A két világháború után a történészek között, és a közvéleményben is széles körben elfogadottá vált az a nézet, mely szerint Európa XIX. század végén kezdődő válságáért, majd az első világháború kitöréséért Németországot terheli a felelősség, méghozzá elsősorban a fegyverkezési versenyt kirobbantó német flottafejlesztések miatt. E vélemény szerint az a nagy flottaépítési verseny, mely a világ minden haditengerészetét megfertőzte, és komoly szerepet játszott az első világháború kirobbanásában – bár ez utóbbi állítást a történészek nagy része ma már nem tartja megalapozottnak –, az 1898-ban elfogadott német tengerészeti törvénnyel, és a német haditengerészet ezt követő gyors növekedésével indult el. Azonban ha az ember jobban utánanéz a történteknek, nem nagyon juthat más következtetésre, mint arra, hogy ennek a flottaépítési láznak a kezdete igazából tíz évvel korábbra vezethető vissza, és annak első résztvevői nem a németek voltak, hanem az angolok, és a velük szemben álló francia-orosz szövetség.

A vitorlások korában, a napóleoni háborúkat követő időszakban, elfogadott irányelv volt Britannia vezető köreiben a „two power standard” elve, vagyis hogy a Royal Navy erejének legalább akkorának, vagy nagyobbnak kell lennie, mint az utána következő két legnagyobb haditengerészet egyesített ereje. Fél évszázadnyi békét követően azonban ez a szempont kikerült a hivatalosan elfogadott axiómák közül. Különösen III. Napóleon bukása, és a francia flotta ezt követő hanyatlása után látszott feleslegesnek, hogy ilyen hatalmas, és ellenség hiányában teljesen haszontalan hajóhadat tartsanak fenn. Az 1870-et követő két évtizedben az angolok feleannyi nagy hadihajót bocsátottak vízre, mint az azt megelőző két évtizedben. A nyolcvanas években például összesen tíz csatahajót, azaz átlag évente egyet. A politikusok egyre többet beszéltek a tengerészeti kiadások lefaragásának szükségességéről. Disraeli és Gladstone egyaránt hangot adott azon véleményének, hogy a flotta indokolatlanul túl van duzzasztva, utóbbi ráadásul kijelentette, a csatahajó tervezés alapelvei gyakrabban változnak, mint a női kalapdivat.
Az erős ellenszél dacára 1889 elején a haditengerészeti lobbinak mégis sikerült egy olyan nagyszabású flottaépítési program költségvetését elfogadtatniuk, amilyenre már régóta nem volt példa. A képviselőket elsősorban az újrainduló francia és orosz csatahajó-építések jelentette fenyegetéssel sikerült rávenni a program támogatására, de annak benyújtói más érveket is felhoztak mellette. A legtöbbször elhangzó indoklás az volt, az impozáns építési program elrettentő erővel fog majd hatni a többi haditengerészetre, és meggyőzi azokat arról, hogy a Royal Navy-vel szembeni versenyben nincs semmi esélyük a sikerre. Ilyen módon a költségvetés hosszú távon csak nyerhet a dolgon, ugyanis ha a program hatására a rivális haditengerészetek visszafogják saját építéseiket, a későbbiekben a brit haditengerészetre is kevesebbet kell majd költeni. Ezzel az érveléssel sikerült a képviselők többségét meggyőzni, és a tervezetet, ha nem is minden ellenállás nélkül, elfogadtatni a Parlamenttel.
Az 1889 március hetedikén elfogadott, és május 31-én kihirdetett „Naval Defence Act 1889” valóban nagyon impozáns projekt volt. Először is újra a Royal Navy hivatalos alapdoktrínájává tette a „two power standard” elvet, vagyis hogy a haditengerészetnek erősebbnek kell lennie, mint az utána következő két legerősebbnek, vagyis abban az időben a franciának és az orosznak, együttvéve. E célból nagy hajóépítési programot indítottak el, melyben összesen nyolc elsőosztályú, és két másodosztályú csatahajó, valamint kilenc elsőosztályú, huszonkilenc másodosztályú, és négy harmadosztályú cirkáló, illetve tizennyolc, torpedókkal is felszerelt ágyúnaszád építése szerepelt. Az egész programot öt év alatt végre akarták hajtani. Ez az erőltetett tempó szintén az elrettentés célját szolgálta, hogy az építések gyorsaságával is meggyőzzék az ellenfeleket, reménytelen próbálkozás lépést tartaniuk a Royal Navy-vel.
A program teljes költségvetése 21,5 millió font volt. Újdonságnak számított, hogy a teljes költségvetést egyben, öt évre előre megszavazták, hogy a hajók építésével folyamatosan tudjanak haladni, és a munkák folytatásához szükséges összegek mindig rendelkezésre álljanak.

A flottaépítési program középpontját a nyolc elsőosztályú csatahajó, a Royal Sovereign osztály egységei jelentették. A Sir William White tervezte hajók a kor legnagyobb és legerősebb csatahajóinak lettek megépítve. A 125 méter hosszú, 15.600 tonnás hajók egyedülállóan erős fegyverzetet hordoztak. Négy darab 343 mm-es ágyúval voltak felszerelve, melyeket azonban, technológiai visszalépésként, nem zárt lövegtornyokban, hanem nyitott lövegállásokban, barbettákban helyeztek el. A tervező ezzel is súlyt akart spórolni, hogy inkább a hajók oldalmagasságát növelje, jobb tengerállóságot adva ezzel a csatahajóknak, mint amilyennel a korábbi, elsősorban a Földközi-tengeren való használatra tervezett egységek rendelkeztek. Csak az osztály utolsó hajóján, a több módosítással megépített, sokak által külön osztálynak, vagy egyedi építésnek tartott Hood-on tértek vissza a lövegtornyokhoz.

A másodlagos tüzérség, melynek egyre nagyobb jelentőséget kezdtek tulajdonítani, szintén erős volt, összesen tíz darab 152 mm-es lövegből állt, melyeket most először két szinten helyeztek el, három-három, csak lövegpajzzsal védett ágyút a felső fedélzeten, két másikat pedig alattuk, kazamatában beépítve. A hajók ezen kívül még fel voltak szerelve 28 darab, kiskaliberű gyorstüzelő ágyúval is – nyilván a franciáktól várt tömeges torpedónaszád támadások elhárítására –, és hét torpedóvető csővel, melyek közül kettőt a vízvonal alatt, ötöt pedig felette, a hajótestbe beépítve helyeztek el.
A hajók nemcsak erősebbek, hanem gyorsabbak is voltak minden lehetséges ellenfélnél, 11 ezer lóerős hajtóműveikkel sebességük elérhette a 17,5 csomót – 32,4 km/h – is. (A két kéményt szokatlan módon nem egymás mögött, hanem egymás mellett helyezték el.) A páncélzat vastagsága a vízvonalon elérte a 457 mm-t. A 64-76 mm vastag fő páncélfedélzet már úgynevezett teknőcfedélzet volt, vagyis a két szélét lefelé hajlították, és azok a vízvonal alatt csatlakoztak a fő páncélöv alsó széléhez, s így erősítették a vízvonal védelmét is. A páncélöv két végénél, a hajótest belsejében, a védett részeket két keresztválaszfal zárta le, melyek vastagsága a hajó orránál 406, a taton 356 mm volt.
A páncélzat tehát már az úgynevezett citadellapáncélzat szerint épült fel – bár a már kissé elavult, egymásra hengerelt vas és acéllemezből álló compound lemezekből –, mely a maga klasszikus formájában itt jelent meg először. A páncélzat elrendezését az angolok a kiselejtezett Resistance páncéloson végzett próbalövészetek eredményei alapján tökéletesítették erre a formára.
A hajótest védettségét a széntároló kamrákkal is igyekeztek erősíteni, melyeket a páncélöv mögött helyezték el, hogy a három méter vastag szénréteg is növelje a védelem ellenálló képességét, felfogva a repeszeket, és tompítva a robbanások erejét. Nagy gondot fordítottak a hajótest belső rekeszelésére is.
Az elkészült hajók, az elavult barbettás tüzérség ellenére is, koruk kétségkívül legnagyobb harcértéket képviselő egységei voltak. A program hajói közül nekik lett volna a legnagyobb szerepük az „elrettentésben”, amely azonban egyáltalán nem működött, sőt, a Naval Defence Act-al az angolok éppen ellentétes hatást váltottak ki, mint amiben reménykedtek. A nagy flottaépítési program nemhogy nem vette el a riválisok kedvét saját haditengerészeteik fejlesztésétől és bővítésétől, hanem éppen ellenkezőleg, megerősítette őket ebbéli eltökéltségükben.

A nagyszabású, erőltetett tempóban végrehajtott angol flottaépítési programot a többi nagy haditengerészet provokációnak tekintette, melyre válaszul maguk is növelték haditengerészeteik költségvetését, és szintén csatahajó építésekbe kezdtek. A francia haditengerészet hatévi szünet után, 1889 januárjában fektette le egy új csatahajó, a 11.200 tonnás Brennus gerincét. (Vagyis a hajó még nem a Naval Defence Act-ra adott válasz volt, sőt, éppen megépítése volt az egyik indoka az angol építési programnak.)

Nemcsak maga az esemény jelezte a francia haditengerészetnek a Jeune École stratégiájával való szakítását, hanem már a hajó neve is. Brennus-nak hívták ugyanis azt az épülőfélben levő páncélost, melynek építését az akkori francia tengerészeti miniszter, Theophile Aube tengernagy, a Jeune École atyja, öt évvel korábbi hivatalba lépésekor leállította.
Az új Brennus már egy teljesen más koncepció alapján épülő hajó volt. A franciák szakítottak a régi dizájnnal, a barbettás, oldalerkélyes elrendezéssel, és új csatahajójuk tüzérségét a hajó középvonalában, lövegtornyokban helyezték el. Feltehetően a súlymegtakarítás végett a hátsó lövegtorony csupán egyetlen ágyúval volt felszerelve, a hajó főtüzérségét így három darab 340 mm-es ágyú alkotta. Már ezen a hajón megfigyelhető volt az a franciákra jellemző, a közepes lövegeknek igen nagy jelentőséget tulajdonító tendencia, mely alighanem a Jeune École maradványa lehetett. A Brennus szokatlanul erős másodlagos tüzérségét tíz darab 164 mm-es löveg alkotta, melyeket a hajó két oldalán, kazamatákban, illetve a fedélzeten elhelyezett zárt lövegtornyokban építettek be. A másodlagos tüzérség zárt lövegtornyokban való elhelyezése nagyon előremutató koncepció volt, mely jellemző volt a későbbi francia, illetve francia tervezésű orosz csatahajókra is. Érdekes módon azonban az ötlet más haditengerészeteknél nem nagyon talált követőkre, sőt, későbbi dreadnoughtjaikon a franciák is visszatértek a kizárólag kazamatákban elhelyezett másodlagos tüzérséghez.
A Brennus övpáncélzata, mely a hajó teljes hosszára kiterjedt, és a legvastagabb részeken elérte a 460 mm vastagságot, még compound lemezekből épült fel, ám a hajó más részein már homogén acélból készült páncéllemezeket is használtak. A hajócsavarokat két darab, háromszoros expanziós gőzgép hajtotta meg, melyek számára 32 darab új típusú, vízcsöves Belleville kazán szolgáltatta a gőzt. Az új, a korábbiaknál jóval nagyobb teljesítményű kazánok ezen a hajón kerültek először beépítésre. Segítségükkel a csatahajó gépeinek teljesítménye elérte a 13.900 lóerőt, ami a korban igen nagynak számító, 18 csomós sebesség elérését tette lehetővé.

A későbbi, már a Naval Defence Act hatására épített francia csatahajók terveinek készítésekor nagyban támaszkodtak a jól sikerült Brennusra. A két évvel később, 1891-ben elkezdett Charles Martel is a Brennus átdolgozott, módosított tervei alapján készült. A hajó már csak két darab 305 mm-es ágyút kapott, ám ezek mellett a hajó közepén, két szárnytoronyban még két darab 274 mm-es ágyúval is felszerelték, másodlagos tüzérségként pedig nyolc darab 138 mm-es löveget kapott. A csatahajó páncélzata már teljes egészében nikkelacélból készült, nagy teljesítményű gépeivel pedig ő is elérhette a 18 csomós sebességet.
A Charles Martel mintájára a franciák további négy hajót építettek, azonban olyan sok változtatással, hogy általában nem tekintik őket egységes hajóosztálynak. Ezeket követte a Charlemagne osztály három hajója, majd két egyedi építésű csatahajó, a Suffren és a Henry IV. A hajók a gyenge fegyverzetű – igazából csak afféle kísérleti hajónak szánt –, 274 mm-es lövegekkel felszerelt Henry IV. kivételével mind 305 mm-es főtüzérséget kaptak, és erős, főleg 138 mm-es lövegekből álló másodlagos tüzérséggel rendelkeztek. Valamennyien nagynak számító, 18 csomós sebességre voltak képesek, és jellemző volt rájuk a keresztmetszetében körte alakú, felül elkeskenyedő (tumblehome) hajótest.
A francia csatahajók kisebbek voltak, mint angol társaik, és általában tengerállóságuk is rosszabb volt, ami érthető, hiszen elsősorban a Földközi-tengeren való működésre tervezték őket. A francia hajókra általában jellemző volt a kísérleti jelleg is. Az egyes hajók között még az azonos osztályokon belül is jelentős eltérések voltak, ami sok szempontból hátrányosan befolyásolta a hajók harcértékét. Különösen előnytelen volt az eltérő típusú és eltérő kaliberű lövegek használata. A francia csatahajókon több tucat kalibert rendszeresítettek, ami komoly gondokat okozott a logisztikának és a tűzvezetésnek.
A csatahajókkal egy időben a francia hajógyárakban 18 páncéloscirkáló gerincét is lefektették. Az első közülük a 6.680 tonnás Dupuy de Lome volt, a sorozat utolsó tagja pedig a csatahajó méretű, 11 ezer tonnás Jeanne d’Arc. Az általában 19 cm-es főtüzérséggel felszerelt, hatalmas döfőorrokkal épített cirkálók fő feladata a gyarmatokkal való kapcsolattartás biztosítása, valamint az ellenség portyázó cirkálóival szembeni harc, illetve az ellenséges kereskedelmi hajók támadása volt. Az erős fegyverzetű, és viszonylag erős páncélzatú cirkálók sebessége általában 23 csomó volt – 42,6 km/h –, ami lehetővé tette számukra a menekülést a hasonló tűzerővel rendelkező, de náluk rendszerint lassabb angol cirkálók elől. A francia cirkálók megépítése nagyobb aggodalmat váltott ki a londoni Admiralitáson, mint a francia csatahajóké, ugyanis azok a britek kereskedelmi útvonalai számára komoly fenyegetésnek tűntek.

Oroszország nehézipara az 1870-es évekre érte el azt a fejlettségi szintet, ahol már önállóan is megpróbálkozhattak a modern, vasból készült páncélosok építésével. Az első orosz csatahajó, a Pjotr Velikij (Nagy Péter) építését 1876-ban fejezték be. A maga idejében a Pjotr Velikij nagyon korszerű és ütőképes hadihajó volt, ám megépítése hét évet vett igénybe, és olyan hatalmas összegeket emésztett fel, hogy a tengerészeti minisztérium, a pénzügyminisztériummal teljes egyetértésben, ezután hosszú ideig hallani sem akart újabb csatahajókról.
Hat évvel később azonban, III. Sándor trónra lépése után, a haditengerészet szinte teljes vezérkara lecserélődött, s az új tengerészeti miniszter, a cár egyetértésével, úgy gondolta, Oroszország nemzetközi tekintélye és nagyhatalmi presztízse megköveteli egy erős hadiflotta létezését. 1882 áprilisában III. Sándor jóváhagyta a haditengerészet hosszú távú fejlesztési programját, amely 1902-ig összesen 24 csatahajó megépítését irányozta elő. (Részben ez a program volt a Naval Defence Act egy másik kiváltó oka.)
Az orosz hajóépítés központja ekkor Szentpéterváron volt, ahol három nagy hajógyár működött, az Admiralty, a Baltic, és a Franco-Russian Works. A Fekete-tengeri flottának szánt egységek kivételével, melyek főleg Nyikolajevben készültek, itt építették az orosz haditengerészet hazai gyárakban készülő összes nehéz egységét. Az ágyúkat az Obukhovszkij Művek és a Putyilov gyár, a páncéllemezeket pedig az Izhorskij Művek szállította. Oroszország ipari bázisa mindazonáltal viszonylag kicsi volt, s az orosz hajóépítő ipar erősen rá volt szorulva a külföldi beszállításokra. A gépek, lövegek, páncéllemezek egy nagy része francia, német, angol, és amerikai gyárakból érkezett. A tervezési munkáknál szintén nagymértékben támaszkodtak a külföldi, főleg francia és német mérnökökre. A terveket az MTK (Morszkoj Teknyiseszkij Komitet), azaz a haditengerészet technológiai bizottsága bírálta el és véglegesítette, azonban a Tengerészeti Minisztérium admirálisai beleszólási joggal rendelkeztek. Ezzel a jogukkal gyakran éltek is, és állandóan belejavítgattak a tervekbe, ami ritkán vált azok előnyére.

Az új program elsőként elkészült hajói az Imperator Alekszandr II. osztály 1891-ben szolgálatba állított egységei voltak. A 102 méter hosszú, 9.300 tonnás, jó tengerálló képességű hajók a kazamatákban beépített 152-229 mm-es közepes lövegeken kívül csupán két darab, régi típusú 305 mm-es löveggel voltak felszerelve. Páncélzatuk Compound lemezekből állt, melynek vastagsága a vízvonalon elérte a 356 mm-t is, gőzgépeikkel pedig 15,2 csomós sebesség elérésére voltak képesek. A két páncélos felszereléséhez eleinte még hozzátartoztak a vitorlák is, bár ezeket a gyakorlatban már sosem használták.

Az osztály mintájára, annak kicsinyített változataként készült a 7.100 tonnás, egyetlen 305 mm-es löveggel, viszont erős másodlagos tüzérséggel felszerelt Gangut partvédő páncélos. A nem túl jól sikerült hajó egyedi építés maradt, nem készült belőle több.

1890-ben fektették le a következő páncélos, az angol Trafalgar mintájára készülő Navarin gerincét. A tízezer tonnás hajó négy 305 mm-es ágyúval volt felszerelve, viszont közepes tüzérsége mindössze nyolc 152 mm-es ágyúból állt. Kilencezer lóerős gépeivel a hajó a 15 csomós sebességre volt képes. A Navarin egyedi ismertetőjele volt kéményeinek különleges elrendezése. A négy kéményt ugyanis nem egymás mögött, hanem párosával egymás mellett, négyzet alakban helyezték el.
A legújabb technológiai vívmányokat összegző első konstrukció az 1896-ban szolgálatba állított Sziszoj Velikij volt. A 10.200 tonnás hajó már az újonnan rendszeresített 305 mm-es lövegeket hordozta két, francia tervezésű lövegtornyában, közepes tüzérsége viszont csupán hat darab 152 mm-es ágyúból állt. A páncélos 15,7 csomós sebességet tudott elérni.

Az 1882-es program keretein belül a Fekete-tengeri Flotta részére épülő első csatahajók, a tízezer tonnás Jekaterina II, a Csezme, és a Szinop, 1883 és 1889 között épültek meg a szevasztopoli és nyikolajevi hajógyárakban. Az eredetileg háromtagúra tervezett osztályt utólag kiegészítették egy negyedik hajóval is, az 1894-ben szolgálatba állított Georgij Pobedonoszec-el.
Bár a hajók tüzérségének barbettás elrendezése ekkor már idejétmúltnak volt tekinthető, a páncélosok tűzereje így is egyedülálló volt. A maguk hat darab 305 mm-es lövegével a hajók bizonyos szempontból a későbbi all big gun csatahajók elődeinek is tekinthetők. A csatahajók 16 csomós sebessége a korban megfelelőnek számított, és viszonylag kicsi, 2.800 mérföldes hatótávolságuk sem jelentett problémát, hiszen kizárólag a Fekete-tengeren való használatra szánták őket.
A következő, két egységre tervezett csatahajó osztály építését még a Jekaterina II. szolgálatba állása előtt, 1888-ban elkezdték a nyikolajevi hajógyárban, de finanszírozási problémák miatt végül csak az első hajó, a Dvenadszaty Apostolov építését fejezték be. Az elődeinél kisebb, 8.700 tonnás hajó négy 305 mm-es ágyúval volt felszerelve, melyeket még mindig barbettákban építettek be. A csatahajó 305-356 mm vastag páncélzata nagyrészt még compound lemezekből állt, csak a parancsnoki torony kapott nikkelacél páncélzatot. A csatahajó 15 csomós sebességre volt képes.
Az 1891-ben építeni kezdett csatahajó szintén testvérhajó nélküli, egyedi példány volt. A Navarino növelt, erősített változataként készülő Tri Szvatyityelja a maga 13.300 tonnás vízkiszorításával a flotta addig készült legnagyobb egysége volt. Az 1896-ban szolgálatba állított csatahajót a legmodernebb, 1895-ben rendszeresített, 305 mm-es lövegekkel szerelték fel, melyeket már forgó lövegtornyokba építettek be. Páncélzata a legerősebb volt, melyet orosz csatahajókon valaha is beépítettek, az övpáncél vastagsága elérte a 457 mm-t is. Angol gyártmányú gépeivel a hajó elérhette a 16,5 csomós sebességet. (Később a Tri Szvatyityelja lett a világ első hadihajója, melyet rádióval is elláttak. A csatahajót 1899-ben szerelték fel Alekszander Sztyepanovics Popov kísérleti készülékével, mely kielégítően működött, bár hatótávolsága még csak alig öt kilométer volt.)
A Fekete-tengeri Flotta következő csatahajója, a leendő Rosztiszlav építését 1894-ben kezdték el a nyikolajevi hajógyárban, és végül 1900 márciusában állították szolgálatba. Bár méretei alapján az első osztályú csatahajók közé tartozott volna, fő fegyverzetként csupán 254 mm-es lövegeket kapott. A nagyrészt az amerikai Betlehem Steel művekben gyártott Harvey lemezekből álló övpáncélzat vastagsága a vízvonalon elérte a 368 mm-t. A Rosztiszlav legnagyobb sebessége 15,8 csomó volt.
A következő csatahajó a Tri Szvatyityelja módosított tervei alapján épült, korszerűbb kivitelben, növelt oldalmagassággal. A 13 ezer tonnás, négy darab 305 mm-es löveggel felszerelt Knyaz Patyomkin Tavricseszkijt 1900 októberében bocsátották vízre. Tervei alapján 1904-ben két másik csatahajó, a Jevsztafij, és a Joann Zlatoust építését is elkezdték, az orosz-japán háború tapasztalatai alapján azonban a két hajó tervein építés közben olyan sok módosítást hajtottak végre, hogy azokat végül csak 1911-ben fejezték be.

 A Naval Defence Act hatása az oroszokra is ugyanaz volt, mint a franciákra. Az angol flottaépítési programot az orosz vezetés is olyan kihívásnak tekintette, melyre válaszolni kellett, vagyis még több csatahajót építeni. Az új építési program egységeivel együtt 1895-ig összesen húsz csatahajó építését kezdték el – beleszámítva az 1882-es program lassan készülő 11 hajóját is –, a haditengerészeti költségvetést pedig az 1890-es 4,3 millió angol fontnak megfelelő összegről 1903-ra 12,3 millióra emelték, ami Oroszország éves költségvetésének körülbelül tíz százalékát tette ki.

Az új orosz hajók között ott volt ugyan a három kis partvédő páncélos, az ötezer tonnás Usakov osztály három egysége, valamint a Fekete-tengeri Flotta részére készült másodosztályú, 254 mm-es ágyúkkal felszerelt Rosztiszlav, a többi azonban mind elsőosztályú csatahajónak számított.
A Balti Flotta részére készülő első, már valóban modern, elsőosztályú orosz csatahajók a Petropavlovszk osztály egységei voltak, melyek tervezésénél a konstruktőrök az amerikai Indiana, és a francia Brennus páncélosokat vették mintának. A fő tüzérséget a szokásos módon itt is a két ikerlövegtoronyban elhelyezett négy darab 305 mm-es löveg alkotta. Az osztály harmadik egysége, a Poltava volt az első hajó az orosz flottában, amelynek páncélzata már a legújabb, cementált Krupp lemezekből épült fel. A 11.500 tonnás hajók alapvetően jól sikerült konstrukciók voltak, ám gépészeti téren visszalépést jelentettek, a korszerű Belleville kazánok helyett ugyanis régi típusú füstcsöves kazánokat kaptak. A tervezett 16,5 csomós sebesség helyett így a gyakorlatban legfeljebb 15 csomóra – 27,8 km/h – voltak képesek.
Bár az oroszok alapvetően elégedettek voltak a Petropavlovszk osztállyal, úgy döntöttek, kipróbálnak más koncepciókat is. A haditengerészet mérnökei már korábban felfigyeltek az 1894-ben szolgálatba állított brit Centurion osztályra, melynek hajói ugyan csak 254 mm-es lövegekkel voltak felszerelve, viszont sebességük elérte a 19 csomót. Az osztály egységeit „gyors csatahajók” néven kategorizálták. A Centurion mintájára 1895-ben két hajó, a Pereszvet és az Oszljabja építését kezdték el a Baltic gyárban, majd 1899-ben egy harmadik egységet is megrendeltek, amely később a Pobeda nevet kapta. A 133 méter hosszú, 12.700 tonnás hajók végül a tervezettnél kisebb, 18 csomós sebességet tudtak csak elérni, és vegyes, Harvey és Krupp lemezekből készült páncélzatuk is gyengébb volt a többi csatahajóénál. 254 mm-es lövegeik tűzereje viszont nem sokban maradt el a 305 mm-eseké mögött, ráadásul a magas, 35 fokos csőemelkedési szögnek köszönhetően a hajók ágyúinak a lőtávolsága elérte a 18 km-t is. (Igaz, ennek a gyakorlatban nem sok jelentősége volt, mert az akkori eszközökkel 8-10 kilométeres távolság felett már nem lehetett pontosan célozni.) A konstrukció később nem bizonyult sikeresnek, a típus inkább jó páncéloscirkálónak volt tekinthető, mintsem csatahajónak.

A minden korábbinál nagyobb számban érkező megrendelések teljesítését a hazai gyárak egy idő után már nem győzték, s a hajóépítési program a tervezettnél lassabb tempóban haladt csak előre.

A Tengerészeti Minisztérium ezért úgy döntött, hogy – már csak a tapasztalatszerzés, és az új technológiák megismerése végett is – megpróbál külföldi hajógyárakat is bevonni a programba Először az amerikai Charles Henry Cramp, aki korábban már épített kisebb hajókat az oroszoknak, vállalta, hogy gyáraiban nagy hadihajókat is megépít Oroszország részére. A leendő Retvizan gerincét 1898 július 29-én fektették le a philadelphiai Cramp gyárban. A 12.700 tonnás hajó Krupp lemezekből készült páncélzatát az amerikai Betlehem Steel and Metal Works gyártotta, míg lövegeit a pétervári Obukhov gyárban készítették, és hajón leszállítva az amerikai gyárban szerelték be őket. A közepes tüzérségnél visszatértek a hagyományos kazamatás beépítéshez, az oroszok által favorizált Belleville kazánok helyett pedig Niclausse kazánokat építettek be, melyek gyártására Cramp cégének licence volt. Ez utóbb nem bizonyult jó választásnak, a Niclausse kazánok ugyanis műszakilag megbízhatatlannak bizonyultak, fogyasztásuk magasabb volt az elvártnál, s a tervezett 18 csomós sebességet sem sikerült velük elérni. A hajó azonban ezt leszámítva jól sikerült konstrukciónak bizonyult.
Az orosz felkérésre reagáltak a franciák is, akik szintén vállalták hadihajók építését az orosz flotta részére. Az oroszok 1898 júniusában kötöttek szerződést a La Seynei francia hajógyárral egy 12.900 tonnás csatahajó megépítéséről. A francia Jauréguiberry tervei alapján készült Cezarevics 51 hónapos építési idejével ugyan a franciák jócskán túllépték a kitűzött a határidőt, a csatahajó azonban végül az orosz flotta akkor legjobb egysége lett, és mintaképe a későbbi Borogyino osztályú hajóknak. A másodlagos tüzérség 15 cm-es ágyúit itt is lövegtornyokban helyezték el, a kiváló felépítésű páncélzatot pedig cementált Krupp lemezekből készítették. 16 ezer Le teljesítményű gépeivel a Cezarevics elérhette a 18,5 csomós sebességet is, ami kiváló teljesítménynek számított. Az oroszok tetszését annyira elnyerték a francia tervek, hogy már 1899-ben megrendelést adtak a pétervári hajógyáraknak további három, a Cezarevics mintájára készülő csatahajó megépítésére, majd 1900-ban még két másik hajót is megrendeltek.

A nagy páncéloscirkálók sem hiányoztak az orosz flotta állományából, bár jóval kisebb számban épültek, mint a francia vagy az angol hajók. A kilencvenes években mindössze három ilyen orosz hajó épült, a hatalmas, csatahajó méretű Rurik, Rosszija, és Gromoboj. A 12-13 ezer tonnás vízkiszorítású cirkálók fegyverzete négy darab 203 mm-es, és 16 darab 152 mm-es lövegből, illetve tucatnyi kiskaliberű gyorstüzelőből, és 4-6 torpedóvető csőből állt. Erős páncélzattal rendelkeztek, sebességük pedig elérhette a 18-19 csomót, mely építésük idején jó értéknek számított.

Az angol vezetést a francia és az orosz hajóépítési programok már külön-külön is nyugtalanították, és még nagyobb aggodalmat váltott ki, amikor a két ország katonai szövetségre lépett egymással. Ennek a szövetségnek az összekovácsolói a németek voltak. Miután ugyanis az új német császár, II. Vilmos, lemondásra kényszerítette Bismarckot, az önmagáról rendkívül jó véleménnyel levő uralkodó, saját bizalmi emberein keresztül, maga vette kézbe a külügyek irányítását. Egyik első lépéseként kilépett az oroszokkal kötött, Bismarck által élete fő művének tekintett szövetségből, azzal, hogy a szerződés lejártakor nem hosszabbította meg azt. A hihetetlenül ostoba lépés Németország ősellenségének, Franciaországnak a karjaiba hajtotta az oroszokat. A kilencvenes évek elején francia és orosz hajórajok kölcsönös baráti látogatásokat tettek egymás kikötőiben, az orosz haditengerészet pedig, a Krupp Művekkel kötött szerződést felmondva, fegyverzetét a továbbiakban a francia Schneider-Canet üzemtől vásárolt licencek alapján gyártotta. A francia nehézipar ezt követően fontos pozíciókat, nagy befolyást, és persze igen zsíros üzleteket szerzett az orosz ipar fejlesztésénél, melyet nagyrészt francia bankoktól felvett, hatalmas összegű kölcsönökből hajtottak végre. A közeledést végül az 1892-ben megkötött szövetségi szerződés, és a két évvel későbbi, katonai együttműködésről szóló szerződés koronázta meg.

Az orosz-francia szövetség a szárazföldön Németország, a tengeren Anglia ellen irányult. Bár az egyesült francia-orosz flotta még mindig nem érte el a Royal Navy nagyságát, mégis olyan ellenfélnek számított, mely már komoly fenyegetést jelenthetett az angol haditengerészetre. A brit vezetés a francia-orosz szövetséget az országukat 1815 óta fenyegető legnagyobb veszélynek tekintette, melyet természetesen nem hagyhattak válasz nélkül.
Az 1889-es tengerészeti törvényben meghirdetett program utolsó csatahajóját 1891-ben kezdték építeni. Az eredeti elképzelés az volt, az új hajókkal a Royal Navy olyan fölénybe kerül ellenségeivel szemben, hogy további fejlesztésekre jó ideig nem lesz szükség. Ennek megfelelően a következő két évben egyetlen csatahajó építéséhez sem fogtak hozzá.
A program azonban, mint láttuk, nem a várt hatást érte el. Az orosz és francia hajóépítések nem hogy nem csökkentek, hanem a korábbinál sokkal nagyobb mértékben növekedtek. A francia és orosz csatahajók vízrebocsátásáról egymás után érkező hírek hatására az Admiralitás Első Lordja, John Poyntz Spencer, 1893 őszén egy újabb, ötéves építési programot terjesztett a Parlament elé. A Naval Defence Act tehát politikai és gazdasági értelemben egyaránt teljes csődöt mondott, nem csökkentette, hanem növelte Britannia fenyegetettségét, és végső soron csak még több pénzt kellett miatta a haditengerészet költségvetésébe pumpálni. A francia-orosz szövetség fenyegetésének hatására azonban mindenképpen szükségesnek látszott a flottaépítés folytatása, így a Parlament 1893 decemberében elfogadta az új programot is.

Az 1893-as Spencer Program nagyobb szabású volt még a négy évvel korábbinál is. Összesen hét csatahajó, 13 cirkáló, és 122 kisebb hadihajó megépítését tartalmazta, 31 millió font összköltségben. A későbbi módosítások során a csatahajók számát kilencre emelték, azzal, hogy a hét első osztályú csatahajó mellé további két, másodosztályú csatahajót is megrendeltek. (Ezekből végül csak egy épült meg.)
Az első osztályú hajók, a későbbi Majestic osztály építését 1895 tavaszán kezdték el. A korábbi hagyományokat tovább folytatva a britek ezúttal is a legnagyobb csatahajókat igyekeztek megépíteni, melyek vízkiszorítása teljes terhelés mellett elérte a 16 ezer tonnát. A hajókat a már standardnak számító főfegyverzettel, a 305 mm-es ágyúkkal szerelték fel, a szokásos módon egy-egy ikerlövegtornyot beépítve a hajó orrán és tatján. A másodlagos fegyverzetet 12 darab 152 mm-es, és 16 darab 76 mm-es löveg jelentette. A csatahajók páncélzatát már az új, edzett felületű Harvey nikkelacél lemezekből építették fel, ami lehetővé tette a páncélvastagság csökkentését. A hajók övpáncélzata mindössze 230 mm vastag volt, alig fele a korábbi csatahajók compound lemezekből készült övpáncéljának. A vékonyabb páncél természetesen jelentős súlymegtakarítást tett lehetővé, amit kihasználva a korábbiaknál szélesebb, nagyobb területet védő övpáncéllal szerelhették fel a hajókat.
A csatahajók lövegeit már nem teljesen nyitott barbettákban helyezték el, hanem azok páncélozott lövegpajzsot is kaptak. Ettől függetlenül még ezeket sem lehet forgó lövegtornyoknak nevezni, inkább a páncéllal védett lövegállás (armoured gunhouses) a találóbb kifejezés rá. Ilyen szempontból az angol hajók műszakilag még mindig elmaradtak a modern lövegtornyokkal felszerelt francia és orosz hajók mögött. Tengerállóságuk viszont hagyományosan jobb volt azokénál, és az orosz hajókénál a sebességük is nagyobb volt, elérhették a 17,5 csomót.
A másodosztályú csatahajó, a Renown, általános felépítését tekintve a korábbi Centurion osztályú hajók módosított változata volt. A közel 13 ezer tonnás hajó főfegyverzete csak 254 mm-es lövegekből állt, és páncélzata is gyengébb volt, mint az elsőosztályú csatahajóké, viszont sebessége megközelítette a 19 csomót.
Alig egy évvel a Spencer Program kezdete után újabb hat csatahajót kezdtek építeni az angol gyárakban, a Canopus osztály egységeit. A 13 ezer tonnás, a Majestic osztályénál vékonyabb páncélzattal rendelkező hajókat elsősorban a távoli vizeken való szolgálatra, a gyarmatok védelmére tervezték. A hajók már forgatható lövegtornyokkal voltak felszerelve, akárcsak később a flottaépítési verseny következő állomását jelentő újabb nyolc csatahajó, a Formidable osztály egységei, melyek építését 1898-ban kezdték el.

A flottaépítési verseny tehát nem 1906-ban kezdődött, és nem is 1898-ban, hanem már jóval korábban, az 1889-es angol tengerészeti törvénnyel. A Naval Defence Act keretén belül épülő hajókkal a britek erőfölényüket akarták demonstrálni, és elvenni a rivális haditengerészetek kedvét a velük való versenyezéstől, azonban ezzel éppen ellentétes hatást értek el. A vetélytárs haditengerészetek, a francia és az orosz, egyáltalán nem bátortalanodtak el az angol erőfitogtatástól, hanem felvették a kesztyűt, és maguk is nagyszabású fejlesztési programokat indítottak el. Ezek önmagukban még nem jelentettek volna nagy fenyegetést az angolokra nézve, különösen hogy mindkét ország haditengerészete megosztott volt. A franciáknak az atlanti térség és a Földközi-tenger, az oroszoknak pedig a Balti és a Fekete-tenger között kellett megosztani haditengerészeti erőiket. Azonban a két flotta együttműködése igen nehéz helyzetet teremthetett volna az angolok számára a stratégiailag ekkor legfontosabb térségben, a Földközi-tengeren.

A Szuezi-csatorna megnyitása után az anyaország és a gyarmatok közötti áruforgalom fő ütőerének számító Földközi-tenger különösen veszélyeztetett hely volt, hiszen a franciák és az oroszok egyaránt itt, illetve ennek közelében, a Fekete-tengeren állomásoztatták flottájuk javát. A két flotta egyesítése megingathatta volna a britek helyi fölényét. Korábbi elképzeléseikben az angol Földközi-tengeri Flotta - vagyis a Mediterranean Fleet - fő feladata az volt, hogy megakadályozza a Fekete-tengeri orosz flotta kitörését. Az új helyzetben, az egyre erősebb francia flottával a hátuk mögött, az angolok már nem bíztak benne, hogy ez sikerülhet, és 1896-tól új stratégiát dolgoztak ki, melynek lényege az volt, hogy a flottát háború esetén Gibraltár, Málta, és Alexandria kikötőibe visszavonva feladják az Égei-tengert, és a Földközi-tenger keleti partvidékét, s csupán a francia és az orosz flotta egyesítését igyekeznek megakadályozni. Külön gondot jelentett azonban, hogy ugyanekkor jelentős erőket kellett északon hagyni, hogy az orosz Balti Flotta Északi-tengerre való kitörését, és a brit szigetek keleti partjai elleni esetleges támadásait megakadályozzák.

A bonyolult stratégiai helyzetben az angolok számára kézenfekvő megoldást jelenthetett volna egy szövetséges bevonása. Erre magától értetődően Németország volt a legmegfelelőbb jelölt, melynek számára a francia-orosz szövetség legalább akkora fenyegetést jelentett, mint az angolok számára. A németek a szárazföldön leköthették a francia és orosz csapatok zömét, és kedvező helyzetben voltak ahhoz is, hogy az orosz flotta számára elzárják a Balti-tengerről kivezető szorosokat. Ezenkívül a szövetség mellett szólt a közös származás, és a közös uralkodócsalád is. Az angolok az északi népek nagy családjába tartozó testvérnépnek tekintették a németeket, akikkel érdekeik a legtöbb ponton találkoztak. A német császár, Anglia királynőjének első unokája, maga is gyakran hangoztatta, mennyire csodálja és tiszteli Nagy-Britanniát. Úgy tűnt, az együttműködésnek nem lesz semmi akadálya, és a francia-orosz szövetséget a britek semlegesíthetik a németekkel való katonai együttműködéssel, és egy velük való szövetség megkötésével.

(Folyt. köv.)