Azt hiszem, a legnagyobb jóindulattal se nagyon lehet olyasmit állítani, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészete különösebben sok nyomot hagyott volna maga után a világtörténelemben, sőt, még a közép-európai történelemben sem. Időnként azonban az emberfia mégis a legváratlanabb helyeken botlik bele az o-m haditengerészet valamilyen hagyatékába.
Az egyik ilyen hely, ahol tényleg meglepetést okozhat a K. und K. Kriegsmarine felbukkanása, a hollywoodi giccsművészet örökbecsű remekműve, „A muzsika hangjai” című filmopusz. (Talán félórát néztem meg belőle, de távol álljon tőlem, hogy leszóljam. Korrekt iparosmunka, különösen ha a másik, történelminek álcázott borzadállyal, a Sissy filmekkel hasonlítjuk össze.) Annak idején eléggé meglepett, amikor megtudtam, hogy a film úgymond „igaz történeten alapszik”, és a filmbeli Trapp kapitány valóban létező személy volt. Létező személy, és az o-m haditengerészet tisztje, még ha nagyon sok köze nincs is filmbeli alteregójához.
A valódi Trapp lovag, teljes nevén Georg Johannes Ritter von Trapp, 1880 április negyedikén született Zárában, mely akkoriban a magyar korona fennhatósága alá tartozó terület volt. Már csak ezért is meglepő, hogy a hazai szakirodalom, melynek régi kedves szokása, hogy mindenkiből megpróbál magyart csinálni, Trappot általában nem próbálja meg magyarítani, és átkeresztelni Trapp Györgynek. Talán mert köztudott volt róla, hogy elkötelezett osztrák hazafi, és a Habsburg ház feltétlen híve.
Apja, August Trapp fregattkapitány, szintén a haditengerészet tisztje volt, akit a szolgálatban szerzett érdemeinek elismeréseként 1876-ban nemesi rangra emeltek, és lovaggá ütöttek. (A lovagi cím -ritter- egy fokkal a bárói -freiherr- alatt volt.) Idősebb Trapp 1884-ben halt meg.
Az ifjú Georg, akinek alighanem a vérében volt a tengerészmesterség, természetesen maga is apja hivatását választotta. 1894-ben kezdte meg tanulmányait a fiumei tengerészakadémián. A négyéves alapkiképzés után kadétként őt is beosztották a flotta hajóra, melyeken a következő két évben több nagyobb utat is megtett a Földközi-tengeren, és távolabbi vizeken. Az egyik ilyen út során a fiatal kadét eljutott a Szentföldre is, ahonnan az élményeken kívül néhány palack vizet is hazahozott, a Jordán folyóból. A mélyen vallásos Trapp első hét gyermekét később ezzel a vízzel keresztelték meg.
1900-ban már a Maria Theresia páncéloscirkáló tisztjeként szolgált a távol-keleti vizeken, ahol részt vett a kínai boxer lázadás leverésében is. Első kitüntetését az itteni harcokban tanúsított bátorságáért kapta.
1908-ban átkérte magát az ekkor felállított új, izgalmas, és nagy lehetőségekkel kecsegtető fegyvernemhez, a tengeralattjáró flottillához. 1910-ben itt kapta meg első parancsnoki beosztását, a vadonatúj, júliusban szolgálatba állított U-6 tengeralattjárón, melynek első parancsnoka lett.
A hajót egy évvel korábban, 1909 júniusában bocsátották vízre. A vízrebocsátási ünnepségen a hajó leendő parancsnokaként Trapp is részt vett, és megismerkedett a tengeralattjáró „keresztanyjával”, vagyis a hajót megkeresztelő Agathe Whitehead-el, a fiumei Whitehead Művek alapítójának, a torpedó egyik feltalálójának ekkor 18 éves unokájával. Az ismeretségből gyorsan szerelem lett, és a szerelemből két év múlva, 1911-ben, házasság. Családja révén Agathe komoly vagyonnal rendelkezett, melynek köszönhetően anyagi gondok nélkül élhettek polai villájukban, és nevelhették egymás után születő gyermekeiket. Trapp később többször is kijelentette, két nagy szerelme volt életében, a tenger, és Agathe.
Trapp 1913 júliusáig töltötte be az U-6 parancsnoki tisztségét, majd rövid parti szolgálat után a torpedónaszádokhoz vezényelték át. A háború első hónapjaiban az 52T torpedónaszád parancsnokaként szolgált, 1915 tavaszán került vissza ismét a tengeralattjáró flottillához, és kapta meg április 17-én az ekkor Cattaróban állomásozó U-5 parancsnokságát.
Az U-5, Trapp korábbi hajójának, az U-6-nak a testvérhajója, nem volt igazán a korabeli technika csúcsteljesítménye. A gyors technológiai fejlődés következtében az öt évvel korábban szolgálatba állított hajó ekkorra már meglehetősen elavultnak számított. A 32 méter hosszú, 270 tonnás tengeralattjáró hatótávolsága a felszínen se volt több 1500 kilométernél, és igazából csak partvédelmi feladatokra volt használható, nem pedig nyílttengeri bevetésekre. Mivel azonban az o-m haditengerészet nem rendelkezett jobb tengeralattjárókkal, kénytelenek voltak ezeket bevetésekre küldeni. Az Adria zárt, nem túl nagy kiterjedésű vizein ezek a kis naszádocskák is beváltak.
Az U-5 fő fegyverzete az orrban beépített két darab, 45 centiméteres torpedóvetőcső volt, melyekhez a hajón négy torpedó volt rendszeresítve. A naszádot a felszínen két darab hathengeres, összesen 500 Le teljesítményű benzinmotor, a felszín alatt pedig két darab, 230 lóerős villanymotor hajtotta. A legnagyobb sebesség a felszínen 10,75, lemerülve 8,5 csomó volt. A 19 fős legénység számára a legelemibb kényelmi berendezések is hiányoztak, egyebek mellett nem volt a hajón vécé sem. A tengeralattjárót eredetileg ugyanis rövid, néhány órás bevetésekre tervezték, arra számítva, estére úgyis visszatérnek a kikötőbe, és a legénység a laktanyában, vagy a lakóhajókon tölti az éjszakát. Képzelhető, milyen megterhelő volt a kis hajón összezsúfolódó tengerészek számára ezekkel a naszádokkal több napos bevetéseken részt venni.
A tengeralattjáró ráadásul műszakilag nagyon megbízhatatlan volt. Napirenden voltak a kisebb-nagyobb meghibásodások, és a hajón úgyszólván állandóan javítani kellett valamit. Híresen rossz volt a típus szellőzése is, a menet közben keletkező benzingőz, a füstgázok, és az időnként az akkumulátorokban képződő klórgáz, állandóan ott keringett a hajó belsejében, azt a többször átalakítások után sem lehetett teljesen kiszellőztetni a belső terekből. A tengeralattjárók legénységénél később gyakran jelentkeztek olyan egészségügyi problémák, melyeket általában a tengeralattjárós szolgálat közben belélegzett toxikus anyagoknak tulajdonítottak. Egyebek között a később Trapp halálát okozó tüdőrákot is erre vezetik vissza.
Megérkezése utáni alig néhány nappal Trapp már meg is kapta a kifutási parancsot, melynek értelmében az Otrantói-szorosban kellett járőröznie, ellenőriznie a hajóforgalmat, és támadni az esetleg felbukkanó ellenséges hajókat. A szorosban rendszeresen járőröztek a francia cirkálók, természetesen ezek voltak az elsődleges célpontok. Az április 24-én kifutó U-5 nagyjából a Korfutól északnyugatra fekvő Fano -ma Othonoi-, és az olasz csizma sarka, a Santa Maria di Leuca-fok között cirkált. A tengeralattjáró a következő napokban kétszer is észlelte az itt szolgálatot teljesítő francia hajót, azonban egyszer sem tudott kilövési helyzetbe kerülni. Ez nem meglepő, hiszen a korabeli, a felszínen és felszín alatt egyaránt igen lassú tengeralattjárók nem gondolhattak arra, hogy üldözőbe veszik a náluk legalább kétszer gyorsabb felszíni hadihajókat. Sikerben csak akkor reménykedhettek, ha a gyanútlan célpont maga hajózott oda a tengeralattjáró torpedóvető csövei elé.
Erre most jó esély látszott, az előző napokban ugyanis már megfigyelték, a fel-alá hajózgató cirkáló hol fordul meg, hogy újabb körbe kezdjen. Trapp nem is próbálkozott tovább a szorosban való cirkálással, a francia hajó fordulási pontján, a Santa Maria di Leuca-foktól délre megállt, és ott várta, hogy a cirkáló ismét feltűnjön.
Erre április 27-én, pár perccel éjfél után került ismét sor. Az U-5 lemerülve várta, hogy a francia hajó közel kerüljön hozzá, és fél egykor, éppen mikor a cirkáló befejezte a fordulatot, mintegy ötszáz méteres távolságról indította torpedóit. Ilyen kis távolságról szinte el sem lehetett téveszteni a célpontot. Mindkét torpedó talált, a hajó pedig, melyről később kiderült, hogy a 12 ezer tonnás Leon Gambetta páncéloscirkáló, tíz percen belül elmerült. Az U-5 nem gondolhatott mentésre, az apró lélekvesztőn a saját legénység számára is alig volt hely. A cirkáló elsüllyedése után a tengeralattjáró megfordult, és hazafelé indult.
A kíséret nélkül hajózó Leon Gambetta személyzetének nagy része a gyors süllyedés következtében már nem tudta elhagyni a hajót, és azzal együtt merült el. Odaveszett a cirkáló teljes tisztikara, Victor Baptistin Sénes ellentengernaggyal, a francia cirkálóosztag parancsnokával az élen. A Gambetta mentőcsónakjai közül csak néhányat tudtak leengedni, ezeken 108 tengerész jutott ki a közeli olasz partokra. A riadóztatott olasz rombolók később még 29 túlélőt találtak, a többi 684 tengerész a hajóval pusztult.
A hithű katolikus Trapp nehezen tudta feldolgozni, hogy kénytelen volt segítség nélkül sorsára hagyni a cirkáló tengerészeit. Később erről az éjszakáról írta: „Hát ilyen a háború! Mögöttünk tengerészek százai fuldokolnak, emberek, akik sosem ártottak nekünk, emberek, akik a kötelességüket teljesítették, ahogy mi is, akikkel szemben személy szerint semmilyen haragot nem érzünk, ellenben összeköt velük a tengerészmesterség közös köteléke.”
A tengeralattjárót és legénységét a visszaérkezés után természetesen nagy ünneplés fogadta, hullottak a kitüntetések. Trapp, aki a francia cirkáló elsüllyesztéséért megkapta az igen nagy becsben tartott Mária Terézia Rend lovagkeresztjét, először került az újságok címlapjára, mint a Monarchia haditengerészetének legújabb hőse.
Az ünnepségek elmúltával aztán ismét kezdődtek a munkás hétköznapok. Az U-5 folytatta a járőrözést az Otrantói-szorosban, és az albán partoknál, ahol több teherhajót is feltartóztatott és átvizsgált, ám mivel a semleges, többnyire olasz zászló alatt hajózó gőzösök és vitorlások papírjai rendben voltak, kénytelenek voltak őket útjukra engedni. Nem sokkal később a hajó az újabb javítások végett visszatért Polába.
1915 augusztus másodikán az U-5 azzal a feladattal futott ki Polából, próbálja megsemmisíteni az olaszok által megszállt Pelagosa szigetén állomásozó tengeralattjárót, mely veszélyt jelentett a szigetet gyakran támadó osztrák-magyar hadihajók számára. Az U-5 a kifutás után egy viharban könnyebben megrongálódott, ezért javításra kénytelen volt visszatérni a kikötőbe, és végül csak ötödikén hajnalban ért Pelagosához. A tengeralattjáró lemerülve közelítette meg az ellenséges hajó jelzett horgonyzóhelyét, ám a partok sötét hátterébe beleolvadó tengeralattjárót, az olasz Nereidét, csak akkor vették észre, amikor már elég közel értek ahhoz, hogy a hajón lengő, rikító színű olasz trikolórt is látni lehessen. Az olasz tengeralattjáróról ugyanekkor vették észre az U-5 periszkópját, mire azonnal felvonták a horgonyt, és kifutottak a hajóval. A két tengeralattjáró közül végül az U-5-nek sikerült először kilőnie torpedóit, melyek közül a második telibe találta a már merülőfélben levő Nereidét, mely kettétört, és teljes legénységével együtt elsüllyedt.
A két tengeralattjáró ekkor már olyan közel volt egymáshoz, alig 150 méterre, hogy a robbanás az U-5-öt is megrongálta. Mindkét benzinmotor leállt, és a tengeralattjáró végül a villanymotorokkal tudott csak nagy nehezen elvergődni a hazai partokig, a Cattaro melletti Punta d’Ostro félszigetig, ahonnan a Huszár romboló vontatta vissza őket Polába. A hajó itt ismét dokkba állt az újabb javításra, ami a hónap közepéig eltartott.
Ezt követően az U-5 ismét az albán partok előtt járőrözött, ahol augusztus 29-én elfogta, és Cattaróba vitte a görög Cefalonia teherhajót, mely Montenegró részére szállított szenet, és gabonát. A következő négy kifutás a rossz idő, és az U-5 sorozatos műszaki meghibásodásai miatt eredménytelen maradt. Október tizedikén az ósdi kis tengeralattjáró parancsnokságát Ludwig Eberhardt hadnagy vette át, Trapp pedig megkapta kinevezését a flotta újonnan szolgálatba állított tengeralattjárójára, az U-14-re.
Az „újonnan” jelző ebben az esetben azt jelenti, a hajót az osztrák-magyar haditengerészetben állították újonnan szolgálatba, korábban a tengeralattjáró a francia haditengerészetnél szolgált, Curie néven. 1914 december huszadikán a hajó kísérletet tett rá, hogy behatoljon a polai kikötőbe, azonban fennakadt a bejáratot védő hálózárakon. Miután a hálókról sehogy nem tudott elszabadulni, a tengeralattjáró végül felmerült, és legénysége elhagyta azt. A Curie ezt követően az o-m hadihajók tüzében elsüllyedt. A tengeralattjáróknak igencsak szűkében levő levő o-m haditengerészet természetesen nem hagyta sokáig a tengerfenéken heverni a francia hajót. Már következő év februárjában kiemelték, és a nagyjavítás után saját kötelékükben állították szolgálatba, ezúttal már az U-14 jelzéssel.
Az 550 tonnás U-14 a haditengerészet legnagyobb tengeralattjárója volt, egészen a háború végig. Mégha nem is tartozott a legkorszerűbb hajók közé, tulajdonképpen akkor is ez volt a Monarchia flottájának egyetlen, hosszú távú bevetésekre igazán alkalmas tengeralattjárója. A hajó parancsnoksága tehát megtisztelő feladat volt, amit nem kaphatott meg akárki.
Ezt a posztot majdnem végig Trapp töltötte be, aki egészen 1918-ig volt az U-14 parancsnoka. Az első év nem sikerült jól, a tengeralattjáró rengeteg műszaki problémával küszködött, és végül majdnem teljesen át kellett építeni. Ennek során a naszád többek között új parancsnoki tornyot, erősebb motorokat, nagyobb kaliberű fedélzeti löveget, új szellőzőberendezést kapott, merülőtartályait pedig megerősítették, hogy az a korábbinál nagyobb mélységet is kibírjon. A hajó végül csak 1917 tavaszára készült el teljesen.
Trapp összesen tízszer futott ki bevetésre az U-14-el, s ezek során tizenegy teherhajót süllyesztett el, összesen 46 ezer tonna vízkiszorítással. Ezzel, valamint az elsüllyesztett Leon Gambettával és Nereidével, illetve az elfogott Cefaloniával -mindösszesen tehát 58,5 ezer tonna elsüllyesztett, vagy elfogott hajótérrel-, Georg von Trapp lett az osztrák-magyar haditengerészet legeredményesebb tengeralattjáró parancsnoka. (Sok helyen Trappnak tulajdonítják az olasz Principe Umberto csapatszállító elsüllyesztését is, melynek fedélzetén közel kétezer olasz katona és tengerész veszett oda. A hajót 1916 június nyolcadikán valóban az U-5 süllyesztette el, de már Friedrich Schlosser parancsnoksága alatt.)
Utolsó bevetéséről 1917 november negyedikén tért vissza. Ezt követően az U-14 ismét egy hosszú, nyolc hónapos nagyjavításra került. Trapp 1918 január 13-án hagyta el a tengeralattjárót, melynek parancsnoki tisztségében korábbi elsőtisztje, Hugo Pistel váltotta.
Trappot ezt követően a tengeralattjárók kiképzési osztályára vezényelték, majd májusban, korvettkapitányi előléptetését követően, a cattarói tengeralattjáró támaszpont parancsnoka lett. Ebben a beosztásában érte meg a háború végét, és a Monarchia széthullását.
A háború után a többi, nem szláv nemzetiségű tengerésztiszthez hasonlóan Trapp is munka és állás nélkül maradt. Neki még szerencséje volt, hiszen arisztokrata felesége magánvagyonából gond nélkül el tudták tartani családjukat. Zell am See-ben telepedtek le, s egészen 1924-ig itt éltek.
1922-ben Trapp a tenger után elvesztette másik nagy szerelmét is. Felesége, akinek amúgy is gyenge szervezetét a sok szülés már nagyon megviselte, belehalt a nagyobbik lányuktól elkapott skarlátba. Trapp magára maradt hét gyermekével, akiket azonban egyedül is példásan nevelt.
1924-ben a család a Salzburg egyik külvárosában, Aigen-ben vásárolt villába költözött.
1926-ban az egyik gyerek ismét megbetegedett, és mivel sokáig nem tudott iskolába járni, nevelőt fogadtak mellé. A közeli Nonnberg apátság kolostorából érkező fiatal novícia, Maria Augusta Kutschera, hamar belopta magát a gyerekek szívébe, akik először a lány nevelőként való végleges alkalmazását kérték apjuktól, majd célozgatni kezdtek rá, ideje lenne új asszonyt hozni a házhoz. Az ekkor 47 éves Trapp maga is vonzódott a nála 25 évvel fiatalabb, nem igazán szép, de rendkívül energikus és életvidám lányhoz, akit végül 1927 november 26-án feleségül vett. A házasságból később további három gyermek született.
A családi vagyon, melyből addig éltek, 1935-ben egy bankcsőd következtében nagyrészt elúszott. A család nehéz anyagi helyzetbe került, és hogy ezen valahogy enyhítsenek, családi énekkarként fellépéseket kezdtek vállalni különféle templomi ünnepségeken, és városi rendezvényeken. Az együttes hamar rendkívül népszerűvé vált Ausztriában, majd külföldön is.
A történetnek ez a része nyilván már a filmből is ismerős. A hollywoodi produkció azonban természetesen egy kicsit sem tekinthető dokumentumfilmnek, és a valóság részletei nagyon másként festettek. Maria Kutschera valójában még csak nem is emlékeztetett Julie Andrews-ra. Egyáltalán nem volt egy hamvas, őzikeszemű, törékeny szépség, hanem nagyon is robusztus személyiség, testben-lélekben egyaránt. Férjéhez hasonlóan ő is bigottan vallásos volt, egyes források egyenesen vallási fanatikusként emlegetik.
Maria és Georg között valószínűleg nem igazán csapott magasra a szerelem lángja sem. A lány őszintén tisztelte, kedvelte, és szerette férjét, de szerelmes soha nem volt belé. Ebből egyébként nem is csinált titkot soha, később többször is kijelentette: „Nem őt szerettem, hanem a gyerekeket.” Maga Trapp soha nem nyilatkozott a kérdésről, de valószínűnek tartom, hogy bár kétségkívül ő is szerette feleségét, nem a lángoló érzelmek, hanem inkább a praktikus megfontolások miatt vette el. Legalábbis nem tudok róla, hogy nyilatkozott volna olyasmit, miszerint a tenger és Agathe mellett volt egy harmadik nagy szerelem is az életében.
Ettől függetlenül a pár nagyon jól kiegészítette egymást, és minden visszaemlékezés szerint nagyon harmonikus, rendezett családi életet éltek. Trapp a valóságban korántsem volt az a merev, nyársat-nyelt porosz tiszt, mint a filmben. Gyengéd és gondoskodó apa volt, aki kimondottan szeretett a gyerekekkel játszani, ám tekintélyét így is meg tudta őrizni előttük. Ahogy egyik unokája később mondta róla: „Erős apafigura volt, akit minden gyereke tisztelt, és felnézett rá. Ő volt a kőszikla a családban.”
Maria viszont korántsem volt az a gyengéd, simogató anyatípus, mint a filmben. Akaratossága minden más akaratot elnyomott a családban, férjéét kivéve, aki jól tudta kezelni és irányítani felesége zsarnoki hajlamait. A valóságban Maria volt az, aki szigorú fegyelmet tartott a családban, és jutasi őrmesterként irányította a családi vállalkozást, az énekkart. Ahogy egyik lányuk később írta: „Sosem futkároztunk, és énekelgettünk a réten, mint a filmben. Kemény életünk volt. Küzdelem volt.”
A család Ausztriából való távozásának körülményei sem egészen világosak. A legenda szerint a németek, még az Anschluss előtt, felkérték Trappot, csatlakozzon a német haditengerészet újraszerveződő tengeralattjáró alakulatához. Mások szerint azt is szerették volna, ha a család fellép a Führer születésnapi ünnepségén. Trapp, aki mély ellenszenvvel viseltetett a náci rezsim iránt, visszautasította mindkét felkérést, ami miatt az Anschluss után veszélybe került az élete. Ezért döntöttek az ország elhagyása mellett, de a filmmel ellentétben nem gyalog menekültek a hegyeken át Svájcba, hanem egyszerűen csak vonatra ültek, és átutaztak Olaszországba. Ez nem ütközött semmilyen nehézségbe, ugyanis miután Trapp szülővárosa, Zara, a háború után Olaszországhoz került, zárai születésűként Trapp is automatikusan megkapta az olasz állampolgárságot.
Olaszországból utaztak aztán tovább az Egyesült Államokba.
A történet azonban így bizonyosan nem lehet igaz. Trapp nyilván tényleg utálta a nácikat, a német csapatok bevonulásakor például nem volt hajlandó kitűzni házára a német lobogót. De az ekkor 58 éves, az Anschlussig külföldi állampolgárságú korvettkapitányra miért lett volna akkora szüksége a német haditengerészetnek, hogy a legenda szerint három magasrangú tengerésztisztet küldtek hozzá, és megszerzése érdekében az életveszélyes fenyegetésektől sem riadtak vissza? Hogy tengeralattjárót már nem bíztak volna rá -ahogy pedig sok helyen olvasni lehet-, az teljesen nyilvánvaló. Legfeljebb tanácsadóként tudták volna használni, de ilyen minőségében nem lehetett ő akkora tényező, hogy a németek két kézzel kapkodjanak utána.
Persze talán tényleg volt ilyen felkérés, amit viszont Trapp elutasíthatott anélkül, hogy ezzel bármilyen kockázatot vállalt volna. Aminthogy állítólag el is utasította, azzal az indoklással, miszerint ő a Habsburgokra esküdött fel, és csak őket ismeri el törvényes uralkodójának. (Hogy talán valóban létezett ilyen ajánlat, azt az is valószínűsítheti, hogy a harmincas évek végén a volt K. und K. tengerésztisztek közül többen, mint például Trapp hajdani kollégája, Rudolf Singule, az U-4 hajdani parancsnoka, német felkérésre tényleg szolgálatot vállaltak a Kriegsmarine tengeralattjáró flottájánál. Természetesen nem az aktív flottánál alkalmazták őket, hanem a kiképzésnél.)
A Hitler születésnapi buliján való részvétel ismét csak állítólagos megtagadásával, és a nyilvánosság előtt a nácikra tett megjegyzéseivel Trapp már jóval nagyobb kockázatot vállalt, de semmi nyoma annak, hogy a rezsim megpróbálta volna ezek miatt zaklatni a családot. (Később persze valószínűleg megtették volna.)
Az Ausztriából való távozást se nagyon lehet menekülésnek tekinteni. A család egyszerűen átvonatozott Olaszországba, úgy, hogy indulás előtt mindenkinek elújságolták, az Egyesült Államokba utaznak koncertezni. Senki nem próbálta őket feltartóztatni.
Az USÁba megérkezve viszont hamar rájöhettek arra, itt, különösen a művészvilágban, igen nagy reklámértéke van annak, ha valaki azt állítja, a vérszomjas náci fenevadak zsarnoksága elől menekült a szabadság hazájába. Szerintem sok más emigránshoz hasonlóan Trappék is már csak a háború alatt és után jöttek rá arra, hogy ők tulajdonképpen az ördögi náci diktatúra elől menekülő antifasiszta ellenállók. Ami azóta is nagyon jól hangzik.
Hogy olyan szörnyű elnyomásról és üldöztetésről valóban nem lehetett szó, azt az is bizonyíthatja, hogy európai turnéjuk során Trappék 1939-ben, nem sokkal a háború kitörése előtt, visszatértek a már Németországhoz csatolt Ausztriába, és hónapokat töltöttek Salzburgban, anélkül hogy bárki is megpróbálta volna őket letartóztatni, vagy az 59 éves Trappot a német haditengerészethez való csatlakozásra kényszeríteni.
Georg von Trapp még megérte a háború végét, és az általa mélyen megvetett náci rezsim bukását, ám Ausztriába már nem térhetett vissza. Nem sokkal a háború után, 1947 május 30-án halt meg, tüdőrákban. Betegségét az általános vélekedés szerint a tengeralattjárós szolgálat alatt belélegzett toxikus gázok utóhatása okozhatta.
Trapp halála után özvegye vette át a rendkívül jól jövedelmező családi vállalkozás, a Trapp Family Singers irányítását. Zsarnoki hajlamait most már nem enyhítette férje befolyása, és a családtagok egyre elviselhetetlenebbnek érezték az állandó turnék feszes tempóját. Rosemarie, Trapp és Maria legidősebb gyermeke, idegösszeomlást kapott az állandó hajsza miatt, mire anyja sokkterápiával kezeltette.
Ahogy azonban a gyerekek felnőttek, egyre önállóbbak lettek, és lassacskán kirepültek a családi fészekből, akárhogy is próbálta ezt anyjuk megakadályozni. (Mikor Johanna bejelentette, hogy férjhez akar menni, nevelőanyja bezárta egy emeleti szobába, ahonnan az ablakon kimászva szökött meg.) A Trapp énekkar 1957-ben végül beszüntette működését. (Egyik utolsó szereplésükként még közreműködtek Elvis Presley 1957-es karácsonyi albumának felvételén.)
A család persze nem maradt jövedelem nélkül, a Vermont állambeli Stowe mellett, még 1942-ben vásárolt, 270 hektáros birtokukon szállodát, és síközpontot nyitottak, ami szintén virágzó vállalkozásnak bizonyult. (És ami ma is működik. Itt lehet szállás után érdeklődni: http://www.trappfamily.com/ )
A világhírű filmen viszont gyakorlatilag semmit nem kerestek, legalábbis közvetlenül nem. (A film által csinált hírverés persze nyilván nagyon jótékony hatással volt a családi vállalkozásokra.) Trapp özvegye, a többi családtag véleményét és tiltakozását ezúttal is semmibe véve, a megfilmesítés jogát mindösszesen kilencezer dollárért adta el a 20th Century Fox stúdiónak.
A családtagok a kész alkotástól egyáltalán nem voltak elragadtatva. Ahogy Trapp legidősebb lánya, Agathe írta: „Ez egy nagyon szép történet, de nem a miénk. Talán még élvezni is tudnám, ha nem a mi nevünket használnák.” Trapp gyerekei leginkább azon ütköztek meg, ahogy a filmben apjukat ábrázolták. Ezt az özvegy is erősen kifogásolta, aki kezdetben tett néhány próbálkozást arra, hogy tanácsadóként beleszóljon a filmkészítés folyamatába, ám a rendező és a producerek udvariasan, de határozottan eltessékelték a forgatás közeléből. A rendező, Robert Wise, később többször is említette, mennyire irritálta a „nagydarab, hangos, és erőszakos nőszemély”.
Ha a film rideg, porosz stílusú katonatisztje nem is hasonlít igazán a valódi Trapp lovagra, nevét mégis világszerte ismertté tette. Tegetthoff és Horthy mellett alighanem Trapp az, akire a világ még sokáig emlékezni fog a K. und K. Kriegsmarine hajdani tengerészei közül.
