A haditengerészeteknél a nagy leépítések valójában nem a washingtoni konferenciát követően kezdődtek, hanem jóval korábban. A háború lezárását követően azonnal nagy selejtezési hullám kezdődött szinte minden nagyobb haditengerészetnél. Elsősorban a régebbi építésű, elavult egységektől igyekeztek megszabadulni, de spórolási célzattal sok modernebb hajó is tartalékba került. A konferencia záróegyezményében bontásra ítélt hajók többségét valójában már jóval a konferencia előtt kivonták a szolgálatból, és leselejtezték, vagy tartalékállományba helyezték, ami már a selejtezés és a hajóbontó előszobája volt. A washingtoni szerződés határozatai tehát ebben az esetben inkább csak a már amúgy is fennálló állapotokat szentesítették, és szó sem volt arról, hogy erőszakkal kényszerítették volna a vonakodó haditengerészeteket hajóállományuk leépítésére. (Bár annak mértékéről persze voltak viták.)

Az angolok már a háború második felében, miután nyilvánvalóvá vált, hogy a német flotta már nem jelent kihívást, megkezdték a régebbi építésű csatahajók szolgálatból való kivonását. A washingtoni konferencia idején már egyetlen ilyen egység sem állt aktív szolgálatban a Royal Navy-nél. Többségüket leselejtezték, és bontásra eladták, csak pár egység volt még a flotta állományában, tartalékban félreállítva, illetve iskolahajóként, vagy célhajóként használva. Legtovább az Agamemnon húzta, melyet 1920-ban átalakítottak rádióirányítású célhajónak, és ilyen minőségében szolgált tovább 1927-es lebontásáig.

A britek azonban nem csupán a már nyilvánvalóan elavult hajóktól váltak meg, hanem rögtön a háború után hozzáláttak a dreadnoughtok selejtezésének is. A háború alatt túlduzzasztott flottát nyilván egy ésszerűbb, békeidőben is fenntartható méretre kellett leredukálni, és meg kellett szabadulni azoktól a hajóktól, melyek már nem állták volna meg a helyüket az újabb típusú csatahajókkal szemben, és fenntartásuk feleslegesen vonta el a pénzt a fontosabb feladatoktól, az értékesebb hajók üzemben tartásától, vagy az új hajók építésétől.

Az első áldozat éppen a csatahajók új generációjának névadója, a Dreadnought volt. A 15 évvel korábban még a világ legnagyobb és legerősebb csatahajójának számító Dreadnought eddigre már teljesen elavultnak számított az új, nála kétszer nagyobb, és háromszor erősebb csatahajókhoz képest. Korszerűsítésének nem sok értelme látszott, így már 1919 januárjában tartalékba helyezték, majd egy évvel később törölték a flotta állományából, és pár hónappal később bontásra eladták.

Az 1906 decemberében szolgálatba állított hajót közel 1,8 millió fontért építették meg, és most, alig 14 évvel később, ócskavasként adták el, 44 ezer fontért. Már akkor is sokan merengtek el azon, nem e túl gyors ez az amortizáció, és alig 12 évnyi aktív szolgálata alatt a hajó hajtott e annyi hasznot Nagy-Britanniának, ami megérte a ráfordított, és most füstbe ment pénzeket.

Nagyobb értéke persze a többi hajónak sem volt. 1918 után százával kerültek a bontóba az ócskavasnak átminősített kisebb-nagyobb hadihajók, és a flotta szolgálatában álló kisegítő egységek, melyek építésére az ország, jellemzően alig 10-20 évvel korábban, sok-sok millió fontot költött, és amelyek átlagos felvásárlási ára most tonnánként 2,2 font volt.

A Dreadnought után a Royal Navy a szeméttelepre küldte a többi, 305 mm-es ágyúval felfegyverzett, első generációs csatahajóját is. (Olyanokat, amilyenek a kisebb haditengerészeteknél a második világháború végéig szolgálatban maradtak.) A többé-kevésbé a Dreadnought testvérhajóinak tekinthető Bellerophon és St.Vincent osztály öt megmaradt csatahajója – a Vanguard lőszerrobbanás miatt süllyedt el 1917-ben – szintén tartalékállományba került, még 1919-ben. A hajók egy része ezt követően iskolahajóként, illetve célhajóként teljesített szolgálatot, de 1922-re valamennyit leselejtezték. A Bellerophon, a Temeraire, és a St.Vincent már a washingtoni konferencia előtt el lett adva a hajóbontóknak, s a Collingwood és a Superb is csak néhány hónappal húzta tovább.

Az egyedi építésű Neptun, illetve a Colossus osztály két hajója 1919 után szintén a tartalék flotta állományát gyarapította. Két évvel később, tehát még a washingtoni konferencia előtt, a Neptunt és a Herculest leselejtezték, és bontásra eladták. A Colossus iskola és lakóhajóként szolgált tovább még néhány évig, de 1927-ben ő is a bontóban kötött ki.

A szintén egyedi építésű Agincourt eredetileg Brazília számára készült, majd építés közben a törökök vették meg, végül a háború kitörésekor az angolok lefoglalták a már közvetlenül a befejezés előtt álló csatahajót. A brazilok egy olyan hajót szerettek volna, ami megkérdőjelezhetetlenné teszi vezető szerepüket a dél-amerikai haditengerészetek között, ezért egy minden addiginál nagyobb tűzerejű, összesen 14 darab 305 mm-es ágyúval felszerelt csatahajót építtettek. Sokáig még a tervezők is bizonytalanok voltak abban, elbírja e a hajó a nagyszámú nehézágyú tüzelésekor keletkező igénybevételt, s a Royal Navynél való szolgálatba állítása után a flottánál fogadásokat kötöttek, szétesik e az Agincourt az első teljes, 14 ágyús sortűzre, vagy sem?

Némi meglepetésre a hajó végül nagyon jól állta a teljes sortüzek okozta rázkódásokat, és általában is könnyen kezelhető, és jól irányítható egységnek bizonyult. Elavultnak számító 305 mm-es ágyúi, és gyenge védettsége okán azonban a háború után már nem találták elég jónak ahhoz, hogy továbbra is aktív szolgálatban tartsák. 1919 márciusában a hajót tartalékállományba helyezték, majd felkínálták visszavásárlásra az eredeti megrendelőnek, Brazíliának. A gazdasági nehézségekkel küzdő brazilok azonban cseppet sem meglepő módon nem tartottak igényt a hajóra, melyet így végül 1921 áprilisában töröltek a flotta állományából, bár következő év végéig még használták, célhajóként és robbantási kísérletekre, s végül csak 1924-ben bontották le.

A britek azonban nem csupán az elavult páncélosoktól, és a 305 mm-es ágyúkkal szerelt dreadnoughtoktól váltak meg, hanem még a washingtoni konferencia előtt hozzáláttak a második generációs, 343 mm-es ágyúkkal felszerelt csatahajók ritkításának is. Ezek első sorozatát, az Orion osztály négy hajóját, már 1919-ben tartalékba állították, bár 1921-ben két hajót, az Oriont és a Thunderert, iskolahajóként ismét reaktiváltak. A washingtoni szerződés által megállapított tonnatartalomba azonban a hajók már nem fértek bele, így 1922-ben az Oriont és a Conqueror-t kiselejtezték, és bontásra eladták. A Monarch-ot leszerelték, és következő évben célhajóként süllyesztették el a flotta egyik hadgyakorlatán. A Thunderert elvileg a Nelson osztály hajóinak elkészültéig, vagyis 1927-ig szolgálatban tarthatták volna, de a csatahajót végül már egy évvel korábban bontóba küldték.

A következő hajóosztály három egysége, a King George V., a Centurion, és az Ajax – a negyedik, az Audacious, 1914 októberében aknára futott, és elsüllyedt –, szintén csak addig maradhatott szolgálatban, amíg a két új csatahajó el nem készült. Ezt követően ki kellett vonni őket is, mert nem fértek bele az engedélyezett keretbe. A britek itt sem töltötték ki az engedélyezett időt, a hajókat már 1924-ben tartalékba állították, illetve a King George-ot iskolahajóként használták tovább 1926-ig, amikor az Ajax-al együtt lebontották. A Centuriont leszerelték, és rádióirányítású célhajónak átalakítva egészen a második világháborúig használták. A hajót végül a normadiai partraszállásnál süllyesztették el, hogy hullámtörő gátként védje az egyik ideiglenes kikötőt.

A King George osztályú csatahajók módosított változataként épült, eredetileg török megrendelésre készülő Erin már korábban erre a sorsra jutott. A hajó szintén nem fért bele az engedélyezett tonnatartalomba, így 1922 májusában őt is leselejtezték, és következő évben lebontották.

A 343 mm-es ágyúkkal felszerelt csatahajók közül végül csak az Iron Duke osztály négy egysége maradt szolgálatban Washington után is. Nagy jövő azonban már ezek előtt sem állt. Az 1930-as londoni konferencián ugyanis, amellett, hogy a hajóépítési tilalmat meghosszabbították öt évvel, a tonnában mért korlátozásokhoz hajószámokat is párosítottak. Ezek szerint a két vezető nagyhatalom, Anglia és az Egyesült Államok, 15 csatahajót és csatacirkálót tarthatott szolgálatban, Japán kilencet, Franciaország és Olaszország hatot. Hogy a konferencia ezúttal is csak a már amúgy is meglevő állapotokat ratifikálta, és az angolszász hatalmak érdekeit szolgálva diktálta a feltételeket, azt az is jelezheti, hogy a négy Iron Duke osztályú csatahajót valójában már a konferencia előtti évben, 1929-ben kivonták a szolgálatból. (Talán a két elnök, Herbert Hoover és Ramsay MacDonald ez évi találkozóján már megszületett az előzetes megegyezés, és a konferencia ezt már csak megerősítette és szentesítette.) A Marlborough, a Benbow, és az Emperor of India a következő években bontásra került, míg az Iron Duke-ot leszerelték, s a hajót iskolahajóként és raktárként használták a második világháború végéig. A veterán csatahajót végül 1946-ban bontották szét.

A csatahajókkal párhuzamosan kerültek az olvasztókemencékbe a csatacirkálók is. A legöregebb egységek, a Dreadnought-al egy időben készült Invincible osztályú hajók 1919-ben szintén tartalékba lettek állítva, és egy évvel később leselejtezték őket. A két hajót ezt követően kárpótlásként felajánlották Chilének, miután az általuk megrendelt két csatahajó egyikét időközben anyahajóvá alakították át, és később a brit haditengerészetnél állították szolgálatba. (A másik csatahajó a háború alatt Canada néven szolgált a Royal Navy-ben, s a háború végén visszaszolgáltatták Chilének.) A második csatahajó helyett a britek a két megmaradt Invincible osztályú csatacirkálót – a névadó egység a skagerraki csatában süllyedt el – adták volna el jutányos áron Chilének.

A tárgyalások biztatóan indultak, ám amikor az üzlet terve nyilvánosságot látott, országos tiltakozás tört ki Chilében. Nem csak az ellenzéki pártok és a lakosság tiltakozott a pénzkidobásnak tartott beszerzések ellen, hanem még a haditengerészet tisztjeinek többsége is, akik a kivénhedt csatacirkálókra fordított pénzeket inkább a haditengerészeti légierőre, és a tengeralattjárókra szerették volna költeni. A közhangulatot az sem változtatta meg, amikor az angolok egy modernebb hajót, a Princess Royalt kínáltak fel megvételre, így a chilei kormány végül elállt az üzlettől. (De hogy az ellenlábasok se érezzék győztesnek magukat, a csatacirkálókra szánt pénzt végül sem a tengeralattjárók, sem a légierő nem kapta meg.)

Miután az Inflexible és az Indomitable nem kellett a kutyának sem, a hajókat a Royal Navy 1921 végén bontásra eladta egy hazai hajóbontó cégnek.

Az Invincible növelt változataként épült Indefatigable osztály három hajójából a névadó egység szintén a skagerraki csatában veszett oda. A New Zealand 1920 tavaszán lett tartalékba állítva, és 1922 végén került a bontóba. Az Australia eredetileg az 1911-ben alakult Royal Australian Navy zászlóshajójaként teljesített szolgálatot, és csak 1915-ben csatlakozott a Royal Navy-hez. A hajó 1920-ban szintén tartalékba került, majd következő év áprilisában visszaadták az ausztrál haditengerészetnek. Volt egy olyan elképzelés, hogy az ausztrál flottát a washingtoni tárgyalásokon sikerülhet önálló tengerészetként elfogadtatni, és az Australia nem esik majd bele a Royal Navy-t érintő megszorításokba. Az amerikaiak azonban már azt is rossz néven vették, hogy a brit domíniumok a Népszövetségben saját szavazattal rendelkeztek, és nem tűrték volna el, hogy az angolok a gyarmatokra mentsék ki a csatahajóikat. Az ausztrál flotta állományát így végül egy kalap alá vették a Royal Navy-vel, és az Australia is felkerült a lebontandó hajók listájára. Miután az ausztráliai kikötőkben nem volt lehetőség egy ilyen hajó lebontására, a csatacirkálót 1924 áprilisában végül kivontatták a tengerre, és Sydney-től délre elsüllyesztették.

A Lion osztály csatacirkálói tűzerőben, védettségben, és sebességben egyaránt felülmúlták az előző két csatacirkáló osztály hajóit. Az első világháború során ezek a hajók képezték az angol csatacirkáló flotta gerincét, és a legtöbb összecsapás neheze rájuk hárult. A két megmaradt hajó – a Queen Mary Skagerraknál süllyedt el – az első világháború után is viszonylag modern, ütőképes egységnek számított. (A mintájukra épült japán Kongo osztály a második világháborúban is aktív szolgálatot teljesített.) Kissé meglepő tehát, hogy 1920-ban ők is tartalékba kerültek, valószínűleg a krónikus pénzhiány miatt. A Princess Royal-t, miután a chileiekre nem tudták rásózni, 1922-ben egy rövid időre ismét aktiválták, de aztán az év végén a Lionnal együtt végleg leselejtezték, és bontásra eladták.

A Lion módosított változataként épült Tiger 1921-ben szintén tartalékállományba került, de miután a hajó belefért a washingtoni szerződés által megállapított keretbe, a lebontástól egyelőre megmenekült. Egy felújítást követően 1924-ben iskolahajóként állították ismét szolgálatba, és ilyen minőségében tevékenykedett egészen 1929-ig. A még mindig jó állapotban levő hajó ekkor ismét visszakerült az aktív szolgálatba, a csatacirkáló flotta kötelékében a több évig tartó felújításra távozott Hood helyét foglalta el. A londoni konferencia által megállapított hajószámba azonban a Tiger már nem fért bele, így amikor a Hood 1931 tavaszán visszatért a szolgálatba, a csatacirkálót leselejtezték, és következő évben lebontották.

A nagy brit hadihajók között különleges státuszt töltöttek be a Courageous osztályú hajók. A 240 méter hosszú, 22 ezer tonnás, négy darab 380 mm-es ágyúval felszerelt hajók nyilvánvalóan a csatacirkálók közé tartoztak, ám építésük megkezdésének évében, 1915-ben, a pénzügyminisztérium bejelentette, nem finanszírozza tovább könnyűcirkálónál nagyobb egységek építését. Az akkori Első Lord, Jacki Fisher, úgy kerülte ki a tiltást, hogy a hajókat a „nagy könnyűcirkáló” típusjelzéssel látta el, így megépítésükbe a pénzügy már nem köthetett bele.

Ami páncélzatukat illeti, ezek a hajók valóban a cirkálók kategóriájába tartoztak. A vízvonalon mindössze 75 mm volt a maximális páncélvastagságuk, és ez is csak szimpla edzett acélból készült, hiszen ilyen vastag lemezeket nem tudtak cementálni. A hajótest szerkezete annyira gyenge volt, hogy az sem a 38 cm-es ágyúk elsütésekor keletkező rázkódást és légnyomást, sem az erősebb viharokat nem bírta, így a hajókat a állandóan javítgatni és erősíteni kellett. Csak a Courageous-ra több mint 130 tonnányi szerkezeti erősítést kellett utólag beépíteni.

A három csatacirkáló szinte kizárólag csak Fisher egyik elmebeteg ötletének, a pomerániai partraszállásnak a támogatására épült. Fisher itt, a balti partokon akart egy nagyszabású partraszálló hadműveletet végrehajtani, hogy az angol és orosz csapatok innen kiindulva elfoglalják az alig 160 kilométerre levő Berlint, és ezzel gyorsan megnyerjék a háborút. A három kis merülésű csatacirkáló adta volna volna a közvetlen tűztámogatást a partra szálló csapatoknak. (Az ötlet kolosszális hülyeség, amiből magától értetődően következik, hogy Churchill, a XX. század Donald Trump-ja, el volt ragadtatva tőle. Olyannyira, hogy a második világháborúban, 1940-ben, szintén tervezett egy ugyanilyen hadműveletet, melyben a Revenge osztályú csatahajókat akarta a megfelelő átalakítás után felhasználni a partraszállás támogatására. A vezérkarnak komoly munkájába került, hogy lebeszéljék erről az őrültségről.)

Miután Fisher megbukott, és a partraszállás elmaradt, a három, szinte minden másra hasznavehetetlen csatacirkálónak valami más funkciót kellett találni. A Furioust már építés közben anyahajóvá alakították át, a másik két hajót pedig először aknarakásra akarták használni, majd a „torpedó-csatahajó” egy időben divatos ötletét felmelegítve 12 torpedóvető csövet építettek be a fedélzetükre.

A háború után a hajók tartalékállományba kerültek, illetve egy ideig iskolahajóként használták őket. Csatacirkálóként való további alkalmazásuknak semmi értelme nem volt. A washingtoni szerződés azonban az aláíró államoknak megengedte két, legfeljebb 33 ezer tonnás csatahajó vagy csatacirkáló anyahajóvá való átépítését. A nagyméretű, gyors, és szinte vadonatúj, alig ötéves szolgálati idővel rendelkező hajók szinte kínálták magukat erre a szerepre, a Furious pedig ekkor már egyébként is anyahajóként volt nyilvántartva. A húszas években tehát a másik két hajó, a Courageous és a Glorious is anyahajónak lett átalakítva.

A meglevő flotta leépítésén kívül a britek lemondtak a tervezett nagy hadihajókról is, ami persze nem volt valami nagy áldozat részükről, hiszen a nyolc hajó építését még egyáltalán el sem kezdték. (Az Admiral osztály három hajójának építését már évekkel a konferencia előtt leállították.)

A Royal Navy állományában tehát a harmincas évekre csupán a 38 cm-es ágyúkkal felszerelt tíz csatahajó, és három csatacirkáló maradt, valamint a két Nelson osztályú csatahajó. 1920 és 1932 között, mialatt összesen két nagy hadihajót építettek, az angolok kiselejteztek és lebontottak 27 csatahajót és csatacirkálót, három csatacirkálót anyahajónak építettek át, két további, leszerelt csatahajót pedig – Centurion és Iron Duke – célhajóként és iskolahajóként használtak tovább. A kivont hajók egyike sem töltött aktív szolgálatban 12 évnél hosszabb időt.

Dolgoztak az amerikai hajóbontó üzemek is, bár közel sem voltak annyira túlterhelve, mint a britek. A régebbi építésű csatahajók itt tovább maradtak szolgálatban, bár inkább csak azért, mert a háború után közreműködtek az amerikai csapatok Európából való hazaszállításában. A washingtoni konferencia idejére azonban már ezek is kikerültek az aktív szolgálatból, és néhány iskolahajóként működő egységet kivéve mind leselejtezték őket.

A dreadnoughtok azonban mind szolgálatban maradtak a konferenciáig. A legöregebb egységeket, az alig 12 éve szolgálatba állított South Carolina osztályú csatahajókat, a konferencia alatt vonták ki a flotta állományából, a South Carolinát 1921 decemberében, a Michigan-t pedig következő év februárjában, a záróegyezmény aláírása után néhány nappal. A hajókat ezután célhajóként, és robbantási kísérletekhez használták, majd 1923 végén leselejtezték, és következő év során lebontották őket.

Az US Navy számára megszabott keretbe nem fértek bele a Delaware osztály hajói sem. A két csatahajót 1923 végén kivonták a szolgálatból, a Delaware-t ezt követően lebontották, míg a leszerelt North Dakotát célhajóként használták tovább, 1931-es lebontásáig.

A washingtoni konferencia után tehát az amerikaiaknak csupán ettől a négy csatahajótól kellett megválniuk. A következő selejtezési hullám a londoni konferencia után kezdődött, melynek keretszámaiba már a Florida osztályú csatahajók sem fértek bele. A névadó egységet 1931-ben kiselejtezték, és bontásra eladták. A leszerelt Utah rádióirányítású célhajónak lett átalakítva, majd a harmincas évek közepétől iskolahajóként működött. A hajót 1941 decemberében a japán bombázók süllyesztették el, roncsai ma is Pearl Harbor kikötőjében fekszenek.

A londoni konferenciát követően az amerikaiaknak ki kellett vonniuk még egy harmadik csatahajót is, hogy az engedélyezett hajószámot ne lépjék túl. Erre a Wyomingot választották ki, melyet a brit Iron Duke-hoz hasonlóan leszereltek, és tüzérségi iskolahajónak alakítottak át. Bár a második világháború elején felmerült az ötlet, hogy a hajót újból felszerelik, végül ezt elvetették, és a Wyoming iskolahajóként működött tovább 1947-es lebontásáig.

1922 és 1931 között tehát az amerikaiak négy csatahajót bontottak le, hármat pedig leszereltek, és célhajónak, illetve iskolahajónak alakítottak át. Ez összesen hét nagy hadihajó, az ugyanebben az időben ugyanerre a sorsra jutott 29 angollal összehasonlítva.

Más téren viszont az amerikaiak hoztak nagyobb áldozatokat. Washingtonban lemondtak 13 nagy hadihajó építésének befejezéséről is, márpedig ezek a hajók, az angolokkal ellentétben, már valamennyien épülőfélben voltak az amerikai hajógyárakban. A legmagasabb készültségi szinten ezek közül a Colorado osztály negyedik tagjának, a Washingtonnak az építése állt, mely már 75 százalékban elkészült, mikor leállították a rajta folyó munkálatokat. A félkész hajótestet ezt követően robbantási kísérletekhez használták, illetve hadgyakorlatokon célhajóként működött. Végül 1924 novemberében egy lőgyakorlaton szerencsésebb társainak az ágyúi süllyesztették el.

A hat South Dakota osztályú csatahajó mindegyikének javában tartott már az építése. A névadó egység már közel 40 százalékban elkészült, míg az utoljára megkezdett Massachusetts még csak alig tíz százalékos készültségi szinten állt. A washingtoni konferenciát követően valamennyi hajó építését leállították, majd következő év során az elkészült részeket bontásra eladták. A hajókhoz már legyártott ágyúkat a partvédelem kapta meg, a gépek és a páncéllemezek egy részét pedig a következő évek során a régebbi csatahajók modernizálására használták fel.

Úgyszintén épülőfélben volt mind a hat Lexington osztályú csatacirkáló is. Az utolsóként megkezdett Constitution és United States az építés kezdeti fázisában volt még csak, ám a névadó hajó már közel 40 százalékos készültségi szinten állt. A konferenciát követően azonban ezeknek is leállították az építését, és következő évben hivatalosan is törölték a rendeléseket. Miután a washingtoni egyezmény engedélyezte két nagy hadihajó anyahajóvá való átalakítását, a legelőrehaladottabb állapotban levő Lexingtont és Saratogát kijelölték átépítésre. (Eredetileg az osztály második hajója, a Constellation volt az egyik jelölt, de végül a tíz százalékkal magasabb készültségi szinten levő harmadik hajót, a Saratogát választották ki helyette.)

A csatacirkálóként 43 ezer tonnás hajók azonban az átalakítások után is közel 36 ezer tonnát nyomtak, s ezzel túllépték az átépített anyahajóknak megengedett 33 ezer tonnás vízkiszorítást. Az amerikaiak így aztán beleügyeskedtek a szerződés szövegébe egy olyan cikkelyt, mely a hajók védettségének erősítése érdekében engedélyezett olyan átépítéseket, melyek a vízkiszorítás legfeljebb háromezer tonnás növekedésével járnak. Erre való hivatkozással a két ex-csatacirkálót pont bele tudták szorítani az engedélyezett határok közé. (Ami megint csak azt a feltételezést erősíti, hogy a szerződés szövegét, és a megállapított kereteket eleve a két angolszász haditengerészet igényeihez igazították hozzá.) Az átépítésekkel, melyek két nagy, és akkoriban nagyon modern, angol és japán megfelelőiknél minden szempontból jobb anyahajót eredményeztek, 1927-re végeztek.

1932-re tehát az amerikai haditengerészet állományában 15 csatahajó maradt. Ezek közül csak egy, az Arkansas volt 305 mm-es ágyúkkal felfegyverezve. A három legújabb csatahajó 406 mm-es lövegekkel volt felszerelve, az összes többi 356 mm-esekkel. A Nelson és a Rodney kivételével az angol hajókon ugyan 380 mm-es ágyúk voltak, de csak nyolc darab – két csatacirkálón csak hat –, míg az amerikai csatahajókon 10-12 darab 356 mm-es ágyút helyeztek el, tehát a nagyobb kalibert a nagyobb csőszámmal bőven ellensúlyozták. A 15 amerikai csatahajóból 12 már 1916 után állt szolgálatba, míg az angoloknál ez pont fordítva volt, 15 nagy hadihajójukból 12 még 1916 előtt készült el. Az egyenlőség tehát ebben az esetben határozottan az amerikaiaknak kedvezett, bár az US Navy tengernagyainak egy nagy része a nagyobb kaliber, és a nagyobb sebesség miatt továbbra is az angol csatahajókat gondolta jobbnak.

A haditengerészeti dobogó harmadik fokára a japánok állhattak fel, akiknek flottája ugyan számszerűen jócskán elmaradt a két vezető tengerészetétől, ámde ettől függetlenül igen komoly ütőerőt képviselt, mely a két nagy tengerészetnek is komoly ellenfele lehetett.

A japán haditengerészet sok minden más mellett abból a szempontból is különlegesnek számított, hogy mindvégig szolgálatban tartották régebbi építésű páncélosaikat, melyeket a két másik haditengerészet elavultnak ítélt, és nagyrészt már a háború második felében leselejtezett. Még az orosz-japán háború túlélő veteránjai is mind szolgálatban álltak, bár 1921-ben valamennyit átminősítették partvédő páncélossá. A japánok nyilván úgy gondolták, a másik két tengerészettel szembeni hátrányukat valamennyire még ezek a régi hajók is segítenek csökkenteni, melyek ha másra nem is jók, de a partvédelmet még tudják erősíteni, és 305 mm-es ágyúik még egy modern csatahajónak is képesek komoly sérüléseket okozni.

A japánokat tehát érzékenyen érintette, hogy a washingtoni szerződés értelmében ezeket a régi hajókat is ki kellett vonniuk a szolgálatból. Bontóba azonban még ezt követően sem küldték őket, a hajókat leszerelték, és aztán más feladatkörben használták, ahol még hasznosak lehettek a Császári Haditengerészet számára. A Fuji és a Shikishima lakóhajóként, iskolahajóként, és úszó raktárként működött tovább, és csak a második világháborút követően bontották le őket. Az Asahi iskolahajóként, és a tengeralattjárók ellátóhajójaként, majd később műhelyhajóként, és csapatszállítóként tevékenykedett. A hajót végül az amerikai Salmon tengeralattjáró süllyesztette el Indokína partjainál, 1942 május 26-án.

A volt zászlóshajó, a Mikasa, nem került vissza a szolgálatba. A hajót eredeti állapotában restaurálták, és emlékhajóként állították ki Yokusaka kikötőjében. A csatahajót 1926 november 12-én nyitották meg látogatók előtt, Togo, és a későbbi császár, Hirohito jelenlétében. A hajó ma is itt látható.

A japánok valószínűleg kegyeleti okokból ragaszkodtak az orosz háború diadalmas veteránjaihoz, mert újabb építésű hajóikat már nem próbálták mindenáron megőrizni. A már csak a háború után szolgálatba állított Katorit és Kashimát 1923-ban leselejtezték, és következő évben mindkét hajót lebontották.

A Tsukuba és Ibuki osztályú hajók a japán hajóépítés egy nagyon érdekes zsákutcáját képviselték, páncéloscirkálóként készültek, bár négy darab 305 mm-es ágyújuk egy korabeli csatahajó főfegyverzetének felelt meg. Később csatacirkálónak minősítették át őket, bár 21 csomós sebességük nem igazán passzolt ehhez a típushoz. Ettől eltekintve viszont a hajók tényleg jól megfeleltek az eredeti csatacirkáló koncepciónak. Tűzerejük minden cirkálóval szemben elsöprő fölényben volt, sebességük pedig tervezésük idején megfelelt volna arra, hogy biztos távolságban tartsák magukat a korabeli csatahajóktól. 178 mm vastag páncélzatuk pedig erősebb volt, mint az első angol csatacirkálóké.

A Tsukuba 1917-ben lőszerrobbanás miatt süllyedt el. Testvérhajóját, az Ikomát, a háború után már csak iskolahajóként használták, nehézágyúit 203 mm-esekre cserélték, és a hajót visszaminősítették cirkálónak. 1922-ben az Ikomát leszerelték, és két évvel később lebontották.

Az Ibuki és a Kurama 1922-ig állt szolgálatban, ekkor leszerelték, majd következő évben leselejtezték, és bontásra eladták őket.

A régi csatahajók mellett a japánoknak meg kellett válniuk első dreadnoughtjaiktól is. A Satsuma és az Aki 1922-ben került ki a flotta állományából, ezt követően célhajóként használták őket. 1924 szeptemberében mindkét hajót lőgyakorlaton süllyesztették el a flotta csatahajói.

A következő hajóosztály névadó egysége, a Kawachi, 1918-ban lőszerrobbanás miatt elsüllyedt. Testvérhajója, a Settsu, 1923-ban került leselejtezésre. Leszerelése valószínűleg érzékeny veszteség volt a japánoknak, a hajón ugyanis közvetlenül a washingtoni konferencia előtt, 1919 és 1921 között hajtottak végre egy alapos felújítást, és modernizálást. A Settsut ezt követően rádióirányítású célhajónak alakították át – főleg az anyahajók pilótái gyakoroltak rajta –, illetve a kínai háború idején egy ideig csapatszállításra használták. A hajót végül csak a háború után, 1947-ben bontották le.

A washingtoni konferencia után tehát a japánoknak végül csupán három dreadnoughtjukat kellett lebontaniuk, vagy leszerelniük, amit ők ugyan borzalmas veszteségnek éreztek, de igazából csak azoktól a hajóktól kellett megválniuk, melyek már amúgy is elavulófélben voltak. További szolgálatban tartásuknak, akárcsak a régi páncélosokénak, nagyon sok értelme már nem volt, és csak elvonta volna a pénzt a korszerűbb egységektől.

Az 1930-as londoni konferencia azonban még egy nagy hadihajó leszerelésére kötelezte a japán haditengerészetet, mely az újabb egyezmény értelmében a továbbiakban csak kilenc nagy hadihajót tarthatott szolgálatban. A választás a Hiei-re esett, melyet a Wyoming-hoz és az Iron Duke-hoz hasonlóan leszereltek, vagyis fegyverzete, páncélzata, és hajtóművei felét eltávolították, és tüzérségi iskolahajóvá alakították át. Az átalakításokat azonban valójában már a londoni konferencia előtti évben, 1929-ben elkezdték, vagyis ebben az esetben is arról lehetett szó, hogy a konferencián már csak a nagyhatalmak egymás közti korábbi, nem hivatalos megállapodásait szentesítették.

A japánok persze nem voltak elragadtatva tőle, hogy még egy nagy hadihajótól meg kell válniuk, és már néhány évvel később titokban elkezdték visszaszerelni a Hiei-re a korábban eltávolított fegyverzetet. A harmincas évek végén pedig, miután addigra már felmondták a washingtoni egyezményt, a csatacirkálót felújították, modernizálták, és ismét teljes értékű harci egységként állították szolgálatba.

Washington után a japánoknak le kellett mondaniuk tervezett, illetve már építés alatt álló új hajóik befejezéséről is. A közvetlenül a befejezés előtt álló Mutsut nagy nehezen végül sikerült megmenteniük, de a többi egység építését mind leállították.

Az egyezmény értelmében két nagy hadihajót a japánok is átalakíthattak anyahajónak. A választás először a már viszonylag előrehaladott készültségi szinten álló két csatacirkálóra, az Amagira, és az Akagira esett. Az 1923 szeptemberi nagy földrengésben azonban a szárazdokkban álló Amagi olyan súlyosan megrongálódott, hogy kijavítása már nem volt gazdaságosan megoldható. Helyette végül a Tosa osztály második tagját, a Kagát jelölték ki átépítésre.

A hajók vízkiszorítása itt is jócskán meghaladta az engedélyezett 33 ezer tonnát, és az amerikaiakhoz hasonlóan a japánoknak is csak a hajók modernizálására engedélyezett pótlólagos 3.000 tonnát kihasználva sikerült őket beilleszteni a megszabott keretek közé. Az Akagi átépítése 1927-ben, a Kagáé 1928-ban fejeződött be.

A többi hajó építését 1922-ben leállították. A Tosa testét célhajóként, illetve robbantási kísérletekre használták, végül a hajót 1925 februárjában elsüllyesztették. Az Akagi három testvérhajójából elkészült részeket 1924-ben lebontották. A Kii osztály első két tagjának építését éppen hogy csak elkezdték, a hajókból csak a gerinc egy darabja készült el, amit a sólyán visszabontottak. A másik két hajó, illetve a No.13 osztály építését el sem kezdték.

Az 1918 után indult flottaépítési verseny tehát lezáródott, mielőtt még ki tudott volna teljesedni. A hajóépítések valószínűleg inkább csak a diplomáciai blöff és nyomásgyakorlás szerepét játszották, s mihelyt a célt, az erőviszonyok valamennyire mindenki számára elfogadható rendezését elérték, a japán keményvonalasokon kívül mindenki más boldogan mondott le a hajók befejezéséről.

A washingtoni konferenciát követően a haditengerészeteket olyan mértékben építették le, amilyenre addig még nem nagyon volt példa a történelemben. A vezető haditengerészetek a háborút követő 15 évben kiselejteztek és lebontottak, illetve anyahajónak, célhajónak, iskolahajónak építettek át 46 csatahajót és csatacirkálót, valamint lemondtak 20, már építés alatt álló egység befejezéséről. (A csak tervezett, de el nem kezdett hajókat itt most nem számítva.)

És ez csupán a három legnagyobb haditengerészet. Ezen kívül a háború után odaveszett a teljes német flotta, a világ néhány évvel korábban még második legnagyobb haditengerészete. Ez további 26 csatahajó és csatacirkáló, valamint még tíz másik hajó, melyek építését nem fejezték be, és a háború után lebontották őket. A Monarchia négy dreadnoughtja szintén odalett, míg az oroszok három hajót vesztettek, ötöt nem fejeztek be. A franciák, a spanyolok, és az olaszok a háború alatt és után egy-egy dreadnoughtot vesztettek, tizenhármat nem fejeztek be. Nem fejezték be a görög megrendelésre német gyárban készülő csatacirkálót, és a francia gyárban készülő csatahajót, a Chile számára készülő második csatahajót pedig az angolok építés közben anyahajóvá alakították át. És akkor ehhez csapjuk még hozzá a háború alatt ütközetben vagy balesetben elveszett öt angol, és egy japán hajót. Ez így további 73 csatahajó és csatacirkáló, az előzőkkel együtt tehát mindösszesen 139 hajó.

És ebben a számban még mindig nincsenek benne a Dreadnought előtt épített csatahajók. Bár a háború alatt ezek sokszor igen hasznosaknak bizonyultak, flottaütközetekben a dreadnoughtokkal szemben nem állhattak volna helyt. A haditengerészetek stratégáinak uralkodó nézete pedig továbbra is az volt, hogy a hadiflották legfontosabb és elsődleges feladata az, hogy nagy nyílt tengeri csatákban egymásnak rohanva döntő ütközeteket vívjanak egymással. A régi építésű csatahajók leselejtezését már a háború utolsó két évében elkezdték, s a washingtoni konferencia idejére ezek nagyrészt már kikerültek a flották állományából. Ez további mintegy 150 lebontott, elsüllyesztett, átépített csatahajót jelentett világszerte. Ezeket is beleszámítva a végeredménybe azt találjuk, hogy a világ tengereiről 1918 és 1932 között összesen körülbelül 290 csatahajó és csatacirkáló tűnt el, miközben ugyanezen idő alatt kettő új egység épült. (A Hood, illetve a Nagato és a Colorado osztály még a háború alatt megkezdett építések terméke volt.)

És mi maradt? Az aktív szolgálatban álló csatahajókat és csatacirkálókat számítva a washingtoni szerződést aláíró öt nagy haditengerészet állományában 1932-re 47 egység maradt. Rajtuk kívül az oroszoknak volt még három csatahajójuk, a spanyoloknak kettő, a törököknek egy, és a dél-amerikai haditengerészeteknek összesen öt. Ez utóbbiak mindegyikének még 1914 előtt kezdték meg az építését. Görögország szolgálatban tartott két régi, „pre-dreadnought” csatahajót, a németek négyet. A washingtoni szerződés tehát durván számolva nagyjából az ötödére nyeste vissza a csatahajók számát. (A számolgatások során persze valószínű, hogy plusz/mínusz tévedtem pár hajót, de nagyságrendileg azt hiszem jó a kalkuláció. A kisebb hajóknál egyébként, melyekre kitérni már csak terjedelmi okok miatt sem tudok, hasonló nagyságrendű leépítések zajlottak. A húszas évek végére a flottákból eltűnt szinte minden páncéloscirkáló, és a legtöbb első világháborús cirkáló.)

Mindez persze valójában nem a washingtoni szerződésnek volt köszönhető. A közkeletű elképzeléssel szemben a haditengerészeteket nem nagyon kellett kényszeríteni csatahajóik kivonására, a nagy selejtezési hullám igazából már évekkel korábban, rögtön a háború után elkezdődött, a washingtoni konferencia csupán szabályozta a már amúgy is javában tartó folyamatot. A csatahajóbontó lelkesedés pedig feltehetően nem pusztán a gazdasági kényszernek, és az örök békét váró politikai idealizmusnak volt köszönhető, hanem biztosan szerepet játszott benne a ki nem mondott felismerés is, a dreadnoughtok valójában nem érik meg a pénzüket. Sok politikus még tovább akart menni, és teljesen felszámolni a csatahajókat. Az 1930-as londoni konferencia előtt az angol miniszterelnök, Ramsay MacDonald, arról beszélt, reméli, hogy a konferencia végleg el fogja törölni a Föld színéről a csatahajókat.

Ez a hozzáállás azonban nem volt általános, a szakmai körökben a csatahajók szerepe Washington után igazából ismét felértékelődött, s gyorsan feledésbe merült a háborút követő átmeneti kiábrándultság a típusból. A háború utáni kísérletek, melyek során légibombákkal süllyesztettek el hadihajókat, köztük egy csatahajót, óriási publicitást kaptak, s világszerte arról cikkeztek a sajtómunkások, hogy a csatahajóknak befellegzett. Az érintettek azonban tisztában voltak vele, hogy valós harctéri körülmények között, egy nyílt-tengeri csatában, a kor repülőgépei képtelenek lettek volna végzetes sérüléseket okozni egy csatahajónak. Az említett kísérletek valójában inkább arról győzték meg a szakmabelieket, hogy továbbra is a csatahajók a tengerek urai. A jövő a repülőgépeké volt, a jelen, vagyis a húszas évek, azonban még a nagy kaliberű ágyúké. A szakmai körökben általánosan elfogadott vélemény legalábbis az volt, amit az angol külügyminiszter, Lord Curzon, a háború után így fogalmazott meg: „A kormány arra a következtetésre jutott, hogy a Jütland után épült csatahajó marad az a kategória, melyre a tengeri hatalom épül. Mind a légi, mind a tengeralattjáró fegyvernem fontos része a modern hadiflottának, ezek azonban kiegészítői, és nem helyettesítői a csatasornak.”

Hogy Curzon látott e problémát abban, hogy a brit haditengerészet megmaradt 15 nagy hadihajójából 12 még Jütland előtt épült, nem tudható. Amikor a Jütland után épült csatahajókat emlegette, még nyilván azokra a hajókra gondolt, melyek építését a washingtoni szerződés aztán leállította, és amelyek a megmaradt csatahajóknál egy nagyságrenddel magasabb kategóriát képviseltek volna. A szerződés azonban nemcsak ezek építését állította le, hanem a jövőben építendő hajók nagyságát is korlátozta, meghúzva a határt az addig elért méretnél, a 35 ezer tonnánál. A legtöbb tengernagy hevesen kritizálta ezt a korlátozást, úgy gondolva, a modern kor háborúiban egy ekkora hajó nem felelhet meg az iránta támasztott követelményeknek, és nem lesz képes a korszerű fegyverekkel szemben megfelelő ellenálló képességet tanúsítani. Ahogy az egyik tengernagy az általános véleményt megfogalmazta: „A nehéz hadihajó jelenleg a végét járja, és nevetséges azt feltételezni, hogy 10 évnyi építési szünetet követően majd feléleszthető lesz. Általánosan elismert tény, hogy a jelenlegi korlátozásokkal hosszú távú bevetésekre alkalmatlan, és a 35 ezer tonnás limit véget fog vetni az önvédelmi képességei fejlesztésének.”

Az új elképzelések alapján a tengerészeti szakértők egyöntetűen úgy vélték, a jövő csatahajójának legalább 45-50 ezer tonnásnak kellene lennie, hogy elbírja a nagy kaliberű, legalább 406 mm-es ágyúkat, az ennek megfelelő erős páncélzatot, és a lehető legnagyobb, 28-30 csomós sebesség elérését lehetővé tevő nagy helyigényű hajtóműveket. Természetesen az is követelmény volt, hogy a hajók védelmi rendszere ellen tudjon állni az új torpedóknak és légibombáknak. Mindezek figyelembevételével a 45 ezer tonnás vízkiszorítás valóban nem volt túlzás.

Ezeknek a követelményeknek a megállapításánál azonban abból az alapfeltételezésből indultak ki, hogy a csatahajók még mindig a tengeri háború döntő fegyverei, melyekre az első vonalban harcolva majd a küzdelem neheze hárulni fog. A haditengerészeti légierő növekvő jelentőségét általában elismerték, de úgy vélték, az anyahajók repülőgépeinek feladata a felderítés, a saját hajók légi-fedezetének biztosítása, az ellenséges légierő kiiktatása, és esetleg a csatahajók döntő összecsapása előtti előzetes csapásmérés az ellenséges flottára.

Alig néhányan voltak, akik elgondolkoztak azon, ha a saját légierő teljesíti az említett feladatokat, vagyis már megvan a légi fölény, akkor onnantól mi szükség van még a csatahajókra? Ha valamelyik fél uralja a légteret, repülőgépei onnantól szabadon támadhatják az ellenséges hadihajókat, és döntő csapást mérhetnek rájuk, még mielőtt a hajók egyáltalán a hajóágyúk lőtávolán belülre közelítenék meg egymást. Az anyahajók repülőgépei nagyjából a húszas évek második felétől már álltak olyan színvonalon, és rendelkeztek olyan fegyverekkel, melyekkel már valóban komoly károkat tudtak okozni még egy csatahajóban is. A halálos fegyver a légitorpedó volt, de már az új, egyre nehezebb bombák is súlyos sérüléseket okozhattak egy csatahajóban.

Ebből már logikusan következett (volna), hogy a jövendő tengeri ütközetek döntő eleme a légifölény birtoklása, tehát a tengeri háború döntő fegyvere nem a csatahajó, hanem a repülőgép, és az azt hordozó anyahajó. Ez még nem feltétlenül jelentette azt, hogy a nagykaliberű ágyúkkal felszerelt páncélos hadihajó úgy ahogy van, elavult és felesleges, de azt igen, hogy szerepe és jelentősége erősen másodlagos. Másodvonalbeli, kisegítő egységekként pedig az irántuk addig támasztott elvárások mérhetetlen túlzások. Valójában nem volt szükség sem a 406 mm-es lövegekre, sem a félméter vastag páncélzatra, sem pedig a 45 ezer tonnára. A hibásnak bizonyuló taktikai és stratégiai elképzelések alapján megépített, túlméretezett monstrumok tényleges jelentősége és értéke a közelében sem volt annak, amit nekik tulajdonítottak, és ami valóban indokolta volna a megépítésükre fordított erőforrásokat.

Az angolok, bár a háború után haditengerészeti légierejüket teljesen elhanyagolták, ebből megérezhettek valamit. Már az 1927-es genfi konferencián javasolták a csatahajók méretének további csökkentését, a vízkiszorítást 25 ezer tonnára, a lövegkalibert pedig 305 mm-re szerették volna levinni. Gondolkoztak egy még radikálisabb javaslaton is, amivel azonban hivatalosan nem mertek előhozakodni. Ez alapján a csatahajók méreteit a Dreadnought előtti szintre vitték volna le, az engedélyezett vízkiszorítást 17.500 tonnára, a kalibert 254 mm-re csökkentve. A javaslatok a többi nagyhatalom között természetesen egyöntetű elutasításra találtak.

A további fejlődés ismét az egyre nagyobb méretek felé tendált, és egészen a második világháborúig abból indult ki, hogy továbbra is a csatahajók a döntő fegyverek. A legtöbb ország már a harmincas években beinduló új építések idején túllépte pár ezer tonnával a Washingtonban megállapított 35 ezer tonnás limitet, az évtized végére pedig hivatalosan is 45 ezer tonnára növelték az engedélyezett vízkiszorítást. Ha a háború nem jön közbe, a negyvenes évek közepén már 70-80 ezer tonnás csatahajókat bocsátottak volna vízre. A háború azonban közbejött, és az első néhány év világossá tette, a csatahajók végleg kikerültek az első vonalból, és többé már nem ők a tengerek urai.

(Folyt. köv.)