A november végén megtartott hadgyakorlatról az amerikai csatahajók 1941 november 28-án érkeztek vissza Pearl Harborba, és foglalták el helyüket a csatahajók szokásos horgonyzóhelyén, a Ford-sziget mellett. December hatodikán a Második Csatahajó Kötelék három hajójáról partra szálltak azok a tengerészek és tengerészgyalogosok, akik egy feltételezett szárazföldi hadműveletben a kötelék partraszálló különítményeként vettek volna részt. A csapat szárazföldi gyakorlatra indult a sziget belsejébe. Az alakulat vezetésével a Tennessee kapitánya volt megbízva, így hatodikán a többiekkel együtt ő is távozott a hajóról, és nem tért vissza a következő nap reggelén sem.

Aznap este a csatahajók zenekarai a horgonyzóhelyen megtartott swing koncerten vettek részt. A tengerészeken kívül a túlsó partról egy másik érdeklődő is figyelemmel kísérte a történéseket. Yoshikawa Takeo, a japán követség helyettes konzulja, aki már hetek óta rendszeresen jelentette a kikötőben állomásozó hajók mozgását, elégedetten nyugtázhatta, hogy az amerikai flotta láthatóan teljes biztonságban érzi magát. Nem tettek semmilyen látható védelmi intézkedéseket, és nem feszítették ki a torpedóvédő hálókat sem. (Ilyenek nem is voltak Pearl Harborban, az amerikaiak ugyanis meg voltak róla győződve, hogy a kikötő viszonylag sekély vize nem teszi lehetővé a torpedókkal végrehajtott légitámadásokat.)

Másnap, december hetedikén reggel a kikötő ragyogó napsütésre ébredt. A Csendes-óceáni Flotta csatahajói a Ford-sziget mellett horgonyoztak, a sorban legelöl a California, mögötte a Maryland, és mellette az Oklahoma, azok mögött a Tennessee és a West Virginia, mögöttük az Arizona és a mellette álló Westal műhelyhajó, és végül hátul a Nevada. A flotta zászlóshajója, a Pennsylvania, éppen szárazdokkban volt javításon. A csatahajók a hármas készültségi fokban álltak, ami annyit jelentett, hogy hajnalban az előírásoknak megfelelően a hajók két 12,7 mm-es gépágyúját és két 127 mm-es légvédelmi lövegét készültségbe állították. A kijelölt lövegek kezelőszemélyzete elfoglalta helyét, és az ágyúkhoz lőszert cipeltek fel a raktárakból.

Ettől eltekintve a békebeli hangulat teljes volt. A legénység egy nagy része, és a tisztek közel fele éppen eltávozáson volt, a többiek reggel nyolckor még aludtak, reggeliztek, kártyáztak, vagy éppen eltávozásra, illetve a kilenckor kezdődő reggeli istentiszteletre készülődtek. Az előző napi eltávozásról visszatérők pedig ekkor kezdtek visszaszállingózni a hajókra. Nyolc óra előtt néhány perccel a csatahajók zenekarai felsorakoztak a tatfedélzeteken, hogy a reggeli zászlófelvonás alkalmából eljátsszák a nemzeti himnuszt, amikor váratlanul repülőgépek motorjainak dübörgése hallatszott fel a környező dombok mögül, majd egyszerre több irányból ismeretlen típusú gépek tucatjai tűntek fel.

A támadás lefolyása nyilván mindenki előtt elég jól ismert, itt talán elegendő a Big Five csatahajóival, és elsősorban a Tennessee-vel történtekre szorítkozni.

Mihelyt tudatára ébredtek, hogy mi is történik valójában, a csatahajón azonnal harci riadót rendeltek el, a vízzáró válaszfalak ajtóit lezárták, és öt percen belül a hajó valamennyi légvédelmi ágyúját tüzelésre kész állapotba helyezték. A gépházak személyzete lázas tempóban igyekezett felfűteni a kazánokat, és alig harminc perccel a riadó elhangzása után a csatahajó már kifutásra kész állapotban volt. Azonban hiába műveltek csodát a gépészek, a Tennessee beszorult a part, és a közben mellette elsüllyedt West Virginia közé, és horgonyzóhelyéről nem tudott elmozdulni.

A légvédelmi ágyúk végig a tőlük telhető leggyorsabb tempóban tüzeltek. A 127 mm-es lövegekből a támadás alatt 760, a 76 mm-esekből 180, a 12,7 mm-esekből pedig több mint négyezer lövedéket lőttek ki. A visszaemlékezések szerint az ágyúk csöve annyira átforrósodott, hogy lepergett róluk a festék. A part mellett álló Tennessee-t a West Virginia a tenger felől a testével védte a torpedóktól, a mögötte felrobbant Arizonából áradó sűrű, fekete füstfelhő pedig legalább részben takarta a zuhanóbombázók elől. A füst azonban nem nyújtott teljes védelmet, és legalább húsz japán bombázó célba vette a Tennessee-t. A csatahajó fél kilenc körül gyors egymásutánban két közvetlen találatot kapott, s mindkettő a lövegtornyokat érte. Mindkét bomba a japán csatahajókról származó, bombának átalakított 356 mm-es, vagy 410 mm-es nehézgránát volt. Az első bomba a 3. lövegtorony tetején, középen csapódott be, szétzúzta az ott elhelyezett katapultot, majd átütötte a torony tetőlemezét, és bejutott a lövegtorony belsejébe. Az amerikaiak szerencséjére azonban a bomba nem működött rendesen, a töltete nem robbant, hanem csak égett, így azon kívül, hogy tönkretette az egyik 356 mm-es ágyút, csupán jókora tüzet okozott a torony belsejében, melyet azonban hamar eloltottak.

A másik bomba a 2. torony középső ágyújának csövét találta el, felrobbanva szétzúzta a lövegcsövet, s repeszekkel árasztotta el a hajó felépítményét. Ezek a repeszek ölték meg a Tennessee mellett álló West Virginia parancsnokát, Mervyn Bennion-t is, aki éppen hajója nyitott hídján állva irányította a mentési munkákat.

A többi japán bombázó sem célzott rosszul, a becslések szerint mintegy 15-20 bomba robbant a csatahajó mellett, nagyjából 30 méteres távolságon belül. Ezek azonban csak kisebb repeszsérüléseket voltak képesek okozni a csatahajónak.

A bombatalálatoknál nagyobb károkat okozott a hajó tatja mögött alig 25 méterre horgonyzó Arizona felrobbanása. A hatalmas detonáció kettétörte a csatahajót, melyről törmelékzápor és olajeső zuhogott a Tennessee tatfedélzetére, újabb tüzeket okozva a hajón. Ennél is veszélyesebb volt a kettétört csatahajó tartályaiból kiömlő olaj, mely tüzet fogott, és több méteres lángokkal égve közrefogta a Tennessee-t. A csatahajó legénysége tűzoltótömlőkből igyekezett oltani a tüzet, illetve hűteni a hajó felforrósodó oldallemezeit, a csavarokat pedig ötcsomós sebességnek megfelelő fordulatszámmal járatták, hogy a vízáramlás is segítsen elsodorni a hajó közeléből a víz felszínén lángoló olajat. Ez csak részben sikerült, a tűztől a hajó oldallemezei közül sok megvetemedett, a szegecsek kihullottak, a lemezek szétnyíltak. A tűz miatt biztonsági okokból elárasztották a Tennessee hátsó lőszerraktárait is.

A hajó embervesztesége a körülményekhez képest viszonylag csekély volt, négy tengerész elesett, 37 megsebesült, egy pedig eltűnt. (Utóbbi, sok társához hasonlóan, nyilván kihasználta a zűrzavart, és dobbantott a haditengerészettől.)

Nem sokkal a támadás vége után, fél tíz körül esett be a hajóra a főgépész és a kapitány. Utóbbi civil ruhában és szalmakalapban érkezett, és ebben a szerelésben irányította tovább a hajót. A szokatlan viselet csak délután szúrt szemet egyik tisztjének, és ekkor kerítettek végre egy tiszti sapkát a parancsnoknak. Nyugtázva, hogy hajóját nem érte igazán súlyos sérülés, Reordan kapitány először is megpróbálta eltávolítani a Tennessee-t a szó szerint túlságosan is forróvá vált környékről. A hajó minden irányból körül volt zárva, és a kapitány úgy vélte, a legnagyobb eséllyel előre, a betonmólón áttörve tud kijutni a nyílt vizek felé. A csatahajót tehát nekiirányította a mólónak, és a csavarok fordulatszámát lassan növelve megpróbálta azt a hajóval félrenyomni. A Tennessee propellerei végül már teljes fordulatszámon pörögtek, a kiválóan kivitelezett móló azonban meg sem mozdult a közel 40 ezer tonnás csatahajó nyomására.

Miután nyilvánvalóvá vált, hogy a hajó önerejéből nem tud kijutni horgonyzóhelyéről, a legénység a továbbiakban a kárelhárításra koncentrált. Tovább oltották az Arizonából áradó égő olajat – a tűz csak két nap múlva aludt ki –, és fél tizenegyre sikerült minden tüzet eloltani a hajón. Ezt követően mentőcsapatokat küldtek át a mellettük álló, szinte a fedélzetig vízbe merült West Virginára, hogy segítsenek az ottani kárelhárításnak.

A támadást követően a legnagyobb probléma az volt, hogyan szabadítsák ki a csatahajót, melyet az előtte álló betonmóló, a bal oldalán elsüllyedt West Virginia, és a mögötte elsüllyedt Arizona teljesen beszorított a jobb oldalt fekvő Ford-sziget mellé. Miután minden kísérlet, mellyel a hajót hátrafelé, a két elsüllyedt csatahajó között akarták kivontatni, kudarcot vallott, nyilvánvalóvá vált, hogy csak előrefelé lehet kijutni a csapdából. December 16-án felrobbantották a rendkívül szívósnak bizonyult mólót, és a Tennessee, melynek tartályaiból kiszivattyúzták az olajat, hogy csökkentsék a merülését, a felborult Oklahoma mellett, a korábban már távozott Maryland horgonyzóhelyén keresztül valahogy kivergődött a kikötő vizeire. (A hasonló helyzetbe került Maryland-nek a támadás után két nappal sikerült kijutnia a nyílt vízre, köszönhetően annak, hogy az Oklahoma borulás közben valamelyest balra sodródott, és így nyílt egy szűk csatorna az ottani móló, és a felborult csatahajó között. Később ezen az úton távozott a Tennessee is.)

A sérült csatahajó javítását már akkor elkezdték, amikor az még a Ford-sziget mellett állt, kiszabadítására várva. A Medusa műhelyhajó és a hajógyárakból érkező munkások megkezdték a tat sérült lemezeinek befoltozását, a fedélzeti károk kijavítását. Miután kiszabadult horgonyzóhelyéről, a Tennessee-t átvontatták a hajógyárba, ahol ideiglenes javítását december huszadikára be is fejezték, és a csatahajót ismét szolgálatba állították. Mivel a japánokkal szemben a megmaradt néhány csatahajó nyilvánvalóan nem tudott volna helytállni, pár nappal később útnak indították őket a nyugati part felé, hogy biztonságba kerüljenek, és elvégezhessék rajtuk az alaposabb javításokat. A Tennessee a Maryland és a Pennsylvania társaságában érkezett meg San Franciscóba, ahol azonnal hozzáláttak a nagyjavításhoz. A csatahajón nagyjából azokat az átépítéseket hajtották végre, melyeket eredetileg is terveztek, és amin a Maryland és a Colorado is átesett. A hátsó rácsárbocot a kémények magasságában elvágták, és a csonk köré egy hátsó parancsnoki hidat építettek. A 76 mm-es légvédelmi ágyúkat leszerelték, és nyolc 127 mm-es légvédelmi ágyút építettek be a helyükre. A csatahajó valamennyi légvédelmi ágyúját lövegpajzzsal látták el, és az elavult 12,7 mm-esek helyett 20 mm-es Oerlikon gépágyúkat szereltek fel a hajóra, összesen 14 darabot. A 2.-es lövegtorony tetején levő távolságmérőt leszerelték, a hajó tűzvezetését pedig a legújabb készülékekkel látták el. Az előárboc tetejére ekkor kerültek fel először a radarantennák, a csatahajó megkapta az SR légtérfigyelő radart, és a nehézágyúk tűzvezetésére szolgáló Mk. 3 tűzvezető radart. A tatfedélzeten elhelyezett katapultot korszerűbbre cserélték, és a hajó új repülőgépeket is kapott, négy darab Kingfisher hidroplánt. (A „tatfedélzeti Messerschmittek”, ahogy a tengerésznépnyelv hívta őket.) A február végéig tartó átalakítás befejeztével a csatahajó az addigi szürke helyett kék festést kapott, az úgynevezett „alacsony-láthatóságú” (low-visibility) tengerkék árnyalatot.

Március elejére a csatahajó már ismét a tengeren volt, a közben szintén kijavított Maryland, valamint a Colorado, és az Atlanti Flottától átvezényelt Mississippi társaságában. Ezekből a csatahajókból állt fel ismét a Pearl Harbornál három hónappal korábban szétvert Task Force One, továbbra is William Pye altengernagy parancsnoksága alatt. A hajókhoz májusban csatlakozott a New Mexico osztály másik két egysége is.

A csatahajókat a következő hónapokban a nyugati partok előtt tartották, attól tartva, hogy a japánok rajtaütést kísérelnek meg az Egyesült Államok kikötői ellen. A gyors anyahajók hadműveleteiben ezek a régi, lassú csatahajók amúgy sem tudtak volna részt venni. A csatahajók augusztusig a nyugati partok előtt járőröztek és gyakorlatoztak, s júniustól immár hivatalosan is ismét San Pedro volt a támaszpontjuk. E hónap végén Reordant Robert Haggart kapitány váltotta a Tennessee parancsnoki tisztségében.

A csatahajók augusztus közepén tértek csak vissza egy rövid időre Pearl Harborba, mikor a nagyjavításról oda visszatérő Hornet anyahajónak adtak védőkíséretet. Ott tartózkodásuk azonban csak néhány napig tartott, s egy tankolás után vissza is indultak San Pedróba. Néhány héttel később aztán a Tennessee ismét bevonult a hajógyárba, egy új, minden korábbinál átfogóbb nagyjavításra és átépítésre.

A Big Five többi egysége a bremertoni hajógyárban nagyjavítás és átépítés alatt álló Colorado kivételével szintén Pearl Harborban tartózkodott a támadás idején. A Tennessee testvérhajója, a California, a Task Force One zászlóshajója, a csatasor elején állt. Néhány perccel a japán támadás kezdete után a csatahajó két torpedótalálatot kapott, melyeket torpedóvédelme kiválóan hárított. A torpedók robbanása csupán a két külső torpedóvédő válaszfalat volt képes átszakítani, a többi három deformálódott, de a kisebb lékektől eltekintve viszonylagos épségben maradt. A találatok után a hajó hat fokkal dőlt meg balra, amit ellenárasztásokkal próbáltak kompenzálni, amivel viszont csak ideiglenes sikert értek el. A hajón ugyanis a támadás előtt a legénység éppen a reggeli szemlére készülődött, az ablakok és a vízzáró válaszfalak ajtói szinte mind nyitva voltak. A torpedótalálatok és a hajó közelében robbanó bombák által okozott kisebb-nagyobb lékeken beáramló víz így akadálytalanul terjedt a hajó belsejében, a nyílászárók lezárásáról ugyanis az általános fejetlenségben senki sem gondoskodott. A hajó orrában egy közeli becsapódás okozott komolyabb vízbetörést, ami feltépte az egyik torpedóvető cső nyílását, a taton pedig az alsó ablaksor nyitva felejtett ablakain át áradt a víz a hajóba. (A tat alsó ablaksora gyakorlatilag a vízvonalon helyezkedett el, és békeidőben is sok gondot okozott. Az itt nyitva felejtett ablakokon keresztül a víz már egészen kis hullámzásban, vagy egy enyhe dőlésnél is befolyt a hajóba.) A léket kapott üzemanyagtartályokba kerülő víz miatt az éppen működő kazánok leálltak, s a hajó egy időre áram nélkül maradt, amíg az ép olajtartályokra átkapcsolva négy másik kazánt el nem tudtak indítani.

A California két bombatalálatot kapott, az egyik nem okozott komolyabb károkat, a másik azonban a hajó belsejében robbanva nagy pusztítást végzett, megölt vagy megsebesített legalább ötven embert, és nagy tüzeket okozott. A tűz füstje lejutott a kazánházba, így azt tíz óra után ki kellett üríteni, és az áramellátás ismét megszűnt a hajón, a víztelenítő szivattyúk leálltak. A California mellé álló hajók szivattyúi, és a partról szerzett mobil szivattyúk nem voltak elég nagy teljesítményűek a vízbetörés megállítására. A csatahajóba valamivel több víz áradt, mint amennyit a szivattyúk fel tudtak venni, így a hajó nagyon lassan süllyedt, s két napig tartott, mire megfeneklett a kikötő sekély vizében. A támadás során a hajó legénységéből 104 tengerész esett el, 61 megsebesült.

A California mentési munkái hónapokig elhúzódtak, a hajót csak következő év áprilisára sikerült ismét úszóképessé tenni, és dokkba vontatni, majd az ideiglenes javítások elvégzése után a hajót ősszel visszaküldték Bremertonba, a Puget Sound hajógyárba, átfogó nagyjavításra és átépítésre.

A Maryland kisebb sérülésekkel megúszta a támadást. A tenger felől a hajót a mellette álló Oklahoma védte a torpedóktól, a bombákból pedig csak kettő találta el, mindkettő a hajó orrán. Az egyik nem okozott komolyabb károkat, a másik azonban a vízvonal alatt csapódott be, és nagy vízbetörést okozott, melynek következtében a hajó orra másfél méterrel megsüllyedt. A csatahajó legénységéből négy ember vesztette életét. A legsürgősebb javítások elvégzése után a Maryland is visszatért a nyugati partra, ahol elvégezték a sérülések végleges javítását, s korszerűsítették és bővítették légvédelmi fegyverzetét. Február végére a csatahajó már ismét teljesen hadrafogható állapotban volt.

A Big Five csatahajói közül Pearl Harbornál a West Virginia szenvedte el a legsúlyosabb sérüléseket. A csatahajó az Oklahomával együtt fő célpontja volt a japán torpedóvető gépeknek, melyek néhány perc alatt végzetes találatokat értek el rajtuk. Az első torpedó a csatahajó kormánylapátját tette tönkre, majd gyors egymásutánban legalább három torpedó csapódott be a páncélöv alatt, egy pedig az öv lemezeit találta el. A nagyméretű lékek egymásba szakadtak, így a találatok pontos számát utólag sem lehetett biztosan megállapítani, a hajó legénysége öt találatot jelentett, a javításokat végző hajógyárban viszont úgy találták, a West Virginiát legalább hat, vagy hét torpedó találhatta el.

A csatahajót a torpedókon kívül két bomba is eltalálta, az első bal oldalon, a 127 mm-es ágyúk kazamatáinál csapódott be, és berobbantotta az ágyúkhoz felhalmozott készenléti lőszert is, nagy tüzet okozva. A második bomba a 3-as lövegtorony tetejét találta el, szétzúzta a torony tetején levő katapultot, majd átütötte a torony tetőlemezét is. A bomba szerencsére nem robbant fel, de a torony egyik ágyúját így is tönkretette. A becsapódás ereje a katapulton álló Kingfisher hidroplánt a fedélzetre lökte, a széttört gépből kifolyó üzemanyag pedig begyulladt, és nagy fedélzeti tüzet okozott. A felrobbant Arizonából kiömlő, égő olaj szintén nagy károkat okozott a hajón.

Az azonnal megkezdett ellenárasztásoknak köszönhetően a West Virginia nem borult fel, egyenesen állva süllyedt a fenékre, ami a hajó belsejében tartózkodóknak lehetőséget adott a menekülésre. Az emberveszteség így is nagy volt, a hajó legénységéből 106 ember halt meg, köztük a csatahajó kapitánya, Mervyn Bennion, akit egy a szomszédos Tennessee-t eltaláló bomba repeszei öltek meg.

A hatalmas lékek befoltozása, és a víz kiszivattyúzása után a West Virginia következő év májusában lett ismét úszóképes. Az 1943 tavaszáig tartó ideiglenes javítások után újra üzemképessé váló hajó ezután szintén visszatért a nyugati partra, nagyjavításra és teljes átépítésre. A hajógyárak leterheltsége miatt ezt csak a Tennessee és a California elkészülte után tudták elkezdeni, így a West Virginia csak 1944 őszén csatlakozhatott ismét a flottához.

A Pearl Harborban elvégzett javítások során közel hetven, a süllyedés során a hajótestben rekedt tengerész holttestét találták meg. A hajó belsejében keletkezett légbuborékokban közülük többen minden bizonnyal még napokig életben voltak. A legtovább valószínűleg az a három tengerész bírta, akik a támadás után még 16 napig, december 23-ig húzták a strigulákat a náluk talált naptárba. Mindez nem vet túl jó fényt a mentési munkákat végző alakulatokra, és nehezen érthető, miért nem vizsgáltatták át rögtön a búvárokkal az elsüllyedt hajó belsejét, ahonnan ekkor valószínűleg még jó pár embert élve tudtak volna kimenteni. (A kikötő búvárai persze alighanem erősen túl voltak terhelve, és nagyrészt lekötötte őket a felborult Oklahomában rekedt tengerészek kimentése.)

A Pearl Harbornál elintézett amerikai csatahajókról mindezek ellenére könnyelműség lenne azt állítani, hogy elavult egységek voltak, melyeket a japán repülőgépek egykettőre, könnyedén elintéztek. A standard csatahajók igazság szerint egész jól szerepeltek. Az általános fejetlenség ellenére légvédelmük a riasztás után nagyjából 10-15 percen belül működésbe lépett, és ugyanennyi idő kellett a hajók készültségbe helyezéséhez, a vízzáró válaszfalak ajtóinak lezárásához. A körülményeket figyelembe véve ez nagyon is jó teljesítménynek tekinthető. Az már más kérdés, hogy a japán torpedóvetőknek ez a 10-15 perc elég is volt arra, hogy a döntő csapásokat bevigyék.

Az amerikaiak részéről elkövetett végzetes hiba, melynek köszönhetően teljes biztonságban érezték magukat, és mindenhol máshol várták a japán támadást, csak Pearl Harborban nem, az volt, hogy meg voltak róla győződve, a kikötő vize nem elég mély ahhoz, hogy repülőgépek torpedótámadást tudjanak végrehajtani az ott álló hajók ellen. A tapasztalat ugyanis azt mutatta, a repülőgépek eredményes torpedótámadásához minimum 25 méteres vízmélység szükségeltetik, különben a torpedó a ledobás után egyszerűen a tengerfenékbe fúródik. Pearl Harborban viszont a víz a legmélyebb részeken is legfeljebb 15 méteres volt, az amerikaiak tehát biztosak voltak benne, az itt ledobott torpedók az öböl fenekének az iszapjában fognak kikötni. A japánok azonban egyszerű trükkel oldották meg a problémát, a torpedók testére fából készült stabilizátorokat erősítettek, melyek felhajtóereje elég volt ahhoz, hogy a torpedókat a ledobás után ne engedje a kívánt mélység alá süllyedni.

Az amerikaiak arról is meg voltak győződve, a japánok olyan páncéltörő bombákkal sem rendelkeznek, melyek képesek lennének átütni csatahajóik fedélzeti páncélzatát. Ez igaz is volt, éppen ezért a japánok saját csatahajóik nehézgránátjait alakították át bombákká, és aztán ezeket szórták le az amerikai csatahajókra.

A végzetes hatással azonban a torpedótalálatok voltak az amerikai hajókra. Az Oklahoma rögtön a támadás megindulása után két percen belül négy vagy öt torpedótalálatot kapott, és az első találat után nyolc perccel felborult. A hajón már egyszerűen semmire sem volt idő, sem a vízzáró ajtók bezárására, sem a dőlést kiegyenlítő ellenárasztásokra. A csatahajón 429 tengerész halt meg. A West Virginia az utólagos becslések szerint 6-8 találatot kapott, de a gyorsan reagáló kárelhárításnak itt még éppen volt elég ideje arra, hogy ellenárasztásokkal megmentse a hajót a felborulástól, így az csak simán leült a tengerfenékre.

A háború tapasztalatai azt mutatják, ilyen sérüléseket egyetlen más, azonos kategóriájú csatahajó sem lett volna képes elviselni. Az angol Royal Oak és Barham csatahajók például 3-3 torpedótalálat után 15 percen belül elmerültek, és süllyedés közben mindkettő felrobbant. Az amerikai csatahajók ezzel szemben a nagyobb számú találat ellenére is javíthatóak maradtak – bár a gőzgépekkel felszerelt Oklahomát végül nem állították újra szolgálatba –, és némileg talán ellentmondásos módon torpedóvédő rendszerük elsüllyedésük ellenére is egész jól szerepelt. A fő gond az volt, hogy a hajók méreteihez képest a rendszer túl mély volt, így annak terébe akkor is nagy mennyiségű víz került, ha a belső válaszfal nem szakadt át. Ez természetesen nagy dőlést okozott. Az Oklahomát ért első két találat miatt a hajó hirtelen erősen megdőlt, és a páncélöv, aminek felső széle a korszerűsítések által okozott többletsúly miatt már amúgy is veszélyesen közel került a vízvonalhoz, a víz alá került. Még mielőtt a dőlést korrigálni tudták volna, két másik torpedó a víz szintje alá került páncélöv felett csapódott be – és egy harmadik talán az övet találta el –, s hatalmas lyukat szakított a hajó teljesen páncélozatlan oldalába. Ezeken, valamint a nyitva hagyott, és most víz alá került ablakokon keresztül bal oldalról hirtelen hatalmas mennyiségű víz ömlött a hajó belsejébe, ami perceken belül annak felborulásához vezetett. A nagy mennyiségű víz gyors betörésének oka az volt, hogy a páncélfedélzet feletti válaszfalak, sőt, maguk a felső fedélzetek is, nem voltak vízzáróak. Az amerikai mérnököknek ugyanis érthető módon eszükbe sem jutott, hogy a felső fedélzeteken, a hajók vízvonal feletti részén, vízbetörésre számítsanak. A válaszfalakat itt az ellenséges gránátok robbanásai, illetve az általuk okozott tüzek, valamint a repeszek okozta sérülések elviselésére tervezték.

Mindez jól szemlélteti, hogy a standard csatahajók alapvetően jó konstrukciók voltak, süllyedésüket a korábbi húsz év során rájuk pakolt plusz felszerelés jelentette többletsúly, emberi mulasztások, s a támadás váratlansága, és nagyon gyors lezajlása okozták. A csatahajók kétségtelenül jobbak voltak, és nagyobb sérüléseket voltak képesek elviselni, mint a hasonló korú angol, francia, olasz csatahajók, és torpedóvédelmük valószínűleg jobb volt a japán csatahajókénál is. (Ez tehát elég nyilvánvaló, az amerikai szakértők azonban alighanem valamiféle bizonyítási kényszerben szenvednek, és időnként hajmeresztő analógiákat állítanak fel, hogy saját hajóik – és az „all or nothing” rendszer – kiválóságát bizonyítsák. A NavWeapons oldalain számos ilyen írást találhatunk Nathan Okun híveitől, például Joseph Czarnecki-től. Az illető úriember kilenc torpedót visz be az Oklahomára, pedig egy ekkora és ilyen idős csatahajónak négy torpedótól sem szégyen felborulnia. A Maryland orrtőkéjét 1944 júniusában eltaláló torpedót se nagyon érdemes az angol csatahajók közepét érő, és a gépházakat megbénító torpedókkal összehasonlítgatni, és azt mondani, az amerikai hajó jobb volt, mert gyorsabban kijavították. Az amerikai hajók felsőbbrendűségét bizonyítandó, Czarnecki párhuzamba állítja a kamikaze találatokat kapott standard csatahajókat, és a FritzX találatok által kis híján elsüllyesztett Warspite-ot is. Ami nagyon finoman fogalmazva is vaskos csúsztatás, hiszen egy legfeljebb 250 kg-os bombával egy csatahajóra zuhanó Zero pusztító erejét nem nagyon lehet egy lapon említeni az 1300 kg-os, 320 kg robbanótöltettel rendelkező, és a hangsebességnél gyorsabban becsapódó német siklóbombáéval. Egy jó helyen becsapódó FritzX ugyanúgy kiherélte volna bármelyik amerikai csatahajót, mint a Warspite-ot.)

Mint az talán az eddigiekből is kiderül, tökéletesen téves az az elképzelés, mely szerint a Pearl Harborban állomásozó csatahajók elavult ócskavasak voltak, melyek csak azt a célt szolgálták, hogy kevéssé értékes, de csábító célpontot nyújtsanak velük a japánoknak. A csendes-óceáni csatahajóflotta volt az US Navy legütőképesebb alakulata, mely nem véletlenül kapta a Task Force One nevet. A legjobb csatahajókat vonták itt össze, a valóban elavult, kevésbé értékes egységek, a Wyoming és New York osztály hajói, a keleti kikötőkben álldogálva várták leselejtezésüket. Az új és modern csatahajók, melyeket a vezetés állítólag távol tartott Pearl Harbortól, nem léteztek. Az elsőként elkészült Washington osztály két egységét ekkor már elvileg átadták a haditengerészetnek, de különböző problémák miatt csak következő év nyarára váltak ténylegesen bevethetővé, a többi gyors csatahajón pedig ekkor még javában dolgoztak a hajógyárakban. A Pearl Harbori csatahajók a sebesség kivételével minden szempontból állták volna a versenyt a velük nagyjából egyidős japán csatahajókkal, természetesen az ezekben a napokban szolgálatba állított Yamatót leszámítva.

A Pearl Harborban állomásozó anyahajók egyszerű véletlennek köszönhetően nem voltak a kikötőben, ám a közelben jártak, és a japánok, akik ezt jól tudták, egy merészebb parancsnok irányításával könnyen elpusztíthatták volna ezeket is. Az Enterprise november 28-án hagyta el a kikötőt, hogy utánpótlást és repülőgépeket juttassanak el a Wake-szigeti támaszpontra. A Lexington hasonló feladattal indult december negyedikén Midway felé. A Saratoga éppen javításon volt a nyugati parton, a Yorktown-t még nyár elején átvezényelték az Atlanti-óceánra, a Hornet pedig még a próbajáratait végezte. A japánok a felderítői jelentések alapján jól tudták, hogy az amerikai anyahajók nincsenek bent a kikötőben – és azt is tudták, hová mentek –, ami nagy csalódás volt számukra, de a támadást már nem tudták elhalasztani.

Az eredeti tervek szerint egyébként az Enterprise-nak december hatodikán este már vissza kellett volna érkeznie Pearl Harborba, azonban egy vihar miatt az anyahajó útja késedelmet szenvedett, és a befutásra csak következő nap délelőttjén került volna csak sor. Hetedikén reggel az anyahajó már olyan közel volt Hawaii-hoz, hogy megkezdte repülőgépei visszaküldését a támaszpontra. Az előre küldött gépek egy részét a japán vadászgépek le is lőtték. (Az anyahajók üres hangárakkal futottak be a kikötőbe, a repülőgépeket már érkezés előtt előreküldték a szárazföldi repülőterekre. Kifutásnál ugyanígy üres hangárakkal hagyták el a kikötőt, és a repterekről felszálló gépeket már csak a nyílt tengerre kiérkezve vették fel.) Ha a japánok kicsit elnéznek dél felé, könnyen észrevehették volna az Enterprise-t.

Bár a támadó gépek figyelmét elkerülte a szigetek felé közeledő amerikai anyahajó, a japánok tudták, hogy a Csendes-óceáni Flotta anyahajói visszatérőben vannak Hawaii-ra, valahol a szigetektől délnyugatra. Az anyahajók repülőgépeinek parancsnoka, és a Pearl Harbor elleni támadás vezetője, Mitsuo Fuchida korvettkapitány a támadás után javasolta is Nagumónak, forduljanak dél felé, és keressék meg az amerikai anyahajókat. A tengernagy, aki nagyon meg volt könnyebbülve, hogy a támadás sikerült, és minimális saját veszteségekkel járt csupán –korábbi kalkulációik alapján a japánok 30%-os saját veszteséggel és két anyahajó elsüllyedésével számoltak –, azonban nem akart újabb kockázatokat vállalni. Nagumo úgy vélte, Japán előtt még hosszú háború áll, és anyahajóit erre a háborúra kívánta megőrizni, így nem látta értelmét, hogy egy járulékosnak tekintett cél érdekében kockára tegye a hajóit.

Oktalanság tehát arról beszélni, hogy a Csendes-óceáni Flottát direkt feláldozták. Céljaik elérése érdekében a politikusok egy-két hajót nyilván minden további nélkül odadobtak volna áldozatnak a japánok elé, de senki sem lehetett olyan esztelen, hogy az Egyesült Államok haditengerészetének legnagyobb és legerősebb, elit alakulatát teljes egészében felkínálta volna az ellenségnek. Nem volt a háttérben sehol egy másik, modern csatahajókból, anyahajókból és cirkálókból álló flotta, Pearl Harborban állomásozott szinte minden, ami az amerikaiaknak volt. Ezt a következő hónapok eseményei is elég világosan mutatják. A következő fél évben az US Navy védekezésre, és a Csendes-óceáni támaszpontok többségének feladására kényszerült. Csupán 1942 nyara után kerültek olyan állapotba, hogy a kijavított hajókkal és az elsőként elkészült új egységekkel végre ellentámadásokat is tudtak indítani.

Az sem igaz, hogy a japán támadás a naiv amerikaiakat valamiféle békés és boldog békebeli szendergésben érte. Az Egyesült Államok, vagy legalábbis annak politikai és katonai vezetése, 1940 után tudatosan készült a háborúba való belépésre. A hadiipart a „lend lease” ürügyén felfuttatták – akkor, amikor Adolf, abban a meggyőződésben, hogy a háborúnak gyakorlatilag vége, leállította a haditermelést és a német hadiipari fejlesztéseket –, hatalmas hajóépítési programot indítottak be, a flottát és a hadsereget készültségbe helyezték. A Csendes-óceánon egymást érték a hadgyakorlatok, a flotta hajói pedig szinte állandóan készültségben álltak. Mindenki tudta, hogy már csak hetek, vagy talán csak napok kérdése a háború kitörése, bár a konkrét időben és a konkrét helyen a japán támadás aztán tényleg mindenkit meglepetésként ért.

Sokak szerint egyébként az Egyesült Államok 1941 közepétől már ténylegesen is hadviselő fél volt. A Nagy-Britannia és Szovjetunió részére folytatott hadianyag szállításokkal minden létező előírást és egyezményt megsértettek, ezen kívül „önkéntesek” ezrei harcoltak az angolok oldalán, az amerikai hadihajók pedig ősztől már fegyveresen is részt vettek a német tengeralattjárók elleni harcban, sok esetben angol vagy francia zászlót felvonva. A boldog békeidők tehát 1941-re már véget értek, még ha az amerikai tömegek ezt egyelőre nem is érzékelték.

Az eredeti elgondolások szerint a Tennessee-n azt a korszerűsítést végezték volna el Pearl Harbor után, amit eredetileg is terveztek, és amin korábban a Maryland és a Colorado már átesett. Időközben azonban változott a terv, és a hajót végül egy sokkal átfogóbb, teljes átépítés alá vetették. A Tennessee augusztus 27-én vonult be a Puget Sound bremertoni hajógyárába, ahol újjászületése kilenc hónapot vett igénybe.

A csatahajó felépítményeit teljesen lebontották, s egészen a főfedélzetig lecsupaszították a hajót, melyen csak a 356 mm-es lövegtornyok maradtak meg. Az átalakítás egyik legfontosabb elemeként a csatahajó szélességét egy rátéttel növelték meg. Miután a korábbi átalakítások során nyilvánvalóvá vált, hogy az eredetileg tervezett szélességű rátét nem oldja meg a szabad oldalmagasság kívánt mértékű növelését, a Tennessee esetében a korábbiaknál sokkal nagyobb méretű rátét került fel a hajóra. A hajótest szélessége az átépítés után így 35 méterre növekedett. Ennek következtében a Tennessee a továbbiakban már nem volt képes átkelni a Panama-csatornán, ami 33 méter szélességig volt használható, viszont a rátét a korábbinál is jobb stabilitást biztosított a hajónak, növelte a torpedóvédelem ellenálló képességét, és ami a legfontosabb szempont volt, a hajó térfogatának növelésével csökkentette az átépítések okozta tetemes pluszsúly miatt megnövekedett merülést, vagyis növelte a szabad oldalmagasságot.

Erre már csak azért is szükség volt, mert az újabb átépítés is jókora pluszsúllyal terhelte meg a hajót, elsősorban a fedélzeti páncélzat megerősítése miatt. A Tennessse fő páncélfedélzetének vastagságát egy 51 mm-es lemez felerősítésével növelték meg, így a csatahajó fő páncélfedélzetének teljes vastagsága elérte a 140 mm-t. A csatahajó övpáncélzatát több forrás szerint leszerelték, és az újonnan felszerelt külső lemezekre erősítették vissza. Ugyanakkor viszont az átépített csatahajók keresztmetszeti rajzain a páncélöv minden esetben a régi helyén van feltüntetve. Szerintem is ez tűnik a valószínűbbnek, hiszen akármilyen jó munkát is végeztek az amerikai munkások, azért ez a rátét mégis csak egy utólag a hajótestre illesztett toldalék volt, és nem tűnik igazán szerencsés ötletnek, hogy az övpáncél roppant súlyát erre terheljék rá.

A hajótest belső berendezéseit is teljesen felújították. A válaszfalak új vízzáró ajtókat kaptak, az üzemanyag-ellátó rendszer csőhálózatát teljesen kicserélték, és új szellőző rendszert építettek be a hajóra. (Pearl Harbornál az egyik probléma az volt, hogy a szellőző rendszer csövein keresztül a tűz és a víz egyaránt jól terjedhetett a különböző rekeszek között.) A hajó elektromos hálózatát is teljesen felújították, s összesen több mint 285 kilométernyi új vezetéket fektettek le.

A hajtóműveket nem cserélték le, csak alapos felújításnak vetették alá őket, mellyel a gépek teljesítményét sikerült valamelyest növelni, 29 ezer lóerőre. Arra vonatkozóan nem találtam adatot, a felújítás után a csatahajó milyen sebességre volt képes, de feltételezem, akármilyen áramvonalas is volt a hajótestre szerelt rátét, a megnövekedett szélesség, és a nagyobb súly nem volt jó hatással a sebességre, ami egy-két csomóval biztos csökkenhetett. A Wikipedia a Californiával kapcsolatban azt írja, az átépítés után is képes volt 20,5 csomós sebességre, viszont a csatahajók későbbi tevékenységét ismertető írások egyetlen helyen sem említenek 18 csomósnál nagyobb sebességet, úgyhogy a két csatahajó a gyakorlatban szerintem nem nagyon lehetett képes 19 csomónál többre. Ugyanakkor viszont a nagyobb szélességű hajótest lehetővé tette a szállítható üzemanyag-mennyiség és a hatótávolság növelését. Az átépítés után a Tennessee 4.700 tonna olajat volt képes szállítani tartályaiban, ami 15 csomós sebesség mellett 12.100 mérföld távolság megtételére volt elegendő.

A leglátványosabb változás a teljesen új, modern formájú felépítmény volt. A teljesen elbontott régi felépítmény helyére egy új, küllemre leginkább az ekkortájt szolgálatba állított South Dakota osztályú csatahajókéra emlékeztető kompakt, piramis alakú felépítmény került. A kazánok füstcsöveit a korábbi kettő helyett egyetlen, középen elhelyezett, széles kéménybe vonták össze. A parancsnoki hidat egy Brooklyn osztályú cirkálóról „vették kölcsön”, a rácsárbocok helyére pedig vékony kis antennaárbocok kerültek.

Az új felépítmény kiváló kilövési lehetőségeket biztosított a korábbinál sokkalta erősebb és modernebb légvédelmi tüzérségnek, melyet szintén az új csatahajók mintájára rendeztek el. A hajótest megnövelt szélessége lehetővé tette, hogy a felépítmények mellett kétoldalt nyolc darab ikertoronyban 16 darab127 mm-es légvédelmi ágyút helyezzenek el. Az 5/38 Mark12 lövegek alighanem az US Navy legszéleskörűbben használt légvédelmi fegyverei voltak, és szinte minden nagyobb hadihajót felszereltek velük. Az 1934-ben szolgálatba állított, 5,68 méter hosszú ágyúk súlya egyenként 1,9 tonna volt. A 25 kg súlyú lövedékek kezdősebessége 762 méter/sec volt, ami 11.887 méter függőleges, és 15.903 méter vízszintes lőtávolságot tett lehetővé. A kettős rendeltetésű – dual purpose – lövegeket felszíni célpontok ellen is lehetett használni, a gránátok ötezer méteren 102 mm, 10 ezer méteren 51 mm vastag páncéllemezek átütésére voltak képesek. A tűzgyorsaság 20 lövés/perc, a lőszerkiszabat csövenként 450 gránát, a csövek számított élettartama pedig 4.600 lövés volt.

A Tennessee-re a modern csatahajókon is használatos Mark28 ikertornyokat szerelték, a kisebb hossz miatt oldalanként öt helyett csak négyet. Az egyenként 70 tonna súlyú tornyokat mintegy 300 fokban lehetett körbeforgatni, 25 fok/sec sebességgel. A csöveket a -15/+85 fokos szögtartományban lehetett emelni, 15 fok/sec sebességgel. A félautomata töltőberendezéssel a csöveket minden szögben után lehetett tölteni.

Az erős távolsági védelem mellett a csatahajó természetesen nagyszámú kiskaliberű légvédelmi fegyvert is kapott, melyek a közeli védelmet voltak hivatva biztosítani. A légvédelem gerincét ezen a hajón is a 40 mm-es Bofors gépágyúk biztosították, melyek a háború idején a hasonló kategóriájú fegyverek közül a legelterjedtebbek, és alighanem a legjobbak voltak. A svéd licenc alapján készített, nagyon hatékonynak bizonyuló és rendkívül népszerű fegyver gyakorlatilag szinte minden szövetséges hadihajón megtalálható volt, sőt, a tengelyhatalmak is használták azt. A németek a Norvégiában zsákmányolt gépágyúkat másolták le, és szerelték fel vele 1943 után számos felszíni hadihajójukat. A japánok a Szingapúrban zsákmányolt angol ágyúkat másolták, de a sorozatgyártásig már nem jutottak el. A gépágyúk újabb változatait a háború után is számos haditengerészetnél rendszeresítették, némelyiknél még az ezredforduló körül is szolgálatban álltak ezek a fegyverek.

Az eredeti svéd fegyver jelentősen továbbfejlesztett változatát az amerikai haditengerészetnél 1942-ben rendszeresítették. A 3,7 méter hosszú, 522 kg súlyú gépágyú tűzgyorsasága 120-140 lövés/perc volt, a 881 méter/sec kezdősebességű lövedékek legnagyobb függőleges lőtávolsága 6.797 méter, vízszintes lőtávolsága 10.250 méter volt. A lőszerellátmány csövenként kétezer lövedék, a csövek számított élettartama 9.500 lövés volt.

A többi csatahajóhoz hasonlóan a Tennessee is a Boforsok négycsövű változatát kapta, melyek teljes súlya, a lövegpajzs nélkül, 11,4 tonnát tett ki. A csöveket a -15/+90 fok közti szögben lehetett emelni, 55 fok/sec sebességgel. A négycsövű gépágyúk elvileg teljes körben, 360 fokos szögben forgathatóak voltak, 50 fok/sec sebességgel. A Tennessee tíz darab ilyen négycsövű gépágyút kapott, melyek közül kettőt a felépítmény két végén, a 2-es, illetve a 3-as lövegtorony mögött, kettőt-kettőt a parancsnoki híd két oldalán, egymás mögött és egymás felett építettek be, kettőt a kémény mögött kétoldalt, kettőt pedig a 3-as lövegtorony két oldala mellett, a fedélzeten helyeztek el.

A Boforsokon kívül a csatahajó a szövetséges hadihajók másik kötelező kellékével, a 20 mm-es Oerlikon gépágyúval is fel volt szerelve. A svájci cég által a harmincas évek második felében kifejlesztett gépágyú tökéletesített változatát az Egyesült Államok haditengerészeténél 1941-ben rendszeresítették. A fegyver meglehetősen népszerű volt a haditengerészetnél, különösen a háború első felében, hiszen minden szempontból jobb volt, mint a korábban használatos 12,7 mm-esek. Később a háttérbe szorult a sokkal ütőképesebb Boforsok mellett, de a háború végig használatban volt a szövetségesek szinte minden hajóján.

A 2,2 méter hosszú gépágyú önsúlya 68 kg volt, míg lövegpajzzsal és állványzattal együtt az egycsövű változat teljes súlya mintegy 700 kg-ot nyomott. A Tennessee-t összesen 43 darab ilyen egycsövű gépágyúval szerelték fel, melyeket a felépítmények erkélyein, a fedélzeteken, és a lövegtornyok tetején helyeztek el. A csöveket a -5/+87 fokos szögtartományban lehetett emelni, és teljesen körbe lehetett forgatni. A gyakorlati tűzgyorsaság 250-300 lövés/perc volt, a cső élettartama 9.000 lövés. A 835 méter/sec kezdősebességű lövedékek nagyjából háromezer méteres magasságig voltak hatásosak a légi célpontok ellen.

A csatahajó fő lövegtornyait ugyan meghagyták, de a változtatások azért nem hagyták érintetlenül a főtüzérséget sem. A régi, Mark 4-es 356 mm-eseket kiszerelték, és helyettük a javított változatot, a Mark 11 jelű ágyúkat építették be. Ez már korábban is tervbe volt véve, hiszen a Mark 11-et már 1940-ben szolgálatba állították, azonban a csatahajók felújítását különböző okok miatt állandóan halogatták. Az új ágyúkat csak a New Mexico és Tennessee osztályú csatahajók kapták meg, a régebbi egységek átfegyverzését feleslegesnek tartották. Teljesen új lövegekről valójában nem lehetett beszélni, a Mark 11 a Mark 4 átalakított változata volt, melyen a belső csövek cseréjével megváltoztatták a huzagolás rendszerét, a töltényűr méretét, a béléscső anyagát, illetve kisebb módosításokat hajtottak végre a závárzaton, valamint új gránátokat rendszeresítettek. Ezekkel a változtatásokkal sikerült drasztikusan megnövelni az ágyúk teljesítményét.

Az ágyúk tömeg és méretadatai nem változtak számottevően, a legnagyobb különbség leginkább a huzagolásban jelentkezett. Az új csövekben 92 darab huzag futott végig, melyek menetemelkedése a cső teljes hosszában egységesen 1/25 volt. Az ágyúkhoz újfajta, ballisztikailag kedvezőbb kialakítású gránátokat rendszeresítettek, melyek hossza egységesen 142,2 cm volt. Az AP Mark 16 jelű páncéltörő változat súlya 680,4 kg volt, a robbanótöltet tömege 10,4 kg. A hajókon ezúttal újra rendszeresítették a nagy robbanóerejű HE gránátokat is, kétféle változatban, melyek azonban jóformán csak a huzagokba belekapó vezetőgyűrű elhelyezésében különböztek egymástól. A HC Mark 19 és 22 jelű gránátok tömege 578 kg, robbanótöltetük tömege pedig 47,3 kg volt. A gránátokat fel lehetett szerelni becsapódásra élesedő gyújtóval, és időzített gyújtóval is, ez utóbbival légvédelmi célokra is használhatóak voltak. 1941 után a New Mexico osztály egységein a páncéltörő gránátok orr részébe, az áramvonalazó kúp alá, porított festékkel töltött zacskókat helyeztek, 0,7-1,4 kg súlyban. Ezek feladata az volt, hogy becsapódáskor megszínezzék a robbanás füstjét, vagy a gránátok által felvert vízoszlopokat, és így azonosítható legyen, melyik gránát melyik hajóról érkezett. A New Mexico gránátjai zöld, a Mississippi-é narancsszínű, az Idaho-é kék festéktöltetet kaptak. A Tennessee osztály gránátjai nem kaptak színezéket.

Az új típusú ágyúknál a kivetőtöltet súlyát a korábbihoz képest 22,7 kilóval (50 fonttal) csökkentették, az új gránátok jobb ballisztikai tulajdonságainak köszönhetően azonban ez nem csökkentette számottevően a lövedék a kezdősebességét, a lőtávolság pedig még nőtt is valamelyet. A 190,5 kg súlyú töltetet négy zsákba csomagolva töltötték be a gránátok mögé. Kilövéskor az AP gránátok kezdősebessége elérte a 823 mps, a könnyebb HE gránátoké pedig a 861 mps sebességet. A maximális 30 fokos csőemelkedés mellett az AP gránátok lőtávolsága elérte a 33.650 métert, a HE gránátoké pedig a 36.600 métert.

A páncélátütési adatok javulása különösen figyelemre méltó. Az új AP gránátok tízezer yard (9.144 méter) távolságon 511 mm, húszezer yardon (18.290 méter) pedig 349 mm vastag páncéllemezeket voltak képesek átütni. Ez gyakorlatilag kétszer akkora vastagság, mint amire a csatahajókra eredetileg felszerelt Mark 4-es gránátjai képesek volt. (Nekem kissé gyanúsak is ezek az adatok, nehezen hihető, hogy kisebb változtatásokkal ekkora teljesítménynövekedést értek el.) A Mark 16 gránátok még a lőtávolság legszélén, 33 kilométeren is képesek voltak 17 cm vastag lemezeket átütni. Az új ágyúk esetében ismertek a fedélzeti páncélzattal szembeni átütési adatok is. Tízezer yardon a mindössze 5,6 fokos szögben becsapódó gránátok még csak 32 mm vastag fedélzeti páncélt tudtak átütni, de húszezer yardon, 16,3 fokos becsapódási szögnél már 77 mm-t, harmincezer yardon (27.432 méter) és 33 fokos szögnél pedig 135 mm-t.

Az ágyúkon végrehajtott módosításokkal a korábbi változatokra jellemző nagy szórást is sikerült jelentősen csökkenteni. Az átépítések utáni próbalövészetek alatt a legnagyobb lőtávolságon a gránátok szórása már csak 640 méter volt, a háború harcai során pedig 20 ezer yard (18.300 méter) távolságról tüzelve 300 méter körüli szórást mértek. Ez nagyjából megfelelt az új csatahajókra felszerelt 406 mm-es lövegek szórásának. Az ágyúkból 35 másodpercenként lehetett egy lövést leadni, a csövek számított élettartamaövés volt. 200-250 lövés volt.

A New Mexico és Tennessee osztály mellett a Colorado osztály csatahajóit is korszerűbb ágyúkkal szerelték fel. Az 1938-ban rendszeresített 16/45 Mark 5 és Mark 8 jelű lövegek szintén nem új konstrukciók voltak, hanem a régi 406 mm-es ágyúk feljavított változatai. A változtatások ezúttal is elsősorban a béléscsövekre, a huzagolásra, és a töltényűrre terjedtek ki. (Utóbbi méretét ebben az esetben megnövelték.) Az ágyúk tömeg és méretadatai itt sem változtak. A huzagolás a két típusnál eltérő volt, a Mark 5 megtartotta a régi, a csőtorkolat felé növekedő menetemelkedést, 1/50-től 1/32-ig, míg a Mark 8-nál a huzagolás menetemelkedése végig egységes volt, 1/25.

Az ágyúkhoz rendszeresített új gránátok nehezebbek voltak elődeiknél, a Mark 5 jelű 406 mm-es páncéltörő gránátok teljes súlya 1016 kg volt, melyből 15,2 kilót tett ki a robbanótöltet tömege. A Mark 15 és 17 jelű HE gránátok tömege 867 kg volt, a robbanótöltetüké pedig 69,67 kg. Mindkét gránát hossza 162,6 cm volt. Az új 406 mm-es gránátok szintén kaptak színezéket, az áramvonalazó kúp mögé a Colorado gránátjaiba narancsszínű festékport töltöttek, Maryland gránátjaiba kéket, míg a West Virginia lövedékei nem kaptak színezéket, így az általuk felvert vízoszlop fehér maradt.

A 242,7 kg súlyú, bársony vagy selyemzsákokba csomagolt kivetőtöltetet öt részben töltötték be a gránátok mögé. A páncéltörő gránátok kezdősebessége 768 mps, a könnyebb HE gránátoké 803 mps volt. Bár meglepőnek tűnik, a szakirodalom szerint az eltérő kezdősebességek ellenére a legnagyobb elérhető lőtávolság mindkét típusú gránátnál 32 km volt. Az ágyúkból 40 másodpercenként lehetett egy lövést leadni, a csövek számított élettartama a Mark 5 típusnál 320 lövés volt, a nagyobb ellenálló képességű krómacélból készült béléscsővel szerelt Mark 8 típusnál pedig 395 lövés.

Az új típusú gránátok páncélátütési adatai szintén drasztikus javulást mutatnak a korábbiakhoz képest. A gránátok 20 ezer yard (18.290 méter) távolságon 412 mm, míg 30 ezer yard (27.432 méter) távolságról 297 mm vastag páncéllemezeket voltak képesek átütni. Ez jó 40 százalékos javulás a régebbi gránátok képességéhez mérve. A fedélzeti páncél esetében a 406 mm-es gránátok 20 ezer yardon 90 mm, 30 ezer yardon pedig 158 mm vastag lemezeket tudtak átütni, amik szintén nagyon jó értékek.

Az átépítés alatt álló West Virginia, a felépítmények elbontása közben.

Az új lövegekkel a csatahajók tehát tűzerőben is felzárkóztak újabb építésű társaikhoz. Az új típusú ágyúkkal gyakorlatilag ugyanolyan tűzerőt tudtak kifejteni, mint az új amerikai csatahajók. Hogy ezt a tűzerőt hatásosan tudják érvényesíteni, a Big Five természetesen megkapta a legújabb tűzvezető berendezéseket és radarokat is. A 356 mm-es ágyúk tűzvezetését a Tennessee-n két Mk.34-es tűzvezető készülék irányította, melyeket a haditengerészet eredetileg cirkálókhoz rendelt meg. (Amiket építés közben anyahajókká alakítottak át.) Az Mk. 34-esek tetejére két darab Mk.8 FH tűzvezető radart építettek be, míg négy másik Mk. 4 FD radart a felépítményeken helyeztek el, egyet a 2.-es lövegtorony mögött, egyet a hátsó parancsnoki hídon, kettőt pedig a kémény két oldalán. Az Mk. 37 tűzvezetőkkel párosítva ezek a másodlagos tüzérség tűzvezetését szolgálták, és az Mk. 34-esekhez hasonlóan a lövegeket egyaránt irányíthatták a radarjelzések, és a beépített optikai távolságmérők mérései alapján. Az Mk. 4 radarokat1944 végén a nagyobb teljesítményű, minden időjárási viszonyok között megbízhatóan működő Mk. 12 és Mk. 22 radarokra cserélték le. A négycsövű Boforsok mindegyike saját tűzvezető készülékkel volt ellátva, ezeket az Mk. 54-eseket a gépágyúk állásai mögött építették be. A csatahajót ezen kívül felszerelték az SK légtérfigyelő radarral, melyet az előárbocon állítottak fel, míg egy SC radart a főárbocon helyeztek el. 1944-ben egy újabb, SP légtérfigyelő radart szereltek fel a kémény hátsó részén felállított antennaárbocra.

A Tennessee-re szerelt radarok.

A csatahajó mélyében levő központi irányítóállás tűzvezető számítógépeit természetesen szintén lecserélték a legújabb típusokra.

A tatfedélzeten és a 3.-as lövegtornyon elhelyezett katapultokat leszerelték, és helyettük egyetlen, új típusú katapultot szereltek fel a hajó tatján. A Tennessee négy darab OS2U Kingfisher felderítőgépet kapott, melyeket hangár hiányában továbbra is a katapulton, illetve a fedélzeten tároltak.

Az átépítés során a csatahajó teljes vízkiszorítása 40.345 tonnára növekedett.

Az átépítés után próbajáratokon, 1943 májusában.

A teljesen újjáépített Tennessee 1943 májusában hagyta el a hajógyárat. A modern megjelenésű csatahajó szinte nem is emlékeztetett korábbi külsejére, és az átépítést követően a sebességet kivéve szinte minden téren közel egyenrangú lett az új csatahajókkal. Az olasz dreadnoughtokat leszámítva egyetlen, az első világháború környékén épült csatahajó sem esett át ilyen alapos felújításon, mely eredményességét tekintve alighanem felülmúlta még az olaszok projektjét is.

A Tennessee átépítése egyben a tapasztalatszerzést is szolgálta, mivel a haditengerészet eredeti tervei szerint a Big Five valamennyi egysége, és a New Mexico osztály hajói szintén átestek volna egy hasonló felújításon. Végül azonban csak a California és a West Virginia átépítésére került sor, melyeknek a Pearl Harborban szerzett sérüléseik miatt amúgy is mindenképpen alapos nagyjavításon és felújításon kellett volna átesniük. A többi csatahajó átépítésétől eltekintettek. Ezek a tervek főleg azért nem valósultak meg, mert a nyugati parton csupán négy olyan szárazdokk volt, melyek megfelelőek voltak erre a munkára, ezeket a dokkokat pedig lekötötte az anyahajók építése és javítása.

A háború első éve után egyébként is kiderült, hogy a tengeri harc elsődleges fegyverei a továbbiakban a repülőgép-anyahajók, és a másodlagos szerepkörbe szorult csatahajók korszerűsítése másodlagos fontosságúvá vált. Az öreg hajók arra a feladatra, melyre használták őket, vagyis a konvojkíséretre, az ellenség parti erődítései elleni támadásokra, és a partraszálló csapatok támogatására, régi formájukban is tökéletesen megfeleltek. A haditengerészet vezetése egyrészt felesleges pénzkidobásnak tartotta a többi csatahajó átépítését, másrészt pedig nem akarta sokáig nélkülözni őket a Csendes-óceáni hadszíntéren, ahol a fentebb említett szerepkörben kiválóan tudták használni őket.

(Folyt. köv.)