Az olasz haditengerészet fő támaszpontja elleni légitámadás gondolata egyáltalán nem volt új keletű. Az angol oldalon már az etióp válság idején, 1935-ben felmerült az ötlet, hogy az olasz flottát torpedóvető repülőgépek Taranto elleni légitámadásával kellene semlegesíteni, ha háborúra kerülne sor Olaszországgal. (Az elképzelés eredete talán még ennél is régebbre nyúlik vissza, 1918-ra, amikor az angolok a német kikötők ellen terveztek hasonló, anyahajókról indított légitámadásokat.) A háború első hónapjaiban az Egyiptomban állomásozó angol légierő egy sor eredményes támadást intézett a líbiai olasz kikötők ellen, és alighanem ezek sikerét látva jutott eszébe ismét valakinek a Taranto elleni légitámadás ötlete. A helyzet különösen kedvező volt, hiszen ekkortájt érkezett meg Alexandriába az Illustrious, tehát Cunningham-nek egy ideig egyszerre két anyahajó is rendelkezésére állt. A pilóták már szeptembertől gyakorolni kezdték a sekély vízben végrehajtott torpedóvetést. A támadás eredetileg tervezett időpontja október 21-e volt, Trafalgar napja. Az Illustrious fedélzetén kitört tűz miatt azonban az akciót el kellett napolni, majd meg kellett várni a következő holdtöltét, miután az éjjeli támadást teliholdnál, jó látási viszonyok között akarták lebonyolítani. Nem sokkal indulás előtt aztán az Eagle sérült meg egy közelben becsapódó bombától, ám az angolok már nem akartak tovább várni, és megindították a hadműveletet, bár Cunningham is kételkedett benne, egyetlen anyahajóval képesek lesznek e elérni a várt eredményeket.

A Judgement hadművelet nem önálló akció volt, hanem egy nagyszabású, komplex, szinte az egész Földközi-tengerre kiterjedő hadművelet-sorozat egyik eleme. A Taranto elleni támadással egy időben került sor a Coat hadműveletre, melynek keretén belül a Force H által fedezett konvoj erősítést és utánpótlást szállított Gibraltárból Máltára. Ugyanekkor az Alexandriából induló MW3 konvoj ellátmányt szállított Görögországba és Máltára, az ME3 konvojjal a szállítmányukat kirakodott üres teherhajók hajóztak vissza Máltáról Alexandriába, az AN6 konvojjal pedig tankhajók vittek üzemanyagot Alexandriából Görögországba. A Force H kötelékéből kiváló Ark Royal repülőgépei támadást indítottak Cagliari kikötője ellen – ez volt a Crack hadművelet –, míg a Cunningham flottájáról leváló cirkálók és rombolók portyára indultak az otrantói szorosba. Mindezekre az akciókra, a tarantói támadással együtt, november 6 és 14 között került sor, az MB8 hadművelet keretein belül. Angol részről összesen öt csatahajó, két anyahajó, egy monitor, tíz cirkáló, és harminc romboló vett részt a hadműveletekben, melyek az olasz flotta és légierő gyenge és hatástalan ellenállásába ütköztek csak.

A legnagyobb szabású akció kétségtelenül a Taranto elleni támadás volt, melynek végrehajtására Cunningham flottája november hatodikán délután futott ki az alexandriai kikötőből. A teljes létszámban, négy csatahajóval, egy anyahajóval, négy cirkálóval és 13 rombolóval kifutó flottáról másnap levált a Barham csatahajó és három romboló, melyek az MW3 konvoj védelmét látták el. Az olaszok tudtak az angol hajók kifutásáról, de miután nem ismerték az ellenség helyzetét, a főparancsnokság ezúttal sem engedte kifutni a flottát. Az olaszok egyébként is azt hitték, a kötelék csak a szokásos konvojkíséretet látja el, és annak Máltára való megérkezése után visszatérnek Alexandriába.

Cunningham megvárta, amíg a konvojok biztonságban célba értek, és csak ezt követően, november 11-én indította útnak négy cirkáló és négy romboló kíséretében az Illustrioust Taranto felé. Ő maga a csatahajókkal távolról követte őket. A teljes sebességgel haladó Illustrious este fél kilenckor jutott el a tervezett pozícióba, 170 mérföldre az olasz kikötőtől, ahonnan már indíthatta gépeit. Közben három cirkáló és két romboló elhagyta a köteléket, hogy Henry Daniel Pridham-Wippell altengernagy parancsnoksága alatt benyomuljon az Otrantói-szorosba, hogy ott ellenséges konvojokat támadjon, és megjelenésével elterelje az olaszok figyelmét a főerőkről.

Ebben az időben gyakorlatilag a teljes olasz flotta Tarantóban állt. Itt volt mind a hat csatahajó, a hét nehézcirkáló, két cirkáló, 29 romboló, s több tucat kisebb hadihajó és tengeralattjáró. A kikötő légvédelme igen erős volt, 101 légvédelmi ágyú, és csaknem 200 gépágyú mellett ballonzár is védte a flottát. A horgonyzóhelyeket torpedóvédő hálókkal védték, a hálózár azonban korántsem volt olyan nagy kiterjedésű, mint amilyennek lennie kellett volna. A flotta közel 13 kilométernyi háló telepítését tartotta szükségesnek a hajók megbízható védelméhez, ám az adott időpontban ennek kevesebb, mint harmada, alig négy kilométer volt csak lefektetve. Kétkilométernyi háló még a raktárakban várt a telepítésre, a többi pedig, bár már meg voltak rendelve, még mindig nem érkezett meg. A hálók ráadásul alig tíz méter mélyen értek a vízbe, tehát a nagy mélységre állított torpedók könnyen átmehettek alattuk.

Az első angol támadóhullám 12 repülőgépe este 11 óra körül érkezett meg a kikötő elé. A támadásra tiszta égboltnál, telihold mellett, kiváló látási viszonyok között került sor. Először két gép világítóbombákkal megvilágította a célpontokat, majd a bombákkal felszerelt négy repülő az olajtartályokat bombázta. Végül a torpedókkal felszerelt hat Swordfish támadta az olasz csatahajókat. Negyed tizenkettőkor egy nagy mélységre állított torpedó a Cavour alatt robbant, hatalmas léket szakítva a hajófenékbe, melyen át a víz gyorsan kezdte elönteni a hajó belső tereit.

Nem sokkal később a Littoriót találta el két torpedó. Az egyik az elülső lövegtornyok mellett robbant, ám a Pugliese rendszer kitartott, és a belső torpedóvédő válaszfal nem szakadt át. A másik torpedó valószínűleg rosszul működött, vagy rossz mélységre állították, mert közvetlenül a vízvonal alatt találta el a hajó tatját, és a robbanás erejének nagy része a levegőben szóródott szét, bár a hajó kormányszerkezete így is megrongálódott. Az olasz légvédelmet idejében riasztották, és az ágyúk rögtön heves tüzet zúdítottak a támadókra, ám csupán a Cavourt eltaláló gépet sikerült lelőniük.

A második hullámban kilenc repülőgépet akartak az Illustriousról indítani, ám a felszállási előkészületek közben két, bombákkal felszerelt gép összeütközött. Egyiküket sikerült gyorsan kijavítani, és ha késve is, de elindítani a fél tízkor startoló másik hét repülőgép után. A második hullám nem sokkal éjfél előtt ért Taranto légterébe, és a heves légvédelmi tűz ellenére sikeresen végrehajtotta a támadást. Az olaszoknak ezúttal is egyetlen repülőgépet sikerült csak lelőniük. Az angoloknak két torpedótalálatot sikerült elérniük, egy torpedójuk a Duilio, egy pedig a Littorio orrát találta el. A késve érkező nyolcadik Swordfish egy bombatalálatot ért el a Trento nehézcirkálón, ám a bomba nem robbant fel.

A sérült hajókat az olaszok igyekeztek gyorsan sekély vízbe vontatni. A Duiliót partra futtatták, és a vontatók megpróbálták a Cavourt is partközelbe vontatni, azonban a súlyosan sérült hajó vontatás közben elsüllyedt. A hajótest teljesen elmerült, a csatahajónak csak lövegtornyai és felépítménye állt ki a vízből.

A Littorio az első két találatot jól bírta, a hajó nem szenvedett tőlük igazán súlyos sérülést. A harmadik találat azonban az orr részt érte, ahol a Pugliese rendszer már nem védte a hajót. A robbanás, melynek erejét a sekély víz is felerősítette és a hajótestre fókuszálta, hatalmas, 10×15 méteres léket szakított a hajótestbe, melyen át a víz gyorsan elöntötte az elülső páncélozott keresztválaszfal és a horgonycsörlők alatti válaszfal közti teret. Külön baj volt, hogy a találat a hajót pont az elülső dízelgenerátorok terménél érte, melyet a vízbetörés pillanatok alatt elöntött. Miután a villamos hálózat is megsérült, a hajó egész orr része áram nélkül maradt, vagyis a víztelenítő szivattyúk leálltak. A szellőzőjáratokon és a kábelek mellett a víz kezdett betörni az orr még el nem öntött rekeszeibe is. Mivel tartottak tőle, hogy a hajót nem lehet a felszínen tartani, ha a teljes orr részt elönti a víz, a Littorio önerőből felfutott a partra, két kilométerre eredeti horgonyzóhelyétől. Amikor a hajó orra, mely addig még a víz felett volt, belefúródott a fenék iszapjába, még jobban lebillent, és az orrfedélzet víz alá került. A még el nem öntött elülső rekeszekbe most felülről, a fedélzet felől tört be a víz, és rövidesen a teljes orr rész, egészen a lövegtornyokig a víz alá merült.

Az olasz flotta embervesztesége 49 fő volt.

A támadás végrehajtása után az Illustrious ugyanolyan észrevétlenül vonult vissza, ahogy érkezett. Az angol haditengerészet összes vesztesége mindössze két lelőtt repülőgép, illetve a le és felszállások közben összetört három Swordfish volt.

Az angolok bizonytalanok voltak a támadás eredményessége felől, és tizenharmadikára egy második rajtaütést terveztek, amit azonban a közben viharossá váló időjárás miatt töröltek. Miután az Illustrious visszaérkezett a főerőkhöz, Cunningham megfordult, és visszaindult Alexandriába. Az Otrantói-szorosba küldött kötelék eközben rábukkant egy Albániából Olaszországba visszatérő konvojra, és annak mind a négy teherhajóját elsüllyesztette, valamint súlyosan megrongálta a konvojt kísérő egyik rombolót. A támadók elfogására az olaszok nagy erőkkel futottak ki Valonából és Brindisiből, az angol hajóknak azonban ezúttal is sikerült sértetlenül visszavonulniuk.

A tarantói támadás sikere nagy csapást és nagy szégyent jelentett az olasz haditengerészetnek. Az angolok korábban már számos támadást intéztek a líbiai kikötőkben álló olasz hadihajók ellen, nagy veszteségeket okozva azoknak, az olaszok tehát lehettek volna óvatosabbak is. Úgyszintén éberségre inthette volna őket a néhány hónappal korábban a Mers el Kebirben horgonyzó francia Dunkerque, és a Dakarban álló Richelieu ellen intézett angol légitámadások, melyeket szintén anyahajókról indítottak. Elővigyázatlanságuk mellett az olaszok felkészületlenek is voltak, s védelmi intézkedéseik nem voltak megfelelőek. A nagyszámú csöves légvédelem tüzelése nem volt összehangolva, és nem volt irányítva, a tüzérek saját belátásuk alapján lövöldöztek mindenfelé. A felderítés nem először, és nem is utoljára ismét teljes csődöt mondott. Nem volt képes előre jelezni a támadást, és nem vette észre sem a közeledő, sem a támadás után visszavonuló angol köteléket.

A csatahajók is a vártnál gyengébben szerepeltek, ami alapos vizsgálatot vont maga után. Ez annyiból megnyugtató eredménnyel zárult, hogy kiderítette, a hajók elsüllyedése nem a konstrukció alapvető gyengeségének, vagy hibás voltának volt köszönhető, hanem elsősorban a válaszfalakon átvezető csövek és kábelek rossz szigetelésének, melyet a betörő víz gyorsan kimosott, és ezt követően át tudott folyni a szomszédos rekeszekbe is. A szellőzőrendszerek el voltak látva a víz terjedését megakadályozó visszacsapó szelepekkel, ezek azonban teljesen rossznak bizonyultak. Képtelenek voltak megállítani a betörő vizet, ami a szellőzőcsöveken keresztül gyakorlatilag akadálytalanul terjedhetett a hajókban. Másik súlyos probléma volt a hajók kárelhárítása, melyről kiderült, hogy rosszul van megszervezve, és emberei rosszul vannak kiképezve. A következő hónapokban az olaszok komoly erőfeszítéseket tettek a feltárt hibák és hiányosságok felszámolására, s mint később kiderült, ebbéli igyekezetük nem is maradt eredmény nélkül.

A támadás egy másik következménye volt, hogy törölték a görög partok ellen a következő napokra tervezett támadásokat. Az olasz haditengerészet ugyanis, hogy végre csináljon valamit, és elhallgattassa a flottát érő egyre súlyosabb bírálatokat, november 13-ra nagyszabású támadást tervezett a Souda-öböl és Zakynthos ellen. A majdnem a teljes flotta részvételével végrehajtott bevetésen a csatahajók és a cirkálók az itteni görög kikötőket ágyúzták volna, partraszállást viszont nem terveztek. Az egész akció végül is csak propagandisztikus szempontból lett volna jelentős, és célja igazából csak az volt, hogy javítsa a haditengerészet megítélését. A célpontok csekély katonai jelentőséggel bírtak, leküzdésük gyakorlatilag semmiben sem segítette volna a szárazföldön harcoló csapatokat.

A tarantói katasztrófát követően azonban ezt a PR akciót is azonnal törölték, az épségben maradt egységeket pedig a támadás másnapján, november 12-én átirányították a biztonságosabb Nápoly kikötőjébe. A délután kifutó kötelék másnap délután érkezett meg Nápolyba, Tarantóban csak a sérült hajók maradtak.

Mindez gyökeres változást jelentett a Földközi-tengeri erőviszonyokban. Az angol flotta, mely most már használhatta a görög támaszpontokat is, most először került számbeli fölénybe az olasz haditengerészettel szemben. Az angol hajók szinte háborítatlanul közlekedhettek Gibraltár és Alexandria között, akár a békeidőkben, és zavartalanul juttathatták el a hadianyagot Máltára és Görögországba. Az olasz hadihajók Nápolyba való visszavonulásával azok még távolabb kerültek a hadszíntértől, és ezzel gyakorlatilag teljesen szabad kezet adtak az alexandriai angol köteléknek. Az ott állomásozó angol flotta egy részét, a Malaya és a Ramillies csatahajókat, valamint négy cirkálót, rövidesen vissza is irányították a Home Fleet, illetve a gibraltári Force H kötelékéhez. A kiütött, és egyébként is teljesen impotensnek bizonyuló olasz haditengerészettel szemben már nem volt szükség a jelenlétükre, az Atlanti-óceáni konvojok kíséretében viszont nagy hasznukat vették.

Alig néhány nappal Taranto után az angolok egy újabb, nagy erőkkel védett konvojt indítottak útnak Máltára. Az olasz flotta túlélő hajói, talán hogy megpróbálják kiköszörülni a becsületükön esett csorbát, 16-án kifutottak Nápolyból, ám miután a felderítés megint szem elől tévesztette az angol hajókat, és az időjárás is rosszra fordult, a parancsnokság másnap délután már vissza is rendelte őket. A rossz idő miatt az angol anyahajókról Máltára indított repülőgépek is nagy veszteségeket szenvedtek, ráadásul miután jelentést kaptak az Admiral Scheer feltűnéséről az Azori-szigetek környékén, a Force H hadihajóit visszarendelték Gibraltárba. A hadműveletet így idő előtt kénytelenek voltak félbeszakítani, és nem került sor a szardíniai olasz támaszpontok tervezett bombázására sem.

Egy héttel később egy újabb konvoj indult Gibraltárról Máltára, majd onnan tovább Alexandriába. Ugyanekkor Görögországba is konvojt indítottak Alexandriából, s az angol légierő támadta a szardíniai és a rodoszi olasz támaszpontokat is. Az olasz felderítés november 25-én észlelte először a Gibraltárból induló hajókat, és azt hitték, az angolok az olasz támaszpontok elleni támadásra készülődnek. Az Inigo Campioni vezette olasz flotta, a Vittorio Veneto és a Cesare csatahajókkal, 26-án futott ki Nápolyból, azzal a szigorú utasítással, hogy csak kedvező körülmények között bocsátkozhatnak harcba.

A Force H hajóit először olasz torpedónaszádok észlelték 26-án, nem sokkal éjfél után. Délelőtt az olasz cirkálókról indított felderítőgépek is megtalálták az ellenséges köteléket, Campioni azonban csak némi habozást követően, tizenegy óra után indult az ellenség felé. Nagyjából ugyanekkor vették észre az Ark Royal gépei is az olaszokat. Somerville dél felé irányította a konvojt, hogy kitérjenek az olaszok elől, maga pedig az ellenség felé indult flottájával, melyhez a Renown csatacirkálón kívül a Ramillies csatahajó, az Ark Royal anyahajó, valamint öt cirkáló tartozott.

Dél körül az olasz felderítőgépek pontos jelentést küldtek Campioninak az ellenség erejéről. Korábban a felderítés csak egy csatahajót jelentett, ám most, amikor megtudta, hogy két angol csatahajóval áll szemben, az olasz tengernagy a visszavonulás mellett döntött, megfelelően a főparancsnokság általános utasításainak, mely megtiltotta a tengernagyoknak, hogy túlerőben levő, vagy azonos erejű ellenséges erőkkel szemben ütközetet vállaljanak. A fordulással azonban már elkéstek, közben ugyanis a két flotta előtt haladó cirkálók egymás látóterébe kerültek, és 12.20-kor, 23.800 méter távolságról, tüzet nyitottak egymásra. A tüzeléshez valamivel később csatlakozott a Renown is, a mindössze 20 csomóra képes Ramillies azonban lemaradt, és csak ágyúi lőtávolságának legszéléről eresztett meg két sortüzet.

Az olasz cirkálók füstfüggöny védelmében igyekeztek visszavonulni, az ellenségtől azonban nem tudtak elszakadni, ugyanis az egyik kazán meghibásodása miatt a Fiume csupán 28 csomós sebességre volt képes. (Hasonló okok miatt a Renown sem tudott ennél gyorsabban haladni.) Campioni tehát kénytelen volt csatahajóival a cirkálók felmentésére indulni.

Az olasz tüzérek jól céloztak, és pontosabban lőttek, mint az angolok, azonban az ágyúk nagy szórása lerontotta a célzás pontosságát. Mindössze két találatot értek el a Berwick cirkálón, mely súlyosan megsérült, két hátsó lövegtornya üzemképtelenné vált, de végig kötelékében maradt. Olasz oldalon a Lanciere romboló kapott három 15 cm-es találatot, melyekből csak az egyik gránát robbant fel, az viszont a legrosszabb helyen, a hajó gépházában. Egyetlen működő hajtóművel és 23 csomós maximális sebességgel a Lanciere még el tudta hagyni a harcteret, de nem sokkal később teljesen mozgásképtelenné vált, és végül az Ascari rombolónak kellett bevontatnia Cagliari kikötőjébe.

A Lanciere valószínűleg nem menekült volna meg, ha délután egy órakor nem avatkoznak be az ütközetbe az olasz csatahajók is. Megérkezése után Campioni a cirkálóival azonos irányba fordulva folytatta a visszavonulást, miközben a hátsó lövegtorony ágyúiból a Vittorio Veneto összesen 19 lövést adott le az ellenségre, 28,5 és 32,5 km közti távolságokról. A Cesare nem nyitott tüzet, mivel az ellenség az ő 32 cm-es ágyúinak a lőtávolságán kívül volt. A cirkálói közelében becsapódó nehézgránátok hatására Somerville negyed kettőkor félbeszakította az üldözést, és a tüzelést beszüntetve dél felé visszavonult hajóival. Az angol konvojok közben valamennyien célba értek, veszteségek nélkül.

A Spartiventó-foki ütközet után mindkét tengernagyot súlyos bírálatok érték odahaza. Churchill – sokadszorra – Somerville menesztését követelte, azt állítva, a tengernagyból hiányzik a támadó szellem, és az olaszok az ő lagymatag hozzáállása miatt tudtak kereket oldani. Az Admiralitás vizsgálata azonban arra az eredményre jutott, hogy a tengernagy, aki mellett beosztott tisztjei ezúttal is teljes mellszélességgel kiálltak, helyesen járt el, és felmentették a vádak alól. Campionit szintén bírálták, mert kedvező győzelmi lehetőséget szalasztott el. A Vittorio Veneto sokkal modernebb, nagyobb ütőerejű csatahajó volt, mint a nagyon gyenge páncélzatú Renown, vagy a lassú és elavult Ramillies. A Cesaréval az oldalán Campioni egyértelmű fölényben lett volna Somerville-el szemben, aki egyébként éppen ezért vonult vissza. Az olasz tengernagy azonban a kapott parancsoknak megfelelően cselekedett, melyek egyértelműen megtiltották az azonos erejű, vagy erősebb ellenséggel való ütközet vállalását, márpedig a darab-darab összehasonlításban az angolok legalább egyenlő erőt képviseltek. Az olaszokat ezenkívül komolyan aggasztotta az Ark Royal jelenléte, melynek gépei többször is támadták őket, igaz, eredmény nélkül.

Az ütközet más szempontból is tanulságos lehetett volna. (De nem lett.) A statisztika szerint az ütközet javát megvívó olasz nehézcirkálók összesen 658 darab 203 mm-es gránátot lőttek ki, melyekből kettő talált célba. Ez 0,3 százalékos találati arány. A cirkálók parancsnoka, Angelo Iachino altengernagy, a pocsék eredményeket utóbb azzal magyarázta, a gyakori irányváltások, a pára és a füst, az amúgy is elavult távolságmérők régóta cserére szoruló optikái, és úgy általában az elégtelen felszerelés okozta azt. Azonban az angol cirkálók eredményei semmivel sem voltak jobbak, és a későbbi ütközetekben nagyjából ugyanilyen találati arányokat produkált mindkét fél. A rossz eredményeknek ugyanis sokkal egyszerűbb oka volt, mint Iachino magyarázkodása. A korabeli célzóberendezésekkel egyszerűen képtelenség volt egy mozgó célpontra 20 km-nél nagyobb távolságokra pontosan célozni. Ez meglehetősen nagy horderejű felismerés lehetett volna, hiszen az első világháború után a németeket kivéve minden haditengerészet az igen nagy távolságokról megvívott tengeri csatákra készült, sőt, a csatahajókat is kimondottan erre számítva tervezték meg. Most ez a doktrína mondott csődöt, amit viszont senki sem vallott be. Az olaszok továbbra is a nagy lőtávolságról vívott harcot erőltették, és később is a rossz távolságmérőkkel magyarázták a rossz találati arányokat.

A haditengerészet extrém óvatossága felidegesítette, eredménytelensége pedig csalódással töltötte el Mussolinit. A haditengerészet gyatra teljesítményt nyújtott, az ellenség szinte zavartalanul folytathatta műveleteit az egész Földközi-tengeren. Mikor a Duce mindezt számon kérte Cavagnaritól, a tengernagy egyáltalán nem jött zavarba, hanem szemrebbenés nélkül visszabeszélve Mussolininak kijelentette, a maga részéről nem tartja megalapozottnak a bírálatokat. A flotta szerinte megtette, ami tőle tellett, és ő a jövőben is az addig folytatott taktikát szándékozik tovább követni.

Alighanem ez volt az utolsó csepp a pohárban. A felbőszült Duce 1940 december hetedikén menesztette hivatalából Cavagnarit és helyettesét, Odoardo Somigli tengernagyot, s helyükre december tizedikén Arturo Riccardi és Inigo Campioni tengernagyokat nevezte ki. Az addig két kötelékre, a csatahajókból álló Első Kötelékre (I. Squadra Navale), és a nehézcirkálók által alkotott Második Kötelékre (II. Squadra Navale) osztott flottát egyesítették, és a haditengerészet gerincét képező hajóraj operatív irányítását Campioni helyett Angelo Iachino altengernagy vette át, aki addig a nehézcirkálók osztagát vezette. A váltás azonban nem hozta meg a várt eredményeket. Az ekkor 62 éves Riccardi, aki szakmai reputációját főleg a vitorlás iskolahajók osztagának parancsnokaként szerezte, ugyanolyan régimódi, begyöpösödött tengerész volt, mint Cavagnari, és gyakorlatilag ugyanazt csinálta tovább, mint elődje.

Az olasz haditengerészet vesszőfutásának a következő állomása Nápoly volt, ahová a flotta a tarantói támadás után települt át. Az angolok már korábban is támadták a kikötőt a Máltán állomásozó Wellington bombázókkal, és a gyenge ellenálláson felbuzdulva elhatározták, a korábbi egy-két gépes támadások helyett most egy nagyobb szabású akciót indítanak az ott horgonyzó hajók ellen. A december 14-ről 15-re virradó éjszakán végrehajtott támadásban végül kilenc Wellington vett részt, melyek a légvédelem heves, de koordinálatlan és hatástalan tüzében veszteség nélkül végrehajtották a támadást. A Pola nehézcirkálót két 114 kg-os bomba találta el, melyek tönkretették a hajó villamos hálózatát. A cirkáló kis híján elsüllyedt, csak a mellette horgonyzó hajók segítségével sikerült a felszínen tartani. A bombák ezenkívül elsüllyesztettek egy teherhajót, két másikat pedig megrongáltak.

Konstatálva, hogy Nápoly légvédelme nem képes megfelelően ellátni a flotta védelmét, a hajókat december 15-én ismét máshová vezényelték, ezúttal La Maddalenába. Csak egy hét múlva tértek vissza Nápolyba, miután a kikötő légvédelmét megerősítették, és füstfejlesztő berendezéssel látták el.

1941 januárjának első felére az angolok ismét nagyszabású, az egész Földközi-tengerre kiterjedő hadműveletet terveztek. Az Excess hadművelet keretén belül három konvojt indítottak útnak, melyek a már szokásosnak mondható útvonalakon közlekedtek Gibraltár és Alexandria között, miközben erősítést és ellátmányt juttattak el Máltára. A konvojokat ezúttal is a Force H és Cunningham alexandriai Mediterrán Flottája biztosította, melyeket összesen hat harccsoportra osztottak szét. A hadművelet bevezetéseként január nyolcadikán ismét angol bombázók támadták a Nápolyban horgonyzó olasz hadihajókat. A légvédelem ezúttal felkészülten várta a támadókat, és idejében füstfüggönyt vontak a kikötő fölé. Egyetlen hajót sem ért találat, csak a Cesare szenvedett kisebb repeszsérüléseket néhány közeli becsapódástól. A főparancsnokság ennek ellenére úgy döntött, még messzebb viszi a hajókat, és következő napon azokat átirányították a biztonságosnak gondolt La Speziába. Ezzel viszont már olyan messze kerültek a harcok fő színterétől, a Málta körüli vizektől, hogy az ott folyó harcokba eredményesen beavatkozni nem tudtak. Néhány nappal később ez ki is derült, amikor tengerre küldték a Vittorio Veneto és Andrea Doria csatahajókat, próbálják meg elfogni a súlyosan megrongálódott Illustrious-t, és a felderítés által szintén súlyos sérültnek jelentett Warspite-ot. A hajók azonban félútig sem jutottak, amikor már vissza is rendelték őket, miután kiderült, hogy a sérült anyahajó biztonságban befutott Máltára.

Az olasz haditengerészet tehát ezúttal sem ért el semmit. Az angolok azonban most mégis komoly veszteségeket szenvedtek, ám nem az olaszoktól, hanem egy új, minden korábbinál veszélyesebb ellenségtől.

Az olasz fegyveres erők minden téren csapnivaló teljesítményét látva ugyanis Hitler számára nyilvánvalóvá vált, Mussolininek segítségre van szüksége, mert különben hamarosan összeomlik a birodalma. A gyorssegély első csomagjaként 1940 decemberének végén Szicíliába vezényelték a német X. Fliegerkorps zuhanóbombázóit, és Me–110-es távolsági vadászait.

A német Ju–87-esek az Excess hadművelet idején mutatkoztak be a briteknek. Belépőjük meglehetősen hatásos volt. Január tizedikén öt bombatalálatot értek el az Illustrious-on – majd egy hét múlva Málta kikötőjében még kettőt –, melyet a hónap végén Alexandrián át az Egyesült Államokba kellett küldeni nagyjavításra, és hosszú hónapokra üzemképtelenné vált. Ugyanezen a napon a németek egy bombatalálattal megrongálták a Warspite-ot, majd következő nap elsüllyesztették a Southampton cirkálót. A német bombázók tehát néhány óra alatt nagyobb kárt okoztak az angol flottának, mint az egész olasz légierő és haditengerészet az azt megelőző fél évben.

A Ju–87-esek megjelenését követően az angolok már nem hajókázhattak olyan zavartalanul a Málta körüli vizeken, mint azt megelőzően. A britek azonban ettől függetlenül még mindig a helyzet urai voltak, amit nemsokára egy olyan akcióval bizonyítottak be, amivel az olasz haditengerészetet minden korábbi vereségénél jobban megalázták.

Az angol felderítés január végén értesült róla, hogy két olasz csatahajó tartózkodik Genovában, ráadásul az egyik, a Caio Duilio, sérülten áll a szárazdokkban. Tudva, hogy a kikötő védelme gyenge, Somerville – aki nyilván bizonyítani akarta Churchillnek, hogy nem hiányzik belőle a támadó szellem – javaslatot tett egy felszíni erőkkel végrehajtott támadásra az olasz kikötő ellen. Az akciót összekapcsolták egy szardíniai erőmű elleni légitámadással, melyet visszafelé bombáztak meg. Az első kifutásra február negyedikén került sor, azonban a Gibraltárt elhagyó hajókat egy olasz felderítőgép észrevette, így a támadást lefújták. A Force H két nappal később másodjára is kifutott. A köteléket a Renown csatacirkáló, a Malaya csatahajó, az Ark Royal anyahajó, a Sheffield cirkáló, és tíz romboló alkotta. Két romboló később levált a kötelékről, és a Baleári-szigetekhez hajózott, hogy ott sűrűn rádiózgatva adásaikkal megtévesszék az ellenséges rádiófelderítést a kötelék holléte felől.

Az olaszok értesültek a Force H újabb kifutásáról, de annak úti célját nem ismerték. Abban a hitben, hogy az angolok ismét Szardínia vagy Szicília támaszpontjait fogják támadni, az olasz csatahajókat délre küldték, hogy Szardínia környékén keressék az ellenséget. Az angolok eközben Korzikát megkerülve észak felől észrevétlenül megközelítették Genovát, sem a járőrhajók, sem a légierő nem vette észre őket. Az Ark Royal repülőgépei február kilencedikén kora reggel szálltak fel, hogy aknákat telepítsenek a közeli La Spezia elé, illetve hogy Livorno kikötőjét bombázzák. A többi angol hajó egy órával később ért Genova elé, melyre reggel negyed kilenckor nyitottak tüzet, 19 km-es távolságból. Az olasz partvédelem csak közvetlenül a támadás előtt vette észre a hajókat, és akkor is saját egységekként azonosították őket.

A három angol hajó 40 percen át lőtte a kikötőt, és ez idő alatt összesen 276 darab 38 cm-es, 782 darab 15 cm-es, és 400 darab 11,4 cm-es gránátot lőttek ki a célpontokra. A gránátok több mint fele a vízbe csapódott, vagy befulladt, az okozott kár tehát mérsékelt volt. A kikötőben tucatnyi kisebb bárkán kívül két teherhajó süllyedt el, és a kikötői berendezések közül is sok megrongálódott. A kikötőben álló hadihajók nem szenvedtek sérüléseket, bár néhány lövedék alig 50 méterre csapódott be a dokkban álló Duilio-tól. Ugyanakkor viszont a lakónegyedben nagy pusztítást vittek végbe az angol ágyúk. 250 ház tönkrement, és találat érte a genovai katedrálist is, de a gránát szerencsére nem robbant fel. A civil lakosság vesztesége elég nagy volt, 114 halott, 242 sebesült, és több mint kétezer ember vált hajléktalanná. A lassan reagáló partvédelem szórványos és pontatlan tüzelése nem okozott semmilyen kárt az angol hajókban, a légierő gépeinek pedig színét sem látták.

A támadásról értesülve a dél felé tartó olasz csatahajókat azonnal visszafordították, és a legnagyobb sebességgel északra irányították őket, próbálják meg elfogni a visszavonuló ellenséget. A flotta azonban találomra keresgélt, a légifelderítés ugyanis nemcsak a közeledő angol hajókat nem vette észre, hanem a támadás után visszavonuló köteléket is szem elől tévesztette. Az olasz parancsnokság fel sem tételezte, hogy az angolok a legkézenfekvőbb és legrövidebb utat választják visszafelé, a francia partokkal párhuzamosan haladva – pedig azok valóban így tettek –, ehelyett Korzika északi és nyugati partjai mentén keresgélték az ellenséget. A felderítőgépeket ráadásul összezavarta egy Korzikától északra haladó francia konvoj, mely Toulonból tartott Tunézia felé. A konvoj indulását és annak útvonalát a franciák természetesen jó előre bejelentették az olaszoknak, ám azok most mégis az ellenséges kötelékként azonosították őket, s a parancsnokság feléjük fordította Iachino csatahajóit. Azoknak sikerült is elfogniuk a franciákat, és 32 kilométeres távolságról már éppen a tűz megnyitására készültek, amikor kiderült a tévedés. Csak délután érkeztek meg az első információk az angol kötelék helyzetéről, addigra azonban azok már túl messze voltak ahhoz, hogy az olaszok utol tudták volna érni őket. A Force H február 11-én épségben visszaérkezett Gibraltárba, összes veszteségük egy repülőgép volt.

A kis veszteségek ellenére a támadás sikere mélyen megalázó volt az olaszok számára, és tovább gyengítette Olaszország tekintélyét. Ez különösen azért volt kínos, mert az angol támadásra néhány nappal a Mussolini-Franco találkozó előtt került sor. Mussolini ismét hevesen bírálta a haditengerészetet, különösen Iachinót, amiért flottáját egyben tartotta, ahelyett hogy cirkálóit leválasztotta volna a főerőkről, és felderítésre küldte volna őket. Személyi konzekvenciái azonban nem voltak az esetnek.

Az olasz fegyveres erők megint minden téren leszerepeltek. Különösen a flotta és a légierő együttműködése bizonyult ismét csapnivalónak. A légierő pilótái korábban semmilyen képzést nem kaptak a flottával való együttműködést illetően, sem pedig a hajók azonosítását nem tanították nekik. Ekkoriban történt például, hogy néhány olasz repülőgép két saját MAS naszádot támadott, majd hazatérve jelentették, hogy egy csatahajót és egy anyahajót bombáztak! Mindez nagyon sötét kilátásokkal kecsegtetett a jövőre nézve.

(Folyt. köv.)