Hét tenger

A nagy verseny – Második futam 06.

2020. január 12. 11:36 - savanyújóska

A sárga veszedelem

Japán a XIX. század második felében hihetetlen tempóban kezdte meg a felzárkózást a fejlett nyugati országokhoz, s az egész világon bámulatot keltve alig egy emberöltőnyi idő alatt feudális agrárországból modern ipari nagyhatalom lett. 1905-ben, ismét csak bámulatba ejtve az egész világot, vereséget mértek a Kelet felé terjeszkedni próbáló orosz birodalomra, és ezzel végképp bebiztosították helyüket a vezető nagyhatalmak klubjában.

A sikerek fő záloga a korszerű és erős hadiflotta volt. Hadihajóikat eleinte külföldről szerezték be, az első világháború idejére azonban a japán ipar már elég fejlett volt ahhoz, hogy teljesen önállóan is megbirkózzanak a nagy hadihajók építésével. Gondot legfeljebb csak az építésekhez szükséges nyersanyagok, illetve az üzemanyag beszerzése jelentett, a japánok ezért is kezdtek terjeszkedésbe, egyfajta gyarmatosításba a Távol-Kelet környékén.

Tovább
35 komment

Az utolsó fiaskó

2019. december 31. 07:57 - savanyújóska

1942 végére már mindenki számára nyilvánvaló lehetett, hogy Németország körül szorul a hurok, és helyzete kezd kilátástalanná válni. Csak az elvakult fanatikusok és az ostobák – és volt mindkettőből bőven – hittek rendületlenül a végső győzelemben. Hitler nem tartozott egyik kategóriába sem. Egyre ritkább tiszta pillanataiban a Führer is jól látta a helyzetet, és bizalmas körben már ki is jelentette, a háborút elvesztették. A konzekvenciák levonásától azonban már ő is visszarettent, és a valóság elől inkább a narkotikumokba és a képzelgésekbe menekült, a csodától várva, hogy az végül majd a javukra fordítsa a helyzetet. (Ahogy Padányi Viktor megjegyezte, a Führer azzal adta volna legjobb tanúbizonyságát – nem létező – államférfiúi nagyságának, ha legkésőbb 1943 közepén golyót röpít a fejébe.)

A kialakult helyzetért Adolf természetesen mindent és mindenkit hibáztatott, csak önmagát nem. Leginkább tábornokait és tengernagyait becsmérelte, alkalmatlansággal vádolva őket, és azzal, hogy azok nem hajtották végre az ő utasításait. (Egyébként ez valóban gyakran megtörtént.) Bár korábban a nagy hadihajók feltétlen híve volt, Hitler szemét egyre jobban szúrta a felszíni flotta eredménytelensége is. A flotta nagy hadihajóinak megépítése és fenntartása hatalmas összegekbe, és rengeteg munkába került, viszont szinte semmilyen értékelhető haszonnal nem járt Németország számára. A hajók idejük nagy részét a kikötőkben rostokolva töltötték, amikor pedig nagy néha mégis kifutottak, jó esetben jelentéktelen kis sikereket, rosszabb esetben csúfos kudarcokat könyvelhettek csak el.

Tovább
109 komment

A nagy verseny – Második futam 05.

2019. december 15. 10:47 - savanyújóska

Az új Róma

Az Egyesült Államokkal kapcsolatban gyakran ismételt közhely, mely szerint az bezárkózó politikát folytatott, és csak az első világháború idején lépett a nemzetközi nagypolitika porondjára. Ez így persze nem igaz. Az Államok születése pillanatától kezdve folyamatosan terjeszkedett, csak éppen kezdetben egy jó darabig az őslakos indiánok kárára, amit a történelemkönyvek legfeljebb csak a lábjegyzetekben említenek meg. A keleti partról induló telepesek néhány évtized alatt eljutottak a kontinens túlsó oldalára, a Csendes-óceán partjára. Innen dél felé fordultak – északra már ott volt az angol kézen levő Kanada – és a XIX. század közepén háborúval szerezték meg Mexikótól akkori területének majdnem a felét, a mai Texas, Kalifornia, Nevada, Arizona, Utah, Új-Mexikó államokat. Nem sokkal később potom pénzért vásárolták meg az oroszoktól Alaszkát.

Az új állam ezzel a kontinensen elérte lehetséges terjeszkedésének végső határait, amik a ma is fennálló államhatárok. Az expanzió azonban, a polgárháború okozta átmeneti megtorpanás után, töretlen lendülettel folytatódott tovább, a tengeren túli területek felé. A terjeszkedés egyik iránya a Csendes-óceáni szigetek felé mutatott, ahol az amerikaiak egyebek mellett megszerezték a Hawaii-szigeteket, a Fülöp-szigeteket, és Szamoa egy részét, majd a századfordulóra átjutottak a kínai partokhoz, ahol azonban éppen lekéstek a kínai területek befolyási övezetekre való felosztásáról.

A terjeszkedés a másik ágon Közép és Dél-Amerika felé folytatódott tovább. Az amerikaiak itt nem próbálkoztak a direkt területszerzéssel, vagy a nyílt gyarmatosítással, valószínűleg mert ezt már az európai nagyhatalmak sem nézték volna jó szemmel. Ehelyett megelégedtek a gazdasági koncessziók megszerzésével. Az adott ország tehát hivatalosan független maradt, a gyakorlatban azonban egy amerikai befolyás alatt álló bábkormány került az élére, mely kiszolgáltatta az ország gazdaságát és kereskedelmét az amerikai vállalatoknak. A vonakodó, netán ellenálló kormányzatok meggyőzése sem volt probléma. Az általában kaotikus belpolitikai viszonyok közepette nem volt nehéz olyan ellenzéki csoportosulást találni, mely szemben állt a kormányzattal, és támogatta az amerikai törekvéseket. Ezeket a csoportokat az amerikaiak a zsarnokság ellen küzdő szabadságharcosoknak kiáltották ki, és minden lehetséges módon támogatták hatalomra jutásukat. Ahol fegyveres beavatkozásra is szükség volt, ott még nem az Egyesült Államok hadseregét vetették be, hanem az államokban toborzott zsoldosokból felállított, különböző társaságok által pénzelt magánhadseregeket.

A nyers hatalmi és gazdasági érdekeket persze itt is magasztos dumával körítették. A századforduló környékére az amerikaiakban kezdett kialakulni egy a britekéhez egészen hasonló, és máig eleven küldetéstudat, melynek lényegét Albert Beveridge szenátor így foglalta össze: „Isten a világ legfőbb rendteremtőivé tett minket, hogy rendet vigyünk oda, ahol a káosz uralkodik. … Valamennyi fajunk közül Ő az amerikait jelölte ki az irányításra, a világ újjáteremtésére kiválasztott népnek. Ez Amerika küldetése.

Tovább
34 komment

Dicsőség Toulonban

2019. november 26. 10:23 - savanyújóska

Franciaország 1940-es katonai összeomlása mindenkit meglepetésként ért, még a németeket is. Korábban senki nem gondolta volna, hogy a világ egyik legerősebb fegyveres erejének tartott francia hadsereg, melyet addig mindenki legalább egyenrangúnak tartott a német hadsereggel, néhány hét alatt képes ilyen vereséget szenvedni. A májusban megindított német offenzíva azonban alig egy hónap alatt kiütötte a franciákat, akik a további ellenállást teljesen reménytelennek tartva már júniusban fegyverszüneti tárgyalásokat kezdeményeztek. Az angolok és az amerikaiak sem ígéretekkel, sem fenyegetésekkel nem tudták őket rávenni a harc folytatására. A franciák csak akkor maradtak volna bent a háborúban, ha a németek a fegyverszüneti tárgyalásokon vállalhatatlan követelésekkel álltak volna elő. Ebben az esetben a francia kormány Algírba költözött volna át – erre meg is tették az előkészületeket –, és a gyarmati területekről folytatták volna tovább a háborút.

Ilyen vállalhatatlan követelés lett volna a francia flotta átadása a németeknek, vagy az olaszoknak. A két haditengerészet tisztjei valóban szívesen kerekítették volna ki flottájukat legalább néhány francia hadihajóval, de Hitler határozottan elutasította ezeket az elképzeléseket. Amíg jó formában volt, Adolf több reálpolitikai érzékkel rendelkezett, mint legtöbb beosztott parancsnoka, és nem akart olyan feltételekkel előállni, melyekről tudta, hogy a franciák úgysem fogadnák el. A francia flotta megszerzésének egyébként sem tulajdonított olyan stratégiai előnyt, ami megérte volna a megszerzésével járó politikai hátrányt. Hitler csak annyit akart, hogy a franciák szálljanak ki a háborúból, és flottájuk ne kerüljön az angolok kezére.

Tovább
37 komment

A nagy verseny – Második futam 04.

2019. november 12. 10:54 - savanyújóska

A szamár, és aki rajta lovagol

Ha valakinek, aki még soha semmit nem hallott Európa történelméről, és nem ismeri a kontinens földrajzát, kezébe nyomnánk egy történelemkönyvet, annak felületes átfutása után az illető bizonyára sehogyan sem értené, hogyan lehet az, hogy az európai államok közül egy olyan ország szerezte meg a vezető nagyhatalmi pozíciót, mely a többiekkel összehasonlítva méreteit, lélekszámát, gazdasági erejét, és úgyszólván minden más paraméterét tekintve nem volt többnek tekinthető erős középhatalomnál. A csodálkozás jogos, de alaposabb történeti és földrajzi tanulmányok után a dolog hamar érthető lesz.

Miután a terjeszkedő törtök birodalom elfoglalta a mediterrán területeket, a főbb kereskedelmi útvonalak a kontinens nyugati területére helyeződtek át, különösen miután az új, az óceáni vizeken is használható hajótípusoknak köszönhetően megnyílt az Afrika körül vezető útvonal a Kelet felé, illetve miután felfedezték a nemesfémekben gazdag amerikai kontinenst. A Nyugat felvirágzása pont jókor érte az angolokat. Hosszú belháborúk után a központi hatalom éppen megszilárdult, s a XVII. század végére a brit szigetek egységes, erős államalakulattá váltak. Kedvező földrajzi elhelyezkedésének, és kiváló kikötőinek köszönhetően az angol flotta szinte teljes egészében ellenőrzése alatt tudta tartani az Európa nyugati partjai mentén zajló tengeri kereskedelmet, s mivel nem kellett tartaniuk szárazföldi szomszédoktól, az ország erőforrásait szinte teljesen a haditengerészet fejlesztésére lehetett koncentrálni. Az alapvetően demokratikus angol társadalom ezenkívül sokkal tágabb teret nyújtott az egyéni kezdeményezéseknek, mint a rendi hierarchiától megbénított európai monarchiák. Ez a dinamikus, expanzív társadalom hamar vitathatatlan fölénybe került riválisaival szemben, s a XVII. század végére egyértelművé vált, hogy a tengerek ura Anglia lesz. A vetélytársak háttérbe szorítása után aztán megkezdhették a terjeszkedést a világ többi része felé is. A brit birodalom a XIX. század végére körbeölelte az egész földgolyót, s Britannia mellett mindenki más csak kisebb-nagyobb statisztaszerepet játszhatott.

Tovább
81 komment

A nagy verseny – Második futam 03.

2019. október 27. 10:36 - savanyújóska

Paradigmaváltás

A csatahajók fejlődése során a XIX. század végére kialakult a páncélzatnak az az elrendezése, mely a későbbiek során is jellemző volt ezekre a hajókra, és amely a Dreadnought után sem változott meg gyökeresen. A hajótest páncélzatának fő elemét a hajó oldalának a vízvonalon való páncélozása, az övpáncélzat adta. Az övpáncél nem terjedt ki a hajó egész hosszára, csupán az első és a hátsó lövegtornyok közti részre, s általában a vízvonal alatt és felett mintegy egy-másfél méter magasságban/mélységben védte a hajót. Az övpáncél felett a hajó oldalát vékonyabb páncéllemezek borították, ugyanúgy, ahogy a hajó orrát és tatját is egy vékonyabb páncélöv védte a vízvonalon. Az öv két végén, az első és a hátsó lövegtorony előtt, illetve mögött, egy-egy vastagon páncélozott keresztválaszfal védte a hajó belsejét az elölről és hátulról érkező gránátokkal szemben. Hátul a kormánykamrát általában szintén egy ilyen keresztválaszfal védte. A hajó belsejében, az oldalpáncélzattól pár méterre, a vízvonal felett néha beépítettek egy vékonyabb, általában 20-30 mm vastag páncélzattal ellátott hosszanti repeszfogó válaszfalat is. Ez főleg a német hajókra volt jellemző.

A fedélzetek közül általában kettőt páncéloztak, a felső fedélzet egy vékonyabb, 20-40 mm vastag páncélborítást kapott, míg a nem sokkal a vízvonal felett beépített fő páncélfedélzet az első világháború idején általában 50-70 mm vastag volt. Ez utóbbinak a két szélét a legtöbb esetben lefelé hajlították, s azok az öv alsó szegélyénél érték el a hajó oldalát, így erősítették a vízvonal védelmét is.

A felépítményeknél a parancsnoki híd és a fő lövegtornyok általában az övpáncélzattal azonos vastagságú, vagy esetleg még erősebb páncélvédelmet kaptak. (Persze nem mindenhol, a tornyoknak csak a homloklemeze volt ilyen vastag, oldalt és felül vékonyabb lemezek védték őket.) A hátsó parancsnoki híd, illetve – ha voltak – a kisebb kaliberű lövegek tornyai, vékonyabb páncélzatot kaptak, a tűzvezető állások pedig csak 20-50 mm vastag, szilánkvédő páncélzattal voltak felszerelve.

Tovább
24 komment

A nagy verseny – Második futam 02.

2019. október 14. 10:55 - savanyújóska

A vesztes győztesek

Az első világháború végére az európai politikai életből szinte teljesen eltűnt a viktoriánus korszakra jellemző következetes, célirányos, érdek és értékalapú politizálás. Palmerstone, Gladstone, Bismarck korszaka elmúlt, a helyükre középszerű kishivatalnokok, majd hataloméhes szélhámosok és megszállottak kerültek, akik számára a politizálás lényege csak a következő választások megnyerése, s ennek érdekében készségesen kiszolgálják és kihasználják a tömegek vágyait és indulatait, és rájátszanak a félelmeikre. Ennek megfelelően az értelmetlen háborút egy értelmetlen, ostoba, és kártékony békeszerződés követte, mely a tömegek bosszúvágyának, és gátlástalan mohóságának kielégítésén kívül semmilyen más céllal és értelemmel nem bírt.

Nyoma sem maradt annak a mértéktartásnak és józanságnak, mely a XIX. század európai háborúinak végén a győzteseket általában jellemezte, a cél most a vesztesek teljes tönkretétele volt. Európa vezető politikusaiban nem maradt annyi józan ész, hogy elismerték volna, a kontinens egységet képez. Bár a politikai egységet ezer évek alatt sem sikerült megvalósítani, Európa országait kulturálisan és gazdaságilag mégis évszázadok szerves fejlődése kötötte millió szállal egymáshoz. A háborúval, és az azt követő békeszerződéssel – illetve majd a következő háborúval – ezt az egységet barmolták szét, hihetetlenül ostoba és rövidlátó módon. Ennek az egységnek a széthullása pedig a győztesek számára ugyanolyan káros következményekkel járt, mint a veszteseknek.

Az igazán komoly elmék eddigre már kezdték elhagyni a politikát, s inkább a tudományos és gazdasági életben igyekeztek érvényesülni, de onnan is próbálták figyelmeztetni a döntéshozókat. A már akkor is nagynevű közgazdász, John Maynard Keynes, közvetlenül a békeszerződések aláírása után kijelentette, ha a győztesek nem tudnak felülemelkedni elvakult bosszúvágyukon, a némettel együtt szétverik az egész európai gazdaságot is: „Franciaország, Németország, Itália, Ausztria, Hollandia, Oroszország, Románia, és Lengyelország szíve együtt dobog, és szerkezetük, valamint civilizációjuk lényegében azonos. Együtt fejlődtek, együtt inogtak meg, és együtt fognak elbukni. Ebben rejlik a párizsi béke romláshozó lehetősége. Ha az európai polgárháború úgy végződik, hogy Franciaország és Itália, pillanatnyi győzedelmes hatalmukkal visszaélve, tönkreteszik a jelenleg térdre kényszerített Németországot és Ausztria-Magyarországot, ezzel saját romlásukat is megpecsételik, mert rejtett lelki és gazdasági kötelékek kötik össze őket áldozataikkal.”

Jászi Oszkár nagyjából ugyanekkor szinte ugyanilyen következtetésre jutott: „Nemcsak a legyőzöttek jutottak koldusbotra, de magukat a győzőket is egyre kínosabban fojtogatja saját győzelmük. Lehetetlenség egy bonyolult gazdasági organizmusnak az egyik felét úgy tönkretenni, hogy a másik is halálosan bele ne betegedjék. Ez a folyamat megy ma végig egész Európán, keletről nyugat felé.”

A győztes európai államok a háború után maguk is éppen csak egy lépésre álltak attól a szakadéktól, melybe a központi hatalmak országait belelökték. Mindegyikük a gazdasági csőd szélén állt, külföldi piacaikat nagyrészt elvesztették, a háború alatti fedezetlen pénzkibocsátások miatt tombolt az infláció. A XIX. század klasszikus nyugati civilizációja a háborúval megsemmisült, az addigi társadalmi rendszer és az erkölcsi rend összeomlott.

Tovább
44 komment

A nagy verseny – Második futam 1.

2019. október 01. 18:24 - savanyújóska

A népek háborúja

Tavaly összeütöttem egy sorozatot az első világháborút megelőző flottaversenyekről – mert több is volt –, melynek végén kissé meggondolatlanul azt az ígéretet tettem, a teljes kép kedvéért folytatni fogom az írást az első világháborút követő flottaépítési versennyel is. Hogy erre szükség van, abban már nem vagyok egészen biztos, de azért ha már megígértem, hát megcsináltam ezt is.

Nagyjából ott indítom a történetet, ahol az elsőt abbahagytam, vagyis a háború végén, de időnként óhatatlanul is előfordulnak átfedések, ismétlések a két szövegben. Remélem, nem zavaró mértékben. Akadémiai értekezést persze ezúttal se várjon senki, csak úgy nagyjából átfutok a háború után talpon maradt három nagyhatalom, Nagy-Britannia, Egyesült Államok, Japán, flottaépítési tervein, szinte kizárólag a még mindig elsődleges csapásmérő fegyvernek tartott csatahajókra fókuszálva. A sorozatot a washingtoni konferenciával, és az azt követő nagy leépítésekkel zárom, és próbálom elkerülni, hogy ígéretet tegyek az újabb folytatásra, a második világháború előtti flottaépítési verseny ismertetésére.

Tovább
89 komment

Niels Juel, Dánia elfeledett tengeri hőse 3.

2019. szeptember 11. 14:06 - savanyújóska

1676 június 29-én 15 ezer dán katona szállt partra Helsingborgnál. A svéd hadsereg nagy része az északi német tartományokban rekedt, és mivel a vizeket a dán-holland flotta ellenőrizte, onnan visszaszállítani már nem lehetett őket. A szóban forgó három tartományban összesen mindössze ötezer svéd katona állomásozott, akik képtelenek voltak feltartóztatni a dán hadsereget. A dánok diadalmenetben nyomultak előre, egyik város a másik után került a kezükre, és alig néhány hét leforgása alatt szinte valamennyi elvesztett területüket visszafoglalták. Jóformán csak az elszántan és eredményesen védekező Göteborg és Malmö városa maradt svéd kézen. A dán előrenyomulást nagyban segítette a területek civil lakosságának aktív támogatása is. A dán kormányzat mindig is lényegesen népszerűbb volt körükben, mint a keménykezű, militáns svéd uralom. A svéd megszállás alá került területeken komoly partizánmozgalmak bontakoztak ki, melyek most nagy segítségére voltak a dán csapatoknak.

Október végén azonban a svédek ellentámadást indítottak. A sebtében összeszedett, 12 ezres sereget az uralkodó, XI. Károly vezette. A svédek rövidesen megmutatták, hogy a szárazföldön még mindig ők a jobbak, s több vereséget mértek az elbizakodott dánokra. A hadsereg megerősítése végett a dán uralkodó a flotta állományának javát átvezényelte a szárazföldi csapatokhoz. A megtépázott svéd flotta egyelőre nem jelentett veszélyt, a közelgő tél miatt pedig a hajók egyébként is visszavonultak kikötőikbe. Miután Tromp éppen beteg volt, a mintegy másfél ezer fős tengerészkülönítmény Niels Juel vezetésével csatlakozott a Scaniában harcoló sereghez. A tengerészek azonban nem váltották valóra a hozzájuk fűzött reményeket. A szárazföldi hadviselésben teljesen járatlanok voltak, ráadásul felszerelésük is elég szegényes volt. Jelenlétük sem menthette meg a hadsereget a megsemmisítő vereségtől, mely december negyedikén következett be, a lundi ütközetben.

Tovább
25 komment

Niels Juel, Dánia elfeledett tengeri hőse 2.

2019. szeptember 03. 10:01 - savanyújóska

Felkészülve a háború kitörésére, a dán flottát már májusban felszerelték, és harckészültségbe állították. Erősítésként egy nyolc sorhajóból álló holland kötelék is csatlakozott hozzájuk, Binckes kapitány vezetésével. Binckes ugyanolyan intrikus bajkeverőnek bizonyult, mint a holland tisztek többsége. Hajlandó volt ugyan feletteseként elfogadni Adelert, ám tisztjeivel együtt azt követelte, köteléke független hajórajként működhessen, és Adeleren kívül másnak ne tartozzanak engedelmességgel. Miután a hollandok támogatásáról nem mondhattak le, a dán Admiralitás kénytelen volt elfogadni ezt a követelést.

Mindaddig, amíg a dán flotta nem verte meg a svéd hajóhadat, és nem szerezte meg a hazai vizek feletti uralmat, a dán hadsereg nem kockáztathatta meg az átkelést a svéd területekre, így a szárazföldi csapatok egyelőre csak az észak-német területeken folyó harcokba avatkoztak be, illetve Norvégia középső területeiről indítottak kisebb támadásokat Svédország ellen. A háború sikere tehát a flottán állt vagy bukott. A dán-holland flotta Adeler vezetésével még augusztusban, vagyis a szeptember másodikán megtörtént hadüzenet előtt, kifutott Koppenhágából, hogy elvágja a német területen harcoló svéd csapatok összeköttetését az anyaországgal, és kikötőikbe szorítsa be a svéd hadihajókat, megteremtve ezzel egy sikeres dán partraszállás lehetőségét.

Harcra azonban nem került sor, ugyanis a svéd flotta felszerelése igen lassan haladt, ráadásul járványok törtek ki, melyek megtizedelték a hajók legénységét. A svédek csak októberre voltak képesek elhagyni Stockholm kikötőjét, ám csupán Gotland északi csücskéig jutottak, ahonnan a legénység közt pusztító járványok, és a viharos időjárás miatt kénytelenek voltak visszafordulni. A viharos tengeren több hajó összeütközött, és komoly károk érték a flottát. A kudarc miatt felbőszült svéd uralkodó, XI. Károly, a flottaparancsnokot, Gustav Otto Stenbock-ot tette felelőssé, és nemcsak menesztette a szolgálatból, hanem kifizettette vele a sikertelen hadjárat összes költségét is. A király az év végén Lorentz Kreutz bárót nevezte ki új flottaparancsnoknak.

Tovább
14 komment