1941 első hónapjaiban a hadihelyzet alakulása alapján Olaszország az összeomlás küszöbén állt. A hadüzenetkor az olasz hadsereg valamit érő csapatainak zöme Etiópiában állomásozott, ahol a háború kitörését követően az angolok természetesen rögtön elvágták őket az anyaországtól. Ez az Etiópiában rekedt 75 ezres olasz haderő – a negyedmilliós hadsereg többi részét a bennszülött csapatok alkották –, mely ha nem is volt éppen élvonalbeli, de mégis fel tudott mutatni valamiféle katonai teljesítményt, hosszú ellenállás után 1941 végén kapitulálni volt kénytelen az angolok előtt. Az olasz hadsereg többi elit alakulatainak többsége az anyaországban állomásozott, Mussolini nem tartotta szükségesnek átvezényelni őket Észak-Afrikába. Az ottani olasz erők zömét rosszul felfegyverzett, és még rosszabbul kiképzett, motiválatlan újoncok alkották, kétes tehetségű tisztek parancsnoksága alatt. A gyalogság zöme a még 1891-ben rendszeresített puskákkal volt ellátva, míg a tüzérség első világháborús, nagyrészt az osztrák–magyar hadseregtől zsákmányolt ágyúkkal volt felszerelve.

Ilyen körülmények között nem lehetett csodálkozni azon, hogy az észak-afrikai olasz front az első angol támadásra szétesett. Az összeomlás mértéke elképesztő volt, a számszerűleg nyolcszoros túlerőben levő olasz hadsereg gyakorlatilag megsemmisült, a 30 ezer angol katona néhány hét alatt 130 ezer olasz foglyot ejtett.

A helyzetet Mussolini még tovább súlyosbította azzal, hogy novemberben újabb frontot nyitott, amikor Albánia felől megtámadta Görögországot. A várt gyors győzelem azonban elmaradt, és az olasz hadsereg, mely az észak-afrikai frontot sem volt képes tartani, most egy újabb hadszíntéren bonyolódott bele elhúzódó, és nagy erőket felemésztő harcokba.

Hogy szövetségesét megmentse az azonnali bukástól, és biztosítsa saját déli határait, Hitler 1940 végén segítségnyújtásra szánta el magát. A X. Fliegerkorps december végi megérkezése szinte azonnal fordulatot hozott a Málta környéki tengeri és légi harcok menetében, következő év februárjában pedig megérkezett a felmentősereg is, az Erwin Rommel irányította Deutsches Afrikakorps személyében. A német hadsereg megjelenése a mediterrán térségben nem jelentette azt, hogy Németország stratégiai céljai megváltoztak volna. Az olaszok mellé vezényelt segéderő feladata csak az volt, hogy stabilizálja a frontot, és megakadályozza Olaszország katonai összeomlását. Rommel hiába próbálta meggyőzni Hitlert arról, hogy nagyobb erőket adjon a keze alá, és Egyiptom elfoglalásával mérjen csapást a britekre. A tábornok úgy vélte, ha a háborút talán nem is döntené el, de Egyiptom megszerzése megnyitná az utat a közel-keleti olajmezők felé, és Németország számára kaput nyitna a világra, melyen keresztül megoldhatná nyersanyag utánpótlásának beszerzését.

A német hadsereg afrikai megjelenése újabb feladatokat rótt az olasz haditengerészetre, hiszen most már a németek ellátását is biztosítania kellett. Hogy a teendőket egyeztessék egymással, 1941 februárjában a német és az olasz haditengerészet legfelsőbb vezetése megbeszélést tartott Meranóban, melyen megvitatták az atlanti és a Földközi-tengeri hadszíntér stratégiai helyzetét, a két flotta együttműködésének kérdéseit, és az előttük álló feladatokat. A két haditengerészet a konferencián a legmagasabb szinten képviseltette magát, a német küldöttséget Raeder, az olaszt Riccardi vezette.

A konferenciát eredetileg előző év decemberére tervezték, ám az olasz haditengerészet vezetésében december elején bekövetkező személycserék miatt későbbre halasztották. A németek számára a Földközi-tenger nem volt létfontosságú hadszíntér, ám azon kívül, hogy meg kellett segíteniük az olasz szövetségest, láttak némi fantáziát abban, hogy Egyiptomon át benyomuljanak az olajban gazdag Közel-Keletre, és a birodalom számára létfontosságú nyersanyag-utánpótlást dél felől biztosítsák. Különösen Raeder szorgalmazta az olasz flotta aktívabb szerepvállalását, és a német fegyveres erők nagyobb mértékű részvételét a mediterrán térség harcaiban.

Raeder közölte Riccardival, nem várható Spanyolország háborúba való belépése a tengelyhatalmak oldalán, tehát nem lehet számítani arra, hogy Gibraltárt a szárazföld felől sikerülhet elfoglalni. Alexandriát a németek véleménye szerint a görög szigeteken települt légierő – és a németek itt a saját légierejükre gondoltak – semlegesíteni tudja, míg az olaszok ugyanezt állították Máltáról, melyet a Regia Aeronautica szicíliai és líbiai repülőterekről felszálló gépei szerintük ellenőrzésük alatt tudtak tartani. A németek ebben nem voltak annyira biztosak, szerintük mindenképpen szükséges lett volna a szigetek szoros tengeri blokádja, és a környékbeli vizek elaknásítása. A konferencia második napjára végül mindketten arra a következtetésre jutottak, a kérdés legjobb megoldása a szigetek megszállása volna, azonban az egyetértést nem követték gyakorlati intézkedések.

A felek úgyszintén egyetértettek abban, hogy a keleti medence birtoklását nagymértékben elősegítené Görögország, és a görög szigetek, főleg Kréta megszállása, ahonnan a nagy hatótávolságú repülőgépek az Egyiptom felé előrenyomuló csapatokat is támogatni tudnák. Ugyanekkor viszont a németek nem támogatták szövetségesük elképzeléseit Korzika és Tunézia olasz megszállására.

A németek ezen kívül a felszíni flotta rugalmasabb alkalmazását javasolták az olaszoknak, ellenezve azt az olasz gyakorlatot, mely a hadműveletek során egymás közelében tartotta a különböző kötelékeket, és gyakorlatilag egyetlen hajórajként manőverezett a flottával. A németek úgy gondolták, sokkal célravezetőbb volna, ha nagyobb önállóságot adnának a különböző kötelékeknek, és lehetővé tennék, hogy a hadműveletek során azok a főerőktől nagyobb távolságra, önállóan tevékenykedjenek.

A felek megvitatták az üzemanyaghelyzetet is, de azon kívül, hogy egyetértettek abban, hogy az kritikusnak tekinthető, mást nem tudtak kezdeni vele. A németek csak annyit tudtak megígérni az olaszoknak, a német támogatásra vonatkozó kérésüket továbbítják a Führernek.

A sok helyen olvasható állítással ellentétben a németek, bár nagyobb aktivitásra igyekeztek ösztökélni az olasz haditengerészetet, nem álltak elő semmilyen konkrét igénnyel az olasz flotta harcbevetését illetően, tehát nem ők követelték a Görögországba indított angol konvojok elleni támadást az olaszoktól. (Bár azok utóbb ezt állították.) A hadművelet tervei ekkor már készen álltak, a németek csak néhány gyakorlati tanácsot adtak hozzájuk.

A Iachino által kidolgozott eredeti terv jóval szerényebb volt, mint később megvalósult változata. Egyetlen csatahajó bevetésével számolt, erős rombolófedezettel, melynek egy részét előre küldték, hogy Kréta közelébe nyomulva éjszakai támadást indítsanak a térségben tartózkodó angol konvojok ellen. A csatahajó és kísérő rombolói a fedezetet látták volna el, biztosították volna a támadó kötelék visszavonulását, illetve felvették volna a harcot a rombolókat üldöző ellenséges hadihajókkal. Miután a terv a meglepetésre épített, nem számolt azzal, hogy az Alexandriában álló brit csatahajók idejében a helyszínre tudnának érni, s csak cirkálók és rombolók elleni harcra számított.

A tervezetet a főparancsnokság végül az irattárba süllyesztette, miután túl kockázatosnak ítélte meg azt, és mivel a hazai támaszpontoktól ilyen távolságra megoldatlan volt a kötelék légi fedezetének biztosítása is. A meránói konferencia után azonban ismét előkerült az ötlet, ami alkalmasnak tűnt arra, hogy elkápráztassák vele a német szövetségeseket, s bizonyítsák az olasz flotta elszántságát és jó harci szellemét. Az alkalom is kedvezőnek tűnt, miután március 16-án két német He–111-es gép jelentette, hogy Kréta közelében megtorpedóztak két angol csatahajót. A németek sürgősen jelentették is a sikert az olaszoknak, nem mulasztva el hozzátenni, itt a kedvező alkalom egy nagyobb szabású flottaakcióra, hiszen az angoloknak legfeljebb csak egy működőképes csatahajójuk maradt Alexandriában. A Görögországba indított angol konvojok elleni támadás azért is aktuális lett volna, mivel a német és olasz hadsereg ekkor már javában készült a Görögország elleni invázióra, melyet az angol hadiszállítások elapadása nagymértékben segített volna. A Supermarina tehát előkotorta Iachino tervét, melyet a vezérkari főnök helyettese, Campioni tengernagy, alaposan átdolgozott, és kibővített.

Igazából az új haditervre se nagyon lehetett volna azt mondani, hogy túl szofisztikált. Valójában annyiból állt csak az egész, hogy két erős olasz kötelék elhajózik Krétáig és vissza, s útközben megtámadják, és lehetőleg elsüllyesztik az útjukba kerülő angol hajókat. A terv nem számolt nehéz hajóegységek, ellenséges csatahajók és anyahajók közbeavatkozásával, a kötelék magját jelentő Vittorio Venetónak csak az ellenséges cirkálókkal szemben kellett volna fellépnie.

A haditerv a támadásban részt vevő hajókat két csoportra osztotta. A terv szerint a X. Romboló Flottilla négy rombolója, a Maestrale, Libeccio, Scirocco, és Grecale kíséretében Nápolyból induló Vittorio Veneto Messinába hajózik, ahol a kötelékhez csatlakozik a Luigi Sansonetti altengernagy vezette 3. Osztag három nehézcirkálója, a Trieste, Trento és Bolzano, illetve a XII. Romboló Flottilla – Corazziere, Carabiniere, Ascari – és a XIII. Romboló Flottilla (Granatiere, Fuciliere, Bersagliere, Alpino). Ezek a hajók alkották az 1. Csoportot. A X. Flottilla rombolói tartalékként Messinában maradnak, a kötelék többi hajója pedig délkeleti irányban kifut a tengerre, hogy azt a látszatot keltse, Líbia felé tartanak. A délkeleti irányt este nyolcig tartják, amikor keletre fordulnak, s az éjszaka leple alatt észrevétlenül megközelítik a Kréta környéki vizeket, és az ott hajózó angol konvojokat. A hajók másnap reggel hétre elérik a Krétától délre fekvő kis sziklaszigettől, Gavdostól 20 mérföldre délre kijelölt fordulási pontot. Az 1. Csoport itt visszafordul, és délig nyugat felé halad, majd Messina felé fordulva a hajók visszatérnek támaszpontjaikra.

Az 1. Csoporthoz a Messinából való kifutást követően csatlakozik a Tarantóból induló, Carlo Cattaneo altengernagy parancsnoksága alatt álló 1. Osztag három nehézcirkálója, a Zara, a Pola, és a Fiume – a Gorizia éppen nagyjavításon volt La Speziában –, valamint az őket kísérő IX. Romboló Flottilla négy hajója, az Alfieri, az Oriani, a Carducci, és a Gioberti. Ugyancsak itt csatlakozik a Brindisiből, Antonio Legnani ellentengernagy vezetésével induló 8. Osztag két cirkálója, a Duca degli Abruzzi és a Garibaldi, valamint a XVI. Romboló Flottilla őket kísérő két hajója, a Da Recco és a Pessagno. Este nyolcig ezek a hajók is az 1. Csoporttal hajóznak, azonban a keletre való fordulás után leválnak a kötelékről, és a 2. Csoportot megalakítva az 1. Csoport útvonalától északabbra tartva Kréta felett, a Spada-fok és Cerigotto szigete (Antikythera) között behatolnak az Égei-tengerre, s reggel nyolcra elérik a Kréta északkeleti csücskénél fekvő kis Karavi-szigetet. Itt megfordulnak, és ugyanazon az útvonalon, amelyen jöttek, kihajóznak az Égei-tengerről, majd délután egy órakor, Cerigottótól 90 mérföldre nyugatra északnyugatnak fordulnak, és visszatérnek támaszpontjaikra.

A hadműveletet az ekkor 52 éves Angelo Iachino altengernagy irányította, aki egyben az 1. Csoport parancsnoka is volt. A tehetséges, és rangjához képest fiatalnak számító tiszt – beosztott parancsnokai, Sansonetti és Cattaneo altengernagyok, 5-6 évvel voltak idősebbek nála – már az 1912-es olasz–török háborúban is részt vett, az első világháborúban pedig a 66PN torpedónaszád parancsnokaként szolgált. 1931 és 1934 között a londoni olasz nagykövetség tengerészeti attaséja volt. 1936-ban érte el az ellentengernagyi rangot, s a háború kitörésekor a nehézcirkálók osztagának parancsnokaként szolgált. A jó képességű, széles látókörű Iachino a flotta mérsékelten konzervatív tisztjei közé tartozott.

A haditerv tehát egyszerűen csak abból állt, hogy az egyik csoport elhajózik Krétától délre, a másik pedig északra, és útközben elsüllyesztik az útjukba akadó angol és görög teherhajókat, illetve a kisebb hadihajókat. A hadművelet az 1. Csoport útvonalának végcéljaként szolgáló Gavdos, olaszul Gaudo-sziget után a Gaudo Hadművelet fedőnevet kapta.

A támadásra felvonuló hajóknak a Szicíliában és az olasz kézen levő görög szigeteken települt német és olasz légierő nyújtott volna légifedezetet. A német repülőgépekkel való zökkenőmentes kapcsolattartás végett a Vittorio Veneto Nápolyban felvette a Luftwaffe egyik összekötő tisztjét is, akinek aztán később valószínűleg nem sok dolga akadt. A Supermarina azonban a titoktartásra hivatkozva nem adott pontos tájékoztatást a légierőnek arról, miféle hadműveletben, és milyen hajóknak is kell támogatást biztosítaniuk. A légierő nagyjából annyit tudott, hogy a flotta valahol a Kréta körüli vizeken valamilyen akcióra készül, és ehhez valamilyen segítséget igényelnek. Így aztán a Supermarinának sikerült a Superaero és a Luftwaffe előtt teljes titokban tartani a vállalkozás részleteit, melyekről az ellenség addigra minden bizonnyal többet tudott, mint a saját légierő.

A haditerv egyik alapfeltételezése pedig az volt, hogy sikerül a tervet titokban tartani, és az ellenséget meglepni. Az olaszok úgy számították, csupán a konvojok fedezetéhez tartozó cirkálók és rombolók ellenállását kell leküzdeniük, nehéz ellenséges hajóegységek, ha vannak egyáltalán, nem, vagy csak elkésve fognak kifutni Alexandriából.

Az olaszok készülődése azonban nem kerülte el az angolok figyelmét. A felderítés felfigyelt az olasz kikötőkben zajló hajóösszevonásokra, és feltűnő volt az olasz és német felderítő repülőgépek hirtelen megnövekvő érdeklődése Alexandria, és a Kréta körüli vizek iránt is. Ugyancsak észlelték az olasz rádióforgalmazás növekedését is, még ha az üzeneteket ekkor valószínűleg még nem is tudták teljesen megfejteni. (Bár sokan gondolják úgy, főleg az olaszok, hogy az angolok már ekkor olvasni tudták a német és olasz rejtjelezést, tehát kezdettől fogva tisztában voltak az olaszok szándékaival. Talán ezt bizonyítja az is, hogy az ütközet után Cunningham köszönőlevelet küldött a Blechley Park kódfejtőinek.) Számos jel utalt tehát arra, hogy az olasz flotta készül valamire, de az angolok bizonytalanok voltak benne, pontosan mire. Lehetséges volt egy Málta elleni, már régóta várt olasz támadás, vagy egy partraszálló hadművelet valahol a görög szigeteken. Maga Cunningham azonban úgy vélte, az olaszok valószínűleg a legkézenfekvőbb célpontot választják, és támadást kísérelnek meg az Alexandria és Görögország között közlekedő konvojok ellen.

Az olaszok ellen harcoló Görögország megsegítésére indított Lustre hadművelet ekkor már hetek óta zajlott. Március negyedike óta az angolok már közel 60 ezer angol és lengyel katonát szállítottak át Görögországba, azok felszerelésével együtt. A katonákat a Royal Navy hadihajóinak fedélzetén szállították, a felszerelést azonban teherhajók konvojai vitték Pireuszba. Ekkor már mindenki biztos volt benne, hogy küszöbön áll a német támadás a görögök ellen, a konvojok célba érkezése tehát létfontosságú volt az ország túlélése szempontjából. Cunningham biztos volt benne, hogy az olaszok mindent megtesznek azért, hogy a támadás előtt az utánpótlás elvágásával próbálják meggyengíteni az angol expedíciós hadsereg ellenállását.

Ezt a nézetet erősítette meg a Souda-öböl elleni olasz támadás is, március 26-án. A Kréta északnyugati csücskében fekvő, jól védhető öböl a térségben tevékenykedő angol hadihajók egyik fő támaszpontja volt. Március 25-én késő éjszaka két olasz romboló, a Crispi és a Sella észrevétlenül tíz kilométerre megközelítette az öböl bejáratát, és vízre bocsátotta a magukkal hozott hat barchinót. A hat „rohamcsónak” másnap kora hajnalban átjutott a kikötőt védő záron, és az öböl belsejébe bejutva megrohanták az ott horgonyzó angol hajókat. A York nehézcirkálót két barchino találta el, s a hajó olyan súlyosan megsérült, hogy az angolok kénytelenek voltak partra futtatni. A cirkálón később német bombázók találatai újabb sérüléseket okoztak, és amikor az angolok kiürítették Krétát, a megfeneklett hajót, miután fegyverzetét és gépeit használhatatlanná tették, kénytelenek voltak hátrahagyni. (A cirkálót a háború után olasz kikötőben bontották le.) Úgyszintén találat érte a norvég Pericles tankhajót, mely két héttel később süllyedt el, amikor megpróbálták visszavontatni Alexandriába. Az olaszok két másik teherhajón is találatot jelentettek, ezt azonban az angolok nem ismerték el. (Meglepő módon a támadásban részt vevő mind a hat barchino pilótája túlélte az akciót, és angol fogságba került.)

A Souda-öböl elleni támadás, a Decima MAS első nagy sikere, csak megerősítette a gyanút, hogy az olaszok valamilyen nagyobb hadműveletet terveznek a térségben, melynek az öböl elleni támadás a bevezető lépése lett volna. Valójában azonban az akció nem volt a Gaudo Hadművelet része, az a Decima MAS saját vállalkozása volt, amelyre úgy tűnik, csak véletlenül került sor éppen a tervezett nagy hadművelet kezdetén. Azon kívül, hogy az eset jól jellemzi az olasz fegyveres erők koordinálatlanságát, az akció a sikere ellenére sem volt igazán szerencsés dolog, mivel csak még jobban felhívta az angolok figyelmét a térségre. A támadást követően Cunningham valóban meg is tette első intézkedéseit a feltételezett olasz támadás elhárítása érdekében.

Mindenekelőtt el kellett tüntetni az angol kereskedelmi hajókat az olasz támadás várható helyéről, vagyis Kréta környékéről. Az adott időpontban szerencsére csupán egyetlen, Pireuszba tartó konvoj tartózkodott ezeken a vizeken, ennek irányváltásra adtak parancsot. A Pireuszból éppen visszaindulni készülő másik konvojt visszatartották, és figyelmeztették a közelben tartózkodó többi hajót is, minél előbb hagyják el a területet. Cunningham fokozott légifelderítést rendelt el az olasz kikötők, és a Jón-tenger nyugati vizei felett, s ugyanekkor tengeralattjárókat vezényelt a térségbe, hogy figyeljék és jelentsék az olasz hajómozgásokat. Megerősítették a Souda-öböl védelmét, és készültségbe helyezték a görög haditengerészet hadihajóit is. Ugyanakkor Cunningham még mindig bizonytalan volt az olasz flotta szándékai felől, legalábbis erre utal, hogy egyik törzstisztjével, Manley Power kapitánnyal 10 schillingbe fogadott, kifutnak e az olasz hajók, vagy sem. A tengernagy arra tett, hogy az olaszok nem fognak jönni.

Az Égei-tengeren hajózók konvojok védelmét ellátó Force B hajói ekkor éppen Pireuszban horgonyoztak. A Henry Daniel Pridham-Wippell altengernagy parancsnoksága alatt álló köteléket négy cirkáló, az Orion, az Ajax, a Perth, és a Gloucester alkotta, a Második Romboló Flottilla négy hajójával, a Hasty, a Hereward, az Ilex, és a Vendetta rombolókkal együtt. A kötelék most parancsot kapott a kifutásra, s hogy az Égei-tengert elhagyva másnap, vagyis március 28-án reggel fél hétkor foglaljon állást a Gavdos-szigettől 30 mérföldre délre, és ott várja be az Alexandriából érkező főerőket. (A Vendettát géphiba miatt 29-én vissza kellett küldeni a kikötőbe.) Három másik romboló, a Juno, a Jaguar, és a Defender, Pireuszban maradt, készen az azonnali kifutásra, amennyiben szükség lenne rájuk. A repülőtereket szintén riadóztatták. A flotta elsősorban a RAF görög repülőterekre települt harminc Bristol Blenheim bombázójára, és a Kréta szigetén levő Malamé repülőterén állomásozó öt darab Swordfish torpedóvetőre számíthatott. Az Alexandriában álló főerők egyelőre még nem mozdultak, várták, mikor és hol fog feltűnni az ellenség.

Az olasz hajók ekkor már szintén a tengeren voltak. A Vittorio Veneto március 22-én hagyta el La Speziát, és másnap futott be Nápolyba, ahol megtették a végső előkészületeket a hadműveletre. A törzstiszteknek 25-én megtartott utolsó eligazítás után a csatahajó négy romboló kíséretében 26-án este fél tízkor futott ki Nápolyból, nagyjából ugyanakkor, amikor az Első és a Nyolcadik Osztag cirkálói is elhagyták Tarantót, illetve Brindisit. A felderítésre az olaszok is igyekeztek nagy hangsúlyt fektetni, a német és olasz repülőgépeken kívül a haditengerészet öt tengeralattjárót irányított őrjáratra a Kréta körüli vizekre, illetve Alexandria elé, hogy jelentsék az ellenséges hadihajók feltűnését.

A Vittorio Veneto március 27-én reggel haladt át a Messinai-szoroson, ahol csatlakozott hozzájuk a 3. Osztag három cirkálója, és az őket kísérő két romboló flottilla. A csatahajót addig kísérő X. Romboló Flottilla hajói itt leváltak a kötelékről, és Messinába hajóztak tankolni. A Szicília partjai mentén délkeletnek forduló hajórajhoz nem sokkal később csatlakoztak a Tarantóból és Brindisiből érkező hajók is. A kötelék a nap folyamán délkelet felé haladt, hogy azt a látszatot keltsék, a líbiai partok felé tartanak. A tiszta időben, nyugodt tengeren haladó hajók fedélzetén jó volt a hangulat, a legénység örült annak, hogy a hosszú tétlenség után végre kimozdultak a kikötőkből. A flotta harci morálja tehát kifejezetten magas volt.

A jó hangulat másnap délben romlott el kissé, amikor a kötelék élén haladó Trieste jelentette egy angol Short Sunderland felderítőgép feltűnését. A Veneto rádiósai rövidesen el is fogták az angol gép rádióüzenetét, melyben értesítette Alexandriát az ellenséges cirkálók feltűnéséről. Az olaszok számítottak rá, hogy nem sikerül teljesen észrevétlen maradniuk, tehát nem tulajdonítottak nagyobb jelentőséget az esetnek, különösen hogy a repülőgépről az olasz csatahajót láthatóan nem vették észre. Iachino jelentette az ellenséges gép feltűnését a parancsnokságnak, ahonnan várakozásának megfelelően azt az utasítást kapta, a hadműveletet folytatni kell. A főparancsnokság pedig ekkor már nemcsak azt tudta, hogy az angolok észrevették a hajókat, hanem azt is, hogy kiürítették a Kréta környéki vizeket, tehát valószínűleg számítanak a támadásra. Ennek ellenére mégis a folytatás mellett döntöttek, mivel tartottak attól, hogy a harci morálra nagyon negatívan hatna, ha a flottát megint visszarendelnék a kikötőkbe, ami mellesleg a németekre sem tenne jó benyomást.

Az angol hidroplán jelentése délután egy óra felé jutott el az alexandriai parancsnokságra. A gép pilótája három cirkálót és egy rombolót jelentett, Szicíliától 75 mérföldre keletre. Irányukat azonban rosszul mérte fel, s a délkelet felé haladó hajókról azt jelentette, azok keleti irányba, Kréta felé tartanak. Tehát egy téves jelentés vezette rá az angol parancsnokságot a helyes következtetésre, hogy az olasz flotta megindította a várt támadást a Kréta környéki vizeken hajózó angol konvojok ellen. (Az olaszok szerint viszont a megfejtett rádióüzenetekből az angolok már ekkor tisztában voltak a szándékaikkal, s a felderítőgépet csak azért küldték ki, hogy ezzel is leplezzék azt, hogy feltörték az olasz kódrendszert.)

Cunningham jó lehetőséget látott arra, hogy támaszpontjaitól távol végre harcra tudja kényszeríteni az olasz flottát. Viszont jól tudta, hogy ehhez meg kell lepnie az ellenséget, hiszen ha azok tudomást szereznek flottája közeledéséről, minden bizonnyal ezúttal is visszavonulnak előle, kihasználva hajóik nagyobb sebességét. A főerők Alexandriából való távozását tehát a britek mindenféle módon igyekeztek leplezni, és ebben a konspirációs tevékenységben Cunningham is részt vett. A tengernagy elhíresztelte, hogy golfozni indul, és az éjszakát a városban tölti. 27-én délután egy nagy bőrönddel a kezében elhagyta a támaszpontot, ügyelve arra, hogy lehetőleg minél többen lássák. Este hétkor azonban titokban már vissza is tért zászlóshajójára, és hozzálátott a flotta kifutásának előkészítéséhez.

Az angolok titkolózása és az ellenséges ügynököktől való félelme nem volt megalapozatlan, Alexandriában valóban nyüzsögtek a tengelyhatalmak kémei. A helyi lakosság nagy része utálta az angolokat, és már alig várta, hogy Rommel megérkezzen. A németeknek és az olaszoknak nem okozott nehézséget, hogy ügynököket toborozzanak a bennszülöttek közül. Ezenkívül a kikötő közelében ott volt az alexandriai japán konzulátus, ahonnan szintén szorgalmasan küldözgették a jelentéseket az olaszoknak.

Ennek ellenére Cunningham kissé színpadias akciója valószínűleg felesleges volt, Iachino enélkül sem volt tisztában az ellenség pontos erejével, sőt, még tartózkodási helyével sem. Az Alexandria felett 27-ére tervezett légifelderítés az időjárás délutáni rosszra fordulásával meghiúsult, nem rendelkeztek tehát percre kész információkkal, milyen hajók tartózkodnak a kikötőben. A helyi ügynökök jelentései alapján azt viszont a flotta indulásának idején már tudhatták, hogy a korábbi jelentések a két angol csatahajó megtorpedózásáról alaptalanok, az angoloknak tehát mindhárom csatahajója harcképes. A legfrissebb jelentések alapján azonban az olasz főparancsnokság azt is tudta, hogy 27-én délben még mindhárom csatahajó a kikötőben állt, tehát úgy tűnhetett, az angolok nem fogtak gyanút. Ugyanakkor azonban voltak olyan jelek, amelyek elbizonytalanították az olasz főparancsnokságot. A légifelderítés jelentette, hogy eltűntek az angol hajók a térségből, és észlelték az ellenséges rádióforgalmazás erősödését, illetve az angol légifelderítés aktívabbá válását is. A már megkezdett akciót azonban az olaszok már nem akarták lefújni, talán azért is, mert nem akartak ismét leégni a német szövetséges előtt. A főparancsnokság tehát a folytatás mellett döntött. A flottát észlelő angol felderítőgép miatt nem aggódtak különösebben, mivel úgy vélték, az nem juthatott más következtetésre, mint hogy a délkelet felé haladó hajók úti célja Líbia. Nem tudhatták, hogy az angol pilóták tévesen jelentették az olasz hajók útirányát.

A Supermarina azonban mégis elbizonytalanodott kissé, ezért végül úgy döntöttek, a biztonság kedvéért együtt tartják a köteléket, és törlik a Kréta északi partjai fölé tervezett betörést. A Iachinónak adott új utasításban tehát elrendelték, a teljes kötelék maradjon együtt, és így haladjon tovább az 1. Csoport számára eredetileg is tervezett útvonalon, a Gavdos-sziget felé. A viszonylag gyenge 2. Csoportot nem akarták a főerőktől elkülönítve kockára tenni, ezenkívül a rendelkezésre álló légierő nem volt elégséges ahhoz, hogy egyszerre mindkét csoportnak megfelelő támogatást nyújtsanak. (Jellemző, hogy erre már csak a hadművelet megkezdése után jöttek rá.)

Március 27-én este kilenckor, egy órával azután, hogy megalakult, és különvált az 1. Csoporttól, a 2. Csoportot már fel is oszlatták, és hajóit este tíz után visszarendelték a főerőkhöz. A döntés hátteréről azonban a kötelékparancsnokot, Iachinót, nem tájékoztatták. A két kötelék nem egyesült rögtön, egymással párhuzamosan, lassan közeledve haladtak tovább, és csak másnap, a végcél, a Gaudo-sziget környékén kellett volna ismét találkozniuk.

A főparancsnokság nem osztotta meg a tengernaggyal a felderítés információit arról, hogy a hadművelet területéről eltűntek az angol kereskedelmi hajók, és arról sem, hogy a német felderítés jelentése szerint egy angol anyahajó és egy csatahajó kifutott Alexandriából. (Utóbbi hír egyébként téves volt, az angol hajók csak este, sötétedés után hagyták el a kikötőt.) Iachino végig úgy tevékenykedett, hogy biztos volt benne, az ellenség nem tud a terveiről, ezenkívül nincsenek nehéz angol egységek a közelében, és nem is várható azok feltűnése.

Mindez döbbenetes, és nehezen magyarázható mulasztás volt a Supermarina részéről. A háború után Iachino elég egyértelműen célozgatott arra, hogy régi riválisa, Campioni tengernagy szándékosan nem közölte vele ezeket a hadművelet szempontjából létfontosságú információkat, melyek birtokában pedig az események talán másként alakulhattak volna.

Iachino azt is állította, hogy bár a flotta nápolyi tartózkodása alatt több ízben is beszélt telefonon a római parancsnoksággal, arról sem tudott, hogy a két angol csatahajó megtorpedózásáról szóló korábbi hír téves volt. Az újabb kutatások szerint azonban ezt az olasz felderítés már március 24-én megerősítette, Iachino tehát még a Nápolyból való indulás előtt értesülhetett arról, hogy mindhárom angol csatahajó harckész állapotban van, de legkésőbb 27-én erről bizonyosan tudomást szerzett, amikor a Vittorio Veneto rádiója fogta a rodoszi támaszpont erre vonatkozó jelentését. (Campioni és Iachino viszonya egyébként korábban is elég feszült volt, a Második Kötelék parancsnokaként Iachino rendszeresen bírálta Campioni-nak, az Első Kötelék parancsnokának a döntéseit, és Campioni úgy vélte, operatív parancsnoki tisztségéből való felmentését nem kis részben Iachino aknamunkájának köszönhette. Aztán hogy a sértett Campioni valóban szándékosan tartotta volna vissza a felderítés információit, hogy ezzel is keresztbe tegyen régi riválisának, az utólag már nem bizonyítható.)

Hogy a flottának ne kelljen arra várnia, amíg a római főparancsnokságon megfejtik, és – rendszerint többórás késéssel – továbbítják a köteléknek az ellenség elfogott rádiótáviratait, Nápolyban a haditengerészet egy kódfejtő alakulata is felszállt a Veneto fedélzetére, Eliso Porta korvettkapitány vezetésével. A csatahajó rádiósai által elfogott ellenséges üzeneteket így helyben meg tudták fejteni, azonban a Veneto rádiója nem fogott el minden üzenetet.

Az olasz parancsnok tehát úgy indult az ütközetbe, hogy téves információi voltak az ellenség erejéről, és helyzetéről. Az olasz kötelék így az éjszaka során gyanútlanul hajózott tovább Kréta felé. A három kötelék külön, de egymás közelében haladt, és a hajnali órákra a Kréta nyugati csücskénél fekvő Krio-fok magasságáig jutott el. Sansonetti altengernagy cirkálói haladtak elöl, mögöttük tíz kilométerrel hátrébb, és tőlük északabbra haladt a Vittorio Veneto, míg Cattaneo altengernagy hajói valamivel távolabb, a zászlóshajótól mintegy 30 km-re északnyugatra hajóztak. Az idő nyugodt volt, a tenger csendes, a kissé párás, ködös levegő mellett pedig mérsékelten jó látási viszonyok voltak. Az olaszok változatlanul azt hitték, az ellenség főerőinek a csatahajói Alexandriában horgonyoznak, és már nem lesznek képesek a hadműveletbe beavatkozni.

Az angol kötelék azonban már szintén a tengeren volt, és gyorsan közeledett az olaszok felé. Feltűnő távozását követően Cunningham sötétedéskor titokban visszatért a kikötőbe, és 27-én este hét órakor az angol flotta hajói megkezdték a kifutást Alexandriából. A kötelék fő ütőerejét a három Queen Elizabeth osztályú csatahajó, a Warspite, a Valiant, és a Barham jelentette. A korábbi eseményekből okulva az angolok úgy látszik, igyekeztek azonos képességű hajókból összeállítani az egyes kötelékeket, hogy a lassabb vagy gyengébb hajók ne akadályozzák a többieket. Cunningham kötelékének, a Force A-nak a csatahajóit tehát ezúttal ugyanazon osztály egységeiből állították össze, ám az egységesítés ennek ellenére sem sikerült teljesen. Az osztály öt csatahajójából ugyanis pénzügyi okok miatt, illetve mert a háború kitörése félbeszakította a programot, csak három hajót sikerült korszerűsíteni. A Warspite, a Valiant, és a Queen Elizabeth a háború előtti években teljes körű modernizáción esett át. Hajtóműveiket kicserélték, páncélzatukat megerősítették, tüzérségüket korszerűsítették és részben cserélték, új felépítményeket, és hangárakban elhelyezett felderítő repülőgépeket kaptak. Az osztály másik két hajóján, a Malayán és a Barhamon azonban már nem volt idő ezt a korszerűsítést végrehajtani, a hajók tehát nagyjából az első világháborús állapotukban maradtak. Ez most főleg azért okozott gondot, mert a Barham sebessége jó két csomóval volt kisebb, mint korszerűsített testvérhajóié, a többiek tehát kénytelenek voltak hozzá igazodni. Ennek egyelőre nem volt jelentősége, mivel a Warspite hajtóműveinek géphibája miatt a kötelék a kifutást követően néhány óráig legfeljebb 20 csomóra volt képes. A csatahajó kondenzátorainak csöveibe került iszap, és pár óráig eltartott, mire sikerült kitisztítani onnan. (A hasonló meghibásodások nem számítottak ritkaságnak a sekély vizű, iszapos fenekű kikötőkben, ahol a hajócsavarok által felkavart iszap gyakran bejutott a hűtővíz vezetékekbe.)

Az angol csatahajók külön-külön a korszerűsítés ellenére sem rúghattak volna labdába a Vittorio Veneto mellett, ám hárman együtt már igen nagy tűzfölényben voltak az olasz hajóval szemben. A kötelék 24 darab 38 cm-es ágyújával szemben az olasz csatahajó csak nagyobb sebességében bízhatott, és abban, hogy idejében sikerül kikerülnie az angol ágyúk lőtávolságából. Ezzel természetesen Cunningham is tisztában volt, és tudta, csak akkor van esélye a sikerre, ha sikerül valahogy lelassítania az olasz csatahajót. Erre a legcélravezetőbb módszernek a repülőgépek torpedótámadása ígérkezett.

A csatahajókkal együtt futott ki Alexandriából a flotta kilenc rombolója is. A Tizedik Flottilla öt hajóját – Stuart, Greyhound, Griffin, Havock, Hotspur – Cunningham erősítésként előreküldte, hogy azok minél hamarabb csatlakozhassanak Pridham-Wippell kötelékéhez. A csatahajókat a Tizennegyedik Flottilla négy rombolója, a Jervis, Janus, Mohawk, és Nubian kísérte. A Force A talán legfontosabb hajója, a sérült Illustrious pótlására alig néhány nappal korábban, március tizedikén érkezett Formidable repülőgép-anyahajó ekkor már szintén a tengeren volt. A hajó már késő délután kifutott, és miután felvette a szárazföldi repülőterekről induló gépeit, éjszaka csatlakozott a kötelékhez. A repülőgépek ekkoriban szokásosnak mondható, állandó hiánya miatt az anyahajó még az egyébként is alulméretezett gépállományát sem tudta teljesen feltölteni. Fedélzetén ekkor mindösszesen 27 repülőgépet hordozott, 13 darab Fulmar vadászbombázót, valamint tíz Albacore, és négy Swordfish torpedóvetőt.

Az Alexandriából kifutó angol köteléket még az éjszaka észrevette a Kréta és Alexandria közti területre felderítésre kiküldött egyik olasz tengeralattjáró is. A hajóról a sötétben nem látták az ellenséget, ám jól hallották a csavarzörejeket, melyekből arra következtettek, valószínűleg nehéz egységek is vannak közöttük. Az olasz főparancsnokság azonban a tengeralattjárókkal sem közölte, milyen okból kell felderítést végezniük, ugyanúgy, ahogy a hajóknak elvileg támogatást adó repülőgépekkel sem közölték, tulajdonképpen milyen hadműveletben is vesznek részt. A tengeralattjárón azt hitték, a szokásos rutinbevetésen őrjáratoznak, és csak másnap tájékoztatták a parancsnokságot az előző éjszakai megfigyelésükről, melyet nem tartottak különösebben fontosnak.

Az olasz és az angol flotta a csendes, nyugodt éjszakai vizeken egyenesen egymás felé tartott. Találkozásuk elkerülhetetlen volt, mivel nemcsak a két flotta úti célja, a Gavdos-szigettől 20, illetve az angoloknak 30 mérföldre délre fekvő pont volt majdnem azonos, hanem ezt a pontot ráadásul még gyakorlatilag ugyanakkor is kellett elérniük, az angoloknak fél hétre, az olaszoknak hétre. (Ez a különös egybeesés csak felerősítette az olaszok későbbi gyanakvását, hogy az angolok a rádiótáviratok megfejtése révén eleve tisztában voltak az ő hadmozdulataikkal.)

Március 28-án hajnalban, alighogy kivilágosodott, mind az olasz, mind az angol hajókról felderítőgépeket indítottak, derítsék fel az ellenséges hajók helyzetét. Iachino úgy tervezte, ha reggel hétig nem találnak semmit, visszafordulnak a hazai partok felé. Az angolok nagyjából tudták, mire számíthatnak, az olaszok azonban csak azzal voltak tisztában, hogy a Pireuszban állomásozó cirkálók feltehetően a tengeren vannak valahol, s ők elsősorban a kereskedelmi hajók konvojait keresték. Reggel fél hétkor azonban mást találtak.

(Folyt. köv.)