Az első világháború négyéves Armageddonját követően a Balkán térképe is átrendeződött. Noha katonai szempontból teljes vereséget szenvedtek a háborúban, mégis Szerbia és Románia profitáltak a legtöbbet belőle. Mindkét ország hatalmas területeket nyert a szétrobbantott Monarchia kárára. A bolgárok jókora területi és anyagi veszteségeik ellenére viszonylag ép bőrrel megúszták a vereséget, legalábbis szövetségeseikhez képest. Albánia és Görögország nem nyert szinte semmit a háborúból, amit a görögök kaptak volna, azt a törökökkel vívott háborúban el is veszítették.

A legnagyobb változás talán az volt, hogy a Balkán számára Oroszország egy jó időre megszűnt létezni. A pánszláv vonzódás megmaradt, ám egyetlen balkáni ország sem érezte kívánatosnak a barátság erősítését a bolsevik rezsimmel. A Balkán tehát magára maradt. A franciák tettek ugyan kísérletet arra, hogy betöltsék az oroszok helyét, és igyekeztek erősíteni pozícióikat a térségben, főleg az olaszokkal és a németekkel szemben. Romániában és Jugoszláviában komoly befolyásra is tettek szert, ám Franciaország igazából nem volt abban a helyzetben, hogy domináns háttere legyen a Balkánnak.

A Matapan-foknál elszenvedett vereség sokkolta az olasz haditengerészetet, sokkal inkább, mint a fél évvel korábbi tarantói rajtaütés. Végképp nyilvánvalóvá vált, hogy a Royal Navy úgyszólván minden téren nagy fölényben van a Regia Marinával szemben. Az angolok felderítése, az alkalmazott technológiák, az éjszakai harcban és a légi-tengeri hadviselésben való jártasságuk egyaránt messze felülmúlta azt, amit az olaszok fel tudtak mutatni. Ezenkívül természetesen sokkal jobb volt a vezetésük is, de a Supermarina ezt persze nem tartotta szükségesnek bevenni a levonandó tanulságok közé.

Az olaszok nem próbálták, igaz, nem is tudták volna eltussolni a vereséget. A csatáról kiadott hivatalos közleményben elismerték a három cirkáló elvesztését, bár afféle szépségtapaszként hozzátették, az ellenség is elvesztett legalább egy cirkálót. Ha úgy vesszük, nem is lódítottak nagyot, hiszen a barchinók néhány nappal korábban tették tönkre a York cirkálót, néhány nappal később pedig német bombázók süllyesztették el a Bonaventura cirkálót, tehát az angoloknak is megvoltak a maguk veszteségei, még ha ezeknek nem is volt sok közük a matapáni csatához.

Az egész ütközet, melyet később szokás szerint a legközelebbi szárazföldről, a nagyjából 100 mérföldre északkeletre fekvő Matapan-fokról neveztek el, igazából lezajlott nagyjából négy és fél perc alatt. Ennyi idő elég volt ahhoz, hogy az elsöprő túlerőben levő angol hajók rommá lőjék a két olasz nehézcirkálót és az egyik rombolót, majd visszavonuljanak, saját rombolóikra bízva a kegyelemdöfés megadását.

Az olasz hajókat a támadás teljes meglepetésként érte, és arra még csak reagálni sem tudtak. A Zara egyik túlélője szerint a cirkáló parancsnoki hídján észrevették a Pola másodjára fellőtt rakétáit, de sem a cirkálót, sem a már mellettük levő angol csatahajókat nem látták. Amikor a fényszórók megvilágították őket, azt hitték, a Pola kapcsolta fel a saját fényszóróit. A Zara parancsnoka, Luigi Corsi kapitány dühösen meg is jegyezte: „Miért használják a fényszórókat? Mindenki megőrült a Pola fedélzetén?” Amikor az első lövések eldördültek, még akkor is azt hitték, a Pola lő rájuk, mert angol hajókkal tévesztette össze őket. Corsi ezt mondta az első sortűz után: „Most már tüzelnek is ránk! Azonnal adják le az azonosító jelzést!” Az olaszok csak a második sortűz után kaptak észbe, és jöttek rá, hogy nem cirkálólövegekből tüzelnek rájuk. „Ezek 38 centis ágyúk! Csapdába estünk!”

A segítséget kérő Pola és a Zara közti üzenetváltást a Vittorio Venetón is vették, ahol Iachino is csak ekkor szerzett tudomást arról, hogy egyik cirkálóját találat érte. Negyed kilenckor Cattaneo is tájékoztatta főparancsnokát a történtekről, egyben kérte, engedélyezze két romboló visszaküldését a Polához, hogy segítsenek a bajba jutott hajón. A zászlóshajó rádiósainak hibájából azonban az üzenet csak tíz perccel később jutott el Iachinóhoz, aki 20.18-kor, már azután, hogy Cattaneo elküldte üzenetét, de még azelőtt, hogy ő ezt megkapta volna, utasította Cattaneót, két cirkálójával és rombolóival forduljon vissza a Pola megsegítésére. Cattaneo felismerte, hogy az üzenetek elkerülték egymást, ezért nem engedelmeskedett azonnal, hanem 20.24-kor ismét rákérdezett, és kérte az előbbi üzenet megerősítését.

Közben Iachino megkapta Cattaneo első üzenetét, ám úgy vélte, két kis romboló kevés lesz ahhoz, hogy segítséget tudjanak nyújtani a Polának. Ezért 20.45-kor ismét megerősítette az 1.Osztag visszafordulását elrendelő parancsát, majd negyedórával később a biztonság kedvéért azt még egyszer leadatta Cattaneónak.

A Vittorio Venetóról indított egyik Ro–43-as felderítő hidroplánról 1941 március 28-án reggel 06.35-kor, a saját erőktől 65 km távolságra délkeletre, észrevették Pridham-Wippell kötelékét. Miután az angol hajókon először azt hitték, a repülőgép egyik saját Walrus gépük, egy ideig nem nyitottak rá tüzet. Ez lehetővé tette az olasz gépnek, hogy megközelítse és alaposan megfigyelje az angol hajórajt, s részletes jelentést küldjön Iachinónak az ellenség erejéről, sebességéről, és irányáról. A jelentés kézhezvétele után a tengernagy, aki azt hitte, az észlelt hajók egy konvoj fedezetéhez tartoznak, azonnal utasította az ellenséghez legközelebb eső kötelékét, Sansonetti cirkálóit, növeljék sebességüket 30 csomóra, és közelítsék meg az ellenséget. A Vittorio Venetóval ő is az angolok felé fordult, és csatlakozásra utasította Cattaneo és Legnani cirkálóit is, melyek azonban túl messze voltak északon ahhoz, hogy időben be tudjanak avatkozni az eseményekbe.

Az angol hajókon közben rájöttek, hogy az észlelt repülőgép nem a sajátjuk, hanem egy olasz felderítőgép. Ebből magától értetődően adódott a következtetés, hogy a várt olasz kötelék valahol a közelben van. Hogy az ellenséget megtévessze, Pridham-Wippell háromnegyed hétkor irányt váltott, és az addigi délnyugati irányról délre, majd dél-délnyugatra fordult, miközben sebességét 18-ról 23 csomóra növelte. A főerők 20 csomóval közeledő csatahajói ekkor még mindig 150 mérföld távolságra voltak a Force B cirkálóitól.

1941 első hónapjaiban a hadihelyzet alakulása alapján Olaszország az összeomlás küszöbén állt. A hadüzenetkor az olasz hadsereg valamit érő csapatainak zöme Etiópiában állomásozott, ahol a háború kitörését követően az angolok természetesen rögtön elvágták őket az anyaországtól. Ez az Etiópiában rekedt 75 ezres olasz haderő – a negyedmilliós hadsereg többi részét a bennszülött csapatok alkották –, mely ha nem is volt éppen élvonalbeli, de mégis fel tudott mutatni valamiféle katonai teljesítményt, hosszú ellenállás után 1941 végén kapitulálni volt kénytelen az angolok előtt. Az olasz hadsereg többi elit alakulatainak többsége az anyaországban állomásozott, Mussolini nem tartotta szükségesnek átvezényelni őket Észak-Afrikába. Az ottani olasz erők zömét rosszul felfegyverzett, és még rosszabbul kiképzett, motiválatlan újoncok alkották, kétes tehetségű tisztek parancsnoksága alatt. A gyalogság zöme a még 1891-ben rendszeresített puskákkal volt ellátva, míg a tüzérség első világháborús, nagyrészt az osztrák–magyar hadseregtől zsákmányolt ágyúkkal volt felszerelve.

Ilyen körülmények között nem lehetett csodálkozni azon, hogy az észak-afrikai olasz front az első angol támadásra szétesett. Az összeomlás mértéke elképesztő volt, a számszerűleg nyolcszoros túlerőben levő olasz hadsereg gyakorlatilag megsemmisült, a 30 ezer angol katona néhány hét alatt 130 ezer olasz foglyot ejtett.

A helyzetet Mussolini még tovább súlyosbította azzal, hogy novemberben újabb frontot nyitott, amikor Albánia felől megtámadta Görögországot. A várt gyors győzelem azonban elmaradt, és az olasz hadsereg, mely az észak-afrikai frontot sem volt képes tartani, most egy újabb hadszíntéren bonyolódott bele elhúzódó, és nagy erőket felemésztő harcokba.

Az olasz haditengerészet fő támaszpontja elleni légitámadás gondolata egyáltalán nem volt új keletű. Az angol oldalon már az etióp válság idején, 1935-ben felmerült az ötlet, hogy az olasz flottát torpedóvető repülőgépek Taranto elleni légitámadásával kellene semlegesíteni, ha háborúra kerülne sor Olaszországgal. (Az elképzelés eredete talán még ennél is régebbre nyúlik vissza, 1918-ra, amikor az angolok a német kikötők ellen terveztek hasonló, anyahajókról indított légitámadásokat.) A háború első hónapjaiban az Egyiptomban állomásozó angol légierő egy sor eredményes támadást intézett a líbiai olasz kikötők ellen, és alighanem ezek sikerét látva jutott eszébe ismét valakinek a Taranto elleni légitámadás ötlete. A helyzet különösen kedvező volt, hiszen ekkortájt érkezett meg Alexandriába az Illustrious, tehát Cunningham-nek egy ideig egyszerre két anyahajó is rendelkezésére állt. A pilóták már szeptembertől gyakorolni kezdték a sekély vízben végrehajtott torpedóvetést. A támadás eredetileg tervezett időpontja október 21-e volt, Trafalgar napja. Az Illustrious fedélzetén kitört tűz miatt azonban az akciót el kellett napolni, majd meg kellett várni a következő holdtöltét, miután az éjjeli támadást teliholdnál, jó látási viszonyok között akarták lebonyolítani. Nem sokkal indulás előtt aztán az Eagle sérült meg egy közelben becsapódó bombától, ám az angolok már nem akartak tovább várni, és megindították a hadműveletet, bár Cunningham is kételkedett benne, egyetlen anyahajóval képesek lesznek e elérni a várt eredményeket.

Ahogy látszólag elég illogikus volt Olaszország első világháborúba való belépése korábbi szövetségesei ellen, ugyanolyan érthetetlennek tűnik, hogy 1940-ben annak az országnak az oldalán léptek ismét háborúba, melyet Mussolini alig öt évvel korábban még „a gyilkosok és a pederaszták országának” nevezett, uralkodó ideológiájáról pedig kijelentette, hogy az „az őserdei germán törzsek forradalma Róma latin civilizációja ellen”.

Az események ilyetén alakulása ezúttal nem csupán a Duce ideológiai flexibilitásának volt köszönhető, hanem az angol külpolitika ostobaságának is. Nagyrészt az ő szűklátókörűségük és beképzeltségük sodorta át Mussolinit annak az embernek az oldalára, akit nem sokkal korábban még „borzalmas szexuális degeneráltnak” minősített, és akit 1934-es találkozójuk után röviden így jellemzett: „Micsoda bohóc!”

Akármennyire is megvetette Hitlert, Mussolini mindig is elismerte az első világháború utáni békeszerződések igazságtalanságát, és szorgalmazta azok revízióját, már csak azért is, hogy Németország jogos követeléseit legalább részben kielégítve kihúzzák a német nacionalizmus és revansizmus méregfogát. 1933-ban egy négyhatalmi konferencia összehívását javasolta, melyen Anglia, Franciaország, Olaszország és Németország részvételével megvitatták volna a békeszerződések felülvizsgálatát, és békés korrekcióját. A javaslatot, melyhez a Duce nagy reményeket fűzött, Anglia és Franciaország azonnal elutasította, és élénken tiltakoztak ellene a háború legnagyobb nyertesei, a puszta létezésüket is a versaillesi szerződéseknek köszönhető kisantant államok is.

Spee hajórajának pusztulása, valamint az Emden és a Karlsruhe elsüllyedése után a németeknek csupán két cirkálójuk maradt az Európán kívüli vizeken, a Königsberg – a Nürnberg testvérhajója – és a Dresden. Az előbbi már nem jelentett semmilyen veszélyt a kereskedelmi hajózásra, hiszen az angolok beszorították a tanzániai Rufiji folyó torkolatába, ahová a mélyebb merülésű brit cirkálók ugyan nem tudták követni, de a torkolat előtt járőrözve megakadályozták, hogy ismét kijusson a nyílt vizekre. A Königsberg még hónapokig tartotta magát, míg végül 1915 júliusában két Nagy-Britanniából átvezényelt, kis merülésű monitornak sikerült lőtávolságra megközelítenie, és 15 cm-es ágyúikkal végeztek vele. A cirkáló életben maradt legénysége ezt követően csatlakozott Lettow-Vorbeck szárazföldön harcoló csapataihoz.

A Dresden azonban még komoly veszélyt látszott jelenteni a britek számára, akik úgy gondolták, a falklandi sikert és a Coronelért állt bosszút csakis a német cirkáló elsüllyesztése teheti teljessé. Akárcsak korábban az Emden esetében, Churchill most a Dresdenre is „vérdíjat” tűzött ki, magas jutalmat ígérve a hajó elpusztításáért.

Mikor 13.20-kor Spee az angol csatacirkálók elé fordult, hogy két páncéloscirkálója feláldozásával biztosítsa a többiek menekülését, a három német könnyűcirkáló dél felé fordult, és a tőlük telhető legnagyobb sebességgel igyekeztek elszakadni az őket üldöző ellenségtől. A brit kötelékből ugyanekkor szintén kivált három cirkáló, melyek a németek után eredtek. Az élen a coroneli ütközet túlélője, a Glasgow haladt, 26 csomós sebességgel, mögötte pedig néhány mérfölddel lemaradva a Kent és a Cornwall igyekezett lépést tartani a német hajókkal. Mindkét cirkáló a Coronelnél elsüllyesztett Monmouth testvérhajója volt, tehát névleg páncéloscirkálók, de fegyverzetük alapján inkább erős könnyűcirkálóknak lehetett tekinteni őket. Az ekkor már sem újnak, sem korszerűnek nem tekinthető, 1901-ben illetve 1902-ben vízrebocsátott 9.800 tonnás hajók a maguk 14 darab 152 mm-es ágyújával tűzerőben jelentősen felülmúlták a német cirkálókat, viszont hivatalos csúcssebességük csupán 23 csomó volt. Ez a sebesség építésük idején kiválónak számított, ekkoriban viszont már nem volt valami kiemelkedőnek tekinthető. Papíron mindegyik német cirkáló gyorsabb volt náluk, esélyeik tehát nem tűntek igazán jónak arra, hogy utolérjék az ellenség hajóit.