Kalifornia egyik kihagyhatatlan látnivalója San Francisco városa, melyet sokan az egyik legeurópaibb amerikai városnak szoktak titulálni. Magam részéről ezzel ugyan nem értek egyet, a város szerintem nagyon tipikusan amerikai, de kétségtelen, hogy Frisco az egyik legszebb fekvésű, és legpatinásabb amerikai város. (Melynek renoméját közelről nézve azért eléggé lerontja a sok szemét, és a rengeteg hajléktalan.)

San Francisco hajós szemszögből nézve is kiemelkedő jelentőségű, az öbölben pezseg a vitorlás élet, míg a kaliforniai tengerpart többi részén elvétve láttam csak a vízen egy-egy vitorlát. (Persze november elején ez azért már nem olyan meglepő.) A kikötőből számos vállalkozás indít sétahajókat, motorosokat és vitorlásokat, várost nézni, naplementét nézni, vagy bálnalesre. Az sem érez csalódást, aki a nagy hajókat kedveli. A kikötő már nem az US Navy támaszpontja, de a rakpartokról rendszeresen látni az Oakland felől érkező, vagy oda tartó hatalmas konténerhajókat. Errefelé, a San Francisco-i öbölrendszer belsejében, a Suisun-öbölben állnak az amerikai Tartalék Flotta – a „Szellemflotta” – lekonzervált hajói is, melyek ugyan nem látogathatók, de a vállalkozó kedvűek bérelt csónakkal körbehajózhatják őket. Amennyire tudom, a pillanatnyi felhozatal elég szegényes, és nagyrészt a flotta leselejtezett ellátóhajóiból áll. A látványosabb hadihajókat már vagy lebontották, vagy ritka esetben múzeumhajóként máshol állították ki őket, mint például a sokáig itt dekkoló Iowát és Midway-t.

Az se marad program nélkül, aki régi, történelmi hajókra kíváncsi, mivel a környéken több ilyen látványosság is várja az érdeklődőket. Például az öböl túlsó partján, Alamedában látogatható egy második világháborús veterán, az Essex osztályba tartozó Hornet anyahajó, míg északra, Richmondban, a szintén világháborús Red Oak Victory teherhajót tekinthetjük meg.

Ezek a hajók azok, melyekre az idő szűkössége miatt sajnos nem jutottam el. Csak arra futotta, hogy a San Francisco kikötőjében horgonyzó veteránokat elérjem valahogy. Két különleges hajó található itt, melyeket az érdeklődők nem hagyhatnak ki, egy Balao osztályú tengeralattjáró, a Pampanito, és a valószínűleg leghíresebb Liberty osztályú hajó, a Jeremiah O’Brian. (Amivel már le is lőttem a poént, mi lesz a következő részben.)

Ebben az esetben megint nem kell bonyolult útvonalterveket készíteni, ha el akarunk jutni a hajókhoz. Mindkettő a Fisherman's Wharf városnegyedben, a hajdani halászkikötőben található, a Pier45-nél, ami a kikötő turisták által legfelkapottabb része, a belvárostól, vagyis az üzleti negyedtől nagyjából három kilométerre. A szomszédságban, a 39-es mólónál található a nevezetes fókatelep, a két móló közt van a kompállomás, és innen indul a legtöbb sétahajó is.

A két hajó, a Pampanito és a Jeremiah O’Brian, egymás mögött van kikötve a Pier45 mólójához. Ha a víz felől érkezünk, vagy a rakparton délről, nem tudjuk eltéveszteni a helyet, a Jeremiah O’Brian hatalmas szürke teste már messziről felhívja magára a figyelmet. Az előtte álló Pampanito már nem ilyen szembeötlő, messziről alig lehet észrevenni, hiszen csak parancsnoki tornya emelkedik a móló szintje fölé. (A két hajó mellett a mólón találhatjuk még a főleg mindenféle régi mechanikus játékgépeket bemutató Musée Mécanique-ot is, az egyik hajdani raktárépületben.)

Bár a Pampanito messziről jelentéktelennek tűnik a Jeremiah O’Brian-hez képest, a közelébe érve mégis az az első gondolata a Das Boot-on nevelkedett európai látogatónak, hogy milyen nagy ez a tengeralattjáró. És ebben az összehasonlításban ez valóban így van, az amerikai hajó vízkiszorítását tekintve több mint kétszer olyan nagy, mint a német VIIC típusú tengeralattjárók.

A pénztárnál máris megvolt az első kellemes élményem, a bent ülő kreol bőrű fickónak ugyanis láthatóan nagyobb problémái voltak az angol nyelvvel, mint nekem, ami jóleső érzés volt. (Nem én vagyok a leghülyébb, de jó …) A belépőjegy csupán 20 dollár. A jegy mellé igény esetén biztosítják az idegenvezetést helyettesítő Audio tour-t is, vagyis adnak egy fejhallgatós médialejátszót, amin menet közben meglehet hallgatni a hajó történetét, és műszaki jellemzőit ismertető szöveget. (Távozáskor ezt persze le kell adni a pénztárnál.)

A Pampanito a sikeres Gato osztály továbbfejlesztésének számító Balao osztályú tengeralattjárók egyik példánya, mely 1943 novemberében állt szolgálatba az US Navy-nél. A 95 méter hosszú hajó vízkiszorítása a felszínen 1500 tonna, lemerülve 2.400 tonna, vagyis még egy XXI típusú német tengeralattjáróval összehasonlítva is hatalmas darab. Ennek megfelelően fegyverzete is sokkal erősebb, mint a német típusoké. Az amerikai tengeralattjárókat összesen tíz 533 mm-es torpedóvető csővel szerelték fel, ezek közül hat a hajó orrában, négy pedig a taton került beépítésre. A tengeralattjáró a csövekben levőkkel együtt összesen 24 torpedót tudott magával vinni.

A kiskaliberű légvédelmi gépágyúkon kívül a hajókat felszerelték még egy 102, vagy 127 mm-es fedélzeti ágyúval is. Ennek később jó hasznát vették, mivel a célpontok nagy része kis teherhajó, vagy halászbárka volt, melyekkel a japánok a szigeteken levő helyőrségek utánpótlását igyekeztek biztosítani, és melyek elsüllyesztésére kár lett volna a drága torpedókat elpazarolni. Az osztály hajói már gyárilag fel voltak szerelve egy légvédelmi, és egy felszíni keresőradarral is.

Mint a többi amerikai típus, a Balao osztály is dízel-elektromos meghajtással épült. Menetben a felszínen négy dízelmotor, és a hozzájuk csatolt generátorok fejlesztették az áramot a két csavart meghajtó villanymotorok számára, míg lemerülve a hajó alsó szintjén elhelyezett 252 akkumulátor – mindegyik külön-külön is nehezebb egy tonnánál – biztosította a feszültséget. A hajtóművek a felszínen 5.400 lóerőt tudtak leadni a két csavarnak, ami imponáló, 21 csomós sebességet tett lehetővé. A gazdaságos sebesség ennek a fele, tíz csomó volt, mellyel a naszádok hatótávolsága elérte a 11 ezer mérföldet. Lemerülve a hajtóművek legfeljebb 2.700 lóerőt tudtak kifejteni, ami az akkoriban jónak számító 9 csomós sebesség elérését tette lehetővé. Nem is olyan kicsi szépséghiba viszont, hogy ezt a sebességet lemerülve alig félórán át tudták csak tartani, az akkumulátorok ennél tovább nem győzték táplálni a teljes teljesítménnyel dolgozó villanymotorokat. A gazdaságos sebesség lemerülve mindössze 2-3 csomó volt, ezzel vánszorogva elvileg 48 órán át is kitartott az akkumulátorok töltése.

A korábbi típusokhoz képest a Balao osztály hajói már erősített szerkezetűek voltak, a gyár elvileg 140 méter mélységig vállalt garanciát a hajótest nyomásállóságára. Azért csak elvileg, mert csak az első példányok szolgálatba állítása után egy évvel, 1944-ben tudták a hajókat olyan szivattyúkkal felszerelni, melyek már ilyen nagy mélységben és nagy nyomáson is képesek voltak megbízhatóan működni. A számítások szerint a hajótest körülbelül 270 méter mélységben roppant volna össze, de ezt persze senki sem tesztelte le.

A nagy méretek a 80 fős legénység számára viszonylag kényelmes elhelyezést biztosítottak, amire a hosszú távú, óceáni bevetésekre tervezett amerikai tengeralattjárókon szükség is volt. A hajón tárolható készletek 75 napig biztosították a legénység ellátását.

A Balao osztály a korban modern, jól sikerült típusnak számított. A legeredményesebb amerikai tengeralattjáró, a Tang is ebből a típusból került ki, ugyanúgy, mint az 59 ezer tonnás Shinano anyahajót elsüllyesztő Archerfish. (A mai napig a Shinano a legnagyobb, tengeralattjáró által elsüllyesztett hajó.) A típusból összesen 120 darabot építettek meg, 62 hajó építését a háború végén törölték. A háborúban a típusból kilenc tengeralattjáró veszett oda, köztük – saját torpedójának meghibásodása miatt – a rekorder Tang. Az osztály utolsó aktív tagját, a Clamagore-t, 1975-ben selejtezték le az US Navy-nél, de a hajdani Tusk és Cutlass még néhány évvel ezelőtt is szolgálatban állt a tajvani haditengerészetnél, persze már csak iskolahajóként. A tengeralattjárók közül nyolcat őriztek meg múzeumhajóként.

A Pampanito már a háború utolsó szakaszában állt szolgálatba, és első bevetésére 1944 március 15-én futott ki Pearl Harborból. A háború végéig a naszád hat bevetést teljesített, melyek során hat japán teherhajót elsüllyesztett, négy teherhajót és egy rombolót megrongált. A háború után összesen 27 ezer tonna elsüllyesztett hajóteret igazoltak a tengeralattjáró számára.

A Pampanito a legnagyobb zsákmányt 1944 szeptember 12-én ejtette el a Dél-Kínai-tengeren, amikor elsüllyesztette a közel tízezer tonnás Rakuyo Maru teherhajót. Arról nem tudtak, hogy mint utóbb kiderült, a hajó 1350 angol és ausztrál hadifoglyot is szállított. A japánok nem sokat vesződtek a mentéssel, a saját embereiket kihúzták a vízből, a hadifoglyokat viszont otthagyták. Másnap néhány japán hadihajó visszatért, de nem azért, hogy mentse az embereket. A hajók tüzet nyitottak a mentőtutajokra, a csónakokra, és a vízben úszókra, s legtöbbjüket megölték. A Pampanito három nappal később tért vissza ezekre a vizekre, s talált rá néhány épségben maradt mentőtutajra, és a körülötte úszókra. A hozzá csatlakozó másik három tengeralattjáróval együtt végül 149 túlélőt mentettek ki, az összes többi hadifogoly odaveszett.

A Pampanitót nem sokkal a háború után, 1945 decemberében, kivonták a szolgálatból, és tartalékállományba helyezték. 1960 áprilisában ismét szolgálatba állították, s 1971-es leselejtezéséig iskolahajóként működött. 1982 óta látogatható San Francisco kikötőjében.

A tengeralattjáró fedélzetére lépve rögtön olyasmit érzünk, amit a nagyobb hajókon nem. A viszonylag kicsi tengeralattjáró még a gyenge hullámzásra is reagál, és bár látogatásom idején alig volt valami kis szél és hullámzás, a fedélzetre lépve rögtön érezni lehetett, ahogy imbolyog alattunk a hajó. Ez is egy apró kis adalék, ami nagyon életszerűvé teszi a Pampanito fedélzetén töltött perceket. A másik ilyen adalék a hajóban érezhető penetráns gázolajszag, ami szintén olyan érzést kelt, mintha egy aktív tengeralattjárón tartózkodnánk. A Pampanito egyébként valóban nem teljesen halott hajó, berendezései nagyrészt működőképesek – egyebek közt az egyik torpedóvető cső is –, a rádióberendezéseket egy amatőr rádiós klub havonta kétszer ma is használja, hívójelük NJ6VT-NJVT, ami a háború alatt is a tengeralattjáró hívójele volt. A Pampanito fedélzeten időnként egész napos programokat szerveznek, melyek során a jelentkezők, főleg gyerekek, eltöltenek egy napot a tengeralattjáró fedélzetén, ismerkednek annak berendezéseivel, a hajó konyhájáról esznek, és a hajón is alszanak.

A Pampanitóra a parancsnoki torony mögött jutunk fel, s a turisták számára kijelölt útvonal a hajó tatjára vezet, itt lehet bejutni a tengeralattjáró belsejébe, azon a nyíláson, amin keresztül eredetileg a hátsó torpedóvető csövekhez szánt torpedókat lehetett a hajóba berakodni.

Ablakok híján a Pampanito belsejében természetesen csak villanyvilágítás van, ami sajnos nem igazán kedvezett a szerény képességű okostelefonom kamerájának. Az egyes helyiségeket gyakran itt is üveglapokkal zárták el a kíváncsiskodók elől, és tükröződés szintén nem tett jót a képek minőségének. Gondolom, már az eddigi posztokból is egyértelmű, hogy az okosteló, legalábbis az enyém, csak szépen megvilágított tárgyak fényképezésére igazán jó, a félhomállyal, az árnyékokkal, vagy a szembefénnyel nem nagyon tud mit kezdeni. A Pampanito belsejében készített képek még a szokásosnál is gyengébben sikerültek, ezért a szemléltetésben a netről letöltött képeket is használok.

A tengeralattjáró belső felépítése nagyjából ugyanolyan, mint a többi korabeli tengeralattjáróé, eltekintve a méretbeli különbségektől. Hátul bejutva a hajó belsejébe, a hátsó torpedóvető csövekhez jutunk, ezekből az amerikai hajókon négy volt, míg a jóval kisebb német U Boot-okon csak egy. A csövek egy üveglappal vannak elzárva a túl kíváncsiak elől. A helyiség egyben az egyik legénységi szállásként is funkcionált, ezt a falra felhajtható sodronyágyak is elárulják.

Előrefelé haladva a gépházak következnek. Az amerikai tengeralattjárók dízel-elektromos meghajtással épültek, de nem olyan formában, mint a német hajók, ahol a felszínen a dízelmotorok, lemerülve pedig az akkumulátorokról táplált villanymotorok hajtották a hajókat. Az amerikai naszádokon a dízelmotorok kizárólag csak az áramfejlesztőket működtették, a hajócsavarokat a felszínen és a felszín alatt egyaránt a villanymotorok hajtották meg. Ez utóbbiak a naszádok alsó szintjén találhatók, vagyis a Pampanitón ezek nem tekinthetők meg. A két gépteremben csak a négy hatalmas, 1600 lóerős, tízhengeres Fairbanks-Morse dízelmotort, és hozzájuk kapcsolt generátorokat bámulhatjuk meg, bár igazából csak a burkolatuk látszik.

A filmeken sokszor látott német tengeralattjárókkal összehasonlítva a leglátványosabb különbség kétségkívül a legénységi körletek meglepő tágassága. Persze a legénységi szálláson, a több sorban elhelyezett háromszintes fekvőhelyeknél, így is elég nagy lehetett a tömegnyomor, de mégis mekkora a különbség a német U Boot-okhoz képest, ahol a tengerészek a torpedóvető csövek termében, egymás hegyén-hátán éltek és aludtak, a lehajtható sodronyágyakon, a padlón, vagy ahol éppen tudtak. A tágasság persze viszonylagos, a szűk folyosókon azért elég nehéz elférni egymás mellett, én például sokáig nem tudtam kikerülni az előttem araszoló két szakértőt, két németet, akik láthatóan nagy érdeklődéssel, és tudományos alapossággal vizsgáltak meg minden egyes tolózárat és fogaskereket.

A zsúfoltság ellenére a Pampanito ágyai láthatóan kényelmesek és tágasak, s a legénység komfortját más, a német hajókon sosem látott luxus is növelte. A hajón külön legénységi étkező is van, és a vécék mellett két zuhanyfülke. A korlátozott édesvízkészletekkel ez utóbbiakat persze csak módjával használták, a hosszabb bevetéseken a legénységi állományúak közül egyedül a szakácsoknak volt megengedve a zuhany rendszeres, napi használata.

Az amerikai tengeralattjárókon hűtőkamra is volt, ami lehetővé tette, hogy a menü ne csak konzervekből, illetve sózott és füstölt húsokból készüljön. Az amerikai tengeralattjárósok ellátása egyébként is kiváló volt, az összes fegyvernem közül ők kapták a legjobb minőségű élelmezést. A hűtőkamra amúgy a tengeralattjáró alsó szintjén van, így ez sem látogatható.

A legénységi szállás, az étkezde, és a jól felszerelt konyha után jutunk el rádiósszobához, majd a torony alatti irányítóállásba. A kiállítás rendezői valamiért jó ötletnek tartották, hogy a helyiséget csak a vörös lámpákkal világítsák meg, ahogy azt harci helyzetekben szokták. Lehet, hogy ennek a harci világításnak van valami hatása a látogatókra, de engem inkább csak bosszantott. A félhomályban se látni, se fényképezni nem lehetett jól, ha engem kérdeznek, én inkább a rendes villanyfényre szavaztam volna. A rengeteg kütyü persze így is látványos volt, bár a feléről se tudtam, mire való. A filmekben látott német hajókhoz képest – az ember óhatatlanul mindig ezekkel hasonlítgatja össze a Pampanitót – a berendezés elég modernnek tűnt, nem utolsósorban a radarok képernyői miatt.

A vörös fény mellett a másik bosszantó dolog volt, hogy a toronyba nem lehetett felmenni, pedig nyilván nagyon érdekes lett volna. Az irányítóállás alatti szivattyúterem szintén le volt zárva, csak lenézni lehetett ide a nyitott ajtón keresztül. Ezen a már többször emelgetett alsó szinten voltak egyébként többek között az akkumulátorok, a villanymotorok, a hűtőkamra, a szivattyúk, a kompresszorok, a légkondicionáló berendezések, és a fedélzeti fegyverek lőszerraktárai.

A torony előtt találhatók a tiszti körletek, melyek ránézésre nem is különböznek olyan nagyon a legénységi körletektől. Hálóhelyek, étkezde, a tiszti konyha, vécé és zuhanyfülke. A legnagyobb eltérés, hogy a magasabb beosztású tisztek külön kabinokat kaptak, bár persze itt is a parancsnok volt az egyetlen személy, aki saját kabinnal rendelkezett, amit nem kellett megosztania senkivel.

Ezután érünk el a Pampanito orrában, az elülső torpedóterembe, mely az amerikai tengeralattjárókon is a hajó legnagyobb helyisége. Itt található a hat elülső torpedóvető cső, és itt tároltak a hajó 24 torpedójából 16-ot. A helyiség egyben legénységi szállásként is funkcionált, itt 14, a hátsó torpedóteremben 12 sodronyágy látható a falra felhajtva. (A naszád közepén levő legénységi szálláson 36 ágy van.)

A torpedóvető csövek közül a két felső szemléltetésképpen nyitva van, az egyikbe egy stekklámpával még be is világítanak. A torpedótermekben van még egy, kevésbé látványos felszerelés, az első és hátsó vészkijárat nyílásai. (escape hatch) A hátsó használatához a termet el kellett árasztani, vagyis ennek a gyakorlatban nem sok hasznát vették, az első viszont egy valóban jól funkcionáló zsilipkamra volt, melyen keresztül a tengerészek a víz alatt is el tudták hagyni a hajót, hogy a Momsen Lung mentőfelszereléssel megpróbáljanak a felszínre jutni. Nagyobb mélység esetén a túlélési esélyek persze így is elég rosszak voltak, de azért akadt néhány eset, amikor a művelet sikerrel járt, például az 55 méter mélyen fekvő Tang néhány tengerészének is így sikerült kijutni az elsüllyedt hajóból.

A látogató útja az elülső torpedókamra után ismét a fedélzetre vezet. A 102 mm-es ágyú mellett elhaladva megkerüljük a parancsnoki tornyot, majd visszajutunk a rakpartra. A toronyba sajnos nem lehet felmenni, igazából nem értem miért. Sok mindenben itt nem nagyon lehet kárt tenni, viszont a látogatók szerintem szívesen pózolnának a kameráknak a hídon állva. Így viszont csak kívülről bámulhatjuk meg a tornyot, az ott elhelyezett légvédelmi gépágyúkat, a periszkópokat, és a radarantennák tartóárbocait.

Az egyik periszkóp tetejére egy seprű van kitűzve, ami mindig ott ékeskedik a Pampanitón. A tengerészhagyomány szerint ennek az a jelentése, hogy kiseperjük az ellenséget a tengerekről. Tekintve, hogy rövidke pályafutása során a Pampanito összesen hat teherhajót süllyesztett el, a seprű használata szerintem elég nagy szerénytelenségre utal, de az amerikaiak imádják az ilyen bombasztikus túlzásokat.

És még néhány netről letöltött kép, a gépházról, a torpedóteremről, és a parancsnoki állásról, ezúttal vörös világítás nélkül.

A Pampanito honlapja: https://maritime.org/uss-pampanito/