Hollandia tengeri hatalomként való hanyatlásával a XVIII. századra a tengereken a francia flotta vált az angol haditengerészet legfőbb ellenfelévé. Azonban míg korábban a hollandok egyenrangú ellenfelei voltak a briteknek, és gyakran felül is múlták őket, addig a franciák egy-egy ritka győzelmüktől eltekintve végig alárendelt szerepet játszottak a Royal Navy-vel szemben, könnyű tengeri győzelmek egész sorához, és a későbbi világhatalmukat megalapozó gyarmatok sokaságához juttatva az angolokat.

A francia haditengerészet összességében véve siralmas teljesítménye nem csupán annak volt köszönhető, hogy a flotta által követendő stratégiát a hadsereg tábornokai határozták meg, akik a tengeri hadviselés jelentőségéből semmit sem értettek meg, hanem annak is, hogy a francia társadalom merev kasztrendszere a flottára is jellemző volt. A már ekkor is demokratikus, polgári értékrendre alapuló angol társadalomban – ugyanúgy, mint például a hollandban – az egyes társadalmi osztályok között határ egyáltalán nem volt átjárhatatlan, s a tehetség és a rátermettség mindenki előtt megnyithatta az érvényesülés útját. Alacsony sorból származó tengerészek tehetségük és szerencséjük révén igen magas tisztségekre emelkedhettek, amit Drake-től Nelsonig számos példa bizonyít. A „felkapaszkodottak” nem számítottak lenézett kívülállónak a régi nemesség körében sem – ez a fajta sznobizmus majd csak a viktoriánus időkben alakul ki –, az úri társaság általában gond nélkül befogadta, és magával egyenrangúaknak tekintette őket.

A franciáknál és a spanyoloknál viszont az ilyesmi majdnem elképzelhetetlen volt. A kasztok határai szinte áthághatatlanok voltak, ritka, és a szabályt erősítő kivételnek számított, ha valakinek ez néha mégis sikerült. A tiszti pálya a hadseregnél, és főleg a haditengerészetnél, a nemesek számára volt fenntartva. A tudás és a tehetség mellékes körülmény volt, ami jóformán semmivel sem mozdította elő az illető tiszt előmenetelét, ellenben a jó származás és a jó kapcsolatok biztos és kiszámítható karriert ígértek. Néhány sikeres korzár, mint Jean Bart vagy Duguay-Trouin, a király személyes közbeavatkozására már eleve magas rangban lépett át a haditengerészethez, ahol azonban frissen szerzett nemességükkel végig kívülállók maradtak, és a tiszti kar teljesen soha nem fogadta be őket. Ha ők is a haditengerészetnél kezdik pályafutásukat, aligha érhettek volna el a fedélzetmesterinél magasabb rangot.

A kasztok közti átjárhatatlanság erősen beszűkítette a flotta tisztikarának az utánpótlásbázisát is. A tisztek a társadalom egy szűk rétegéből kerültek ki, ahol nem volt túl sok lehetőség a szelektálásra. A tisztikar állandó létszámhiánnyal küszködött, és nemcsak mennyiségileg, hanem minőségileg is nagyon komoly hiányosságai voltak. Ahol nem a képesség, hanem a származás határozza meg az előmenetelt, ott csak a szerencsének köszönhető, ha a származás egyben tehetséggel is jár együtt. Ez, legalább néhány esetben, mégis megtörtént.

Pierre Andre de Suffren 1729 július 17-én született a Saint Cannat kastélyban, a Provence megyei Aix mellett, Paul de Suffren, Saint Tropez márkija tizenkettedik gyermekeként. A család első ismert említése egy a XV. században, Salon városában felvett jegyzékben található, itt hivatkoznak egy Suffrendi nevű családra. (A név eredeti formája valószínűleg Siffredi, vagy Siffrein.) A családi legendárium szerint az ősök még a XIV. században, a guelfek és a ghibellinek háborúskodása elől menekültek Provence-be, a toszkániai Lucca városából. Valószínűbb azonban, hogy a család a környékről származott, és csak később igyekeztek a távoli származással patinásabbá tenni nevüket.

Az első, a dokumentumokban név szerint is megemlített családtag Hugon de Suffren volt, aki 1528-tól Salon pénztárnoka volt. A nemességet fia, Jean szerezte meg a családnak, akit 1557-ben emeltek nemesi rangra, a katonai szolgálatban nyújtott érdemeiért. A család egy másik ismert tagja volt a XVII. században Jean de Suffren, aki jezsuita szerzetesként Medici Mária és XIII. Lajos gyóntatópapja volt.

Paul de Suffren Salon, Aix, és Nizza városainak közigazgatásában töltött be magas tisztségeket. 1711-ben vette el Marseille leggazdagabb emberének egyik lányát, Hiéronyme de Bruny-t. A gazdag após, aki tengeri kereskedelemből, biztosításokból, és bankjaiból szerezte több mint kétmillió livre-re becsült vagyonát, két évvel az esküvő után meghalt, és 186 ezer livre mellett Saint Cannat kastélyát és földjeit, valamint a Saint Cannat márkija címet hagyta lányára, és rajta keresztül vejére. A család ekkor tette át székhelyét Saint Cannat-ba, de később inkább másik címüket, a Saint Tropez márkiját használták.

A gyerekek többsége már Saint Cannat-ban született. A hét fiúból és hét lányból kilencen érték meg a felnőttkort, ami akkoriban egész jó aránynak számított. Miután a családi birtokokat a szokásoknak megfelelően a legidősebb fiú örökölte, a többieket – szintén a szokásoknak megfelelően – katonai, illetve egyházi pályára küldték. Pierre Andrét és öccsét kezdettől a Jeruzsálemi Szent János Lovagrend, vagyis a máltai lovagok közti szolgálatra szánták, ami a délvidéki francia nemesi családok fiatalabb sarjai közt elég gyakori pályának számított, köszönhetően a Rend és a francia királyság közti szoros kapcsolatoknak. Az 1048-ban eredetileg a Szentföld védelmére alapított lovagrend ekkor már kétszáz éve Máltán tartotta fenn székhelyét, s katonai tevékenységét nagyobbrészt a mediterrán térségben elszaporodó muzulmán kalózok elleni harc tette ki. A tengeri szolgálatot tehát Suffren nem maga választotta, de nincs nyoma annak, hogy lett volna ellene valami kifogása.

Suffren gyerekkoráról szinte semmit sem lehet tudni. Egyes bizonytalan hitelességű feljegyzések szerint önfejű és zabolátlan, de ugyanakkor értelmes és szorgalmas gyerek volt. A korban szokásos módon minden bizonnyal őt is nevelőszülőkhöz adták ki. Feljegyzéseiből annyit tudni, hogy gyerekkora nagy részét nála egy évvel idősebb nővérével, Elisabeth Dorothée-vel, és egy évvel fiatalabb öccsével, Paul Julien-el töltötte, s hogy nagyon szoros, szeretetteljes kapcsolat fűzte nevelőnőjéhez, akit Babeou-nak hívott, s akit még felnőttkorában is rendszeresen meglátogatott, egészen annak 1784-es haláláig. Arra is van utalás, hogy Saint Tropez halászhajóinak fedélzetén már korán megismerkedett a tengerrel.

1743 október harmincadikán Pierre Andrét felvették a haditengerészet tisztjelöltjei, a Garde de la Marine tagjai közé. Suffren felvételi kérelméből lehet csak tudni azt is, hogy addig a touloni jezsuita gimnáziumban tanult. Arisztokrata származása szélesre tárta előtte a kapukat a tisztikar egyébként szigorúan zárt világában.

A „tengerészeti őrség” elnevezés a flotta tulajdonképpeni kiképzőszázadait jelentette, ahol a haditengerészet leendő tisztjei sajátították el a szakma alapelemeit. Az intézményt még Colbert hozta létre 1669-ben, először Rochefort és Toulon kikötőjében állítottak fel egy-egy ilyen századot, majd tizenöt évvel később egy harmadikat is Brestben. (A gályák tisztjei külön képzést kaptak.) A tisztjelöltek alapos elméleti képzésben részesültek, a király által fizetett iskolamesterek oktatták őket matematikára, rajzra, hajóépítéstanra, vízrajzra, erődítéstanra, katonai alapismeretekre, és decens úriemberekként vívásra és táncra is. A gyakorlati képzés a flotta hajóin, rendszerint a fregattokon történt, az odavezényelt kadétok a hajó kapitányának felügyelete mellett sajátították el a navigációt, a kormányzást, a tüzérségi ismereteket, és a taktikai alapelveket. A Garde de la Marine századait és az oktatást 1689-től a jezsuiták felügyelték.

A Garde de la Marine-ba való felvétel tulajdonképpen egyetlen feltétele a nemesi származás legalább három generációra való visszamenőleges igazolása volt. Ha a jelölt megfelelt ennek a kritériumnak, és éppen volt üres hely, a felvétel úgyszólván automatikusan megtörtént. Ennek volt köszönhető, hogy a bár a tanítás metódusa elvileg akkor magas színvonalúnak számító képzést tett lehetővé, a felvett kadétok nem mindig a legjobb képességű fiatal nemesek közül kerültek ki, azok ugyanis többnyire a hadsereghez jelentkeztek. Miután pedig a többgenerációs nemesi származás feltétele erősen beszűkítette a jelentkezők körét, a haditengerészet ha akart, se nagyon tudott volna válogatni a jelentkezők között. A gyenge képességű tanoncokból viszont a legszínvonalasabb képzés sem tudott tehetséget csinálni, ráadásul még belőlük is kevés volt.

Ez a probléma egy idő után elég nyilvánvalóvá vált, és 1773-ban XV. Lajos létrehozta a Le Havre-i Királyi Haditengerészeti Iskolát, mely mint nevéből is kiderül, nem a flotta által üzemeltetett szervezet volt, hanem királyi, vagyis állami intézmény. Létrehozásának egyik fő célja az volt, hogy kibővítsék a belterjessé vált tisztképzést, és abba bevonják a polgári rétegeket is. A felvételnél a tiszti származás előnyt jelentett, de nem volt döntő jelentősége, a jelentkezők felvételi vizsgát tettek, és annak eredménye döntötte el, bekerülnek e a testületbe, vagy sem. A Le Havre-i iskola a tervek szerint idővel leváltotta volna a három kiképzőszázadot, ám végül minden másként alakult. A király halála után az új uralkodó, XVI. Lajos, már 1775-ben megszüntette a Le Havre-ban folyó képzést, valószínűleg a tisztikar nyomására, akik megalázónak érezték, hogy nem megfelelő pedigréjű kollégákkal működjenek együtt. Így aztán továbbra is a Garde de la Marine maradt a tisztikar utánpótlásának szinte egyetlen forrása, bár kis számban, de kerültek át tisztek a korzároktól is, illetve néha a kereskedelmi flottától is emeltek át tiszteket a haditengerészethez. Ők a vörös helyett kék egyenruhát viseltek, hogy ezzel is megkülönböztessék őket a „valódi” tengerésztisztektől.

XIV. Lajos halálakor a francia haditengerészet a teljes széthullás állapotában volt. A folyamatos háborúk teljesen kimerítették az ország költségvetését, a katonai kiadásokra fordítható pénz mind a hadseregnek ment. A király halálakor, a háborúskodások végén, a flotta állományába alig húsz sorhajó tartozott, melyek a szolgálatból kivonva, leszerelve korhadtak a kikötőkben. Flottafejlesztésre még sokáig nem volt pénz, a hajóépítések csak jóval később indultak be ismét, miután az ország kikerült a csődközeli állapotból. 1743-ban a francia flotta még mindig csak árnyéka volt hajdani önmagának, kevés volt a hajó, és azokon még kevesebb a képzett tengerész. A haditengerészetnek összesen 45 olyan hajója volt, mely több mint 40 ágyúval volt felszerelve. A flotta nem sokkal később mégis kénytelen volt harcba bocsátkozni.

Spanyolország ekkor már négy éve hadban állt Angliával. Franciaország igyekezett semleges maradni, de 1742-ben egy spanyol kötelék, mely eredetileg az itáliai spanyol területekre szállított utánpótlást, az őt üldöző angol flotta elől kénytelen volt Toulon kikötőjébe menekülni. Az angolok azonnal blokád alá vették a kikötőt, Franciaország második legfontosabb flottatámaszpontját, és a francia semlegességtől fikarcnyit sem zavartatva magukat megszállták a közeli Hyeres-szigeteket, hogy onnan tartsák fenn Toulon blokádját. Miután a spanyolokat nem lehetett rábírni, hogy a túlerőben levő angol hajórajjal való ütközetet megkockáztatva elhagyják a kikötőt, a franciához hasonlóan lepusztult spanyol flottától pedig nem várhattak felmentést, XV. Lajos végül utasította a haditengerészetet, nyújtson védelmet a spanyoloknak, és ha kell, harccal törje fel a blokádot, hogy azok vissza tudjanak térni Barcelonába.

A parancs végrehajtása azonban egyáltalán nem volt egyszerű. Toulonban a franciák 16 sorhajót tudtak összekaparni, melyek többsége leszerelt állapotban félreállítva korhadozott a kikötőben. Ezek újbóli felszerelése, illetve a szükséges javítások a végsőkig igénybe vették a támaszpont teljesítőképességét, mely a harmincévnyi békés időszak után erősen leromlott állapotban volt. Legalább ilyen nehéz volt a hajókat legénységgel ellátni, innen-onnan szedték össze nagy nehezen az embereket, akiknek szakértelme és fegyelme felettébb alacsony színvonalon állt. A touloni támaszponton a korabeli visszaemlékezések szerint teljes volt a káosz. A flotta parancsnokává a 77 éves Claude Elisée de Court de la Bruyére tengernagyot nevezték ki, aki 1715 óta, vagyis akkor már közel harminc éve nem járt a tengeren.

A spanyol flottánál semmivel sem volt jobb a helyzet. A flotta szintén létszámhiánnyal küzdött, különösen hogy a hosszúra nyúlt touloni tartózkodás alatt sokan megléptek a hajókról. Az anyaországból erősítésként szárazföldi úton kétezer embert küldtek a flottához, ezek fele azonban már útközben dezertált.

Miután a kikötőben végzett gyakorlatozással úgy-ahogy felkészítették embereiket a várható összecsapásra, a francia–spanyol hajóhad 1744 február 21-én 28 sorhajóval kifutott Toulonból, nem annyira győzelemre készülve, hanem inkább egy „majd csak lesz valahogy” hozzáállással. Az alig 14 éves Suffren a francia kötelék derékhadában haladó 64 ágyús Solide sorhajón kapott beosztást.

A franciák bíztak benne, hogy az angolok nem merik megtámadni a kíséretükben hajózó spanyol flottát, de ez természetesen hiú remény volt. Az angol parancsnok olyan utasítást kapott, hogy ha a két flotta közösen hajózik ki Toulonból, támadja meg mindkettőt. Az angolok már addig is gyakran nyitottak tüzet francia hajókra, legfeljebb utólag elnézést kértek, azt állítva, spanyoloknak nézték őket. Az angol kormány igazából már kereste az alkalmat arra, hogy a franciákat provokálva beugrassák őket is a háborúba. A britek ugyanis egyre féltékenyebben figyelték az Amerikában és Indiában növekvő francia jelenlétet és befolyást, s el voltak szánva rá, hogy megszerzik területeiket, és eltávolítják őket a brit érdekövezetek közeléből. Amikor tehát megtudták, hogy a francia–spanyol flotta kifutott Toulonból, a közeli szigeteknél állomásozó angol hadihajók is felhúzták a horgonyt, és azonnal az üldözésükre indultak.

Az angol flotta parancsnoka, a 68 éves Thomas Mathews, tapasztalt, jó hírnévnek örvendő tengerész volt, de francia kollégájához hasonlóan ezt megelőzően már vagy húsz éve csak szárazföldi beosztásokban teljesített szolgálatot, ráadásul betegeskedett is, vesekövek kínozták. Fájdalmas betegsége okozta állandó ingerültsége miatt nem jött ki beosztott parancsnokaival, Richard Lestock és William Rowley tengernagyokkal sem. A 65 éves Lestock-al különösen rossz volt a viszonya, már régebbről is ismerték, és ki nem állhatták egymást, ráadásul a flotta vezetését nem sokkal korábban még Lestock látta el, aki erősen sérelmezte, hogy parancsnoki megbízását nem véglegesítették, és helyére régi ellenségét nevezték ki. Beosztott parancsnokait Mathews nem látta el egyértelmű utasításokkal sem. Mikor a csata előtti napon a súlyos köszvénytől gyötört Lestock nagy kínok között átlátogatott a zászlóshajóra, hogy megbeszélje a teendőket a flottaparancsnokkal, Mathews csak annyit mondott neki: „Hideg az éjszaka, na jóccakát!” És visszavonult kabinjába.

Az angol flotta egész nap képtelen volt a csatasor kialakítására. A papírforma szerint a főparancsnoknak kellett volna vezetni a derékhadat, a két helyettes parancsnok közt rangidős Lestocknak az elővédet, Rowley-nak az utóvédet. Mathews azonban olyan utasítást adott, attól függ, hogy ki vezeti elővédet, hogy a flotta milyen irányba tart. Ha jobbra tartanak, akkor Lestock osztaga halad az élen, ha balra, akkor Rowley-é. Miután pedig a nap során a flotta többször is irányt váltott, délutánra már teljes volt a zűrzavar, a három angol osztag szétszóródott, és messze került egymástól. A helyzet kedvező lett volna egy francia támadáshoz, de Bruyére tengernagynak szigorú parancsa volt, hogy elsőként nem nyithat tüzet.

Másnap, február 22-én reggel az angol harcrend még mindig nem állt össze, a most hátul haladó Lestock az éjszaka során messze lemaradt a főerők mögött. Mathews reggel ismét felvonta a csatasor kialakítására felszólító jelzést, de csak Rowley osztaga tudott csatlakozni hozzá, Lestock még délben is több mérföldre a főerők mögött haladt. Mathews viszont nem akart tovább várni, mert a gyorsabb francia és spanyol hajók kezdték lehagyni őket. Látta, hogy a spanyol hajóraj csatasora szétszóródott, és úgy gondolta, fel tudja tartóztatni őket addig, amíg Lestock osztaga fel nem zárkózik, és aztán két tűz alá fogva megsemmisítik a spanyol hajókat, miközben Rowley leköti a franciákat. Délben Mathews felvonta a támadást elrendelő jelzést, de ugyanekkor elfelejtette bevonatni a csatasor kialakítását elrendelő, korábban felvont jelzőzászlókat. Lestock úgy döntött, az első jelzésnek ad elsőbbséget, és nem kezd támadásba addig, amíg osztaga nem állt fel szabályos harcrendbe. Mathews így magára maradt a spanyolokkal szemben, és még saját osztagának hajói sem követték mind a közelharcba.

Az angolok ennek ellenére így is alaposan megszorongatták a spanyolokat, több hajójukat súlyosan megrongálták, a 60 ágyús Poder sorhajót elfogták. A hátul kialakult helyzetet látva Bruyére délután négykor visszafordította flottáját, és a spanyolok felmentésére sietett. A francia hajókat támadó Rowley túl nagy távolságot tartott ellenfelétől, ráadásul csak a derékhad hajóit lőtte, a francia elővéd így a spanyolok segítségére tudott sietni, két tűz alá fogva az őket támadó angol hajókat.

Lestock csak négy óra után jutott olyan közel a harchoz, hogy első hajói tüzet tudtak nyitni a spanyolok hátsó hajóira. Mathews azonban egy órával később, hogy elkerülje a bekerítést, elrendelte a visszavonulást, a spanyolok előtt pedig szabad út nyílt Barcelona felé. A franciák visszafoglalták a Poder-t is, a hajó azonban olyan rossz állapotban volt, hogy megmentésével nem is próbálkoztak, inkább elsüllyesztették azt, ne akadályozza a flotta haladását. Az angoloknak három sorhajójuk olyan súlyosan megsérült, hogy azokat javításra Port Mahonba kellett vontatni. Ha a franciák határozott üldözésbe kezdenek, könnyen elfoghatták volna őket.

Az önmagában véve nem túl jelentős összecsapás messze hangzó, történelmi következményekkel járt. Az egyértelmű kudarc hadbírósági eljárást vont magával, melyet egyébként a vereségért egymást felelőssé tevő Mathews és Lestock is egyaránt követelt. A két öregúr közül végül Mathews húzta a rövidebbet, bár a legtöbb vádpont alól felmentették, de az ütközet során elkövetett taktikai hibái miatt elbocsátották a szolgálatból. Lestock védekezése azon alapult, hogy a zászlóshajó két jelzése a csatasor kialakításáról és a támadásról ellentmondott egymásnak, ő pedig úgy ítélte meg, hogy a csatasort elrendelő jelzés élvez prioritást. A bíróság egyetértett vele, és felmentette a vádak alól. (Nem mellékesen Lestock nagyon jó politikai kapcsolatokkal is rendelkezett. Egyébként Rowley sem úszta meg ép bőrrel az ütközetet követő hercehurcát. A csatát követően Mathews utódjává nevezték ki, de egy évvel később őt is leváltották, amikor nem volt hajlandó a vád oldalán tanúskodni a perbe fogott kapitányok ellen.)

Az egész hadbírósági eljárás zavaros jellegét mutatja, hogy a perek során elítélt hét kapitány közül négyet azért ítéltek el, mert a támadásra felszólító jelzés ellenére a csatasorban maradt, hármat pedig azért, mert kivált a csatasorból, hogy támadjon. A per minden szakértő szerint nagyon káros hatást gyakorolt a Royal Navy vezető beosztású tisztjeire, amennyiben jelentősen mérsékelte azok kezdeményezőkészségét és kockázatvállaló képességét. A csatasor fenntartása ettől kezdve még a korábbinál is merevebb dogmává vált. Egyetlen tengernagy vagy kapitány sem merte a csatasort megbontani, még akkor sem, ha ezzel egy nagy győzelem lehetőségét eresztette ki a markából.

A spanyolok és a franciák fényes győzelemnek tekintették az ütközetet, ami mindkét országban nagy ünneplést váltott ki, de a spanyolok ugyanekkor heves támadást indítottak a francia flottaparancsnok ellen, azzal vádolva, hogy cserbenhagyta őket, és túl később fordult vissza a támadás alatt álló spanyol hajóraj felmentésére. A két ország közti jó kapcsolatok fenntartása érdekében a király beáldozta De la Bruyére tengernagyot, akit leváltottak beosztásából, és áthelyeztek az atlanti flottához. A Toulon elleni blokád, valamint a francia kereskedelmi és hadihajók elleni rendszeres támadások miatt XV. Lajos az ütközet után egy hónappal, március 15-én, hadat üzent Angliának.

Az alig 14 éves Suffren a touloni ütközetben esett át a tűzkeresztségen. Hogy milyen szerepet is játszott a csatában, nem tudni, de jelentésében a Solide parancsnoka nagyon elismerően nyilatkozott a fiatal újonc képességeiről. Június végén a hajórajjal tért vissza Toulonba, ahol néhány hétig a szárazföldön teljesített szolgálatot, majd először a Pauline fregattra, augusztus elsején pedig a 64 ágyús Trident sorhajóra osztották be. A Trident fedélzetén kelt át először az óceánon, amikor a hajóval a karibi francia gyarmatokra szállítottak utánpótlást. Visszatérése után a következő évben áthelyezték az atlanti flottához, ahol a 12 ágyús Palme korvettre osztották be.

A francia haditengerészet olyan súlyos hiányt szenvedett tisztekben, hogy az alig 16 éves Pierre André a korvett második legmagasabb beosztását kapta meg, a hajó elsőtisztje lett. Parancsnoka se volt tapasztalt tengerésznek tekinthető, az ekkor zászlósi rangban szolgáló Pierre Claude Haudeneau de Breugnon még nem töltötte be a 28-ik évét. 16 évesen ma gyereknek számítana, de akkor Suffren-nek mégis fontos és felelősségteljes beosztást kellett ellátnia, egyebek közt neki kellett megszerveznie az őrséget, ellenőriznie a korvett felszerelésének kifogástalan állapotát, és a készletek feltöltöttségét. Fiatal kora ellenére tekintélyt kellett szereznie tengerészei előtt, amit egyebek közt az is nehezített, hogy alig értette meg őket. A bresti flottánál ugyanis túlnyomórészt bretonok szolgáltak, akik olyan dialektust beszélték, amit a délvidéki Provence-ból érkező Suffren szinte egyáltalán nem értett meg. Ez egyébként akkor és még sokáig általános jelenség volt a nagyobb országokban, ahol az egymástól távol eső egyes tájegységek nyelvjárásai között szinte akkora különbségek voltak, mintha két nyelvről lett volna szó. Suffren-nek is gyakorlatilag meg kellett tanulnia bretonul, hogy szót értsen tengerészeivel. (A nyelvjárások közti különbségeket csak a XIX. századtól kezdte elmosni az egységes oktatás és a sajtó.)

A nehézségek ellenére a két fiatal tiszt egy ideig jól kézben tudta tartani a hajót és a legénységet. A Palme főleg a La Manche csatornán járőrözött, hogy védje a halászhajókat és a part menti forgalmat az angol kalózok támadásaival szemben. 1745 december 29-én Calais közelében rajtaütöttek két angol privateer hajón, ám amikor a jól kezdődő összecsapás során eljutottak odáig, hogy meg kellett volna rohanni angol ellenfeleiket, a Palme legénysége megtagadta a támadási parancs végrehajtását. A két angol hajónak így végül sikerült elmenekülnie, és még a korábban zsákmányolt francia teherhajót is magukkal tudták vinni. Ahogy egy francia történész megjegyezte: „A korvettet irányító ifjú zászlós és túlságosan fiatal másodparancsnoka képtelen volt úrrá lenni egy nehéz helyzeten, és nem tudták ráerőltetni akaratukat arra a legénységre, melyet ennek ellenére akkor már három és fél hónapja vezettek.” Suffren itt tanulta meg, nem elég a szakmai tudás és a bátorság, el kell sajátítania a parancsolás művészetét is, és azt a képességet, hogy hatni tudjon embereire, lelkesíteni tudja őket, és rábírni arra, hogy veszélyes helyzetekben is kövessék őt. Ezt később mindig szem előtt tartotta, és kiemelt figyelmet fordított a tengerészeivel való megfelelő kapcsolatok megteremtésére.

A fiaskó egyébként egyik tiszt pályafutásában sem okozott törést, a haditengerészet nem volt abban a helyzetben, hogy válogatni tudjon a tisztek között. Breugnon már következő évben megkapta egy fregatt parancsnokságát, és később ragyogó karriert futott be a flottánál, ahol – akárcsak Suffren – az altengernagyi rangig jutott. (1792-ben a börtönben ölték meg a forradalmárok.) Elsőtisztje visszakerült a Trident-re, és annak fedélzetén vett részt az angolok által előző évben elfoglalt kanadai Louisbourg visszafoglalására indított expedícióban.

A kulcsfontosságú erődítmény visszaszerzésére a franciák nagy erőket mozgósítottak, a 32 hajóból álló, 3.500 katonát szállító inváziós flottát a haditengerészetet húsz sorhajója, és 21 fregattja kísérte. Louisbourg visszafoglalását követően a flotta a tervek szerint elfoglalta volna Port Royal városát – a mai Annapolist –, és megtorlásként ágyúzta volna Boston kikötőjét is. A hadművelet vezetésével Jean Baptiste de la Rochefoucauld de Roye-t, Anville hercegét bízták meg.

A vállalkozást azonban már a kezdetektől fogva balszerencse kísérte, a hadművelet rosszul indult, és még rosszabbul folytatódott. A haditengerészet siralmas anyagi helyzete és hiányos készletei miatt a flotta hajóinak felszerelése a tervezettnél jóval több időt vett igénybe, majd még a francia partok előtt tífuszjárvány tört ki a gyülekezőfélben levő hajókon. A flotta végül lekéste az átkelésre leginkább kedvező időt, és csak június végén indult útnak. Alighogy megérkeztek, hatalmas vihar csapott le rájuk, mely szétszórta a flottát, és sok hajót annyira megrongált, hogy vissza kellett küldeni őket Franciaországba. Az állandó viharok miatt a flotta három hónapon át nem tudott még kikötni se, a viharos időben és a zátonyokon több hajó is elsüllyedt. Ezután kezdett el pusztítani a skorbut, és a rosszul tartósított élelmiszerek miatt fellépő tömeges ételmérgezések. Az expedíció parancsnoka, De la Rochefoucauld, agyvérzést kapott és meghalt. Helyettese, Louis d’Estourmel, nem sokkal később megbetegedett, majd öngyilkosságot követett el. A parancsnokság ezt követően Taffanel de la Jonquiére-re szállt, aki tett egy utolsó kísérletet, hogy legalább a gyengén védett Port Royalt elfoglalja. Egy újabb vihar azonban végképp véget vetett az elátkozott expedíciónak, és a flotta visszafordult a hazai kikötők felé. A hajók közül alig néhány volt még hadrafogható állapotban, a többség a visszaemlékezések szerint csak úszó kórháznak volt tekinthető, alig volt annyi épkézláb emberük, hogy egyáltalán a vitorlákat kezelni tudják. A hazafelé vezető úton a flotta teljesen szétszóródott, hajói egyenként tértek vissza a kikötőkbe, és közülük többet is elfogtak az angolok. A tengerészek és a katonák közül több mint háromezren haltak meg a járványok miatt. A vállalkozás teljes kudarccal zárult, méghozzá úgy, hogy egyetlen lövést sem tudtak leadni az ellenségre. (A katasztrófába fulladt hadművelet parancsnoka, Rochefoucauld szelleme állítólag máig kísért a kanadai Georges-szigeten, ahol eltemették. Louisburgot egyébként a háború végén az angolok visszaadták a franciáknak.)

A fiatal Suffren épségben túlélte a hadjáratot, melynek kudarca nyilván nagyon mély benyomást tett rá. Alighanem ennek köszönhető, hogy később mindig igen nagy figyelmet fordított a legénység ellátására, emberei egészségügyi állapotára, és arra, hogy hajói készleteit minden lehetséges alkalommal feltöltsék friss élelmiszerekkel.

A háború első felében a franciák eredményesen használták a konvojrendszert. A gyarmatokról érkező hajókat nagy, gyakran több száz kereskedelmi hajóból álló konvojokba szervezték, melyekkel sikeresen tartották fenn a kapcsolatot távoli területeikkel és érdekeltségeikkel. A haditengerészet feladata ezeknek a konvojoknak a védelme volt, s nem is próbálkoztak azzal, hogy az angol flottára vereséget mérve szerezzék meg a tengerek feletti uralmat. Ez a stratégia egy jó ideig bevált, az angol flottát ugyanis lekötötte a hazai vizek védelme, és a Németalföldön harcoló angol csapatok ellátásának biztosítása. A franciák tehát sikeresen tartották fenn az összeköttetést gyarmataikkal, és a távoli területeken még kisebb sikereket is elértek a britekkel szemben, az indiai vizeken megvertek egy angol köteléket, és elfoglalták Madraszt. Az angoloknak súlyos veszteségeket okoztak a viharok is, melyek két év alatt majdnem tucatnyi sorhajójuk pusztulását okozták a hazai vizeken és a karibi térségben.

1747-re azonban az angolok is felismerték, a francia flotta inváziójától nem kell tartani, felesleges tehát erőik javát a hazai vizeken visszatartani. A haditengerészetnél jelentős személyi változások történtek, új, és agilis fiatal tengernagyok kerültek vezető pozíciókba, akik fő feladatuknak ezt követően a francia konvojok, és az azokat kísérő kötelékek levadászását tekintették, és ezzel nagy sikereket is értek el. Először 1747 május harmadikán, a Finisterre-fok közelében ütöttek rajta egy Kanada felé tartó francia konvojon. A 14 sorhajóból álló, George Anson vezette angol kötelék elsöprő túlerőben volt a konvojt kísérő hat francia sorhajóval szemben, azok azonban mégis felvették a harcot, és megpróbálták feltartóztatni a briteket, hogy időt nyerjenek a konvoj számára a menekülésre. A francia parancsnok, Taffanel de la Jonquiére, hogy erőit a ténylegesnél nagyobbnak mutassa, és ezzel óvatosságra késztesse a briteket, a három legnagyobb kereskedelmi hajót, melyek messziről hadihajónak tűnhettek, szintén beállította a csatasorba. Ez hiba volt, mert bár valóban alaposabb előkészületekre bírta az angolokat, de amikor a harc elkezdődött, két teherhajó legénysége az első lövésekre pánikba esett, és a csatasorból kiválva menekülni kezdett. Az angolok azonnal benyomultak az ellenség vonalában keletkezett széles résbe, és gyorsan szétszórták a francia köteléket, melynek hajóit ezután rövid, de véres közelharcban mind megadásra kényszerítették. A francia flottából csak két fregattnak sikerült elmenekülnie. A konvoj teherhajóinak többsége viszont egérutat nyert, a harminc hajóból az angolok csak hatot tudtak elfogni, bár a többiek közül végül csak 16 jutott el eredeti rendeltetési helyére.

Néhány hónappal később a történtek gyakorlatilag megismétlődtek. Az angolok ezúttal egy a Karib-tenger felé tartó hatalmas, 252 teherhajóból álló konvojon ütöttek rajta, melyet nyolc francia sorhajó kísért. Az ütközetre ezúttal is a Finisterre-foknál került sor, gyakorlatilag ugyanott, ahol a májusi összecsapás is történt. A francia flottát Henri Francois des Herbiers, L’Esttenduére márkija vezette, akinek utasítása volt arra, akár a hajóraj feláldozása árán is biztosítani kell a konvoj célba jutását, melynek elvesztése katasztrofális csapást jelentett volna a francia kereskedelemre és a karibi gyarmatokra. Nagyobb erőket azonban nem tudtak adni a konvoj védelmére, csak annyit tudtak tenni, hogy a kíséret hajóinak többségét ezúttal a flotta legkorszerűbb és legerősebb egységei közül válogatták ki. (Az angol stratégia egyébként a francia ellenkezője volt, konvojt kísérő hadihajóiknak nagy túlerejű ellenség támadása esetén vissza kellett vonulniuk, sorsára hagyva az általuk kísért konvojt. Az angolok számára ugyanis a tengeri fölényt biztosító hadihajók voltak a fontosabbak, nem a teherhajók, és azok rakománya.)

A francia kikötőket már szoros megfigyelés alatt tartó angolok idejében értesültek a konvoj kifutásáról, és október 25-én ismét a Finisterre-foknál állták útját az ellenségnek. A most Edward Hawke által vezetett 14 angol sorhajó ezúttal is nagy túlerőben volt a franciákkal szemben. Az ütközetnek nemcsak a helye, hanem a lefolyása is az előző ismétlése volt. A franciák csatasorba rendeződve a konvoj és a közeledő angol flotta közé álltak, és a végsőkig harcolva ameddig csak lehetett, igyekeztek feltartóztatni a támadókat, hogy biztosítsák a konvoj hajóinak a menekülését. A franciák mint általában, ezúttal is bátran harcoltak, hősies ellenállásuk az angolok elismerését is kiváltotta, ám a brit flotta túlerejével szemben esélyük sem lehetett a győzelemre. Ez a túlerő nem pusztán csak a hajók számában nyilvánult meg, hanem még inkább a tüzérségi fölényben, az angolok gyorsabban lőttek és pontosabban céloztak, s az ellenséges hajó testére célozva nem pocsékolták el tűzerejük javát azzal, hogy az árbocokat próbálták ellőni, mint a franciák.

Nyilvánvaló fölényüket látva az angol parancsnok nem ragaszkodott a csatasor kialakításához. Az ütközet kezdetén, nem sokkal dél előtt, felvonatta az „Általános üldözés” jelzést, s hajói egy részével a francia csatasort átkarolva két oldalról vette tűz alá az ellenséget, széttörve annak csatasorát, majd a francia hajókat véres közelharcban egyenként kényszerítette megadásra. Ezúttal a franciák sem mindig tűrték passzívan, hogy az angolok szétlőjék őket. A 74 ágyús Intrépide ügyes manőverezéssel kimentette a bekerítésből a zászlóshajót, a 80 ágyús Tonnant-ot, és az őket üldöző hajók támadásait visszaverve éjszaka sikeresen elmenekültek. A többi hat, mozgásképtelenné lőtt sorhajó azonban az éjszaka beálltakor, este hét óra után, végül kénytelen volt megadni magát.

A csata és a leszálló éjszaka azonban a konvojnak is elég időt adott a menekülésre. Az angolok nem tudták nagy erőkkel üldözőbe venni őket, az ütközetben ugyanis öt sorhajójuk súlyosan megsérült, több másikat pedig ezek, illetve az elfogott francia hajók védelmére kellett elkülöníteniük. A három megmaradt sorhajó és a Weazel korvett – az angol flottában szokatlan módon nem voltak fregattok – a következő napok során ugyan elfogták a Castor fregattot és több teherhajót, a konvoj nagyobb része, több mint kétszáz teherhajó, azonban végül elérte Martinique-ot.

Az ütközet veszteségeiről nincsenek pontos adatok, a becslések szerint a franciák körülbelül 800 halottat és sebesültet vesztettek, az angolok alig valamivel kevesebbet. A hat elfogott sorhajóval együtt azonban több mint kétezer francia tengerész is fogságba esett. Az ütközetek számos tanulsággal szolgáltak a britek számára. 1747 augusztusában a Csatorna Flotta új parancsnoka Edward Hawke lett, aki a beiktatása után kiadott Harcászati Szabályzatában például enyhítette a csatasor mindenáron való fenntartását elrendelő korábbi utasításokat, és egyes esetekben engedélyezte a kapitányoknak a csatasor elhagyását. Az elfogott francia sorhajók alapos tanulmányozása pedig hajóépítési elveik újragondolására kényszerítették a briteket. Az első Finisterre-foki csatában elfogott 74 ágyús L’Invincible különösen nagy hatással volt az angolokra. Augustus Keppel ezt írta róla: „Csak azt tudom mondani, hogy az Invincible felülmúlja az angol flotta valamennyi hajóját. Nem tehetek róla, de ez szégyen az angolok számára, akik pedig mindig nagy figyelmet fordítanak haditengerészetükre.” A következő évtized közepén induló angol flottaépítési program 74 ágyús, Valiant osztályú sorhajóit, a hasonló kategóriájú későbbi egységek mintaképeit, már az elfogott francia hajók alapján tervezték meg.

Az ekkor 18 éves Suffren maga is részt vett a második Finisterre-foki ütközetben. Valószínűleg korábbi kapitánya, a Trident parancsnoka, La Bédoyére sorhajókapitány vitte őt is magával új hajójára, a vadonatúj, 74 ágyús Monarque sorhajóra. A Monarque a harcok középpontjába került, egy jó ideig egyszerre öt angol sorhajó tartotta tűz alatt. A hajó valamennyi árbocát ellőtték, negyven találat érte a vízvonal alatt, és csak állandó szivattyúzással tudták a víz felszínén tartani. A sorhajó 650 fős legénységéből 130 ember esett el, 233 megsebesült. Elesett a Monarque kapitánya is, s az elsőtiszt hétórás harc után végül kénytelen volt bevonni a hajó zászlaját, és megadni magát az angoloknak.

Suffren, aki maga is megsebesült, élete végéig pályafutása egyik legdicsőségesebb eseményének tartotta a Monarque hősies harcát, melyről mindig nagy örömmel beszélt. A következő hónapokat azonban angol hadifogságban töltötte, melyet igyekezett kihasználni arra, hogy elsajátítsa az angol nyelvet, és amennyire a körülmények engedték, tanulmányozta a Royal Navy szervezeti felépítését, és harcászati eljárásait is. (Egy arisztokrata tiszt esetében a hadifogságot természetesen nem úgy kell elképzelni, hogy bezárva ücsörög egy cellában vagy egy barakkban. Felügyelet mellett, de többé-kevésbé szabadon közlekedhetett az angol városokban és kikötőkben, hiszen szöknie amúgy se nagyon volt hová. Ez a tisztességes bánásmód egyébként ekkor már csak a tiszteket illette meg, néhány évtized múlva pedig már azokat se. A napóleoni háborúk idején az elfogott francia hajók legénységét az angolok koncentrációs táborokra emlékeztető börtöntelepeken, és börtönhajókon zsúfolták össze.) Az angol történészek általában nem is mulasztják el megjegyezni, milyen sokat tanult tőlük Suffren, ami természetesen igaz is. Ugyanakkor viszont Suffren azt is leírta, mennyire elviselhetetlennek és visszataszítónak érezte az angolok beképzeltségét, és gőgös arroganciáját. Különösen megalázó volt számára, amikor látta a Hawke által a Temze torkolatában megtartott győzelmi felvonulást, melynek során az elfogott francia hajókat is felvonultatták és közszemlére tették. Az angolok iránti erős ellenszenvét élete végéig megőrizte, bár arra mindig ügyelt, hogy ez ne fajuljon a józan ítélőképességét elhomályosító gyűlöletté.

Az angol fogságból 1748 augusztusában szabadult, a háborút lezáró békeszerződések aláírását követően. Időközben megkapta a zászlósi rangot is, ám nem sokkal ezután kilépett a szolgálatból, és eredeti szándékainak megfelelően Máltára utazott, hogy belépjen a Jeruzsálemi Szent János Lovagrend kötelékébe. Apja már gyerekkorában erre szánta őt és egyik öccsét, s a felvételi engedélyt már nyolcéves korában megkapta. A nála egy évvel fiatalabb Paul Julien-el ellentétben azonban Pierre André csak időszakosan szolgált a máltai lovagoknál, s pályája nagy részét a francia haditengerészetnél töltötte, míg öccse élete végéig csak a Lovagrend hajóin szolgált.

A nagy múltú Máltai Lovagrend ekkor már anyagi és morális értelemben is túl volt pályafutása csúcsán, ám a régi dicsőség visszfénye még mindig ott ragyogott a Rend körül, és vonzó célponttá tette azt a kalandvágyó nemesi ifjak számára. (Közel egy évszázaddal korábban a nem igazán jó emlékezetű Kollonich Lipót is a Rend gályáin szolgált, és a harcokban magát többször is kitüntetve magas rangra jutott a katonai szolgálatban.) A francia haditengerészet számos nagy alakja, Tourville-től De Grasse-ig, a Rend hajóin tanulta a katona és tengerészmesterséget, s eredményeiket tekintve ez alighanem igen jó iskola lehetett.

Az evezős hajók használata némileg anakronizmusnak tűnhet már ebben a korban, a lovagok azonban szinte kizárólag csak a Földközi-tengeren garázdálkodó arab és török kalózok ellen harcoltak, akik szintén hasonló hajókkal szálltak tengerre. A kis merülésű, fürge, a térség változatos szélviszonyai között is mindenkor jól használható hajók remekül megfeleltek a rendszerint partközelben végrehajtott gyors rajtaütésekre, és a gyors menekülésekre. A máltaiak ugyanazt a harcmódot űzték, mint a muzulmán kalózok, a partok mentén portyázva rendszeresen rajtaütöttek azok kikötőin, felgyújtották a hajóikat, és elhurcolták az embereiket. Tekinthetjük ezt megelőző csapásnak is, bár már a kortársaik közt is többen voltak, akik úgy vélték, a máltai lovagok alapjában véve ugyanolyan kalózok, mint muzulmán ellenfeleik. XIV. Lajos egy időben meg is tiltotta, hogy francia állampolgárok máltai zászló alatt álló hajókon szolgáljanak.

A portyázások és rajtaütések kemény iskoláját Suffren is kijárta, és élete végéig hálás volt a máltaiaknak ezért a nevelésért. Az egyetlen kitüntetés, melyet mindig minden nyilvános megjelenésekor viselt, a lovagrend Nagykeresztje volt. A máltai gályákon nem voltak nemesi előjogok, ha a helyzet úgy hozta, a tiszteknek is meg kellett fogniuk a kötél végét. Ez is jó nevelés volt Suffren-nek, akire francia főnemesként korábban szintén jellemzőek voltak a nemesi sztárallűrök, és a kasztszellem. Feljegyezték, hogy a Finisterre-foki csatában leküldték lőszerért a raktárba, ő azonban rangjához méltatlannak tekintette az ágyúgolyók cipelését, és csak harmadik felszólításra engedelmeskedett. Ha megtagadja a parancsot, azzal se kockáztatott volna sokat, főrangú kadétként aligha kellett volna komolyabb fenyítéstől tartania. Ezt a hozzáállást és mentalitást szintén a máltai gályákon töltött évek törölték ki belőle.

Mindazonáltal Suffren Máltán töltött első, hároméves tartózkodásáról szinte semmit sem lehet tudni, mint általában a tengernagy fiatal éveiről. Egyetlen feljegyzés van ezekről az évekről, melyek szerint eldöntetlen párbajt vívott a Rend egy lovagjával, aki olajbogyó kereskedőnek csúfolta őt. Úgyszintén nem lehet tudni, 1751-ben miért tért vissza Franciaországba. Aligha a karrier miatt, ebben az évben csak szárazföldi beosztásokat kapott, majd a szolgálatból már kivont, segédhajóként működő Le Hardi gályára helyezték át. (A gályákat 1748-ban végleg kivonták a francia haditengerészet kötelékéből.) Suffren valószínűleg az időnkénti üresjáratok ellenére is úgy érezhette, a francia haditengerészetnél több lehetősége van az érvényesülésre, mint a muzulmán kalózokat hajkurászó kis máltai hadihajókon. A nagyon ambiciózus fiatal tiszt ekkoriban jegyezte meg apjának írott levelében: „Nem teremnek babérok a trágyakupacokon!”

1753-ban szintén egész évben a parton volt, majd következő évben az újonnan szolgálatba állított, 30 ágyús La Rose fregatton tett egy körutat a Földközi-tengeren. A következő feljegyzés 1755-ből származik, Suffren ekkor már a 70 ágyús Dauphin Royal sorhajó tisztje.

Eddigre a helyzet már megérett az újabb háborúra. Az angolok elégedetlenek voltak az előző háború eredményével, mely győzelmeik ellenére sem tudta megállítani a francia befolyás növekedését Észak-Amerikában és Indiában, és nem tudták visszavetni a francia kereskedelmi flotta egyre nagyobb szerepét sem a világkereskedelemben. Franciaország külkereskedelemből származó bevétele 1755-re a háború előtti értékének a duplájára nőtt. Az angolok egyre inkább úgy érezték, a franciák többet nyertek a háborúval, mint ők, ami ismét felélesztette a francia ellenes érzelmeket az országban, a köznép és a politikusok közt egyaránt. Az ötvenes évek közepére az angolok elszánták magukat az újabb háborúra, és elkezdték annak előkészítését.

Ezt a szokásos módon oldották meg, a francia hajók és gyarmati területek elleni hadüzenet nélküli támadásokkal igyekeztek kiprovokálni egy francia válaszcsapást, hogy aztán arra hivatkozva ismét azt állíthassák, nem ők kezdték a háborút. Az észak-amerikai angol gyarmatok telepeseinek milíciái az anyaországból érkező ösztönzésre gerillaháborút folytattak a kanadai franciák ellen, kisebb csapatok rendszeres rajtaütéseivel a francia települések, illetve a vízi és szárazföldi szállítmányok ellen. Az angol kormány hivatalosan ugyan elhatárolódott ezektől az incidensektől, de a franciák szükségét érezték kanadai csapataik megerősítésének. 1755 májusában egy húsz hajóból álló flottát indítottak Kanadába, a helyőrségek megerősítésére szánt háromezer katonával a hajók fedélzetén. A kötelékbe sorolták be Suffren hajóját, a Dauphin Royal-t is.

Az angol felderítés ezúttal is jó előre figyelmeztette Londont a konvoj indulásáról, ahonnan utasítást küldtek a térségben cirkáló angol hajóraj parancsnokának, Edward Boscawen-nek, tartóztassa fel a francia köteléket, és ha kell, erőszakkal is akadályozza meg, hogy az erősítés eljusson Kanadába. Boscawen hajói a rossz látási viszonyok között nem találták meg a francia hajórajt, de június 15-én Új-Fundland – akkori francia nevén Terre Neuve – közelében észrevették a ködben néhány nappal korábban a flottától elszakadt Alcyde, Lys, és Dauphin Royal sorhajókat. Az angol hajók felnyitott ágyúlőrésekkel, és tüzelőállásba kitolt ágyúkkal közelítették meg a jámborul csodálkozó franciákat, majd amikor a 64 ágyús Alcyde kapitánya szócsövön átkiabálva arról érdeklődött, országaik vajon időközben hadiállapotba kerültek e egymással, Boscawen barátságosan integetve visszakiabált a franciáknak: „Béke! Béke!” Majd kiadta a tűzparancsot. (A történet másik változata szerint a hadiállapotra vonatkozó kérdésre az elöl haladó angol sorhajó, a Dunkirk parancsnoka, Richard Howe válaszolt, aki a kérdésre igennel felelt, és rögtön tüzet nyittatott.)

Az erőviszonyok ismét teljesen egyenlőtlenek voltak, a Dauphin Royal és az eredetileg 64 ágyús Lys ugyanis csapatszállítóként, és nem hadihajóként vett részt a küldetésben. Hogy a katonáknak helyet csináljanak, a sorhajók legtöbb ágyúját hátrahagyták a kikötőben, s a hajókon mindössze 24, illetve 22 ágyút hagytak meg. Miután ugyanis még békeállapot volt, senki sem számított arra, hogy a hajóknak harcba kell majd bocsátkozniuk, s a flotta húsz hadihajójából 17-nek leszerelték az ágyúi többségét. A franciák ennek ellenére ezúttal is keményen ellenálltak, s a két rommá lőtt hajó csak négyórás tűzharcot követően adta meg magát a hét angol sorhajónak. (Egyébként az Alcyde kapitánya, Toussaint Hocquart de Blincourt, pályafutása során most harmadszor kényszerült megadni magát Boscawen-nek.)

A három francia hajó közül közül a Dauphin Royal volt a leggyorsabb, így látva a helyzet reménytelenségét, el tudott menekülni a nála lassabb brit sorhajók elől. A hajó Louisburgban ismét csatlakozott a már ott álló flottához, majd velük tért vissza Brestbe. Az összecsapásban Suffren ismét kitüntette magát bátorságával, s a Franciaországba való visszatérést követően a Dauphin Royal hadnagyává nevezték ki.

Az utánpótlást szállító konvoj rakományának és a katonáknak a többsége végül eljutott rendeltetési helyére, aminek alighanem szerepe volt abban, hogy amikor a békeszerető angolok a következő hónapban reguláris katonaságukkal is támadást indítottak a kanadai francia területek ellen, kétszeres túlerejük ellenére katasztrofális vereséget szenvedtek. (A gyarmati háborúk ütközeteiben egyébként rendszerint kis létszámú, egy-két ezer, vagy gyakran csak néhány száz fős reguláris katonaság vett részt, melyet a telepesek és a bennszülöttek kisegítő csapatai egészítettek ki.) A vereségre adott angol reakció az volt, hogy a még 1713-ban kezükre került területeken – a mai Nova Scotia, akkori nevén Acadia – szabályos etnikai tisztogatást rendeztek a még ott élő franciák között. Azokat, akik nem voltak hajlandók hűséget esküdni az angol koronának, elűzték otthonaikból, házaikat felgyújtották, vagyonukat elkobozták. A deportáltakat Angliába, vagy az amerikai angol gyarmatokra szállították, ahol nyomorúságos körülmények között, börtönökbe zárva, vagy hajléktalanként az utcán tengődve próbálták túlélni a következő éveket. Ez azonban csak keveseknek sikerült, a 12 ezer francia telepes közül kevesebb mint négyezer élte túl a deportálást, és tért vissza a háború után Franciaországba, vagy Kanadába. Anglia kanadai főkormányzója csak 2003-ban ismerte el a deportálás tényét – addig rendszerint a „kiutasítás” szóval jelölték a történteket –, de hivatalosan azóta se kért érte senki bocsánatot. (Hogy ne hatódjunk meg nagyon a francia krokodilkönnyektől, talán érdemes hozzátenni, háborúikban ők se mindig jártak el ennél humánusabb módon. Fél évszázaddal korábban a pfalzi örökösödési háborúban olyan pusztítást végeztek a német területeken, hogy a francia hadjáratot gyakran még ma is a tatárjárással állítják párhuzamba. Húsz évvel később pedig, Korzika megszállásakor, az inváziós erőket vezető francia tábornok a dühödt ellenállást látva a legnagyobb komolysággal javasolta a királynak, irtsák ki a sziget teljes férfilakosságát, a nőket és a gyerekeket pedig deportálják Franciaországba.)

Az angol hadihajók 1755 szeptemberétől hivatalos felhatalmazással minden francia hajót megtámadtak és elfoglaltak, amivel csak találkoztak. És nem csak a nyílt tengeren, az angolok közvetlenül a francia partok előtt is portyáztak, saját kikötőik előtt ütve rajta a francia kereskedelmi hajókon. Év végéig a britek több mint 300 francia hajót foglaltak el, melyeket odahaza értékesítettek, legénységüket, több mint hatezer tengerészt, pedig hadifogolyként börtönbe zárták. Elfogtak egy újabb francia sorhajót is, a L’Espérance a Kanadába utánpótlást szállító hajók közé tartozott, és hazafelé tartott, amikor az angolok a hazai partok közelében megtámadták. Bár ezen a hajón is csak 22 ágyút hagytak meg a 74-ből, ennek ellenére keményen ellenállt, és csak ötórás tűzharc után adta meg magát. A ronccsá lőtt hajó ekkor már olyan rossz állapotban volt, hogy a britek nem tudták elvontatni, és inkább felgyújtották. A L’Espérance kapitányának az angolok felajánlották, hogy szabadon engedik, ő azonban ezt visszautasította, kijelentve, kalózok fogságába esett, akiktől kegyelmet nem fogad el, legfeljebb váltságdíjat hajlandó fizetni nekik.

A támadásokra válaszul néhány francia kikötőben lefoglalták az ott álló angol hajókat, a király utasítására azonban ezeket szabadon kellett engedni. Bár a londoni nagykövetet hazarendelte, XV. Lajos még mindig a béke fenntartásában reménykedett, és abban, az angol Parlament őszi ülésszakán a britek majd kedvezőbb hangot ütnek meg. Szokásos óvatosságán kívül a királyt az ország rossz anyagi helyzete is habozásra késztette, a nyári párizsi tőzsdekrach az egész költségvetést megrendítette. Azonban bármennyire is igyekeztek ezt elkerülni, év végére Párizsban is kénytelenek voltak tudomásul venni, hogy a háború valójában már hónapok óta zajlik. December 21-én ultimátumot adtak át az angoloknak, az elfogott hajók és tengerészek visszaszolgáltatását követelve. Miután az angolok ezt elutasították, a hadiállapot hivatalosan is beállt.

(Folyt. köv.)

Ha érdekesnek találod a Hét tenger írásait, a Donably támogatói oldalán keresztül a lehetőségeidnek megfelelő összeggel anyagilag is segíteni tudod a blog működését.

https://www.donably.com/het-tenger-blog

Köszönet minden támogatásért!