1667-től kezdve XIV. Lajos uralkodásának végéig, 1715-ig, Franciaország szinte folyamatosan hadban állt, úgyszólván Európa összes államával. A francia hadseregek időnként szép sikereket értek el, és viszonylag nagy területeket hódítottak meg, melyeket azonban a háborúk végére nagyobb részt újra elvesztettek. Azokat a gazdasági erőtartalékokat, melyeket Colbert pénzügyminiszterségének két évtizede alatt az ország felhalmozott, mind elpocsékolták. Az ország 1715-re gyakorlatilag csődbe került.
A nagy áldozatok árán felfejlesztett francia haditengerészet egy darabig képes volt az eredményes tevékenységre, ám ahogy a tartalékok kezdtek kimerülni, és ahogy egyre kevesebb pénz érkezett az államkasszából, a flotta kezdett összeomlani. Tourville 1690-ben még 75 sorhajót vezetett harcba Beachy Headnél, két évvel később azonban már csak 44 sorhajót volt képes felszerelni. Újabb két évre rá a tengeri hadműveleteket hivatalosan is leállították, a pénzt, az embereket, és a felszerelés nagy részét a kielégíthetetlen hadsereg nyelte el. 1695-ben, a Vauban féle doktrína kihirdetésével, hivatalosan is szentesítették a haditengerészet hadseregnek alárendelt helyzetét. Miután az ellenség, vagyis Anglia hadiflottájával szemben nem tartották reális lehetőségnek a győzelmet, a flotta sorhajói ettől kezdve a kikötőkben álló „fleet in being”-ként működtek, olyan erőként, melynek feladata csupán az volt, hogy puszta jelenlétével lekösse az ellenséget.
A kisebb hadihajók azonban továbbra is aktív szolgálatban maradtak, ugyanis az új stratégia fontos szerepet szánt nekik. Vauban úgy vélte, az ellenség hadiflottájának legyőzése nem reális célkitűzés, ám annál nagyobb eredménnyel kecsegtet a kereskedelmi flotta hajói elleni támadás, hogy ezek elfogásával, illetve elpusztításával megfosszák az ellenséget a számára nélkülözhetetlen tengeri utánpótlástól. Hogy minél eredményesebben folytassák ezt a tevékenységet, a reguláris haditengerészeti erők mellett a vállalkozó kedvű civil hajógazdákat is bevonták ebbe a gerilla hadviselésbe. Az általuk felszerelt hajók hivatalos megbízólevéllel portyáztak a tengereken, és fosztogatták az ellenséges országok kereskedelmi hajóit.
Mindebben persze nem volt semmi különösebb újdonság. A franciák csupán egy ősrégi, és igazából mindig is gyakorolt tradíciót élesztettek újjá, és tették azt hivatalosan is elismert stratégiájukká. A tengerpartok halászai és kereskedői már a történelem kezdetei óta rendszeresen egészítették ki jövedelmüket egy kis fosztogatással, már amikor éppen lehetőségük nyílott ilyesmire. A környék nagyurai pedig szintén ősidők óta törekedtek arra, hogy ezt a tevékenységet saját érdekeik szolgálatába állítsák, és az ezzel foglalkozó hajógazdák érdeklődését a rivális főurak területei, és hajói felé fordítsák. Később már az állam is igénybe vette ezeket a másodállású tengeri zsiványokat, és azokat állami szolgálatba fogadva hivatalosan is engedélyezte nekik az ellenséges országok tulajdonában levő hajók megtámadását és elfogását.
Az állami kalózok hivatalos megbízólevelet kaptak saját kormányuktól, mellyel megkülönböztethették magukat a valódi kalózoktól, akik válogatás nélkül fosztogatták a kereskedelmi hajókat. A megbízólevél, a „Lettre de Course”, birtokában levő hajósokat nem tekintették kalózoknak, és hogy megkülönböztessék őket a törvényen kívüli banditáktól, francia területen korzároknak (corsair), angol nyelvterületen privateer-eknek hívták őket. (A franciák máig sértésnek tekintik, ha hajdani magánvállalkozóikat kalózoknak titulálják.) Elfogásuk esetén a hadifoglyokat megillető bánásmódra tarthattak igényt, amit aztán persze vagy megkaptak, vagy nem. Az angolok és a franciák többnyire tiszteletben tartották a megbízólevelet, és elfogott tulajdonosaikat korrekt bánásmódban részesítették, de a spanyolok vagy a portugálok például már nem mindig tolerálták az állami megbízatást, és az elfogott korzárokat gyakran ugyanúgy felakasztották, vagy börtönbe zárták, mint az igazi kalózokat. (Akik egyébként nagyobb vállalkozásaikhoz általában szintén igyekeztek állami megbízólevelet szerezni.)
Az állami szolgálat természetesen bizonyos kötelezettségekkel járt. A korzárok kizárólag az országukkal éppen hadban álló államok hajóit támadhatták meg. Ha semleges, vagy ne-adjisten saját hajót fosztottak ki, számíthattak arra, hogy hazatérve közönséges kalóznak minősítik őket, és esetleg a bitófán fognak kikötni. (Ahogy az a nagy hírű, bár valójában nem túl sikeres Kidd kapitánnyal is történt.) A hazatérés után egy ezzel megbízott bíróság a hajónapló, valamint a legénység beszámolói alapján megvizsgálta, jogszerű volt e az elfogott vagy elpusztított hajók elleni fellépés. Ha törvénytelennek találták valamely hajó zsákmányul ejtését, az ezzel járó felelősséget a korzárhajó kapitánya viselte, akinek ilyen esetekben rendszerint jókora összegű büntetést vagy kártérítést kellett fizetnie, de néha szabadságával, ritka esetekben akár az életével is fizethetett az ilyen kilengésekért. Miután azonban az állami kalózok vállalkozásaiban rendszerint magas rangú főurak, sőt, sok esetben maga a király is részvényes volt, a bíróság viszonylag ritkán találta jogszerűtlennek az adott hajó elfogását.
A korzárok a zsákmány egy részét, akár 25-30 %-ot is, le kellett hogy adják az állam, pontosabban az uralkodó részére. A megmaradt zsákmányrészen a részvényesek osztoztak, annak arányában, milyen részt vállaltak a hajó felszereléséhez szükséges összegek előteremtéséből. A hajók rendszerint családi tulajdonban voltak, és felszerelésüket a tulajdonos család, illetve a vállalkozásba betársuló környékbeli részvényesek fedezték. Nagyobb vállalkozásokat, illetve híresebb korzárok akcióit, melyektől biztos anyagi hasznot reméltek, magas rangú főnemesek sem tartották méltóságukon alulinak támogatni, sőt, gyakran maga a király is beszállt egy-egy jó befektetésnek ígérkező út támogatásába.
A korzárok alapvetően magányos harcosok voltak, azonban ha a szükség úgy hozta, képesek voltak az együttműködésre is, s nagyobb vállalkozásokra néha egész kalózflottákkal szálltak a tengerre. Ezeket az akciókat legtöbbször példás fegyelem és összetartás jellemezte, a résztvevők általában csak a hazatérés után vesztek össze a zsákmányon, akkor viszont szinte mindig. A korzárok gyakran a haditengerészet egységeivel is együttműködtek, s azok kötelékében vettek részt különböző akciókban. A flotta bizonyos zsákmányrészért cserébe gyakran bérbe is adta hajóit a korzároknak.
Az ilyesféle állami kalózkodás végig a XVII.-XVIII. század során virágzó iparág volt, és az egész atlanti partvidéken, Norvégiától Marokkóig, nagyban űzték azt. Különösen jó üzlet volt ez az állandóan háborúban álló Franciaországban, ahol az atlanti kikötők hajósnépe bőséges zsákmányt remélhetett a legnagyobb kereskedelmi tengerészetek – főleg az angol és a holland – hajóinak, valamint az amerikai gyarmatok bányáiból még mindig érkező nemesfém készleteket szállító spanyol konvojoknak a fosztogatásából.
Az idők során a francia korzároknak két nagy támaszpontja alakult ki az atlanti partokon, Dunkirk – mely csak 1662-től volt hivatalosan is francia felségterület –, és a breton félsziget tövében fekvő St. Malo városa. Dunkirk – a mai Dunkerque – büszkélkedhet a franciák legeredményesebb kalózával, Jean Bart-al, aki pályafutása során majdnem négyszáz ellenséges hajót fogott el. A minden bizonnyal holland származású, halászcsaládból származó Bart – eredeti neve feltehetően Jan Baert – később a király kérésére átlépett a haditengerészet kötelékébe, és a flotta tengernagyaként is szép sikereket ért el az angol és holland hajókkal szemben.
St. Malo szintén nagy múltra tekinthet vissza a kalózkodás történetében. A város 1144-ben kegyelmi jogot kapott Jean de Chatillion püspöktől, ami annyit jelentett, hogy az itt letelepülők felmentést kaptak korábbi vétkeik alól. Ennek megfelelően aztán áradtak a városba a zsebmetszők, az útonállók, és a tyúktolvajok, akik, alkalmazkodva a terepviszonyokhoz, foglalkozásukat a továbbiakban a tengereken igyekeztek gyakorolni. A következményektől megrettenve a kormányzat később igyekezett a hajótulajdonosok figyelmét inkább a békés kereskedelem felé terelni, erőfeszítéseik azonban szerény eredménnyel jártak. A város a következő évszázadok során a kalózok és korzárok egyik legnagyobb támaszpontja volt, otthont adva olyan, mára francia területeken kívül már elfelejtett tengeri haramiáknak, mint Jean d'Ango, Giovanni da Verranazzo, vagy Jean Fleury.
A város két legnagyobb és leghíresebb fia azonban már az újkor szülötte. René Duguay-Trouin XIV. Lajos uralkodása alatt szerzett hírnevet a városnak, a Trouin család kései leszármazottja, Robert Surcouf, pedig a napóleoni idők legeredményesebb korzárja volt. Bár Jean Bart glóriája némileg beárnyékolja hírnevét, Trouin a maga 300 elfogott hajójával eredményességben alig maradt el kortársától. Pályafutása pedig mintha Bart életútjának megismétlése lenne. Ha életrajzában kicseréljük a neveket és a dátumokat, azt az eltérő jellemek dacára akár Jean Bart biográfiájaként is el lehetne adni. A zűrös fiatalkor, a gyors sikerek, a szökés az angol börtönből, a kihallgatás a királynál, aztán a sikeres haditengerészeti karrier, szinte minden pontról pontra megegyezik. Az utókor nem felejtette el Trouin emlékét sem, halála óta eddig tíz francia hadihajó viselte az ő nevét.
A tehetősebb famíliák közé tartozó Trouinok már évszázadok óta St. Malo vezető hajógazdái közé tartoztak, s ekkor már generációk óta hagyományosan a család tagjai közül került ki a spanyol Malaga francia konzulja is. A család egy kisebb szárazföldi birtokot, La Barbinais-t is a magáénak tudhatott. XIV. Lajos cím és rangkórságban szenvedő Franciaországának viszonyaihoz igazodva a család akkori feje – és a klán vezére – a birtok nevét is beillesztette családnevébe, így teljes neve ettől kezdve Luc Trouin de la Barbinais volt.
A szokásos gyakorlatnak megfelelően Luc Trouin békeidőben kereskedelemmel foglalkozott, háborúban pedig kalózkodott. Többnyire mindkét tevékenységet ugyanazon spanyol kikötők környékén folytatta, amit akkoriban senki sem talált különösnek. Ha jól mentek a dolgok, a család egyszerre több hajót is alkalmazott. A gyakorlott, merész, és ügyes tengerész hírében álló Trouin maga a család birtokában levő, La Vierge Sans Macule nevű hajót vezette. Öccse, René, a tradícióknak megfelelően politikai pályára lépett, és a malagai konzuli állást töltötte be.
Luc Trouin, és feltehetően német vagy flamand származású felesége, Marguerite Boscher házasságából hét – más források szerint tíz – gyermek született, köztük öt fiú. Az elsőszülött Luc, és a fiatalon elhunyt Rodolphe után 1673 június tizedikén született meg a család harmadik fiúgyermeke, René, akit később még két fiú, Etienne és Nicolas követett. Miután a családi vállalkozást szokás szerint a legidősebb fiú örökölte, a többieket rendszerint egyházi, politikai, vagy katonai pályára küldték, ahol önállóan is boldogulhattak. A névadás arra látszik utalni, hogy a Trouinok a második fiút szánták egyházi, a harmadikat pedig politikai pályára. A harmadik fiú ugyanis nagybátyja, a malagai konzul nevét kapta, aki egyben a gyermek keresztapja is volt. A második fiú azonban még gyermekkorában meghalt, s alighanem ezt követően merült fel az ötlet, hogy Renét fogják egyházi pályára küldeni.
A korabeli szokásoknak megfelelően a gyermeket korán nevelőszülőkhöz adták, egy közeli kis faluban, La Gué-ban élő parasztcsaládhoz. Később, mikor szükségét érezte, hogy családnevét előkelőbbé tegye, Trouin e falucska nevét illesztette hozzá saját nevéhez. (A „de la Barbinais” utónevet az elsőszülött fiú, Luc örökölte.) A „du Gué” utónevet előkelőbben hangzó formában használva teljes neve ettől kezdve René Trouin du Guay. Maga Trouin mindvégig ebben a formában használta nevét, később azonban többféle írásmód terjedt el, melyek közül mára a René Duguay-Trouin vált általánossá, a továbbiakban többnyire ezt használom én is.
A fiatal René ahányszor csak tehette, kiszökött a városba, s ideje java részét a rakparton, a hajók között lebzselve töltötte. Semmi más ambíciója nem volt, csak hogy ő is tengerre szállhasson. Ezt a vágyát csak még jobban megerősítette, amikor maga is szemtanúja lehetett annak, mikor az angol fogságból megszökött két híres francia korzár, Jean Bart és Claude Forbin, szabályos diadalmenetben vonult be St.Malóba, miután Plymouthból indulva egy kis evezős csónakkal átszelték a Csatornát.
A család azonban más szempontokat tartott szem előtt, nem a gyerek kívánságait. Az idősebb René baráti viszonyba került Malaga püspökével, akinek támogatása jó alap volt egy későbbi egyházi karrierhez. Luc Trouin úgy gondolta, a családi vállalkozásnak nagy hasznára válna egy magas egyházi méltóságban levő családtag, s erre a szerepre harmadik fiát választotta ki. Az érintett ezt teljesen másként gondolta, de a családi érdekek – meg nyilván az atyai pofonok – hatására kénytelen volt engedni.
1684-ben az ifjú René Trouint beíratták a Rennes-i papneveldébe, hogy megkezdje sokat ígérő karrierjét az egyházi pályán. A szépreményű fiatalember azonban feltűnően pocsék tanítványnak bizonyult. Ahogy tanárai megjegyezték, az ifjonc iskola helyett inkább a közeli kocsmákat látogatta, és tanulás helyett inkább a környékbeli lányokat hajkurászta. Mindez azonban nem térítette jobb belátásra a családot, akik nyilván úgy gondolták, sok magas egyházi méltóság kezdte kocsmatöltelékként a pályafutását, és a későbbi karrier nem annyira tudás és jellem, hanem inkább a magas pártfogók kérdése.
Sokáig tehát úgy tűnt, René Trouint semmi sem menti meg attól, hogy egy ritkaságnak éppen nem számító korhely pap legyen belőle. 1687-ben azonban meghalt nagybátyja – a malagai konzul tisztét ezt követően a legidősebb fiú, Luc töltötte be –, majd következő év tavaszán, 50 éves korában, apja is. Keményfejű apja meggyőzése lehetetlen feladatnak bizonyult, anyját és a családfői szerepet átvevő bátyját viszont most sikerült rábeszélnie arra, hogy feladják egyházi neveltetését. A családi tanács végül úgy döntött, tanuljon akkor a fiú inkább jogot. 1688-ban tehát René Trouin – feltehetően nevelői nagy megkönnyebbülésére – elhagyta a rennes-i kollégiumot, és beiratkozott caeni egyetem jogi karára.
A világi jog azonban ugyanúgy nem érdekelte a fiút, mint a kánonjog. Tanulás helyett ezúttal is nagyobb kedvét lelte az ivászatokban, verekedésekben, és a könnyűvérű lányokkal való tivornyázásokban. Újabb szórakozási formát jelentett számára a párbajozás, melyet elég sűrűn gyakorolt is. Ezen sporttevékenység űzése során állítólag két-három ellenfelét is halálosan megsebesítette.
Ahogy életrajza megjegyzi, az ifjú René élete ezekben az időkben borgőzős, vad dáridók, és az utánuk következő macskajajos lábadozások ismétlődéseiből állt. A tehetséges ifjú repertoárja rövidesen újabb elemmel bővült, amikor belevetette magát a szerencsejátékokba is. Igen nagy hatást gyakorolt rá, amikor barátságot kötött egy profi hamiskártyással, aki bevezette a szakma rejtelmeibe. Ahogy később Trouin írta, ekkor tanulta meg, hogyan irányítsa maga a saját szerencséjét, és ez a későbbiekben nagy hasznára vált a tengereken is. (Talán valamiféle utólagos bűnbánattól vezérelve önéletrajzában Trouin azért hozzáteszi, ezt a tudását soha nem használta rossz célokra.)
A még mindig csak 16 éves René Trouin láthatólag öles léptekkel haladt előre az alvilági karrier útján, és jó esély látszott rá, hogy sikeres rablóvezér, vagy maffiafőnök legyen belőle. Rövidesen a hatóságokkal is összerúgta a port, amikor részt vett egy lányrablásban. Biztatóan induló karrierje azonban 1689 elején végzetes törést szenvedett. Miután szerencsejátékokon jelentősebb összeget nyert, Trouin a fővárosba utazott, hogy cimboráival a vidéki Caen-nál sokkal széleskörűbb lehetőségeket nyújtó Párizsban verje el a pénzét. Balszerencséjére éppen ekkor érkezett a városba bátyja, Luc Trouin is, aki az éppen aktuális spanyol–francia háború kitörése miatt kénytelen volt elhagyni a malagai konzulátust. Bátyja érkezésének hírét hallva René pánikba esett, és hanyatt-homlok menekült vissza Caen-ba. Kétes hírneve azonban ekkor már jócskán túljutott Caen határán, és jóakarói nem is mulasztották el a lehetőséget, hogy bátyját részletekbe menő alapossággal informálják öccse addigi életéről és munkásságáról.
Luc, a Trouin klán vezére, néhány nappal később maga is megérkezett Caen-ba, hogy rendet csináljon. Öccsét magával vitte haza St. Malóba, ahol rögtön összehívták a családi tanácsot, hogy eldöntsék, mit kezdjenek a família fekete bárányával. A döntés végül is előre látható volt. 1689 nyarán összepakolták René holmiját, és az ekkor 16 éves ifjoncot felrakták a család tulajdonában levő, 18 ágyús Trinité fedélzetére, tanuljon a tengeren fegyelmet. (Angolszász területeken még a XX. század első felében is létező gyakorlat volt, hogy a fiatalkorú bűnözőknek a bíróság a börtönbüntetés helyetti alternatívaként felajánlotta a haditengerészethez való bevonulást.)
A büntetés feltehetően nem érintette érzékenyen Trouint, hiszen régi álma vált végre valóra. Tengerre szállhatott, világot láthatott, kalandban és zsákmányban volt része. Franciaország ekkortájt egyszerre három európai nagyhatalommal, Angliával, Hollandiával, és Spanyolországgal is hadban állt, a korzárok tehát bőven találhattak maguknak prédát a tengereken. A háború ezúttal éppen a Pfalzi Választófejedelemség birtoklásáért robbant ki, még 1688 nyarán. II. Károly pfalzi választófejedelem halála után XIV. Lajos, Károly sógora, örökségként magának követelte a fejedelemséget, holott erről az igényről egy korábbi szerződésben lemondott.
Trouin határozottan élvezte a tengeri életet, és a kocsmai verekedéseken megedződve nem rettent vissza a harctól sem. Első ütközete pedig gyomorforgató élmény volt számára. A Trinité egy 18 ágyús holland hajót támadott meg, és néhány sortűz leadása után melléállt, hogy megcsáklyázza. A fedélzetmester elsőként akart átugrani az ellenséges hajóra, azonban elvétette az ugrást, és beesett a két hajó közé, pont akkor, amikor azok egymásnak ütköztek. A két, egymásnak csapódó hajótest péppé zúzta a szerencsétlent, akinek agyveleje Trouin kabátjára fröccsent. Ez a megrázó élmény, és az utána következő véres közelharc egy rövid ideig elbizonytalanította a 16 éves ifjoncot, valóban neki való e ez a pálya? Ez a megingás azonban csak nagyon rövid ideig tartott. Az út további részében, és az ezt követő utakon Trouin példamutató bátorságról tett bizonyságot, és több összecsapásban is kitüntette magát. Jól kitanulta a tengerészmesterség minden fortélyát, és az is kiderült róla, hogy kiváló szervezői és vezetői képességekkel rendelkezik. Alig másfél évvel később, 1689 tavaszán, az alig 18 éves René Trouin, aki addig összesen tíz hónapot töltött a tengeren, már megkapta a 14 ágyús Danycan kapitányi tisztét.
Ehhez a gyors előmenetelhez a fiatal kapitány kétségbevonhatatlan tehetségén kívül persze a jó családi kapcsolatok is kellettek. A Danycan ugyanis szintén a Trouin család tulajdonában volt, tehát nem volt meglepő, hogy parancsnokságát a család egyik tagja kapta meg, még akkor sem, ha olyan fiatal, és viszonylag tapasztalatlan volt. René előéletét ismerve persze nem kis bizalomra volt szükség ahhoz, hogy a családfő rá merje bízni öccsére a családi vállalkozás egyik hajóját. Ugyanakkor viszont ez a bizalom annyira azért még nem volt teljes, hogy a rendelkezésre álló hajók közül valamelyik jobbikat adják René keze alá. A Danycan ugyanis csapnivaló vitorlázó tulajdonságairól, és lassúságáról volt híres. Gyakorlásnak jó volt, de komoly zsákmányra ezzel a hajóval nem lehetett számítani. Ráadásul nem sokkal a kifutás után a hajó, mellyel eredetileg a Csatornában akartak portyázni, belefutott az egyik heves atlanti viharba, ami elverte egészen az ír partokig. Mikor a vihar elülte után megközelítették a partokat, hogy a hajón esett sérüléseket kijavítsák, Limerick közelében két, a vihar által partra sodort kereskedelmi hajót fedeztek fel, melyeket azonnal megrohantak. Noha a közeli angol helyőrségből katonák érkeztek a saját hajók védelmére, Trouinnak mégis sikerült elfoglalnia és kirabolnia azokat, majd a visszavonulás közben felgyújtotta a két hajót.
St. Malóba hazatérve Trouin másik hajót kért magának bátyjától, mivel véleménye szerint a Danycan-el még egy halászbárkát sem lehetett volna utolérni. Most már meg is kapta a család egyik legjobb hajója, a 18 ágyús Coetquen parancsnokságát, mellyel a következő években számos portyán ritkította meg az angol és holland kereskedelmi konvojok sorait.
1692 júniusában egy másik St. Malo-i hajó, a Saint-Aaron társaságában indult portyára, melyet az Angliából száműzött II. Jakab szolgálatában álló, ír származású Jacques Welch vezetett. A két hajó nem sokkal később összetalálkozott egy gyengén védett angol konvojjal, melyet habozás nélkül megtámadtak. Öt kereskedelmi hajó, és a fedezethez tartozó két kisebb hadihajó elfogása után a franciák elégedetten hazafelé indultak zsákmányukkal. Az ágyúzás azonban felriasztott egy közelben haladó angol hadihajó köteléket, mely az összecsapás felé indult, és a ködből váratlanul előbukkanva üldözőbe vette a meglepett franciákat. A Saint-Aaron és a zsákmányul ejtett hajók végül szerencsésen egérutat nyertek St. Malo felé, a menekülésüket fedezni igyekvő Coetquen-t azonban az angolok elvágták a hazai kikötőtől. A menekülés egyetlen lehetősége az volt, hogy a hajót beviszik a közeli breton partok veszélyes zátonyai közé, ahová a mély merülésű angol egységek nem tudják követni.
Azonban a konvojjal nem sokkal korábban vívott csatában a Coetquen tisztjei, és a révkalauz, akik jól ismerték ezeket a vizeket, mind elestek, vagy súlyosan megsebesültek. Trouin, aki korábban soha nem járt ezeken a vizeken, most maga állt a kormányhoz, és kizárólag ösztöneire hagyatkozva minden probléma nélkül belavírozta a hajót a zátonyok közé, majd miután az angolok csalódottan távoztak, ugyanilyen könnyedséggel ki is vezette onnan.
Ez is egyike volt azon eseteknek, amikor Trouin jó hasznát vette hamiskártyás cimborája leckéinek, melyek során megtanulta, hogyan bízzon ösztöneiben, és hogyan merjen kockáztatni. Pályafutása során később még több ízben tanúságot tett kiváló megérzéseiről, melyek később aztán afféle parafenomén hírnevet kölcsönöztek neki. Trouin maga is igyekezett táplálni a különleges képességeiről szóló pletykákat, és nagy szerényen többször is megjegyezte, mindig képes volt előre látni, ellenségei mire készülnek. A saját maga által is táplált legendáriuma szerint több esetben is megálmodta, merre és hol kell keresni az ellenséges hajókat. Kiváló tengerészösztöneit és jó megérzéseit valóban nem lehet vitatni, de pályafutása némely későbbi eseménye alapján legalábbis feltételezhető, hogy ezek az állítólagos paranormális képességek azért nem mindig működtek.
Az angol hajókat szerencsésen lerázva a Coetquen ismét St. Malo felé vette az irányt, azonban egy vihar megint megakadályozta, hogy eljusson odáig. A szél egészen a Bristol-csatornáig sodorta a hajót, ahol az, hogy menedéket leljen a tomboló elemek elől, lehorgonyzott a Lundy sziget szélvédett oldalán. Balszerencséjére azonban nem sokkal később egy 60 ágyús angol hadihajó kapitányának ugyanez jutott eszébe, és ugyanitt próbált hajójának védett horgonyzóhelyet találni. A franciák szerencséjére a Coetquen őrszemei éberek voltak, és még időben észrevették a közeledő angol hajót. Trouin azonnal elvágatta a horgonyköteleket, és mialatt az angol hajó a csatorna egyik bejáratánál igyekezett befelé, a franciák a másikon iszkoltak kifelé. A britek észrevették a menekülőket, és azonnal üldözőbe vették őket, azonban az ellenség megjelenésére való gyors reagálással a Coetquen szerzett annyi előnyt, mellyel a franciák az erős hullámzásban is tartani tudták a két hajó közti biztos távolságot, majd a leszálló éjszakában sikeresen lerázták üldözőiket. A hazafelé vezető úton Trouin még elfogott két cukorral megrakott angol hajót – ezeket szintén „előre megálmodta” –, majd újabb bonyodalmak nélkül befutott St. Malóba.
Ezzel az úttal René végleg bebizonyította, hogy érti a mesterségét, és bármilyen hajót el tud vezetni. A még mindig csak 19 éves ifjú az év végén megkapta bátyjától a vállalkozás egyik legnagyobb hajóját, a 32 ágyús Profond-ot. A Profond eredetileg a haditengerészet fregattja volt, melyet 25% zsákmányrész fejében teljesen felszerelve, de legénység nélkül bérbe adtak a Trouin családnak.
A Profondról azonban gyorsan kiderült, hogy lomha és esetlen hajó, a portyázó hadviselésre egyáltalán nem alkalmas. A vállalkozást az út során végig balszerencse kísérte. A Profond egy éjszaka egy svéd fregattal keveredett összecsapásba, mely a sötétben arab kalózhajónak nézte a franciákat. A két hajó egész éjjel tűzharcot vívott egymással, mire hajnalra kiderült a tévedés. Aztán súlyos járvány tört ki a hajón, ami a legénység nagy részét leverte a lábáról. A Profond emiatt kénytelen volt félbeszakítani az utat, és befutni Lisszabonba. A portya végül teljesen eredménytelenül zárult, a Profond egyetlen hajót sem zsákmányolt.
A lisszaboni kitérő során az ifjú kapitány igyekezett tartalmasan eltölteni a kényszerű pihenőt, ami egy újabb párbajt vont maga után egy felszarvazott férjjel. Trouin életében az ilyen események nem mentek ritkaságszámba. Jó tengerészhez illően minden útjába eső kikötőben igyekezett szoros kapcsolatokat kiépíteni az ellenkező nem reprezentáns tagjaival, általában nagy sikerrel. Ezeket a sikereit azonban az érintett apák és férjek nem mindig akceptálták, s az elcsábított feleségek és leányok hozzátartozóival Trouin-nak több alkalommal is meggyűlt a baja. Miután azonban a párbajozás mesterségét kora ifjúsága óta gyakorolta, minden esetben ő maradt felül.
Az eredménytelen út ellenére a haditengerészet nem vesztette el bizalmát, és továbbra is úgy vélte, érdemes befektetni a Trouinok családi vállalkozásába. A Profond helyett a valamivel kisebb, 28 ágyús, de lényegesen jobb vitorlázó tulajdonságokkal rendelkező Hercule fregattot bocsátotta a família rendelkezésére, mellyel René Trouin – aki ekkortájt kezdte használni a Du Guay utónevet – a következő hónapokban ismét komoly sikereket ért el, s tucatnyi angol és holland kereskedelmi hajót fogott el. Következő évben, 1694-ben, egy még nagyobb hajót bíztak rá, a 36 ágyús Diligente-et, mellyel január közepén futott ki először. Útközben csatlakozott hozzá korábbi hajója, a Hercule, ezúttal Etienne de la Bouexiere parancsnoksága alatt. A két hajó Ushant közelében találkozott négy erősen felfegyverzett, 20-30 ágyúval felszerelt holland kereskedelmi hajóval, melyek közül kettőt elfogtak. A zsákmányolt hajókat az Hercule elsőtisztje, Jacques Boscher, René Troin unokatestvére vezette haza, míg a Diligente a Csatorna felé indult, hogy ott folytassa tovább a vadászatot az angol hajókra. Az Hercule-től Trouin az első adandó alkalommal megszabadult, mivel kapitányát gyávának és tehetségtelennek tartotta, s inkább egyedül folytatta az utat.
(Folyt. köv.)
