A Dreadnought feszített tempóban lezavart építése nem pusztán csak annak volt köszönhető, hogy nem merték a sorozatot addig folytatni, amíg ki nem derült, az új technológiák beválnak e a gyakorlatban. A sietség másik oka, akárcsak a Naval Defence Act gyors építései esetében, az elrettentés volt, hogy gyorsaságukkal is demonstrálják a Royal Navy, és az angol ipar fölényét. Demonstrálni, és bizonygatni persze leginkább azt kell, ami nincs. Az angol nehézipar addigi megkérdőjelezhetetlen fölénye eddigre már lassan kezdett elolvadni a gyors tempóban növekvő német és amerikai ipar teljesítményéhez képeset. A britek már nem tehették meg azt, amit korábban, vagyis hogy megvárják, a konkurens haditengerészetek milyen újításokkal állnak elő, majd a használható újdonságokat lemásolják, továbbfejlesztik, és tömeges gyártásukkal saját haditengerészetüket erősítik. A XIX. században addig mindig ez történt, a franciák által eredetileg a brit tengerészeti fölény megtörésére kitalált találmányok végső soron mindig csak a britek fölényét növelték még tovább.

A század végére azonban lassan kezdett eltűnni az az ipari fölény, melyre az angolok addig alapoztak. A Royal Navy már nem tehette meg, hogy önelégült nyugalommal várja, mit találnak ki a többiek. A brit tengernagyok és politikusok tartottak attól, ha előnyt adnak a riválisoknak, soha többé nem fogják utolérni őket. Az angoloknak muszáj volt saját kezükbe ragadniuk a kezdeményezést, különösen hogy ekkor már tudták, több vetélytársuk maga is hozzáfogott csupa nagy ágyúval felszerelt csatahajók építéséhez.

Az „all big gun ship” ötlete már régóta levegőben lógott, nemcsak Európában, hanem az óceán túlsó partján is. Az elsőség ezen a téren igazából nem is az angol, hanem az amerikai haditengerészeté, mely már 1903 októberében, tehát a briteket jóval megelőzve, megrendelte saját „all big gun” hajóinak a terveit. (Egy tüzérségi szakértő, Philip Alger, már 1902-ben egy nyolc darab 305 mm-es löveggel felszerelt csatahajó megépítését javasolta az US Navy-nek. Ugyanebben az évben egy másik, 12 darab 254 mm-es ágyúval felszerelt hajó tervei is megfordultak az amerikai tervezőirodákban, sőt mi több, szintén 1902-re tehető a háromágyús lövegtorony első terve is.)

Mindez tulajdonképpen értelemszerűen következett az US Navy által képviselt agresszív stratégiából. A korábbi doktrínákkal gyökeresen szakítva az amerikaiak a századfordulót követő években teljesen magukévá tették Mahan elképzeléseit a tengeri hadviselésről. Ahogy a próféta korábban írta: „A háború idején a haditengerészet nem a kikötők és tengerparti városok védelmére használandó. A haditengerészet egyetlen hatékony felhasználási módja a támadás. A saját partok védelmének egyetlen hatékony módja az ellenséges flottával szemben az, ha megsemmisítjük ezt a flottát.” Az amerikai haditengerészet, mely a spanyol háború után egyaránt élvezte a közvélemény és a politika támogatását, ennek megfelelően első osztályú csatahajóflottát épített ki, mely a század első éveiben nagyságban már vetekedett az európai haditengerészetekkel, sőt, legtöbbjüket felül is múlta.

Az „all big gun battleship” ennek a támadó hadviselésnek a tökéletes eszköze lett volna. Cuniberti cikkének megjelenését követően ezért is fordult az US Navy vezetésének figyelme ennek a koncepciónak az irányába. Miután azonban a korábban megkezdett csatahajó-építési programok még teljes gőzzel folytak, és közeli háborúval fenyegető konfliktus semmilyen irányból nem látszott, az új hajók építése egyelőre nem tűnt sürgető feladatnak, s a tervezési munkák ezért komótos tempóban zajlottak.

Az eredeti elképzelések még vegyes, 305 és 254 mm-es tüzérségről szóltak, amit merőben praktikus megfontolások miatt – egyszerűbb gyártás és logisztika – változtattak végül egységes, 305 mm-es kaliberűvé. A hajók főkonstruktőre, Washington Lee Capps, ráadásul megtette azt a lépést, amihez a briteknek nem volt merszük, s a szárnytornyokat mellőzve a csatahajók fő tüzérségének négy lövegtornyát a hajótest középvonalában helyezte el, egymás előtt, illetve mögött, úgy, hogy a hátsó tornyokat megemelte, hogy azok az előttük levő torony felett is képesek legyenek tüzelni. Az úgynevezett „superimposed” elrendezés később általánosan elterjedtté vált, mivel ez biztosította a lövegtornyok legoptimálisabb kilövését – minden löveg részt tudott venni egy bármely irányú oldalsortűzben –, emellett kiküszöbölte a strukturális szempontból kedvezőtlen szárnytornyokat, melyek tüzelése gyakran okozott szerkezeti károkat a hajótestben. (Az elrendezés előzményei nyilván az 1900-ban szolgálatba állított Keasarge páncéloson először alkalmazott, úgynevezett „emeletes busz” – double-decker – lövegtornyok voltak, ahol a másodlagos tüzérség 203 mm-es lövegtornyait egyszerűen rárakták a 305 mm-es tornyok tetejére. Az elrendezés, bár később a Virginia osztály hajóin is használták, nem vált be, a tornyok erősen akadályozták, a gyakorlatban szinte lehetetlenné tették egymás tüzelését. Valószínűleg azonban innen eredeztethető az egymás felett tüzelő lövegtornyok gondolata.)

Az angolok attól tartottak, ez az elrendezés azzal jár, hogy az előre, illetve hátra tüzelő emelt helyzetű lövegtornyok munkája zavarja az alsó lövegtornyokét, a felső ágyúk légnyomása pedig kárt is tehet azokban. Valójában Capps maga is tartott ettől, azonban úgy vélte, ütközetben a csatahajók szinte kizárólag csak oldalsortüzeket adnak le, tehát igazából nincs sok jelentősége annak, az emelt tornyok tudnak e egyenesen előre, illetve hátra tüzelni. Ezzel a beépítéssel viszont helyet és súlyt takarítottak meg. Az amerikai hajók vízkiszorítása háromezer tonnával kisebb volt, mint a Dreadnoughté, ám mégis ugyanúgy nyolc ágyúval tudtak oldalsortüzeket leadni, mint angol társuk. Ütközetben így nem volt kihasználatlan lövegtorony, s a középvonalban beépített tornyok tüzelése nem is vette annyira igénybe a hajótest szerkezetét, mint a szárnytornyoké.

Az elrendezésnek persze voltak hátrányai is, például az emelt barbetták viszonylagos sebezhetősége, páncélzatuk plusz súlya, illetve hogy az emelt tornyok magasra kerül súlya némileg lerontotta a hajó stabilitását. Az amerikaiak azonban úgy vélték, az elrendezés előnyei kárpótolják őket ezekért a kellemetlenségekért, s minden későbbi hajójuknál megmaradtak a középvonali, emelt elrendezésű lövegtornyoknál. Másodlagos tüzérségként, akárcsak az angol Dreadnought, ezek is csupán 76 mm-es lövegeket kaptak.

A haditengerészet más irányú lekötöttségei miatt igen lassan haladó előkészítő munkák csak a Dreadnought építésének hírére, 1905 végétől vettek nagyobb lendületet. Bár a vezérkar a csatahajókat túl kicsinek találta, és kétségeik voltak azok tengerállósága felől – ami később tényleg nem bizonyult nagyon jónak –, a Dreadnought építésének híre az US Navy számára is sürgőssé tette az új hajók megépítését, mely azonban különböző okok, például a megnövekedett költségek miatt aggódó politikusok ellenállása következtében, csak jókora késéssel, következő év decemberében indulhatott el. Az építések késései miatt az első amerikai dreadnoughtok, a Michigan és a South Carolina, bár tervezési munkálataik sokkal korábban elkezdődtek, mégis csak jóval a Dreadnought után, 1910-ben készültek el, amikorra az új, már épülő második generációs – vagyis a 305 mm-nél nagyobb kaliberű ágyúkkal felszerelt – dreadnoughtok már elavulttá is tették őket.

A két csatahajó mégis majdnem ugyanolyan jelentőségű az amerikai haditengerészet történetében, mint a Dreadnought az angoléban. A korábbi típusoknál nemcsak tűzerejük volt nagyobb, hanem belső rekeszelésükre is nagyobb figyelmet fordítottak. Páncélvastagságuk a vízvonalon elérte a 305 mm-t. Gépészeti berendezésüknél viszont az amerikaiak megmaradtak a jól bevált gőzgépes meghajtásnál, ami mindössze 18,5 csomós sebességet biztosított a csatahajóknak. A turbinák fejlesztésében valamivel a britek mögött járó amerikaiak csak a következő, Delaware osztály második hajójánál, a North Dakotánál alkalmaztak először turbinákat, azonban a kezdeti típusokkal elég sok probléma adódott, így a későbbi csatahajóknál még többször is visszatértek a gőzgépes meghajtáshoz. (Bár a Dreadnought esetében a turbinák jól működtek, a későbbiekben az angoloknak is elég sok gondjuk akadt az új hajtómű rendszerekkel.)

A South Carolina osztálynál felmerülő hiányosságokat a következő hajóosztálynál igyekeztek orvosolni. A Delaware osztály két hajója 25%-kal nagyobb volt, mint a South Carolina, egy ötödik lövegtorony beépítésével kettővel több 305 mm-es löveget helyeztek el rajtuk, nagyobb teljesítményű gépeikkel pedig elérhették a 21 csomós sebességet is, bár páncélzatuk valamivel gyengébb volt, csak 279 mm vastag. Másodlagos tüzérségként már a 76 mm-eseknél sokkal nagyobb tűzerőt képviselő 127 mm-es lövegeket kapták. Az osztály második egysége, a North Dakota, már turbinás hajtóművekkel volt felszerelve. Az US Navy-nek a turbinás meghajtással elég vegyes tapasztaltai voltak, viszont a vegyes tüzelésű kazánok esetében az olaj, mint fűtőanyag, jól bevált, és ez arra bátorította az amerikaiakat, hogy nem sokkal később teljesen áttérjenek az olajtüzelésű kazánokra.

A South Carolinához hasonló elrendezésben, attól csak kisebb módosításokkal eltérve épült a valamivel nagyobb Florida osztály is. A következő hajóosztály, a Wyoming osztály hajói, azonban ismét újabb ugrást jelentettek, ezeken ugyanis egy újabb, hatodik lövegtornyot építettek be, tizenkettőre növelve ezzel a 305 mm-es lövegek számát. A hajó középső részén elhelyezett két lövegtorony azonban nem bizonyult szerencsés megoldásnak, mivel túl közel kerültek a kazánházakhoz, a gőzvezetékeket pedig közvetlenül mellettük vezették el, s az emiatt túlmelegedő lőszerraktárakat így kénytelenek voltak hűtőberendezéssel felszerelni, miután a lőpor a magas hőmérsékleten hajlamos volt az öngyulladásra. Az erősebb tüzérségből adódóan a hajók jóval nagyobbak voltak elődeiknél, vízkiszorításuk meghaladta a 27 ezer tonnát.

A következő, New York osztályú hajók a Wyoming osztályhoz hasonló elrendezésben épültek, de már az új, 356 mm-es lövegekkel felszerelve. Az új ágyúkkal eredetileg már a Wyoming osztályú csatahajókat is fel akarták szerelni, de fejlesztésük és tesztelésük a tervezettnél tovább tartott, így a hajók a biztonság kedvéért inkább a jól bevált 305 mm-eseket kapták. A nagyobb súly miatt a New York osztály kettővel kevesebb, tíz nehézágyúval volt felszerelve, melyeket öt ikertoronyban helyeztek el. A három hátsó lövegtorony közül a kazánokhoz legközelebb esőnél ugyanazok a problémák jelentkeztek, mint a Wyomingnál, vagyis a kazánok és gőzvezetékek hője miatt a lőszerraktárakat állandóan hűteni kellett.

Az angol 343 mm-es lövegekre válaszul kifejlesztett amerikai 356 mm-esek végül megbízható és pontos fegyvereknek bizonyultak, melyek a következő évtizedben alapjául szolgáltak az amerikai fejlesztéseknek. A hajtóművek terén viszont az osztály némileg visszalépést jelentett a korábbi egységekhez képest, mivel ezeket a hajókat ismét a hagyományos, dugattyús gőzgépekkel látták el. A korábbi csatahajókon használt gőzturbinák ugyanis nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, és miután az ezeket gyártó cégek az US Navy gyakori nógatásai ellenére sem tudtak olyan turbinákat kifejleszteni, melyek eleget tettek volna a haditengerészet velük szemben támasztott követelményeinek, a flotta az új hajóknál inkább visszatért a jól bevált, és gazdaságosan működő gőzgépekhez. A csatahajók ezekkel is el tudták érni a 21 csomós sebességet, és a 8 ezer mérföldes hatótávolságot, míg a korábbi turbinás csatahajók egyike sem tudta teljesíteni még a célként kitűzött hatezer mérföldes hatótávolságot sem. Ennek ellenére a gőzgép csupán szükségmegoldást jelenthetett, és mihelyt sikerült az új, nagyobb teljesítményű és gazdaságosabb üzemű turbinák kifejlesztése, felhagytak használatukkal. (Az osztály második hajója, a Texas, az egyetlen megmaradt első világháborús csatahajó. Napjainkban a névadó államban, Houston kikötőjében van kiállítva, háborús emlékműként, és múzeumhajóként.)

Az új dreadnoughtok szolgálatba állítása mellett egy másik, önmagában véve jelentéktelen kis apróság is jelezte, hogy az US Navy túljutott a serdülőévein, és felnőtt a többi haditengerészet mellé. 1911-ben az amerikai csatahajókon addig használt fehér-sárga festést megszüntették, és helyette szürkére mázolták át a hajókat. A Nagy Fehér Flotta ezzel múlttá vált, az elrettentésre és parádézásra épített hajók helyét pedig átvették a harcra és pusztításra tervezett hatalmas, szürke harci gépezetek.

A Csendes-óceán túlsó végén éppen a tervezett amerikai hajókról érkező első hírek késztették arra a japán hadvezetést, hogy maguk is fontolóra vegyék az „all big gun” csatahajók építését. Oroszország mellett ugyanis az Egyesült Államok volt a másik lehetséges ellenfél, akiről feltételezni lehetett, hogy érdekei előreláthatólag előbb-utóbb keresztezni fogják Japánét, tehát az amerikai hajókkal szemben Japánnak is elő kellett állítania saját, hasonló egységeit.

A japán haditengerészet ereje a zsákmányolt orosz hadihajóknak köszönhetően az orosz-japán háború után jelentősen megnövekedett, és még tovább nőtt, amikor 1906-ban elkészültek az utolsó, külföldi gyárakban építtetett csatahajók, a Kashima és a Katori. A japán haditengerészet azonban még ezekkel együtt is jóval gyengébb volt, mint az amerikai. A flotta vezetése ezért mindenképpen szükségesnek tartotta, hogy maguk is megépítsék saját „all big gun” csatahajóikat, hogy ne kerüljenek még minőségi hátrányba is a potenciális ellenfelekkel szemben. Az első ilyen hajójuk építését még a háború alatt, 1905 májusában elkezdték, tehát jóval a Dreadnought és a Michigan előtt.

Az immáron hazai gyárakban épülő hajók, a Satsuma, és a következő év, 1906 márciusában elkezdett Aki, eredetileg kizárólag 305 mm-es lövegekkel lettek volna felfegyverezve, melyekből – nyilván Cuniberti elrendezését másolva – négyet a hajó orrán és tatján, két ikertoronyban építettek volna be, négy másikat pedig egy-egy, a hajó közepén kétoldalt levő iker szárnytoronyban, másik négyet pedig négy egyágyús, a középső ikertornyok előtt és mögött beépített toronyban helyeztek volna el. A háborúban megrendült japán költségvetés azonban nem volt képes fedezni az épülő hajók költségeit, az angolok pedig, a konkurenciát érthető módon nem akarva tovább szaporítani, nem nyújtottak kölcsönt a hajók megépítéséhez. Költségkímélő megoldásként a csatahajókat így végül vegyes tüzérséggel építették meg, a szárnytornyokba 254 mm-es ikerlövegeket helyezve. A Satsuma még gőzgépekkel épült, testvérhajóját azonban már turbinákkal szerelték fel, melyekkel sebessége társáénál két csomóval nagyobb lett, s elérte a 20 csomót. A vegyes tüzérség miatt ezeket a hajókat általában még nem tekintik igazi dreadnoughtoknak.

Az első igazi japán dreadnought így végül a három évvel később, Japán anyagi helyzetének stabilizálódása után elkezdett, 21.440 tonnás Settsu és Kawachi lett, melyeket 12 darab angol gyártmányú 305 mm-es löveggel, a Brown&Curtis licence alapján a Kawasaki Művekben gyártott turbinákkal, és Krupp páncéllemezekkel szereltek fel. A lövegtornyokat a korai német dreadnoughtokon is használt hatszög elrendezésben építették be, vagyis négy tornyot a hajótest két oldalán helyeztek el. Az ezeknél használt lövegek csöve rövidebb volt, mint a középen, a hajók két végén elhelyezett tornyoké, ami komoly problémákat okozott a tűzvezetésnek, ugyanis az eltérő csőhossz miatt a kilőtt gránátok ballisztikai tulajdonságai is különbözőek voltak.

A flottaépítést a japánok nem a csatahajókkal folytatták, hanem a számukra használhatóbbnak tűnő csatacirkálókkal. Első ilyen hajójukat 1910-ben rendelték meg az angol Vickers gyártól, a Lion osztály mintájára, de azokénál erősebb tüzérséggel. A 27 ezer tonnás, nyolc darab 356 mm-es löveggel felszerelt Kongo 1913-ban készült el. Tervei alapján a japánok további három hajót építettek, ezeket azonban már hazai gyárakban. Az erős fegyverzetű japán csatacirkálók gyors hajók voltak, 27,5 csomós sebességgel, de mindezért ők is a páncélzatukkal fizettek, melynek legnagyobb vastagsága a vízvonalon mindössze 203 mm volt.

Újabb csatahajók építéséhez a japánok, nyilván pénzügyi problémáik miatt, csak 1912-ben láttak hozzá. A 30 ezer tonnás, 12 darab 356 mm-es ágyúval felszerelt Fuso és Yamashiro már a második generációs dreadnoughtok közé tartozott, s szolgálatba állításukkor ezek voltak a világ legerősebb csatahajói. A kategóriájukhoz képest viszonylag gyors, 23 csomós sebességre képes hajók páncélzata a vízvonalon 305 mm vastag volt. A jól sikerült hajókból még két példányt rendeltek meg, melyeken azonban építés közben olyan sok változtatást hajtottak végre, hogy külön osztályként kezelik őket. A Hyuga osztály két hajójának építését azonban már csak az első világháború alatt kezdték el.

Az új típusú csatahajók a későbbi vélekedésekkel szemben egyáltalán nem váltottak ki osztatlan elismerést és lelkesedést sem a korabeli közvéleményből, sem a szakértőkből. A századforduló körüli évek erős pacifista mozgalmai, illetve a többnyire ellenzékben levő baloldali pártok egyaránt hevesen kritizálták és támadták az új fegyverek rendszeresítését, és a kormányon levők pártok politikusai közül is sokan prüszköltek az új flottaépítési programok költségvetései miatt. Egy dreadnought megépítése jellemzően körülbelül 50 százalékkal került többe, mint egy régebbi típusú csatahajó, pedig korábban már azokat is túl drágának tartották. Az amerikai dreadnought építési programot az egyik szenátor így kommentálta: „Akár a gyerekek, akik a legdrágább és legcsillogóbb játékokat kívánják, a világ nemzeteivel együtt mi is a legnagyobb és legdrágább csatahajókat építjük, hogy kielégítsük nemzeti büszkeségünket és hiúságunkat.”

Bár ma már persze mindenki magától értetődőnek tekinti a dreadnoughtok egyértelmű fölényét a korábbi csatahajókkal szemben, akkoriban azonban még a tengerészeti szakértők sem fogadták egyöntetű tetszéssel ezeket az új típusú hadihajókat.

Érdekes módon mind az ellenzők, mind pedig a támogatók az orosz-japán háború tapasztalataival igyekeztek bizonyítani a maguk igazát. A nagy ágyúk hívei szerint az események bizonyították, hogy az erősen páncélozott célpontok ellen csak a nagy kaliberű lövegek hatásosak, rajtuk kívül a csatahajónak csupán torpedó-elhárításra használatos kis kaliberű gyorstüzelőkre van szüksége. Az ötlet ellenzői viszont arra hívták fel a figyelmet, hogy Csuzimánál a legnagyobb károkat éppen a közepes kaliberű lövegek okozták az orosz hajóknak, melyek nagy tűzgyorsasága lehetővé tette, hogy a japánok szabályos gránátesőt zúdítsanak az oroszokra. Ugyanezt erősítették meg a spanyol háború tapasztalatai is. Santiagónál például az amerikai csatahajók 305 mm-es ágyúi egyetlen találatot sem értek el a spanyol hajókon, melyeket a 203 és 152 mm-es ágyúk lőttek tönkre.

Az „all big gun” koncepció arra épült, hogy a jövő tengeri ütközetei a korábbiaknál sokkal nagyobb lőtávolságból fognak lezajlani, ezt azonban akkoriban korántsem minden tengerészeti szakértő találta egyértelműnek. Az angol Fisher már ekkor 15 ezer yard (13,5 km) lőtávolságra számított, ám ugyanekkor olyan tengerészeti szaktekintélyek, mint Mahan vagy Dewey, a 3 ezer yardot (2,7 km) tekintették optimális lőtávolságnak. Ez ismét összhangban volt a csuzimai ütközet tapasztalataival, ahol a két harcoló fél csatasora közti távolság néhányszor kétezer méter alá is lecsökkent. A spanyol háborúban szintén 3-4 km alatti lőtávolságokról tüzeltek, és még ezen a távolságon is nagyon rossz találati aránnyal.

A csuzimai ütközetet elemezve Mahan azt állította, a japán győzelem a mozgékony, a problémákra rugalmasan reagáló, egymással összehangolva, de mégis önállóan működő kötelékek győzelme volt a túlkoncentrált orosz erő felett. Mahan úgy vélte, maga a dreadnought is egy ilyen túlkoncentrált erő, mely hátrányban van a kisebb, de nagyobb számú hajók kötelékeivel szemben, melyek taktikai mozgékonysága nagyobb, mint egyetlen lomha óriásé.

Mahan védelmébe vette az „all big gun” koncepció által feleslegesnek tartott közepes tüzérséget is, rámutatva, hogy Csuzimánál az oroszok elvileg kétszeres fölényben voltak a nagy kaliberű lövegek számát tekintve, ám fölényes tűzerejüket nem tudták érvényesíteni, egyrészt mert a japán kötelékek tűzerejük megosztására kényszerítették az oroszokat, másrészt pedig a taktikailag mozgékonyabb japánok képesek voltak a számukra előnyösebb pozíciókból támadni, és a kis lőtávolságot rákényszeríteni az ellenségre. Erről a kis lőtávolságról aztán a közepes és kis kaliberű gránátok olyan záporával árasztották el az ellenséges hajókat, ami tönkretette a távolságmérőket, elsöpörte a parancsnoki állásokat, és általában szinte lehetetlenné tette a fedélzeten való tartózkodást, vagyis „megvakította” az orosz hajókat.

A „flexibilitás” Mahan értelmezésében nem feltétlenül a sebességi fölényt jelentette. A tengernagy egyáltalán nem tulajdonított akkora jelentőséget a sebességnek, mint angol kollégája, Jacky Fisher. Véleménye szerint a kötelékben harcoló flotta legnagyobb sebessége megegyezik a kötelék leglassabb hajójának a sebességével, a minél nagyobb sebesség erőltetésének tehát csak akkor van értelme, ha az illető haditengerészet megengedheti magának, hogy az új, gyors hajók szolgálatba állításával egy időben leselejtezze a régi, lassú egységeket. Az amerikai tengernagy a nagyobb taktikai mozgékonyságot tehát nem annyira a sebességtől, hanem inkább a drága dreadnoughtoknál olcsóbb, következésképpen nagyobb számban építhető, kisebb hajók számbeli fölényétől várta. (Igazság szerint Mahan és Dewey már az addig épített 16 ezer tonnás csatahajókat is túl nagynak találta.) Úgy gondolta, ezek a hajók egyszerre több irányból vehetik kereszttűz alá az ellenséget, mint a japánok Csuzimánál az oroszokat, és ha valamelyikük számára túl forróvá válik a helyzet, könnyen félbeszakíthatja a harcot, és távolabb húzódhat, miközben visszavonulását egy másik hajó másik irányból való támadása fedezi.

A stratégiai és taktikai szempontokon kívül Mahan gazdasági és politikai megfontolások alapján is károsnak tartotta az új csatahajókat, és tanulmányának alighanem ezek a legfigyelemreméltóbb részei. A tengernagy erősen tartott attól, hogy a dreadnoughtok építése destabilizálja a nagyhatalmi erőegyensúlyt, és fegyverkezési versenyt indít be. Ahogy írta: „A méret és a sebesség szabványa attól függ, a szomszédod éppen milyen hajót bocsát vízre. Most egy olyan sorozat kezdetén vagyunk, melynek nincs logikus vége, ha behódolunk a tengerészeti mérnökök méretnövelő hatalmának.” Mahan úgy gondolta, korábban a rivális haditengerészetek nagyjából azonos méretű csatahajókat építettek, s a Dreadnoughtra, mely ezt a közmegegyezést felborította, csak az lehet a válasz, hogy a konkurencia még nagyobb hajót épít. Az új hajók tehát csupán addig lesznek képesek élvonalbeli minősítésüket megtartani, amíg a rivális haditengerészet nagyobbat nem épít, vagyis élettartamuk gyakorlati szempontból alig pár év lesz csupán. Mindez egy olyan, egyre gyorsuló tempójú fegyverkezési versenyt generál, ami nem csupán a katonai feszültségeket gerjeszti az abban résztvevő országok között, hanem pénzügyi szempontból is súlyosan megterheli az adott országok költségvetését, és gazdaságát.

Mahan tanulmányára a dreadnoughtok legeltökéltebb amerikai híve, William Sims válaszolt. Sims felhívta a figyelmet arra, hogy a csuzimai csatát a nagy kaliberű japán lövegek döntötték el az ütközet első húsz percében, amikor elsüllyesztették az Oszljabját, a Szuvorovot, a zászlóshajót, pedig súlyosan megrongálták. A közepes kaliberű lövegek által okozott kár nagyrészt csak az orosz hajók túlterheltségének volt köszönhető, melynek következtében a fő páncélöv felső széle sok esetben a vízvonal alá került, kisebb kaliberű lövedékek számára is sebezhetővé téve ezzel az orosz hajókat. A japánok taktikai mozgékonysága pedig nem a nagy számuknak, hanem gyorsasági fölényüknek volt köszönhető, ennek következtében voltak képesek rákényszeríteni az oroszokra a számukra kedvező lőtávolságot is. Sims szerint a gyorsasági fölény jelentősége nyilvánvaló, s aki ezt birtokolja, dönti el, vállalja e az ütközetet vagy sem, ő diktálja a menetirányt és a lőtávolságot, és ő dönti el, mikor és milyen irányból támad, illetve mikor vonul vissza.

A csuzimai ütközet ellenpéldájaként, mint sokan mások, Sims is a Sárga-tengeri ütközetre hivatkozott, melyet csaknem mindvégig hatezer méter feletti lőtávolságokon vívtak meg. A nagy távolságnak köszönhetően a közepes kaliberű lövedékek itt nem tudtak komoly károkat okozni a hajókban, a kis kaliberű lövegek pedig gyakorlatilag részt sem vettek a harcban. A Mikasa az első 305 mm-es találatot az akkor hihetetlennek tűnő 13 ezer méteres távolságról kapta. Sims szerint sokkal inkább ez a csata jelezte előre a jövő tengeri ütközeteinek lefolyását, nem a csuzimai.

Sims vitatta azt is, hogy a kisebb hajók építése gazdaságosabb, mint a dreadnoughtoké. Számításai szerint tíz darab 20 ezer tonnás dreadnought megépítése és fenntartása nagyjából 30%-kal olcsóbb, mint 20 darab, Mahan által favorizált, 13 ezer tonnás csatahajóé. A nagy hajók ezenkívül összességében véve kisebb létszámú legénységet igényeltek, nagy méreteiknek köszönhetően pedig sokkal erősebb védettséggel, nagyobb teljesítményű gépekkel és nagyobb sebességgel, s nem utolsósorban sokkal nagyobb tűzerővel rendelkeztek, mint a régi páncélosok. Ahogy Sims a korabeli, jellegzetesen amerikai mondást idézte: „A legnagyobb a legjobb, és a legjobb a legolcsóbb.”

A többi haditengerészetnél is zajló vitákat jól tükröző amerikai vita végül a dreadnoughtok kiütéses győzelmével zárult, ugyanúgy, mint minden más haditengerészetnél is. Sims, amellett, hogy bírta Roosevelt elnök feltétlen támogatását, felismerte a sajtó jelentőségét is, míg a régi gárdába tartozó kollégái, mint például Mahan és Dewey, igyekeztek méltóságteljesen távol tartani magukat a firkászoktól. Sims viszont ügyesen az ujja köré csavarta az újságírókat, és rajtuk keresztül a közvélemény haditengerészeti ügyek iránt érdeklődő részét is maga mellé állította.

Sims érveléseiben – nagyjából ugyanezeket használta a nagy ágyúk többi híve, például Jacky Fisher is – persze több vitatható tétel is volt, főleg az orosz-japán háború vonatkozásában. A sokat emlegetett Sárga-tengeri ütközetet valóban nagy, 6 és 13 kilométer közti távolságokról vívták meg, ami azonban azzal járt, hogy egyik fél sem volt képes döntést kicsikarni. Togo útját állta az orosz hajóknak, és visszavonulásra kényszerítette őket, de nem volt képes nagy károkat okozni az ellenségnek. Csuzimánál kicsi, 2 és 6 kilométer közti távolságokról harcoltak, és a teljes orosz flotta megsemmisült, a nagy lőtávolságokról megvívott Sárga-tengeri ütközetben viszont egyetlen hajó sem süllyedt el. Az elsöprő csuzimai sikert a japánok egyértelműen a közepes kaliberű ágyúknak köszönhették, hiszen hajóikon mindössze 16 darab 305 mm-es löveg volt, ezekből is három tönkrement a csata közben. A Sims által példaként felhozott Oszljabját, bár az első percekben két csatahajó is tüzelt rá, valójában Kamimura cirkálói lőtték szét, 152-203 mm-es ágyúikból.

Az orosz hajók sem azért voltak sebezhetők, mert a túlterhelés miatt a páncélöv felső széle a víz alá került. Az orosz csatahajók – a gyenge páncélzatú, és sokak szerint inkább csak páncéloscirkálónak tekinthető Oszljabját leszámítva – valójában jól bírták az ágyútüzet, a zászlóshajó, a Szuvorov, a 152-305 mm-es ágyúktól legalább száz találatot kapott, de úszó és manőverképességét megőrizve a felszínen maradt, míg végül este három vagy négy torpedótalálat nem végzett vele.

A később sokat emlegetett japán „gránáteső” sem a nagykaliberű lövegektől származott. A japánok, elhúzódó, hosszú ütközetre számítva, igyekeztek takarékoskodni a lőszerrel, és valójában a csata egész ideje alatt majdnem végig lassú tűzzel lőtték az orosz hajókat. A statisztika szerint a japán csatahajók 305 mm-es ágyúi átlagosan 8-10 percenként adtak le egy sortüzet. (Okulva a Sárga-tengeri tapasztalatokból, ahol a gyors tüzelés miatt estére majdnem teljesen kifogytak a lőszerből.) A „gránáteső”, ami megnyomorította az orosz hajókat, valójában a közepes, és kiskaliberű lövegektől származott.

A nagy tűzgyorsaságú közepes lövegek nem direkt pusztították el az orosz hajókat, úgy, hogy lövedékeik átütötték azok páncélzatát. Az ütközetben valójában egyetlen japán gránát sem tudott 15 cm-esnél vastagabb páncéllemezt átütni. (Az Oszljabján a becsapódások ütései miatt a vízvonalon levált a páncélöv egyik lemeze, a végzetes találat később itt érte a hajót.) A közepes kaliberű gránátok ehelyett szétzúzták a hajók felépítményeit, tönkretették a fedélzeti műszereket, elsősorban a távolságmérőket, hatalmas tüzeket okoztak a felépítményben, kiugrasztották talapzatukból a lövegtornyokat. Másik tulajdonságuk volt, hogy a becsapódást és a robbanást követően igen apró, szinte sörétméretű repeszekre szakadtak szét. A rengeteg kis repesz, mintha homokot szórtak volna szanaszét, minden apró nyílásba utat talált, megsebesítve a parancsnokokat, és megvakítva a távolságmérők kezelőit. A közepes kaliberű ágyúk ezzel mértek súlyos csapást az orosz hajókra, félig-meddig harcképtelenné téve őket. A kegyelemdöfést aztán a nagy kaliberű ágyúk, vagy a torpedók adták meg nekik.

Közvetlenül az orosz-japán háború után sok tengerészeti szakértő vélte úgy, a közepes kaliberű lövegek jelentőségét az ütközet csak tovább növelte, a nehézágyúkét pedig csökkentette. A Dreadnought nem is talált rögtön mindenhol követőkre. A franciák például még egy jó darabig építgették tovább a klasszikus páncélosaikat, és csak öt évvel később, 1910-ben fektették le első dreadnoughtjuk gerincét, amikor már ők sem hagyhatták figyelmen kívül az uralkodó nemzetközi trendet. (De például a Monarchia flottájában is sokan ellenezték a dreadnought építést, többek közt a későbbi flottaparancsnok, Anton Haus, aki még 1908-ban is amellett kardoskodott, „all big gun battleship” helyett inkább a francia Dantonhoz hasonló hajót kellene építeni, a szárnytornyokban elhelyezett közepes lövegekkel.)

A nagy lőtávolságokról vívott harc, és a csupa nagy ágyúval felszerelt csatahajó létjogosultságának az orosz-japán háború tapasztalataival való indoklása tehát nem volt egyértelműen meggyőző. A szakértők, mint Sims és Fisher, igazából egyszerűen csak kiemelték azokat a tényeket, amik a saját prekoncepcióikat igazolták, és figyelmen kívül hagytak minden mást. A csuzimai ütközettel egyszerűen csak a már amúgy is létező trendet próbálták utólagosan igazolni. Érveléseik helyessége erősen vitatható, de akkor sikerült vele meggyőzni a többséget.

Később Mahan jóslatainak egy része is bevált, leginkább a káros gazdasági és politikai következményekre vonatkozó előrejelzések. A Dreadnought, mely eredetileg abból a célból épült, hogy vitathatatlanná tegye a Royal Navy fölényét és vezető helyét, s ezzel értelmetlenné tegyen minden haditengerészeti versengést, pont az ellenkező hatást érte el. (Akárcsak korábban a Naval Defence Act.) A csatahajó olyan flottaépítési versenyt generált, ami nemcsak a nemzetközi feszültségeket növelte, hanem gazdasági szempontból is súlyos terhet jelentett az ebbe a versenybe beszálló országoknak.

Ez a teher csak még tovább fokozódott, amikor az angolok ismét szintet léptek, s elkezdték a csatahajók főtüzérségének a kaliberét is növelni. (Bár ha nem ők, akkor valószínűleg valaki más tette volna meg ezt először.) A nagy lőtávolságok erőltetése ugyanis a találati arány romlásával járt, s az új, rendkívül komplikált tűzvezető rendszerekkel is csak annyit tudtak elérni, hogy a korábban 3-4 ezer méteres távolságról elért, legfeljebb 3 százalékos találati arányt többé-kevésbé tartani tudták a 10-15 ezer méteres távolságokról is. Ráadásul az új, a korábbiaknál nagyobb, és jobban védett csatahajók sokkal több találatot elviseltek, mint a korábbi típusok. Ezenkívül a tízezer méter feletti lőtávolságokon már nem csak a közepes kaliberű lövedékek voltak hatástalanok, hanem a nagykaliberű gránátok hatékonysága is drasztikusan romlott. A Dreadnought 305 mm-es gránátjai például 13 ezer méterről már optimális esetben is legfeljebb csak 10 centi vastag páncéllemezeket voltak képesek átütni, vagyis még a csatahajók másodlagos páncélzatát se voltak képesek leküzdeni.

Ezeket a problémákat vélte orvosolni Fisher azzal, hogy az 1909-ben megrendelt új csatahajókat és csatacirkálókat már növelt kaliberű, 343 mm-es lövegekkel szerelték fel. (Úgy tűnik, az eszükbe se jutott, hogy inkább lemondjanak a tízezer méter feletti lőtávolságokról.) Az elképzelés szerint a nagyobb kaliberű gránátok nagy távolságokról is képesek átütni az ellenséges hajók páncélzatát, és nagyobb pusztítóerejüknek köszönhetően kevesebb találat is elég lesz az ellenség leküzdéséhez. Ez a lépés volt az, ami aztán igazán beindította a csatahajók méreteinek növekedését.

A 305 mm-es ágyúkból ésszerű módon 10-12 darabot lehetett elhelyezni egy csatahajón, amihez bőven elég volt 23-25 ezer tonna vízkiszorítás. Nyolc darab 343 mm-es löveghez viszont már 27 ezer tonna kellett, és miután a kaliber növekedése természetesen nem állt meg itt, a vízkiszorítás a későbbiekben folyamatosan, és egyre gyorsuló tempóban nőtt tovább. (A nagyobb kaliberhez természetesen vastagabb páncélzat járt, a nagyobb vízkiszorításhoz pedig erősebb hajtóművek, ami mind csak még tovább növelte a méreteket.) Ahogy Mahan pontosan előrejelezte, a Dreadnought megépítése egy olyan folyamatot indított be, melyet nem lehetett értelmesen befejezni. Megépítése idején a 21 ezer tonnás Dreadnought hatalmas kolosszusnak számított, ám alig 15 évvel később a haditengerészetek mérnökei már 50-80 ezer tonnás csatahajókat terveztek, és meg is építették volna őket, ha a washingtoni szerződés nem állítja le ezt az őrületet.

Bejött Mahannak az a jóslata is, hogy a méretek terén állandóan egymásra licitáló haditengerészetek versengése miatt a nagy áldozatok árán megépített új csatahajók már néhány év alatt el fognak avulni. A megépítése idején forradalmi újdonságnak számító Dreadnoughtot például már 1915-ben kivonták az első vonalbeli egységek közül, de 1920-ra már gyakorlatilag minden, 1914 előtt szolgálatba állított egység elavultnak számított az új csatahajókhoz képest.

(Folyt. köv.)