Az Ark Royal vízrebocsátására alig 19 hónappal a gerincfektetés után, 1937 április 13-án került sor. A hajó keresztanyja az Admiralitás Első Lordjának, Sir Samuel Hoare-nak a felesége volt. A pezsgősüveg csak a negyedik próbálkozásra tört szét a hajó orrán, de ettől eltekintve az esemény problémamentesen lezajlott. Az Ark Royal ezt követően több mint egy évet töltött a hajógyár mólójánál, mialatt beépítették a felépítményt, felszerelték a hajó berendezéseit, és lefolytatták az első próbajáratokat is. A haditengerészet 1938 december 16-án vette át a hajót, melynek első parancsnoka Arthur John Power sorhajókapitány lett.
A legénység kiképzésével, és a próbajáratok teljes programjának lefolytatásával 1939 nyarára végeztek. Hazatérése után a hajón látogatást tett a király, VI. György is. A nyáron érkeztek meg az anyahajóra a Skua és Swordfish gépek is. Az állandó repülőgéphiány miatt a teljes állományt ezúttal sem tudták feltölteni, a hajóra öt repülőszázad települt, 18 Skua és 30 Swordfish géppel. Az Ark Royal 1939 augusztusára került teljesen hadrafogható állapotba, amikor is a brit anyahajók parancsnokának, Lionel Victor Wells altengernagynak a zászlóshajója lett.
Az Ark Royal épp jókor készült el ahhoz, hogy rögtön a háború elején bevethető legyen. A hajót elkészülte után eredetileg a Távol-Keletre akarták küldeni, ám az egyre feszültebb európai helyzet miatt már építés közben úgy döntöttek, az anyahajót inkább a Hazai Flotta (Home Fleet) kötelékében állítják szolgálatba. A hajó úgyszólván a háború első napjától kezdve a tengeri harcok sűrűjébe került. Szeptember elején egy tengeralattjárókra vadászó „hunter-killer” csoport tagjaként a Skóciától nyugatra eső vizeken kutatott a német tengeralattjárók után. Az Admiralitás ugyanis jó ötletnek tartotta, hogy anyahajóiból, és a melléjük rendelt rombolókból tengeralattjáró-vadász különítményeket állítson fel, arra számítva, az anyahajók repülőgépei nagy területen képesek lesznek felderíteni, és a rombolókkal együtt megsemmisíteni az ellenséges tengeralattjárókat. Rögtön a háború első napjaiban három ilyen csoportot állítottak fel, az Ark Royal, a Courageous, és a Hermes anyahajók köré szervezve.
Szeptember 14-én az Ark Royal rádiósai fogták a Fanad Head teherhajó vészjelzéseit, melyet tőlük 200 mérföldre egy német tengeralattjáró, az U–30 állított meg. Az anyahajó rögtön indította repülőgépeit, hogy segítséget nyújtsanak a teherhajónak, de közben egy másik tengeralattjáró, az U–39 elé kerültek, mely három torpedót lőtt ki rájuk. Az angolok szerint megfigyelőik észrevették a közeledő torpedókat, és az Ark Royal kitért előlük, mialatt kísérő rombolói megtámadták, és elsüllyesztették a német tengeralattjárót, melyet legénysége még el tudott hagyni.
Az egyik német verzió szerint viszont az U–39 egyik torpedója rögtön a kilövés után valamilyen műszaki hiba miatt felrobbant a tengeralattjáró orra előtt, és az angolok erre a robbanásra figyeltek fel. A tengeralattjáró ekkor szenvedett végzetes sérüléseket, melyek miatt elsüllyedt. A brit rombolók már csak a süllyedő hajót lőhették, és kimentették a német tengerészeket. Az U–39 volt a németek első elvesztett tengeralattjárója a háborúban.
Az Ark Royal gépei közben megtalálták a Fanad Head-et, melyet a németek addigra már elfoglaltak. A Skuák támadást intéztek a tengeralattjáró ellen, mely a repülőgépek elől gyorsan víz alá merült, és nem érte komolyabb kár. Két repülőgép viszont olyan mélyre ereszkedett, hogy a saját bombáik repeszei, illetve az általuk felvert vízoszlopok rántották le őket a tengerbe. A megfigyelők életüket vesztették, a két pilóta viszont túlélte a zuhanást, és a német tengeralattjáró később kimentette őket. Ők lettek a Royal Navy első, hadifogságba került tagjai. Az U–30 ezután megtorpedózta a Fanad Head-et, és gyorsan elhagyta a helyszínt, még mielőtt az Ark Royal és rombolói a közelbe érhettek volna.
Az akció legalábbis kétségeket ébreszthetett volna az anyahajókból álló „hunter-killer” csoportok létjogosultsága felől. A Royal Navy legmodernebb, vadonatúj anyahajója nem sok híján úszta meg az U–39 támadását, repülői pedig nagyobb kárt tettek önmagukban, mint a német tengeralattjárókban. A pilóták nyilván tapasztalatlanok és felkészületlenek voltak, és a tengeralattjárók ellen alkalmas vízibombákkal sem voltak felszerelve, csak a szokványos bombákat dobálták a német hajókra.
Az U–39 elsüllyesztése azonban mély elégedettséggel töltötte el az Admiralitást, ahol úgy vélték, a taktika remekül bevált. Két nappal később az Első Lord, Winston Churchill is szemlét tartott a hazatérő Ark Royalon.
Az elégedettség azonban gyorsan tovatűnt, amikor szeptember 17-én bekövetkezett az, amit a pesszimisták előre megjósoltak, az U–29 Írországtól délnyugatra megtorpedózta, és elsüllyesztette a Courageoust. A három torpedótalálatot kapott anyahajó alig negyedóra alatt elmerült, legénységéből 518 ember veszett oda. Ezt követően a „hunter-killer” csoportokat gyorsan feloszlatták, és az anyahajókat a továbbiakban nem küldték ki tengeralattjáró vadászatra.
A szeptember további részében az Ark Royal a Hazai Flotta nehéz egységeit kísérte, a brit szigetek és a norvég partok közti területen folytatott járőrözéseken. 26-án egy német rombolók által megrongált angol tengeralattjáró hazatérését fedezve hatoltak be az Északi-tengerre. Az angol köteléket azonban német Dornier Do–18 hidroplánok felfedezték, és bár egyiküket az Ark Royal Skua gépei lelőtték – ez volt az angol haditengerészeti légierő első légigyőzelme –, értesítették a parancsnokságot az angol hadihajók jelenlétéről.
Aznap délután kilenc He–111, és négy Ju–88 bombázó támadta meg az angol hajókat. A támadás meglepetésként érte a briteket, noha a Rodney radarja már 80 mérföldről észlelte a közeledő gépeket, és erre zászlójelzésekkel próbálták is felhívni a többiek figyelmét. Nem tudni, a többi hajó miért nem reagált erre, talán figyelmetlenség miatt, vagy talán mert nem bíztak az új készülékben. A briteket így teljesen váratlanul érte, amikor a német bombázók előbukkantak a felhők mögül. Az Ark Royal Skua gépei is mind a hangárakban voltak, és már nem tudták indítani őket.
A német bombázók a tőlük megszokott óvatossággal nagy magasságból dobták le 500 kilós bombáikat, és nem értek el egyetlen találatot sem, bár az egyik bomba alig 30 méterre robbant az Ark Royal jobb oldala mellett, kisebb károkat okozva a hajótestnek. Az angol légvédelem feltűnően hatástalannak bizonyult, és egyetlen német gépet sem tudtak lelőni, vagy megrongálni.
A német pilóták nem tudták biztosan megállapítani, értek e el találatot, ám a néhány órával később érkező felderítőgépek már csak a csatahajókat találták meg, az Ark Royalt nem. Az anyahajó valójában különvált a köteléktől, és önállóan indult vissza Scapa Flow-ba, a németek azonban azt hitték, a hajó elsüllyedt. A német propaganda rögtön világgá is kürtölte az Ark Royal pusztulásának hírét.
Tartva tőle, hogy a hír rossz hatást kelt szövetségeseiknél – leginkább fő szponzoruknál, az Egyesült Államoknál –, a hivatalos cáfolat mellett Churchill személyes levelében biztosította Rooseveltet, hogy az Ark Royal sértetlen, és meghívta az amerikai nagykövetet, látogassa meg a hajót. A britek úgyszintén tartottak attól, hogy a hír esetleg felbátorítja Mussolinit a németek oldalán való hadbalépésre, ezért a római katonai attasé személyesen biztosította róla a Ducét, hogy az anyahajó ép és sértetlen.
Még a háború kitörése előtt a németek két zsebcsatahajót küldtek ki az Atlanti-óceánra, hogy ott portyázva zavarják az angolok és a franciák tengeri kereskedelmét. A hajók jelenlétéről a britek csak akkor szereztek tudomást, amikor a Graf Spee szeptember 30-án, a brazil partok közelében elsüllyesztett egy angol teherhajót. Az Admiralitás azonnal több köteléket állított fel, melyek feladata az volt, hogy elfogják, és elsüllyesszék a két német hajót. Az Ark Royalt a legerősebb angol kötelékbe osztották be, s a Renown csatacirkáló kíséretében az afrikai Freetown, és a brazil Recife közötti vizeket kellett ellenőrzésük alatt tartaniuk. A „Force K” névre keresztelt kötelék vezetésével Lionel Victor Wells altengernagyot bízták meg.
Repülőcsoportjának részleges cseréje után az Ark Royal október másodikán hagyta el a hazai partokat, és indult dél felé új támaszpontjára, Freetown-ba. Néhány nappal később majdnem sikerült is súlyos csapást mérniük a németekre. Az Azori-szigetektől nyugatra az egyik Swordfish egy tankhajót fedezett fel, mely mikor azonosításra szólították fel, az amerikai Delmar-ként jelentkezett be. A briteknek gyanús volt a hajó, ám az adott időpontban a Freetown felé tartó Renown-nak és Ark Royalnak még nem volt fedezete, egyetlen cirkáló vagy romboló sem volt velük. Wells tengernagy nem akarta két nagy hajóját arra használni, hogy ismeretlen teherhajók után szaladgáljanak, hogy igazoltathassák őket, így inkább hagyta tovább menni a tankhajót. Később kiderült, hogy a Graf Spee ellátóhajójáról, az Altmarkról volt szó, melynek elfogásával a britek gyakorlatilag lehetetlenné tették volna a Graf Spee további működését.
Néhány héttel később az angolok ismét elszalasztottak egy remek alkalmat a Graf Spee elfogására. A hajónaplók háború utáni összevetésekor kiderült, hogy november 24-én a Graf Spee és a Force K egészen közel haladtak el egymás mellett. Ha a britek nem váltanak irányt, másnap az Ark Royal repülőgépei szinte egészen biztos, hogy felfedezték volna a zsebcsatahajót, ami a németek számára a biztos pusztulást jelentette volna.
Az angoloknak így szerényebb eredményekkel kellett megelégedniük. November ötödikén elfogták a Németországba visszatérni próbáló Uhenfels teherhajót, amit később Empire Ability néven állítottak saját szolgálatukba. 22-én az Adolf Woermann teherhajót fogták el, melyet saját legénysége süllyesztett el az angol hadihajók feltűnésekor. A hosszú, eredménytelen járőrözések során az Ark Royal balesetben több gépet is elvesztett. November 25-én két Swordfish leszállás közben összeütközött, személyzetükből két ember meghalt. December nyolcadikán az egyik Skua túl közel repült el az anyahajó mellett, és a szárny vége elkapta az egyik antennahuzalt. A gép a tengerbe zuhant, pilótája életét vesztette.
December 13-án, a La Plata-i csatát követően, a Graf Spee Montevideo kikötőjébe menekült, melyet csupán három cirkáló tartott blokád alatt. A Renown és az Ark Royal azonnal Montevideo felé indult, de több napig tartott volna mire odaérnek, és útközben még Rióban is meg kellett állniuk tankolni. A helyszínen levő angol kötelék parancsnoka végül cselhez folyamodott, elhíresztelte, hogy a Force K néhány órán belül megérkezik. A németek rögtön felültek a dezinformációnak, és helyzetüket reménytelennek ítélve december 17-én felrobbantották hajójukat. (A Force K valójában még csak ekkor futott be Rióba.)
Miután a Graf Spee elsüllyedt, a Deutschland pedig visszatért Németországba, a Force K hajóit is visszarendelték a hazai vizekre. Az Ark Royal, a javításra hazatérő Exeter cirkáló kíséretében február 16-án futott be Portsmouth-ba, ahol javításra március közepéig dokkba állt. A javítások utáni próbajáratok elvégzését követően a hajó március 22-én futott ki Alexandria felé. Az anyahajóra vezényelt új repülőszázadok pilótái nagyrészt tapasztalatlan újoncok voltak, és az egyelőre még békés Földközi-tenger jó terepnek ígérkezett ahhoz, hogy gyakorlatot szerezzenek. A hajó, a Földközi-tengeren hozzá csatlakozó Glorioussal együtt, április harmadikán futott be Alexandriába, ahol már kilencedikén megkapták az új parancsot, azonnal térjenek vissza Gibraltárba, és ott várakozzanak további utasításokra.
Április kilencedikén ugyanis a németek megkezdték Dánia és Norvégia megszállását, melynek biztosítására a a teljes német haditengerészetet bevetették. A Royal Navy azonnal próbált közbelépni, a partraszállásokat azonban már nem tudták megakadályozni, és rövidesen a norvég repülőterekre áttelepült német repülőgépek támadásainak kereszttüzébe kerültek. Az északi angol repülőterekről induló Skuák nem tudtak folyamatos fedezetet biztosítani a norvég partok közelében tevékenykedő hajóknak, melyek komoly veszteségeket szenvedtek. Nyilvánvaló volt, hogy az angol tengeri erők biztosításához anyahajókra van szükség, így április 14-én a Glorioust, majd két nappal később az Ark Royalt is visszarendelték Scapa Flow-ba. (Az Admiralitás sok bírálatot kapott, amiért ezzel egy hétig vártak.)
Az Ark Royal április 23-án futott be Scapa Flow-ba, ahonnan a Glorioussal együtt két cirkáló és öt romboló kíséretében azonnal ki is küldték a norvég partok felé. Az anyahajók feladata volt a norvég vizeken tevékenykedő saját egységek légifedezetének biztosítása, a Norvégiában partra szállt angol csapatok támogatása, és a német kézen levő repülőterek elleni támadások. A kötelék hajói közül csupán a Curlew cirkáló volt radarral felszerelve, ez rögtön a Scapából való kifutás után repülőgépeket észlelt, melyek azonosítására hat Skuát küldtek ki az Ark Royalról. Az ismeretlen gépek Heinkel bombázók voltak, melyeket az angol repülőgépek megtámadtak, és visszafordulásra kényszerítettek. Az egyik sérült Heinkel a szárazföldet elérve kénytelen volt kényszerleszállást végrehajtani. Ez volt az első eset a hadtörténelemben, amikor a vadászgépeket radarral vezették rá a célpontra. Másnap az anyahajók gépeinek két német bombázót sikerült lelőniük.
Április 25-én az anyahajók gépei a Vernes melletti repülőteret támadták, ahol 12 német repülőgépet lőttek szét, és lebombáztak két hangárt. Ugyanekkor támadták Trondheim kikötőjét is, ahol a felderítés egy német cirkálót jelzett. Ezt ugyan nem találták, de több ott horgonyzó teherhajót megrongáltak. A heves légvédelmi tűzben a támadó kötelékek négy Swordfisht veszítettek, két sérült Skua pedig a tengeren hajtott végre kényszerleszállást, személyzetüket sikerült kimenteni.
26-án a Skuák két német Heinkel He–111 bombázót lőttek le, miközben egy gépet vesztettek. Másnap öt bombázóval végeztek, két saját veszteség mellett. 28-án az anyahajók gépei ismét Trondheimet támadták, megrongálták a kikötői létesítményeket, és az öbölben megsemmisítettek öt hidroplánt. A légvédelem több gépet súlyosan megrongált, egy Skuát lelőttek.
Az anyahajók ezután visszatértek Scapa Flow-ba, ahonnan egy gyors tankolást követően azonnal vissza is indultak a norvég partokhoz, ezúttal a Valiant csatahajó kíséretében. Kifutás után néhány órával a köteléket német bombázók támadták meg, de egyetlen találatot sem értek el. Hogy elkerülje a további támadásokat, Wells tengernagy a korábbi helyzetükhöz képest északabbra vonult kötelékével.
Április végére kiderült, hogy a brit expedíciós erők nem lesznek képesek kiszorítani a németeket Norvégiából. Az angol parancsnokság elrendelte a csapatok evakuációját, a flotta feladata most ennek biztosítása lett. Először a Molde és Andalsnes környékén tartózkodó csapatokat hajózták be, az Ark Royal április harmincadikától ezek hazaszállítását fedezte. A német légifelderítés közben felfedezte az anyahajót, melyet május elsején többször is támadtak az új típusú, és a britek által vártnál nagyobb hatótávolságú Ju–87R zuhanóbombázók. Az anyahajó csak a közeli melléktől szenvedett kisebb sérüléseket, de a Stukák egy rombolót elsüllyesztettek, és megrongálták a Suffolk nehézcirkálót.
A kiürítés május harmadikán befejeződött, az Ark Royal ezt követően visszatért Scapa Flow-ba, ahol üzemanyagot vett fel. A rövid megálló során sor került a már esedékes parancsnokváltásra is, Power kapitányt Cedric Swinton Holland sorhajókapitány váltotta az anyahajó parancsnoki tisztségében. A kutyafuttában megtartott átadás-átvételt követően az Ark Royal már másnap ismét kifutott, hogy a Narvik környékén még kitartó angol–francia csapatoknak adjon légitámogatást. Az anyahajóhoz 18-án csatlakozott a Glorious és a Furious is.
Az Ark Royal repülőgépei május 19-éig tevékenykedtek az északi térségben, támadták a németek állásait, és légifedezetet adtak a saját csapataiknak. A hajó vadászgépei hat német bombázót lőttek le, és nyolcat megrongáltak, miközben ők maguk öt gépet vesztettek. Miután a légiharcokra főleg angol megszállás alatt álló területek felett került sor, a lelőtt gépek pilótáit ki tudták menteni, egy kivételével. Ez a kivétel fájó veszteség volt, ugyanis a haditengerészeti légierő addigi legeredményesebb, hat légigyőzelmet arató vadászpilótája, William Lucy hadnagy veszett oda, akinek Skua gépe egy német bombázót támadva találatot kapott, és felrobbant.
Az Ark Royal május 22-én tért vissza Scapa Flow-ba, hogy üzemanyagot vegyen fel, és a kimerült pilóták pihenhessenek egy kicsit. A pihenő azonban nem tartott sokáig, mivel a Franciaországban egyre nagyobb teret nyerő német offenzíva miatt sürgőssé vált az Észak-Norvégiában még harcoló szövetséges csatapatok gyors kivonása. Az Ark Royal és a Glorious június elsején tért vissza a norvég vizekre, hogy a német erőket támadva fedezzék a kiürítést.
Az evakuáció június kilencedikén befejeződött, a csapatszállító hajókkal együtt az angol hadihajók is visszatértek a hazai kikötőkbe. Az Ark Royal sértetlenül elérte Scapa Flow-t, a Glorious azonban június nyolcadikán belefutott a kiürítést végző hajók után kutató német csatacirkálókba, melyek ágyúi gyorsan végeztek az anyahajóval, és két kísérőrombolójával. A Glorious pusztulásáról a brit parancsnokság csak napokkal később értesült. Az Ark Royal a Rodney és a Renown kíséretében azonnal kifutott, hogy elfogják a német hajókat, melyek azonban addigra már visszatértek a norvég kikötőkbe.
Hogy megtorolják a vereséget, az Ark Royal június 13-án támadást intézett a Trondheim kikötőjében horgonyzó, sérült Scharnhorst ellen. A pilóták eleve nagyon szkeptikusak voltak az akciót illetően, hiszen világos volt, hogy a németek nagy erőkkel biztosítják a csatacirkálót. Addigra már tapasztalhatták, hogy saját Swordfish és Skua gépeik nem egyenrangú ellenfelei a német repülőgépeknek, így a támadást öngyilkosságnak tekintették, azonban a parancsnokság ragaszkodott annak végrehajtásához, abban bízva, megismételhetik a néhány héttel korábbi sikert, amikor a szárazföldi repülőterekről induló Skuák Bergen kikötőjében elsüllyesztették a Königsberg cirkálót. Miután a német vadászgépekkel szemben a Swordfisheknek még a parancsnokság szerint sem volt esélyük a sikerre, a támadásban csak Skua gépek vettek részt. Az Ark Royalról induló 15 Skuát a RAF Bristol Beaufort bombázói is támogatták, melyek a tervek szerint a közeli repülőteret támadva megakadályozták volna, hogy a német vadászgépek fel tudjanak szállni.
A támadás az előre megjósolható végeredménnyel zárult. A Beaufortok közül csak négy volt képes arra, hogy egyáltalán megtalálja a célpontot, és eredménytelen támadásukkal csak felriasztották a németeket, akiket így teljes harckészültségben ért a rossz idő miatt késve induló Skuák támadása. Az ötszázfontos – 227 kilós – bombákkal felfegyverzett angol gépek két csoportban, két oldalról támadtak, a Messerschmittek azonban már jóval a cél elérése előtt rájuk vetették magukat. Az angol gépeknek eleve nem volt sok esélyük a német vadászok ellen, bombákkal túlterhelve pedig végképp tehetetlenek voltak velük szemben. Igazi mészárlás következett, a németek a 15 támadó gépből nyolcat lelőttek. A Scharnhorsot egyetlen bomba találta el, és az sem robbant fel.
Hogy a kudarc teljes legyen, közben a ködben az Ark Royal két kísérőrombolója összeütközött, és vissza kellett küldeni őket Scapa Flow-ba. Az anyahajó, és a kötelék többi egysége másnap követte őket. A kikötés utáni napon az Ark Royal már ismét indulási parancsot kapott, vissza kellett térnie a Földközi-tengerre, ahol időközben szintén kritikussá vált a helyzet a britek számára.
A háború előtti haditervek még azzal számoltak, ha Olaszország is hadbalép a németek oldalán, a Földközi-tenger nyugati felében a franciák fogják majd lekötni az olasz flottát, míg a keleti medencét az Alexandriában állomásozó angol hajóraj tartja majd ellenőrzése alatt. A franciák kiesésével az egész Mediterrán térség a britek gondja lett, vagyis meg kellett erősíteniük itt állomásozó kötelékeiket. Az Ark Royal a Hood kíséretében június 18-án indult el Gibraltár felé, ahová 23-án érkeztek meg. Útközben belefutottak egy német tengeralattjáróba, az U–46-nak az anyahajóra kilőtt három torpedója azonban célt tévesztett.
A Földközi-tengeren most valójában nem az olasz, hanem a francia flotta volt az Admiralitás, és az újonnan kinevezett miniszterelnök, Winston Churchill legnagyobb problémája. A franciákat ugyanis sehogy sem sikerült rávenni, hogy a németektől elszenvedett vereségük után a gyarmatokról folytassák tovább a háborút, az angolok pedig erősen tartottak attól, hogy a németek vagy az olaszok megszerezhetik a francia hadihajókat. Ennek a félelemnek természetesen semmi alapja nem volt, és ezt a britek is nagyon jól tudhatták. Hitlert nem érdekelte a francia flotta, és nem követelte annak átadását. A hadihajók francia kézen maradtak, akiknek a fegyverszüneti egyezmény értelmében hazai kikötőkben le kellett szerelni őket. A franciák még azt is elérték, hogy nagy hadihajóik olyan gyarmati kikötőkben maradhassanak, melyek a németektől biztos távolságra voltak, viszont közel az angol támaszpontokhoz. (Oran, Bejrút, Casablanca, Dakar.)
Az angoloknak mindezt jól kellett tudniuk, már csak azért is, mert a franciák mindenről részletesen tájékoztatták őket. Az Admiralitás és Churchill azonban ragaszkodtak ahhoz, hogy a francia flotta német kézre kerülése valós veszély, amit mindenképpen meg kell akadályozni, s a francia hadihajókat vagy átállásra kell bírni, vagy el kell süllyeszteni. Erről sikerült meggyőzni a minisztertanácsot is, mely vonakodva, de végül áldását adta a francia flotta elleni fegyveres fellépésre.
A Földközi-tengeren állomásozó angol hadihajók Andrew Brown Cunningham tengernagy vezetése alá tartoztak, akinek Alexandriában volt a főhadiszállása, hiszen az eredeti tervek szerint a brit flottának a keleti medencében kellett volna tevékenykednie. A nyugati medencében zajló hadműveleteket innen nem lehetett volna irányítani és szemmel tartani, ezért Gibraltárban egy másik köteléket állítottak fel, Force H névvel, melynek fő feladata most nem az olasz flotta elleni harc, hanem a nyugat és észak-afrikai kikötőkben állomásozó francia hadihajók elfogása, vagy elsüllyesztése lett. A Cunninghamtől független, közvetlenül a londoni Admiralitásnak alárendelt kötelék irányításával a nyugállományból visszahívott Sir James Fownes Somerville tengernagyot bízták meg.
Gibraltárba való megérkezése után az Ark Royal a Hood-al együtt ehhez a kötelékhez csatlakozott, mely hivatalosan június 28-án alakult meg. Somerville ekkor ismertette tisztjeivel és a gibraltári támaszpont parancsnokával, Dudley North tengernaggyal a francia flotta elleni támadást elrendelő utasításokat. Gyakorlatilag valamennyi tiszt egyöntetűen ellenezte a támadást, s ennek hatására Somerville is kérte a parancs visszavonását, vagy legalább az ultimátum szövegének enyhítését. Az Admiralitás azonban mereven ragaszkodott a korábban kiadott parancsok végrehajtásához.
A Force H egységei július másodikán hagyták el Gibraltárt, és indultak meg az alig 440 kilométerre fekvő Mers el Kebir felé. Az Ark Royalon és a Hood-on kívül a hajórajhoz tartozott még a Valiant és Resolution csatahajó, illetve két cirkáló, és tizenegy romboló. A kapott parancs szerint ha a franciák nem adják önként a hajóikat, vagy nem vonulnak velük internálásba a britek által kijelölt és ellenőrzött kikötőkbe, el kellett süllyeszteni őket. A haditerv szerint a hajókat először a csatahajók ágyúzták volna, majd az Ark Royal gépei végeztek volna a még felszínen úszó, sérült egységekkel.
Somerville nem számított komolyabb ellenállásra, úgy vélte, a franciák önként, vagy a látszat kedvéért folytatott némi kis tessék-lássék ellenállás után beleegyeznek a brit feltételek valamelyikébe, vagy kiürítik hajóikat, és hagyják, hogy az angolok elsüllyesszék őket. Nem számított arra sem, hogy a franciák megpróbálják elhagyni a kikötőt, és biztos volt benne, ha mégis megpróbálják, úgysem fog sikerülni nekik. Az olasz flotta közbelépését szintén teljesen valószínűtlen lehetőségnek tekintették.
Július harmadikán nem Mers el Kebirben kezdődtek a francia hajók elleni támadások. Hajnalban tizenhárom angol és kanadai kikötőben rohanták meg a brit rohamcsapatok az ott álló francia kereskedelmi és hadihajókat. A meglepetés teljes volt, az angolok csupán a Plymouth kikötőjében horgonyzó Surcouf tengeralattjárón ütköztek fegyveres ellenállásba, ami három angol, és egy francia tengerész életét követelte. Az elfogott tengerészeket internálótáborokba zárták, majd többségüket később visszaszállították Franciaországba. Csak nagyon kevesen éltek azzal a lehetőséggel, hogy az angolokhoz csatlakozva harcoljanak tovább a németek ellen.
A Mers el Kebir elleni hadműveletben az Ark Royal parancsnoka, Cedric Holland kapitány, különleges szerepet kapott, ő volt megbízva a francia flottaparancsnokkal való tárgyalások lefolytatásával. (Távollétében az anyahajó parancsnokságát az elsőtiszt, Raymond Taylor fregattkapitány vette át.) Holland korábban a párizsi nagykövetség tengerészeti attaséja volt, anyanyelvi szinten beszélt franciául, és jól ismerte a francia parancsnokot, Marcel Gensoul tengernagyot is, akit baráti körben „kiérdemesült vén szamárként” emlegetett. Holland a Foxhound romboló fedélzetén reggel öt óra után érkezett Mers el Kebir elé, ahová a romboló behajózási engedélyt kért. Az angolok csak fél nyolckor kaptak választ, a behajózást a franciák nem engedélyezték, csak azt, hogy a romboló a bejáratnál horgonyt vessen.
A barátságtalan fogadtatás előre jelezte a későbbi eseményeket. Gensoul nem volt hajlandó fogadni Hollandot, és csak egy hadnagyot küldött a Foxhoundra, aki közölte vele, a tengernagy megtiltja, hogy belépjen a kikötőbe, és rajta kívül más francia tisztekkel is érintkezésbe lépjen. A francia hadnagy a következő órákat a Foxhound és a francia zászlóshajó, a Dunkerque között ingázva töltötte, ide-oda szállítva a Holland és Gensoul közti üzenetváltásokat.
A Force H kilenc óra körül jelent meg a kikötő előtt, abban bízva, Holland már átadta a franciáknak az ultimátumot, és javában tárgyal Gensoullal. A franciák azonban továbbra sem fogadták Hollandot, és távozásra szólították fel a Foxhoundot. A romboló hátrébb húzódott, Holland pedig csónakba szállva a kikötőbejáratnál maradt, egyre idegesebben várva, hogy Gensoul végre szóba álljon vele. A francia tengernagy azonban továbbra is csak közvetítők útján tárgyalt Hollanddal, és elutasította a hozzá eljuttatott ultimátumot.
Látva a franciák elutasítását, és hogy hajóik kifutásra készülnek, Somerville délután parancsot adott a kikötő bejáratának elaknásítására. Az Ark Royal Swordfish gépei Mers el Kebir elé öt, az oráni kikötő bejárata elé két mágneses aknát dobtak el, amivel csak még jobban felingerelték a franciákat. Gensoul csak délután fél háromkor egyezett bele abba, hogy fogadja Hollandot, és akkor is csak azért, hogy húzza az időt sötétedésig. A francia és az angol tiszt közti süketek párbeszéde negyed hatig tartott. Mindketten saját álláspontjukat ismételgették, és képtelenek voltak bármiben is megegyezni.
Somerville is tudta, hogy a franciák csak a sötétedésre várnak, hogy utána meglépjenek a kikötőből, ezért öt órakor egy végső ultimátumot adott a franciáknak, fél hatig adva időt azoknak, hogy elfogadják valamelyik angol javaslatot. Tovább nem várhatott, már csak azért sem, mert az Admiralitás egyre idegesebb hangú üzenetekben szólította fel a cselekvésre. Holland fél hatkor elhagyta a Dunkerquet, és csónakjával kifelé indult a kikötőből.
Somerville továbbra is nehezen határozta el magát a franciák lövetésére, és végül csak öt perccel hat óra előtt adta ki a tűzparancsot. A három angol csatahajó 16 kilométeres távolságból tíz perc alatt 144 gránátot lőtt ki a francia hadihajókra. A britek a párás idő ellenére ezúttal pontosan céloztak, több találattal harcképtelenné tették a Dunkerque-et, és a Provance csatahajót, melyeket a franciák partra futtattak. A Bretagne csatahajó felrobbant, és elsüllyedt. Egy találat súlyosan megrongálta a Mogador rombolót is.
Ezt a rövid ágyúzást Somerville csak első csapásnak szánta. A tengernagy még mindig meg volt győződve róla, hogy a franciák megadják magukat, és elhagyják hajóikat, melyekre ezt követően a csatahajók második támadása, és az Ark Royal repülőgépeinek torpedói mérték volna a végső csapást. Somerville azonban ezúttal is félreismerte, és alábecsülte a franciákat. A kikötőt beborító füstöt kihasználva a Strabourg csatacirkáló, és öt romboló kifutott Mers el Kebirből. Nem sokkal később csatlakozott hozzájuk az Oránból kifutó hat romboló is.
A franciák szökését egy angol felderítőgép hat óra körül jelentette Somerville-nek, aki azonban nem adott hitelt az első jelentésnek. A franciákat mélyen lebecsülő tengernagy úgy vélte, azok most éppen azzal vannak elfoglalva, hogy elhagyják hajóikat, és egyébként sem lennének képesek egy ilyen manőverre. Csak a fél hétkor érkező második jelentés győzte meg az angol tengernagyot, hogy a francia flotta egy része valóban kitört a kikötőből, és csak ekkor fordult a menekülő ellenség után, mely addigra azonban már jelentős előnyre tett szert.
A Strasbourg szökéséről érkező első jelentést az Ark Royalon is fogták, és ott nagyobb izgalmat váltott ki, mind a Hood-on. Wells tengernagy rögtön hitelt adott az információnak, és azt is látta, hogy az anyahajó éppen a Strasbourg ágyúinak lőtávolságán belül tartózkodik. Az Ark Royal északnyugat felé fordulva, és 30 csomós sebességre gyorsítva igyekezett kikerülni a veszélyes övezetből, miközben felkészült gépei indítására. A Strasbourgról a párás időben szerencsére nem vették észre az angol anyahajót, csak két francia romboló került látótávolságon belülre, de azok sem támadtak.
Az angolok viszont igen. Wells azonnal indította az Ark Royalon már egyébként is indulásra előkészített Swordfisheket, támadják meg a menekülő francia csatacirkálót. A gépeket azonban arra készítették fel, hogy a kikötőben álló, sérült francia hajókat támadják, hogy tovább csökkentsék a legénység harci morálját, és elnémítsák a fedélzeti légvédelmi fegyvereket. Ennek megfelelően a repülőket 124 kilós, és 16 kilós bombákkal szerelték fel, és a vészhelyzetben már nem volt idő ezek cseréjére, a gépeket azonnal indítani kellett.
A hat Swordfish, és az őket kísérő három Skua nem sokkal este nyolc előtt hajtotta végre támadását, de egyetlen találatot sem értek el, viszont a francia légvédelem több angol gépet is lelőtt. (A franciák szerint négyet, az angolok szerint kettőt.) Közben végre megjelentek az oráni repülőtérről elkésve induló francia vadászgépek is, melyek lelőttek egy Skuát, és – bombájuk nem lévén – géppuskázták az angol hajókat.
Somerville a Hood-al indult a menekülő franciák üldözésére, s maga mellé rendelte összes cirkálóját és rombolóját, fedezet nélkül hátrahagyva a lassú csatahajókat. Az angolok azonban csak a géphiba miatt lemaradt Kersaint rombolót érték utol, melyre tüzet nyitottak, és úgy vélték, el is süllyesztették azt. A Kersaint azonban valójában egyetlen találatot sem kapott, keletnek fordulva sikerült eltűnnie a ködben, köszönhetően annak, hogy a britek figyelmét teljesen lekötötte a Strasbourg üldözése.
Elhasználódott gépeivel az öreg angol csatacirkáló csak 28 csomós sebességre volt képes, mellyel nem tudhatta utolérni a gyors francia hajót. Annak lelassítására csak egyetlen lehetőség volt, az Ark Royal gépeinek torpedótámadása. Tíz perccel nyolc előtt az anyahajó hat, torpedókkal felszerelt Swordfish gépet indított, hogy ezek támadásával megpróbálják megrongálni, és lelassítani a francia hajót. Az angol gépek már a leszálló éjszakában, este kilenckor hajtották végre a támadást. A pilótákat a sötétség, és a heves légvédelmi tűz is zavarta a célzásban, és nem értek el egyetlen találatot sem. Az egyik torpedó viszont a Strasbourg tatjától alig 25 méterre, a hajó farvizében felrobbant, amit az angol pilóták találatnak hittek. Ez volt a hadtörténetben az első alkalom, amikor repülőgépek éles harci helyzetben torpedótámadást intéztek egy nyílt tengeren manőverező csatahajó ellen, egyelőre eredménytelenül.
Somerville már a torpedótámadás előtt leállította az üldözést. A tengernagy aggódott fedezet nélkül hátrahagyott csatahajóiért, a Hood pedig géphiba miatt kénytelen volt csökkenteni sebességét, tehát semmi esély nem maradt arra, hogy utolérjék a menekülő francia hajókat. A tengernagy egyébként sem szívesen keveredett volna éjszakai összecsapásba a francia rombolókkal, így fél kilenc előtt lefújta az üldözést, és visszafordult nyugat felé. A Strasbourg másnap este sértetlenül befutott Toulonba.
A francia csatacirkáló szökése felborította az angolok haditervét. Az eredeti elképzelés szerint az angol flotta egy rövid szünet után, mely alatt a francia tengerészek elhagyhatták volna hajóikat, visszatért volna a kikötő elé, hogy a csatahajók ágyúi és az Ark Royal torpedóvető gépei befejezzék a francia hajók elpusztítását. A britek azonban ehelyett kénytelenek voltak a Strasbourg üldözésével tölteni a sötétedésig hátralevő órákat, és mire visszatértek Mers el Kebir elé, már leszállt az éjszaka. Somerville azt tervezte, másnap kora reggel az Ark Royal tizenkét Swordfish és kilenc Skua gépével mér újabb csapást a franciákra, hajnalra azonban sűrű köd szállt le, így a támadást törölték. Miután a meteorológia nem jelzett közeli javulást, az angol kötelék még aznap visszatért Gibraltárba.
Egy nappal a támadás után a francia haditengerészet közleményt adott ki, melyben azt állították, a Dunkerque sérülései nem súlyosak, és a hajót hamarosan kijavítják. A közleményről értesülve Churchill azonnal egy újabb támadást követelt, hogy végérvényesen elintézzék a francia hajót. Az Admiralitás ötödikén utasította Somerville-t, ismételje meg a Mers el Kebir elleni támadást. Somerville ismét tiltakozott, és ismét hiába. Miután az Admiralitást ezúttal sem tudta rábírni a parancs visszavonására, a H kötelék ötödikén este ismét kifutott a francia kikötő felé.
Somerville, hogy ne okozzon feleslegesen nagy károkat, ezúttal csak az Ark Royal repülőgépeivel támadt. Hatodikán kora reggel, 05.20- kor indították az első támadó hullám hat Swordfish gépét, melyet félórás időközökkel indítva még két másik támadó csoport követett, mindkettőben három Swordfish, és hat Skua repülőgéppel. Miután a Dunkerque-t a franciák – minden különösebb ok nélkül – zátonyra futtatták, a torpedókat a sekély víz miatt 3,7 méteres mélységre állították. Az első hullámban támadó gépek nem sokkal fél hét előtt értek a kikötő fölé.
A támadás, mint rendesen, ezúttal is teljesen váratlanul érte a franciákat. Az első támadó hullámban érkező gépek minden ellenállás nélkül indították torpedóikat, s mire a francia légvédelem észbe kapott, már megérkeztek a második csoport gépei is. Az angol gépek sorra dobták le torpedóikat a Dunkerque-re, majd végiggéppuskázták a francia hajók fedélzetét, és lőtték az azokról menekülni próbáló tengerészeket.
A harmadik hullámban érkező angol repülőgépeket a légvédelem heves tüzelésén kívül már az oráni repülőtérről felszálló amerikai gyártmányú Hawk–75 vadászgépek fogadták. A francia vadászgépek több angol repülőt megrongáltak, az egyik Skuát olyan súlyosan, hogy kénytelen volt kényszerleszállást végrehajtani a tengeren. Személyzetét egy angol romboló később kimentette.
Az anyahajóra visszatérő gépek pilótái hét biztos torpedótalálatot jelentettek a Dunkerque-en, és azt állították, hogy a csatacirkáló lőszerraktára is felrobbant. A jelentéseket megkapva Somerville úgy vélte, elérték a céljukat, s végleg használhatatlanná tették a francia hajót. A támadást így nem ismételték meg, s a kötelék visszafordult Gibraltárba.
A francia csatacirkálót valójában egyetlen találat sem érte. A torpedók a mólót találták el, illetve a Dunkerque mellett álló vontatókat, és őrnaszádokat. A csatacirkáló mellett elsüllyedt Terre Neuve őrnaszád tatján tárolt vízibombák azonban a víz alatt felrobbantak, közvetlenül a Dunkerque oldala mellett. A körülbelül három tonna TNT erejének megfelelő hatalmas robbanás mintegy 40 méter hosszan feltépte a Dunkerque oldalát, melybe közel húszezer tonna víz ömlött. A robbanás következtében keletkezett füst és vízoszlop közel kétszáz méter magasra csapott, az angol pilóták erről a robbanásról hitték, hogy a csatacirkáló lőszerraktára robbant fel. A Dunkerque igen súlyos sérüléseket szenvedett, melyek kijavítása legalább egy évet vett volna igénybe. (Ténylegesen a hajót már sosem javították ki.)
A Mers el Kebir elleni két angol támadás összesen 1285 halottba, és 351 sebesültbe került a franciáknak. Az események után a Vichy kormány megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Angliával, és nem sokon múlott, hogy nem üzentek hadat nekik.
A londoni Admiralitáson viszont elégedettek voltak, és a siker megmentette Somerville-t a korai nyugdíjazástól, Churchill ugyanis korábban többször is követelte a tengernagy leváltását. Mások viszont nem úszták meg ilyen könnyen azt, hogy szembeszálltak a miniszterelnökkel, és kritizálták a francia kikötők elleni támadásokat, illetve sérelmezték, hogy a flotta tisztjeinek a véleményét egyáltalán nem vették figyelembe a tervezéskor. A gibraltári támaszpont parancsnokát, Dudley North tengernagyot, októberben menesztették állásából, és decemberben nyugállományba helyezték. A tengernagyot azzal vádolták, hogy szeptemberben néhány francia cirkáló és romboló az ő hibájából haladhatott át a Gibraltári-szoroson. A tengernagy hiába kért hadbírósági tárgyalást maga ellen, csak jó 15 évvel később sikerült elérni, hogy egy parlamenti vizsgálóbizottság kimondja, North nem volt felelős a történtekért. A hadművelet után süllyesztőbe került az angol anyahajók parancsnoka, Lionel Victor Wells altengernagy is, aki az Orkney és Shetland szigetek katonai parancsnoka lett, s 1944-ben nyugdíjaztatta magát.
Az Ark Royal ezúttal sem sokat pihenhetett Gibraltárban, pedig a hajóra már ráfért volna egy nagyjavítás. Az egyik csavartengely tömítései kilazultak, és a tengely mellett áradt be a víz a hajóba. A víztelenítő szivattyúkat folyamatosan üzemeltetni kellett, hogy a víz ne öntse el a csavartengelyt, és ne jusson be a csapágyakba. Az anyahajónak dokkba kellett volna állnia, hogy a tömítéseket kicseréljék, erre azonban nem volt idő. Alig két nappal a Mers el Kebir elleni második támadás után, július nyolcadikán, az Ark Royal már ismét a tengeren volt, hogy repülőgépei csapást mérjenek a szardíniai olasz repülőterekre.
(Folyt. köv.)
