Ha Kaliforniáról van szó, a legtöbb embernek nyilván Los Angeles és San Francisco jut eszébe, a nemzeti parkok, és hogy viszonylag közel van Las Vegas és a Grand Canyon. A mexikói határ menti San Diego valahogy nincs bent annyira a köztudatban, pedig ha az ember már eljutott Kaliforniáig, feltétlenül érdemes lenne itt eltöltenie egy-két napot. San Diego mindenképpen sokkal rendezettebb és tisztább, mint a két másik nagyváros, és szerintem hangulatosabb is. (Los Angelesnél biztosan.)

A város az US Navy Csendes-óceáni Flottájának egyik fő támaszpontja is, ennek megfelelően katonavárosnak is tekinthető. Amikor megérkeztünk a város határára, az autópálya melletti pihenőnél két V-22 Osprey húzott el felettünk, és bent a városban is szinte állandóan ott repkednek a helikopterek. Az öböl felett átvezető Coronado híd éppen a haditengerészet hajógyára felett halad el, és fentről nagyon jól látni a javításon levő, vagy most épülő hadihajókat.

Az öböl várossal szemközti oldalán rendszeresen látni a flotta egy, vagy két anyahajóját, melyek éppen készleteiket töltik fel, vagy karbantartáson vannak itt. Ezeket csak messziről lehet megfigyelni, de a város felőli oldalon állandóan itt állomásozik egy másik anyahajó is, mely nyitott a nagyközönség számára. Ez az 1945-ben szolgálatba állított Midway, mely hosszú pályafutását követően 2004-ben foglalta el jelenlegi helyét San Diego kikötőjében, ahol múzeumhajóként látogatható.

 Ebben az esetben most nincs szükség hosszú magyarázkodásra, hogyan lehet eljutni a hajóig. A Midway gyakorlatilag San Diego belvárosában található, az olyan nevezetességek közelében, mint a gázlámpás negyed, vagy a Balboa park. Ha innen lesétálunk a vízpartra, nem tudjuk nem megtalálni a hajót.

Ha dél felől közelítünk a Midwayhez, a hajó közelébe érve ez a látvány fogad: 

A Jeff Koons stílusában készült, nagyjából három emelet magas „műalkotást” látva első gondolatom az volt, majd pár sorban jól elmondom véleményemet az amerikai közízlésről, de aztán eszembe jutott EZ, és úgy gondoltam, talán inkább jobb, ha mi nem mondunk semmit.

Akár a Queen Mary esetében, a Midwaynél sem lehet okunk panaszra a méreteket illetően. Közvetlenül mellette, vagy éppen rajta állva az ember fel se nagyon fogja, hogy ez a hatalmas fémtömeg tulajdonképpen egy hajó. És nem tudtam olyan messze eltávolodni tőle, hogy oldalról az egész hajó beleférjen a képbe. Nyilván lehetne, de mire elég messze jutottam volna, már más hajók vagy épületek kerültek közénk. Fejétől a farkáig igazán csak az öböl túlsó oldaláról lehet jól látni az egész hajót.

A belépőjegy ára 23 dollár, ami szerintem nagyon jutányos ár ezért az élményért. Csak úgy nem lehet besétálni a hajóra, 2001 óta az amerikaiaknak mániája az úgynevezett biztonsági ellenőrzés, ami ebben az esetben abból állt, hogy egy kedélyes öregúr egy húsfogó villával tessék-lássék belepiszkált a táskánkba. Annyi értelme van, mint a reptéri ellenőrzésnek, nagyon hülye kell legyen az a terrorista, aki ezen megbukik. 

A hajó története nagyjából 1940-ig nyúlik vissza, az amerikaiakat ekkor ihlették meg az angol páncélfedélzetes anyahajók, melyek sérülésállóságát jól demonstrálta az Illustrious esete, mely 1941 januárjában összesen tíz bombatalálatot kapott, hangárfedélzete teljesen kiégett, de a hajó önerőből tért vissza támaszpontjára, majd onnan az Egyesült Államokba, ahol a nagyjavítását végezték.  Az amerikaiak úgy gondolták, nekik se jönne rosszul néhány ilyen hajó, de miután ragaszkodtak a nagy repülőgépparkhoz – az angol anyahajók hangárjaiban csak 36 repülőgép fért el –, a méretek minden korábbinál nagyobbra nőttek.

Ezek méretek lenyűgözőek voltak, és nemcsak abban a korban. A hajók teljes hossza 295 méter lett, szélességük 37 méter, vízkiszorításuk pedig elérte a 45 ezer tonnát. A páncélzat vastagsága a vízvonalon 193 mm, a repülőfedélzeten, a hangár felett, pedig 89 mm volt. A csöves légvédelmi fegyverzet 18 darab 127 mm-es légvédelmi ágyúból, valamint 21 darab négycsövű 40 mm-es, és 68 darab 20 mm-es légvédelmi gépágyúból állt. A hajók elméletileg 137 darab repülőgépet tudtak szállítani, de a gyakorlatban száznál többel sosem voltak felszerelve. A 212 ezer lóerős hajtóművekkel az anyahajók elérték a 33 csomós sebességet is, legénységük több mint négyezer főből állt.

Az eredeti tervek szerint hat ilyen hajót építettek volna meg, de a háború láthatóan közelgő befejezése miatt három hajó építését törölték.  A rohamtempóban dolgozó amerikai hajógyáraknak két év sem kellett ahhoz, hogy megépítsék ezeket a hatalmas monstrumokat, bár azok néhány héttel végül így is lemaradtak a háborúról. Az első egységet, a Midway-t, 1945 szeptember 10-én, egy héttel a japán kapituláció után állították szolgálatba, míg a második hajó, a Franklin D. Roosevelt, október 27-én állt hadrendbe. A harmadik hajó, a Coral Sea befejezése a háború után már nem volt annyira sürgős, az anyahajót végül 1947 október elsején állították szolgálatba. Tíz éven át, a Forrestal 1955-ös szolgálatba állításáig, ezek a hajók voltak a világ legnagyobb hadihajói, és egyben az első amerikai hadihajók, melyek túl nagyok voltak ahhoz, hogy át tudjanak hajózni a Panama-csatornán.

Szolgálata első éveit a Midway az Atlanti-óceánon, és a Földközi-tengeren töltötte. 1955-ben, a Jóreménység fokát megkerülve hajózott át a Csendes-óceánra, az Államok nyugati partjaira, ahol a haditengerészet Puget Sound-i hajógyárában elvégezték a hajó első korszerűsítését. Az anyahajó szögfedélzetet, és zárt orr részt kapott, valamint új gőzkatapultokat. A Midway 1957 őszén tért vissza a szolgálatba, s először főleg a kínai vizeken, majd 1965-től a vietnami partoknál tevékenykedett. 1966 és 1970 között ismét átépítették, repülőfedélzetének méreteit ismét megnövelték, nagyobb és erősebb lifteket kapott, fegyverzetét, elektronikáját, és belső berendezéseit modernizálták. Az átfogó felújítás költségei végül az eredetileg tervezett összeg két és félszeresére rúgtak, ami azzal a következménnyel járt, hogy két testvérhajójára már nem jutott pénz, így azok modernizálása végül elmaradt.

Az átépítések után a Midway teljes hossza 305 méterre, a repülőfedélzet szélessége pedig 73 méterre növekedett, míg a vízkiszorítás 64 ezer tonnára nőtt. A csöves légvédelmi fegyverzetet teljesen eltávolították a hajóról, mely pályafutása végén már csak két darab Phalanx gépágyúval, és két nyolctubusos Sea Sparrow rakétával volt felszerelve. A repülőgépállomány szintén lecsökkent, a modern, a korábbiaknál jóval nagyobb és nehezebb, sugárhajtású repülőgépekből az anyahajó 65 darabot volt képes üzemeltetni.

A sok utólagos ráépítés azonban nem tett jót a hajó eredetileg sem kiemelkedő tengerállóságának, és stabilitásának. Viharos tengeren a Midway nagyon instabil volt, a hajótest hajlamos volt hirtelen erős kilengéseket tenni, s hol jobbra, hol balra dülöngélni. Az anyahajó emiatt a tulajdonsága miatt kapta meg legénységétől a „Rock’n Roll Carrier” elnevezést. Méreteihez képest alacsony oldalmagassága miatt erősebb hullámzásban a víz a megdőlt hajón rendszeresen felcsapott a repülőfedélzetre. Gyenge stabilitása is veszélyt jelentett, a számítások szerint 24 fokos dőlésnél a Midway már felborulhatott volna, bár a gyakorlatban egyszer 26 fokos dőlésből is fel tudott egyenesedni. A hajó rossz tulajdonságain a következő felújítások során megpróbáltak valamelyest javítani, és összességében véve több száz millió dollárt költöttek arra, hogy a Midway stabilitásán és tengerállóságán javítsanak. Ezek a próbálkozások azonban nem sok eredménnyel jártak, sőt, némelyik csak még tovább rontotta a hajó képességeit.

Az átépítést követően az anyahajót ismét a vietnami vizekre irányították, ahol gépei részt vettek az észak-vietnami erők elleni támadásokban. A háború utolsó amerikai légigyőzelmét a Midway fedélzetéről felszálló repülőgépek aratták 1973 január 12-én. 1975 tavaszán az addig japán kikötőkben állomásozó hajó ismét visszatért a vietnami vizekre, ahol részt vett a dél-vietnami evakuációkban.

1979 tavaszán az anyahajót az Indiai-óceánra vezényelték, hogy az ütközésben megsérült Rangert helyettesítse. A Midway következő év tavaszán tért vissza Yokusakába. Júliusban az anyahajó a Fülöp-szigeteknél ütközött egy panamai teherhajóval. Maga a hajó csak kisebb károkat szenvedett, de az ütközés következtében két tengerész meghalt, három megsebesült, és több repülőgép is megrongálódott.

1986-ban az anyahajót ismét felújították, s övpáncélzatát leszerelték, azzal a céllal, hogy stabilitásán javítsanak, de ezzel sok sikert ezúttal sem értek el. 1990 júniusában egy belső robbanás, és az azt követően kitört tűz rongálta meg a hajót, melynek személyzetéből két tengerész meghalt, kilenc megsebesült. A balesetet követően ismét komolyan felmerült a Midway leselejtezésének gondolata, ám a néhány hónappal később kitört Öböl-háború újra kitolta egy kis idővel a hajó szolgálati idejét. A Midway a Perzsa-öbölben cirkálva vett részt a hadműveletekben, melyek végeztével visszatért Yokusakába. Utolsó éles bevetésére 1991 júliusában került sor, amikor a Luzon szigetén kitört Pinatubo vulkán elől menekülő civil lakosság, és a szomszédos amerikai támaszpont evakuálásában vett részt.

1991 őszén a Midway visszatért San Diegóba, ahol 1992 április 11-én kivonták a szolgálatból, és tartalékba helyezték, majd 1997-ben hivatalosan is törölték a flotta állományából. Két testvérhajója közül a Rooseveltet már a hetvenes évek végén lebontották, a szolgálatból 1990-ben kivont Coral Sea pedig 2000-ben jutott ugyanerre a sorsra. A Midway 2004 január tizedikén érkezett meg végleges helyére, a San Diegói kikötőbe, ahol azóta is múzeumhajóként szolgál.

A hajó pénztára előtt mindig sorban állás van, ami jelzi, milyen népszerű látványosság a leselejtezett acélmonstrum, mely múzeumhajóként az első évben több mint 879 ezer látogatót fogadott, kétszer annyit, mint amennyire előzőleg számítottak. Hosszú múltján kívül a Midway annyiból is kuriózumnak számít, hogy ez az egyetlen, már a világháború utáni korszakból származó anyahajó – legalábbis a Kennedy várható restaurálásáig –, melyet múzeumhajóként megtartottak. A négy másik anyahajó, mely az Államok különböző kikötőiben látogatható, ugyanis mind a világháborús Essex osztály tagja. Bár a Midway tulajdonképpen szintén világháborús termék, méretei lehetővé tették, hogy később az új típusú anyahajók mintájára építsék át, így nemcsak nagyságában, hanem küllemében is egészen hasonló atommeghajtású társaihoz.

A magamfajtát, aki szerint az igazi hajó azért mégiscsak a vitorlás, éppen ez tölti el egy kis fanyalgással. Még az Iowán is mindig egyértelmű, hogy itt egy vízíjárműről van szó, de a Midway esetében a hajó mellett állva, és a hajóban kóborolva az ember sokszor úgy érzi, mintha gyárlátogatáson lenne. De a technika és a repülés megszállottjai számára persze a Midway maga a Kánaán.

 A hajóba bejutva pár kanyar után rögtön a hangárfedélzetre jutunk, melynek hatalmas belső tere szintén egy üzemcsarnok benyomását kelti. Az óriási térben több kiállítás, szimulátorok, és persze egy csomó repülőgép vonja magára a figyelmet. Itt jellemzően második világháborús repülőgépek találhatók, míg a fedélzeten a sugárhajtású korszak relikviáit állították ki. Leghátul, a hangár hátsó részén, és a hajó tatján, egy nagyméretű ajándékbolt és kávézó működik.

 A hajó belseje természetesen itt sem látogatható teljes terjedelmében, mezei látogató csak egy kis részére juthat be, de így is sokkal nagyobb területet lehet bejárni, mint az Iowánál. (Ahol gyakorlatilag a hajó teljes belseje zárt terület.) Bár valahol azt olvastam, a belső részek csak csoportosan, idegenvezetővel látogathatók, mi egyszerűen csak lesétáltunk, és végigjártuk az el nem kerített részeket, egészen le a hajó egyik gépházáig. A meredek hágcsók az idősebbeknek időként komoly kihívást jelentenek, többen vissza is fordultak félúton. Egyébként itt is, és más hajókon is, táblák hívják fel a figyelmet arra, hogy ezeket a hágcsókat mindenki csak saját felelősségére használja.

A belső terek nagysága elég szembeötlő. Az Iowával ellentétben itt nem kellett görnyedezni, kényelmesen elfértem minden folyosón. A kabinok is komfortosabbnak tűntek, és bár ezekben sem szívesen töltenék el néhány napnál hosszabb időt, azért az egyértelmű, a legénység életkörülményei itt sokkal jobbak voltak, mint az alig pár évvel öregebb csatahajón.

Az is szembeötlő, a hajó, vagy legalábbis az általam látott részei, mennyivel jobb állapotban vannak, mint az Iowa. A festés ugyan helyenként itt is kopott, és láthatóan régi, de rozsdafoltokat szinte nem is látni. Mindenhol rend és tisztaság van, a berendezések épnek, és szinte működőképesnek tűnnek. Az embernek az a benyomása, egy nagytakarítás és karbantartás, majd készletfeltöltés után a hajót akár bevetésre is lehetne küldeni.

A látogatható kettes számú gépház hatalmas, de zsúfoltsága miatt tényleges méreténél kisebbnek tűnik. Tulajdonképpen érdekesebbek a hajó elülső részén található, műszerekkel telezsúfolt rádiósszobák, és a hadműveleti helyiség, ahol a parancsnoki megbeszéléseket tartották. Itt az egyik fő látványosság a parancsnokot megszemélyesítő beszélő gumiember, akit feltehetően egy mozgásérzékelő hoz működésbe, mert akkor kezd el gesztikulálni és „beszélni”, amikor a látogató a közelébe ér. Hasonló, de „statikus” bábukat egyébként a hajó számos pontján láthatunk.

A repülőfedélzetre felérve már egyértelműbb, hogy egy hajón járunk, az orr felé remek kilátás nyílik az öbölre, és a haditengerészet szemközti parton fekvő egyik támaszpontjára, a tat felé pedig San Diego belvárosának felhőkarcolóira. A túlparton levő támaszponton, pont a Midway-el szemközt, ezúttal is éppen egy aktív anyahajó horgonyzott, amennyire a párás levegőben ki tudtam venni, 77-es számmal, vagyis a George Bush lehetett az.

Míg a hangárban főleg második világháborús repülőgépek vannak kiállítva, itt a fedélzeten a sugárhajtású korszak F-akárhányas repülőgépei, és helikopterei sorakoznak. Némelyik gépnek a pilótafülkéjébe is betekinthetünk. Az egyik katapultnál, a fedélzet első részén, egy volt Intruder veterán tartott élménybeszámolót az érdeklődőknek, láthatóan rendkívül lelkesen, és nagyon jó beszélőkével megáldva ontotta magából a sztorikat.

Az óriási parancsnoki híd külön egységként működik, de én sajnos lemaradtam az Island Tour-ról. Viszonylag későn érkeztünk, délután kettő körül, és a híd már fél négykor bezárt. Mikor először elmentem mellette, még nyitva volt, de előtte még ki akartam menni a hajó orrába nézelődni. Mire onnan visszaértem, már kitették a Closed táblát. Nagy balszerencse, mert biztosan érdekes látványosság lett volna. Sebaj, majd legközelebb… 

Magam ugyan nem jutottam be ide, de szemléltetésnek néhány netről letöltött kép a Midway parancsnoki hídjáról:

A USS Midway Museum honlapja: https://www.midway.org/