Szevasztopolba csak a Patyomkin Odesszába való megérkezését követő reggelen, június 28-án érkezett meg a csatahajón történt lázadás híre. A flottaparancsnok, Csuhnyin altengernagy, éppen a fővárosban, Szentpéterváron volt, helyettesének, Alekszander Krisztianovics Krieger ellentengernagynak kellett intézkedéseket tennie. A besúgók jelentései alapján a flotta vezetése már addig is tudta, hogy a forradalmi szervezetek egy közeli időpontban lázadást terveznek a hajókon. Most úgy hitték, a Patyomkinon kitört felkelés ennek az általános lázadásnak a megtervezett első lépése, melyet követni fog a többi hajó is. Ezt megelőzendő, a megbízhatatlannak tekintett tengerészeket Krieger gyorsan partra tetette, a szociáldemokrata szervezetek ismert vezetőit pedig letartóztatta. A hajókon megszigorították a fegyelmi rendszabályokat. Ezek az intézkedések elegendőek voltak ahhoz, hogy a kritikus időpontban, a tervezett felkelés előtt néhány nappal, megbontsák a hajókon működő forradalmi sejtek organizációját.
Miután tanácskozott vezérkarával, Krieger a Kazarszkij kiscirkáló és négy torpedónaszád kíséretében még aznap délután útnak indította Odessza felé a Tri Szvatyityelja (Három Szent Főpap), Georgij Pobedonoszec (Diadalmas Szent György), és Dvenadszaty Apostolov (Tizenkét Apostol) csatahajókat, derítsék fel a Patyomkin tartózkodási helyét, és ha kedvező a helyzet, kényszerítsék megadásra a lázadókat. A köteléket Fjodor Fjodorovics Visnyeveckij ellentengernagy vezette. Krieger másnap este futott ki a Rosztiszlav és Szinop páncélosokkal, valamint három rombolóval a Tendra-sziget felé, ahol az Odesszából visszatérő Visnyeveckijnek június 30-án reggel kellett csatlakoznia hozzá, lehetőleg az elfogott Patyomkinnal együtt. A flotta hetedik csatahajóján, a csak Vörös Kátyaként emlegetett Jekaterina II. páncéloson, olyan feszült volt a helyzet, hogy a szintén megbízhatatlan Csezme csatahajóval együtt inkább hátrahagyták Szevasztopolban, nehogy a legénység a tengeren lázadjon fel.
Krieger erősen bízott a sikerben, hiszen az Odesszából érkező hírek szerint a Patyomkin tétlenül vesztegelt a kikötőben, legénysége pedig erősen megosztott. A tengernagy biztos volt benne, a flotta megjelenése elég lesz ahhoz, hogy az ingadozók átálljanak a rendszerhű erőkhöz, és kicsavarják az irányítást a forradalmi elemek kezéből.
A Patyomkinon eközben a már szokásosnak mondható napi rutin szerint megint szinte egész este folyamatosan tartott az ülésezés, és vitatkozás. Az állandó szónoklástól Feldmann és Kirill teljesen berekedtek, alig tudtak beszélni. A hajóbizottság véget nem érő ülésezésétől teljesen kimerültek a felkelés vezetői, Matyusenko és Dimcsenko is, akik a lázadás kitörése óta alig néhány órát aludtak csupán. Jelenlétükre pedig most nagy szükség lett volna, mivel a város ágyúzásának kudarca, és a flotta csatlakozásának elmaradása nagyon elbizonytalanította még a korábban a felkelést támogató tengerészeket is. Ők eddig a győzelemben bíztak, de most már kezdtek aggódni az esetleges kudarc, és az utána várható megtorlás miatt.
Június 30-án kora hajnalban a Patyomkin rádiósszobájában egy a Rosztiszlav hívójelzésével küldött üzenet töredékét fogták el. Ebből nyilvánvalóvá vált, a flotta zászlóshajója kint van a tengeren, és ha üzeneteket ad le, akkor nyilván nem egyedül hajózik. A páncéloson riadót fújtak, és a nemrég pihenőre tért matrózok újra elfoglalták harcállásaikat. Matyusenko nem sokkal korábban már lefoglalta a kikötőben álló, új építésű, és nagyon gyorsnak számító, 20 csomós sebességre képes Szmelij vontatóhajót, melyet most megbízható legénységgel ellátva kiküldött felderítésre.
Visnyeveckij először a Tendra-szigethez hajózott, talán a lázadás nyomai után kutatva. A hajóraj, a járőrözésre és felderítésre kiküldött torpedónaszádok kivételével, itt töltötte az egész éjszakát, miközben a tengernagy rádión helyzetjelentést kért az odesszai parancsnokságtól. A kért információkat meg is kapta, Kohanov tábornok üzenetével együtt, melyben mielőbbi beavatkozásra kérte a flottát. Az este kiküldött torpedónaszádok is jelentették Visnyeveckijnek, hogy a Patyomkin az odesszai külső kikötőben áll. A hajóraj azonban még a következő napot is a Tendra-szigetnél töltötte, és csak 30-án hajnali négy órakor indult meg Odessza felé. Ekkor fogták a Patyomkinon a Visnyeveckij és Krieger közti üzenetváltás egy töredékét.
A Szmelij reggel fél kilenckor tért vissza a Patyomkinhoz, és jelentette, hogy néhány torpedónaszád kíséretében három csatahajó tart Odessza felé, és mindegyik hajón az András keresztes zászló lobog. A Szmelij útja nem volt egészen eseménytelen, mikor a kora reggeli órákban váratlanul felbukkant Visnyeveckij hajóraja előtt, a tengernagy rögtön sejtette, hogy a hajó a lázadók számára végezhet felderítést, és üldözésére küldte egyik naszádját. A hajóraj kíséretében azonban csak régi típusú torpedónaszádok voltak, melyek csupán 17 csomós sebességre voltak képesek. A Szmelij könnyedén lerázta az utána küldött naszádot, és a lehető leggyorsabban visszatért Odesszába.
Mire a Szmelij visszatért, a déli láthatáron már a Patyomkinról is lehetett látni a közelgő hajók füstoszlopait. Nyolc óra negyven perckor a Patyomkin felvonta a horgonyt, és teljes sebességgel megindult a gyorsan közelgő hajóraj elé. A csatahajó árbocára felvonták a jelzést: „Adjátok meg magatok, vagy tüzet nyitunk!” A hajóbizottság korábban már megtárgyalta egy esetleges összecsapás lehetőségeit, és nem tartották valószínűnek, hogy valóban ütközetre kerül sor. Még mindig erősen bíztak benne, hogy a flotta többi hajóján is velük szimpatizál a legénység, és nem fognak rájuk tüzet nyitni, sőt, talán még csatlakoznak is a felkeléshez. Abban az esetben viszont, ha mégis harcra kerülne sor, elhatározták, hogy a végsőkig fognak küzdeni, és semmilyen körülmények között nem fogják magukat megadni.
A csatahajó kinevezett parancsnoka, Alekszejev hadnagy, nem volt ennyire eltökélt. Meghúzódott a kabinjában, és betegségre hivatkozva próbált meg kibújni az elől, hogy neki kelljen harcba vezetnie a hajót. Miután azonban az érte küldött tengerészek közölték vele, ott helyben agyonlövik, ha nem engedelmeskedik, gyorsan felgyógyult, és elfoglalta helyét a parancsnoki hídon. Jelenléte természetesen csak formalitás volt, valójában minden parancsot Matyusenko adott ki.
Néhány perccel kilenc óra előtt a hajók között már csak nyolc kilométer volt a távolság. A Patyomkin ágyúi célba vették a közelgő hajókat, amikor azok váratlanul fordulni kezdtek balra. A Patyomkinon először azt hitték, az addig egymás mellett haladó három csatahajó csatasorba akar felfejlődni, azonban azok folytatták a fordulatot.
Visnyeveckij hajóraja végül egy 180 fokos fordulatot tett, és a nyílt tenger felé visszafordulva teljes sebességgel távolodni kezdtek a Patyomkintól. Ez egyértelmű menekülés volt, a lázadók elszántságát látva Visnyeveckij nem érezte elég erősnek magát a harc felvételére, és úgy döntött, visszafordul Krieger közeledő köteléke felé, és majd azzal együtt tér vissza.
A Patyomkin nem üldözte a menekülő hajórajt, hanem azonnal megfordult, és visszatért a kikötőbe. A csatahajó fedélzetén mámoros volt a hangulat, a tengerészek úgy érezték, nagy diadalt arattak, hiszen egyetlen lövés nélkül megfutamították az ellenük küldött köteléket. A matrózok a tatfedélzeten nagy mulatságot csaptak. Tudták, hogy a flotta vissza fog térni, de már nem tartottak tőle, bíztak benne, hogy tengerésztársaik továbbra sem fognak tüzet nyitni rájuk.
Visnyeveckij és Krieger hajóraja nem sokkal 11 óra előtt találkozott. Krieger jelentéstételre magához rendelte helyettesét, és a csatahajók parancsnokait, akik nem kaptak dicséretet megfutamodásukért. A tengernagy kijelentette, a cár maga rendelte el, hogy helyre kell állítani a flotta becsületét, tehát nem hátrálhatnak meg a lázadók elől. Krieger azonnal visszaindította a flottát Odessza elé, azzal az utasítással, a harcot lehetőleg kerülni kell, de ha úgy adódik, nem szabad visszariadni az erőszak alkalmazásától. A megbízható tengerészekből rohamcsapatokat állítottak fel, nekik kellett volna visszafoglalniuk a Patyomkint a felkelőktől. A flotta két oszlopba állt fel, a jobb oldaliban Krieger, a bal oldaliban Visnyeveckij páncélosai haladtak. A kötelék előtt a Kazarszkij kiscirkáló – valójában inkább romboló – haladt, mögötte pedig a torpedónaszádok. A hajókon harci riadót fújtak, a kedvetlen tengerészek vonakodva elfoglalták harcállásaikat, s éles lőszerrel töltötték be az ágyúkat.
A Patyomkinon a tengerészek ebéd utáni sziesztájukat töltötték, amikor ismét harci riadót fújtak. A megfigyelő állásokból már jól ki lehetett venni a közelgő hajókat, és látták, hogy most a teljes Fekete-tengeri Flottát felvonultatják ellenük. Azt is jól lehetett látni, hogy két csatahajó hiányzik, s a tengerészek úgy vélték, alighanem a Jekaterina II.-n is kitört már a lázadás. A Patyomkinon felvonták a horgonyt, s a csatahajó, árbocán a vörös lobogóval, ismét teljes sebességgel megindult a közelgő flotta felé. A páncélos mögött ezúttal is ott haladt az egyébként teljesen fegyvertelen No. 267 torpedónaszád.
Krieger közben rádión szólította fel megadásra a Patyomkin tengerészeit: „Fekete-tengeri Flotta matrózai! Megdöbbenéssel értesültem magatartásotokról. Azonnal tegyétek le a fegyvert!” A tengernagy nem sokkal később megrökönyödve olvashatta Matyusenko válaszát: „A flotta azonnal álljon meg, a főparancsnok pedig jöjjön a hajónkra, hogy megtárgyaljuk kapitulációja feltételeit! Személyes biztonságát szavatoljuk.” Krieger nyomban újabb üzenetet küldött: „Nem tudjátok mit tesztek! Azonnal tegyétek le a fegyvert! Csak azonnali kapituláció esetén számíthattok kegyelemre!” Válaszként azonban csak a korábbi üzenet megismétlését kapta.
A távolság közben öt mérföldre csökkent, és a hajók gyorsan közeledtek egymáshoz. A Patyomkin pont szemből közelített a flottához, és Matyusenko utasítására Alekszejev egyenesen a két oszlop közé irányította a hajót. A Patyomkin elülső lövegtornya a jobboldali oszlop, a hátsó a baloldali oszlop első hajóját vette célba. A tüzérek már korábban olyan utasítást kaptak, semmiképp nem nyithatnak először tüzet. Az árbocra felvonták a jelzést: „Csatlakozzatok!”, amit a hídról is folyamatosan adtak le a fényszórókkal és a jelzőzászlókkal.
A távolság közben egy mérföldre csökkent, és a flotta élén haladó Kazarszkij cirkálónak ki kellett térnie a Patyomkin útjából, ha nem akart ütközni a csatahajóval. A Patyomkin fedélzetein néma csönd uralkodott, a hangulat pattanásig feszült. A közelgő hajók fedélzetén, a parancsnoki hídon állókon kívül, egyetlen embert sem lehetett látni, és senki nem tudta, mi fog most történni.
A lázadó csatahajó közben a két zászlóshajó, a Rosztiszlav és a Tri Szvatyityelja közé ért, és benyomult a két hajóoszlop közti, alig ötszáz méter széles folyosóba. Az ellentétes irányba haladó hajók mintegy harminc csomós relatív sebességgel haladtak el egymás mellett, olyan gyorsan és olyan közel, hogy az ágyúkat alig tudták célon tartani.
A Patyomkin végigszáguldott a két hajóoszlop között, miközben az ágyúk mindkét oldalon folyamatosan követték a szembenálló hajók mozgását. Azonban egyetlen lövés sem dördült el, láthatóan mindkét fél tüzérei azt az utasítást kapták, nem nyithatnak elsőként tüzet. A hajók fedélzetén néma csönd uralkodott, és nem mozdult semmi, egészen addig, amíg a Patyomkin Visnyeveckij rajának utolsó hajójáig, a Georgij Pobedonoszec páncélosig nem ért. Ekkor, nyilván előre megbeszélt jelre, a Pobedonoszecen hirtelen kivágódott minden ajtó és nyílászáró, s a páncélos tengerészei a fedélzetre tódultak, ahol sapkájukat lengetve hangos hurrázással üdvözölték társaikat. Mikor maguk mögött hagyták a hajórajt, és hátranéztek, a Patyomkin parancsnoki hídjáról látták, hogy a flotta zászlóshajója, a Rosztiszlav kivételével a többi csatahajó legénysége is ott van már a fedélzeten, és hangosan éljenezve éltetik lázadó bajtársaikat.
A Patyomkin most nagy ívben egy széles kört írt le, s ezzel szétugrasztotta a flotta mögött haladó torpedónaszádokat, melyek a szélrózsa minden irányába szétszóródva igyekeztek elkerülni az ütközést a csatahajóval. Egy nagy félkört leírva a Patyomkin visszafordult a hajóraj felé, mely közben szintén megfordult, így a hajók ismét ugyanabba a helyzetbe kerültek, mint néhány perccel korábban, csak most ellentétes irányból közeledtek egymás felé. Krieger flottája azonban most már nem jelentett semmilyen fenyegetést a lázadók számára. A csatahajók fedélzetén ott hurrázott és integetett teljes legénységük, s a Patyomkin másodjára már szabályos diadalmenetben vonult el a két hajóoszlop között. Csak a Rosztiszlav legénysége maradt továbbra is a helyén, de egymás között ők is megállapodtak, ha parancsot kapnak, sem nyitnak tüzet a Patyomkinra.
A Patyomkin tengerészei ekkor már szintén a fedélzeten állva integettek és kiabáltak társaiknak, mélyen meghatódva azok szolidaritásától. Az ágyúcsövek nem mozdultak többé, s Krieger és Visnyeveckij kénytelenek voltak tehetetlenül nézni, ahogy a lázadó hajó épen és sértetlenül visszaindul Odessza felé, miközben árbocán továbbra is ott leng a vörös zászló. A tengernagyok azonban rögtön ezután ennél is megdöbbentőbb látványnak lehettek szemtanúi.
Ahogy a Patyomkin másodszor is végighaladt a két hajóoszlop között, és maga mögött hagyta azokat, a Georgij Pobedonoszec hirtelen kivált a kötelékből, megfordult, és egyenesen a lázadó hajó után eredt. Először senki sem értette, mi történik, még a Patyomkin parancsnoki hídján állók is azt hitték, a páncélos fel akarja öklelni őket. Aztán fényjelzés érkezett a hajóról: „A Georgij Pobedonoszec legénysége csatlakozni akar hozzátok. Álljatok mellénk.”
Krieger ugyanekkor szintén jelzett a páncélosnak: „Harckészültség idején miért vannak az emberek a fedélzeten?”
Pobedonoszec parancsnoka, Ivan Guszevics sorhajókapitány, a parancsnoki hídról még válaszolni tudott a főparancsnoknak: „Lázadók egy csoportja a tisztek ellen támadt. Csatlakozni akarnak a Patyomkinhoz.” A tengernagy erre végképp feladta a Patyomkin elfogására tett kísérletet, és elrendelte a visszavonulást Szevasztopol felé. Abban azonban még bízott, hogy a Pobedonoszec fedélzetén helyreáll a rend, és nem sokkal később ismét a kötelékhez való csatlakozásra szólította fel a hajót. Erre a jelzésre valószínűleg már a lázadók válaszoltak: „Sürgős javítások céljából Odessza felé tartunk.” Amiből Krieger már sejthette, egy újabb hajóját teheti a veszteséglistára.
A kötelék fél négykor, Odesszától 12 mérföldre, megállt egy időre, és haditanácsot hívtak össze, mely úgy döntött, a teljesen megbízhatatlan legénység miatt túl kockázatos lenne még egy próbálkozást tenni a Patyomkin elfogására, a flotta inkább térjen vissza Szevasztopolba. A flotta parancsnokai kétségkívül jól megalapozott döntést hoztak, ugyanis mint később kiderült, csak hajszálon múlott, hogy a Szinop csatahajó is csatlakozzon a felkeléshez. A forradalmi sejtek tagjai a Szinop fedélzetén is megkísérelték kirobbantani a lázadást, a korábbi tisztogatások következtében azonban erejük és befolyásuk már annyira meggyengült, hogy nem voltak már képesek a legénység többségét maguk mellé állítani.
A kis közjáték, amely – mivel egyetlen lövés sem dördült el – később a „néma csata” néven került be a krónikákba, így is a felkelők kétségtelen sikerével zárult. A cári haditengerészet ismét látványos kudarcot vallott. Nemcsak megadásra nem tudta kényszeríteni a lázadókat, hanem közben a lázadás még nagyobb körre terjedt ki, és egy újabb csatahajó csatlakozott a felkelőkhöz. A többi egységen is olyan volt a hangulat, hogy azokat sem lehetett bevetni a felkelők ellen. A Patyomkin győzelme látszólag teljes volt, a flotta egésze ugyan nem csatlakozott hozzájuk, de nyilvánvaló volt, hogy többé nem jelentenek számukra veszélyt. És miután a tengeren diadalmaskodtak, úgy tűnt, nincs többé akadálya annak, hogy a harcot végre átvigyék a szárazföldre is. Ahogy Kirill a Patyomkin fedélzetén uralkodó hangulatot később leírta: „Megnyugodtunk, és a kudarc lehetőségének korábbi lidércnyomása helyet adott a feltétlen bizonyosságnak, hogy hamarosan teljes győzelmet aratunk ősi ellenségünkön. … Holnap bevonulunk Odesszába, elfoglaljuk, szabad kormányt alakítunk, egyesülünk a felszabadított katonákkal, megszervezzük a nép hadseregét, Kijev, Harkov, és a többi nagyváros ellen vonulunk, s aztán fel Moszkvába és Szentpétervárra!”
A diadal azonban a valóságban korántsem volt olyan teljes, mint amilyennek a külső szemlélő számára tűnhetett. Noha legénysége erősen szimpatizált a lázadókkal, a Pobedonoszec fedélzetén valójában szó sem volt a matrózok szervezett felkeléséről. A hajón egy kis csoport – az utólagos kutatások szerint egész pontosan 76 ember – ragadta magához a páncélos irányítását, akik a kedvező hangulatot látva megszerezték a központi irányítóállás feletti ellenőrzést, és hajójukat a Patyomkin után fordították, a legénység többségének nagy meglepetésére. A parancsnoki hídról hiába próbálták korrigálni az útirányt, a csatahajó kormányzását a lázadók vették át. A furcsa, imbolygó mozgás, ahogy a Pobedonoszec eleinte haladt – és amiről a Patyomkin tengerészei úgy gondolták, a páncélos megpróbálja döfőorrával felöklelni őket – valószínűleg a parancsnoki hídról és a központi irányítóállásból érkező ellentétes parancsoknak volt köszönhető, amíg a hídnak a kormányszerkezettel való összeköttetését végleg meg nem szakították.
A páncélos furcsa mozgása, és az, hogy a parancsnoki hídon jól láthatóan még mindig ott álltak a tisztek, a kezdeti lelkesedés után óvatossággal és gyanakvással töltötte el a Patyomkin tengerészeit is, akik arra kezdtek gyanakodni, talán csapdát akarnak állítani nekik, és ha közel mennek a Pobedonoszechez, felöklelik, vagy megtorpedózzák őket. Hogy a Pobedonoszecen valami nincs rendben, azt megerősítette az is, hogy a páncélos fedélzetéről segélykérő jelzést adtak le. A segélykérő jelzés többszöri megismétlése után a Patyomkinon hosszú vitatkozást követően végül úgy döntöttek, átküldenek egy felfegyverzett osztagot, segítsenek a Pobedonoszec lázadóinak lefegyverezni a tisztjeiket.
A Pobedonoszecen valóban teljes zűrzavar uralkodott. A hajó egyes részei felett a lázadók szerezték meg az ellenőrzést, míg máshol változatlanul a tisztek irányítottak. A passzív tengerészek, vagyis a hajó személyzetének többsége, nem tudták, tulajdonképpen kik is irányítják a hajót, és kiknek az utasításait kell követniük. Erőszakra nem került sor, sem a lázadók nem lőttek a tisztekre, sem a tisztek a lázadókra. A két oldal egyaránt csak szóval igyekezett meggyőzni a csatlakozásról a matrózokat.
A Patyomkin tengerészeinek megérkeztével azonban a lázadók kerültek fölénybe. A tiszteket végül lefegyverezték, rangjelzéseiket letépték, és őrizet alatt átküldték őket a Patyomkinra. A Pobedonoszec matrózai azonban még ekkor is azt kérték, tisztjeiknek ne essék bántódásuk. A lázadás ideje alatt egyetlen lövés dördült csak el a páncéloson. Látva, hogy a hajó a lázadók kezébe került, az egyik tiszt, Grigorkov hadnagy, főbe lőtte magát. A Pobedonoszec tisztjeit végül a No.267 naszádra szállították át, és Odesszától néhány mérföldre partra tették őket. Mivel meg voltak győződve róla, hogy a város a lázadók kezén van, a tisztek inkább gyalog útnak indultak Nyikolajev felé.
A Pobedonoszecen azonban ezt követően is nagyon ingatag maradt a helyzet. A matrózok megriadtak a várható következményektől, és semmilyen forradalmi lelkesedést nem mutattak. A tisztek távozása után itt is az altisztek vették át a páncélos irányítását, akik szintén csak kényszerből engedelmeskedtek a lázadóknak, és ahol csak tehették, igyekeztek a matrózokat a visszapártolásra biztatni. Este megválasztották a hajóbizottság tagjait, akik szinte mind a reakciós elemek közül kerültek ki. A Pobedonoszecre átszállt Feldmann nem nagyon tudott befolyást gyakorolni a történésekre, mivel az előző napok folyamatos szónoklataitól már teljesen berekedt, és alig tudott beszélni. Most abban bízott, másnap talán sikerül a partról néhány szociáldemokrata párttagot a hajókra hozni, akik folytathatják a legénység közti agitációs munkát.
Az éjszaka sem telt nyugodtan. Sötétedés után a reflektorok megvilágítottak egy kikötőhöz közelítő ismeretlen hajót. Az éppen nyugvóra térő legénységet azonnal riasztották, a csatahajót harckészültségbe helyezték. Az ismeretlen hajó a No. 272 jelű torpedónaszád volt, melyet Krieger küldött vissza Odessza elé, próbáljon meg éjszakai torpedótámadást intézni a Patyomkin ellen. Most, hogy leleplezték, a naszád parancsnoka a Patyomkinról érkező jelzésekre azt felelte, a főparancsnok megbízásából tárgyalni akar a lázadókkal. Tömör választ kapott:„Soha!” A Patyomkin ágyúitól és a feléje közelítő No. 267-től – meg talán a saját legénységétől – tartva a naszád parancsnoka végül nem merte megkockáztatni a támadást, és visszavonult Szevasztopol felé. Éjszaka még egy riadóra került sor, az őrszemek egy úszóaknát véltek észlelni, melyről aztán kiderült, csak egy vízen sodródó szalmabála.
A szárazföldön közben nagyon megváltozott a helyzet. Odesszát már a kormánycsapatok tartották ellenőrzésük alatt, akik addigra szinte teljesen elnyomták a felkelést. A megbízhatatlan ezredeket kivonták a városból, a helyüket a frissen érkezett, kormányhű csapatok foglalták el. A városban gyülekezési tilalmat rendeltek el, és az utcákon folyamatosan járőröző katonák figyelmeztetés nélkül tüzet nyitottak minden csoportosulásra. A csapatok szinte légmentesen lezárták a kikötőt, amivel teljesen elszigetelték egymástól a lázadó tengerészeket és a lázadó munkásokat. Az addig állandóan a Patyomkin körül keringő, bámészkodókkal és szimpatizánsokkal teli csónakok is eltűntek. A megtorlástól tartva még a vízre szabadon kijáró halászok sem mertek csónakjaikkal a Patyomkin közelébe menni. Ez egyben azt is jelentette, a csatahajó számára teljesen bezárultak az élelmiszer és szén utánpótlás beszerzésének kapui.
Ennek ellenére a vizeket továbbra is a Patyomkin ágyúi uralták, és Kohanov nem mondhatta el, hogy teljesen ura a helyzetnek. A tábornok nagy reményekkel várta a flotta megérkezését, és amikor megtudta, hogy két csatahajó tért vissza a kikötőbe, biztosra vette, Krieger visszafoglalta a Patyomkint, és egyik páncélosa őrizete alatt visszaküldte Odesszába. Kohanov azonnal közölte is a városban tartózkodó külföldi konzulokkal és újságírókkal a lázadás leverésének hírét, melyet aztán másnap valamennyi európai újság címlapon is közölt.
Ezek után aztán szabályos sokkhatásként érte a főhadiszálláson tartózkodókat a hír, valójában a Patyomkin foglalta el a másik páncélost, a flotta pedig visszavonult Szevasztopolba. Az odesszai városi tanácsban is kisebbfajta pánikot váltott ki az információ, és a polgárok attól tartottak, ezt követően a városban is újrakezdődnek a zavargások. A menekülő lakosság megrohanta a vasútállomásokat, a tehetősebbek külföldre utaztak. A tanács arra kérte a városparancsnokságot, tegyen határozott intézkedéseket a lázadók ellen, hogy megvédjék Odesszát a további pusztítástól. Kohanov, aki tudta, hogy ezek után már csak a saját erejére számíthat, felállított egy 229 mm-es üteget a kikötő feletti dombokon, s táviratban kért újabb nehézlövegeket a hadügyminisztériumtól.
Szevasztopolban még rosszabb volt a hangulat. A Fekete-tengeri Flotta parancsnoka, Csuhnyin altengernagy, éppen akkor tért vissza Szentpétervárról a városba, amikor flottájának maradéka Odesszából visszatérve vert hadként kullogott be a kikötőbe. Csuhnyin éppen a japán háborúban elszenvedett hajóveszteségek pótlására indított hajóépítési program részleteinek megbeszélése végett tartózkodott Péterváron, amikor június 28-án értesült a lázadásról. A hír nagy megdöbbenést keltett a fővárosban. II. Miklós ezt írta a naplójába: „Elképesztő hírek Odesszából. A Patyomkin csatahajó legénysége fellázadt, megölte a tiszteket, elfoglalták a hajót, és azzal fenyegetőznek, lázadást robbantanak ki a városban! Egyszerűen nem tudom elhinni!” A cár rögtön magához rendelte Csuhnyint, és mielőbbi intézkedéseket követelt.
A tengernagy azonnal vissza akart térni Szevasztopolba, de aztán a cár utasítására még egy napig maradt, hogy a tengerészeti miniszterrel, Fjodor Karlovics Avelan tengernaggyal, megbeszéljék a teendőket. A másnapi értekezleten az a határozat született, a Fekete-tengeri Flotta teljes erejének bevetésével próbálják megadásra kényszeríteni a Patyomkint, és ha ez nem sikerül, végső esetben elsüllyesztik a hajót. A feladat végrehajtásához és a rendcsináláshoz Csuhnyin teljesen szabad kezet kapott. Ugyanekkor a hírzárlatot is elrendelték, vagyis az orosz újságokban az eseményekről a lázadás végéig semmi nem jelenhetett meg.
Szevasztopolba visszatérve Csuhnyin láthatta, a terv, melyet helyettese időközben saját elhatározásból megpróbált végrehajtani, teljes kudarcot vallott. Az azonnal összehívott parancsnoki értekezleten Krieger és Visnyeveckij lesújtó képet festett a flottában uralkodó állapotokról. A tengernagyok úgy vélték, csupán a két zászlóshajón nem fenyeget a lázadás veszélye, de nagy valószínűséggel ezek legénysége sem engedelmeskedne, ha tüzelniük kellene a Patyomkinra.
Csuhnyin azonnal határozott intézkedéseket foganatosított, hogy megelőzze a lázadás továbbterjedését. A hajókon ismét tisztogatási hullám kezdődött, a megbízhatatlan tengerészeket eltávolították, és parti szolgálatra vezényelték, vagy szabadságra küldték őket, a baloldali szervezetek valamennyi ismert tagját letartóztatták. A hajók között ide-oda cserélgették a legénységet. A flotta, ideiglenesen vagy véglegesen, összesen ismét több mint ezer tengerésztől vált meg, tovább gyengítve ezzel a forradalmi szervezeteket. Szevasztopolt, arra számítva, hogy a Patyomkin megjelenik a kikötő előtt, és megpróbálja csatlakozásra bírni a flottát, hadiállapotba helyezték. A világítótornyok és a kikötőbóják jelzőfényeit lekapcsolták, a parti erődöket harckészültségbe helyezték, a kikötő előtt pedig több vonalban rombolókból és torpedónaszádokból álló járőrláncokat állítottak fel. Hogy a személyi állomány átvezénylések miatti veszteségeit mérsékeljék, elhalasztották az 1896 és 1898 között bevonultak leszerelését, és a Balti Flottától megbízható tengerészeket vezényeltek át a Fekete-tengerre.
Az Odesszából érkező új hírek hallatán a Jekaterina II. tengerészei úgy döntöttek, ők is csatlakoznak a lázadáshoz. Néhány részeg tengerész fecsegése miatt azonban a terv szinte azonnal kitudódott, a tervezett lázadás hangadó személyiségeit letartóztatták, a többieket partra szállították, a csatahajót pedig leszerelték. Valószínűleg ennek alapján sok forrás azt állítja, az egész Fekete-tengeri Flottát feloszlatták és leszerelték, ami azonban ebben a formában nem igaz, bár a tisztogatások és átszervezések következtében a flotta egy ideig valóban bevetésre alkalmatlan állapotban volt. A feszült hangulatban a szevasztopoli civil lakosságon is kezdett úrrá lenni a pánik. Tartva attól, hogy itt is megismétlődnek az odesszai események, a polgárok tömegével kezdték elhagyni a várost.
Csuhnyin számára ezeknek a napoknak az egyetlen pozitív fejleménye alighanem csak az volt, hogy a flotta tisztjei közül néhányan egy különleges alakulatot szerveztek, mely a tervek szerint egy rombolóval visszatért volna Odessza elé, hogy a csatahajó ágyúi jelentette kockázattal nem törődve megtorpedózza a Patyomkint, amennyiben az nem lenne hajlandó megadni magát. A különítmény vezetője, Janovics hadnagy, kihallgatást kért a flottaparancsnoktól, melyen ismertette tervüket, és kérte annak jóváhagyását. Tisztjei buzgalmán fellelkesülve Csuhnyin azonnal támogatásáról biztosította a vállalkozást, és felajánlotta a flotta egyik legjobb rombolóját, a 24 csomós sebességre képes Sztremityelnijt. A romboló személyzetét kizárólag a flotta fiatal tisztjei, és a nyikolajevi Tengerészeti Akadémia kadétjai közül verbuvált önkéntesek alkották. Július elsején éjszaka a romboló feltűnés nélkül elhagyta Szevasztopolt, és lámpáit leoltva elindult Odessza felé.
Sem ők, sem Csuhnyin tengernagy – aki aznap jelentette ki: „Attól tartok, a tengert a lázadók ellenőrzik.” – nem tudott róla, hogy a lázadás Odesszában eddigre már gyakorlatilag véget is ért.
Az éjszaka során a Georgij Pobedonoszec fedélzetén elillant a lázadó hangulat utolsó szikrája is. Az altisztek és a rendszerhez hű tengerészek egész éjjel szorgosan dolgoztak az ingadozók meggyőzésén, és reggel a hajón éjszakázó Feldmann arra ébredt, hogy a páncélos legénysége hangosan követeli, tegyék partra őket. Feldmann gyorsan visszament a Patyomkinra erősítésért, ahol a helyzet megvitatására azonnal össze is hívták a hajóbizottságot.
A bizottság meglepően gyorsan egyetértett abban, hogy sürgősen cselekedni kell. Hogy mit, arról már nehezebben született meg a döntés. Felvetődött, hogy a két csatahajó között legénységcserét hajtanak végre, 300 tengerészt átküldenek a Patyomkinról a Pobedonoszecre, ahonnan pedig szintén 300 embert áthelyeznek a Patyomkinra. A javaslattevők szerint ezzel megszilárdítanák a forradalmi erők helyzetét a Pobedonoszecen, az onnan érkezők pedig a Patyomkin régi gárdájába beilleszkedve már csak muszájból is kénytelenek volnának támogatni a felkelést.
A bizottság azonban nem volt meggyőződve arról, hogy ez jó ötlet lenne. A többség úgy vélte, a cserékkel éppen hogy gyengítenék a morált mindkét hajón, ráadásul az eltérő berendezések miatt az új személyzet a hajók gépeit és fegyvereit sem tudná megfelelően kezelni, tehát gyengülne a harcképesség is. Végül abban egyetértettek, mihamarabb át kell küldeni egy erős fegyveres osztagot a Pobedonoszecra. Ezt követően viszont abban nem tudtak megegyezni, ki vezesse ezt az osztagot.
A véget érni nem látszó vitatkozás közben ért vissza a hajóra az addig a parton tartózkodó Matyusenko, és új javaslattal állt elő, ágyúzzák Kohanov főhadiszállását. A parton néhány katonával beszélgetve Matyusenko megtudta, melyik épületben tartózkodik a városparancsnokság. A lázadó tengerészek vezetője ezután teljesen egyedül besétált a katonáktól hemzsegő városba, senki által nem zavartatva térképet készített a helyszínről, és még a távolságokat is lelépte! Nagy csalódására azonban az ágyúzás tervét senki nem támogatta, mindenki úgy vélte, mindenekelőtt a Pobedonoszec helyzetét kell rendezni.
Azt azonban még mindig nem tudták eldönteni, ki álljon a páncélosra átküldendő osztag élére. Feldmann és Kirill már csak rekedt suttogásra volt képes, az elmúlt napok folyamatos szónoklásaitól ugyanis teljesen elment a hangjuk, és be volt rekedve Matyusenko, illetve két helyettese is. Ezenkívül valamennyien alig álltak a lábukon, hiszen a lázadás kitörése óta épphogy néhány órát aludtak csak. Ekkor azonban általános meglepetésre az addig teljesen passzív Golenko doktor kért szót, és maga jelentkezett a feladatra.
Rövid vita után végül a doktort választották meg az osztag vezetőjének. Golenko addig ugyan nem vállalt semmilyen aktív szerepet az eseményekben, viszont nem is látszott a felkelés ellen dolgozni, és Alekszejevvel ellentétben még csak meg sem próbálta megadásra rábeszélni a matrózokat. Emellett tiszti rangja megadta neki azt a tekintélyt, ami a Pobedonoszec legénységének meggyőzéshez szükségeltetett.
A bizottság még délelőtt felkérte a Pobedonoszec tengerészeit, készleteikből adjanak lőszert a No. 267 torpedónaszád számára, mely sem gránátokkal, sem torpedókkal nem volt felszerelve. A Patyomkin újabb típusú fegyvereihez való lőszer nem volt kompatibilis az öreg naszád 37 mm-es lövegeihez és 38 cm-es torpedóvetőihez, viszont a Georgij Pobedonoszec lőszere megfelelő lett volna. A páncélos hajóbizottsága a kérést minden különösebb indoklás nélkül azonnal visszautasította.
A délelőtt során a felkelők kétszer is küldöttséget menesztettek Kohanovhoz. A város ágyúzásával fenyegetőzve követelték a számukra szükséges víz, szén, élelmiszer és gyógyszer átadását. Kohanov ezúttal sem volt hajlandó találkozni a lázadókkal, akiket megint kidobtak a főhadiszállásról.
Golenko húsz felfegyverzett matróz kíséretében délután végre útnak indult a Pobedonoszec felé, a Patyomkin legénysége pedig hozzálátott a szeneléshez, időközben ugyanis a kikötőben sikerült szerezniük egy szénnel megrakott uszályt. Már javában tartott a szén átrakodása, amikor a Pobedonoszec árbocára váratlanul egy olyan jelzést vontak fel, amitől azonnal megállt a munka a csatahajó fedélzetén: „Indulunk Szevasztopolba. Felhívjuk a Patyomkin legénységét, kövessen minket.”
Golenko doktor nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ahogy feljutottak a Pobedonoszec fedélzetére, a tengerészek azonnal köréjük sereglettek, és ahogy azt megszokták, ezúttal is a tiszti egyenruhától vártak eligazítást. Meg is kapták. Golenko közölte velük, a Patyomkin tengerészei felismerték helyzetük kilátástalanságát, és éppen arra készülnek, hogy Szevasztopolba visszatérve megadják magukat, és kegyelemért folyamodjanak a cárhoz. A tengerészek azonban még bizonytalanok, ezért tehát a Pobedonoszecnek kell példát mutatnia, és először elindulnia. A további harc kilátástalan, a várost több tízezer fős katonaság tartja a kezében, a lakosságot evakuálták, a partról pedig a nehéztüzérség ágyúi veszik célba őket.
Nagyjából ez volt az, amit a páncélos bizonytalankodó legénysége hallani kívánt. A Golenkót kísérő tengerészek megpróbáltak tiltakozni, de gyorsan beléjük fojtották a szót, majd lefegyverezték őket. A továbbiakban már sem ők, sem a Pobedonoszec forradalmárai nem tudtak tenni semmit azért, hogy megfordítsák a csatahajón uralkodó hangulatot. A hajó kazánjait felfűtötték, majd felvonták a horgonyt, és a Patyomkin orrát megkerülve megindultak a kikötőből a nyílt tenger felé.
A Patyomkinon közben az első döbbenet után riadót fújtak, befűtötték a kazánokat, harckészültségbe helyezték az ágyúkat, és jelezték a Pobedonoszecnek: „Maradjon a horgonyzóhelyén!” A páncélos azonban már mozgásban volt, és a Patyomkint megkerülve kifelé tartott a kikötőből, nem sokat törődve a Patyomkin korlátainál álló, öklüket rázva szitkozódó tengerészekkel. Amikor azonban a csatahajó 305 mm-es lövegtornyai elfordultak, és néhány száz méteres távolságból célba vették a Pobedonoszect, a páncélos ismét megfordult, és jelezte: „Visszatérünk a helyünkre.”
A Patyomkin fedélzetén diadalittas hangulat uralkodott, de nem sokáig. A Georgij Pobedonoszec valóban visszafordult a kikötőbe, de nem vetett ismét horgonyt, hanem tovább haladt a part felé, majd a móló közelében ötcsomós sebességgel felfutott egy homokzátonyra, és mozdíthatatlanul megült azon. A Patyomkin elképedt lázadói még levegőért kapkodtak, amikor meglátták a páncélosra átküldött bajtársaikat, akik a hajóról menekülve átmásztak a mólóra. Kiszabadításukra a No. 267-et küldték, mely a móló mellé állva felvette a tengerészeket, akik a hajóra visszatérve elmesélték, mi történt a Pobedonoszecen.
A megrázó kudarc, mindössze egy nappal a diadalmas „néma csata” után, megfordította a hangulatot a Patyomkinon is. A kimerült és kiábrándult tengerészek úgy érezték, végképp magukra maradtak, mindenki cserbenhagyta őket, és többé semmi esélyük a győzelemre. Nem volt szükség a hajógyűlés összehívására, a tengerészek között teljes volt az egyetértés, nem folytatják tovább. Ugyanakkor abban is egyetértettek, a cári rezsimtől nem várhatnak mást, csak börtönt és kivégzőosztagot.
A visszaemlékezések szerint alighanem Alekszejev hadnagy dobta be ismét azt az ötletet, hogy hajózzanak Romániába, ahol támogatást várhatnak az erős szociáldemokrata párttól, és ott adják meg magukat a helyi hatóságoknak. Ez látszott az egyetlen épkézláb lehetőségnek a megtorlás elkerülésére, és nagyon gyorsan emellett is döntöttek. Matyusenko és a hajóbizottság többi tagja meg sem próbáltak tiltakozni, maguk is szó nélkül elfogadták a legénység döntését. Csupán Feldmann és Kirill próbált a megadás ellen szólni, de már alig tudtak beszélni, s az ellenséges hangulatban a matrózok majdnem megverték őket. Este nyolckor a Patyomkin felvonta a horgonyt, s Odesszát elhagyva a No. 267 és a Veha kíséretében megindult Constanta felé.
A zátonyra futott Georgij Pobedonoszec addigra már a katonaság ellenőrzése alatt állt. A csatahajó elfoglalását az odesszai katonai körzet vezérkari főnöke, Dimitrij Nyikolajevics Bezradetszkij tábornok személyesen irányította. Gyorsan katonákkal rakott meg néhány uszályt, ezekkel körülvette a hajót, majd az uszályokról és a mólóról megrohanták a páncélost. Ellenállás nem volt, a Pobedonoszec legénysége azonnal megadta magát. A hajón nyomban megkezdődött a rendcsinálás, még aznap letartóztattak 67 tengerészt.
Éjszaka a Veha is feltűnés nélkül elszakadt a Patyomkintól, s a csatahajó beteg és sebesült tengerészeivel a fedélzetén Szevasztopolba hajózott, ahol másnap megadta magát.
Alig egy órával a Patyomkin kifutása után egy újabb hajó érkezett vörös zászló alatt a kikötőbe, a kiképzési célokra használt Prut segédcirkáló. A Patyomkinról érkező híreken fellelkesülve a már addig is forradalmi hangulatban levő legénység a Tendra-szigetnél fellázadt, és rövid lövöldözést követően, melyben egy tiszt és egy altiszt életét vesztette, a forradalmárok átvették a hajó irányítását. A tiszteket letartóztatták, és kabinjaikba zárták.
Prut ezt követően Odesszába indult, úgy gondolva, a város már a forradalmárok ellenőrzése alatt áll, és egy erős, két csatahajóból álló kötelékhez csatlakozhatnak. A kikötőben azonban már csak a zátonyra futott, és a katonák által visszafoglalt Georgij Pobedonoszect találták, a várost pedig szilárdan kézben tartották Kohanov csapatai. Hogy a Patyomkin hová ment, senki sem tudta, a Prut legénysége így végül – a román vagy bolgár kikötőben történő kapituláció ötletét elvetve – úgy döntött, Szevasztopolba mennek, hogy megpróbálják felkelésre bírni a flotta többi hajóját is. (Kifogyóban levő szénkészleteivel a Prutnak egyébként sem nagyon volt más lehetősége.) Valószínűnek tartották, hogy a Patyomkin tengerészei is ezt akarják tenni, és a csatahajó szintén a flotta támaszpontja felé tart.
A lázadók éjszaka, észrevétlenül akartak visszatérni Szevasztopolba, nem tudva arról, hogy ott időközben milyen szigorú biztonsági intézkedéseket hoztak, és hogy a kikötő előtti vizeket a járőröző rombolók folyamatosan szemmel tartják. Másnap kora hajnalban a Zsutkij romboló észrevette, és feltartóztatta a Prut-ot. A segédcirkáló csak néhány kiskaliberű gyorstüzelővel volt felfegyverezve, ráadásul ezekhez sem volt éles lőszer, így semmilyen ellenállásra nem voltak képesek. A romboló bekísérte a kikötőbe a Prut-ot, melynek teljes legénységét letartóztatták és börtönbe csukták.
A Patyomkin gyors távozása miatt nem csak a Prut legénysége maradt le a lázadókhoz való csatlakozásról. Két nappal később, július harmadikán érkezett Svájcból a kikötőbe Lenin személyes megbízottja, Mihail Ivanovics Vasziljev-Ugine – a forradalom után a Legfelsőbb Bíróság alelnöke, később a sztálini tisztogatások egyik áldozata –, akinek feladata az lett volna, hogy határozott fellépésre, és a város forradalmi szervezeteivel való együttműködésre ösztönözze a tengerészeket. Az Odesszából érkező hírek hallatán Lenin – mint kiderült, teljes joggal – aggódott amiatt, hogy az ideológiailag nem eléggé képzett matrózok, és az egységes irányítást nélkülöző, szétszórt és megosztott szociáldemokrata szervezetek nem tudják a csatahajón kitört felkelést megfelelően kihasználni. A különleges megbízottnak rá kellett volna vennie a tengerészeket, ha szükséges, bombázzák a várost, aztán szálljanak partra, egyesüljenek a lázongó odesszai munkásokkal, szerezzék meg a város feletti ellenőrzést, majd terjesszék ki a felkelést egész Ukrajnára. Lenin biztos volt benne, ezt követően az egész Fekete-tengeri Flotta fellázad majd, és csatlakozik a Patyomkinhoz. Megbízottjának ezután egy rombolót kellett volna francia kikötőbe küldenie, hogy az Lenint Romániába szállítsa. Vasziljev-Ugine azonban már csak a Patyomkin hűlt helyét találta Odesszában, és miután senki nem tudta, hová ment a csatahajó, később sem tudta felvenni vele a kapcsolatot.
Ugyanezen a napon, július harmadikán, Kohanov helyett az odesszai katonai körzet parancsnoka, Konstantin Adamovics Karangozov tábornok vette át a város parancsnokságát, akit Odessza ideiglenes főkormányzójának neveztek ki.
(Folyt. köv.)
