Hét tenger

A Sátán admirálisa 02.

2024. július 21. 15:01 - savanyújóska

A francia haditengerészetet viszonylag jó állapotban érte az újabb háború kitörése. Az előző háborúban a konvojcsatákban és balesetekben 29 sorhajót és fregattot vesztettek, eddigre azonban nemcsak ezeket a veszteségeket sikerült pótolni, hanem még tovább is tudták növelni a flotta erejét. A király állandó óvatoskodása és takarékoskodása, valamint a flotta fejlesztését ellenző politikai és katonai lobbi erős ellenállásának dacára a tengerészeti miniszter, Jean Fréderic Phélypeaux de Maurepas, majd az őt követő Antoine Louis Rouille, nagyon sikeresen tevékenykedett, és 1755-re hatvan sorhajóra és 22 fregattra növelte a flotta létszámát. A hajók a legmagasabb színvonalat képviselték, a legénységi állomány és a tisztikar minősége azonban már erős kívánnivalókat hagyott maga után.

Az ekkor hadnagyi rangban levő Suffrent 1756 májusában visszavezényelték Toulonba, ahol a 64 ágyús Orphée sorhajón kapott beosztást. Ezúttal is éppen időben érkezett ahhoz, hogy ne maradjon le a háború első nagy tengeri ütközetéről.

A hadművelet már egy hónappal korábban elkezdődött. Az angol támadások megtorlásaként a francia vezetés úgy döntött, elfoglalják az 1708 óta angol kézen levő Menorca (Minorca) szigetét, mely Gibraltár mellett az angol haditengerészet legfontosabb támaszpontja volt a mediterrán térségben. A touloni francia támaszponttól viszonylag kis távolságra fekvő sziget könnyen elérhető célpont volt, s a franciák úgy gondolták, a szigetet majd felajánlhatják a spanyoloknak a háborúba való csatlakozásukért cserébe, vagy a háború utáni béketárgyalásokon visszacserélhetik az angolok által elfoglalt amerikai vagy indiai gyarmati területeikre. Hogy a hadműveletről eltereljék a figyelmet, a franciák csapatokat vontak össze a La Manche partján, azt a látszatot keltve, a brit szigetek inváziójára készülnek.Az inváziós csapatok behajózása Toulonban.

Az inváziós csapatok behajózása Toulonban.

 

A hadicsel ezúttal bevált, az angolokat, az újkori hadtörténelemben szinte egyedülálló módon, sikerült megtéveszteni a hadművelet valódi célját illetően. A britek észlelték ugyan a csapatösszevonásokat Toulon és Marseille környékén, de úgy vélték, ez a figyelemelterelés, az ellenség valódi szándéka a brit szigetek inváziója. A haditengerészet javát ezért a hazai vizeken koncentrálták, a Földközi-tengeren csak egy kisebb, három sorhajóból és négy fregattból álló, rosszul felszerelt köteléket hagytak. Ezzel megnyitották az utat a francia flotta előtt, mely április tizedikén hagyta el Toulon kikötőjét. A 176 teherhajóra összesen 12 ezer katonát hajóztak be, valamint azok teljes felszerelését, és többheti ellátmányát. Az expedíciós erőt Louis Francois Armand de Vignerot du Plessis, Richelieu hercege irányította. A konvojt biztosító 12 sorhajó és öt fregatt vezetését Roland Michel Barrin de la Galissoniére vette át, aki ugyan képzett tengerész volt, de pályafutása nagyobb részét addig adminisztratív beosztásokban töltötte. A flotta parancsnoka 63 évesen még nem számított különösebben öregnek, de nagyon rossz egészségi állapotban volt, orvosai határozottan ellenezték, hogy tengerre szálljon, de a király kérését nem akarta visszautasítani. Zászlaját a 80 ágyús Foudroyant sorhajón vonta fel, s a hajón vele együtt utazott Richelieu, és egy előkelő vendég, a franciákkal szövetséges Frigyes, württembergi herceg, aki megfigyelőként kísérte el a flottát. (Talán ideje megemlíteni, hogy a háború nem csupán az angolok és a franciák, hanem Európa úgyszólván összes országa között folyt. Az angolok és a franciák előző alkalommal az első osztrák örökösödési háborúban kerültek szembe egymással, most pedig a később hétéves háborúként ismertté vált, és szintén egész Európára, valamint Amerikára és Indiára is kiterjedő háború során. A szárazföldi hadműveletek ismertetése azonban feleslegesnek tűnik, minket itt csak az angolok és a franciák közti tengeri háborúk eseményei érdekelnek.)

A vállalkozást végig szerencse kísérte. A franciák úgyszólván találomra szálltak partra a szigeten, melyről csak régi, elavult térképeik voltak, így április 18-án egyszerűen csak partra tették csapataikat az első, erre alkalmasnak látszó öbölben. A partraszállás azonban teljes meglepetésként érte a szigeten állomásozó négyezer fős, a 85 éves William Blakeney által vezetett angol helyőrséget, és mire azok észbe kaptak, a támadóknak már a teljes inváziós erőt sikerült kihajózni. A további előrenyomulás során a franciák számíthattak a sziget lakosságának a támogatására is, akik nem túlzottan kedvelték a briteket, és ahogy tudták, segítették a franciákat. A túlerő elől az angol csapatok Port Mahonba vonultak vissza, a jól megerősített, bár hiányos készletekkel rendelkező Saint Philippe erődbe, s ott várták a felmentő csapatok érkezését.A Minorca megszállására induló flotta elhagyja a francia partokat.

A Minorca megszállására induló flotta elhagyja a francia partokat.

 

A flotta biztosította a partraszálló erőket, de nem vette azonnal blokád alá Port Mahon – a mai Maó – kikötőjét, aminek köszönhetően az ott állomásozó három sorhajó és két fregatt el tudott menekülni Gibraltárba. Utóbb ezért sok kritika érte La Galissoniére-t, akinek azonban szigorú parancsa volt, hogy a legcsekélyebb kockázatot se vállalja, s elsődleges és szinte kizárólagos feladatának a csapatok biztosítását tekintse. Az angol hajók így elérték Gibraltárt, ahol azonnal riasztották az ott állomásozó flottát, melyet John Byng tengernagy vezetett.

Az 52 éves Byng rangban a Royal Navy második embere volt, aki tíz sorhajójával nem sokkal korábban érkezett Gibraltárba, hogy átvegye a Földközi-tengeri angol flotta parancsnokságát. Menorca megtámadásáról értesülve gyorsan összeszedte a rendelkezésére álló erőket, s 13 sorhajóval, négy fregattal, és egy korvettel már május nyolcadikán kifutott, hogy felmentse az ostromlott erődöt.

Az angolok közeledését egy francia fregatt jelezte először, május 17-én este. A két flotta másnap reggel egymás látóterébe került, de a leszálló ködben nem sokkal később ismét szem elől tévesztették egymást. Csak május 19-én délelőtt találkoztak ismét, és ellentétes irányba vitorlázva megindultak egymás felé, miközben kialakították csatasorukat. A délnyugatira forduló szél az angoloknak kedvezett, ők kerültek a támadásra kedvezőbb szél felőli helyzetbe. Byng azt tervezte, megvárja, amíg elővédje első hajói elhaladnak a francia csatasor utolsó hajói mellett, majd valamennyi hajójával egyszerre fordulva megközelíti a francia csatasort, és azzal párhuzamos irányba állva közelharcot kezd az ellenséggel. A fordulás után azonban a most az angol csatasor élére kerülő osztag, melyet Temple West tengernagy vezetett, nem közelítette meg az ellenséget, hanem egyszerűen csak helyben megfordult, és a franciákkal párhuzamosan haladt tovább, azoktól viszonylag nagy távolságban. West osztagának hátsó hajói Byng újabb jelzésére végül mégis megközelítették az ellenséget, és heves tűzharcba bocsátkoztak vele. Ennek során az utolsó hajó, a 64 ágyús Intrepid, elvesztette előárbocát, kormánya pedig megsérült. Az irányíthatatlanná vált sorhajó keresztbe fordult a többiek előtt, akik kénytelenek voltak jobbra-balra kitérni, hogy ne ütközzenek neki az Intrepidnek. Az angol csatasor középső része így teljesen szétesett, s széles rés nyílt West és Byng osztaga között, mely kiváló lehetőséget nyújtott volna a franciáknak egy támadásra, és az angol csatasor teljes szétverésére. La Galissoniére azonban tartotta magát a kapott utasítások „csak semmi kockázat” irányelvéhez, és megelégedett azzal, hogy csatasorát szorosra zárva visszaverte az angolok támadási kísérleteit.A minorcai csata.

A minorcai csata.

 

Byng még mindig azon erőlködött, hogy szétzilált csatasorát helyreállítsa, és amikor zászlóshajója, a 90 ágyús Ramillies kapitánya azt javasolta neki, támadják meg a francia vonalat, hogy ezzel is példát mutassanak a többieknek, azt felelte: „Csak nem akar engem, a flotta tengernagyát lejáratni azzal, hogy egyetlen hajóval támadjak! Matthews úr balszerencséjére volt olyan elfogult, hogy nem egész flottájával támadt, én viszont próbálom ezt elkerülni.” Az angol flottában támadt zűrzavart látva La Galissoniére kissé széltől fordult, és az angoloktól eltávolodva kivonta flottáját a harcból, majd valamivel távolabb ismét csatasorba állította hajóit, és várta, az angolok mit fognak csinálni.

Ekkor már kezdett sötétedni, és mivel még mindig nem sikerült a csatasort újból kialakítani, Byng nem erőltette tovább a harcot, inkább dél felé fordult, és távolodni kezdett a franciáktól.

Az ellenség visszavonulását látva La Galissoniére üldözni kezdte az angolokat, de nem sokkal később ő is visszafordult, mivel elővédjének négy, súlyosabban sérült hajója miatt nem tudott elég gyorsan haladni, azzal pedig, hogy sérült hajóit hátraküldi, ő sem akarta a csatasort megbontani, és flottáját meggyengíteni. Az éjszakát így mindkét fél a hajók sérüléseinek kijavításával töltötte, másnap pedig az ismét leszálló köd miatt nem tudtak újra harcba bocsátkozni.Roland-Michel Barrin de La Galissonière.

Roland-Michel Barrin de La Galissonière.

 

A partraszállt hadsereg tisztjei távcsöveikkel a partól figyelték az ütközetet, nem minden aggodalom nélkül, hiszen tudták, ha a flotta vereséget szenved, az számukra is végzetes következményekkel fog járni. Richelieu meg is jegyezte: „Nagyon érdekes játék folyik ott, uraim. Ha La Galissoniére úr legyőzi az ellenséget, papucsban folytathatjuk tovább az ostromot, de ha megverik, végső lehetőségként a háború kiterjesztéséhez kell folyamodnunk.” A csata után a tengernagynak küldött levelében pedig ezt írta: „Az Ön dicsősége nagyobb örömet szerzett nekem, mint a sajátom!

Byng még három napig cirkált Minorca közelében, de nem tudta magát elszánni egy újabb támadásra. La Galissoniére követte az angolok mozgását, de ő sem támadt, megelégedett azzal, hogy flottájával az angolok és Port Mahon közé állt, elvágva a briteket az ostromlott erődtől. Byng végül haditanácsot hívott össze, mely úgy döntött, a hajók kijavítására vonuljanak vissza Gibraltárba, majd ha erősítést kapnak, ismételjék meg a támadást a franciák ellen. Abban az esetben pedig, ha az erőd addigra elesik, koncentrálják erőiket Gibraltár védelmére.

Az ütközet önmagában véve nem volt jelentős összecsapás, csak néhány hajó sérült meg komolyabban, a két fél veszteségei pedig nagyjából egyenlőek voltak, mindkét oldalon körülbelül 200 halott és sebesült. (Suffren hajója, az Orphée, 19 embert vesztett.) Az angol történészek nem is mulasztják el mindig megemlíteni, milyen jelentéktelen kis győzelem volt a franciáké. (Rendszerint azt is hozzáteszik, az angol hajók tüzérsége gyengébb volt – ami nem igaz –, rosszul voltak felszerelve, és hiányos volt a személyzetük. Ugyanezt azonban el lehet mondani a franciákról is. La Galissoniére az ütközet előtt a hadseregtől kért kölcsön embereket, hogy hajóin fel tudják tölteni a létszámot, az erős szélben és hullámzásban azonban a katonákat szállító csónakok többsége nem tudta elérni a hadihajókat.) A minorcai csata igazi jelentősége azonban nem önmagában rejlett, hanem a következményeiben. Június 29-én, 70 napos ostrom után, Fort Saint Philippe megadta magát, s az angolok ezzel elvesztették egyik legfontosabb támaszpontjukat a Földközi-tengeren. A Bynget leváltó Edward Hawke július végén már késve érkezett 21 sorhajójával, Port Mahon addigra már megadta magát – a helyőrség szabadon távozhatott –, a francia flotta pedig visszatért Toulonba.

Ugyanekkor az angolok Kanadában ismét vereséget szenvedtek, s a francia erők Indiában is visszaverték a britek első támadásait, szárazföldön és tengeren egyaránt. A Genovai Köztársaság beleegyezésével a franciák Korzikán is csapatokat tettek partra, hogy elejét vegyék annak, Port Mahon helyett a britek itt építsenek ki új flottatámaszpontot maguknak. A háború tehát egyáltalán nem kezdődött jól a britek számára, s a beérkező hírek hallatán Londonban sokan úgy hitték, itt a világvége. Az egyik angol politikus így kiáltott fel: „Vége! Nem vagyunk többé nemzet!” A hisztérikus közhangulatban a kormánynak szüksége volt valakire, akit bűnbakként dobhatnak a közvélemény elé, hogy ezzel eltereljék a figyelmet a felső vezetés felelősségéről, akik nem készültek fel kellően a háborúra, és bedőltek a francia elterelő hadműveletnek a La Manche-nál. (A kormány nem sokkal később így is megbukott, helyére a harcosan franciaellenes William Pitt kabinetje került.)John Byng.

John Byng.

 

Byng magától értetődő bűnbak volt. A csata után először előléptették, majd amikor július végén hazaérkezett, azonnal letartóztatták, és börtönbe zárták. A hadbíróság egy mondvacsinált eljárás végén bűnösnek találta a Harcászati Utasítások be nem tartásában, és a kötelességmulasztás vétkében, amiért halálra ítélték. Kivégzése mindazonáltal a király, II. György egy személyben meghozott döntésének volt köszönhető, a tengernagyot ugyanis a hadbíróság, az Admiralitás, és a kormány egyaránt kegyelemre ajánlotta, és még francia ellenfelei, köztük Richelieu hercege is közbenjárt az érdekében. Az uralkodó azonban ragaszkodott a kivégzéshez, amit Portsmouth kikötőjében, a Monarch fedélzetén hajtottak végre 1757 március 14-én. (A Monarch eredetileg Suffren egyik korábbi hajója volt, a Monarque, melyet az angolok a második Finisterre-foki csatában fogtak el.) Voltaire gúnyosan jegyezte meg: „Abban az országban hasznos dolog időnként megölni egy-egy admirálist, hogy ezzel is bátorítsák a többieket.

Port Mahon védelmének vezetőjét, William Blakeney-t, ugyanakkor hősként ünnepelték, és hazatérését követően a király bárói címet adományozott neki. (Temple West tengernagyot, akinek ügyetlen manőverezése a minorcai vereség egyik fő oka volt, hazatérésekor szintén hősként fogadták, és altengernaggyá léptették elő.) A másik oldalon a Toulonba visszatérő La Galissoniére-t szintén óriási ünneplés fogadta. Néhány héttel később Párizsba indult, hogy jelentést tegyen a királynak, aki marsalli rangot akart adni neki. Erre azonban már nem kerülhetett sor, a már nagyon rossz egészségi állapotban levő La Galissoniére ugyanis útközben, október 26-án, a hintójában halt meg.

A francia haditengerészet tehát jól kezdte a háborút, és helyzete egy ideig biztatónak látszott. A flotta bővítése az első hónapokban töretlen lendülettel folytatódott tovább, 1757-ben a francia flotta minden korábbinál erősebb volt, 107 sorhajót és fregattot tudhatott állományában. A flotta sikerrel biztosította a kanadai és indiai csapatok ellátását, és néhány kisebb összecsapásban legyőzte, vagy visszaverte a vele szembeszálló angol erőket. Emlékezetes bravúr volt, amikor Martinique közelében a 36 ágyús Atalante fregatt megtámadta és elfogta a 64 ágyús angol Warwick sorhajót.70 ágyús francia sorhajó, valószínűleg a Dauphin Royal, metszetrajza.

70 ágyús francia sorhajó, valószínűleg a Dauphin Royal, metszetrajza.

 

Azonban bár ez ekkor még nem volt nyilvánvaló, a viharfelhők már javában gyülekeztek a francia haditengerészet felett. Franciaország ugyanis a szárazföldön is súlyos, nagy költségekkel járó háborút vívott, elsősorban az angolokkal szövetségben harcoló Poroszország ellen. A britek már ekkor is mindig nagy gondot fordítottak arra, hogy kontinentális vetélytársaik erejét megosszák, és olyan szövetségest találjanak maguknak, melyet mindig ki lehet játszani ottani riválisaikkal szemben, arra kényszerítve őket, hogy erőforrásaik javát a hadseregre, és ne a flottára fordítsák. (Ezt a szerepet ekkoriban Poroszország játszotta, nem sokkal később azonban Oroszország vette át tőle, és azt egészen máig meg is tartotta. Az európai riválisok sakkban tartásáért cserébe a britek, majd később az amerikaiak, átengedték az oroszoknak a szárazföldi dominanciát, és odadobták nekik Kelet-Európát.)

Ez a stratégia ezúttal is kiválóan bevált. A kontinentális háború mellett a francia vezetés a tengeri és gyarmati harcokat teljesen mellékes eseményeknek ítélte, és a rendelkezésre álló erőforrásokat szinte teljes egészében az előbbire fordította. Amikor a Kanadából erősítésért küldött Louis Antoine Bougainville 1758 őszén találkozott a hadügyminiszterrel, az csak annyit felelt a további utánpótlásra vonatkozó igényre: „Nem fogjuk az istállót oltani, amikor a ház is ég!” Bougainville végül összesen 400 katonával tért vissza Kanadába, a kormány ennyire tartotta érdemesnek ottani gyarmatait.

A Minorcánál győztes mediterrán flotta tengerészei az ütközet utáni ünnepléseket követően egy évig nem kaptak fizetést, ami tömeges dezertálásokat, és zendüléseket eredményezett. Amikor 1757 decemberében a touloni flottát bízták meg, hogy a Kanadába utánpótlást szállító konvojt biztosítsa, már csak hat sorhajót és két fregattot tudtak kiküldeni erre a feladatra, az új flottaparancsnok, Jean Francois de Bertet de la Clue Sabran vezetésével. Suffren a zászlóshajó, a 80 ágyús Ocean fedélzetén szolgált, a sorhajó egyik ütegének parancsnokaként.

A flotta azonban nem jutott messzire, amikor útjukat állta a gibraltári flotta 14 sorhajója, Cartagena kikötőjébe menekültek, melyet az angolok, a spanyol semlegességgel nem törődve, szoros blokád alá vettek. A Toulonból erősítésként küldött három sorhajót 1758 február 28-án az angolok a kikötő előtt tartóztatták fel, s hosszú harc után két sorhajót – köztük a franciák korábbi zászlóshajóját, a Foudroyant-ot – elfogtak, a harmadik pedig zátonyra futva elsüllyedt. A Cartagenában álló francia kötelék az erős szembeszélben nem tudta elhagyni a kikötőt, és a tengerészek, köztük Suffren, kénytelenek voltak tehetetlenül végignézni társaik vereségét. A blokád alá vett kötelék csak májusban tudott visszaszökni Toulonba. A kanadai konvojt végül az atlanti flotta hajói kísérték át az óceánon, a háborúban ez volt a francia haditengerészet utolsó sikeres hadművelete.A cartagenai csata.

A cartagenai csata.

 

Brestben ugyanekkor tífuszjárvány söpört végig a kikötőn, és az ott állomásozó hajókon. A becslések szerint a hajókon és a szárazföldön körülbelül 10-15 ezer ember halt meg, a súlyos létszámhiány miatt a flotta gyakorlatilag harcképtelenné vált. A következmények nem is várattak sokáig magukra. Louisburg kulcsfontosságú erődítménye 1758 július 26-án elesett, a nyugat-afrikai francia kereskedelmi állomásokat a britek az év végén foglalták el. Az angol hajók háborítatlanul támadták a francia kereskedelmi hajózást, teljesen elvágva a gyarmatokat az anyaországtól. A britek rendszeresen támadták a francia partokat és kikötőket, s több ezer katonával végrehajtott nagy partraszálló hadműveleteket indítottak Cherbourg és Cancale kikötője ellen, komoly sikerekkel. A britek egy időre elfoglalták a francia partok előtt fekvő Belle Ile és Aix szigetét is. Csak a St. Malo elleni támadásuk vallott kudarcot. A Royal Navy sorhajói ágyúzták Toulon és Le Havre erődítményeit. Az angol kormány kijelentette, jogában áll bármilyen semleges hajót megállítani és elkobozni, mely bármilyen árut szállít Franciaországnak. A döntés különösen a spanyol és holland kereskedelmet érintette érzékenyen, aminek következménye volt, hogy Spanyolország később a franciák oldalán lépett be a háborúba, Hollandia pedig az angol várakozásokkal és kívánságokkal ellentétben megőrizte semlegességét.

A francia udvarban azonban úgy tűnik, egyszerűen fel sem fogták, mennyire súlyos a helyzet. Az angol támadásokra válaszul úgy döntöttek, egyetlen csapással véget vetnek a háborúnak, úgy, hogy erős hadsereggel partra szállnak Angliában, és egy franciákkal szimpatizáló uralkodót ültetnek a trónra. A jelölt ebben az esetben is az utolsó Stuart, a francia udvarban élő Charles Edward, a „Szép Charles” volt, akinek tíz évvel korábban már majdnem sikerült a visszatérés, ám a skót klánok fegyelmezetlensége és a francia támogatás elmaradása miatt serege Culloden-nél, a „skót Mohácsnál”, végül megsemmisítő vereséget szenvedett. Most 330 hajón összesen 45 ezer francia katona indult volna Anglia felé, hogy hathatós támogatást adjon Charles trónigényének.Charles Edward Louis John Sylvester Maria Casimir Stuart.

Charles Edward Louis John Sylvester Maria Casimir Stuart.

 

A nagyszabású terv előfeltétele volt a touloni flotta 12 sorhajójának egyesítése a bresti flotta 21 sorhajójával. A touloni osztag, melyet ismét De la Clue vezetett, 1759 augusztus ötödikén innen-onnan összeszedett legénységgel elhagyta Toulont, ám 17-én a Gibraltári-szorosban egy angol fregatt észrevette a hajórajt. Az Edward Boscawen vezette angol flotta 14 sorhajója azonnal üldözőbe vette a franciákat, akik azonban a szorosból még ki tudtak jutni az óceánra, és észak felé fordultak. Az üldöző angol hajókkal a sarkában De la Clue éjszaka parancsot adott a tatlámpák eloltására, abban bízva, az éjszakai sötétségben és a viharos időben az angolok így majd szem elől tévesztik őket. Ez így is történt, csakhogy a francia sorhajók éjszaka szintén szem elől tévesztették egymást, és a viharos szélben a hajóraj szétszóródott. Öt sorhajó, és a flotta mindhárom fregattja elszakadt a főerőktől, és Cadizba vonultak vissza. A megmaradt hét sorhajóval La Clue továbbra is északnak tartott, de lelassította kötelékét, abban bízva, az éjszaka lemaradt hajói tartják az irányt, és napközben majd ismét csatlakoznak hozzá. Amikor délelőtt vitorlák tűntek fel a láthatáron, a francia parancsnok sokáig azt hitte, saját hajói közelednek, Boscawen ugyanis nem vonatta fel árbocaira az angol lobogót. A franciák csak akkor kaptak észbe, amikor üldözőik már a közelükbe értek, és szemmel is azonosítani lehetett a hajókat.

A menekülésre ekkor már késő volt, az angolok délután kettőkor lőtávolságon belülre értek. A francia kötelék egyik hajója, a 74 ágyús Centaure, a hajórajból kiválva egymaga próbálta feltartóztatni az angol flottát, hogy időt adjon társainak a menekülésre, de csak öt angol hajót sikerült egy ideig lekötnie, mígnem hősies harc után a rommá lőtt sorhajó végül megadásra kényszerült. Boscawen zászlóshajója, a 90 ágyús Namur, délután négy körül érte utol a francia zászlóshajót, az Ocean-t, és heves közelharcba kezdett vele. A tűzharc a sötétedés beálltáig tartott, s az ellenség fölénye ellenére a franciák jól helytálltak a küzdelemben. Az angol zászlóshajó súlyosan megsérült, s Boscawen-nek éjszaka át kellett szállnia a 80 ágyús Newark-ra.A lagosi csata.

A lagosi csata.

 

A francia zászlóshajó, mely a küzdelemben több mint 2.500 lövést adott le, szintén súlyosan megrongálódott, legénységéből 170 ember meghalt, vagy megsebesült. Utóbbiak közt volt a flottaparancsnok, De la Clue tengernagy is, aki súlyos lőtt sebet kapott mindkét lábába, s egyiket később amputálni is kellett. Az éjszaka során aztán két újabb francia sorhajó szakadt el a flottától, nem egészen világos, hogy véletlenül, vagy pedig szándékos dezertálásról volt szó. A Souverain a Kanári-szigetekre, a Guerrier pedig Rochefortba hajózott, így 19-én reggelre már csak négy sorhajó maradt La Clue flottájában. A francia parancsnok tisztjeivel egyetértésben úgy döntött, a harc folytatásának nincs értelme, és a közeli portugál partok felé vette az irányt, hogy semleges kikötőben keressenek menedéket.

Az üldöző angolokkal a sarkukban a francia hajóknak sikerült elérniük a Lagos melletti Almadora-öblöt, ott azonban a zászlóshajó, az Ocean, és a 74 ágyús Redoutable zátonyra futott. A part menti sziklákra felfutott hajók sérülése nyilvánvalóan végzetes volt, a legénységet azonnal elkezdték kiszállítani a partra. Az angolok azonban a semlegességgel nem törődve behatoltak a portugál felségvizekre, és tűz alá vették a zátonyra futott hajókat. Miután az ellenállásra már lehetőség sem volt, az Ocean parancsnoka bevonta a hajó zászlaját, és megadta magát a briteknek, akik a zátonyra futott hajót elfoglalták, majd miután a fedélzetén maradt 160 embert fogságba ejtették – ami semleges területen úgyszintén minden jogszabállyal ellentétes volt –, a hajót felgyújtották. A Redoutable ugyanerre a sorsra jutott.

Az utolsó két francia sorhajó, a 74 ágyús Téméraire és a 64 ágyús Modeste, az öböl mélyén, a portugál parti erődök ágyúinak védelme alatt keresett menedéket. A súlyosan sebesült francia flottaparancsnok, akit a zátonyra futott zászlóshajóról az elsők között szállítottak partra, megpróbált védelmet kérni hajóinak a helyi portugál parancsnoktól, de nem járt sikerrel. Az erődök ágyúi a tisztesség kedvéért leadtak a levegőbe néhány lövést, de ennél nagyobb ellenállást nem mutattak a britekkel szemben, akik akadálytalanul nyomultak be az öbölbe, és rövid harcot követően a tétlenül szemlélődő portugálok orra előtt elfogták, és elvontatták a két francia sorhajót. Utóbb többen kritizálták is a francia parancsnokot, mégis mit várt a portugáloktól, amikor Portugália ekkor már jó ideje gyakorlatilag angol gyarmatnak volt tekinthető, és ahogy a franciák fogalmaztak, a brit hadihajók úgy hajózhattak a portugál felségvizeken, mintha Plymouth mellett manővereztek volna.Angol hadihajók a Lagosnál elfogott francia sorhajókkal.

Angol hadihajók a Lagosnál elfogott francia sorhajókkal

 

A francia zászlóshajón elfogott tengerészek közt volt az ekkor 30 éves, tüzértisztként szolgáló Suffren is, aki ezúttal már másodszor esett angol fogságba. A többi fogollyal együtt Gibraltárba, majd később Angliába szállították, ahol tisztként jó bánásmódban volt része, de ezúttal is nagyon megalázónak érezte, hogy megint el kellett szenvednie az angol győzelmi ünnepségek látványát.

A lagosi ütközet tehát átütő angol győzelemmel zárult, a touloni hajórajt gyakorlatilag teljesen szétverték. A britek két francia sorhajót megsemmisítettek, hármat elfogtak. A Cadizba menekült öt sorhajót az angolok blokád alá vették, de a téli viharokat kihasználva azoknak sikerült kimenekülniük a kikötőből. Eredetileg olyan utasítást kaptak, csatlakozzanak a bresti flottához, csakhogy addigra már azok is súlyos vereséget szenvedtek, az öt hajó így inkább visszatért Toulonba.

Érthetetlen módon a francia vezetés a lagosi vereség után sem adta fel az inváziós terveket, bár ekkor már az őszi időjárás se kedvezett a tervezett hadműveletnek. A bresti hajóraj októberben parancsot kapott, hogy fusson ki, és gyűjtse össze a Quiberon-öbölnél az invázióhoz felhalmozott készleteket. A flotta a rossz idő miatt csak november közepén tudott kifutni, parancsnoka, Hubert de Brienne de Conflans, abban reménykedett, ebben a tengeri hadműveletekhez már nem kedvező évszakban sikerülhet észrevétlenül végrehajtania az akciót. Az angol felderítés azonban ezúttal is kiválóan működött, s idejében jelezte a 21 francia sorhajó kifutását a Csatorna Flotta parancsnokának, Edward Hawke-nak, aki 23 sorhajóval indult az ellenség üldözésére. Bár az erők papíron majdnem egyenlőek voltak, Conflans-nak nem volt sok illúziója flottája tényleges harcértékét illetően. Az előző évi katasztrofális tífuszjárvány az addig is súlyos létszámhiánnyal küzdő flotta négyezer tengerészével végzett, helyükre a hadsereg katonáit, illetve tapasztalatlan, tengert sokszor még nem is látott újoncokat vezényeltek, de még ezekkel sem sikerült megfelelően feltölteni az állományt. Az angol flotta feltűnésekor így Conflans nem is próbálkozott a harccal, helyette inkább a Quiberon-öböl veszélyes sziklazátonyai között próbált meghúzódni, úgy gondolva, a viharos időben az angolok ide nem mernek utána jönni.Csata a Quiberon-öbölben.

Csata a Quiberon-öbölben.

 

Hawke azonban habozás nélkül követte a franciákat, és hajóit csatasorba sem állítva, menetből rohanta le azokat. Az angol hajók mint terelőkutyák a birkanyájat, úgy hajtották neki a franciákat a parti szikláknak. A britek két francia sorhajót elfogtak, két másik egy rosszul végrehajtott fordulás következtében a viharban felborult és elsüllyedt, három pedig zátonyra futott, ezeket később vagy saját legénységük, vagy az angolok gyújtották fel. Az éjszaka során a francia flotta teljesen szétszóródott, akár a touloni flotta a lagosi csatában. A megmaradt sorhajók Conflanst zátonyra futott zászlóshajójával együtt faképnél hagyva Rochefortba, illetve a Vilaine-folyó torkolatához menekültek. Az angolok ismét átütő győzelmet arattak, bár a sziklákon nekik is odaveszett két sorhajójuk.

A kettős csatavesztés gyakorlatilag véget vetett a francia haditengerészet háborús részvételének. 1759 a franciák számára a katasztrófa éve volt, míg az angol történetírásba mint a csodák éve – Annus Mirabilis – került be. A megmaradt francia sorhajók kikötőikbe szorultak be, és a háború hátralevő részében nagyobb hadműveletet már nem voltak képesek indítani. A haditengerészetnél uralkodó zűrzavart tovább növelte a háborús kiadások miatt fellépő pénzügyi csőd, és a belpolitikai válságok, melyeknek köszönhetően a háború hét éve alatt öt haditengerészeti miniszter váltotta egymást ebben a tisztségben. A haditengerészeti költségvetés a katasztrofális vereségeket követő évben, 1760-ban, az előző évi harmadára esett vissza, ami mutatja a vezetés flotta iránti bizalmának elvesztését.Egy másik festmény a nevezetes ütközetről. Középen a 74ágyús Thésée, mely egy túl éles forduló következtében oldalára dőlt, és pillanatok alatt elsüllyedt.

Egy másik festmény a nevezetes ütközetről. Középen a 74 ágyús Thésée, mely egy túl éles forduló következtében oldalára dőlt, és pillanatok alatt elsüllyedt.

 

A haditengerészet összeomlásának logikus következménye volt a francia gyarmatbirodalom szinte teljes széthullása is. Louisburg után Kanadában hosszú harcot követően elesett Quebec és Montreal is, s gyakorlatilag a teljes francia Kanada angol megszállás alá került. A britek kezére került szinte valamennyi karibi francia gyarmat is, elesett Martinique, Guadeloupe, Saint, Dominika. Ugyanerre a sorsra jutottak a nyugat-afrikai francia területek is Szenegálban és Gambiában. Indiában az Ile de France (Mauritius) szigetén állomásozó hajóraj négy sorhajója és a Francia Kelet-indiai Társaság hajói sokáig sikeresen verték vissza az angol támadásokat, és biztosították az indiai csapatok utánpótlását. 1761-re azonban az angolok itt is áttörtek a francia védelmen, januárban, közel egyéves ostrom után elesett a francia területek központja, Pondicherry. A várost az angolok felgyújtották, és szinte földig rombolták. A háború végére Louisianán, Mauritiuson, valamint néhány kisebb szigeten kívül a franciák kezén nem maradt semmi korábbi gyarmataikból. A gyarmati kereskedelem összeomlása, a gyarmati áruk piacról való eltűnése a francai gazdaságra is katasztrofális hatással volt.

Az angol provokációk, a hajóik és gyarmataik elleni sorozatos támadások hatására végül a spanyolok is elvesztették türelmüket, és 1761-ben ők is hadat üzentek Angliának. A lehető legrosszabbkor, amikor a szövetséges franciák már döntő vereséget szenvedtek a tengeren, és semmilyen érdemi támogatást nem tudtak adni a spanyoloknak, akiknek esélyük sem lehetett a Royal Navy-vel szemben. Az angolok egy éven belül elfoglalták Floridát, Kubát, és a Fülöp-szigeteket. A brit uralom ezzel körbeért az egész világon, Spanyolország után most Anglia lett az a birodalom, mely felett soha nem nyugodott le a Nap.

A triumfáló Britannia ezzel együtt megszerezte kereskedelmi tengerészetének dominanciáját is. Nyolcezer kereskedelmi hajójuk több mint félmillió tonnás űrtartalmával, és az őket védő haditengerészettel biztosította a tengeri abszolutizmust Nagy-Britanniának. Ahogy a franciák írják, a Royal Navy hibátlan szervezettséggel, vasfegyelemmel, és a diplomáciai, jogi, erkölcsi megfontolások teljes mellőzésével elérte a tengerek feletti uralmat. A hétéves háborút lezáró békeszerződésekben Franciaország legtöbb gyarmatát elvesztette, bár Minorcáért cserébe a britek visszaadták Martinique-ot és Guadeloupe-ot, a spanyolok pedig visszakapták Kubát és a Fülöp-szigeteket. (Utóbbiról a békeszerződés aláírásakor még nem tudták, hogy az indiai brit csapatok közben elfoglalták. Így miután a szerződésben nem foglalkoztak a hovatartozásával, visszaállt a háború előtti status quo.)A 80 ágyús Cambridge sorhajó vízrebocsátása Deptford-ban, 1755-ben. A kép jobb oldalán a 100 ágyús Royal George, melyet a valóságban egy évvel a Cambridge után bocsátottak vízre.

A 80 ágyús Cambridge sorhajó vízrebocsátása Deptford-ban, 1755-ben. A kép jobb oldalán a 100 ágyús Royal George, melyet a valóságban egy évvel a Cambridge után bocsátottak vízre.

 

Sovány vigaszt jelenthetett a franciáknak, hogy míg haditengerészetük gyakorlatilag teljes vereséget szenvedett, addig állami kalózaik, a korzárok, ezúttal is taroltak. A háború végéig körülbelül 2.600 angol hajót fogtak el, és nagyjából 90 millió fontnyi kárt okoztak az angol gazdaságnak. Az állami kalózkodásnak komoly nemzetgazdasági jelentősége is volt, a háború második felében jóformán csak a korzárok által zsákmányolt angol hajók árui tartották valamennyire életben a gyarmati árukra alapozó francia üzemeket, és ők tartották fenn az összeköttetést a még megmaradt néhány gyarmattal is. Némelyik nagyban dolgozó korzár, mint Charles Cornic, vagy Francois Thurot, katonai szempontból is komoly hadműveleteket hajtott végre. Cornic a háború alatt 12 konvojt juttatott francia kikötőbe, átvezetve őket az angol blokádon, és visszaverve az azokat érő brit támadásokat. Thurot 1760 februárjában 1200 katonával szállt partra Írországban, elfoglalta és kifosztotta Carrickfergus városát, és kiszabadította az ottani börtönben őrzött francia tengerészeket. Visszatérés közben azonban társai cserbenhagyták, ő pedig elesett az üldöző angol fregattokkal vívott harcban.

A francia korzárok olyan sikeresen tevékenykedtek, hogy az angolok saját magánvállalkozóik nagy részét kénytelenek voltak azzal megbízni, hogy ne a francia kereskedelmi hajókat támadják, hanem inkább a sajátjaikat védjék a francia korzárokkal szemben. Az angol haditengerészet ehhez nem rendelkezett elegendő hajóval, mivel a kisebb egységek helyett hagyományosan inkább a tengeri fölény kivívására alkalmas sorhajók és fregattok építésére helyezték a hangsúlyt. Az angol privateer-ök így gyengébben teljesítettek mint korábban, a háború végéig „csak” 1500 francia hajót fogtak el.Francois Thurot.

Francois Thurot.

 

Az elfogott hadi és kereskedelmi hajókkal együtt körülbelül hatvanezer francia tengerész került fogságba. A britek a franciák által rendszerint csak koncentrációs táboroknak nevezett börtönökben tartották őket fogva, embertelen körülmények között. A háború végéig közülük majdnem kilencezren haltak meg a betegségek és az éhezés következtében. Amikor a háború után hazatértek Franciaországba, és beszámoltak fogva tartásuk körülményeiről, a felháborodás hulláma söpört végig az egész országon, ami a háborús vereségek megaláztatásaival együtt gyűlöletté fokozta az angolokkal szembeni ellenszenvet. Egy francia történész szerint: „A túlélők rendkívüli gyűlöletet ébresztettek a britek iránt, mely gyűlölet az amerikai függetlenségi háború, a forradalom, és a birodalmi háborúk alatt is tovább élt.” A gyűlölettel együtt járt a bosszúvágy is, a tömegek és a vezetés egyaránt revansért kiáltott. Ez később igen jól jött a haditengerészetnek, melynek a háború végére csupán 47 sorhajója maradt a 145 angollal szemben. Az új tengerészeti miniszter, Stephen Francois de Choiseul, a közvélemény támogatását maga mögött tudva a háború után ismét nagy flottaépítési programot indított, melynek köszönhetően a haditengerészet rövid időn belül kilábalt a válságból, és visszanyerte korábbi erejét. Ez tette lehetővé a következő háborúban elért sikereket, ugyanakkor a hatalmas költségek nagy szerepet játszottak abban, hogy az ország gazdasága végképp összeomlott, s az általános elégedetlenség végül forradalomhoz vezetett.

A touloni arzenál. A háttérben a hajógyárak.

A touloni arzenál. A háttérben a hajógyárak.

 

Suffren-nek nem kellett a háború végéig fogságban maradnia, egy hadifogolycsere keretén belül már 1760 nyarán kiszabadult, miután esküt tett rá, hogy a háború hátralevő részében már nem fog fegyvert az angolok ellen. Ezt az ígéretét be is tartotta, s miután már nem volt lehetősége rá, hogy a háborúban hazájának hasznára legyen, a tengerészeti miniszter engedélyével határozatlan idejű szabadságot vett ki, s 1761 áprilisában ismét Máltára utazott, hogy a Lovagrend hajóin szolgáljon tovább. Másfél évig tartó második máltai tartózkodásáról ugyanolyan keveset tudni, mint az elsőről, csupán feltételezés, hogy ez idő alatt a muzulmán kalózok elleni harcokban vett részt.

Suffren eredeti szándéka az volt, hogy Máltán is marad, és kéri felvételét a Rend állandó tagjai közé. (Levelei szerint Máltára távozásának egyik oka az volt, hogy megundorodott a felvilágosodás francia értelmiségének „szentimentális pacifizmusától”.) Ismeretlen okból azonban a hétéves háború vége felé, 1762 augusztusában visszatért Franciaországba, ahol bekapcsolódhatott a háborúban szétrombolt haditengerészet újjáépítésébe. Az eltökélt és energikus tengerészeti miniszter – és egyben hadügyminiszter –, Francois de Choiseul, nagy lendülettel látott munkához, és 1763-ban bejelentett flottaépítési terve szerint a haditengerészet erejét 80 sorhajóra, és 45 fregattra akarta növelni. Az angolokkal szembeni bosszúvágyat ügyesen meglovagolva az egyes tartományokat, nagyvárosokat, és nagyobb kereskedelmi szövetségeket arra ösztönözte, hogy ők fedezzék egy-egy hadihajónak a megépítését. Ilyen módon végül 17 sorhajó és egy fregatt építésének költségeit sikerült a haditengerészeti költségvetés helyett civil testületekre áthárítani. (Ezek a hajók az adományozók nevét kapták, innen származnak az olyan furcsának tűnő hajónevek, mint a Ville de Paris, vagy a Commerce de Marseille.)

Az erőltetett flottaépítés így is komolyan megterhelte a költségvetést, ami erős belső ellentételeket szült a kormány tagjai közt. A legnagyobb gátló tényező a király volt, az óvatoskodó, határozatlan, és fukar XV. Lajos, aki mindenképpen szeretett volna elkerülni még egy háborút, és aggódott miatta, hogy a flottaépítés ismét szembefordítja őket Angliával. A király, tulajdonképpen teljesen érthető módon, inkább a belpolitikai feszültségek és a gazdasági nehézségek kezelését tartotta fontosnak, nem az Anglián való bosszút. 1770-ben végül menesztette is az agresszívabb külpolitikát követelő hadügyminisztert, attól tartva, az a végén még káros befolyást fog gyakorolni a külügyminisztériumra is, melyet Choiseul unokatestvére irányított.Étienne François de Choiseul.

Étienne François de Choiseul.

 

Esküjének megfelelően Suffren csak a háború befejezése után, 1763-ban vállalt ismét aktív tengeri szolgálatot a flottánál. A Pléiade fregattra osztották be, mely három testvérhajójával együtt a nyár és az ősz során a marokkói Salé kikötőjében tanyázó kalózok ellen indított támadásokat. A hadjáratból visszatérve Suffren egy memorandumot juttatott el a minisztériumba, egyenesen a tengerészeti miniszternek címezve, ami az észak-afrikai kalózok féken tartásának lehetőségeiről és módozatairól szólt, melyről Suffren-nek nyilván máltai szolgálata alatt is volt alkalma tapasztalatokat szerezni. Egy 34 éves hadnagytól kissé szokatlan volt, hogy észrevételeit rögtön a legmagasabb rangú tisztviselővel osztja meg, Choiseul azonban kedvezően fogadta a beadványt, melynek tartalmát maga is érdekesnek és értékesnek találta. Válaszlevelében ezt írta: „Az Ön által ezzel a memorandummal felvázolt őrjáratok terve jól összehangoltnak tűnik, és elégedetten látom, hogy csak néhány dologban tér el attól, amit a korzárokkal szemben mi javasoltunk a hadi és kereskedelmi hajóinknak. Csak hálás lehetek Önnek, hogy megosztotta velem gondolatait egy ilyen érdekes témáról.

A memorandum egyik kimondatlan célja egyébként az lehetett, hogy Suffren felhívja magára a figyelmet a minisztériumban. Ez sikerült is neki, Choiseul felfigyelt a láthatóan intelligens, tapasztalt, és jó képességű tisztre, akivel a későbbiekben is több-kevesebb rendszerességgel leveleztek. Nyilván ennek is volt köszönhető, hogy a következő évben Suffren végre megkapta első önálló parancsnoki beosztását, a 20 ágyús Chameleon chebec-en. Még a francia haditengerészetnél sem számított különösebben gyors karriernek 35 évesen először önálló parancsnokságot kapni, egy ilyen idős tiszt már jóval korábban is kaphatott volna egy kisebb hajót. Suffren mellőzése valószínűleg nem képességei fel nem ismerésének köszönhető, minden jel szerint addig is megbecsült tiszt volt, akit felettesei talán szívesebben láttak maguk mellett beosztott tisztként, mint egy jelentéktelen kis hajó önálló parancsnokaként.

Első hajója a két évvel korábban vízrebocsátott, 37 méter hosszú Chameleon a Földközi-tengeren népszerű, és gyakran használt chebec-ek közé tartozott, melyek a francia haditengerészettől 16 évvel korábban végleg kiselejtezett gályák egyenesági leszármazottainak voltak tekinthetők. (Ez a hajótípus idehaza kevéssé ismert, így nevének nincs egységes magyar írásmódja sem. Használják rá a sebek, xebec, szebek, szebeka, chebek nevet is.) A hajók a gályához hasonló karcsú, áramvonalas, kis merülésű hajótesttel épültek, és két vagy három árbocon ugyanannyi latinvitorlával voltak felszerelve. A hajók szinte mindig vitorlával haladtak – egyébként ugyanúgy, mint a gályák –, de evezőkkel is el volt látva, melyeket szükség esetén gyorsan fel lehetett szerelni. Az evezőket, melyeket természetesen nem rabszolgák húztak, hanem a hajó tengerészei, azonban már csak vészhelyzetekben vették igénybe, ami lehetőséget biztosított arra, hogy a fedélzeten viszonylag nagy számú, általában 20-30 ágyút helyezzenek el.Háromárbocos chebec.

Háromárbocos chebec.

 

A chebec gyors, fordulékony, könnyen manőverezhető hajó volt, ideális a felderítésekre, a portyázó hadviselésre, és a kisebb partraszálló hadműveletek lebonyolítására. A francia haditengerészetnél megbecsült hajóknak számítottak, már csak azért is, mert kevés volt belőlük. Kinevezése tehát új hajója kis méretei ellenére is megelégedéssel töltötte el Suffrent, aki minden bizonnyal már Máltán is szerzett tapasztalatokat ezzel a típussal. A Chameleon parancsnokságát 1764 május nyolcadikán vette át.

Suffren első parancsnokságának eseményeiről azonban szintén nem lehet sokat tudni. Egy esetről maradt csak feljegyzés, amikor 1764 szeptemberében a Chameleon és a Pléiade fregatt a viharos idő elől a Formentera-sziget egyik öblében kerestek menedéket. Hogy valamivel eltöltse az időt, Suffren úgy döntött, feltérképezi a szigetet Ibizától elválasztó tengerszorost. A még mindig erős hullámzás azonban felborította csónakjukat, három tengerész a vízbe veszett, a többieket a Pléiade csónakja halászta ki, vagy mint Suffren is, kiúsztak a partra.

1765-ben Suffrent áthelyezték a Chameleon testvérhajójára, a Singe chebec-re. Ezzel a hajóval vett részt 1765 nyarán az arab kalózok elleni újabb hadműveletben, melyben a 64 ágyús Union sorhajón kívül négy fregatt, két chebec, és két mozsárágyúval felszerelt ágyúnaszád vett részt. Suffren hajójának feladata az volt, hogy Gibraltár és Oran között cirkálva védje a támadásoktól a kereskedelmi hajókat, és szükség esetén csatlakozzon a Georges Francois Godefroy de Framond vezette főerőkhöz. Framond köteléke bombázta Salé és Larache kikötőjét, és közben észrevették, hogy a kalózok egyik fregattja a Loukkos folyón felhajózva a torkolatban keresett menedéket. A sekély víz miatt a nagy hajók ide nem tudtak feljutni, így a sorhajó és a fregattok nagyobb csónakjaival indítottak támadást az arab fregatt ellen. Az akciót a két chebec, és a többinél kisebb merülésű Licorne fregatt támogatta.

A fregattot többszöri próbálkozásra végül sikerült felgyújtani, de közben két chebec-et fedeztek fel a folyón, a torkolattól még távolabb. A hadművelet parancsnoka ezeket is megpróbálta felgyújtani, de csónakjait a kalózok a folyó két partjáról heves tűz alá vették. Az egyik chebec-et így is sikerült felgyújtani, de a tüzet a hajó legénysége el tudta oltani, így csak megrongálni tudták a hajót. A támadók ugyanekkor a kétfelől érkező ellenséges tűzben igen nagy veszteségeket szenvedtek, a 16 csónakból hetet elsüllyesztettek, 250 tengerész elesett vagy vízbe fulladt, 49-en fogságba estek. Suffren hajója, mely a támadásban csak három halottat vesztett, szeptember végén tért vissza Toulonba.XV. Lajos korabeli francia sorhajó.

XV. Lajos korabeli francia sorhajó.

 

Következő év tavaszán Suffrent saját kérésére a Union sorhajóra osztották be, mely Marokkóba indult, a szultánnal folytatott béketárgyalásokra kiküldött delegációval a fedélzetén. Hogy Suffren játszott e valamilyen szerepet a tárgyalások során, nem lehet tudni, de május 30-án sikerült megkötni az arabokkal a barátsági egyezményt és a kereskedelmi szerződést. A Union július végén tért vissza Brestbe, Suffren pedig elkísérhette a királynak az útról beszámoló követeket Versailles-ba. Az alkalmat nyilván kihasználta arra is, hogy az udvarban és a minisztériumban kapcsolatokat építsen ki magának, aminek a gyümölcse lehetett az is, hogy augusztus 18-án fregattkapitánnyá léptették elő.

(Folyt. köv.)

 

Ha érdekesnek találod a Hét tenger írásait, a Donably támogatói oldalán keresztül a lehetőségeidnek megfelelő összeggel anyagilag is segíteni tudod a blog működését.

https://www.donably.com/het-tenger-blog

Köszönet minden támogatásért!

14 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://htenger.blog.hu/api/trackback/id/tr7018451335

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

bz249 2024.07.21. 16:38:41

Ez volt az a haboru, amit a franciak mar a szovetseg kialakitasanal elvesztettek, mert a standard muveleteket (Belgium es a Rajna-volgy megszallasa) nem lephettek meg ugyanis az az osztrak szovetseges birtoka volt.

Galaric 2024.07.22. 07:11:31

Valahogy a franciáknak nem nagyon ment ez a tengeri hadviselés... :)
Érdekes, hogy nem ismerték fel ennek a fontosságát. Vagy, ha fel is ismerték nem sokat tettek a nem nagyon működő rendszerűk megrefolmárására.

gigabursch 2024.07.22. 09:10:06

Menorca/Minorca.
Földrajzi ismereteim szerint ez két külön sziget. Nem értettem a zárójelet.

XV. Lajos és a vízözön.
Nem utána volt, hanem már alatta.
Nem volt egy túl felelős államgazdálkodás a részéről

savanyújóska 2024.07.23. 16:24:02

@gigabursch: "Nem értettem a zárójelet."

A sziget mostani, és az akkori neve.

"Nem utána volt, hanem már alatta."

15 évvel a halála után tört ki a forradalom. Vagyis akármit csinált, az utódnak lett volna még ideje helyrehozni, ha nem olyan ő is, amilyen.

SirHiggins 2024.07.24. 16:14:26

Anglia és Portugália szövetséges volt (messze nem gyarmati jellegű függésben) gyakorlatilag folyamatosan 1386-tól. Így azért nem olyan hűűűdegonooosz dolog, amit Boscawen csinált.

Pájer_ Csaba 2024.07.25. 01:25:52

@SirHiggins: szerintem itt most nem az angolok alázása történt, hanem a korabeli francia vélemeny közlése az angol-portugál örökbarátságról. (Amúgy a nagy szövetseg nem volt folytonos 1580-tól 1668-ig Spanyolországgal volt perszonálúnióban, formailag mint önálló állam, de facto Madridból kormányozva. Ez egy idő után olyan nyilvánvalóvá vált, hogy IV. Fülöp ténylegesen is megpróbálta beolvasztani Portugáliát, ami 1640-ben a restaurációs háborúhoz vezetett, és 1668-ra elűzték a spanyolokat, az angol-portugál viszony - az angol polgárháborúban játszott portugál szerep miatt - hűvös maradt.)

Pájer_ Csaba 2024.07.25. 01:27:54

Alig várom a folytatást!^_^
A chebec lett az új kedvenc vitorlásom, szereleem első látásra. Asszem elkezdek gyűjtögetni a makettre.

bz249 2024.07.25. 08:04:52

@Pájer_ Csaba: raadasul ekkorra a viszony tenylegesen atalakul nem veletlen, hogy Ricardo az angol iparcikkert portugal bort peldaval illusztralja a komparativ elonyoket (meg pont megerte Brazilia fuggetlenseget, mint az elmelet fenyes bizonyitekat, hogy mennyite kolcsonosen elonyos igy kereskedni)

bz249 2024.07.25. 08:14:32

@Pájer_ Csaba: es ugye ez a csata 1759-ben, tehat nem sokkal a nagy liszaboni foldrenges (1755) utan jatszodik, tehat Portugalia nincs eppen top formaban.

SirHiggins 2024.07.25. 09:42:28

@Pájer_ Csaba: However, in 1640, England supported the Portuguese House of Braganza to take power in Portugal replacing the House of Habsburg, putting an end to a 60-year dynastic union between Portugal and Spain. England's support for Portugal during their Restoration War was confirmation of the renewal of the alliance.

en.wikipedia.org/wiki/Anglo-Portuguese_Alliance

Pájer_ Csaba 2024.07.25. 13:07:46

@SirHiggins: 1662 után szállt be Anglia. Addig basztak a Portugálokra, mert befogadták az elmenekült royalistákat. Miután győztek a Stuartok, onnantól lett jó megint a viszony.

SirHiggins 2024.07.25. 13:49:38

@Pájer_ Csaba: meg előtte pár száz éve már. De egyébként lényegtelen, a tárgyalt időben jóban voltak.

savanyújóska 2024.07.25. 14:03:36

@SirHiggins: "messze nem gyarmati jellegű függésben"

Portugália helyzetére történészek használják a félgyarmat, pszeudo-gyarmat, vagy nem hivatalos gyarmat (colónia informal) kifejezéseket. De attól függetlenül, milyen volt a portugál–angol viszony, a háborúban Portugália semleges volt, vagyis a felségvizein nem lehetett volna harci cselekményeket folytatni.

"nem olyan hűűűdegonooosz dolog, amit Boscawen csinált"

Közismert elfogulatlanságodat bizonyítandó, ezt majd ismételd meg a sorozat negyedik része után is.

@Pájer_ Csaba: "elkezdek gyűjtögetni a makettre"

Feltételezem a klasszikus darabra gondolsz.

www.super-hobby.hu/products/Le-Chebec.html

Már nem gyártják, de külföldről biztosan be lehet szerezni. A modell egyébként a Le Requin nevű chebec párizsi tengerészeti múzeumban látható modelljének másolata. A hajóról van egy könyvem, ha rászánod magad az építésre, PDFben el tudom küldeni.

SirHiggins 2024.07.25. 17:35:40

@savanyújóska: az adott hb-ban talán semleges, de egyébként szövetségesi viszonyban. Így azért érthető, hogy merre húztak inkább a portugálok.
Btw sosem mondtam, hogy objektív vagyok. Te sem vagy az :P :)
süti beállítások módosítása