Bár a történetírás szereti azt állítani, hogy az Egyesült Államok az első világháborúig izolacionista politikát folytatott, ez valójában így nem igaz. Az ország tulajdonképpen mindig is terjeszkedni próbált, és születése pillanatától kezdve egyre újabb és újabb területeket nyelt el. (Többnyire az őslakos indiánoktól, amit a történetírás legfeljebb csak a lábjegyzetekben említ meg.) Miután pedig, nagyjából az 1860-as évekre, terjeszkedése a kontinensen elérte lehetséges határait, az Államok távolabbi, tengerentúli területeken igyekezett folytatni az expanziós politikát. Ekkor vetődött fel a probléma, melybe nagyjából ugyanekkor a németek is beleütköztek, nevezetesen hogy az ezeken a területeken való érdekérvényesítéshez szükséges egy ütőképes, távoli vizeken is bevethető flotta. Ilyennel, a németekhez hasonlóan, az amerikaiak sem rendelkeztek.

Az Egyesült Államok haditengerészetének egészen a XIX. század végéig a partvédelem, illetve az ellenség kereskedelmi hajózása elleni portyázó hadviselés volt a feladata, és a polgárháborút követően legfőbb ütőerejét évtizedekig a monitorok alkották. A maguk idejében ezek a hajók a partmenti vizeken és folyótorkolatokban védelmi feladatokra kiválóan megfeleltek, ám alacsony építésük miatt használhatatlanok voltak a nyílt tengeren. A nyílt vizekre épített amerikai hadihajók viszont főleg a kereskedelmi hajózás elleni portyázó, félkalóz hadviselésre készült kisebb egységek voltak, melyek a többi nagyhatalom nagy hadihajóival szemben nem állhattak volna helyt.

Az amerikai Kongresszus sokáig makacsul ellenállt a roppant költséges flottaépítési terveknek, és csupán 1883-ban járult hozzá nagy hadihajók megépítéséhez, amikor gyors egymásutánban Brazília, Chile, és Argentína is páncélos hadihajókat építtetett az európai hajógyárakban. Az amerikaiakban ekkor tudatosult a kínos felismerés, hogy az adott pillanatban még ezeknek a dél-amerikai banánköztársaságoknak a hajóhada is erősebb, mint az övék.

Oroszország a németek Első Tengerészeti Törvényének elfogadása idején, 1898-ban indította be új, még a korábbiaknál is nagyobb szabású flottaépítési programját, azonban nem a német törekvésekre adott válaszlépésként. Erre már az új program neve is utalt, ami úgy hangzott: „A Távol-Kelet igényeinek kielégítésére szolgáló program”.

Az oroszok 1897-ben szerezték meg az addig kínai kézen levő Liaotung-félszigetet, és annak két, jó adottságokkal rendelkező kikötőjét, Dalnyijt és Port Arthurt. A papírforma szerint ugyan csak 25 évre bérbe vették a területet, ám valójában persze orosz megszállásról volt szó. Az oroszok csak a kínai kormány kérésére mentek bele abba, hogy a látszat kedvéért hivatalosan bérbeadásként rendezzék a kérdést, mivel a kínaiaknak ez így kevésbé volt megalázó. A szerződésben Kína engedélyezte, hogy a frissen okkupált területeket egy Mandzsúrián keresztülvezető vasútvonallal kössék össze az orosz anyaországgal. Mandzsúria sorsát ekkor már egyébként is előre borítékolni lehetett, s várható volt, hogy az oroszok az első lehetséges alkalommal ráteszik a kezüket erre a területre is. (Ami végül 1900-ban, a boxer lázadás leverésének ürügyén történt meg.)

A két kikötő megszerzésével úgy tűnt, teljesült az oroszok Nagy Péter óta dédelgetett évszázados álma, s végre megszerezték azokat a meleg vizű, egész évben használható kikötőket, melyek révén kitörhetnek a szárazföldi elszigeteltségből, s a nyílt tengerekre kijutva bekapcsolódhatnak a tengeri kereskedelem vérkeringésébe. Az orosz kormány ennek megfelelő jelentőséget tulajdonított az új területeknek, s nagy erővel, anyagi áldozatokat nem kímélve kezdte meg a kikötők, és az oda vezető vasútvonalak kiépítését.

A dolog szépséghibája csak az volt, hogy az orosz terjeszkedés keresztezte a térségben érdekelt másik nagyhatalom, a feltörekvő Japán ambícióit. A japánok nem sokkal korábban egyszer már maguk is elfoglalták Port Arthurt, ám akkor, nagyrészt éppen az orosz tiltakozás hatására, kénytelenek voltak onnan visszavonulni. Most a dél felé nyomuló Oroszország, és a nyugat felé terjeszkedő Japán itt, Korea északi határvidékén ütközött egymásba.

A bonyolult stratégiai helyzetben az angolok számára kézenfekvő megoldást jelenthetett volna egy szövetséges bevonása. Erre magától értetődően Németország volt a legmegfelelőbb jelölt, melynek számára a francia-orosz szövetség legalább akkora fenyegetést jelentett, mint az angolok számára. Úgy tűnt, az együttműködésnek nem lesz semmi akadálya, és a francia-orosz koalíciót a britek semlegesíthetik a németekkel való katonai együttműködéssel, és szövetségkötéssel.

A másik oldal érzelmei azonban korántsem voltak egyértelműen testvériek. A németek valóban csodálták Angliát, ám egyúttal féltékenyek is voltak rá, mint a sikeresebb idősebb testvérre. Az arrogáns angolok lekezelő stílusa, és fölényeskedése is gyakran irritálta a német vezetést. Rohamosan fejlődő iparuk és gazdaságuk lassan lekörözni látszott Angliáét, szárazföldi hadseregük kétségkívül a kontinens legnagyobb hadipotenciálját képviselte, ám mégis úgy érezték, háttérbe vannak szorítva az angolok által. II. Vilmos, aki – azóta is egyetlen külföldi állampolgárként – a Royal Navy tengernagya volt, ekkoriban még ezt írta nagyanyjának: „A brit páncélosok, az én hajóimmal és hadseregemmel együtt, a béke legerősebb garanciái.” Vilmos azonban nem sokáig érte be a hűséges csatlós szerepével, s egyenrangú fél kívánt lenni.

A két világháború után a történészek között, és a közvéleményben is széles körben elfogadottá vált az a nézet, mely szerint Európa XIX. század végén kezdődő válságáért, majd az első világháború kitöréséért Németországot terheli a felelősség, méghozzá elsősorban a fegyverkezési versenyt kirobbantó német flottafejlesztések miatt. E vélemény szerint az a nagy flottaépítési verseny, mely a világ minden haditengerészetét megfertőzte, és komoly szerepet játszott az első világháború kirobbanásában – bár ez utóbbi állítást a történészek nagy része ma már nem tartja megalapozottnak –, az 1898-ban elfogadott német tengerészeti törvénnyel, és a német haditengerészet ezt követő gyors növekedésével indult el. Azonban ha az ember jobban utánanéz a történteknek, nem nagyon juthat más következtetésre, mint arra, hogy ennek a flottaépítési láznak a kezdete igazából tíz évvel korábbra vezethető vissza, és annak első résztvevői nem a németek voltak, hanem az angolok, és a velük szemben álló francia-orosz szövetség.

 Az előző két poszt eredetileg egy sorozat első részeinek készült, melyben azt akartam volna szemléltetni, a két világháború pusztításaiért nem csak és kizárólag a németek, illetve a japánok a vétkesek, hanem a győztes nagyhatalmak is igen nagy mértékben osztoznak ezen a felelősségen. Menet közben aztán úgy találtam – és nem azért, mert egyesek vallási érzékenységét sértettem vele –, hogy erre ez a módszer, az angolszász erők által elkövetett egyes háborús bűntettek bemutatása, nem igazán célravezető, és helyesebb lenne más irányból megközelíteni a kérdést. A két megírt rész után ezt a sorozatot tehát most nem folytatom -a harmadik részt később azért majd befejezem-, és inkább indítok egy másikat.

Úgy gondoltam, annak megvilágítására, hogy hogyan jutottunk el idáig, talán menjünk vissza kicsit hátrébb az időben, s az első világháború előtti nagy flottaépítő versenyen keresztül mutassuk be az európai nagyhatalmak közti viszony elmérgesedését, a politikai erőegyensúly felborulását. Valószínűleg ez nem lesz olyan izgalmas, mint a lövöldözős történetek, de a történelem iránt valóban érdeklődők számára alighanem többet mond majd, és talán tanulságosabb is lesz. (Bár előre jelzem, elég hosszú is lesz.)

1945 májusának első napjaiban úgy látszott, a háború már lényegében véget ért. Hitler öngyilkos lett, Berlin elesett, a német csapatok pedig -legalábbis a nyugati fronton- gyakorlatilag beszüntették az ellenállást. A hajdani birodalom romjainak irányítását a Führer végakaratának megfelelően a flottaparancsnok, Karl Dönitz tengernagy vette át, aki abban bízott, talán sikerülhet különbékét kötnie az angolszász országokkal. A szövetségesek megosztására tett próbálkozások azonban kudarcot vallottak, s május hetedikén a német fegyveres erők nevében Jodl kénytelen volt aláírni a feltétel nélküli fegyverletételről szóló előzetes megállapodást.

A XX. századi legendárium egyik fontos eleme, hogy a két világháború során háborús bűnöket, emberiség elleni bűncselekményeket, meg hasonlókat elkövetni a németek és a japánok privilégiuma volt. Időnként persze az angolszász vitézek is megbotlottak, és csináltak nem egészen tisztességes dolgokat, ezek az esetek azonban sajnálatos kivételek voltak, melyekről általában sikeresen levezették, hogy ezek is az ellenség hibájából történtek meg.

Boldogult fiatalkorom szocreál köztéri alkotásainak, domborműveknek, freskóknak, egyik kedvelt témája volt a felszabadító szovjet hadsereg hős katonáinak ábrázolása. Az alkotásokon a hős szovjet katona egyik kezével általában a dobtáras géppisztolyt markolta, a másikkal meg kenyeret osztott az éhezőknek, rendszerint gyerekeknek, illetve kisgyerekes fiatal anyáknak. (Akiket egyébként a hős szovjet katonák tényleg nagyon kedveltek.) Nyugaton meg a történelmi témájú könyveknek rendszeresen visszatérő motívuma volt az „amerikai tengerészgyalogosok okinawai csecsemőket simogatnak” feliratú fotográfiák.

A hős szovjet katona nimbusza a valóságban persze sosem ragyogott túl fényesen, a rendszerváltás óta meg kimondottan rossz a sajtójuk. Az angolszász fegyveres erők történetének bizonyos nem publikus -bár nem is teljesen ismeretlen- fejezetei viszont csak az utóbbi időkben kezdtek előkerülni a cukormáz alól. Úgy gondoltam, a permanens nácizás közepette frissítő, és bizonyos szempontból szórakoztató olvasmány lehet néhány ilyen eset rövid összefoglalója, és mivel egy hajózástörténeti blogról van szó, itt természetesen a tengereken történt „sajnálatos esetekre” koncentrálunk.

Még mielőtt megint nekiállna valaki lármázni, hogy elfogult németbarát -és feltételezhetően náci szimpatizáns- vagyok, talán nem árt előrebocsátani, egyáltalán nem áll szándékomban, hogy itt valamilyen módon a németeket/japánokat próbáljam meg tisztára mosni, vagy akárcsak relativizálni, amit ők műveltek. Csupán arra szeretnék rámutatni, hogy a XX. század történelme egyáltalán nem olyan fekete-fehér, mint ahogy nekünk tanították, és a történtekért a felelősség nem kizárólagosan csak az egyik oldalt terheli.

A „jó” oldal által a tengereken elkövetett gazemberségekről alighanem legtöbbeknek a Wilhelm Gustloff esete ugrik be, éppen ezért ezt itt most nem tárgyaljuk. A történet gondolom, elég jól ismert, Günther Grass könyve ismét ráirányította a figyelmet, és ezt követően végre a mainstream történetírás is hajlandó volt foglalkozni az eseménnyel, melyet végül is elég jól feltártak.

Elsőként itt inkább egy másik, jóval korábbi esetet választottam, amely ugyan szintén jól ismert, de úgy vélem, nem lehet kikerülni. Ez volt ugyanis a XX. századi európai történelemben talán az első eset, amikor szándékosan és előre megfontoltan védtelen és fegyvertelen hajótörötteket gyilkoltak le, amivel az addig is kegyetlen tengeri hadviselés brutalitását egy új szintre emelték. A történtek bizonyos szempontból a humanizmus és a racionalizmus korának végét jelezték -ahogy az egész első világháború is-, és a totális háborúk korszakának kezdetét.

Miután Ausztráliában befejezte az adománygyűjtést, Scott Új-Zélandon csatlakozott ismét a Terra Novához. Itt rakodták be a felszerelés zömét is, közte a 34 kutyát, 19 pónit, és a három motoros vontatót. Az út az Antarktisz felé egyáltalán nem volt zökkenőmentes. A Terra Nova igen erős viharba került, melyben kis híján elsüllyedt, majd az Antarktiszhoz megérkezve csaknem három hétre beszorult a jégtáblák közé. A hajó végül csak 1911 januárjában érkezett meg a Ross-tengerre, a McMurdo szorosnál korábban létesített bázishoz.

A gatyarohasztó augusztusi hőségben hidegebb égtájakra kívánkozva kezembe került az Antarktisz felfedezőiről szóló „A sarkcsillag nem vezérelte őket” című könyv, boldogult fiatalkorom egyik kedves olvasmánya. (A Világjárók sorozatban 1978-ban megjelent könyv Alina és Czeslaw Centkiewicz munkája.) A könyvet átlapozgatva rögtön néhány blogbejegyzés kecsegtető lehetősége merült fel bennem, bár a téma igazából csak mellékszálon kapcsolódik a tengerhez. A legérdekesebb sztori talán a nagy vesztes, Robert Falcon Scott története, és nemcsak a tragikus, ám dicsőséges vég miatt.

Scott az utóbbi évtizedekben bálványból ellentmondásos, és sokak számára ellenszenves figurává vált, s glóriáját alaposan megtépázták. Egy 2002-es közvélemény-kutatás során például felmérték, a britek kit tartanak a 100 legnagyobb angolnak, és ezen a listán Scott az 54-ik helyezést érte el. Ez nem is tűnik rossz eredménynek, amíg észre nem vesszük, hogy ugyanezen a listán a nagy rivális Shackleton a 11-ik helyen végzett.

Az angol történetírók természetesen próbálnak úgy tenni, mintha Scott romló megítélése kizárólag csak annak volna köszönhető, hogy a sarki expedíciók szervezése során több súlyos hibát is vétett, elsősorban azt, hogy kezdeti rossz tapasztalatai után mereven elutasította a kutyák alkalmazását, és helyettük mandzsúriai pónikkal próbálkozott, ami utóbb végzetes tévedésnek bizonyult. A XXI. századi publikum persze nem pusztán csak ezért tekint kissé fanyalogva Scottra, hősünk egyes jellemvonásai és cselekedetei mai szemmel nézve valóban nem túl rokonszenvesek, és érdekes módon nagyrészt pont azok, melyek bő egy évszázaddal ezelőtt ünnepelt hőssé tették Britannia szerte.

Guadalcanal után itt van megint egy újabb második világháborús évforduló, amit nem szeretnék kihagyni. Különösebben ugyan nem vagyok rákattanva az évfordulókra, és nem érzem úgy, hogy minden ilyen alkalommal valami megemlékezésfélével kellene megpróbálni feldobni a blog látogatottságát, de Pearl Harbor talán mégis elég különleges téma ahhoz, hogy próbáljunk róla valami érdekeset mondani. Ez első ránézésre elég nehéz lesz, hiszen magának a támadásnak a története ugyanolyan lerágott csont, mint mondjuk a Bismarck elsüllyesztése, vagy a trafalgári csata. Ezeregy könyvet írtak már róluk, és a hivatásosok se nagyon tudnak már mást, mint egymást ismételgetni.

Így tehát most ezúttal sem annyira magáról az eseményről, hanem inkább egynéhány vele kapcsolatos, közhasználatban levő tévedésről, és félremagyarázásról szeretnék ejteni pár szót. Nem hiszem persze, hogy különösebben sok újdonságot tudnék mondani, inkább csak szeretném a szokásostól kissé eltérő szemszögből megközelíteni a történteket.