A Kriegsmarine harmincas évekbeli újjáépítése késve és lassan indult csak be, s a háború kitöréséig nem hozott igazán látványos eredményeket. Ennek oka részben Hitler kezdeti óvatossága volt, mellyel igyekezett elkerülni az angolok szükségtelen provokálását. Később, miután tapasztalta a nyugati demokráciák ostobaságát és tehetetlenségét, Adolf egyre merészebb lett, s a nemzetközi megállapodások minden korlátozását figyelmen kívül hagyó csatahajótervek megvalósítására adott utasítást. A Bismarck osztály építésének megkezdése után azt követelte a haditengerészet parancsnokságától, a következő csatahajókat a lehető legnagyobb, a hadsereg részére éppen fejlesztés alatt álló 80 cm-es kaliberű lövegekhez hasonló fegyverzettel szereljék fel. A tengernagyoknak komoly erőfeszítésükbe került, hogy meggyőzzék a Führert, ehhez a kaliberhez már 100 ezer tonna feletti vízkiszorítás, és olyan méretek szükségeltetnek, hogy az új hajók képtelenek lennének használni a német kikötőket. A következő osztály fegyverzetéül végül a haditengerészet által optimálisnak tartott 406 mm-es kalibert választották, és a hajók teljes vízkiszorítása így is elérte volna a 62 ezer tonnát.
A haditengerészeti fejlesztések lassúságának másik oka az volt, hogy a hadsereg és a légierő igényei érthető módon elsőbbséget élveztek. Először ezeket kellett újra felfegyverezni, és csak ezt követően került volna sor a nagyszabású flottaépítési program beindítására. A német ipar nem győzte egyszerre kielégíteni mindhárom fegyvernem igényeit, s a Kriegsmarine fejlesztései csak a Wehrmacht és a Luftwaffe kiépítése után kaptak volna elsőbbséget. Hitler csak 1939 januárjában rendelte el, hogy a három fegyvernem közül a továbbiakban a haditengerészet élvezzen prioritást, melynek kiépítése 1945-re fejeződött volna be. A néhány hónappal később kitörő háború azonban véget is vetett a haditengerészet reményeinek, a folyamatban levő építéseket rövidesen mind leállították.
A Bismarck osztályt követő, H–39 osztályú csatahajók közül kettőnek az építését kezdték el, a „H” jelűét 1939 július 15-én, az „J” jelű csatahajóét pedig a háború kitörésének napján, szeptember elsején. (A hajók elnevezéséről nem született döntés.) A munkálatokat néhány nappal később le is állították, a hajókból nem készült el más, csak a gerinc és a hajófenék egy darabja. Az építéseket a rövidre tervezett háború után folytatni akarták, s csak évekkel később látták be, hogy erre már nincs reális esély. A már elkészült részeket 1941 végén lebontották, a hajógyárakkal pedig következő év nyarán felmondták a szerződéseket.
1941 végéig azonban rendületlenül szőtték tovább a terveket az építések folytatására. A háborús tapasztalatok hatására a csatahajókat többször is áttervezték, megerősítették a fedélzetek páncélozását, növelték a torpedóvédelem mélységét, és a Bismarck esetéből okulva minden hajócsavar mögé egy lerobbantható kormánylapátot építettek volna be. A jobb tengerállóság érdekében növelték a szabad oldalmagasságot, és az utolsó változatnál erősítették a hajók tűzerejét is, az ágyúk kaliberének 420 mm-esre növelésével. (Ehhez egyszerűen csak a már megtervezett, és gyártósoron levő 406 mm-es lövegeket fúrták volna fel a nagyobb kaliberre.) Mindezek a változtatások természetesen a hajók teljes áttervezését, és a méretek további növekedését vonták maguk után, a terveken a csatahajók legnagyobb hossza 287 méterre, a vízkiszorítás pedig 76 ezer tonnára nőtt.
Az utolsó változat, a H–41 tervei 1942 augusztusára készültek el. A Kriegsmarine tervezőirodája ezzel lezárta a csatahajóterveken folyó munkákat, és tevékenységét a továbbiakban a kisebb hajók és a tengeralattjárók sokkal fontosabb építésére, illetve a súlyos logisztikai problémák megoldására fordította. A haditengerészeten belül ezt követően már senki nem foglalkozott csatahajók építésének a gondolatával, a flottának kisebb gondja is nagyobb volt, mint hogy azon tűnődjön, milyenek legyenek a majd a háború után építendő csatahajók.
Volt azonban egy nagyon fontos személyiség, akit továbbra is élénken foglalkoztatott ez a kérdés. Hitler 1942 őszén azzal a kéréssel fordult a haditengerészet főparancsnokságához, dolgozzák ki egy olyan nagy csatahajó terveit, melyre nem vonatkoznak semmilyen korlátozások és megszorítások, és olyan erős védettséggel rendelkezik, ami képes ellenállni az összes, a rivális haditengerészeteknél akkoriban használatos fegyvernek. Akármi is volt a tengernagyok véleménye erről az ötletről, a kérés teljesítése elől nem tudtak, és talán nem is akartak kitérni. Feltehetően abban bízhattak, a tervek majd segítenek elterelni a Kriegsmarine működésébe állandóan beavatkozó Führer figyelmét a flotta gyakorlati tevékenységétől, és „alkotó energiáit” inkább ezek a légvárak fogják majd lekötni.
Hogy maga a haditengerészet mennyire vette komolyan ezeket a terveket, azt az is mutatja, hogy azok elkészítésével a tervezőiroda egy ekkoriban létrehozott alosztályát bízták meg, melynek eredeti feladata a haditengerészet különböző részlegei logisztikai igényeinek összehangolása volt. A flotta vezetése teljes érdektelenséget mutatott a csatahajótervek iránt, és amennyire tudni lehet, sem Raeder, sem pedig Dönitz még csak meg sem tekintette azokat. Természetesen nem készült el a csatahajók teljes tervdokumentációja sem. Csak tanulmánytervekről volt szó, melyek főleg azt vizsgálták, a létező tengerészeti fegyverekkel szemben hogyan lehetne megbízható védelmet adni a nagy felszíni hadihajóknak.
Igazából nem is lehet biztosan tudni, tulajdonképpen kinek is készültek ezek a tervek. A haditengerészet vezetését nem érdekelték, és egy idő után valószínűleg már Hitlert sem, aki a flotta sorozatos kudarcai után 1943-ra teljesen kiábrándult a nagy hadihajókból, s elrendelte valamennyi csatahajó és cirkáló lebontását. A tervezőmunkák mégis csak 1944 őszén zárultak le. Talán a bürokrácia tehetetlenségi ereje vitte tovább a projektet, vagy a tervezésben részt vevő mérnökök igyekeztek buzgó tevékenységükkel kihúzni magukat a kellemetlenebb feladatok, és esetleg a frontszolgálat alól.
A német mérnökök 1944 őszéig három, méretben egyre nagyobb csatahajó tervét dolgozták ki, melyek a H–42, H–43, és a H–44 jelöléseket kapták. Az úgynevezett „nagy csatahajók” teljes mértékben alkalmasak voltak arra, hogy kielégítsék a Führer gigantomániáját. Az utolsó hajó vízkiszorítása már a 140 ezer tonnát közelítette. A mérnökök nagyon nem erőltették meg magukat azzal, hogy új megoldásokat találjanak ki. A három tervezet erősen hasonlított egymásra, sőt, tulajdonképpen minden korábbi német csatahajóra is, az első világháborús Bayern osztályig visszamenően.
Ennek oka persze nem pusztán a mérnökök lustasága volt, hanem inkább az, hogy a németek meg voltak győződve róla, már megtalálták a csatahajók optimális felépítését. A négy ikerlövegtornyos felépítés, a páncélzat és a felépítmények elrendezése tulajdonképpen a Bayern óta erősen hasonló volt minden német csatahajón. Ez most sem volt másként, ami szükségtelenné teszi, hogy külön foglalkozzunk mindegyik tervezettel. Elég lesz, ha csak a legnagyobb csatahajótervre vetünk egy pillantást, a H–44-re, ami a legnagyobb a valaha is elkészült valamennyi csatahajóterv között.
A méretek valóban rendkívül impozánsak, és rávernek még a mai szuper-anyahajókra is. A H–44 teljes hosszúsága 359 méter lett volna, szélessége 51,5 méter, merülése pedig 13,5 méter. A számítások szerint a hajó teljes vízkiszorítása egész pontosan 139.264 tonna lett volna. Ezekből a méretekből már adódik, hogy a csatahajó nem tudta volna használni a német kikötőket és csatornákat, jóformán használhatatlan lett volna a viszonylag sekély vizű Északi és Balti-tengeren, és minden bizonnyal megépíteni se lehetett volna a német hajógyárakban. A tervezők már arra spekuláltak, a végső győzelem után rendelkezésre fognak állni a mély vizű norvég és francia atlanti kikötők, és a csatahajó elsődleges működési területe sem a német parti vizek lesznek, hanem az Atlanti-óceán. Voltak elképzelések egy Trondheim környékén létesítendő nagy hajógyárról, a H–44-et minden bizonnyal ott építették volna meg. Persze a hajógyár ötlete is megmaradt az ötletelés szintjén, konkrét tervek nem készültek róla.
A csatahajó általános elrendezése a szokásos német sémát követte, négy lövegtorony, nyolc nehézágyúval, egy nagyméretű, robusztus felépítésű parancsnoki híd, mögötte a távolságmérőket tartó masszív toronnyal. A hatalmas hajó meghajtásához szükséges extra teljesítmény a szokásos három helyett négy hajócsavart tett szükségessé, és két kéményt.
A méretekhez képest a tűzerő tulajdonképpen nem is tűnik nagynak. A hajó fő fegyverzete nyolc darab 508 mm-es löveg lett volna, a szokásos négytornyos elrendezésben. Tapasztalataik alapján a németek úgy vélték, ez a csatahajók ágyúinak ideális elrendezése. A hajók orrán és tatján beépített két-két lövegtorony biztosította a tűzerő megosztásának legkiegyensúlyozottabb módját, és minimálisra csökkentette az esetleges találatok következtében kieső lövegek számát. A viszonylag kisméretű lövegtornyok nem nyújtottak nagy célpontot, és szintén kis átmérőjű barbettáik kivágása nem gyengítette meg nagyon a fedélzetet, és a hajó hosszanti szilárdságát.
Az 508 mm-es ágyúk soha nem jutottak el még a tervezés fázisáig sem, csak a csatahajóterveken léteztek, így nem is lehet róluk mondani semmit. Néhány helyen azonban a csatahajók főtüzérségének kalibereként 533 mm-t adnak meg, aminek annyi valóságalapja van, hogy a Krupp Művek a haditengerészet megrendelésére korábban valóban elkészítette egy ilyen ágyú prototípusát. Az 1941-ben elkészült 533,4 mm-es kaliberű löveg, a Gerät 36, teljes súlya 335,1 tonna volt, a cső hossza 27,7 méter. A 2,62 méter hosszú gránátok súlya 2,2 tonna volt, a robbanótöltet tömege a páncéltörő gránátoknál 45,4 kg, a repeszgránátoknál 220 kg.
A 800 kilós, három részben betöltött kivetőtöltet a gránátoknak a számítások szerint 820 mps kezdősebességet adott, ami a maximális 50 fokos csőemelkedés mellett 47,5 kilométeres lőtávolságot tett lehetővé. Hogy a próbalövészetekre ténylegesen sor került e, nem lehet tudni, és azt sem, tulajdonképpen milyen célból építtette meg a haditengerészet ezt az ágyút? Valószínűleg csak kísérleti célokat szolgált, de az is lehet, már akkor egy jövőbeli csatahajó fő fegyverzeteként tekintettek rá. Végülis elképzelhető, ha netán tényleg sor került volna a H–44, vagy egy hasonló csatahajó megépítésére, ezt a már létező fegyvert szerelték volna fel rá, már csak azért is, hogy spóroljanak a fejlesztéshez szükséges időn és pénzen.
A másodlagos fegyverzet és a légvédelmi fegyverzet terén a német mérnökök ismét nem próbáltak semmi újat kitalálni, az ugyanaz lett volna, mint a Bismarck utáni összes német csatahajón, vagyis 12 darab 150 mm-es ágyú, és 16 darab 105 mm-es légvédelmi ágyú, melyeknek még az elrendezése is ugyanolyan lett volna, mint a korábbi hajókon. A H–44 nagyságához képest ez ismét nagyon alulméretezett fegyverzetnek tűnik, de talán érdemes figyelembe venni, hogy csak tanulmánytervről volt szó, melyet alapvetően nem megvalósítás céljából készítettek. A másodlagos fegyverzet másodlagos jelentőségű volt, mellyel a tervezők nyilván nem vacakoltak sokat, egyszerűen csak rárakták a hajóra a korábbi terveken is szereplő lövegeket.
A német hajótervezőket utólag érő rendszeres kritika a kettős rendeltetésű, felszíni és légi célok ellen egyaránt alkalmas „dual purpose” lövegek mellőzése. Ezek használatával súlyt takarítottak volna meg, és növelhették volna a csőszámot is, hiszen minden közepes kaliberű ágyú alkalmas lett volna minden célra. Az angolszász és francia tengerészetekkel szemben azonban a németeknek arra kellett számítaniuk, hogy túlerőben levő ellenséggel kell felvenniük a harcot, melynek nagyobb számú rombolóit saját, hasonló kategóriájú egységeik nem lesznek képesek lekötni. Ezért végig ragaszkodtak a felszíni célok ellen használatos 15 cm-es ágyúkhoz, melyek már néhány találattal megállíthatták volna az ellenséges rombolókat, míg a rendszerint 10-13 centis „dual purpose” lövegek tűzereje ehhez túl kevés lett volna.
A könnyű légvédelmi fegyverzet szintén nagyon harmatosra sikeredett a hajó méreteihez képest. 16 darab 37 mm-es, és 40 darab 20 mm-es gépágyút szereltek volna fel a H–44-re, ami a német gyakorlat szerint valószínűleg nyolc kétcsövű 37 mm-es, és tíz négycsövű 20 mm-es gépágyút jelentett. A gyakorlatban persze előbb-utóbb ennek valószínűleg a többszöröse került volna fel egy ekkora hajóra.
A fegyverzet talán legérdekesebb eleme nem is a tüzérségi fegyverzet, hanem az orrban, a vízvonal alatt beépített hat darab 533 mm-es torpedóvető cső volt. Ez elég anakronisztikus elem volt már ekkoriban, az utolsó csatahajó, amelyik beépített torpedófegyverzetet kapott, a húszas években épült Nelson és Rodney volt. A torpedóvető csövek sebezhető pontot jelentettek, védelmükre pedig plusz páncélzatot kellett a hajókra szerelni. Haszna pedig szinte semmi, az ütközeteket már túl nagy távolságról vívták meg ahhoz, hogy a torpedók eredményesen használhatóak legyenek. A németek az első világháborúban kellemetlen tapasztalatokat is szereztek a vízvonal alatti csövek sérülékenységével kapcsolatban, valószínűleg ennek volt köszönhető, hogy a háború után épült nagy hadihajóknál egy ideig lemondtak ezekről. Azonban a H–39 osztályú csatahajóknál már visszakerültek volna a hajókra, aminek oka feltehetően a németek rögeszméje, a portyázó hadviselés volt. Az elfogott teherhajókat sokkal egyszerűbb, gyorsabb, és olcsóbb volt torpedókkal elsüllyeszteni, mint a fedélzeti ágyúkkal, nyilván ebből a megfontolásból tették vissza a torpedóvetőket a csatahajókra. (Legalábbis más értelmes okot nem nagyon lehet találni rá.)
Ebből következik, hogy a németek minden bizonnyal még a 140 ezer tonnás H–44-et is arra szánták, hogy magányos portyázóként tevékenykedjen az ellenséges kereskedelmi hajózás ellen. Ez már maga a teljes szakmai őrület, de a feltevést erősíti a nagyszámú felderítő repülőgép jelenléte is a hajón. A csatahajó ugyanis összesen kilenc repülőgépet hordozott volna a hátsó felépítményen beépített hangárakban, ami alighanem ismét arra utal, a hajót önálló, semmilyen, vagy csak minimális kísérettel végzett bevetésekre szánták.
A hangárakat a H–39 óta a hátsó felépítményben helyezték el, mivel középen túl sok helyet foglaltak, és zavarták volna a légvédelmi tüzérség munkáját. A katapult is ezért került a tatfedélzetre, ahová a hangárakból a fedélzeten kétoldalt beépített síneken szállították volna a repülőgépeket. A forgatható katapult pont a hátsó lövegtorony csövei alá került, ami nagyon szerencsétlen megoldás volt, mivel így csak akkor lehetett használni, ha a torony csöveit maximális szögbe emelték, vagy ha a tornyot oldalra elfordították. A katapult használata tehát gyakorlatilag működésképtelenné tette a hátsó lövegtornyokat. A H–44-en lett volna elég hely ahhoz, hogy a katapultot a tat végén, a lövegtornyoktól viszonylag távol építsék be, ahogy például az olasz Littoriókon, de a tervezők még erre sem vették a fáradtságot, ugyanúgy a hátsó csövek alá tették azt, mint a korábbi terveken.
Hasonló kaliberű főfegyverzet más csatahajóterveken is előfordult, a japánok a Yamato osztályt követő két csatahajójukat 510 mm-es ágyúkkal akarták felszerelni. A hajók nagyjából a Yamatók ismétlései lettek volna, csak a kilenc 457 mm-es helyett hat darab 510 mm-es ágyúval látták volna el őket. A méretek és a vízkiszorítás nagyjából a Yamatóéval lett volna azonos, vagyis hat darab 510 mm-es ágyúhoz a japánoknak elég volt 70-75 ezer tonna vízkiszorítás, feleannyi, mint a H–44-é. A két plusz ágyú nem nagyon indokolhatja a kétszeres tömeget, annak oka inkább az volt, hogy a németek ezúttal is kompromisszummentes páncélzatot akartak. Ez ismét a német hajótervezés egyik tradicionális vonása volt, a védettség mindennel szemben elsőbbséget élvezett.
A lemezvastagságok első ránézésre pedig nem arra utalnak, hogy a németek nagyon fontosnak tartották a védettséget. Az övpáncél vastagsága még a H–44-en is csak 380 mm-volt, a H–42-őn pedig csak 320 mm. Még némelyik 35 ezer tonnás csatahajó övpáncélzata is erősebb volt ennél. A páncélvastagságot azonban szándékosan nem méretezték vastagabbra. Az elméleti számítások, és a lőgyakorlatokon végzett kísérletek alapján a német mérnökök ugyanis arra a következtetésre jutottak, hogy a cementált páncéllemezek optimális vastagsága 38 cm körül van, az ennél vastagabb lemezeknek a cementálás már nem ad olyan plusz ellenálló képességet, ami megérné az azok által jelentett súlytöbbletet.
A németek ráadásul rendületlenül kitartottak a klasszikus páncélelrendezés mellett, és soha nem estek kísértésbe, hogy átvegyék az összes többi haditengerészet által használt „all or nothing” elrendezést, mely egyetlen, igen vastag fedélzeti és övpáncéllal védte a gépházakat és a lőszerraktárakat, viszont védtelenül hagyta a hajó összes többi részét. A németek a teljes hajót igyekeztek védeni, vékonyabb lemezekkel, de többrétegű, bonyolultabb felépítésű, és nagyobb területet védő páncélzattal. A páncélöv felett tehát ezúttal is alkalmaztak egy vékonyabb, 145 mm vastag felső páncélövet, mely egészen a főfedélzetig védte a hajó teljes oldalát. Az orr és tatrész a vízvonalon szintén kapott egy vékonyabb páncélövet.
A páncélöv mögött, a hajó belsejében, ezúttal is több hosszanti válaszfalat páncéloztak, hogy megfogják a repeszeket, és csökkentsék az itt felrobbanó gránátok és bombák okozta pusztítás mértékét. Az öv mögött mintegy hat méterrel volt az első, 25 mm vastag válaszfal, majd mögötte, a belső torpedóvédő válaszfal felett a második, melyet a főfedélzet és a második fedélzet között 25, alatta a harmadik fedélzetig 80 mm vastagon páncéloztak. Még beljebb egy harmadik, 20 mm vastag hosszanti válaszfalat is beépítettek.
A fedélzeti páncélzat ugyanígy többrétegű volt, összesen négy fedélzetet páncéloztak a hajón. A felső fedélzet 60 mm vastag páncélborítást kapott, míg alatta a második fedélzetet 140 mm vastagon páncélozták, de nem a hajó teljes szélességében, hanem csak középen, a gépházak és lőszerraktárak felett, a belső torpedóvédő válaszfalak által határolt részen. A harmadik fedélzet volt a tulajdonképpeni fő páncélfedélzet, melynek széleit a klasszikus elrendezés szerint lefelé hajlították, és azt az övpáncél alsó szegélyénél vezették ki a hajó oldaláig. A páncél vastagsága a középső részen 130 mm volt, a lefelé hajlított szegélyek belső harmadában 200 mm, a többi részén pedig 150 mm. A belső részen, a gépházak felett, még az ez alatt levő negyedik fedélzet is kapott egy vékony, 20 mm vastag repeszfogó páncélzatot.
A második és a harmadik páncélfedélzet által védett részt tehát oldalról még a második hosszanti válaszfal 80 mm vastag lemezei is védték. Ezt tekinthetjük úgy is, hogy a német mérnökök megduplázták a citadellát, és azon belül létrehoztak egy második páncéldobozt is a belső részek védelmére. (Az eredeti citadella, vagy páncéldoboz, ugyebár az övpáncél, a két páncélfedélzet, és a két páncélozott keresztválaszfal.)
A csatahajó fedélzeti páncélzatának összvastagsága tehát a gépházak és a lőszerraktárak felett elérte a 350 mm-es vastagságot. Ez minden korabeli gránáttal, vagy az anyahajók repülőgépei által hordozni tudott bombával szemben megbízható védelmet adott volna, bár arra a tervezők is felhívták a figyelmet, hogy a Tirpitzet elsüllyesztő Tallboy-okkal szemben már nincs páncélzat, ami annak ellen tudna állni. Vagyis még a H–44 páncélzata sem adott abszolút védelmet a hajónak. Az új fegyverekkel szemben lehetetlen volt áttörhetetlen páncélzatot létrehozni – ami amúgy az „all or nothing” rendszer célja volt –, vagyis be kellett érni a találatok által okozott károk lehetőség szerinti mérséklésével.
A H–44 vízvonal alatti védelme már csak a méretekből adódóan is rendkívül erős volt. A torpedóvédő rendszer teljes mélysége elérte a 11 métert, amit két páncélozott válaszfallal osztottak ketté. A külső, kifelé döntve beépített válaszfal vastagsága 45 mm volt, ez nagyjából a lefelé hajlított szegélyének belső harmadánál érte el a fő páncélfedélzetet, és gyakorlatilag ennek a meghosszabbítása volt a felső, 25 mm-es hosszanti válaszfal. A belső torpedóvédő válaszfal 30 mm vastag volt, efelett húzódott a 25-80 mm vastag felső válaszfal. A torpedóvédő válaszfalak, és a felső, repeszfogó hosszanti válaszfalak tehát gyakorlatilag egyetlen, a hajófenéktől a felső fedélzetig húzódó hosszanti válaszfalat alkottak, ami nemcsak a védelem szempontjából erősítette a hajót, hanem egyben jelentősen növelte annak hosszanti szilárdságát is.
A nagy méretek növelték a hajófenék védelmét is, ami az új, mágneses gyújtású, a hajófenék alatt robbanó aknák és torpedók miatt különösen fontos volt. A hajó hosszának nagyobbik részében tripla fenék húzódott, melynek mélysége elérte a 4,7 métert is. Ennek felső részét a gépházak és a lőszerraktárak alatt 30 mm vastag páncélzattal erősítették meg. Teljesen megbízható, áttörhetetlen védelmet persze még ez sem jelentett, ezért a tervezők itt is nagy gondot fordítottak a hajótest aprólékos belső rekeszelésére, a minél több vízhatlan belső rekesz és válaszfal alkalmazására.
A barbetták és lövegtornyok páncélzatának vastagsága szintén nem áll arányban a hajó méreteivel, és ismét bizonyítja, a németek nem a páncélzat vastagságát, hanem inkább annak felépítését tartották a döntő tényezőnek a hadihajók védettsége szempontjából. A fő lövegtornyok barbettái nem egységes vastagságú páncélzatot kaptak, a találatoknak kevésbé kitett helyeken, a barbetták hátsó részén, a lemezek vastagsága mindössze 240 mm lett volna, és a legerősebben védett részeken sem haladta volna meg a 365 mm-t. Ez alig valamivel erősebb, mint a Bismarck barbettáinak 220-340 mm vastag páncélzata, amit pedig az angol gránátok több helyen is átütöttek.
A négy 508 mm-es lövegtorony a hajó legerősebben védett pontja volt, a páncélvastagság a tornyok homloklemezén 400 mm lett volna. Oldalt és hátul 220 mm-es páncélzat védte a tornyokat, míg a tetőlemezek vastagsága 180 mm volt. Ez már viszonylag jó védettséget adott a tornyoknak, de igazából erre a páncélzatra sem lehet azt mondani, hogy sokkal erősebb lett volna a Bismarckénál. A Yamato 457 mm-es lövegtornyain a homloklemez vastagsága például elérte a 650 mm-t, a tetőlemezeké a 270 mm-t.
A parancsnoki híd legnagyobb páncélvastagsága 390 mm lett volna.
A német csatahajók klasszikus háromcsavaros elrendezésétől eltérően a „nagy csatahajók” négycsavaros meghajtást kaptak, a hatalmas hajók mozgatásához szükséges nagy teljesítmény leadásához ugyanis három hajócsavar nem lett volna elég. Nyilván a tervezőmunka egyszerűbbé tétele érdekében mindhárom tervezet ugyanazt a hajtóműrendszert tartalmazta, ugyanazzal a teljesítménnyel, így aztán a hajók méretének növekedésével azok sebessége értelemszerűen egyre kisebb lett. A 96 ezer tonnás H–42 legnagyobb sebessége a számítások szerint még 32,2 csomó lett volna, a 118 ezer tonnás H–43-é 31 csomó, a 139 ezer tonnás H–44-é pedig már csak 30,1 csomó.
A csatahajók vegyes, gőzturbina/dízel meghajtást kaptak, ami kisebb súlyt és nagyobb teljesítményt jelentett, mint a tiszta dízel meghajtás, amit a H–39-en használtak. Ugyanekkor menetben csak a takarékos üzemű dízeleket használva a hajók hatótávolsága így is igen nagy lett volna, a számítások szerint a 19 csomós gazdaságos sebességnél elérte a 20 ezer mérföldet.
A német haditengerészet már az első világháború idején is foglalkozott a dízelmeghajtás gondolatával, ám a csatahajókon is használható nagy teljesítményű dízelmotor csak 1917-re készült el, amikor már nem volt mód azok beépítésére. A történelem mint mindig, ezúttal is ismételte magát. A nagy csatahajókon is használható dízelmotorokkal a németek most is túl későn készültek el, amikor a háború miatt már leállították a nagy hadihajók építését.
A tervek szerint a „nagy csatahajókon” a MAN (Mashinenfabrik Augsburg-Nürnberg) kilenchengeres, kétütemű MZ 65/95 dízelmotorját használták volna, ami kissé különös, mivel ekkor már elkészült a kisebb, de nagyobb teljesítményű, 24 hengeres VZ 42/58 motor is. A hét méter magas dízelek kettesével dolgoztak egy-egy tengelykapcsolóra, ami a meghajtott tengellyel kötötte össze őket. Beépítettek egy hidraulikus tengelykapcsolót is, hogy csökkentsék a vibrációt, illetve hogy le tudják választani az üresjáratban dolgozó motorokról a csavartengelyeket. Hogy a zsebcsatahajók hajtóműveinél fellépő vibrációs problémákat kiküszöböljék, a motorokat igyekeztek minél erősebb, szilárd kötéssel a hajótesthez rögzíteni, hogy annak szerkezete elnyelje az általuk keltett erős rezgést.
Az elöl, az elülső kémény alatt beépített dízelekkel hajtották volna meg a két belső csavart, míg a két külsőt a hagyományos gőzturbinás meghajtással működtették. A két turbina részére hat kazán termelte a gőzt. A dízelek és a turbinák együttes maximális teljesítménye a számítások szerint 296 ezer lóerő lett volna. A hajtóművek ezt a teljesítményt négy hajócsavarnak adták le, melyek mögé négy, egymástól függetlenül is működtethető kormánylapátot építettek be. Sérülés esetén mind a négy lapátot egyszerűen le lehetett robbantani a hajótestről, nyilván hogy ne ismétlődjön meg a Bismarck esete.
A füstelvezetést két kéménnyel oldották meg, mint a Bismarck osztály utáni összes csatahajó esetében. A két kémény szüksége igazából nem egészen érthető, mivel a rajzokon jól látszik, hogy mind a hat kazán füstjét a hátsó kéményre vezették, és amennyire kivehető, a hátsó dízelek kipufogócsöveit is erre vezették volna ki. Nem igazán világos, hogy pusztán a négy első dízel miatt miért volt szükség egy második kéményre is, különösen hogy ez a kémény volt a nagyobbik.
A H–44 legénysége 2.600 főből állt volna, ami ismét erősen alulbecsült számnak tűnik, hiszen a harmad ekkora Tirpitzen 1944 nyarára már ugyanennyi tengerész volt szolgálatban.
A H–44 tervei körül tehát elég sok a bizonytalanság, és a pontatlanság. Ezzel kapcsolatban ismét érdemes figyelembe venni, hogy a tervek nem a megvalósítás céljából készültek, hanem csupán tanulmánytervek, afféle gondolatkísérletek voltak. A részletekkel tehát a tervezők eleve nem vesződtek sokat, a vázlatterveken csupán az alapvető paramétereket igyekeztek meghatározni. Az utolsó csatahajóterv, melynek megépítését, vagy legalábbis megépíthetőségét a németek még komolyan vették, a H–41 volt. Az összes utána következő csatahajóterv csupán spekuláció volt, találgatás, milyen irányban kellene majd elmozdulnia a csatahajó-építéseknek a háború után.
Ez a találgatás persze mindjárt a kezdetén tévedésre alapozódott, arra a feltevésre, mely szerint még mindig a csatahajó a tengeri hadviselés döntő fegyvere, a haditengerészetek alapvető hadihajótípusa. Ennek egy olyan példányát akarták a németek kikísérletezni, mely minden létező fegyverrel szemben megbízható védettséget élvez, és tűzerejével minden létező csatahajóval szemben fölényben van. Olyan illúziójuk persze nekik sem volt, hogy valamiféle sebezhetetlen és elsüllyeszthetetlen csatahajót sikerülhet létrehozniuk, de abban bíztak, hogy hajójuk elég erős lehet ahhoz, hogy túléljen minden csapást, amit az ellenség képes lehet rámérni, és minden körülmények között vissza tud térni kikötőjébe.
Az viszont, hogy pusztán ehhez 140 ezer tonnára volt szükség, már mutathatta – volna –, hogy már maga a célkitűzés is eleve rossz. Az új fegyverek megkongatták a lélekharangot a csatahajók felett, s a méretek további növelése nem jelenthetett kiutat ebből a válságból. Az nem lehetett megoldás, hogy a haditengerészeti költségvetés nagyobbik részét néhány irdatlan nagy monstrum megépítésére fordítják, és ezekkel akarják megszerezni a tengerek feletti ellenőrzést.
A megoldás éppen az ellenkezője lett volna, tudomásul venni, hogy már nem a csatahajó az alapvető fegyver, és nem nekik kell megnyerni a tengeri háborút. A csatahajó csak egy kategória a többi között, aminek, tudomásul véve korlátaikat, meglett volna az ésszerű felhasználási területe. Amihez viszont nem volt szükség 140 ezer tonnára, és 50 centis ágyúkra. Katonai szempontból ezek a behemótok valószínűleg ugyanolyan hasznavehetetlenek lettek volna, mint Hitler nagyzási hóbortjainak egy másik vadhajtása, a Ratte szuper-nehézharckocsi. Szinte biztosra vehető, hogy megépítésükre akkor sem került volna sor, ha a németeknek erre lehetőségük lett volna.
Az utolsó 100 komment: