A három vontatón összezsúfolt kimerült, éhes, elcsüggedt tengerészek másnap reggel érkeztek meg az argentin fővárosba, ahol azonban korántsem várta őket olyan baráti fogadtatás, amilyet reméltek. Langsdorff abban bízott, az argentin hatóságok hajótöröttként fogják majd kezelni őket, és lehetővé teszik visszatérésüket Németországba. Mikor azonban többórás várakoztatás után végül megkapták az engedélyt a partraszállásra, kiderült, internálótáborokba fogják zárni őket. (A tiszteket szállodában, vagy bérelt lakásokban helyezték el.) A közvélemény sem volt nagyon együttérző velük szemben. Bár a kikötőbe érkezve helybeli németek és német-szimpatizánsok hatalmas tömege fogadta őket, az argentin újságokban gúnyolódtak rajtuk, és gyávasággal vádolták őket, amiért a harc helyett az önelsüllyesztést és a menekülést választották. Langsdorff maga csak ennyit nyilatkozott az újságíróknak: „Elégedett vagyok. Sikerült megmentenem valamennyi emberemet.”
A kissé barátságtalan fogadtatás részben nyilván annak volt köszönhető, hogy a német vereség, akár Spee hajórajának veresége majdnem napra pontosan 25 évvel korábban, egyértelműen az angol befolyást erősítette a dél-amerikai országokban, és alaposan megtépázta a németek tekintélyét. Amikor néhány nappal később az Ajax és az Achilles látogatást tett Montevideo és Buenos Aires kikötőjében, a lakosság óriási ünnepléssel fogadta az angolokat. (Emlékirataiban Churchill ezt írta: „A La Plata folyónál vívott csata végeredménye ujjongást váltott ki az angolok között, és növelte tekintélyünket az egész világon. A három gyenge brit hajó látványa, melyek megtámadták és menekülésre kényszerítették a náluk sokkal erősebb fegyverekkel és páncélzattal rendelkező ellenséget, általános csodálatot váltott ki.”)
Miután a tengerészek elhelyezését sikerült elrendezni, 19-én este a német nagykövetség díszvacsorát adott a Graf Spee tisztjeinek. A vacsora éjfél felé ért véget. Langsdorff ezt követően visszavonult szállodai szobájába, ahol három levelet írt, egyet a feleségének, egyet a szüleinek, és egyet a német nagykövetnek, majd a Graf Spee ágyára terített zászlaján fekve pisztolyával főbe lőtte magát. Holttestét reggel találták meg. Temetésére aznap délután került sor, a Buenos Aires-i német temetőben. A gyászszertartáson hatalmas tömeg vett részt, köztük több angol tengerésztiszt is.
A nagykövetnek címzett búcsúlevél így hangzott:
„Hosszú tépelődés után meghoztam a nehéz döntést, elsüllyesztem az Admiral Graf Spee-t, hogy megakadályozzam az ellenség kezébe való kerülését. Még mindig meg vagyok győződve róla, hogy miután hajómat a montevideói csapdába vittem, az adott körülmények között ez volt az egyetlen lehetséges döntés. A megmaradt lőszerrel minden próbálkozás, hogy visszatérjünk a nyílt és mély vizekre, kétségkívül kudarcot vallott volna. És a maradék lőszer felhasználása után is csak mély vizekben tudtam volna elsüllyeszteni hajómat úgy, hogy az ne kerüljön az ellenség kezébe.
Hajómat nem tehettem ki annak a veszélynek, hogy hősies harc után részben vagy egészben az ellenség kezére kerül. Úgy döntöttem, nem harcolok, hanem elpusztítom a berendezéseket, majd elsüllyesztem a hajót. Tisztában voltam vele, hogy ezt a döntést akaratlanul vagy szándékosan félreértelmezhetik azok a személyek, akik nem ismerik indítékaimat, mivel azok részben vagy egészében személyes megfontolásokból erednek. Ezért kezdettől fogva úgy határoztam, hogy magamra vállalom döntésem következményeit. Egy becsületére kényes kapitány számára magától értetődik, hogy személyes sorsa nem választható el a hajójáétól.
Ameddig felelős voltam a parancsnokságom alatt álló emberek jólétét érintő döntésekért, halogattam elhatározásom végrehajtását. Az argentin kormány mai döntése után már nem tehetek többet hajóm személyzetéért, és nem tudok már többé aktívan részt venni hazám jelenlegi küzdelmében sem. Már csak halálommal tudom bizonyítani, hogy a Harmadik Birodalom katonái készek meghalni a zászló becsületéért.
Egyedül én vagyok felelős az Admiral Graf Spee elsüllyesztéséért. Boldog vagyok, hogy életem feláldozásával elkerülhetem zászlónk becsületének megkérdőjelezését. Nemzetünk jövőjébe, és Vezérembe vetett szilárd hittel nézek szembe sorsommal. Higgadt megfontolás után, az éjszaka csendjében írom ezt a levelet Excellenciádnak, annak érdekében, hogy képes legyen informálni feletteseimet, és ha szükségessé válik, használhassa a rosszindulatú híresztelések ellen.”
Az argentínai internálás persze nem volt túl szigorú. Több tucat tengerésznek sikerült megszöknie, és hazatérnie Németországba. Köztük volt a Graf Spee tüzértisztje, Paul Ascher, aki később Günther Lütjens tengernagy törzstisztje lett, s vele együtt veszett oda a Bismarckon 1941 májusában. A navigációs tisztnek, Jürgen Wattenbergnek, szintén sikerült hazaszöknie. Ő később tengeralattjárós szolgálatra jelentkezett, s 1941-ben megkapta az U–162 parancsnokságát. Bár a maga 41 évével Wattenberg az egyik legidősebb tengeralattjáró parancsnok volt, a későbbiekben mégis egész sikeresen tevékenykedett. Az U–162-vel megtett három útja során összesen 14 hajót süllyesztett el, 82 ezer tonnával. (Vagyis többet, mint a Graf Spee.) A tengeralattjárót 1942 szeptemberében angol rombolók süllyesztették el Trinidad közelében, ám szokatlan módon szinte a teljes legénység túlélte a katasztrófát, s amerikai hadifogságban vészelték át a háború hátralevő részét.
Az Argentínában rekedt német tengerészek csak 1946-ban térhettek vissza hazájukba. 168-an a maradást választották, és később még közel százan tértek vissza Argentínába, és telepedtek le ott. (Feltehetően nagyrészt azok közül, akiknek a lakóhelye orosz megszállás alá került.) A Graf Spee utolsó veteránja, Gustav Friedrich Adolph Quick, 2007-ben hunyt el Montevideóban.
Az Altmarknak végül sikerült visszajutnia Németországba, ám közvetlenül a cél előtt angol rombolók támadták meg a semleges norvég vizeken menedéket kereső német hajót, és kiszabadították az ott őrzött angol tengerészeket. (Erről eredetileg egy külön posztot akartam írni, de végül feleslegesnek találtam, mivel a magyar Wikipédián meglepő módon nagyon részletes cikket találni az esetről. Mindenképpen érdemes elolvasni: https://hu.wikipedia.org/wiki/Altmark-incidens )
Angliában hatalmas ünneplés fogadta a Graf Spee elsüllyesztésének hírét. A háború során tulajdonképpen ez volt az első – és sokáig az utolsó – komolyabb győzelem, amit a németek felett arattak. A cirkálók legénységére záporesőként hullottak a kitüntetések, Harwood-ot lovaggá ütötték, és gyors egymásutánban ellentengernaggyá, majd altengernaggyá léptették elő. A január végén nagyjavításra hazatérő Exeter és Ajax legénységét akkora ünneplés fogadta, mintha legalábbis a háborút nyerték volna meg. (Hasonlóképp fogadták az Achillest is Új-Zélandon.) A két cirkáló legénysége szabályos diadalmenetben vonult végig London belvárosán, majd a Whitehall előtt maga a király, VI. György tartott szemlét felettük. Este London főpolgármestere tartott a tengerészeknek díszvacsorát a Guildhall nagytermében, ahol az Első Lord, Winston Churchill mondta a pohárköszöntőt. „Ebben a sötét, gondokkal teli téli időben a ragyogó La Plata-i akció úgy tűnt fel, mint színes fénysugár, mely bátorít mindannyiunkat, akik harcolunk, bennünket és szövetségeseinket.” – kezdte Winston, aki valóban rendkívül elégedett volt Harwood-al, aki pontosan azt tette, amit ő elvárt tőle, és ami megfelelt az angol hagyományoknak, vagyis az erőviszonyokra való tekintet nélkül nekirontott az ellenségnek. A győzelem ráadásul jó hatással volt az Első Lord népszerűségére is, ami szintén nem volt utolsó szempont.
Németországban a Graf Spee pusztulása nagy zavart okozott. Főleg a propaganda számára volt kínos a dolog, hiszen korábban napokig a La Platán aratott történelmi győzelemről áradoztak. Nehéz volt most megmagyarázni a publikumnak, történelmi győzelme után a német kapitány miért döntött úgy, hogy elsüllyeszti a saját hajóját?
Raeder eleinte igyekezett mentegetni protezsáltját, és úgy vélte, Langsdorff helyesen járt el, amikor a megmaradt lőszert nem az elsöprő túlerővel szemben vívott harcra, hanem hajója elpusztítására használta fel. Nem sokkal később azonban kiderült, szó sem volt elsöprő túlerőről, Langsdorff gyakorlatilag két sérült könnyűcirkáló elől futamodott meg. Raeder ezt követően adta ki a következő, bizalmas utasítását: „Egy német hadihajó legénységének teljes erőfeszítésével harcol mindaddig, amíg nem győzedelmeskedik, vagy felvont lobogóval el nem süllyed!”
Ezután a német propaganda és a haditengerészet igyekezett minél előbb elfelejteni a Graf Spee-t, és Langsdorff-ot. Bár rendszerint még a tisztes vereséget szenvedett parancsnokoktól sem tagadták meg az utólagos megbecsülést, Langsdorff semmilyen poszthumusz elismerést nem kapott. Feleségének is csupán egy csökkentett összegű özvegyi nyugdíjat folyósítottak. (Rehabilitálása tulajdonképpen máig nem történt meg. Bár egyre erősebb a civil nyomás, a Bundeswehr képviselői továbbra sem vesznek tudomást Langsdorffról, és nem vesznek részt a megemlékezéseken sem, arra hivatkozva, a náci korszak nem része a német fegyveres erők hagyományainak.) Amennyire tudni lehet, nem elemezték ki az ütközetben hozott döntéseit sem, így igazából máig nem lehet biztosan tudni, miért adta fel a harcot a győzelem küszöbén, és vezette hajóját a biztos pusztulásba.
Langsdorff maga is elismerte, hogy hajója mozgás és harcképessége nem szenvedett nagyobb károkat. Döntéseit, melyek a Graf Spee pusztulásához vezettek, végig a legénység biztonságára és jólétére hivatkozva hozta meg. Ahogy fogalmazott: „Nem engedhetem, hogy a nagy túlerő darabokra lőjön minket. Ezer életben levő fiatal férfi számomra nagyobb érték, mint ezer halott hős.”
Napjainkban, amikor nyugaton láthatóan az a felfogás, hogy háborúban a katonai vezetőknek az a legfontosabb feladatuk, hogy megóvják katonáik épségét, ez a szöveg természetesen rendkívül jól hangzik. A mai német szakirodalom – ugyanúgy, mint az angol – nem is győzi magasztalni Langsdorffot, ellentétben mondjuk Von Spee tengernaggyal, akit komolyan kritizálnak, mert reménytelen helyzetben is vállalta a harcot, és a túlerejű angol hajóraj megjelenésekor nem tette fel azonnal a kezét. (A PC mániás körökben erős hajlam él arra, hogy a múlt személyiségeit és történéseit az ő mai értékrendjük szerint ítéljék meg, és minősítsék. Ez vezet időnként a szobordöntögetésekig.)
Ez a hozzáállás – nehéz helyzetben azonnal elfutunk, vagy megadjuk magunkat – valószínűleg nagyon jól megfelel a mai Bundeswehrnek, de aligha találkozik a régebbi korok értékrendjével. A parancsnoktól nem várták el, hogy a biztos halálba vezesse a katonáit, de azt igen, hogy kitartson mindaddig, amíg harcolni tud, lekösse az ellenséget, ameddig csak lehet, és akkora kárt okozzon neki, amekkorát csak tud. Ha a megadásra a harc lehetőségeinek kimerítése után került sor, a becsület nem sérült.
Langsdorff szó szerint nem adta meg magát, de megfutamodott a gyengébb ellenségtől, és a tényeket figyelmen kívül hagyva véleményekre és képzelgésekre alapozva hozott döntéseket, anélkül hogy akár csak kísérletet tett volna a valós helyzet egyértelmű tisztázására. Az ellenség erejéről terjengő pletykák nem határozhatták volna meg egy elszánt parancsnok döntéseit. Katonai körökben addig is tudott volt, hogy nem kell felülni az ilyen híreszteléseknek, mivel azok általában mindig túloznak. (Ahogy fél évszázaddal korábban az amerikai Dewey írta példaképéről, David Farragut tengernagyról: „Sosem aggodalmaskodott az ellenség ereje miatt, hanem úgy alakította a helyzetet, hogy az ellenség aggódjon az ő ereje miatt.”) Nem került volna nagy erőfeszítésbe, hogy például a német nagykövetség Montevideóban suttyomban kibéreljen egy civil jachtot, vagy akár egy repülőt, és azzal kicsit elnézzenek a nyílt vizek felé, hogy megállapítsák, tulajdonképpen mivel is állnak szemben. (A Montevideóban horgonyzó Graf Spee felett végig ott repkedtek a magánrepülők – körülötte pedig ott keringtek a csónakok és a jachtok –, melyekről az érdeklődők, civilek és katonák, körbefényképezték a hajót.) A hírszerzés jelentéseit sem kellett volna ilyen könnyedén figyelmen kívül hagyni, s helyettük bizonytalan vélekedésekre és képzelgésekre hagyatkozni.
Langsdorff így valójában nem annyira az ezer fiatal német tengerész életét mentette meg, hanem sokkal inkább a vele szemben álló kétezer fiatal angol tengerészét. Az angolok se gondolták ezt másként, Harwood ezért táviratozhatta a Graf Spee önelsüllyesztése után az Admiralitásnak: „Ma sok emberéletet sikerült megmenteni.” Ha a Graf Spee-t december 13-án egy merész és rátermett parancsnok irányítja, egy óra alatt leradírozta volna a tengerről mindhárom angol cirkálót.
A német kapitány viselkedésének okai körül azóta is sok a találgatás, de általában az ütközetben szerzett sérüléseinek tudják be a hibás döntéseknek azt a sorozatát, amivel a pusztulásba vezette hajóját. A valódi ok ennél valószínűleg hétköznapibb, Langsdorff, aki a legtöbb tengerésztiszthez hasonlóan addig főleg adminisztratív beosztásokban szolgált, egyszerűen nem bírta a harctéri feszültséget, és az ütközetben a parancsnokra nehezedő felelősséget, s idegei az első komolyabb harci helyzetben felmondták a szolgálatot. Erre az agyrázkódás már csak rátehetett egy lapáttal. (A könnyű agyrázkódás, és a szintén nem súlyos repeszsérülések önmagukban nem magyarázhatják a történteket. Számos példa van rá, hogy kapitányok vagy tengernagyok igen súlyos sérülésekkel, félájultan is tovább vezették hajóikat, és nem csinálták rosszul, függetlenül attól, hogy a végén győztek e, vagy nem.) Ez igazából nem különösebb ritkaság, és nem csak közkatonákkal fordulhat elő ilyesmi. Tengeralattjáró parancsnokokkal többször is megtörtént, hogy a fegyvernemnél békeidőben eltöltött évtizedes szolgálat után összeomlottak, amikor az első éles bevetésükön az első vízibombák felrobbantak hajójuk mellett.
Az orosz–japán háborúban is történt hasonló eset, Vaszilij Fersen fregattkapitánnyal, az Izumrud cirkáló parancsnokával. Fersen, bár kis cirkálója többnyire a tűzvonal mögött tevékenykedett, jól szerepelt a csuzimai csatában, az ütközet után sikerült kitörnie a bekerítésből, s az üldöző japán cirkálókat lerázva szabad út nyílt előttük Vlagyivosztok felé. Fersen ekkor, a közvetlen veszély elmúltával omlott össze. Idegeskedni és kapkodni kezdett, s rögeszméjévé vált, hogy a japánok Vlagyivosztok előtt lesben állva várnak rájuk. Hajóját ezért egy északabbra fekvő öböl felé irányította, melynek bejáratánál sikerült is az Izumrudot zátonyra futtatnia. Fersennek csak annyit kellett volna tennie, hogy megvárja a legközelebbi dagályt, ami leemeli a homokpadról a cirkálót, az eddigre már teljesen bepánikolt, minden pillanatban japán támadást váró parancsnok azonban inkább partra szállította a legénységet, és felrobbantotta hajóját.
Langsdorff nyilván magának sem vallotta be, hogy a saját személyes problémái állnak a háttérben, ezért igyekezett döntéseit az emberei iránt érzett felelősséggel megindokolni. Ami a szétlőtt konyhát és pékséget illeti, nehezen tudom elképzelni, hogy a hajó magasan képzett műszaki szakemberei később ne tudtak volna összeeszkábálni egy olyan tűzhelyet, ami alkalmas lett volna az étel melegítésére. A Graf Spee legénységének életkörülményei már addig se voltak éppen rózsásak, közel félévnyi tengeren töltött idő után a hajón már mindenből hiány volt, még WC papírból is. Ilyesmi az angol haditengerészetnél is gyakran megtörtént, de tudtommal arra mégsem volt példa, hogy a parancsnok a küldetést megszakítva a kikötőbe vezette volna hajóját, pusztán csak azért, mert nem tudtak friss kenyeret sütni a legénységnek. A konvojokat kísérő kisebb hadihajókon, rombolókon, korvetteken, nagy viharban nem lehetett a konyhát használni. Ilyenkor, gyakran heteken át, a legénység konzerveken élt. Az ilyesféle kellemetlenségek a korabeli tengerészélet velejárói voltak, nem volt ebben semmi rendkívüli.
Az, hogy Langsdorff igyekezett megóvni emberei életét, szép dolog, és manapság igen nagyon respektálják ezt. Katonai vezetőként azonban neki nem ez volt a legfontosabb feladata, hanem az, hogy a lehető legnagyobb kárt okozza az ellenségnek. Addig, amíg lehetősége volt a győzelemre, vagy legalább a menekülésre, másodlagos kérdés volt a tengerészei biztonsága. A korabeli, mára nyilván elavultnak tekintett felfogás szerint nem az egyes személy, vagy kisebb csoport érdeke volt az előbbre való, hanem a haza/nemzet/párt érdeke. Lehet ünnepelni azért Langsdorffot, hogy korát megelőző módon azt tartotta a legfontosabb szempontnak, hogy a rá bízott emberek – sőt, az ellenség – életét megkímélje, de következetlenségnek tartom, amikor az ezért őt magasztalók pár bekezdéssel odébb meg Harwoodot ünneplik, amiért ő meg veszélybe sodorta az embereit azzal, hogy nekirontott a túlerőben levő ellenségnek. Ugyanígy hiányolom például a mai angol történészektől Ernest Troubridge tengernagy méltatását, aki azzal, hogy idejében kitért a Goeben elől, bravúrosan megmentette háromezer fiatal brit tengerész életét.
A Royal Navy történetében egyébként nagyon sok hebehurgya parancsnok volt, akik eléggé el nem ítélhető módon képesek voltak túlerejű ellenséggel szemben is vállalni a harcot, és ezzel veszélybe sodorni embereik életét. Ott van például a Nelson nevű, aki a Szent Vince foknál gyakorlatilag egymaga támadt rá a teljes spanyol flottára, hogy feltartóztassa őket, amíg az angol flotta többi hajója is meg nem érkezik. Vagy ott van Gerard Roope, a Glowworm romboló parancsnoka, aki ahelyett, hogy a Hipper megjelenésekor azonnal elkezdett volna integetni a fehér zászlóval, ahogy azt ma nyilván elvárnák tőle, felvette a harcot a túlerejű ellenséggel, és a győzelem minden reménye nélkül hajója elsüllyedéséig harcolt. Vagy ott van a Rawalpindi segédcirkáló parancsnoka, Edward Kennedy, aki mikor találkoztak a két német csatacirkálóval, szintén nem adta meg magát, hanem felvette a harcot az elsöprő túlerővel. Mikor tisztjei a német hajók felbukkanásakor megkérdezték tőle, most mi lesz, ennyit válaszolt: „Szembeszállunk mindkettővel. Ők elsüllyesztenek minket, és kész. Viszlát.” És még lehetne sorolni hosszan az angol példákat. Ha a Langsdorffnak tapsoló angol történészekben volna némi következetesség, nagyon elítélően kellene nyilatkozniuk az ilyen Nelson és Kennedy féle alakokról, nem pedig nemzeti hősökként ünnepelni őket.
A nyugati államok többsége manapság hadseregeik feladatát egyfajta szeretetszolgálatnak képzeli, úgy vélve, katonáik dolga a távoli barbár népek közti ellenségeskedések megakadályozása, a diplomácia által nyélbe ütött béke fenntartása, a közművek helyreállítása, hidak és víztisztítók építése, a segélycsomagok szétosztása, na és persze a demokrácia terjesztése. Ezen feladatok során pedig fegyvert legfeljebb csak a lesipuskás terroristákkal szemben kell használniuk. (A XIX. század végén éltek hasonló elképzelések a fegyveres erők feladatáról, amikor Edward Seymour tengernagy így határozta meg a Royal Navy értékrendjének rangsorát: „A legfontosabb dolgok, melyek bármely hadihajón számítanak, az elegánsan öltözött legénység az árbocokon, a hajó általános tisztasága, a tengerészek ágyneműjének állapota, és a csónakok tisztasága. A tüzérség teljesítménye nagyon másodlagos kérdés.”) De akármilyen furcsa elképzelések is vannak manapság nyugaton, az igazi háború célja végső soron mindig az ellenség fegyveres erőinek tönkretétele, hogy ezzel a győztes rákényszerítse akaratát a riválisra. Maradjon mindenki otthon, és akkor nem lesz háború. De amíg lesz, addig azt nem lehet úgy végigvinni, hogy közben a legnagyobb gondunk a katonáink épségének megóvása, és kormányválság tör ki, ha a sajtóban a hátország sok hullát lát. Még ha ellenségeset, akkor is. A háború emberölés, még ha látszólag csak annyiból áll is, hogy a katonák egy monitor előtt kattintgatnak az egérrel, vagy egy joystickot rángatnak. A humánumnak nincs helye a csatatéren. (Ami persze nem menti a hadifoglyok, vagy a hátországbeli civilek legyilkolását.) Haig vagy Nogi a háború után a veteránok segélyezésére, az özvegyek és árvák támogatására fordította minden energiáját, a harctéren azonban a veszteségekkel nem törődve kíméletlenül hajtották bele embereiket az ellenséges tűzbe.
A humánus katona nem lehet sikeres katona. A sikeres hadvezérnek elsősorban nem műveltségre, teoretikus szakmai tudásra, úriemberhez illő viselkedésre, és emberségre van szüksége, hanem agresszivitásra, határozottságra, arra a képességre, hogy magával tudja ragadni az embereit, gyors helyzetfelismerésre, és gyomorra, ami elviseli a vér, a szenvedés, és a halál látványát. Általában minden sikeres hadvezérben lappangott egy jó adag kegyetlenség is, ami néha egészen konkrét formában tört ki belőlük. A régi idők nagyjai, Julius Caesar, Nagy Sándor, vagy Dzsingisz, mai szemmel nézve dühöngő őrültek, vagy legalábbis pszichopata tömeggyilkosok voltak. És ez később sem sokat változott. Szuvorov Izmail elfoglalásakor az utolsó szálig lemészároltatta a város teljes, harmincezres civil lakosságát, hogy példát statuáljon az ellenállóknak. (Saját bevallása szerint Szuvorov az öldöklés alatt végig a sátrában zokogott, de a parancsot nem vonta vissza.) Napóleon Jaffánál ötezer török és albán hadifoglyot végeztetett ki, pusztán csak azért, mert gondot okozott az ellátásuk. A két világháborúból pedig nyilván nem szükséges sorolni a hasonló szélsőséges példákat, mindkét oldalról.
Az ilyen „gyilkológépekkel” szemben az óvatoskodó, az esélyeket latolgató, embereit kímélő humánus katona gyors vereségre van ítélve. Úgy söprik le a csatatérről, mint Langsdorffot Montevideónál. A német kapitány lehet, hogy „erkölcsi hős” volt, ahogy lánya állítja, de biztosan nem volt katonai hős.
Hasonló helyzetbe került hajók korábban is többször választották már az önelsüllyesztést. Az orosz Varjag cirkáló 1904-ben kihajózott a blokád alá vett Csemulpóból, felvette a harcot a nagy túlerőben levő japán kötelékkel, majd amikor világossá vált, hogy a kitörés nem sikerülhet, súlyos sérülésekkel visszatért a kikötőbe, és ott legénysége elsüllyesztette a cirkálót. Az oroszokat az egész világon hősökként ünnepelték. A német flotta 1919-es Scapa Flow-i önelsüllyesztését szintén bátor tettként ismerték el, hiszen más alternatíva már valóban nem volt előttük, csak a megadás. A francia flotta 1942-es touloni önelsüllyesztése viszont már legalábbis felemás megítélésű, hiszen a hajók legalább egy része még képes lett volna harcolni, vagy menekülni. (Erre parancsuk is volt.) Az önelsüllyesztést így gyávaságnak tekintették, és az azt elrendelő parancsnokok a háború után súlyos büntetéseket kaptak.
A Graf Spee esete egyértelműen az utóbbi kategóriába tartozik. A hajó egészen nyilvánvalóan még képes lett volna harcolni, vagy menekülni, ha máshová nem, hát legalább Buenos Airesbe. A hajó pusztulása nem a nem létező túlerőnek, hanem a bepánikolt, józan ítélőképességét elvesztett parancsnokának volt köszönhető.
Ez így kimondva persze nem hangzik valami jól, és a nyugati szakirodalom óvakodik is ilyen kijelentéseket tenni. Az angolszász és német szerzők nagyon komoly erőfeszítéseket tesznek, hogy Langsdorff ütközetben, és utána meghozott döntéseit racionális érvekkel magyarázzák, mint például az „üzemanyag-előkészítő” berendezés sérülése. A szakirodalom, és a fórumok közönsége igazából abban sem tud megegyezni, pontosan hol is volt ez a titokzatos készülék, melyik találat rongálta meg, és egyáltalán, tulajdonképpen mire is szolgált? Sérülését általában az Exeter találatának tudják be, de például Eric Grove szerint a konyhát szétverő gránát tette tönkre. Az előző posztnál meg lehet nézni ennek a találatnak a helyét, a rajzon a 4-es számmal van jelölve. Aki kicsit ismeri a hajók általános felépítését, szerintem teljes agyrémnek tartja, hogy egy fontos gépészeti berendezést itt, a hajó teljesen páncélozatlan orrában, ráadásul a felső – második – fedélzeten építsenek be. Másra nem tudok gondolni, mint hogy a robbanás valami konyhai berendezést tett tönkre, és – talán valamilyen félrefordítás miatt – ezt értelmezik az üzemanyagrendszer sérüléseként.
A másik, még újabb keletű állítás szerint egy találat tönkretett valamiféle „sólepárló” berendezést is, és célozgatnak arra, hogy ez is igen súlyos sérülés volt. Ezt a valamit a hajó tatját érő találat tette volna tönkre, ami az előbb említett rajzon 6-os számmal van jelölve. Hogy itt, a tiszti kabinok környékén miféle „sólepárló” működhetett, arról fogalmam sincs. A tápvíz és ivóvíz készletet a korabeli hadihajók vitték magukkal, a Graf Spee összesen közel ötszáz tonnát. A menet közben elhasznált mennyiséget többnyire a tengervízből pótolták. Valószínűleg a Graf Spee-n is lehetett ilyen berendezés, ami a tengervízből ivóvizet állított elő, de kizártnak tartom, hogy a vízvonal felett helyezték el, a hajó tatján. Az orosz szerzők, akik egyáltalán nem tartják valami sokra Langsdorff teljesítményét, egyáltalán nem is említenek ilyen sérüléseket. Még a Langsdorffot természetesen igen nagyra tartó Eric Grove is megjegyzi, a Graf Spee sérülései valójában közel sem voltak olyan súlyosak, amik indokolták volna a német parancsnok aggodalmát, hogy hajója nem lesz képes megtenni a hazavezető utat.
Az angolok láthatóan egyszerűen imádják Langsdorffot – mint minden ellenfelüket, aki könnyű és látványos győzelemmel ajándékozta meg őket –, és nem csak az ütközetben hozott döntéseit mentegetik, hanem egyébként is szinte a mennybe menesztik a német parancsnokot. (Ugyanúgy, mint a mai német történetírás.) Rendszeresen méltatják Langsdorff saját embereivel és az angol foglyokkal szemben tanúsított humánus viselkedését, kiemelve, hogy mennyire szemben állt ő a náci rezsimmel.
Langsdorff kétségkívül nem nagyon kedvelte a nemzetiszocialistákat, amivel azonban korántsem állt egyedül a Kriegsmarine tisztikarában. A fegyveres erők régi iskolából kikerült tisztjei többnyire lenézték és megvetették a nemzetiszocialista vircsaftot, és Hitlert szükséges rossznak tekintették, amire csak addig van szükség, amíg a szétzilált Németország ismét lábra nem áll. 1938-ban, a Kristályéjszaka után, a flotta magas rangú tisztjei, Raederig bezáróan, hivatalosan is tiltakoztak a náci csőcselék randalírozása miatt. (A tiltakozó levelet még Dönitz is aláírta.) Mindez azonban korántsem jelenti azt, hogy a flotta egyes tisztjei, így Langsdorff is, valamiféle baloldali ellenállók lettek volna. Politikai meggyőződésüket leginkább talán jobboldali konzervatívként lehetne leírni, s természetesen valamennyien elkötelezett nacionalisták, és többnyire mélyen vallásos emberek voltak. Ilyen minőségükben tartották szélsőséges erőnek a nemzetiszocialista pártot, melynek kormányzását azonban átmeneti szükségszerűségnek gondolták. Ahogy Dönitz később írta: „A harmincas évek elején csak ez a kérdés fogalmazódhatott meg: Vajon a diktatúra bolsevik, vagy antibolsevik lesz e? Ezzel az alternatívával szembesülve a legtöbb német megváltónak látta Hitlert, mások szemében a kisebbik rossz volt. A kor viszonyai magyarázzák felemelkedését. Célja, a kommunizmus távoltartása Európától, akkor nemcsak a széles néptömegek, hanem a nyugati kormányok helyeslésével is találkozott.„
Langsdorff tehát lehet, hogy személy szerint nem szimpatizált a nácikkal, de elfogadta őket, és lojális volt a rezsimhez. Máshogyan nyilván nem is tölthetett volna be ilyen magas beosztást. Fia a Hitlerjugend tagja volt, unokatestvére, Alexander Langsdorff, SS Standartenführer. Vagyis Langsdorff, személyes véleményétől függetlenül, része volt a rendszernek, nem szemben állt vele.
Langsdorff emberséges magatartása szintén nem volt egyedülálló. A német felszíni hadihajók parancsnokai egy-két ritka kivételtől eltekintve mindig betartották a tengeri fair play szabályait, ami azt illeti, sokkal inkább, mint az angolok. A háború elején már csak azért is ügyeltek a tengerjogi előírások precíz betartására, mert erre szigorú parancsot kaptak. Egyébként pedig Langsdorff humánus viselkedésének is megvoltak a határai. Amikor a Trevanien és a Tairoa nem engedelmeskedtek a felszólításnak, és rádión jelentették az őket ért támadást, a német parancsnok minden teketória nélkül tüzet nyittatott a két teherhajóra, és addig lövette őket, amíg el nem némították a rádiójukat. Vagyis az angolok nem csupán Langsdorffnak, hanem legalább annyira a szerencsének is köszönhették, hogy a kilenc teherhajó elsüllyesztése nem követelt áldozatokat.
A másodosztályú regények és filmek dramaturgiájának megfelelően a történetírás is gyakran keres magának egy olyan figurát, akinek negatív tulajdonságaival ellenpontozzák a főhős erényeit, és még jobban kidomborítják annak pozitív jellemvonásait. Ebben a sztoriban általában az Altmark parancsnokára, Heinrich Dau kapitányra osztják ezt a szerepet. Az események idején 66 éves Dau sok kollégájához hasonlóan a Császári Haditengerészetnél kezdte pályafutását, s az első világháborút nagyrészt a csatahajókon szolgálta végig, navigációs tisztként. A háború után őt is elbocsátották a gyakorlatilag szinte megszűnt haditengerészettől, és a kereskedelmi flotta hajóin szolgált tovább. 1934-ben nyugdíjba vonult, de nem sokkal később a haditengerészet ismét beosztást kínált neki, amit el is fogadott.
Dau politikai nézeteiről nem sokat tudni. Ebben a történetben mindenesetre általában ő az elvetemült náci, és a fanatikus Hitler hívő, aki a brit hadifoglyok sanyargatásával érdemli ki a történetírás rosszallását. Ennek a sanyargatásnak azonban a valódi történetben nincs semmi nyoma. A kiszabadított angol foglyok egyöntetűen azt állították, korrekt bánásmódban volt részük, és a német személyzet mindent megtett, hogy életük elviselhető legyen az Altmarkon, mely eredetileg nem volt felkészülve hadifoglyok fogadására. Amikor a britek lerohanták a német hajót, a kiszabadított foglyok távozás előtt köszönetet mondtak Daunak, és egy-két kivételtől eltekintve később sem volt hajlandó senki ellene vallani.
Haditengerész előéletének köszönhetően Dau egyébként valóban a kereskedelmi flottánál szokatlan szigorral vezette hajóját, és vaskézzel fogta nemcsak a foglyokat, hanem saját embereit is. Ennek ellenére mindenki respektálta pártatlan szigorát, és elismerték szakmai tudását. Az angol Admiralitás – vagyis Churchill – azonban tartott attól, hogy Langsdorff széles körben ismertté vált lovagias és emberséges viselkedése esetleg még valamiféle szimpátiát ébreszt a németekkel szemben, s hogy ennek elejét vegyék, a brit propaganda rémtörténetekkel árasztotta el a világsajtót az angol hadifoglyokkal szembeni brutális bánásmódról, és az elvetemült náci Dau kegyetlenségéről. A sztorik szerint például a foglyokat az üres olajtartályokba zárták, és majdnem halálra éheztették. Több magas rangú angol tengerésztiszt is tanácsolta a hecckampány leállítását, amit Churchill persze nem engedett. Dau tudott az ellene folyó rágalomhadjáratról, és tartott tőle, az angolok a háború után bíróság elé állítják majd. Hogy elkerülje a meghurcoltatást, 1945 májusában öngyilkos lett.
Langsdorff nyilván derék ember volt, és valószínűleg jó tengerész, kapitányként és katonaként azonban az első éles harci helyzetben csődöt mondott. Ha ez eddig nem lett volna nyilvánvaló, legalább itt nyomatékosítani kell, természetesen nem szimpla gyávaságról van itt szó. A zászló becsülete érdekében Langsdorff kész volt életét adni, ahogy például Nyebogatov is, aki Csuzimánál szintén emberei megkímélésének jelszavával adta meg magát, minden bizonnyal bátran állt volna a kivégzőosztag elé, ha végrehajtották volna a rá kimondott halálos ítéletet. Egyáltalán nem voltak gyávák, hanem egyszerűen csak alkalmatlanok az adott feladatra. Emberi szempontból Langsdorff nyilván megértést és együttérzést érdemel. Pusztán katonai szempontból nézve azonban nem menthető, amit tett.
Langsdorff személyes tragédiája, akárcsak Von Spee-é, nem ért véget a saját halálával. Fia, Hans Jochen Egon Ludwig Langsdorff – kisebbik fia még gyerekkorában meghalt –, aki szintén a haditengerészethez vonult be, 1944 decemberében, néhány nappal huszadik születésnapja után egy Biber törpe-tengeralattjáróval indult bevetésre a dél-angliai kikötők ellen. Soha nem tért vissza. Az angolok néhány nappal később találtak rá az elsüllyedt Biberre, melyet ki is emeltek. (A 90-es számú tengeralattjáró ma az Imperial War Museum-ban van kiállítva.) A vizsgálat szerint a naszád és vezetője pusztulását műszaki hiba okozta, egy hibás csőnek köszönhetően a motor kipufogógázai beszivárogtak a vezetőfülkébe. (Az esetnél felmerült, hogy talán szándékos öngyilkosságról lehetett szó, ezt azonban sosem sikerült bizonyítani.)
A Graf Spee roncsait az angolok és az amerikaiak alaposan átvizsgálták. Elsősorban a tűzvezetés és a radar érdekelte őket, de leszereltek, és vizsgálatra elszállítottak néhány 37 és 105 mm-es légvédelmi ágyúit is. A roncs víz fölé nyúló részeit 1943 után elbontották, a hajótest pedig lassan belesüllyedt az iszapba. Miután a roncs még így is forgalmi akadályt jelent, többször is felmerült a teljes lebontás gondolata, amire azonban máig sem került sor.
Néhány évvel ezelőtt valahogy bekerült a sajtóba az a hibbant ötlet is, hogy a hajót kiemelik, felújítják, és emlékhajóként kiállítják Montevideóban. Ez persze merő agyrém, a Graf Spee-t legénysége teljesen szétrombolta, a maradványokat részben lebontották, ami pedig megmaradt, azt az elmúlt nyolcvan évben a rozsda kezdte ki. A hajó mára már csak egy iszappal borított, rozsdaette ócskavashalom, aminek a kiemelése és újjáépítése nemcsak megfizethetetlenül költséges, hanem valószínűleg műszakilag is kivitelezhetetlen vállalkozás lenne.
Az angol cirkálók győzelme igazából jelentőségét meghaladó mértékű ünneplést váltott ki az angol oldalon, s az eseménynek utóbb is igyekeztek minden módon emléket állítani. 1956-ban nagyszabású film készült az ütközetről, mely bár alapvetően a csatáról szóló angol legendákat dolgozza fel, de nagy vonalakban mégis jól visszaadja a történetet. A Royal Navy nagyon odatette magát, a forgatáshoz a stáb rendelkezésére bocsátották a csatában részt vett, és még szolgálatban álló hajókat, a Cumberland nehézcirkálót, és az ekkor már az indiai haditengerészetnél, Delhi néven szolgáló Achillest. Az 1949-ben lebontott Ajax „szerepét” a Sheffield, a Jáva-tengeri csatában, 1942 februárjában elsüllyedt Exeterét a Jamaica cirkáló alakította, melyek teljesen más küllemű hajók voltak, mint az eredetiek, de ez akkoriban senkit nem zavart. A Graf Spee szerepét az amerikai Salem nehézcirkáló játszotta el, mely nagyjából csak abban hasonlított a német zsebcsatahajóra, hogy úszott a vízen. A Montevideóban játszódó jeleneteket az eredeti helyszínen forgatták.
A filmhez igyekeztek jó nevű sztárokat szerződtetni a fontosabb szerepekre, akiknek persze nem volt nehéz dolguk. A sztori eleve nem tett szükségessé bonyolult jellemábrázolásokat, a filmben szereplő karakterek általában sematikus papírmasé figurák. Valószínűleg a színészek hozzáállása is ennek volt megfelelő, Peter Finch még csak arra sem vette a fáradtságot, hogy legalább a szakállát levágassa, hogy valamennyire azért mégis hasonlítson Langsdorffra. A film tehát egyszerre nagy költségvetésű, mainstream alkotás, és másodosztályú gagyi. (Amit sok korabeli háborús filmre, például a Sink the Bismarck-ra is el lehet mondani.)
Új-Zélandon utcák és hegyek kapták a csatában részt vett hajók neveit, Kanadában pedig egy egész várost neveztek el Harwood zászlóshajója után Ajax-nak. A város terei és utcái az ütközetben részt vett angol tengerészek neveit kapták, de 2006-ban Langsdorffról, idén nyáron pedig a Graf Spee-ről is elneveztek egy kisebb utcát.
A sajtómunkások természetesen mindkét alkalommal habzó szájjal rontottak neki a város polgármesterének, amiért az „átlépte a határt” azzal, hogy náci neveket adott az utcáknak. A városi ellenzék által azóta is folyamatosan napirenden tartott kérdés, hogy a két utcát a szörnyű náci nevekről valamilyen tisztességes, politikailag korrekt nevekre kellene átkeresztelni.
A Graf Spee egyébként is okoz hasonlóan súlyos problémákat az utókornak. 2006-ban leszerelték, és kiemelték a hajó tatját díszítő domborművet, a birodalmi sast a horogkereszttel. (Ilyen minden nagy német hadihajó tatján volt, de a háború kitörése után leszerelték róluk, az orron elhelyezett címerpajzsokkal együtt. A Graf Spee viszont még békeidőben futott ki utolsó útjára, a sas tehát ott maradt rajta.) A domborművet kiállították, majd felmerült, hogy árverésen értékesítik. A montevideói német nagykövetség azonnal tiltakozott, és kérte az uruguayi kormányt, mellőzze a náci jelképek nyilvános kiállítását. Montevideói látogatásán a német külügyminiszter is fontos feladatának érezte, hogy arra kérje a hatóságokat, ne értékesítsék a domborművet, nehogy az esetleg „náci fanatikusok” kezére jusson. A sast azóta is gondosan elzárva tartják az egyik múzeum raktárában, s nem állítják ki, mert ahogy az egyik montevideói illetékes fogalmazott, az „sérthetné egyes emberek érzékenységét”. (A legfrissebb, tavalyi hír szerint a sast kiemelő, és az annak eladásából származó bevételre számító cég megnyerte a pert az állam ellen, és értékesítheti a domborművet. Hogy az árverésre sor került e, és milyen „náci fanatikus” csoport kezére került a relikvia, arról nem találtam új híreket.)
A Graf Spee pusztulásáról a korabeli Magyarországon is részletesen írtak a lapok, s a keltezés alapján – 1939 december 20 – valószínűleg az események ihlették Radnóti Miklós „Lángok lobognak” című versét is:
„Lángok lobognak és kihúnynak lassan s mindörökre
katonák lelke száll most a fényes délkörökre;
egyforma lelkek! ó, mindegy, hogy ez, vagy az ki volt, mi volt,
míg itt a hőség hajlong, amott a fagy sikolt;
a hánykódó hajók ágyúinál honvágytól részeg
és sárga félelemtől rókázó tengerészek!
aknák lebegnek mindenütt, virraszt az érzékeny halál
s dagálykor néha síkos testével partraszáll;
holt férfiak kísérik ringva és széttépett delfinek,
a hajnal ott is fölkél, de nem kell senkinek;
egy gép dörögve száll az égen és sötét árnyéka lenn
némán kíséri röptét a sanda tengeren;
örvény sziszeg felé, jelek szaladnak szét a víz felett,
a zátony vért virágzik tüskés koral helyett;
egész nap bőg a vész, olaj csorog a pontos gépeken,
mögöttük vak düh bujkál s visszhangzó félelem,
majd füstbe fúl a nap s akár a hosszuszárú fájdalom,
úgy hajladoz a hold már a másik oldalon
s lángok lobognak és kihúnynak lassan s mindörökre
katonák lelke száll most a fényes délkörökre.”
Forrásmunkák:
Maciej Sobanski: Pancerniki typu Deutschland
Siegfried Breyer: Panzerschiffe Deutschland
Siegfried Breyer: Panzerschiffe Admiral Graf Spee
Milos Hubacek: Lángoló óceán
William Garzke-Robert Dulin: Axis and neutral battleships in World War Two
John Campbell: Naval weapons of World War Two
Gordon Williamson: German pocket battleships 1939-45
Angus Konstam: River Plate 1939
Gerhard Bidlingmaier: KM Admiral Graf Spee / Pocket battleship 1932-1939
Andrej Alekszandrovics Mihajlov: Броненосные корабли типа “Дойчланд”
Vlagyimir Kofman: Карманный линкор "Адмирал граф Шпее"
Eric Grove: Great battles of the Royal Navy
https://hu.wikipedia.org/wiki/La_Plata-i_csata
https://www.panzerschiffadmiralgrafspee.de/
Az utolsó 100 komment: