A washingtoni tengerészeti konferencián, és a többi, utána következő konferencián a nagyhatalmak látszólag rendezték az addigi vitás kérdéseket, az egyes országok fegyveres erőinek erőviszonyait, és az államhatárok kérdését. A közvélekedés az volt, ismét boldog békeidők jönnek, és visszatér a XIX. század békés, és racionális korszaka. A hangulat legalábbis derűlátó volt, a háború utáni újjáépítések a legtöbb helyen jó tempóban haladtak, az életszínvonal ismét emelkedőben volt, és a húszas évek életvidám, hurrá-optimista hangulata is bizakodással töltött el mindenkit.

A háború által ütött sebek azonban valójában nem gyógyultak be. A háború utáni rendezéssel valamilyen mértékben tulajdonképpen szinte mindenki elégedetlen volt, még a győztesek is, akik többet vártak a győzelemtől. A háború alatt ezerrel pörgő gyűlöletkampány pedig generációkra megmérgezte az európai népek egymáshoz való viszonyát. Különösen Kelet-Európában és a Balkánon volt feszült a helyzet, ahol a nemzetek a mesterségesen létrehozott államhatárok mögül sértődötten és irigykedve figyelték egymást, készen arra, hogy ismét egymásnak ugorjanak, ha erre alkalom adódik. Ahogy a párizsi béketárgyalásokon résztvevő amerikai Tasker Bliss tábornok jellemezte a helyzetet: „A gyermek nemzetek, amelyeket kreáltunk, már a bölcsőben agyarakat és karmokat növesztettek maguknak, és még mielőtt járni tudnának, már késekért üvöltenek, hogy elvághassák a szomszédos bölcsőkben fekvők torkát.”

Európa keleti határain pedig ott tornyosult a bolsevik kolosszus, az új mumus, mely a frászt hozta az európai konzervatívokra, akik rettegtek attól, hogy az oroszok, mihelyt ismét erőre kapnak, esetleg tényleg megpróbálják megcsinálni az általuk hirdetett világforradalmat. A kelet felől fenyegető kommunizmussal a hátukban a hajdani antant országok most kezdtek elgondolkozni rajta, talán mégsem volt olyan jó ötlet a központi hatalmaknak a kontinens keleti határait védő országait teljesen tönkretenni.

A Monarchia szétverését már nem lehetett visszacsinálni, de Németországot és Törökországot a húszas évek elejétől lassan kezdték visszaemelni a középhatalmak sorába. A németek által fizetendő jóvátétel összegét már Versailles után alig egy évvel szép csendben a felére csökkentették – és a németek végül ezt sem fizették ki –, az országot 1926-ban felvették a Népszövetségbe, és a locarnói egyezményben rendezték a francia–belga–német határkérdéseket is. Az angol külügyminiszter elégedetten jegyezhette meg: „Többé nincsenek győztesek és vesztesek!”

Az általános vélemény az volt, Oroszország szomszédságában szükség van egy erős Németországra, hogy az gátat emeljen a kommunizmus terjeszkedése előtt. A húszas évek elején még Churchill is a versaillesi békeszerződések felülvizsgálatát szorgalmazta, egy újabb konferencián, melyre Németországot is meghívták volna. Ugyanekkor azt is javasolta, a németekkel való viszonyuk rendezésétől tegyék függővé a franciákkal való együttműködést. Ahogy az éppen aktuális politikája lényegét akkoriban megfogalmazta: „Béke a német néppel, háború a bolsevik zsarnokság ellen!” (...)

A bolsevik rémtől való paranoiás félelemnek köszönhető, hogy az európai konzervatív erők úgy érezték, a szocialisták és a szociáldemokraták tulajdonképpen a kommunisták szálláscsinálói, és inkább a szélsőséges jobboldallal érdemes együttműködni, mert ők képviselik azt az erőt, ami megállíthatja a rettegett bolsevizmust. A közhiedelemmel ellentétben sem Mussolini, sem Hitler nem önerőből jutott hatalomra, hanem a konzervatív polgári erők segítették őket oda, mindkét esetben azért, hogy elkerüljék a nagyobbik rossznak tartott baloldali pártok kormányalakítását. A nyugati országok nagyrészt ezért hunytak szemet Németország újra felfegyverzése felett is, mivel úgy gondolták, a német hadsereg majd keletnek fordul, a bolsevik Oroszország felé, ahol Hitler is az új német életteret látta.

Az újabb fegyverkezési verseny persze már csak később, a harmincas években indult be. A washingtoni konferenciák jó tíz évre valóban sikeresen fogták vissza a militarizmust. A szerződéseket aláírók eredetileg persze ennél hosszabb időtávon gondolkoztak, és szerették volna még jobban leépíteni a fegyveres erők méreteit. 1927-ben egy újabb tengerészeti konferenciát tartottak, ezúttal Genfben. A konferenciát ezúttal is az amerikai elnök, Calvin Coolidge hívta össze, eredetileg azzal a szándékkal, hogy az US Navy a kisebb hadihajók, a cirkálók és a rombolók terén is elérje a Royal Navy-vel való egyenlőséget.

Az angolok más elképzelésekkel érkeztek a konferenciára. Ők a csatahajók engedélyezett vízkiszorításának 25 ezer tonnára való további csökkentését szerették volna elérni, és a főfegyverzet kaliberét is csökkenteni akarták 305 mm-re. Úgy gondolták, a katonai szükségletek és a gazdasági megfontolások közötti ésszerű kompromisszum lenne egy ilyen típus, melynek építése és fenntartása is sokkal kevesebbe kerülne, mint a 35 ezer tonnás monstrumoké. Az angolok, akik pont ebben az évben fejezték be a részükre engedélyezett két 35 ezer tonnás csatahajó építését, persze először másoktól várták el, hogy belemenjenek az újabb megszorításokba. Elsősorban a francia és az olasz haditengerészet előtt igyekeztek vonzóvá tenni az ötletet, egyebek közt azzal, hogy még csatahajóterveket is mellékeltek a javaslathoz. Úgy vélték, a Földközi-tengeren, ahol a két flotta elsősorban érdekelt volt, nincs olyan nagy jelentősége a méreteknek, és jól beválnának a kisebb hajók is.

Az érintettek ezt persze nem így gondolták. Az angol szándék a további korlátozások bevezetéséről már a konferencia előtt kitudódott, mire a két mediterrán ország nem is küldött hivatalos delegációt a tárgyalásokra, csak megfigyelőket. Az amerikaiak sem támogatták az elképzelést, mivel agresszív stílusban előadott követeléseiket a cirkálók közti egyenlőségről a britek elutasították, tehát az amerikaiak is megtagadták az angol javaslatok elfogadását. A tárgyalások végül eredménytelenül zárultak, a résztvevőknek semmiről sem sikerült megállapodniuk, ugyanúgy, mint a két évvel későbbi újabb konferencián.

A washingtoni flottaszerződés által előírt tízéves építési szünet, a Naval Holiday közelgő lejárata előtt, 1930 elején, újabb tengerészeti konferenciára került sor Londonban. A tárgyalásokon ezúttal mind az öt haditengerészet képviseltette magát, de azok mégis csak félsikert hoztak. Az építési tilalmat ismét meghosszabbították öt évvel, 1936-ig, s rendezték a kisebb hadihajók kérdését is. A cirkálókat kategóriákba sorolták, megkülönböztetve a legfeljebb 155 mm-es ágyúkkal felszerelt könnyű, és a 203 mm-es lövegekkel szerelt nehézcirkálókat, s mennyiségi korlátozásokat léptettek érvénybe rájuk vonatkozóan is. Az amerikaiaknak több nehézcirkálót, az angoloknak viszont több könnyűcirkálót engedélyeztek, összességében véve pedig az angoloknak kis mértékben, 16 ezer tonnával nagyobb tonnatartalmuk lehetett, mint az amerikaiaknak. (339 ezer tonna, illetve 323 ezer tonna.) A japán cirkálók számára összesen 208 ezer tonna hajóteret engedélyeztek. Hasonlóképpen szabályozták a rombolók méreteit, és összvízkiszorítását. A két angolszász nagyhatalom itt egyenlő űrtartalmat kapott, 150 ezer tonnát, Japán 105 ezer tonnát.

Az egyezmény megszigorította a kereskedelmi hajók elleni tengeralattjáró-hadviselés szabályait is, és csökkentette a szolgálatban tartható csatahajók számát. Az angolok ismét előhozakodtak a 35 ezer tonnás limit további csökkentésével, az ötlet azonban most is a franciák és az olaszok merev ellenállásába ütközött. A két delegáció végül kivonult a tárgyalásokról, melyek záróegyezményét csak a másik három nagyhatalom képviselői írták alá.

A londoni konferencián a tárgyalásokon részt sem vevő – bár meghívott – Szovjetunió részére is megállapítottak egy engedélyezett összvízkiszorítást, méghozzá egy igen hízelgő mértékűt. Az orosz/szovjet haditengerészet tonnatartalma a két angolszász nagyhataloménak a 80 százalékát érhette el, ami meglepően magas arányszám, jóval nagyobb, mint amit a japánoknak engedélyeztek. Hogy emögött a különös döntés mögött milyen megfontolások és háttéralkuk álltak, arról semmit nem lehet tudni.

Németország nem volt jelen a tárgyalásokon, ahol a német flotta részére Versailles-ban megállapított korlátozások enyhítése fel sem merült. A tízezer tonnát tehát elvileg továbbra sem léphették túl, ebből kellett valahogy kihozniuk egy használható típust. Ami sikerült is. Az első zsebcsatahajó, a Deutschland építésének híre nem érhette váratlanul a többi haditengerészetet, de az új hajó paraméterei meghökkentették őket. Korábban mindenki arra számított, a németek a tízezer tonnás keretből majd valamiféle partvédő páncélost fognak építeni, viszonylag erősen páncélozott, lassú hajókat. A nagy hatótávolságú, gyors, és erős fegyverzetű zsebcsatahajók viszont egészen nyilvánvalóan nem a partvédelem erősítésére épültek, hanem a távoli vizeken folytatott portyázásokra, az ellenség kereskedelmi hajózása elleni támadásokra. Ez különösen a franciákat aggasztotta, akiknek a minimális páncélzattal épült cirkálói könnyű zsákmányai lehettek a német hajóknak. Olyan típust kellett tehát létrehozniuk, melynek nagy sebessége, valamint erős fegyverzete és páncélzata lehetővé teszi a zsebcsatahajók levadászását.

A franciák korábban már elkészítették egy a zsebcsatahajókhoz egészen hasonló típus terveit. Bár ezek a 17.500 tonnás, nyolc 305 mm-es ágyúval felfegyverzett, 34 csomós sebességre képes csatacirkálók minden szempontból messze felülmúlták volna a német hajókat, páncélzatuk mégis csak a cirkálók 203 mm-es ágyúi ellen lett méretezve. A franciák pedig biztosra akartak menni, olyan hajókat akartak, melyek páncélzata képes ellenállni a német 28 centis gránátoknak is. Ez természetesen komoly többletsúlyt, és a hajók méretének jelentős növekedését jelentette, 25 ezer tonnára. Mikor aztán „biztos, ami biztos” alapon az ágyúk kaliberét is megnövelték 330 mm-re, a vízkiszorítás 26,5 ezer tonnára nőtt.

A Dunkerque építésének hírére azonban nem a németek, hanem az olaszok kezdtek el idegeskedni. Bár a francia hajó hivatalosan a német zsebcsatahajók elleni harcra készült, az olasz haditengerészet úgy érezte, megépítése egyben ellenük irányuló lépés is. (Ami nem is volt alaptalan feltételezés, a franciák ugyanis természetesen figyelembe vették az olaszok elleni harc lehetőségét is, és úgy vélték, szükség esetén a Dunkerque kiválóan alkalmas lesz arra is, hogy megritkítsa az olasz nehézcirkálókat.) Az olaszoknak nem volt mit szembeállítaniuk az új francia hajóval, hiszen éppen ebben az évben, 1932-ben vonták ki az aktív szolgálatból utolsó két csatahajójukat, melyek eddigre már reménytelenül elavultak.

Először ők is egy 18 ezer tonnás, erős fegyverzetű, 343 mm-es ágyúkkal felszerelt zsebcsatahajóban gondolkoztak, de rövidesen arra jutottak, egy ilyen hajó nem lesz egyenlő ellenfele a francia csatacirkálónak. Ezután sorra készítették az egyre nagyobb méretű hajók terveit, 23 ezer, majd 26 ezer tonnás csatacirkálókét, melyek építése azonban hosszú időt vett volna igénybe, és igen költséges lett volna. Hogy spóroljanak az időn, és főleg a pénzen, szükségmegoldásként végül a már tartalékban álló régi csatahajók átépítését határozták el. A hajókat gyakorlatilag teljesen újjáépítették, a régi szerkezeti anyagnak alig felét hagyták csak meg. A 305 mm-es ágyúkat 32 cm-esre fúrták fel, hogy közel azonos tűzerőt tudjanak szembeállítani a francia hajók 330 mm-es, és 343 mm-es lövegeivel.

A végeredmény nem volt valami lenyűgöző, és a spórolás sem sikerült. Az első két csatahajó 1937 végén, a másik kettő pedig csak 1940-ben állt újból szolgálatba, a négy hajó átépítése pedig végül annyiba került, amennyiből megépíthettek volna két új, 26 ezer tonnás csatacirkálót.

A rossz anyagi helyzetben levő olaszok egyáltalán nem erőltették a további csatahajó építéseket, és inkább próbáltak megegyezni a franciákkal. A tárgyalások közepén érte őket a második francia csatacirkáló – a francia terminológia szerint gyors csatahajó – építésének híre, melyről a franciák előzetesen semmilyen tájékoztatást nem adtak nekik, és nem is egyeztettek velük. Miután francia részről továbbra sem éreztek komoly megegyezési szándékot, Mussolini 1934 májusában bejelentette, Olaszország 35 ezer tonnás, 38 centis ágyúkkal felfegyverzett csatahajók építésébe kezd. A francia reakció miatt aggodalmaskodó politikusoknak az olasz tengernagyok megjegyezték, ha a tízezer tonnás német zsebcsatahajókkal szemben a franciák indokoltnak érezték 26 ezer tonnás csatahajók építését, akkor nem lehet kifogásuk az ellen, hogy az olasz haditengerészet 35 ezer tonnás csatahajókkal válaszol a 26 ezer tonnás franciákra.

Az olasz bejelentés hatására a franciák elálltak a harmadik csatacirkáló megépítésétől, és az épülőfélben levő másodiknak is jelentősen megerősítették a páncélzatát. És miután mindenképpen lépést akartak tartani a rivális olaszokkal, fel kellett venniük a kesztyűt, és megépíteni saját 35 ezer tonnás hajóikat, akármennyire is fájt ez a költségvetésnek. Alig egy hónappal az olaszok után a franciák is megkezdték a 35 ezer tonnás csatahajó tervezését. Az egyszerűség kedvéért a jól sikerült Dunkerque osztály terveit nagyították fel, a vízkiszorítást 35 ezer – valójában 38 ezer – tonnára, a lövegek kaliberét pedig 380 mm-re növelve. Az erősödő olasz és német fenyegetés hatására a francia parlament is feladta addigi vonakodását, és különösebb viták nélkül megszavazta az új hajók építését.

A franciák talán az olaszokat akarták ijesztegetni azzal is, hogy 1935 januárjában bejelentették, felmondják a washingtoni szerződést, és a továbbiakban nem tartják magukat a 35 ezer tonnás limithez. A váratlan és értelmetlen lépés azonban a franciákra, és az olaszokra ütött vissza.

Az olasz és a francia csatahajó építések híre komoly aggodalmat váltott ki Londonban. A britek a megelőző évtizedben igen komoly erőfeszítéseket tettek azért, hogy korlátozzák az egymással versengő két ország flottaépítési ambícióit. Az angolok úgy vélték, az új csatahajók építésével az olaszok és a franciák most lenullázzák a csatahajók vízkiszorításának további csökkentése érdekében tett addigi erőfeszítéseiket. Erősen tartottak attól is, az új építések hírére a többi haditengerészet is ismét a nagy hadihajók felé fog orientálódni. A britek tehát próbálták lebeszélni a két tengerészetet az új hajók építéséről, vagy legalább azt szerették volna elérni, hogy azokat kisebb vízkiszorítással építsék meg, és kisebb kaliberű ágyúkkal szereljék fel. Az angol próbálkozásokat azonban mindkét ország elutasította, s az olaszok külön kihangsúlyozták, jogszerűen járnak el, az engedélyezett kvóták betartásával. (Ami igaz is volt.) Megjegyezték azt is, amikor tíz évvel korábban az angolok építették meg a saját 35 ezer tonnás csatahajóikat, akkor nem érezték szükségét a további korlátozásoknak, és a hajók megépítése ellen nem is tiltakozott senki.

Az angolok számára presztízsveszteséget jelentett, hogy nem tudták akaratukat ráerőltetni a két, náluk sokkal gyengébb haditengerészetre. Volt azonban egy harmadik ország, mely szintén sok problémát okozott a briteknek, ám megértő és készséges tárgyalófélnek tűnt, aki kész volt tiszteletben tartani a britek kívánságait.

1933-ban, Hitler hatalomra jutását követően, Németország hivatalosan is bejelentette, többé nem tekinti magára nézve kötelezőnek a versailles-i békeszerződés rá vonatkozó cikkelyeit, s a többi nagyhataloméval azonos bánásmódot, és egyenlő jogokat követel magának. A német hadsereg bevonult a korábban demilitarizált övezetnek nyilvánított Saar-vidékre, s megkezdték a hadsereg és a légierő újra felfegyverzését. A németek egyre agresszívabb magatartása miatt a három korábbi szövetséges szükségét látta, hogy Németországra nagyobb nyomást gyakoroljanak. 1935 áprilisában, a három miniszterelnök stresai találkozóját követően, közös nyilatkozatban ítélték el Németországot, és közös fellépést helyeztek kilátásban a békeszerződések további megsértése esetén.

A közös nyilatkozat lagymatag hangvétele elsősorban az angoloknak volt köszönhető, akik nem voltak hajlandóak ígéretet tenni arra, hogy keményebb fellépésre is készek lennének Németország ellen. A franciák és az olaszok eredetileg ennél jóval többet akartak, Mussolini kész lett volna hadat üzenni a németeknek, ha a franciák és az angolok támogatják. A britek azonban, a maguk rövidlátó módján, megint csak a saját pecsenyéjüket akarták sütögetni. A németek csak a kontinensen okoztak zavart, nekik pedig kellemetlenebb volt a francia és az olasz flottaépítés, illetve a két országgal fennálló gyarmati ellentétek. A brit külügyminiszter, Anthony Eden, egyébként sem állhatta Mussolinit, mivel az egy korábbi megbeszélésen sértő megjegyzéseket tett rá.

Az angolok tehát úgy vélték, a franciák és az olaszok nem hajlandóak az együttműködésre, Németországban viszont fegyelmezett és készséges partnert találnak, aki engedékenynek látszik a britek számára legfontosabb kérdés, a haditengerészet erőviszonyok rendezése ügyében. 1935 júniusában Londonban megkötötték az angol-német tengerészeti egyezményt, mely eltörölte a versailles-i korlátozásokat, és hivatalosan is engedélyezte Németország számára a hadiflotta újjáépítését.

Az alig két hónappal a nagy nehezen tető alá hozott stresai egyezmény után megkötött angol-német külön alku órási megrökönyödést váltott ki a francia és az olasz oldalon, ahol mindenkit teljesen váratlanul ért az egyezmény híre, mivel a tárgyalásokról az angolok semmilyen értesítést vagy tájékoztatást nem adtak szövetségeseiknek. A franciákat nagyon kellemetlenül érintette az eset, hiszen Olaszország után most egy másik szomszédjuk is nagy csatahajókat kezdett építeni, vagyis az ország tengerészeti szempontból is két tűz közé került. Mussolini pedig a korabeli jelentések szerint „majdnem a plafonig ugrott”, amikor értesült az eseményekről. Miután nem sokkal később a Népszövetségben az angolok szankciókat hozattak Olaszország ellen az abesszíniai háború ürügyén, melyet pedig korábban hallgatólagosan jóváhagytak, a Duce úgy találta, a nyugati demokráciák szövetségesként részben megbízhatatlanok, részben pedig értéktelenek. Mussolini, aki egy évvel korábban még hadat akart üzenni Németországnak, ekkor kezdett közeledni a náci rezsimhez. A briliáns brit külpolitika tehát létrehozta a Berlin-Róma tengelyt.

Az angol-német egyezmény értelmében a német haditengerészet tonnatartalma elérhette a Royal Navy teljes vízkiszorításának 35 százalékát. A nagy hadihajók terén ez 184 ezer tonnát jelentett – többet, mint amennyit Washingtonban a franciáknak és az olaszoknak engedélyeztek! –, amibe viszont beleszámítottak a zsebcsatahajók, és a már épülőfélben levő csatacirkálók, új csatahajók építésére tehát 101 ezer tonna maradt. Az egyes típusokat illetően a német hajókra is a washingtoni egyezmény korlátozásai váltak érvényessé, vagyis 35 ezer tonnáig építettek új csatahajókat.

A német haditengerészetet nem érte váratlanul a lehetőség, hiszen már korábban bejelentették a versailles-i egyezmények felmondását, vagyis a nagy hadihajókat mindenképpen megépítették volna. Eddig azonban igyekeztek elkerülni azt, hogy szükségtelenül provokálják a briteket. A negyedik és az ötödik zsebcsatahajó építését már egy évvel korábban, 1934 nyarán leállították, és két sokkal nagyobb, 26 ezer tonnás egység, a későbbi Scharnhorst és Gneisenau építésébe fogtak bele, melyek azonban Hitler kívánságának megfelelően továbbra is csak 283 mm-es ágyúkkal voltak felfegyverezve, hogy a nagyobb kaliber ne váltsa ki a britek tiltakozását. (A fejlesztés alatt álló 38 cm-es ágyú választása egyébként is évekkel késleltette volna az építést.)

Az előrelátó németek azonban már megtették az előkészületeket arra is, hogy egy 35 ezer tonnás csatahajó megépítése ne érje felkészületlenül őket. Már 1932-ben készítettek tanulmányterveket, s akkor még arra jutottak, a nagy sebesség és az erős páncélzat mellett egy ilyen hajó számára a 305 mm-es ágyúk az optimálisak. A francia csatacirkálók 330 mm-es lövegeivel szemben azonban végül nem találták megfelelőnek a 305 mm-es kalibert, és azt 350 mm-re növelték, ami magával vonta a vízkiszorítás 40 ezer tonnára való emelkedését. Ennek a hajónak a tervei már a londoni egyezmény előtt, 1935 januárjában elkészültek. A 38 centis ágyúkkal felszerelt olasz és francia csatahajók építésének hírére azonban Hitler elrendelte, a saját csatahajókat is legalább ilyen kaliberű lövegekkel kell felszerelni. A hajókat tehát ismét át kellett tervezni, és a vízkiszorítást tovább növelni, 42 ezer tonnára. A két új, nagy csatahajó, a természetesen 35 ezer tonnásként bejelentett Bismarck és Tirpitz építését 1936 júliusában, illetve októberében kezdték el.

Most már a Royal Navy-nek is lépnie kellett, hogy ne maradjon le még az európai haditengerészetek mögött is. Az angoloknak amúgy is elég nagy volt a hendikepjük, hiszen a boldog békeévek a brit haditengerészet számára addig is nagyon ínségesek voltak. Az 1924-ben hivatalba lépett új pénzügyminiszter, Winston Churchill, az univerzális, mindenhez értő zseni, folyamatosan nyirbálta a katonai kiadásokat, főleg a haditengerészet költségvetését, és megvétózta az új hajók építését. (Miután Első Lordként tíz évvel korábban pont ellentétes irányú tevékenységet folytatott.) Mivel meggyőződése volt, hogy Japánnal soha nem fognak konfliktusba keveredni, megakadályozta a távol-keleti tengerészeti erők megerősítését, az építésekre szánt pénzek visszatartásával késleltette a szingapúri támaszpont kiépítését, és ahol tudta, akadályozta a cirkálók építését, melyek számát a korábbi harmadára akarta csökkenteni. A háború után már amúgy is nagyon visszavágott angol védelmi kiadásokat a húszas években, nagyrészt Churchill pénzügyminisztersége alatt, több mint a harmadával csökkentették. 

A Royal Navy helyzete Churchill újabb bukása után sem javult, sőt. A haditengerészet valószínűleg a harmincas évek elején, a Winston távozását követően is folytatódó újabb megszorítások és leépítések után jutott el a mélypontra. A flotta állománya 90 ezer főre apadt, s a fizetések csökkentése miatt 1931-ben olyan megmozdulások törtek ki a Royal Navy-ben – lázadásnak túlzás volna nevezni – amilyenekre az 1797-es zendülések óta nem volt példa.

A brit haditengerészet erősen korlátozott lehetőségei voltak a legfőbb ösztönzői az angol diplomácia erőlködéseinek a haditengerészeti korlátozások további szigorításai érdekében. (Ha nekünk nem lehet, másnak se legyen…) Hogy jó példával járjon elöl, a további méretcsökkentések iránt elkötelezett londoni Admiralitás a leendő új csatahajók 1933-ban megkezdett tervezésekor 28 ezer tonnás vízkiszorítást, és 305 mm-es lövegeket írt elő, sebességként pedig elegendőnek tartott 23 csomót.

1935-re azonban nyilvánvaló lett, önszántából senki nem fogja a briteket követni, és mindenki más a washingtoni egyezmény által megengedett legnagyobb vízkiszorítással fogja építeni új csatahajóit. Az angolok tehát kezdhették elölről a tervezési munkákat, ezúttal már a megengedett 35 ezer tonnás vízkiszorítást alapul véve, s 356-406 mm-es ágyúk beépítésével számolva. Eleinte a brit haditengerészetnél már hagyományosnak számító 380 mm-es kaliber látszott a legjobb választásnak, ám 1935 októberében egy megbeszélésen az amerikaiak váratlanul beleegyeztek a hajóágyúk kaliberének 356 mm-re való csökkentésébe. A további tervezőmunkáknál tehát már ezzel az űrmérettel számoltak. A végleges tervek 1936 szeptemberére készültek el. A 35 ezer tonnát majdnem sikerült betartani, alig ötszáz tonnával lépték csak túl. Az első két csatahajó építését ugyanazon a napon, 1937 január elsején kezdték el.

Az amerikaiak szintén 356 mm-es ágyúkkal tervezték első új csatahajóikat, azonban voltak annyira előrelátók, hogy megtették az előkészületeket arra az esetre is, ha a többi haditengerészet nem fogadná el ezt a kalibert. Hajóikat úgy tervezték, hogy a négyágyús, 356 mm-es lövegtornyok gond nélkül becserélhetők legyenek 406 mm-es, háromágyús tornyokra.

Az angol nehézipar nem volt ennyire rugalmas, és kapacitása sem volt elég két különböző kaliberű hajóágyú egyidejű fejlesztéséhez. Ha az új csatahajókat 1940-ben szolgálatba akarták állítani, 1935 végéig le kellett adni a rendelést a lövegeket és lövegtornyokat előállító gyáraknak. A 356 mm-es kaliberen így 1936 után már nem tudtak változtatni.

A két nagyhatalom előzetes megegyezését ezúttal is a következő tengerészeti konferencián akarták hivatalosan is szentesíteni, és elfogadtatni a többiekkel. Az új konferencia 1935 decemberében ismét Londonban ült össze, de Japán már néhány héttel később kivonult a tárgyalásokról. A következő év márciusában elfogadott záróegyezmény szerint a csatahajók ágyúinak legnagyobb kaliberét 356 mm-ben állapították meg, az anyahajók megengedett vízkiszorítását tovább csökkentették 23 ezer tonnára, a könnyűcirkálókét nyolcezer tonnára, a tengeralattjárókét pedig kétezer tonnára. A hajók élettartamát, melyet követően cserélni lehetett őket, húszról 25 évre emelték.

Az angolok a szerződéshez hozzáillesztettek egy szándéknyilatkozatot is, melyben az aláíró felek távlati célként a vízkiszorítás 27 ezer tonnára, és a lövegkaliber 305 mm-re való csökkentését tűzték ki. Az amerikaiak ezt a nyilatkozatot nem írták alá, a japánok és az olaszok pedig elutasították az egész egyezményt. Miután a két haditengerészet elutasítása várható volt, az amerikaiak az egyezményt megtoldották még egy olyan cikkellyel, mely szerint ha a két renitens állam egy éven belül nem fogadja el a konferencia határozatait, a megállapodás érvényét veszti. Olaszország a következő év, 1937 januárjában végül elfogadta az egyezményt, Japán azonban nem változtatott álláspontján, és továbbra is elutasított minden korlátozást. A határidő lejártával így az Egyesült Államok érvénytelennek nyilvánította a londoni konferencia korlátozásait, és csatahajóit mégis 406 mm-es kaliberű ágyúkkal szerelte fel.

Innen már nem kellett sok a washingtoni egyezmény teljes összeomlásához. Először a japánok nyilvánították semmisnek a konferencia rendelkezéseit, és álláspontjukon sem kérésre, sem fenyegetésre nem voltak hajlandóak változtatni. Az eszét vesztett ország a húszas évek elejétől lassan egyre mélyebbre süllyedt a militarista-nacionalista őrületbe, Japánt elárasztotta a politikai terror, a szélsőségesek lassan mindenhol átvették az irányítást. A második londoni tengerészeti konferencián elfogadott egyezményt ratifikáló Oszacsi Hamagucsi miniszterelnököt még abban az évben agyonlőtte egy ultranacionalista merénylő, mivel a szerződés elfogadásával Oszacsi szerinte meggyengítette Japán katonai erejét. Két évvel később ugyanerre a sorsra jutott Oszacsi utódja, Inukai Cujosi is. 1936-ban a már nyugalmazott korábbi miniszterelnök, Makoto Saito vált merénylők áldozatává, és az éppen hivatalban levő Okada Keisuke is csak szerencséjének köszönhetően kerülte el ezt a sorsot.

A nemzetközi egyezmények felrúgása után a japánok nem is próbálkoztak tovább a 35 ezer tonnával. Az új csatahajók tervezésére 1934 októberében kiírt pályázatban főbb paraméterekként csak a 460 mm-es lövegkalibert, az ennek megfelelő erős páncélzatot, és a 30 csomós sebességet állapították meg, a vízkiszorítást egyáltalán nem korlátozták. A végeredmény végül 65 ezer tonnára rúgott, és ez már kompromisszum volt, ami figyelembe vette a japán hajógyárak, kikötők, és dokkok korlátozott befogadóképességeit. A minden elődjüket felülmúló monstrumokból a japán haditengerészet öt darabot rendelt meg, az első egység építését 1937 november negyedikén kezdték el.

1938-ra tehát a washingtoni tengerészeti konferencián meghozott egyezmények romokban hevertek, gyakorlatilag már senki sem tartotta be őket. Az aláíró felek ezt hivatalosan is tudomásul vették, amikor amerikai javaslatra elfogadták a csatahajók engedélyezett vízkiszorításának 45 ezer tonnára való növelését. 1939-re aztán mindenki felmondta az egyezményeket, és újra teljes gőzzel beindult a csatahajó-építő verseny, sorra fektették le a 40-60 ezer tonnás csatahajók gerincét, és tervezték a következő, még nagyobb hajókat is. Néhány hónappal később azonban kitört a háború, ami véget vetett az újabb flottaépítő versenynek, még mielőtt az igazából beindulhatott volna. A 35 ezer tonnás korszak utáni új csatahajók közül már csak az amerikai Iowa osztály első négy egysége, valamint a Yamato osztály két első hajója készült el, a többiek építése abbamaradt, vagy terveik ki sem kerültek a tervezőirodákból.

A csatahajókat az első világháborút követően körülvevő ellenséges hangulat ismeretében kissé nehezen érthető az a csatahajó-építő lelkesedés, mely a harmincas évek második felében ismét elfogta a tengerészeti nagyhatalmakat. Ennek magyarázata részben nyilván az, hogy a háború utáni kísérletek és lőgyakorlatok tapasztalatai igazából nem erősítették meg a légierő csatahajókkal szembeni felsőbbrendűségét. A legnagyobb feltűnést kiváltó kísérlet, az Ostfriesland légibombákkal való elsüllyesztése, a sajtó értékeléseivel ellentétben valójában éppen azt a meggyőződést erősítette meg a szakértőkben, hogy egy modern, és teljesen harcképes csatahajóval szemben, különösen ha az megfelelő légifedezettel is rendelkezik, a légierőnek nincs esélye a sikerre. Mitchell bombázói egy minden szempontból elavult, alig húszezer tonnás, első generációs dreadnoughtot süllyesztettek el, azt is úgy, hogy három napig bombázták a mozdulatlanul álló célpontot, és több ponton is megsértették a haditengerészettel kötött megállapodást. A hajót végül egytonnás bombákkal süllyesztették el, melyeket nem lett volna szabad használniuk, hiszen ekkora bombákat a haditengerészeti légierő gépei el sem bírtak, azokat a szárazföldi légierő nehézbombázói dobták le az Ostfriesland-re, amit a flotta vezetése nem érzett igazán élethű szituációnak. A csatahajó vízmentes válaszfalainak ajtóit ezenkívül több helyen nyitva hagyták, amivel szintén megszegték az előzetes megállapodást.

A tengernagyok ezek után ismét úgy érezték, a fő csapásmérő erő továbbra is a csatahajó, ezekre épül a hadiflották szervezete, és ezeket kell kiszolgálnia a többi egységnek. A csatahajók látszólagos értékét még tovább növelte, hogy a washingtoni szerződés alig hagyott meg belőlük néhányat. A Royal Navy az első világháborúba – a 40 régebbi építésű egységet is beleszámolva – 74 csatahajóval és csatacirkálóval lépett be. A második világháborúba tizenöttel, és ezekből tizenhárom régi, első világháborús építésű egység volt.

A csatahajó tehát a tengernagyok szemében ritka, értékes kincs volt, amire nagyon kellett vigyázni. A csatahajó ismét nagyhatalmi státusszimbólum lett, mely a rendszerben tartó ország nagyságát és erejét szimbolizálta. Ez közvetett módon azonban valójában a légierő jelentőségét növelte, mely részben átvette azokat a szerepeket, például a szárazföldi célpontok elleni támadásokat, ahol a féltve óvott csatahajókat már nem merték kockára tenni.

A tengerészeti légierő és az anyahajók fejlődése, a gyakran olvasható állítással ellentétben, valójában egyáltalán nem volt zökkenőmentes, sima folyamat. A washingtoni szerződés korlátozásai, és a minden haditengerészetre jellemző pénzhiány az anyahajókat legalább annyira érintette, mint a csatahajókat. A szűkös költségvetési keretet a tengernagyok inkább a csatahajókra igyekeztek fordítani, és a légierőnek folyamatos közelharcot kellett vívnia, hogy a működéséhez és fejlesztéséhez szükséges pénzeket valahogy előteremtse. A haditengerészet repülőgépei a harmincas évek elején igazából nem képviseltek számottevően magasabb műszaki színvonalat, mint a húszas évek elején. A gépek valamivel gyorsabbak és mozgékonyabbak voltak, de a szállítható fegyverzet tömege, és hatótávolságuk nem volt sokkal nagyobb, mint elődeiké. A korabeli bombák továbbra sem voltak képesek arra, hogy végzetes sérüléseket okozzanak egy csatahajónak, a torpedókkal végrehajtott támadások taktikai eljárásai pedig még mindig kidolgozatlanok voltak.

Az anyahajó-fedélzeti gépek továbbra is alkalmatlanok voltak az éjszakai tevékenységre, tömeges bevetésüket pedig korlátozott számuk akadályozta. Az angol és japán haditengerészeti légierő ekkoriban néhány száz gépből állt, az amerikai kétezerből, és ezekbe már beleszámítanak a haditengerészeti támaszpontok szárazföldi repülőterein állomásozó gépek is. A kisebb, főleg kiképzési célokra használt anyahajókat leszámítva 1938-ban az angol haditengerészet négy, az amerikai és a japán pedig három olyan anyahajóval rendelkezett, melyek alkalmasak voltak arra, hogy a flotta támadó kötelékeiben tevékenykedjenek. (Ha némi jóindulattal beleszámítjuk az Eagle-t, illetve a harmincas évek elején szolgálatba állított Ranger-t, és Ryujo-t is.)

A hadgyakorlatokon az anyahajók mindezek ellenére időnként figyelemre méltó eredményeket produkáltak, melyekre azonban szinte senki nem figyelt fel. Az 1927-es Csendes-óceáni hadgyakorlaton a támadó kötelékben hajózó Lexington és Saratoga repülőgépei egy sikeres, kora reggeli támadással lepték meg a flotta Pearl Harborban horgonyzó hajóit. Három évvel később, a panamai partok közelében megtartott gyakorlaton, a szintén a támadó kötelékben hajózó Saratoga parancsnoka rábeszélte a flottát irányító tengernagyot, engedélyezze az anyahajó leválasztását a kötelékről. A Saratoga egész éjjel 33 csomós sebességgel haladva hajnalra gépeinek hatótávolságán belülre közelítette meg a partokat, és meglepetésszerű támadást intézett a csatornát védő erők ellen. A szimulált támadás során a Saratoga gépei elpusztították a zsilipeket, és a környező repülőtereket.

Az akció bizonyította, vagy legalábbis bizonyíthatta volna, hogy az anyahajók önálló csapásmérő erőnek is alkalmasak, és nem csupán kísérő egységeknek jók. A Pearl Harbor elleni támadást a két anyahajó repülőgépei a következő évtized során egyébként még többször megismételték, utoljára 1938-ban, és az minden alkalommal meglepetésként érte a védelmet. Az, hogy egy ilyen támadást esetleg a japánok is végre tudnának hajtani – akik ugyanebben az időben élesben tesztelték le anyahajóik képességeit a kínai flotta, illetve a szárazföldi célpontok elleni támadások során –, senkinek eszébe sem jutott.

A tengernagyok leginkább csak arra figyeltek fel, kétségtelen eredményeik mellett az anyahajók mennyire sebezhetőek. A hadgyakorlatok tapasztalatai egyébként tényleg megerősítették, ha a csatahajóknak éjszaka, vagy rossz látási viszonyok között valahogy sikerül az ágyúk lőtávolságán belülre megközelíteni az anyahajókat, utóbbiak túlélési esélye nulla. Ezt persze megint a csatahajók mellett szóló érvként használták fel, annak bizonyítékaként, hogy a csatahajók továbbra is a hajóhadak nélkülözhetetlen elemei, melyeknek jelen kell lenniük az anyahajók mellett.

Viszont ha az anyahajókat a korabeli, legfeljebb 20-24 csomós sebességre képes csatahajók mellett tartják, elvész azok minden előnye, és az ellenséges kikötők, vagy kötelékek elleni meglepetésszerű támadások lehetősége. Ha viszont az anyahajókat leválasztják a csatahajókról, és előreküldik őket, akkor igen komoly kockázatnak teszik ki azokat. A problémára adott megoldás az volt, hogy a jövőben épülő csatahajókat igen nagy, lehetőleg 30 csomó feletti sebességre kell tervezni, hogy lépést tudjanak tartani az anyahajókkal, kísérni tudják őket, ki tudjanak térni az ellenséges anyahajók elől, illetve kedvező körülmények esetén támadni tudják azokat. A harmincas évek közepétől tervezett csatahajókon tehát már követelmény volt a 30 csomó körüli sebesség, ami a nagy tűzerő, és az erős védettség fenntartása mellett még tovább növelte azok méreteit.

A második világháború elején tehát változatlanul az volt az uralkodó nézet, az anyahajók növekvő jelentősége mellett továbbra is a csatahajók a tengeri harcászat döntő elemei, és a háború első két éve nem is cáfolta ezt a vélekedést. A Bismarck esetét véletlen szerencsének tekintették, és a tarantói támadás sikerét is inkább az olaszok szerencsétlenkedésének tudták be. Pearl Harbor, és a Prince of Wales elsüllyesztése azonban eloszlatott minden kételyt. A mentségeket persze lehetett sorolni itt is, az angol köteléknek egyáltalán nem volt légifedezete, míg az amerikainak elvileg volt ugyan, csak éppen nem működött. Pearl Harborban ezenkívül nem voltak torpedóvédő hálók, figyelmen kívül hagyták a radar figyelmeztetéseit, a Prince of Wales pedig ócska kacatnak bizonyult, amit gyakorlatilag már az első torpedótalálat tönkretett. Azonban ezzel együtt is nyilvánvaló volt, a repülőgépek és fegyvereik eljutottak arra a fejlettségi szintre, ahol már valóban le tudták győzni a csatahajót. (Az Arizona kivételével a csatahajók pusztulását minden esetben a torpedók okozták.)

A repülőgépek fejlődése gyorsuló ütemben folytatódott tovább, és az általuk jelentett új kihívással szemben a nehéz hadihajó egyre nyilvánvalóbban alulmaradt. A tengeri csaták döntő eleme a légifölény megszerzése lett, s ha ezt valamelyik fél elérte, a másik automatikusan visszavonult, hiszen nem volt értelme tovább erőltetni a harcot. A csatahajók alig egy-két esetben jutottak el odáig – általában már csak éjszakai ütközetekben –, hogy lőtávolságon belülre kerültek az ellenség felszíni hadihajóihoz, és használni tudták ágyúikat. A torpedókkal, és az egyre nehezebb bombákkal végrehajtott tömeges légicsapások, majd az irányított lövedékek háború végi megjelenése végleg potya célpontokká tette a csatahajókat, melyeknek esélyük se nagyon maradt, hogy az ütközetekben hatalmas ágyúikat egyáltalán használni tudják. Szerepük végképp másodlagossá vált, tudták ugyan még alkalmazni őket, de kisegítő hajóként a 40-50 ezer tonnás monstrumok használata rendkívül gazdaságtalan volt.

A háború után volt ugyan még egy-két próbálkozás az új követelményeknek és feladatoknak megfelelő, új típusú csatahajó kifejlesztésére, vagy a régiek átalakítására, de anyagi okok miatt ezek nem valósultak meg. A pénz a légierőre kellett, valamint az atomfegyverekre, és az ezeket hordozó tengeralattjárókra. A csatahajók számára egyszerűen nem maradt olyan feladat, amiért érdemes lett volna szolgálatban tartani őket, vagy hatalmas pénzekért új hajókat építeni. A típus végképp a történelem lapjaira, és a hajómúzeumokba került.

Főbb forrásmunkák

Norman Friedman: U.S. Battleships – An illustrated design history

 William Garzke - Robert Dulin: British, Soviet, French and Dutch battleships of World War II

 Robert Dumas – John Jordan: French battleships, 1922-1956

 John Keagan: A tengeri hadviselés története

 Ronald Spector: Háború a tengereken

 Patrick Buchanan: Churchill, Hitler, és a szükségtelen háború

 Sebastian Haffner: Churchill

 Kiss László: Csatahajók az első világháborúban

 Egon Friedell: Az újkori kultúra története

 Padányi Viktor: A nagy tragédia

 John Campbell: Naval weapons of World War Two

http://www.navweaps.com/

 https://warshipprojects.com/