben nyilatkozott: „ A kötelék elpusztításával az angolok minden terve füstbe ment volna, ami hosszú időre biztosította volna számunkra a fölényt Indiában is, valamint megakadályozta volna az angolokat, hogy előttünk érjék el Fokvárost. Ezt végül is sikerült elérnünk, és ez is volt küldetésünk egyik fő célja.”

A 64 ágyúsok kapitányait nem vonta felelősségre, egyelőre jóindulatúan azt feltételezte, azok a kedvezőtlen szél, vagy a rosszul leolvasott jelzések miatt nem tudtak bekapcsolódni a harcba. Mahan véleménye szerint: „A harc melletti azonnali döntés tehát helyes volt, és Suffren legnagyobb érdeme ebben az ügyben, hogy azonnal elvetette – hogy úgy mondjuk, elhessegette a fejéből – az út folytatásának gondolatát, bár ezzel eltért a francia haditengerészet hagyományaitól, és kormánya szokásos politikájától. Nem róható fel az ő hibájának, hogy kapitányaitól nem kapta meg azt a támogatást, amit joggal elvárhatott volna. Említettük már a mulasztásokat és a hanyagságokat, melyek a kudarcot eredményezték, de miután három legjobb hajója rendelkezésére állt, kétségtelenül igaza volt, amikor ki akarta használni a meglepetés erejét, és bízott benne, hogy két másik hajója is idejében csatlakozik hozzá.”

A támadás igazi eredménye azonban nem az anyagi veszteségekben rejlett. A francia támadás több angol kereskedelmi hajónak is súlyos sérüléseket okozott, mások pánikba esve partra futtatták hajójukat, vagy a tengerbe szórták a rakományukat. A kavarodásban több teherhajó összeütközött egymással. A megtépázott flotta rendbe szedése, a hajók kijavítása és a készletek feltöltése újabb időveszteséget jelentett a briteknek, akik végül 16 nappal az ütközet után tudták csak elhagyni a kikötőt. A Fokvárosig tartó versenyfutásban ez bőven elég előnyt jelentett a franciáknak, akik még úgy is meg tudták előzni a briteket, hogy a sérült Annibalt az egész úton felváltva a Héros-nak vagy a Sphinx-nek kellett vontatnia. (Néhány tiszt azt javasolta, a mozgásképtelen sorhajót süllyesszék el, vagy gyújtsák fel, hogy ne lassítsa le a flottát.)

Az ütközet másik, nem kézzelfogható eredménye annak morális hatása volt. A francia flotta majdnem száz év óta most lépett fel először agresszív támadó stílusban, a szokásos óvatos manőverezés és passzív védekezés helyett. Suffren tartott tőle, hogy a minisztériumban és az udvarban ezt nem fogják örömmel fogadni, különösen hogy a portugál semlegességet is megsértette, ezért hosszú levelet írt a tengerészeti miniszternek, melyben igyekezett elmagyarázni döntésének okait. Aggodalma azonban alaptalan volt, mindkét helyen elégedettek voltak kezdeményezőkészségével és bátor fellépésével, s nem izgatták magukat a portugál tiltakozás miatt sem. Az ilyenkor szokásos hadbírósági eljárás is igazoltnak találta Suffren fellépését, és kimondottan üdvözölte annak merészségét. Az akció tényleges jelentőségét meghaladó, nagy visszhangot váltott ki Európában is. Hosszú idő óta most fordult elő először, hogy a francia flotta támadta meg az angolt, és ezt meg is úszta. Az ütközetet így annak felemás végeredménye ellenére is mindenhol francia győzelemnek tekintették.

Mahan az ütközet kapcsán később ezt írta Suffrenről: „Nagy, és transzcendens érdeme abban rejlett, hogy felismerte, az angol tengeri hatalom képviselője, az angol flotta a francia flotta igazi ellensége, s először ezt kell azonnal megtámadni, amikor erre az erőviszonyok lehetőséget adnak. Távolról sem volt vak azoknak a körülményeknek a felismerésére, melyeknek a francia haditengerészet állandóan alá volt rendelve, mégis világosan látta, hogy céljaikat nem a saját hajók megvédésével, hanem az ellenség hajóinak a megsemmisítésével lehet elérni. Az ő szemében a támadás, és nem a védekezés volt a tengerek feletti uralomhoz vezető út, a tengeri hatalom pedig a szárazföldek feletti ellenőrzést is jelentette, legalábbis az Európától távol eső területeken. Volt bátorsága magáévá tenni ezt az angol politikából átemelt nézetet, negyven évnyi szolgálat után, melyet egy ezzel ellentétes nézeteket képviselő haditengerészetnél töltött, és egy olyan módszert talált ennek gyakorlati megvalósítására, melyre egyetlen korabeli angol tengernagy sem talált rá, talán csak Rodney-t kivéve, de ő nála is jobban csinálta. Az általa követett módszer nem csupán a pillanatnyi inspiráción alapult, hanem korábban kiérlelt világos elképzelések eredménye volt. Bármennyire is áthatotta az ösztönös lelkesedés, megvolt benne az intellektuális tervezés kitartása is. …”

A francia flotta végül a briteket két héttel megelőzve, június 21-én, 92 napos út után futott be Fokvárosba. A hajók és a legénység egyaránt megviselt állapotban voltak, utóbbiak főleg a fedélzeteken kitört járványok miatt. A kikötőben hatszáz beteg tengerészt kellett partra szállítani.

A fogadtatás azonban korántsem volt baráti. A holland telepesek, akárcsak korábban az amerikaiak, egyáltalán nem megmentőkként fogadták a franciákat. A lakosság egyértelműen az angolokkal szimpatizált, s egy tiszt ezt írta róluk: „Felsőbbrendű lényeknek tekintik az angolokat. Úgy számolnak, hogy angol uralom alatt sokkal több kiváltságot élveznének, és kereskedelmük, melyet a holland Kelet-indiai Társaság szabályai akadályoznak, aktívabb és kiterjedtebb lenne, mint most a háborúban.”

Bár a hadüzenet híre már hónapokkal korábban megérkezett, Fokváros kormányzója nem tett semmit azért, hogy megerősítse a város védelmét, helyrehozza az elhanyagolt állapotban levő erődöket, és javítson a kis létszámú csapatok hiányos felszereltségén. A franciákat ő is alig leplezett ellenszenvvel fogadta, és az általuk kért segítséget se volt hajlandó rendelkezésükre bocsátani. A hollandok nem biztosították a francia csapatok ellátását, és a Suffren által a hajók javításához igényelt anyagot sem.

Az angolok két héttel később érkeztek meg Fokváros elé, amikor a francia csapatok már átvették a város védelmét. Látva, hogy elkéstek, a britek nem is kísérleteztek a partraszállással. Suffren nem futott ki, mivel két legerősebb hajóját éppen javították, Johnstone pedig nem merte megkockáztatni a kikötő elleni támadást. A britek így megelégedtek azzal, hogy elfogtak öt holland teherhajót. Johnstone ezt követően hajóit és a rajtuk szállított csapatokat tovább küldte Indiába, ő pedig a Diana fregattal visszatért Angliába.

A franciák közben keményen dolgoztak hajóik, elsősorban a súlyosan sérült Annibal kijavításán. Miután a hollandoktól nem sok segítséget kaptak, Suffren Brestből kért faanyagot az új árbocokhoz, de segítséget onnan se kapott. Leveleiben többször is panaszkodott, hogy az állandóan spóroló minisztérium miatt már Brestből is hiányos tartalék készletekkel futottak ki. „Brestben megtagadták tőlem az indiai kampányhoz szükséges pótalkatrészeket. 10 ezer livre megtakarítás itt több mint 100 ezerbe fog kerülni, nem számítva az időveszteséget. Ha használni is akarják az Indiában levő 11 hajót, küldjenek nekünk lőszert, és mindenféle haditengerészeti faanyagot, elsősorban árbocfát, ez a legfontosabb.” Miután Brestből sem számíthattak időben megérkező segítségre, a franciáknak rögtönözniük kellett, és az egyik nagy kereskedelmi hajóról szerelték ki az árbocokat, hogy ezekre cseréljék ki az Annibal ellőtt árbocait. Három nappal Johnstone megérkezése után Suffren kifutott flottájával, mely nélkülözte a még mindig javítás alatt álló Annibal-t. Elkergették a kikötő megfigyelésére hátrahagyott angol fregattokat, és az angol sorhajók keresésére indultak, azok azonban addigra már továbbindultak India felé.

A javítások, és a hajók készleteinek feltöltése augusztus végéig eltartottak. Közben már Ile-de-France-ról is sürgették a flotta mielőbbi csatlakozását az ott állomásozó erőkhöz, a kötelék azonban csak augusztus 26-án tudta elhagyni Fokvárost, miután annak védelmére 500 katonát hagytak hátra. Suffren hajói október 25-én érkeztek meg Ile-de-France szigetére, ahol Port Louis kikötőjében csatlakoztak az ott állomásozó flottához, melyet Jean Baptiste Berthélémy Thomas d’Estienne d’Orves tengernagy vezetett, aki az egyesített hajóraj parancsnokságát is átvette.

A franciák már jó ideje dolgoztak az indiai brit befolyás gyengítésén, és a korábbi háborúkban elvesztett területeik visszaszerzésén. (Utolsó megmaradt indiai városukat, Pondicherry-t a britek rögtön a háború elején elfoglalták.) Ekkor már több mint két éve heves harcok dúltak a brit gyarmati csapatok, és az ellenük szövetségbe tömörült indiai törzsek, a Mahratták között. A harcok kirobbanása részben a franciáknak volt köszönhető, akik még 1778-ban felvették a kapcsolatot a Mahrattákkal, és segítséget ajánlottak nekik, amennyiben azok háborúba keverednének az angolokkal. A megegyezés értelében a szövetség átengedett volna egy kikötőt a franciáknak, akik így újra megvethették volna a lábukat Indiában, ahonnan a britek az előző háborúban kiszorították őket.

A kiváló angol hírszerezés azonban ezúttal is szinte azonnal tudomást szerzett a francia tervekről. Az indiai angol főkormányzó, Warren Hastings, ezeknek a híreknek a hatására határozta el, hogy megelőző támadást indít a Mahratták ellen, mielőtt még azok segítséget kapnának a franciáktól. Két hadosztályt indított a lázadó törzsek ellen, azonban mindkettő kudarcot vallott. A bengáli katonaságot visszavonulásra kényszerítették, egy négyezer fős angol hadtestet pedig bekerítettek és 1779 januárjában megadásra kényszerítettek. A Mahratták győzelmei nagy visszhangot váltottak ki India szerte, és a lakosságban felélesztették a reményt, hogy megszabadulhatnak a kicsit sem kedvelt angoloktól.

Az India déli részén fekvő Mysore királyság uralkodója, Hyder Ali, szintén úgy látta, a brit uralom megrendült Indiában, és jó alkalom kínálkozik arra, hogy közös fellépéssel és francia támogatással a félsziget egész területéről kiverjék a briteket. (India, mint történelmének túlnyomó részében, ekkoriban sem volt egységes ország, hanem sok kisebb-nagyobb királyságra oszlott.) Mysore az India középső területeit uraló Mahratták szomszédja volt, és velük szövetségre lépve a Gangeszig ellenőrizhették a félszigetet, elvágva egymástól az angol gyarmati területek három legfontosabb központját, Bombay, Calcutta, és Madrasz városait.

A muzulmán katonacsaládból származó, analfabéta Hyder Ali a régi uralkodó dinasztiát a hatalomból kiszorítva 1759-ben szerezte meg a nawab címet, ami nagyjából megfelelt a hindu maharadzsának. Ali angol ellenfelei által is elismerten kiváló politikusnak és hadvezérnek bizonyult, aki kiváló szervezőkészséggel, rendkívüli memóriával, és írástudatlansága ellenére is nagyon jó matematikai érzékkel rendelkezett, aminek köszönhetően országában szinte nyugati színvonalú, rendezett költségvetést tudott létrehozni. A kiváló katona korábban már több sikeres hadjáratot vezetett az angolok ellen, akik legügyesebb és legveszélyesebb ellenségüknek tartották.

1780 nyarán Ali váratlanul támadást indított az angolok ellen, és két súlyos vereséget mért rájuk. Elfoglalta Mahét, de a jól megerősített Madraszt – ma Csennai – megfelelő ostromfelszerelések híján nem tudta bevenni. Cuddalore-t ostromolta, amikor 1781 januárjában megjelent az indiai partok előtt d’Orves hat sorhajóból és három fregattból álló flottája. A náluk gyengébb indiai angol hajóraj a franciák megjelenésekor visszavonult Bombay-be, Cuddalore-t tehát teljesen elvághatták volna az utánpótlástól, ha a francia flotta blokád alá veszi a várost. D’Orves azonban tartott az angolok visszatérésétől, és túl kockázatosnak ítélve meg helyzetét, elutasította Ali kérését, majd hajóival nem sokkal később visszatért Mauritiusra.

A franciák az angol utánpótlást szállító konvojok útját sem zavarták, így a britek nemsokára jelentős erősítéshez jutottak, indiai csapataik parancsnokságát pedig egy rendkívül tehetséges tiszt, Sir Eyre Coote vette át, aki július elsején Porto Novo-nál katasztrofális vereséget mért Ali csapataira. Coote ezt követően visszafoglalta az egész partvidéket, és a lázadókat a félsziget belső területeire szorította vissza. D’Orves óvatoskodásának köszönhetően tehát a franciák ismét kiengedték a kezükből egy könnyű, és nagy jelentőségű győzelem lehetőségét.

Ez volt a helyzet, amikor Suffren köteléke megérkezett Ile-de-France-ra. Suffren a sziget kormányzójával hamar jó kapcsolatokat épített ki, új parancsnokával, d’Orves tengernaggyal azonban nem igazán jöttek ki. Ez igazából nem annyira d’Orves-nak volt köszönhető, hanem inkább az őt körülvevő bizalmas tisztjeinek, akik nagy befolyást gyakoroltak a gyenge kezű, határozatlan, és könnyen befolyásolható tengernagyra. Suffren és d’Orves tisztjei között szinte az első pillanatoktól kezdve éles hatalmi harcok törtek ki. Az első összetűzés a Porto Prayánál elesett két kapitány utódlása körül robbant ki. Helyükre akkor a két elsőtiszt lépett, akik egészen Mauritiusig vezették a hajókat. Az Artesien elsőtisztje, a mindössze 31 éves Jean André de Pas de Beaulieu, túl fiatalnak számított egy sorhajó parancsnoki tisztségére, így Suffren az ő leváltásába beleegyezett, és kárpótlásként kinevezte az egyik fregatt parancsnokává. Az Annibal elsőtisztjét, a 40 éves Justin Bonaventure Morard de Galles-t azonban mindenképpen meg akarta tartani a parancsnoki tisztségben, mivel addigi szereplésével nagyon elégedett volt. A mauritiusi flotta De Galles-nál idősebb tisztjei azonban a rangidősség alapján maguknak követelték az Annibal parancsnoki posztját is, és d’Orves, aki először jóváhagyta De Galles kinevezését, végül nekik adott igazat, és a sorhajó parancsnokává a rangidős Bernard Boudin de Tromelin sorhajókapitányt nevezte ki, aki a legerősebben lobbizott az Annibalért. Morard de Galles szintén egy fregattot kapott kárpótlásként.

Suffren és a helyi tisztek között tehát kezdettől nagyon feszült volt a viszony, ami a későbbiekben sem enyhült, és végül nyílt összetűzésekhez vezetett. D’Orves tisztjeiről Suffren nagyon rossz véleménnyel volt. A tengerészeti miniszternek küldött egyik későbbi jelentésében ezt írta róluk: „Meg kell mondanom Excellenciádnak, az Ile-de-France-on hosszabb ideje szolgálatot teljesítő tisztek se nem tengerészek, se nem katonák. Nem tengerészek, mert jóformán alig jártak a tengeren, és nem katonák, mert önfejűségük, engedetlenségük, és kalmárszellemük teljes mértékben ellenkezik a katonai szellemmel.” Máshol is panaszkodott, hogy a helyi tiszteket inkább a nyerészkedés és a világi élvezetek érdeklik, nem pedig a király szolgálata. „Nagyon meglepődtem, amikor láttam, milyen hatással van az emberekre a hatalom központjától való ilyen nagy távolság. Az emberek csak a haszonszerzéssel vannak elfoglalva, és remélik, hogy az idő és a távolság majd mindent elrejt. Az ilyen hozzáállásnak semmi köze a katonai szolgálat szelleméhez, melynek alapja az engedelmesség. ... Itt szinte mindenkinek van felesége vagy szeretője, édes életet élünk itt, Capua vagy Calypso szigetének gyönyöreit élvezve.”

A legénység november végéig élvezhette ezt az édes életet. A hajókat javították, készleteiket és legénységi állományukat feltöltötték. A már ekkor jó hírnévnek örvendő Suffren hajóira sok önkéntes jelentkezett a szigetekről, és a többi hajóról. Az ellátás azonban itt is akadozott, Madagaszkárról kaptak élelmiszert, de a Lorientből utánpótlást szállító konvojt az angolok Fokváros közelében elfogták, ami súlyos csapás volt a franciáknak. Holland segítséggel sikerült valahogy megoldani a hajók javításához szükséges felszerelések beszerzését, és december elején Suffren elégedetten jelenthette, hajói jobb állapotban vannak, mint amikor elhagyták Brest-et.

Miután a javítások végeztével, melyek Ile-de-France minden tartalék készletét felemésztették, Suffren hajói ismét szolgálatba álltak, a mauritiusi francia hajóraj ereje 11 sorhajóra növekedett, ami a legnagyobb erő volt, amit Franciaország addig az Indiai-óceánon állomásoztatott. A hajóraj három 74 ágyús, hét 64 ágyús, és egy 56 ágyús sorhajóból állt, melyeket három fregatt, és négy kisebb hadihajó egészített ki. Kis szépséghiba volt, hogy a 64 ágyúsok közül több nem hadihajónak épült, hanem a Francia Kelet-indiai Társaságtól vásárolt, átalakított egység volt, ugyanúgy, mint D’Orves zászlóshajója, a 74 ágyús, 1759-ben szolgálatba állított L’Orient, mely eredetileg szintén a Kelet-indiai Társaság részére épült, 80 ágyús hajóként. A francia haditengerészet nem sokkal a szolgálatba állítása előtt vásárolta meg, és néhány évvel később 74 ágyússá alakították.

A hajóraj azonban így is nagy erőt képviselt, és a tengerészeti miniszter igyekezett arra ösztönözni d’Orvest, hogy ezt az erőt használja is. Leveleiben határozottan cselekvésre utasította a tengernagyot, kijelentve, támadják meg az angol hajókat és kikötőket mindenhol, ahol erre jó lehetőséget látnak. A tengernagyot ismerve a miniszter ezzel zárta levelét: „Őfelsége ugyanakkor biztosítani méltóztatik d’Orves grófját, hogy nem fogja felelősségre vonni az esetleg megtörténő szerencsétlen eseményekért, melyeknél még rosszabb lenne a helyzet, ha nem használná fel lelkének minden bátorságát és erejét, hogy a hadjáratot hasznossá, és a maga számára dicsőségessé tegye.”

A mauritiusi kötelék 1781 december hetedikén végül kifutott Port Louis-ból, és megindultak India felé. A köteléket tíz teherhajó kísérte, melyek a Hyder Ali támogatására szánt háromezer katonát, és egy tüzérüteget szállították. D’Orves nem különösebben lelkesedett az akcióért, és valószínűleg azt tervezte, hogy az Alinak szánt erősítés leszállítása után visszatér Mauritiusra. A franciák ugyanis nem rendelkeztek használható kikötővel Indiában, minden flottatámaszpontnak alkalmas kikötő az angolok kezén volt, csakúgy, mint a nem sokkal korábban elfoglalt ceyloni holland kikötők. Mauritiusról pedig nem lehetett fenntartani a tartós francia jelenlétet India előtt, mivel a szigetről általában két hónap volt az út odáig.

A hadjárat jól kezdődött, január huszadikán, kétnapos üldözést követően a franciák elfogtak egy 50 ágyús angol hajót, a Hannibalt. Az angolok szokatlan módon szinte ellenállás nélkül, néhány lövés leadása után megadták magukat az őket üldöző, Suffren vezette három sorhajónak, a legénység nagyobbik részét ugyanis ledöntötte lábáról a skorbut, és a hajón alig maradt olyan tengerész, aki a vitorlákat és az ágyúkat kezelni tudta volna. A hajót a franciák besorozták saját hajórajukba, de miután a flottában már volt egy azonos nevű sorhajó, átkeresztelték a Petit Annibal (Kis Hannibal) névre.

A francia tengernagy már az indulás előtt sokat betegeskedett, és előre látható volt, hogy valószínűleg nem lesz képes sokáig ellátni flottaparancsnoki teendőit. Maga Suffren is erre számított, és arra, hogy d’Orves kiesése után rangidős tisztként ő veszi át a flotta irányítását. Egyik levelében már előző év novemberében ezt írta: „Ha d’Orves úr egészsége megromlik, és ez a küldetés rám marad, nagy hatalmat kell kapnom, ha azt akarjuk, hogy a dolgok jól alakuljanak.”

A tengeren d’Orves egészségi állapota valóban gyors hanyatlásnak indult, január végére gyakorlatilag szolgálatképtelen állapotba került, és ezt belátva február harmadikán átadta a flotta irányítását Suffren-nek. A franciák ekkor már India közelében jártak, és várható volt, hogy rövidesen szembekerülnek az itt állomásozó angol kötelékkel. Suffren már kinevezése másnapján haditanácsot hívott össze, hogy kapitányaival átbeszéljék, a különböző harci helyzetekben kinek mi lesz a feladata. A haditanáccsal Suffren, aki máskülönben nem nagyon szokta kikérni mások tanácsait, és maga hozta meg a döntéseit, valószínűleg a közte és a mauritiusi tisztek közt fennálló feszültségeket akarta valamelyest enyhíteni, és jelezni, hogy tiszteletben tartja a helyi szokásokat. A tanácskozás azonban félbeszakadt, amikor vitorlák feltűnését jelentették a láthatáron. Mindenki visszatért a hajójára, arra számítva, angol hadihajók közelednek, de valójában csak egy Madraszba tartó teherhajó riasztotta meg a flottát. (Suffren megbízott kötelékparancsnokként, vagyis Commodore rangban irányította a hajórajt. Ellentengernagyi kinevezését valójában már előző év őszén megkapta, de ennek a híre még sokáig nem ért el hozzá Franciaországból.)

1782 február kilencedikén d’Orves tengernagy zászlóshajója fedélzetén meghalt, és ezzel hivatalosan is Suffren lett az Indiai-óceánon állomásozó francia tengerészeti erők főparancsnoka. (D’Orves a legtöbb írásban öregemberként szerepel, valójában azonban csak 55 éves volt, alig két évvel idősebb, mint Suffren.) Az új flottaparancsnok nem vesztegette az idejét, még aznap három követet is kiküldött India felé, hogy próbálják meg felvenni a kapcsolatot Hyder Alival. Ezután átszervezte flottáját, és Madrasz felé indult, mely február 14-én késő délután került a franciák látótávolságába.

(Folyt. köv.)

Ha érdekesnek találod a Hét tenger írásait, a Donably támogatói oldalán keresztül a lehetőségeidnek megfelelő összeggel anyagilag is segíteni tudod a blog működését.

https://www.donably.com/het-tenger-blog

Köszönet minden támogatásért!