A Tennessee osztály története hivatalosan 1915 március harmadikán kezdődött, amikor a Kongresszus két új, első osztályú csatahajót rendelt meg a haditengerészet részére. A tervezés, illetve az új hajók paraméterein és költségein való vitatkozás persze már korábban elkezdődött. A flotta ezúttal is 406 mm-es ágyúkkal felszerelt csatahajót akart, a minisztérium pedig ezúttal is tartotta magát ahhoz, hogy amíg az új lövegek fejlesztése nem fejeződik be, és amíg azok nincsenek rendesen kipróbálva, nem kockáztatja meg beépítésüket a csatahajókra. A két új csatahajó így végül ismét csak a Nevadával kezdődött sorozat folytatása lett, lényegében a New Mexico osztály ismétlése, kisebb-nagyobb változtatásokkal.

A pénzügyminisztérium az év végén utalta át az új hajók megépítésére szánt összeg első részleteit, ezt követően kötötték meg a szerződéseket a hajógyárakkal és a bedolgozó üzemekkel, s ezután kezdődhettek meg az előkészítő munkálatok. Miután nem teljesen új konstrukcióról volt szó, a tervezés gyorsan haladt, és a hajógyárak következő év áprilisára megkapták a csatahajók tervdokumentációját. A háborús helyzet miatt a két hajó építése némi késedelemmel végül csak 1917 tavaszán kezdődött, és már csak a háború után állították őket szolgálatba.

Bár az ötlet már korábban is többször felmerült, az US Navy vezetése mégis csak 1910-ben határozta el, hogy a további csatahajó-építéseket egy előre meghatározott követelményrendszer szerint fogják folytatni, mellyel egységesítik az új hajók paramétereit, és szabványosítják azok főbb elemeit. Ez lehetővé tette volna, hogy a haditengerészet olyan csatahajóflottát állítson fel, melynek egységei védettségben, tűzerőben, sebességben és manőverező képességben többé-kevésbé azonos paraméterekkel rendelkeznek, következésképpen egységes, kompakt ütőerőként kezelhetőek.

Az ötlet nem volt olyan kézenfekvő, mint amilyennek tűnik. A korabeli gyakorlat ennek éppen az ellenkezője volt, vagyis a csatahajó-kötelékeket nem az azonos osztályú egységekből állították fel, hanem több osztályból válogatták össze a hajókat, tehát az így felállított kötelékek eléggé vegyes-felvágott jellegűek voltak. 1916-ban például az angol First Battle Squadron nyolc csatahajója hat különböző hajóosztály tagjaiból állt össze, és a nem sokkal a Dreadnought után épült St.Vincent osztály éppúgy képviselve volt benne, mint a vadonatúj, 38 cm-es ágyúkkal felszerelt szuper-dreadnoughtok. Hasonló sokféleség jellemezte a német Geschwader-eket is, melyeknek elég sok gondot is okozott, hogy a régebbi építésű dreadnoughtok állandóan lelassították a köteléket.

Épp az ilyesmit akarták az amerikaiak elkerülni azzal, hogy azonos képességű hajókból állítják fel csatahajó-kötelékeiket. Ehhez viszont először meg kellett határozni, pontosan milyen szabványok is azok, melyek szerint az új egységeknek épülniük kell, és mik azok a követelmények, melyeket támasztanak irántuk.

Bár a Roosevelt névről ma többnyire mindenkinek az oldalági rokon, Franklin Delano Roosevelt jut eszébe, de azért Theodore Roosevelt sem véletlenül került fel a Mount Rushmore oldalára. A robusztus, életerős Roosevelt általános habitusa sok szempontból erősen emlékeztet Churchillére, eltekintve attól, hogy sokkal műveltebb és intelligensebb volt, s emberi kvalitásait tekintve is felülmúlta a cinikus, és teljesen gátlástalan Brit Oroszlánt. Egyik életrajzában így jellemzik: „Roosevelt képmutató volt, de nem csaló. Ez a tehetséges, intelligens, olvasott és tiszta beszédű férfiú olyan tekintélyt és befolyást adott az elnöki hivatalnak, mely azt korábban sosem jellemezte.”

A Harvardon végzett Roosevelt már korán kapcsolatba került a haditengerészettel, történészi körökben máig nagyra tartott diplomamunkáját – „The naval war of 1812” – ugyanis az US Navy 1812-es háborúban való részvételéről írta, 1897-ben pedig a tengerészeti államtitkár helyettesének nevezték ki. (Az US Navy szervezeti felépítése más, mint a tradicionális európai haditengerészeteké, nincs például sem Admiralitás, sem Tengerészeti Miniszter. Helyette vannak olyan szervezetek, mint például a Department of the Navy, General Board of the United States Navy, illetve tengerészeti miniszter helyett tengerészeti államtitkár, United States Secretary of the Navy.) A spanyol háború idején Roosevelt lemondott állásáról, és önkéntesként, egy szabadcsapatot vezetve vett részt a kubai harcokban. (Mint Churchill nagyjából ugyanekkor a búr háborúban.) Felterjesztették a Becsületéremre is – Medal of Honor –, amit akkor ugyan nem kapott meg, ám jóval később, 2001-ben, poszthumusz odaítélték neki, így ő az Egyesült Államok egyetlen elnöke, aki birtokosa a legmagasabb katonai kitüntetésnek. (Idősebb fia, a normandiai partraszállásnál szívrohamban elhunyt Theodore, később szintén poszthumusz Becsületérmet kapott.) A propaganda által nemzeti hőssé emelt Roosevelt ezután a választásokat fölényesen megnyerve New York állam kormányzója lett, majd 1901-ben William McKinley elnök helyetteseként, vagyis alelnökként került be a Fehér Házba. McKinley-t néhány hónappal később meggyilkolták, így 1901 szeptemberében alelnöke, az ekkor mindössze 42 éves Theodore Roosevelt került az elnöki székbe, aki az 1904-es választásokat megnyerve 1909-ig töltötte be ezt a tisztséget.

Bár ezt akkor még nem lehetett előre látni, de 1776-ban egy új fejezet kezdődött a fehér ember, vagyis a görög-római-keresztény civilizáció történetében. Ezt a civilizációt mindaddig európainak nevezték, képviselői azonban ebben az évben a kontinensen kívül alapítottak új államot. Nem holmi gyarmatról, kolóniáról, hanem az európai országoktól független, önálló államról volt szó, melyet az európaiak is alapvetően maguk közül valónak ismertek el, bár sokáig csak afféle jelentéktelen, periférikus országnak tekintették, mint a Balkán államait. Az európai nagyhatalmak sem fontosságot nem tulajdonítottak az új országnak, sem figyelmet nem fordítottak rá.

Pedig az óvilágban alighanem jobban tették volna, ha odafigyelnek kicsit, mi történik az óceán túlsó partján. Európához képest az Államok kezdetben valóban elég provinciális jellegű volt. Lakosságának nagy részét önálló kiskereskedők, kézművesek és farmerek tették ki, eltekintve a főleg gyapottermelésből élő déli államoktól, ahol kialakult egy ültetvényes arisztokrácia. Ez volt a klasszikus aranykor, a szabadságon és egyenlőségen alapuló társadalom Cooper és Kenneth Roberts regényekből ismert kora, ami fél évszázaddal később már el is tűnt, és csak a vadnyugaton élt tovább még egy ideig. Az iparosodás igazából csak a XIX. század húszas éveiben indult el, főleg a keleti part nagyvárosaiban, majd az északi államokban. A bőséges nyersanyagkészletek, az Európából egyre nagyobb tömegben bevándorló olcsó munkaerő, a vasúthálózat, a gyárak gépesítése és tömegtermelésre való átállítása olyan gyorsuló tempójú gazdasági növekedést eredményezett, melyre sem korábban, sem későbben nem volt példa a történelemben. Voltak évek, amikor a gazdasági növekedés megközelítette a 70%-ot.

1864 május kilencedikén nyugodt nap virradt a Helgoland melletti vizekre. Derűs, napos idő volt, enyhe délkeleti széllel. A dánok nem sokkal délelőtt tíz után vették észre a feléjük közeledő hajókat, míg az osztrák zászlóshajón Tegetthoff-nak valamivel később jelentették a láthatáron megpillantott füstfelhőt. Mindkét parancsnok olyan értelmű utasításokat kapott, azonos erejű vagy gyengébb ellenféllel szemben vállalja az ütközetet, így mindkét oldal el volt szánva a harcra, s egyikük sem próbált kitérni a másik elől. A dán hajók felvonták a hadilobogót, az osztrák és porosz hajók pedig a kis lobogódíszt, vagyis minden árbocra felhúzták tengerészetük zászlaját. A két flotta még messze volt egymástól, így mindegyiknél ebédelni küldték a legénységet.

Miután közel azonos erők közeledtek egymáshoz, mindkét fél jó esélyt látott a győzelemre. A dánok Cuxhaventől akarták elszigetelni az ellenséges hajókat, azok pedig a dánok és Helgoland közé akartak állni. Az angol Aurora fregatt Helgoland déli partjai mellett horgonyzott, legénysége nagy érdeklődéssel figyelte a kibontakozóban levő ütközetet. A szigeten is gyülekezett a nézőközönség, a lakosság a parti sziklákról és a háztetőkről követte az eseményeket.

Európa északi területei amolyan félreeső peremvidékként szerepelnek a köztudatban, és gyakran a történelemkönyvekben is. Valójában azonban a Baltikum már az ókor óta kiemelt szerepet játszott a kontinens életében, és nemcsak gazdasági, hanem politikai és katonai szempontból is. A térség két domináns országa, Dánia és Svédország, egészen az újkorig Európa nagyhatalmai közé számított, és komoly szerepet játszottak a kontinens politikai és katonai történetében. Törekvéseik elsősorban természetesen egymás ellen irányultak, és évszázadokon át marakodtak a Balti térség vezető szerepéért, amit aztán a XVIII. században a nevető harmadik, a közben lassan megerősödő Oroszország szerzett meg az egymás elleni folyamatos háborúkban kimerült két országtól. A napóleoni háborúkat követően Dánia és Svédország egyaránt a jelentéktelenségbe süllyedt, legalábbis a világpolitika szempontjából.

A XIX. század végére nagyjából kialakult a csatahajóknak az a standard felépítése, mely egészen az első világháborúig, sőt, sok jellemzőjüket tekintve az után is jellemezte az ebbe a kategóriába tartozó hajókat. A csatahajók lényegében hasonló felépítésűek voltak, a világ összes haditengerészeténél. A haditengerészeti verseny elsősorban a mennyiségről szólt, ki tud többet megépíteni a csatahajókból.

Elsősorban a mennyiségi versenyt állni nem tudó kisebb haditengerészeteket foglalkoztatta a gondolat, milyen módon tudnának olyan minőségi fölényt szerezni, ami az ellenség mennyiségi fölényét ellensúlyozni tudná. A XIX. század során ez a probléma leginkább a francia haditengerészet konstruktőreit serkentette alkotó munkára, hogy az örök rivális Royal Navy dominanciáját valahogy megtörjék. Az úttörő munkát végző francia mérnökök a század során több nagy jelentőségű, a tengeri hadviselés történetében fordulópontnak számító konstrukcióval gazdagították a haditengerészetet, mint például a robbanógránátokkal, az első, csatahajókba hajtóműként beépített gőzgéppel, az első páncélossal, és az első valódi tengeralattjáróval. Franciaország helyzete és lehetőségei azonban nem tették lehetővé, hogy kiaknázzák ezeket az újításokat, amik végül az őket gyorsan lemásoló és továbbfejlesztő brit haditengerészetet gazdagították, és annak fölényét növelték még tovább.

A franciák a század vége felé az új csodafegyverrel, a torpedóval, és az azt hordozó kisebb hadihajókkal, torpedónaszádokkal és tengeralattjárókkal gondolták kompenzálni a brit csatahajók nyomasztó fölényét. Más haditengerészetek azonban tovább törték a fejüket, milyen új, a megszokott formáktól eltérő konstrukciós megoldásokkal szerezhetnék meg saját csatahajóik fölényét a konkurencia hasonló kategóriájú hajóival szemben. A XX. század első felében számos ilyen elképzelés látott napvilágot, melyek időnként egészen bizarr ötletekkel próbáltak előnyt szerezni az ellenség csatahajóival szemben.

A franciák május végére szedték össze flottájuk maradványait, és Vaudreuil parancsnoksága alatt végül 26 sorhajót gyűjtöttek össze a Francois-foknál, ahol csatlakozott hozzájuk a spanyol flotta 12 sorhajója is. Az erőviszonyok tehát nem változtak a csatát követően, sőt, az egyesült francia–spanyol flotta ismét számbeli fölénybe került a britekkel szemben. A nem várt súlyos vereség azonban megroppantotta a franciák addig jó harci morálját, akik elbizonytalanodtak, és tétovázni kezdtek. A spanyolok szintén nem a kezdeményezőkészségükről és gyors cselekvésükről voltak híresek, s csatlakozásuk nem sokban növelte a flotta harckészségét. A nyár során, mialatt a flotta vezetése még mindig azon tépelődött, mit is tegyenek, súlyos járványok törtek ki a hajók fedélzetén, melyek több ezer áldozatot szedtek a tengerészek és a katonák között. Ez segített végre meghozni a döntést, Jamaica megszállásának tervét végleg ejtették, és a továbbiakban az offenzív elképzeléseket elvetve csak a saját területek védelmére koncentráltak.

Az április kilencedikei csatározásokat követő két nap történései elég homályosak, és az ezzel az időszakkal valahogy nem foglalkozó leírásokból is nehéz kisilabizálni, mi történt valójában. Úgy tűnik, valamiért mindkét flotta két napon át a Dominika és Guadeloupe közötti tengerszorosban keringett, ami elég érthetetlen, mert De Grasse eredeti terve az volt, kihajózik keletnek, hogy az angol flottát maga után húzva szabad utat nyisson a konvojnak Santo Domingo felé. A kilencedikei összecsapás helyszínétől azonban a francia flotta nem távolodott el 15 mérföldnél messzebb, és 11-én még mindig Guadeloupe déli csücske, és a Marie Galante-sziget között manővereztek. A leírások alapján úgy tűnik, a britek nem nagyon igyekeztek a franciák után, és két napon át ők is csak fel-alá cikk-cakkoltak Dominika és Saints között. Tizedikén a vezérkari főnök, Charles Douglas, aki talán rájött, hogy a franciák szándékosan akarják őket eltávolítani a szigetek és a konvoj közeléből, Hood határozott rosszallása ellenére parancsot adott a vitorlák kurtítására is, hogy lelassítsa a flottát. Az angolok két nap alatt alig mozdultak előre.

Az angol hadsereg Yorktown-i kapitulációjával a háború az amerikai kontinensen tulajdonképpen véget ért, nagyobb hadműveleteket a szárazföldön már egyik fél sem indított, és a háttérben megkezdődtek a békekötés előtti előzetes alkudozások. A háború most már ténylegesen is Anglia, valamint Franciaország és Spanyolország között folyt, s a legfontosabb hadszíntér áthelyeződött a Karib-tengerre.

Grasse flottája 1781 november végén tért vissza Martinique-ra. Az ekkor már évek óta folyamatosan a tengereket járó hajók többsége elég megviselt állapotban volt, s rég esedékes lett volna egy átfogó nagyjavításra dokkba állítani őket. Az egyébként viszonylag jól felszerelt Fort Royal kikötője azonban nem volt alkalmas arra, hogy hosszú távon biztosítsa egy ekkora flotta karbantartását és ellátását. A francia haditengerészetnek tulajdonképpen nem volt igazi, nagy támaszpontja a térségben, ellentétben az angolokkal, akik támaszkodhattak barbadosi és jamaicai támaszpontjaik dokkjaira és raktáraira, melyek önerőből is képesek voltak hosszú ideig biztosítani egy nagy flotta fenntartását, míg a franciák az anyaországból érkező szállítmányoktól függtek. A spanyolok havannai kikötője megfelelt volna a flotta állandó támaszpontjának, az itteni nagy hajógyárak és jól ellátott raktárak biztosítani tudták volna a flotta működését, ráadásul a kikötő helyzete is kedvező volt, nagyjából félúton a két fontos hadszíntér, Virginia és az Antillák között. Nem tudni miért, de a franciák nem éltek ezzel a lehetőséggel, és Havanna sosem kapott komoly szerepet a hadműveletekben.