A Puget Sound hajógyárában megtartott tíznapos próbaüzemet követően az újjáépített Tennessee 1943 május 23-án futott ki ismét a tengerre, és indult útnak San Pedro felé. A csatahajó egy teljesen új legénységgel a fedélzetén kezdte meg új életét. A Tennessee régi embereiből alig néhányan kerültek vissza a hajóra, akik az elmúlt hónapokat különböző továbbképzéseken töltötték. A tengerészek zöme teljesen zöldfülű, frissen toborzott önkéntes volt, akik elég sok fejfájást okoztak a csatahajó kapitányának, Robert Stevenson Haggart-nak. A San Pedro felé vezető tíznapos úton a csatahajó riasztócsengői úgyszólván állandóan szóltak, Haggart éjjel-nappal, folyamatosan gyakorlatoztatta újdonsült tengerészeit, akik Pearl Harbor után bevonulva nemrég kerültek csak ki a haditengerészet gyorstalpaló kiképzéséről, és ott szerzett tengerésztudásuk szakmai értéke legalábbis kétes volt. Ennek megfelelően az első gyakorlatok rendszerint bohózatba illő felfordulásba és káoszba fulladtak. Mire azonban San Pedróba értek, az intenzív tréningnek köszönhetően már javult a helyzet. A Tennessee tengerészei kezdtek megismerkedni hajójukkal, és egyelőre még inkább csak elméleti tengerésztudásukat lassan már képesek voltak átültetni a gyakorlatba is.
A csatahajó május 31-én futott be San Pedróba, azonban nem időzött ott sokáig, mivel jelenlétére már szükség volt a hadszíntéren is. Egy tankolást és a készletek kiegészítését követően a hajó a Portland cirkáló kíséretében már következő nap, június elsején kifutott első harci bevetésének színhelye, Alaszka felé.
Az amerikai hadvezetés kezdettől fogva erősen aggódott az Aleutok japánok által megszállt két szigete, Attu és Kiska miatt. Úgy vélték, ezekről a támaszpontokról kiindulva a japánok képesek lehetnek felszíni hajóikkal rajtaütéseket végrehajtani a nyugati part kikötői ellen, illetve a nagy hatótávolságú japán bombázók támadásokat hajthatnak végre a nyugati városok ellen. Ezek az aggodalmak valójában alaptalanok voltak. A japánok egy évvel korábban szinte csak úgy mellékesen foglalták el a szigeteket, egy elterelő hadművelet részeként, melynek célja csak az volt, hogy a Midway ellen felvonuló flottáról elvonják a figyelmet. A szigetekkel különösebb terveik nem voltak, azok feladata csak az volt, hogy védjék a japán védővonal északi szárnyát az amerikai támadásokkal szemben.
Miután a háború kezdeti csapásaiból valamennyire összeszedték magukat, s a midway-i és guadalcanal-i győzelmekkel sikerült a japán előretörést megállítani, és a frontvonalakat stabilizálni, az amerikai haditengerészet úgy döntött, északon kezdik meg a japánok által elfoglalt területek visszahódítását. 1943 május 11-én az amerikai csapatok partra szálltak Attu szigetén, hogy kiszorítsák onnan a Yamasaki Yasuyo ezredes vezette japán csapatokat. Bár Guadalcanalnál már volt alkalmuk megtapasztalni a japán katonák elszántságát, Attu védelmének hevessége sokkolta az amerikai vezetést. A japánok szó szerint foggal-körömmel harcoltak minden négyzetméterért, s a támadók csak véres közelharccal tudták őket állásaikból kiszorítani. A három hétig tartó harcok végére a 15 ezres amerikai sereg közel ezer halottat és 1200 sebesültet vesztett, s még egyszer ennyi embert voltak kénytelenek különböző betegségek –főleg tüdőgyulladás és fagyások – miatt szintén veszteséglistára tenni. A háromezres japán védőseregből 28 ember maradt életben, akik hadifogságba estek.
Okulván az esetből, Kiska elfoglalását jobban elő akarták készíteni, s a japán védelem erejét a légierő és a flotta támadásaival még a tulajdonképpeni partraszállás előtt meg akarták törni. Ezt a feladatot szánták a Tennessee-nek is, mely június kilencedikén vetett horgonyt Adak kikötőjében, ahol Howard Kingman ellentengernagyot fedélzetére véve a Második Csatahajó Kötelék zászlóshajója lett. Az időjárás a térségben megszokott volt, vagyis a sűrű ködben szinte semmit sem lehetett látni. A csatahajó csak radarjai segítségével volt képes arra, hogy egyáltalán megtalálja a kikötőt, és ott horgonyt tudjon vetni. A köd a későbbiekben is sok gondot okozott, a hajók sok esetben csak radarjuknak köszönhetően kerülték el az összeütközést. A Tennessee például 13-án alig tíz méterrel kerülte el a Santa Fe cirkálót.
A csatahajók gyakran futottak ki gyakorlatozni és járőrözni, mely kifutások során a köd, és a még eléggé megbízhatatlan radar sokszor megtréfálta őket. A legnevezetesebb ilyen eset a híres „Battle of the pips” volt, július 27-én, melynek során az Idaho és a Mississippi 518 nehézgránátot lőtt ki a radar által jelzett felszíni célpontokra, melyeket támadó japán hajóknak hittek. Japán hajók valójában nem tartózkodtak a közelben, a radar valószínűleg jéghegyeket, vagy valamilyen vízen úszó törmeléket jelezhetett. A Tennessee legénységét szintén sokszor riadóztatták téves radarjelzések miatt.
A csatahajó nehézlövegei 1943 augusztus elsején délután dördültek el először harci bevetésen, mikor megkezdték Kiska lövetését. A hajó alig hatezer méteres távolságról tüzelt, de a rossz látási viszonyok között még ilyen közelről is éppen csak a sziget körvonalait tudták kivenni. A tüzelés radar alapján történt, eredményességét pedig a csatahajó egyik felderítő repülőgépe ellenőrizte. A Tennessee hatvan gránátot lőtt ki a célpontokra, majd miután az idő még tovább romlott, és a látótávolság gyakorlatilag nullára csökkent, beszüntette a tüzelést, és visszavonult Adakra.
A tervezett partraszállásra végül augusztus 15-én került sor. A korábbi hetekben a légierő és a haditengerészet intenzíven támadta a szigetet, és lőtték a légifelvételek alapján azonosított célpontokat, a parti ütegeket, a repülőteret, és a tengeralattjáró támaszpontot. A Tennessee vezette kötelék most hajnali öt órakor kezdte meg a partraszállás tüzérségi előkészítését. Ezt követően került sor a 35 ezres, válogatott csapatokból összeállított inváziós erő partraszállására.
A partraszálló csapatok gyorsan nyomultak előre, ugyanis mint kiderült, a sziget teljesen üres volt. Látva az amerikai készülődést, a japánok, akik Attu eleste után védhetetlennek ítélték a szigetet, az amerikai blokádot kijátszva már két héttel korábban, július 29-én kiürítették Kiskát. Az amerikaiaknak meg valahogy nem tűnt fel, hogy az ellenség nem nyit tüzet sem a támadó repülőgépekre, sem a szigetet ágyúzó hajókra. Mindezt akár komikusnak is lehetne tekinteni, ha a támadó csapatok nem gondoskodtak volna a japánok helyett is a tragédiáról. A több ponton partraszálló csapatok előrenyomulva egymásba futottak, és a sűrű ködben kölcsönösen japánoknak nézték egymást. Különösen a kanadai és az amerikai egységek folytattak heves tűzharcot egymással, de sok áldozatot szedtek a japánok által hátrahagyott aknák, és a veszteséglistát növelte a haditengerészet is, melynek egyik rombolója aknára futott. A teljesen üres sziget elfoglalása így végül több mint 500 halottba és sebesültbe került az amerikaiaknak, akik legfeljebb csak azzal vigasztalhatták magukat, hogy értékes tapasztalatokat szereztek, melyeknek később nagy hasznát vették.
Az eredeti tervek szerint az előrenyomulás folytatódott volna, és Kiska után az amerikai csapatok partra szálltak volna az északi japán szigeteken is. Azonban, talán a szigetek elfoglalása során szerzett kiábrándító tapasztalatok hatására, a vezetés lefújta a további hadműveleteket, és a hajókat visszarendelte a nyugati partra.
Szeptemberben a Tennessee is visszatért San Pedróba, ahol a következő hónapot ismét gyakorlatozással töltötték. A csatahajó október elején hagyta el újra a kaliforniai partokat, és 15-én befutott Pearl Harborba. Egy lőgyakorlatot követően egy héttel később ismét továbbindult, ezúttal az Új Hebridákon fekvő Efate kikötője felé, ahol november ötödikén csatlakozott a már ott állomásozó Colorado és Maryland csatahajókhoz.
A célpont ezúttal a Tarawa atoll nyugati részén fekvő kis Betio szigete volt. Az amerikai haditervekben kiemelt fontossággal bírt a Marshall-szigetek elfoglalása, mely a további, Saipan irányába történő amerikai előrenyomulás kiindulópontjaként szolgált volna a továbbiakban. Az erős helyőrséggel védett apró, nagyjából Margitsziget nagyságú kis Betio viszont pont a Hawaii és a Marshall-szigetek közötti útvonalon feküdt, s a hadvezetés szemében kiküszöbölendő akadálynak számított.
Biztosra akarván menni, az amerikaiak óriási erőt vonultattak fel a mintegy 3.500 fős japán helyőrséggel szemben. A hadműveletben összesen 17 anyahajó, 12 csatahajó, 12 cirkáló és 66 romboló vett részt, a hadihajók és csapatszállítók fedélzetén pedig összesen 35 ezer katona és tengerészgyalogos várt a bevetésre. (A harcokban ténylegesen végül nagyjából 12 ezren vettek részt közülük.)
Kezdetben mind a támadók, mind a védők roppant magabiztosak voltak. A japán parancsnok, Shibazaki Keiji ellentengernagy, kijelentette, a szigetet egymillió ember sem tudja elfoglalni, száz év alatt sem. Az amerikaiak viszont úgy vélték, sétagalopp lesz az egész vállalkozás, és az alapos tüzérségi előkészítés után a partra szálló tengerészgyalogosok dolga már csak annyi lesz, hogy fogadják a még életben levő, és a romok alól kimászó néhány japán katona megadását. Kingman ellentengernagy, aki a csatahajókat irányította, a Tennessee fedélzetén a következőket mondta tengerészeinek: „Uraim, mi nem semlegesíteni fogjuk Betiót. Nem is leromboljuk. El fogjuk törölni a Föld színéről!”
A szárazföldi hadsereg B–24 távolsági bombázói már hetekkel korábban megkezdték a szigetek bombázását. Miután a flotta felvonult Tarawa előtt, csatlakoztak hozzájuk az anyahajók zuhanóbombázói, majd november huszadikán, a partraszállás hajnalán, a csatahajók és cirkálók is lőni kezdték a japán állásokat. Mire a tényleges partraszálló hadművelet megkezdődött, a bombázók és a hadihajók ágyúi már több mint háromezer tonnányi bombát és gránátot zúdítottak a kis szigetre.
A csatahajók ágyúinak előkészítése után a tengerészgyalogosok első hulláma kilenc óra körül érte el a partokat. Mindenki biztos volt benne, a heteken át tartó bombázás és ágyúzás után már csak mutatóba fognak élő japánt találni a szigeten. Mindenki nagy meglepetésére azonban alighogy az első támadó hullám elérte a partokat, rendkívül heves és jól irányított tűz zúdult rájuk. A bombázás és a tüzérségi előkészítés hatástalannak bizonyult. A sziget partvédő ütegeit ugyan nagyrészt kilőtték, a jól beásott helyőrség zöme azonban sértetlen maradt, s kézifegyverekből, kis kaliberű lövegekből és aknavetőkből, valamint a szigeten állomásozó harckocsik lövegeiből tűzzáport zúdítottak az amerikai tengerészgyalogosok nyakába. A helyzetet tovább rontotta, hogy az amerikaiaknak nem voltak pontos és megbízható térképeik Betióról, így a partraszállásra kiszemelt helyeken a parti vizek mélysége és a partok terepviszonyai sokszor egészen mások voltak, mint amire előzetesen számítottak. (A pontatlan térképek nagymértékben lerontották a csatahajók tüzelésének hatékonyságát is.)
A támadóknak nagy veszteségek árán sikerült valahogy kievickélniük a partra, ott azonban megrekedtek, és nem tudtak előrejutni. Szorult helyzetükben a partraszálló csapatok ismét a flotta segítségét kérték. A Tennessee és a többi csatahajó fél tizenegykor ismét tüzet nyitott, és egészen a délutáni órákig lőtték a szigetet. Az anyahajók bombázói is újra támadtak, a kis merülésű rombolók pedig a szigetet szorosan megközelítve közvetlen tűztámogatást nyújtottak a csapatoknak. A helyzet olyan rossz volt, hogy a főparancsnokságon komolyan foglalkoztak a gondolattal, hogy lefújják az akciót, és elrendelik a visszavonulást.
A hídfőket azonban végül sikerült megszilárdítani, és tartani, amíg a csapatok erősítést nem kaptak. Másnapra sikerült kettévágni a japán vonalakat, és estére a megmaradt védőket a sziget keleti felébe szorították vissza, ahol a hadihajók intenzív tűztámogatása mellett egymás után számolták fel az ellenállási gócokat. Délután négy órára már ismét helyreállt az önbizalom, és a tengerészgyalogosok parancsnoka, David Shoup ezredes jelezhette a parancsnokságnak: „Győzni fogunk!”
Éjszakára a Tennessee-t, a többi csatahajóval együtt, hátrább vonták a szigettől, reggelre azonban ismét visszatért oda, és kilenckor újra tüzet nyitott a japán állásokra. Délután a csatahajó kísérőrombolói tengeralattjárót észleltek a közelben, és vízibombáikkal azonnal megtámadták azt. Sikerült is megrongálniuk és felszínre kényszeríteniük a japán I–35 tengeralattjárót, mely azonban megadás helyett tüzet nyitott egyetlen fedélzeti ágyújából a rombolókra és a Tennessee-re. A csatahajó 127 mm-es lövegei a rombolók ágyúival együtt tűz alá vették a japán hajót, és több találatot is elértek rajta. A súlyosan sérült I–35-öt néhány perccel később végül a Frazier romboló gázolta le és süllyesztette el.
November 23-án végül sikerült felszámolni Betión a japán ellenállás utolsó fészkét is. A japán helyőrség 3.500 katonájából az amerikaiak 17-et ejtettek fogságba. A sziget védművein dolgozó 1200 japán és koreai munkásból 129-en adták meg magukat, szinte valamennyien a koreaiak közül. Betio elfoglalása az amerikaiaknak ezer halottba, és több mint kétezer sebesültbe került, nem számítva a szigettől való elvonulás közben, november 23-án, egy japán tengeralattjáró által elsüllyesztett Liscome Bay kísérő-anyahajón odaveszett 650 tengerészt.
A történtek és az elszenvedett veszteségek nagyon meglepték, és stratégiájuk felülvizsgálatára kényszerítették az amerikai vezetést. Általában azt lehet olvasni az e témával foglalkozó könyvekben, hogy az amerikaiak Tarawán szembesültek először az elszánt, fanatikus japán védelemmel, melyet csak igen komoly saját veszteségek árán tudtak megtörni. Igazából azonban ezt korábban már Attu visszafoglalásakor is tapasztalhatták, ám az ottani eseményeket úgy értékelték, a nem megfelelő előkészítés miatt szenvedtek olyan nagy veszteségeket. Tarawán viszont kiderült, a jól beásott japán védelmet az igen alapos tüzérségi támadás és légibombázás sem képes megrendíteni.
A sziget elfoglalása során az amerikaiak értékes tapasztalatokat szereztek, melyeket a későbbi támadásoknál jól hasznosítottak. Kiderült például, mekkora jelentősége van a közvetlen tűztámogatásnak. A későbbiekben az amerikaiak óvakodtak attól, hogy azonnal rohamot indítsanak a japán állások ellen, a felderített ellenséges védművek pontos helyét először megadták a flottának, és csak miután az anyahajók bombázói, vagy a part közelében álló hadihajók ágyúi alaposan megszórták azt, indítottak támadást ellene.
Tarawa azt is bizonyította, hogy az Attunál történtek nem számítanak különleges esetnek, egy kivételesen elszánt, fanatizált japán helyőrség egyedi helytállásának. Kiderült, hogy minden szigeten hasonló erősségű ellenállással kell majd megküzdeni, ami nem volt igazán szívderítő perspektíva az amerikaiaknak. Hogy saját dolgukat megkönnyítsék, Tarawa után feladták a frontális támadás, a szigetről szigetre való előrenyomulás ötletét, és helyette inkább a „békaugrás” stratégiáját részesítették előnyben. Az új stratégia szerint csak a fontosabb szigeteket foglalták el, a kevésbé fontos, vagy a fő csapásirányon kívül eső japán támaszpontokat fölényes haditengerészeti erejükkel csupán elszigetelték, az ott állomásozó helyőrséget légicsapásokkal semlegesítették.
Betio elfoglalása után a Tennessee december elejéig a sziget közelében járőrözött, az amerikaiak ugyanis tartottak attól, hogy a japán haditengerészet ellentámadást fog indítani. Miután ez nem történt meg, a csatahajó december elején visszatért Pearl Harborba, majd a hónap végén Kaliforniába. Itt a többi csatahajóval együtt egy ötnapos intenzív hadgyakorlatot tartottak, melyen az addig szerzett tapasztalatok hasznosításával a szárazföldi erődítmények elleni támadásokat gyakorolták, a közeli San Clemente szigeteken.
A csatahajó 1944 január közepén tért vissza ismét Hawaii-ra, ahol 21-én látogatást tett a hajón a tengerészeti államtitkár, James Vincent Forrestal. Forrestal, aki stábjával együtt majdnem két hétig a hajón maradt, nagyon élvezte az ott töltött időt, mely alatt rendszerint a tengerészek egyenruháját viselte. Ott tartózkodása elején egy altiszt, akit alighanem nem tájékoztattak a vendégek jelenlétéről, belefutott Forrestal-ba, aki sapka nélkül, kigombolt ingben bámészkodott a hajón. Az altiszt, a maga jutasi stílusában, alaposan legorombította a minisztert, majd visszazavarta a kabinjába, hogy az előírásoknak megfelelően vegye fel a sapkáját és nyakkendőjét.
A csatahajó következő bevetésére január 31-én került sor, a Marshall-szigeteken, Kwajalein atollnál. A Tennessee, továbbra is Kingman ellentengernagy zászlóshajójaként, a Pennsylvaniával és a Coloradóval együtt ezen a napon kezdte meg Roi és Namur szigetének bombázását. Bár korábbi bevetéseken és hadgyakorlatokon már nagy gyakorlatot szereztek az ilyesféle tevékenységben, azért még mindig nem ment minden zökkenőmentesen. A csatahajók a szigetek két oldaláról lőtték a japán állásokat, és egy alkalommal a Tennessee tengerészei elhűlve látták, ahogy a túlsó oldalról tüzelő Colorado egy 406 mm-es lövedéke elsüvít a csatahajó két árboca között.
A bosszantó kis malőr szerencsére csak annyi következménnyel járt, hogy a Tennessee gyorsan helyet változtatott, a nem túl erős japán helyőrség ellenállása pedig február másodikára megtört, s az amerikai hajók bevonulhattak Kwajaleinre, mely a későbbiekben a flotta egyik legfontosabb támaszpontja lett. Spruance és Conolly tengernagyok még aznap este a Tennessee-re látogattak, hogy a még mindig a csatahajón tartózkodó Forrestal-al megünnepeljék a győzelmet, és megbeszéljék a további teendőket. (Forrestal másnap repült vissza Pearl Harborba.)
Ezt a támadást már jóval alaposabb előkészítés előzte meg, mint a Tarawait. A légifelderítés jóvoltából a támadók már előre alaposan feltérképezték a japán védelem állásait, s minden hajó megkapta saját célpontjait, melyekre tüzelnie kellett. A tüzelés eredményességét repülőgépekkel ellenőrizték, és ezekről is módosították a lőelemeket, ha szükség volt rá. A csatahajók alig egy mérföldre közelítették meg a szigetek partjait, mivel ezúttal nem afféle szőnyegbombázást folytattak, többé-kevésbé találomra beterítve gránátokkal a sziget egész területét, hanem meghatározott célpontokra tüzeltek, és itt nagy szükség volt a pontos célzásra. Ennek megfelelően az amerikai csapatok veszteségei sokkal mérsékeltebbek voltak, mint korábban Tarawánál, s itt már csak 370 amerikai katona esett el.
Amint február hetedikén Kwajalein teljes területe amerikai kézre került, rögtön megkezdődtek az előkészületek a szomszédos Eniwetok elleni támadásra. Miután a Tennessee Majurónál társaival együtt feltöltötte készleteit, február tizenhetedikén megkezdte Engebi ágyúzását. Ezúttal már minden rutinszerűen ment, a csatahajó olyan közel nyomult a part menti japán állásokhoz, hogy még a 40 mm-es Boforsok is tüzet nyithattak azokra. Engebi után három nappal az Eniwetok szigetek másik tagja, a Parry-sziget következett, melyet a csatahajók erőteljes támogatásával február 21-én egyetlen délután alatt elfoglaltak a tengerészgyalogosok. A két sziget elfoglalása ezúttal már összesen csupán 195 amerikai életet követelt, míg a japánok ismét elvesztették gyakorlatilag teljes helyőrségüket, mintegy 2.500 embert.
Egy újabb majurói pihenőt és ellátmányozást követően a Tennessee a New Mexico osztály három csatahajójának társaságában a New Ireland szigetekhez hajózott, hogy az ott fekvő Kavieng-szigeten települt japán támaszpont elpusztításával végképp bekerítsék, és elszigeteljék az anyaországtól Japán legfontosabb csendes-óceáni támaszpontját, Rabault. A sziget bombázása március huszadikán reggel vette kezdetét, ezúttal rossz időjárási viszonyok között, felhős, ködös időben. A csatahajó több mint 13 km távolságról nyitott tüzet, miközben lassan közeledett a szigethez. Az ágyúk csak szórványosan tüzeltek, mivel a rossz látási viszonyok között nem akarták pazarolni a lövedékeket. Nagyjából hét kilométeres távolságról a japán partvédelem 102 mm-es ágyúi is tüzet nyitottak, és többször is villába fogták a Tennessee-t, de közvetlen találatot nem értek el. A csatahajó valamelyest eltávolodott a szigettől, majd főtüzérségével és 127 mm-es lövegeivel heves választüzet zúdított a japán ütegekre, melyeket alig negyedóra alatt sikerült is elhallgattatnia. Kavieng ágyúzása a rossz idő ellenére egész délelőtt folytatódott. A Tennessee összesen 252 darab 356 mm-es, és 1892 darab 127 mm-es gránátot lőtt ki a szigetre, ahol sikerült elpusztítaniuk minden parti üteget, a repülőteret, és a raktárakat.
A csatahajó ezt követően visszaindult Majuróra, majd onnan Pearl Harborba, egy rövid pihenőre. Március 25-én Haggart kapitányt Andrew Mayer váltotta fel a csatahajó parancsnoki tisztében.
A pihenőt követően a Tennessee csatlakozott a Jesse Oldendorf ellentengernagy parancsnoksága alatt újonnan megalakult Első Tűztámogató Csoporthoz (Fire Support Group One), melyhez rajta kívül Maryland és Colorado csatahajók tartoztak, majd később, május végén csatlakozott hozzájuk a Tennessee-hez hasonló átépítésről frissen megérkezett California is.
Május második felében a csoport az időközben támaszponttá kiépített Kwajaleinre hajózott, ahol már javában gyülekeztek a hajók az addigi legnagyobb hadműveletre, a Mariana-szigetek elleni támadásra.
A Mariana-szigetek három legnagyobb tagja, Saipan, Tinian és Guam elfoglalása stratégiai szempontból különösen fontos volt, és nemcsak azért, mert a szigetek jelentették az ugródeszkát a Fülöp-szigetek és a japán anyaország felé. Saipan és Tinian hatalmas repülőtereiről a B–29-es bombázók már elérhették a japán városokat, a tengeralattjáróknak pedig innen feleakkora utat kellett csak megtenniük a japán kereskedelmi hajók útvonaláig, mint korábbi támaszpontjaikról. Ezen kívül a szigetek elfoglalásával végleg elvágták az anyaországtól a rabauli támaszpontot.
A hadművelethez az amerikaiak óriási flottát vonultattak fel, Raymond Ames Spruance tengernagy vezetése alatt. Kwajaleinnél vonult fel szinte az összes régi csatahajó is, melyek feladata természetesen ezúttal is a partraszálló csapatok tüzérségi támogatása volt. A flotta 1944 június tizedikén futott ki Kwajaleinről Saipan felé.
A partraszállásra kiszemelt területre ezúttal az új csatahajók mérték az első csapást, június 13-án. (Egyébként nem voltak valami eredményesek.) Ezután ők csatlakoztak a főerőkhöz, a terepet pedig átadták az öreg csatalovaknak, akik következő nap folytatták a sziget lövetését. A Tennessee reggel hat óra előtt nyitott tüzet a Saipan délnyugati részén kijelölt célpontjaira. A japán állások pusztításán kívül a csatahajónak ezúttal egy különleges feladata is volt, tüzével fedeznie kellett a sziget partjainál tevékenykedő különleges búvárkommandót. (UDT – Underwater Demolition Team) A búvárok a partraszállásra kiszemelt terepszakaszokon feltérképezték a partokat, ellenőrizték a vízmélységet, felderítették a japánok aknamezőit és a víz alatt telepített műszaki zárakat. Ha szükség volt rá, aknákat hatástalanítottak, illetve felrobbantották a víz alatti akadályokat, és a túl magas korallszirteket, nehogy a partraszálló járművek fennakadjanak rajtuk, mint Tarawánál.
A búvárok tevékenysége alapvetően új elem volt a hadműveletekben. Bár korábban is bevetették már őket, de csak jóval korlátozottabb feladatkörben. Mindez jól szemlélteti, az amerikaiak milyen tudományos alapossággal tökéletesítették fokról fokra a partraszállások technológiáját, míg végül létrehoztak egy rendkívül profi, olajozottan működő, minden kis elemében jól megtervezett és tökéletesen szabályozott hadigépezetet, mellyel szemben a japánoknak még csak egy tisztes vereségre sem volt szikrányi esélyük se.
A búvárok kis motorcsónakokon közelítették meg a partokat, s ezek védelme érdekében a Tennessee alig 2,5 kilométerre közelítette meg a szigetet, és valamennyi ágyújából, még a 40 mm-es Boforsokból is, tüzet nyitott a japán állásokra. Olyan hevesen, hogy a saját ágyúk torkolattüzeitől és a szerteszét szóródó lőpormaradványoktól kisebb tűz keletkezett a tatfedélzeten, melyet persze hamar eloltottak.
A közeli Tinian szigetén telepített nagy lőtávolságú japán partvédő ütegek nem sokkal később tüzet nyitottak az amerikai hajókra, és találatokat értek el a Californián és a Braine rombolón. A csatahajó egyetlen találatot kapott, ami kisebb károkat okozott a felépítményen, és tönkretette a légtérfigyelő radart. A Tennessee ezt követően megosztotta tűzerejét a két sziget között, 127 mm-es lövegeiből és a Boforsokból tovább lőtte Saipant, a főtüzérség 356 mm-es lövegeit pedig a tiniani ütegek ellen fordította.
A nap során a csatahajók lassan haladtak a sziget partjai mentén északra, több kijelölt partraszállási körzetet is végiglőve. Rendszerint két-három óráig puhítottak egy helyet, majd odébbálltak, és végiglőttek egy másikat is. Estére aztán távolabb húzódtak a partoktól, éjszaka fel-alá cirkáltak a sziget közelében, majd hajnalra ismét visszatértek, és folytatták az ágyúzást.
Június 14-én a Tennessee csoportja három körzetet lőtt végig, majd késő délután visszahúzódtak a nyílt tenger felé. A Tennessee által fedezett búvárcsoport a nap során sikerrel végrehajtotta feladatait, s eközben két halottat és öt sebesültet vesztett. Utóbbiakat a csatahajóra szállították, és annak kórházában látták el.
15-én, a partraszállás napján, a Tennessee ismét megközelítette Saipant, és fél hat után tüzet nyitott a számára kijelölt partszakaszra, melyet mindaddig tűz alatt tartott, amíg a tengerészgyalogosok ki nem értek a partra. Közben viszont ismét tüzet nyitottak a tiniani 120 mm-es japán ágyúk, melyek ezúttal a Tennessee-t vették célba. A japán tüzérek ezúttal is nagyon jól céloztak. Harmadik sortüzükből három lövedék is eltalálta a csatahajót. Az egyik gránát a hajó oldalába csapódott be, egy nagyobb lyukat szakított a hajótest külső lemezeibe, de a páncélövön nem tudott áthatolni. A második lövedék a tatfedélzeten ütött lyukat, és kisebb tüzeket okozott az alatta levő helyiségekben. A harmadik gránát okozta a legnagyobb károkat, mely az egyik 127 mm-es lövegtoronyba csapódott be, és üzemképtelenné tette azt. A toronyban tűz ütött ki, melyet azonban a kárelhárítás és a szomszédos lövegtorony legénysége percek alatt megfékezett. A csatahajó embervesztesége viszonylag nagy volt, nyolc halott és 25 sebesült, de a hajóban magában nem keletkezett komolyabb kár, és tovább tudta folytatni a tüzelést a saipani állásokra. A japánoknak viszont ez a három találat elég volt ahhoz, hogy másnap világgá kürtöljék, hogy elsüllyesztették az amerikai csatahajót.
Még aznap négy japán zuhanóbombázó is támadást intézett az amerikai hajók ellen, találatot azonban nem értek el. Az egyik lelőtt japán gépet a Tennessee tüzérei számára írták jóvá.
A következő napok során, mialatt a flotta főerői a nevezetes „marianai pulykavadászaton” vettek részt, a Tennessee társaival együtt folytatta a szigeten partraszálló amerikai csapatok tüzérségi támogatását, és számos helyen pusztította végig a japán állásokat. A csatahajó 21-én vonult csak vissza Eniwetokra, ahol a Hector műhelyhajó emberei befoltozták sérüléseit.
A hadműveletben a Big Five többi csatahajója is részt vett, a még mindig javítás alatt álló West Virginiát kivéve. Valamennyi csatahajó szenvedett sérüléseket, a Tennessee és a California könnyebbeket, a Maryland és a Colorado súlyosabbakat. A Maryland-et június 22-én egy japán repülőgép megtorpedózta, a torpedó a hajó orrát érte, így bár látványos lyukat szakított a hajótestbe, de igazán súlyos károkat nem okozott, a csatahajónak ennek ellenére vissza kellett térnie Pearl Harborba nagyjavításra. A Colorado július 24-én, a tiniani partraszállás támogatása közben alig háromezer méterre megközelítette a partokat, amikor tűz alá vette egy addig még fel nem derített, három 150 mm-es ágyúból álló japán parti üteg. A japán tüzérek ilyen távolságról nem tudtak hibázni, a csatahajó 15 perc alatt a körülbelül negyven lövésből 22 találatot kapott. A Colorado rögtön viszonozta a tüzet, és miközben hátrébb húzódott, a célpontok lövetését a támogatására érkező Cleveland cirkáló, és két romboló vette át. A japánok ezekre is tüzet nyitottak, és hat találattal súlyosan megrongálták a Norman Scott rombolót, melynek elesett a kapitánya is. Miután azonban a tüzeléssel felfedték helyzetüket, az amerikai hajók már gyorsan semlegesítették a japán ágyúkat.
Bár a Coloradót nem érte olyan sérülés, ami harc- és úszóképességét veszélyeztette volna, mégis súlyos fedélzeti károkat, és nagy emberveszteségeket szenvedett. Főleg a felépítményen, a nyitott légvédelmi állásokban tartózkodó tengerészek között végeztek nagy pusztítást a japán gránátok, melyek a csatahajó legénységéből 43 embert megöltek, 198-at megsebesítettek. A helyszínen elvégzett ideiglenes javítások után a Colorado a hadművelet végéig részt vett a szigetek ágyúzásában, és csak ezt követően tért vissza a nyugati partra, nagyjavításra.
Július huszadikán egy pihenő, és a hajókat ért sérülések kijavítása után a Tennessee és a California Guam bombázásában vett részt, ezúttal is együttműködve a partraszállást előkészítő búvárokkal. A csatahajó másnap visszatért Saipan partjai elé, ahol lőszert vételezett, majd 23-án megnyitotta a tiniani partraszállást előkészítő ágyúzást. A hajók egész nap lőtték a szigeten települt japán helyőrség állásait, és ezúttal is fedezték a búvárcsoportok tevékenységét. A tiniani partraszállásra következő nap került sor, ismét csak a csatahajók tüzérségi fedezete mellett. Közben a hajót újabb veszteség érte, egyik felderítő hidroplánja összeütközött egy másik amerikai repülővel, a gép lezuhant, és a személyzet mindkét tagja életét vesztette.
A Tennessee egy hétig tartózkodott Saipan és Tinian partjai mellett, hogy szükség esetén ágyúival segítse csapataikat az egyre gyengülő japán ellenállás megtörésében, majd augusztus másodikán ismét Guam szigetéhez hajózott, ahol a harcok befejezéséig, augusztus kilencedikéig lőtte a japán állásokat. (A szigetek belsejében egyébként néhány japán katona még sokáig tartotta magát. Saipanon az utolsó ellenálló alakulat csak jóval a háború befejezése után, 1945 december elsején tette le a fegyvert, Tinianon pedig szeptember negyedikén. Utóbbi szigeten egy japán katona, a sziget belsejében, egy mocsárban bujkáló Sosumu Muramata, csak 1953-ban adta meg magát az amerikaiaknak. Guamon egy másik japán katona, Yokoi Shoichi, 1972-ig kitartott bunkerében, mikor is két helyi lakos elfogta, és átadta az amerikaiaknak. Útban hazafelé Yokoi megjegyezte: „Nagyon kínos nekem, hogy élve kerülök haza.”)
Miután a Mariana-szigetek amerikai kézre kerültek, a Tennessee és a California visszatért Eniwetokra. Útközben egy kellemetlen baleset történt. Augusztus 23-án hajnalban a Tennessee kormánylapátja egy fordulat közben beragadt, és a csatahajó orral nekiment a mellette haladó Californiának. A Tennessee balról, az első lövegtorony előtt öklelte fel testvérhajóját, de szerencsére nagyon súlyos károk egyik hajóban sem estek. A Californiára utólag felszerelt rátét nagyjából felfogta az ütközés erejét, a hajótest belső szerkezetében viszonylag kevés kár esett, és nem sérült súlyosan a Tennessee orra sem. A csatahajókon a szükséges javításokat néhány hét alatt a helyszínen elvégezték, és szeptember közepén a Pennsylvania társaságában már részt is vettek Palau lövetésében, ahol az amerikai csapatok 17-én szálltak partra.
Bár a Californiával történt karambol nem okozott nagy károkat és veszteségeket, a hadbíróság mégsem volt elnéző, s a tárgyaláson a Tennessee kapitányát, Andrew Mayert, és navigátorát, Bruce Ware fregattkapitányt tette felelőssé a történtekért, s mindkettejüket felmentették beosztásukból. Mayer helyett október tizedikén John Baptist Heffernan vette át a csatahajó parancsnokságát. Ugyanekkor távozott a hajóról Howard Kingman ellentengernagy is, aki gyakorlatilag a csatahajó felújítása óta annak fedélzetén tartózkodott. Kingmant Theodor Chandler ellentengernagy váltotta a Második Csatahajó Kötelék élén.
Két nappal később, október 12-én, a Tennessee és Jesse Oldendorf ellentengernagy Tűztámogató Csoportja a Hetedik Flotta kötelékében kifutott a Karolina-szigeteki Ulithi-atollról, hogy részt vegyenek a saipaninál is nagyobb hadműveletben, a Fülöp-szigetek visszafoglalásában.
A hivatalos indoklás szerint a Fülöp-szigetek kiemelt stratégiai fontossággal bírt, mivel a japán utánpótlás egyik legfontosabb bázisa volt, emellett elfoglalásával elvágták a japán anyaország, valamint a nyersanyagokban, főleg olajban gazdag indonéz szigetek közötti útvonalat, és ezzel megfosztották a japán gyárakat a működésükhöz szükséges nyersanyagoktól. Mindezek figyelembevételével is sokan úgy vélik, a Fülöp-szigetek elleni hadművelet legfőbb indítéka mégsem ez volt, hanem inkább Douglas MacArthur személyes becsvágyának, hiúságának és bosszúvágyának a kielégítése. A haditengerészet nem is a Fülöp-szigetek felé akart tovább menni, hanem Saipan elfoglalása után Okinawa és Formosa (Tajvan) megszállásával akarta bekeríteni, és külső területeitől elvágni Japánt. Ezeknek a viszonylag kis szigeteknek a megszállása jóval kisebb erők bevetésével, és kisebb áldozatok árán is megvalósíthatónak látszott, mint amekkorát a nagy kiterjedésű filippínó szigetvilág igényelt. MacArthur azonban pályafutásának legnagyobb kudarcaként értékelte a szégyenletes vereséget, melyet az irányítása alatt álló csapatok a háború elején a Fülöp-szigeteken elszenvedtek. A tábornokot annak idején a kimentésére küldött torpedónaszádok szinte úgy lopták ki éjszaka az ostrom alatt álló Manilából, és hazatérését követően MacArthur többször is nyilvánosan megesküdött, hogy vissza fog térni a Fülöp-szigetekre. A visszatérést pedig nem úgy képzelte el, hogy a haditengerészet által kivívott győzelem után egy különrepülőgép fedélzetén fog majd visszatérni Manilába.
A tábornok haditerve szerint a főcsapás iránya Új-Guinea és a Fülöp-szigetek lett volna. Ez kezdettől fogva ellentétes volt a haditengerészet elgondolásaival, ám miután az Egyesült Államoknak bőven volt elég kapacitása ahhoz, hogy egyszerre két irányból támadjon, Nimitznek és MacArthurnak egyaránt sikerült kiviteleznie saját elgondolásait. A flotta és a hadsereg közötti ellentétek azonban Saipan után ismét kiéleződtek. A flotta előbb Formosa, majd Okinawa ellen akart fordulni, míg a hadsereg – vagyis MacArthur – a Fülöp-szigeteken akart partraszállni.
Eleinte úgy látszott, a haditengerészet álláspontja fog győzedelmeskedni, mire MacArthur kijárt magának egy találkozót az elnöknél, melyen személyesen ismertethette Roosevelttel saját álláspontját. A Nimitz részvételével megtartott összejövetelen, melyen a flotta és a hadsereg további terveit próbálták egyeztetni az elnökkel, MacArthur egyesek szerint burkoltan megfenyegette Rooseveltet, politikai pályafutásának fog ártani azzal, ha nem az ő álláspontját támogatja. A már ekkor is roppant népszerű, a háborúban álló USA egyik szimbólumának számító, és igen jó kapcsolatokkal rendelkező – egyébként republikánus – MacArthur fontos tényezőnek számított a politikai életben, és egy általa indított vagy támogatott ellenkampány komoly problémákat okozhatott volna a negyedik újraválasztására készülő elnöknek. Roosevelt szemében pedig ez minden másnál súlyosabb érvnek számított. Rábólintott a hadsereg terveire, és ettől fogva az amerikai fegyveres erők következő célpontja hivatalosan is a Fülöp-szigetek lett. Az elnöki jóváhagyás után a simulékony Nimitz is rögtön támogatni kezdte a projektet, és hirtelen rájött, a japánok által nagy erőkkel védett Formosa megszállása olyan nagy erőt igényelne, mellyel az adott pillanatban az Egyesült Államok nem rendelkezik a Csendes-óceánon. A hadsereg és a haditengerészet tehát a továbbiakban közös erővel, és – legalábbis látszólag – teljes egyetértésben készítette elő a Fülöp-szigeteki partraszállást.
A hadműveletet a flotta anyahajóinak nagyszabású támadása készítette elő a formosai repülőterek ellen, mellyel megakadályozták, hogy a Fülöp-szigeteki légierő onnan erősítést kaphasson. A támadással némileg összezavarták a japán hadvezetést is, mely azt gondolta, a rajtaütés a sziget elleni partraszállást készítette elő. A japán haditengerészet ennek megfelelően a formosai partraszállás esetére kidolgozott Sho–1 terv szerint kezdte meg hadműveleteit, melyet menet közben váltottak át a Sho–2-re, amikor kiderült az amerikai támadás valódi célja.
Az US Navy addig még soha nem látott erőt vonultatott fel a térségben. Mindösszesen 43 anyahajó, 12 csatahajó, 24 cirkáló, 141 romboló, több tucat PT naszád és tengeralattjáró, valamint több mint hatszáz szállítóhajó vett részt az akcióban. Velük szemben a japánok négy anyahajót, kilenc csatahajót, húsz cirkálót, és 35 rombolót tudtak összeszedni, gyakorlatilag mindent, ami még megmaradt nekik. Jellemző, hogy az amerikaiaknak több hajójuk volt, mint a japánoknak repülőgépük. A szigetek keleti oldalán a partraszállásra a legjobb hely Leyténél ígérkezett, mely előtt egy a környező szigetektől közrefogott hatalmas, mély vizű öböl feküdt, ami kiváló felvonulási terepnek ígérkezett. A japánok is ezt az öblöt tartották az amerikai partraszállás legvalószínűbb helyszínének, és védelmére jelentős, 55 ezer fős helyőrséget vontak össze a szigeten.
(Folyt. köv.)
