1808-ban Napóleon megfosztotta trónjától, és gyakorlatilag letartóztatta a spanyol uralkodót, IV. Károlyt, s helyére saját bátyját, Joseph-et ültette. Ez volt a császár pályafutásának egyik legszerencsétlenebb döntése. Maga Joseph teljesen alkalmatlan volt uralkodónak, de lett volna bármilyen ragyogó képességekkel megáldva, akkor sem bírt volna boldogulni a feladattal. Királyuk elfogásáról értesülve úgyszólván a teljes spanyol lakosság fellázadt az új király, és a francia megszálló seregek ellen. A szárazföldön a spanyolok ezúttal is veszélyes ellenségnek bizonyultak. A franciák hosszú, véres, és végső soron eredménytelen háborúba bonyolódtak, mely közvetve végül Napóleon bukásának egyik okozójává vált. A harcokba magának a császárnak is be kellett avatkoznia, és bár sorra verte az ellene felvonuló spanyol seregeket, s elfoglalta Madridot, a felkelést ő sem tudta elfojtani.

A felkelőket természetesen az angolok is teljes erejükkel támogatták. A segítségül küldött angol csapatokkal a spanyoloknak végül 1813-ra sikerült kiverniük a franciákat, s a következő évben, Napóleon bukása után, a Bourbon dinasztia visszakerült a trónra.

A spanyolországi eseményeknek volt egy olyan mellékhatása, melyre kezdetben nem sokan figyeltek fel Európában. Az országban dúló háború, és a királyi család átmeneti trónfosztása miatt a spanyol államhatalom szervezete egy jó időre gyakorlatilag felbomlott. Az amerikai spanyol gyarmatok, melyek már régóta sérelmezték az anyaország túlzott gyámkodását, a gazdasági korlátozásokat, és autonóm törekvéseik elnyomását, most igyekeztek kihasználni a központi hatalom meggyengülését.

Az angol Admiralitás természetesen igyekezett kihasználni, hogy egy ilyen erős francia kötelék koncentrálódott egy kicsi, és viszonylag gyengén védett helyre. Az Első Lord, Lord Mulgrave fejéből pattant ki az ötlet, hogy az Aix-szigetnél horgonyzó francia hajók ellen egy nagyszabású éjszakai gyújtóhajó támadást indítsanak. A terv szerint az éjszakai támadással összezavarták és meggyengítették volna az ellenség sorait, majd a pusztítást az öbölbe benyomuló angol sorhajók fejezték volna be. A gyújtóhajók bevezető támadásának levezénylését Thomas Cochrane-re bízták, míg a flotta főparancsnoka James Gambier tengernagy, a Dicsőséges Június Elseje, és a második koppenhágai csata hőse lett.

A Csatorna Flottától átvezényelt Gambier azonban egyáltalán nem bízott a sikerben, és határozottan ellenezte a tervet, egyebek mellett azzal érvelve, hogy a gyújtóhajók használata a hadviselés „embertelen és keresztényietlen” módja. (Különös érvelés ez attól az embertől, aki két évvel korábban felgyújtatta Koppenhágát.) Gambier ilyetén hozzáállása már kezdetben világossá tette, a siker kulcsa Thomas Cochrane kezében van, aki érezve a felelősség súlyát, nagy buzgalommal dolgozott a támadás előkészítésén.

Az idei év a blogon úgy tűnik, a sorozatok éve lesz. Az előző sorozat tíz része után most megint egy hosszabb írás következik, várhatóan hat, vagy hét részben. Hogy ne csak állandóan a két világháború, és a német haditengerészet körül keringjek, a zsebcsatahajók helyett most inkább egy régebbi írást vettem elő, a szívemnek kedves vitorlás korszakról.

Lord Thomas Cochrane neve valószínűleg nem tűnik ismerősnek a hazai közönség számára, pedig valójában többen ismerik alakját, mint ahogy azt elsőre gondolnánk. Patrick O’Brien idehaza is jól ismert „Master and Commander” – a nem túl szerencsés magyar fordításban: „Kapitány és katona” - című könyvének, és a belőle készült nagy sikerű filmnek Jack Aubry kapitánya ugyanis bevallottan Thomas Cochrane alakját mintázza, és úgyszintén Cochrane volt az ihletadó figurája C. S. Forester szintén nagy sikerű könyvsorozatának, és annak főszereplőjének, Horatio Hornblower-nek is.

Az irodalomnak persze csak nagy vonalakban van köze a valósághoz, s úgy vélem, érdemes lehet megismerkedni az igazi Tengeri Farkas mozgalmas életével is, mely szerintem érdekesebb és izgalmasabb, mint a fikció. Cochrane igencsak göröngyös pályafutása ráadásul még abból a szempontból is érdekes lehet, hogy némi bepillantást enged a brit haditengerészet Nelson utáni viszonyai közé is, amikor – legalábbis az utókor számára - már megjelentek az első jelei annak, hogy a Royal Navy hanyatló pályára állt.

A washingtoni tengerészeti konferencián, és a többi, utána következő konferencián a nagyhatalmak látszólag rendezték az addigi vitás kérdéseket, az egyes országok fegyveres erőinek erőviszonyait, és az államhatárok kérdését. A közvélekedés az volt, ismét boldog békeidők jönnek, és visszatér a XIX. század békés, és racionális korszaka. A hangulat legalábbis derűlátó volt, a háború utáni újjáépítések a legtöbb helyen jó tempóban haladtak, az életszínvonal ismét emelkedőben volt, és a húszas évek életvidám, hurrá-optimista hangulata is bizakodással töltött el mindenkit.

A háború által ütött sebek azonban valójában nem gyógyultak be. A háború utáni rendezéssel valamilyen mértékben tulajdonképpen szinte mindenki elégedetlen volt, még a győztesek is, akik többet vártak a győzelemtől. A háború alatt ezerrel pörgő gyűlöletkampány pedig generációkra megmérgezte az európai népek egymáshoz való viszonyát. Különösen Kelet-Európában és a Balkánon volt feszült a helyzet, ahol a nemzetek a mesterségesen létrehozott államhatárok mögül sértődötten és irigykedve figyelték egymást, készen arra, hogy ismét egymásnak ugorjanak, ha erre alkalom adódik. Ahogy a párizsi béketárgyalásokon résztvevő amerikai Tasker Bliss tábornok jellemezte a helyzetet: „A gyermek nemzetek, amelyeket kreáltunk, már a bölcsőben agyarakat és karmokat növesztettek maguknak, és még mielőtt járni tudnának, már késekért üvöltenek, hogy elvághassák a szomszédos bölcsőkben fekvők torkát.”

A haditengerészeteknél a nagy leépítések valójában nem a washingtoni konferenciát követően kezdődtek, hanem jóval korábban. A háború lezárását követően azonnal nagy selejtezési hullám kezdődött szinte minden nagyobb haditengerészetnél. Elsősorban a régebbi építésű, elavult egységektől igyekeztek megszabadulni, de spórolási célzattal sok modernebb hajó is tartalékba került. A konferencia záróegyezményében bontásra ítélt hajók többségét valójában már jóval a konferencia előtt kivonták a szolgálatból, és leselejtezték, vagy tartalékállományba helyezték, ami már a selejtezés és a hajóbontó előszobája volt. A washingtoni szerződés határozatai tehát ebben az esetben inkább csak a már amúgy is fennálló állapotokat szentesítették, és szó sem volt arról, hogy erőszakkal kényszerítették volna a vonakodó haditengerészeteket hajóállományuk leépítésére. (Bár annak mértékéről persze voltak viták.)

Az angolok már a háború második felében, miután nyilvánvalóvá vált, hogy a német flotta már nem jelent kihívást, megkezdték a régebbi építésű csatahajók szolgálatból való kivonását. A washingtoni konferencia idején már egyetlen ilyen egység sem állt aktív szolgálatban a Royal Navy-nél. Többségüket leselejtezték, és bontásra eladták, csak pár egység volt még a flotta állományában, tartalékban félreállítva, illetve iskolahajóként, vagy célhajóként használva. Legtovább az Agamemnon húzta, melyet 1920-ban átalakítottak rádióirányítású célhajónak, és ilyen minőségében szolgált tovább 1927-es lebontásáig.

A britek azonban nem csupán a már nyilvánvalóan elavult hajóktól váltak meg, hanem rögtön a háború után hozzáláttak a dreadnoughtok selejtezésének is. A háború alatt túlduzzasztott flottát nyilván egy ésszerűbb, békeidőben is fenntartható méretre kellett leredukálni, és meg kellett szabadulni azoktól a hajóktól, melyek már nem állták volna meg a helyüket az újabb típusú csatahajókkal szemben, és fenntartásuk feleslegesen vonta el a pénzt a fontosabb feladatoktól, az értékesebb hajók üzemben tartásától, vagy az új hajók építésétől.

Az új, paramétereik alapján minden más létező vagy tervezett típussal szemben fölényben levő csatacirkálókkal és csatahajókkal a Royal Navy látszólag újra kezébe ragadta a kezdeményezést, és ismét rávert egy kört a riválisokra. Az ország tényleges helyzetével és képességeivel tisztában levő politikusok és katonai vezetők azonban tudták, még ha netán valóban sikerül is megépíteni ezeket a hajókat – és még ezt sem lehetett egészen biztosra venni –, egy fegyverkezési versenyben hosszú távon akkor sincsenek esélyeik az Egyesült Államokkal szemben. Az amerikai ipari kapacitás ekkorra már háromszorosan múlta felül a britekét, a németek elleni háborúba belerokkant angol gazdaságnak pedig esélye sem volt arra, hogy belátható időn belül talpra álljon, és felvegye a versenyt az amerikaiakkal. Minden előrejelzés azt mutatta, ha az amerikaiak valóban komolyan gondolják a flottaversenyt, akárhogy is erőlködnek a britek, az US Navy legkésőbb két évtizeden belül számbeli és minőségi fölénybe fog kerülni a Royal Navy-vel szemben.

Az angolok azonban nyilván tudták, hogy az amerikai közvélemény ha lehet, még az angolnál is vehemensebben ellenzi az új csatahajók építését. A háború után az Egyesült Államokban is nagyon erősek voltak a pacifista mozgalmak, melyek nagyon hangosan és határozottan ellenezték az újabb fegyverkezést. A csatahajók, mint a legnagyobb és legdrágább fegyverek, természetesen kiemelt célpontjai voltak ezeknek a mozgalmaknak, s az emberek szemében ugyanolyan rendkívül népszerűtlen, sátáni fegyverek voltak, mint manapság az atombomba. Az amerikai választók tehát az angolokhoz hasonlóan aligha honorálták volna szavazatokkal az új flottaépítési programot, ami legalábbis erősen elbizonytalanította az amerikai politikusokat is.

A tömegek véleménye tehát ebben az esetben is meghatározó jelentőséggel bírt, s a britek meg is próbálták ezt kihasználni, és a saját javukra fordítani. Egy fogadáson a brit külügyminiszter, laza csevegés közben, szinte csak úgy mellékesen, megemlítette a londoni amerikai nagykövetnek, milyen pompás ötlet volna egy nemzetközi fegyverzetcsökkentési konferencia összehívása. A nagykövet természetesen rögtön jelentette az amerikai külügyminisztériumnak, hogy a britek vevők volnának egy ilyen javaslatra. Az amerikai kormány, mely alighanem ugyanúgy szabadulni igyekezett volna a saját flottaépítési programjától, mint az angol vagy a japán, ráharapott az ötletre, és nem sokkal később már azt is elhitték, hogy tulajdonképpen ők is találták ki az egészet.

A hadihajók iránt érdeklődők szűk hazai tábora számára kiemelt jelentősége van a Tegetthoff osztályú csatahajóknak, hiszen ha nem is töltöttek be említésre érdemes szerepet a haditengerészetek történetében, mégis ezek voltak az egyetlen dreadnoughtok, melyek kapcsolódnak a magyar történelemhez. Vagyis kicsit sárga, kicsit savanyú, de mégis a miénk. Legalábbis valamennyire.

Az érdeklődés középpontjában természetesen főleg a Szent István áll, hiszen ez a hajó konkrétan magyar építésű volt, vagyis a többinél nagyobb joggal tekinthetjük a sajátunknak. A magyar szakirodalomban kissé el is halványul mellette a másik három hajó. Sok mindent persze nem is lehetne írni róluk, harci dicsőség nem fűződik a nevükhöz, és rövid pályafutásuk sem alakult szerencsésen. A négyből három hajó végül a víz alá került, és kettő most is ott van.

A Szent István mellett az osztály másik elsüllyedt, és ki nem emelt csatahajója a Prinz Eugen, melynek háború utáni végzetéről nem lehetett sok mindent tudni. Az egyik neten talált orosz nyelvű írásban – Szergej Jevgenics Vinogradov: A Viribus Unitis osztályú csatahajók, http://ah.milua.org/linkory-tipa-viribus-unitis – azonban viszonylag részletesen – úgy értem, néhány bekezdésben – megemlítik a csatahajó utolsó napjait. Miután magyar nyelven a Prinz Eugen elsüllyesztésének körülményeiről eddig szinte semmit nem lehetett olvasni, talán érdemes lehet ismertetni azt, amit az orosz forrás alapján erről tudni lehet.

A felületes szemlélő – vagyis az átlag újságolvasó – számára az első világháború végén a brit birodalom látszólag ismét ereje teljében tündökölt, s a régi idők dicsősége újra felragyogni látszott. Nagy-Britannia legyőzte, és porrá zúzta legveszélyesebb, a propaganda folyamatos sulykolása szerint világuralomra törő ellenfelét. A kontinensen nem maradt olyan ország, mely akár a tengeren, akár a szárazföldön kihívást jelenthetett volna Britanniának. Németország tönkretétele után gazdaságilag se versenyezhetett egyetlen európai ország sem az angolokkal. A Royal Navy kívülről nézve ismét vitathatatlan ura volt a tengereknek, s akárcsak a régi szép időkben, flottája számszerűleg újra erősebb volt, mint az utána következő két legerősebb haditengerészet, az amerikai és a japán együttvéve. (Sőt, a csatahajók/csatacirkálók számát tekintve erősebb volt az utána következő négy haditengerészet együttes erejénél is.)

A Birodalom területileg is számottevő nyereséget könyvelhetett el. A megszállt német gyarmatokkal, és a törököktől elvett területekkel a Brit Birodalom közel egymillió négyzetmérfölddel gyarapodott. A külügyminiszter, Lord Curson, elégedetten állapíthatta meg: „A brit zászló még sohasem lengett hatalmasabb és egységesebb birodalom felett, mint most. A briteknek még sohasem volt jobban okuk a büszkeségre a világgal szemben. A nemzetek tanácskozásain, és az emberiség jövőjének meghatározásában még sohasem számított többet a szavunk.”

Japán a XIX. század második felében hihetetlen tempóban kezdte meg a felzárkózást a fejlett nyugati országokhoz, s az egész világon bámulatot keltve alig egy emberöltőnyi idő alatt feudális agrárországból modern ipari nagyhatalom lett. 1905-ben, ismét csak bámulatba ejtve az egész világot, vereséget mértek a Kelet felé terjeszkedni próbáló orosz birodalomra, és ezzel végképp bebiztosították helyüket a vezető nagyhatalmak klubjában.

A sikerek fő záloga a korszerű és erős hadiflotta volt. Hadihajóikat eleinte külföldről szerezték be, az első világháború idejére azonban a japán ipar már elég fejlett volt ahhoz, hogy teljesen önállóan is megbirkózzanak a nagy hadihajók építésével. Gondot legfeljebb csak az építésekhez szükséges nyersanyagok, illetve az üzemanyag beszerzése jelentett, a japánok ezért is kezdtek terjeszkedésbe, egyfajta gyarmatosításba a Távol-Kelet környékén.

1942 végére már mindenki számára nyilvánvaló lehetett, hogy Németország körül szorul a hurok, és helyzete kezd kilátástalanná válni. Csak az elvakult fanatikusok és az ostobák – és volt mindkettőből bőven – hittek rendületlenül a végső győzelemben. Hitler nem tartozott egyik kategóriába sem. Egyre ritkább tiszta pillanataiban a Führer is jól látta a helyzetet, és bizalmas körben már ki is jelentette, a háborút elvesztették. A konzekvenciák levonásától azonban már ő is visszarettent, és a valóság elől inkább a narkotikumokba és a képzelgésekbe menekült, a csodától várva, hogy az végül majd a javukra fordítsa a helyzetet. (Ahogy Padányi Viktor megjegyezte, a Führer azzal adta volna legjobb tanúbizonyságát – nem létező – államférfiúi nagyságának, ha legkésőbb 1943 közepén golyót röpít a fejébe.)

A kialakult helyzetért Adolf természetesen mindent és mindenkit hibáztatott, csak önmagát nem. Leginkább tábornokait és tengernagyait becsmérelte, alkalmatlansággal vádolva őket, és azzal, hogy azok nem hajtották végre az ő utasításait. (Egyébként ez valóban gyakran megtörtént.) Bár korábban a nagy hadihajók feltétlen híve volt, Hitler szemét egyre jobban szúrta a felszíni flotta eredménytelensége is. A flotta nagy hadihajóinak megépítése és fenntartása hatalmas összegekbe, és rengeteg munkába került, viszont szinte semmilyen értékelhető haszonnal nem járt Németország számára. A hajók idejük nagy részét a kikötőkben rostokolva töltötték, amikor pedig nagy néha mégis kifutottak, jó esetben jelentéktelen kis sikereket, rosszabb esetben csúfos kudarcokat könyvelhettek csak el.