Szinte történelmi közhelynek számít, hogy a háború 1939-es kitörése váratlan meglepetésként érte a teljesen felkészületlen német haditengerészetet. A német felszíni flotta 1939 szeptemberében úgyszólván nem is létezett, a Bismarck, a Tirpitz, és a Prinz Eugen még javában épült, míg a két csatacirkáló elvileg már szolgálatba állt ugyan, de a menet közben felfedezett konstrukciós hibák miatt mindkettőn komoly javításokat és átépítéseket kellett végrehajtani, és november előtt nem voltak bevethető állapotban. A Graf Zeppelin kínos lassúsággal zajló építése is még javában tartott – és soha nem is fejeződött be –, az Admiral Scheer éppen nagyjavításon volt, a két nehézcirkáló, a Blücher és az Admiral Hipper pedig a próbajáratait végezte, és ezek is csak év végére állhattak ténylegesen is szolgálatba. A kisebb egységek, és néhány könnyűcirkáló mellett a német haditengerészetnek tehát összesen két nagy hadihajó állt rendelkezésére, a Deutschland és az Admiral Graf Spee.

A német flotta tehát nem sok mindenből gazdálkodhatott, de azt a keveset, amije volt, rögtön bevetette. Még a háború kitörése előtt kiküldték a tengerre a két zsebcsatahajót, és a bevethető tengeralattjárókat, melyek a háború első napjaiban okozhattak volna kellemetlen meglepetéseket az angoloknak, ha a békés megegyezésben még mindig bizakodó Hitler nem tiltja meg nekik az akciókat. A Führer csak hetekkel később engedélyezte a szövetséges hajók elleni támadásokat, amikorra már elmulasztották a legjobb alkalmat a meglepetésszerű támadásokra.

Hitler beavatkozása a haditengerészet ügyeibe nem először akasztotta meg a német flotta jól működő gépezetét. A Führer érdeklődése egyrészt áldás volt a haditengerészetnek, hiszen támogatása nélkülözhetetlen volt a flottafejlesztéshez, másrészt viszont átok, amikor dilettáns elképzeléseit rá akarta erőltetni a flottára. Akinek mindez a legtöbb problémát okozta, az Dr. phil. h.c. Erich Johann Albert Raeder vezértengernagy volt, a Kriegsmarine teljhatalmú ura.

Az 1876-ban született Raeder a néhol olvasható állításokkal ellentétben egyáltalán nem volt „szoba-tengerész”, aki egész pályafutását irodákban töltötte. Egy Hamburg melletti faluban született, egy gimnáziumi nyelvtanár fiaként, aki nagyon szigorú konzervatív, vallásos nevelésben részesítette. (Hajóin később a lelkész távollétében gyakran ő vezette le az istentiszteleteket.) A középiskola elvégzése után azonnal jelentkezett a haditengerészet akadémiájára. Alacsony termete, és gyenge fizikuma miatt kezdetben senki nem jósolt neki nagy jövőt, ám hamarosan felfigyeltek kimagasló intelligenciájára, és gyors ütemben megindult felfelé a ranglétrán. Rövidesen megtalálta az érvényesüléshez mindenhol szükséges magas rangú pártfogót is, a császár öccsét, Heinrich herceget, aki szintén a haditengerészetnél szolgált, és szárnyai alá vette a kiemelkedően tehetséges fiatal tisztet. A következő években Heinrich hajóin Raeder bejárta a német gyarmatbirodalom szinte összes kikötőjét, megfordult a Csendes-óceáni szigeteken, Kínában, és sok időt töltött Oroszországban.

1906-ban az öt nyelven beszélő Raeder a haditengerészet információs irodájába került, ahol feladata a külföldi szakfolyóiratok szemlézése, és a német haditengerészet újságjának a szerkesztése volt. Új beosztásában az ő feladata volt az is, hogy fogadja a hazai és külföldi újságírókat. Ez már akkoriban is nagyon népszerűtlen feladat volt, de Raeder itt is remekül helytállt, és nagyon jó benyomást keltett mindenkiben. Talán ennek is volt köszönhető, hogy 1910-ben a császár jachtjának, a Hohenzollernek a navigációs tisztjévé nevezték ki, ami nagy megtiszteltetésnek számított.

1912-ben Raeder a csatacirkálók parancsnoka, Franz Hipper tengernagy törzstisztje lett, és ebben a beosztásban szolgált szinte az egész háború alatt, az utolsó évben már mint Hipper vezérkari főnöke. Hipper mellett vett részt a háború minden nagyobb ütközetében. A skagerraki csatát épphogy megúszta, a Lützow navigációs szobája, ahol éppen tartózkodott, találatot kapott, de Raeder karcolás nélkül került elő a romok alól. 1918 januárjától a háború végéig a Köln cirkáló parancsnoka volt.

A háború után a haditengerészet régi parancsnokságát vagy leváltották, vagy önként vonultak vissza, és egy új garnitúra került a megmaradt flotta élére. Jó kapcsolatainak köszönhetően Raeder kezdettől fogva tényező volt az újjáalakuló haditengerészetnél, bár karrierjében átmeneti törést okozott a monarchia visszaállítását célzó Kapp puccs támogatása. Csak szerencséjének köszönhette, hogy ezt követően nem rúgták ki, csak száműzték a haditengerészeti levéltárba, ahol két évet töltött. Az itt őrzött jelentésekből módja volt alaposan tanulmányozni a háború hadműveleteit, különösen a cirkálók és segédcirkálók portyázásait, melyről könyvet is írt. Valószínűleg itt született benne az a meggyőződés, hogy a leküzdhetetlen brit tengerészeti fölénnyel szemben ez a hadviselési mód az egyetlen, ami a német flotta számára eredménnyel kecsegtet. Szabadidejében a berlini egyetemre járt, ahol politikatudományt tanult.

Talán politikai tanulmányainak köszönhetően az addig elszánt monarchista Raeder most hirtelen a köztársaság hangos híve lett. Valószínűleg ennek volt köszönhető, hogy 1922-ben ismét visszahelyezték az aktív szolgálatba, és egyben előléptették ellentengernaggyá. Először a kiképzés vezetésével bízták meg, majd a felderítő osztag parancsnoka lett. Pályája egyre gyorsuló ívben emelkedett, 1925 januárjában altengernaggyá léptették elő, és kinevezték a Balti-tengeri haditengerészeti erők parancsnokává.

A gyors előmenetel fő oka minden bizonnyal az volt, hogy Raeder – aki nem hiába tanulmányozta a politikát – sikerrel győzte meg a Weimari Köztársaság vezetését lojalitásáról, és a köztársasági értékek iránti elkötelezettségéről. A kormányban valószínűleg már ekkor úgy tekintettek rá, mint a haditengerészet jövendő vezetőjére. A demokrácia iránti rajongása persze csak színjáték volt, amit egyik kollégája „színpadi liberalizmusként” jellemzett. Monarchista meggyőződését Raeder valójában mindvégig megőrizte. (Apja már gyerekkorában arra nevelte, hogy a demokrácia katasztrófa lenne Németország számára, mivel abban nem a haza érdekei, hanem a pártérdekek érvényesülnének.)

Amikor 1927 augusztusában a titkos fegyverkezési programokat leleplező Lehmann botrány megrendítette a katonai vezetést, és a hadügyminiszterrel együtt a flottaparancsnok, Hans Zenker tengernagy is távozni kényszerült, a kormány egy megbízható, köztársasági érzelmű tisztet keresett a haditengerészet élére. Sokat nem kellett keresgélniük, Raeder magától értetődő választásnak tűnt erre a posztra. 1928 október elsején ő lett a német haditengerészet főparancsnoka, s ezzel együtt tengernaggyá léptették elő. Raeder ekkor csupán 52 éves volt, ami ebben a beosztásban nagyon fiatal életkornak számított.

A „köztársasági érzelmű” Raeder már hivatalba lépésének első napjaiban világossá tette, hogy nagyon sajátos elképzelései vannak a demokráciáról. A tiszteket kötelezte arra, hogy a már meghozott döntéseket támogassák, és megtiltotta azok kritizálását. A következő időkben egymás után eltávolította a flottából a magas rangú régi tiszteket – ez volt a „nagy fókavadászat” –, és helyükre hozzá lojális fiatalokat nevezett ki. Tette mindezt a fiatalítás jelszavával, de persze mindenki tudta, hogy csak a potenciális vetélytársaktól igyekezett megszabadulni.

Bigott vallásosságát, és nevetséges prüdériáját is igyekezett normává tenni a haditengerészetnél. Rendeletben tiltotta meg, hogy a tisztek feleségei az akkoriban divatos bubi frizurát hordják, sminket vagy körömlakkot használjak, illetve hogy rövid szoknyát viseljenek. A tisztek és a legénység számára megtiltotta a kikötői kocsmák látogatását, a közterületen való dohányzást, monokli és esőkabát viselését, és a tömegközlekedés használatát. Kicsinyes aprólékossággal ellenőrizte többek között a hajók és a laktanyák körleteinek rendjét, az egyenruhák makulátlan állapotát, és hogy a haditengerészet épületeinek ablakaiban kellő számú virágláda legyen elhelyezve.

Bürokratikus megszállottsága, és szőrszálhasogató kicsinyessége nem tette Raedert népszerű parancsnokká, de vezetésének hatékonyságát nem lehetett letagadni, irányítása alatt a flotta mégis gyors fejlődésnek indult. A náci hatalomátvétel után ez a fejlődés aztán még gyorsabbá vált. Az addig „liberális” Raeder üdvözölte nemzetiszocializmus hatalomra jutását, és rögtön jó kapcsolatokat épített ki Hitlerrel, akit úgy írt le: „Rendkívüli ember, aki vezetésre született.” Hitler a maga részéről szintén nagyra tartotta Raedert, akit tengerészeti kérdésekben tekintélynek ismert el, és akinek ambíciói nem terjedtek túl a haditengerészeten, tehát nem jelentett semmilyen politikai konkurenciát.

Az együttműködés persze korántsem volt zökkenőmentes. Az új fegyverkezési programban a haditengerészet a hadsereg és a légierő mögé szorult, amit Raeder érthetőnek és logikusnak talált, s ezt el is fogadta. Hitler többször is közölte vele, a fő ellenségeknek Franciaországot és Oroszországot tekinti, Nagy-Britanniával mindenképpen fenn akarja tartani a jó viszonyt. Raeder ezt annyira komolyan vette, hogy még azt is megtiltotta, hogy a haditengerészet tisztjei által írt tanulmányokban, cikkekben, feljegyzésekben egyáltalán csak megemlítsék az Angliával való háború lehetőségét. Természetesen haditerveket sem készítettek ilyen eshetőségre.

A flotta fejlesztésében Raeder régimódi konzervatív nézeteket vallott. Az ideális fegyver számára a csatahajó volt, és maradt. Ezen belül is a „minél nagyobb, annál jobb” elvet vallotta, és mihelyt erre lehetőség nyílott, azonnal abbahagyták a zsebcsatahajók kényszerből elkezdett építését, hogy helyettük végre „igazi” nagy csatahajókat építsenek. A tengeralattjárók jelentőségét Raeder erősen lebecsülte, a haditengerészeti légierőt és az anyahajókat pedig majdhogynem feleslegesnek tartotta, és azoknak legfeljebb csak a felderítésben tulajdonított valamelyes jelentőséget. A történészek gyakran nevezik Raedert az utolsó „csatahajó-tengernagynak”.

A haditengerészet szerepét illetően Raeder Tirpitz kockázatelméletéhez egészen hasonló nézeteket vallott, kicsit sem zavartatva magát attól, hogy az már az előző háborúban is csődöt mondott. Hitlernek többször is kifejtette, egy nagy és erős német flotta el fogja riasztani az angolokat attól, hogy a kontinentális vitákban Németország ellen foglaljanak állást, és fegyveres konfliktust kockáztassanak meg vele. Ugyanekkor viszont egy ilyen flotta értékes szövetségessé teheti Németországot az angolok számára, ha azok háborúba keverednek egy másik tengeri nagyhatalommal. Ezzel Raeder elég egyértelműen egy feltételezett angol-amerikai háborúra célzott, melyet a húszas-harmincas években a legtöbb katonai szakértő valószínű, vagy legalábbis elképzelhető lehetőségnek tekintett.

Bár a haditengerészet a harmincas évek végéig csak abból gazdálkodhatott, ami a Wehrmacht és a Luftwaffe igényeinek kielégítése után a költségvetésből megmaradt, Hitler még ezt figyelembe véve is nagyon lassúnak találta a flottafejlesztés tempóját. Egyebek közt azt követelte, a Bismarck és a Tirpitz építését 1940 nyarára fejezzék be, és lássanak hozzá a tengeralattjárók tömeggyártásához. Raeder rámutatott, hogy nemcsak a másik két fegyvernem halássza el az erőforrásokat a flotta elől, hanem – bár ezt utólag nem szokás emlegetni –, a civil szféra is. A nagyszabású autópálya és metró építések, a városfejlesztések, és a közműrendszerek kiépítése a nyersanyagot és a szakembereket egyaránt elvonták a flottától. Amikor Hitler tovább követelte a hajóépítések felgyorsítását, Raeder azt javasolta, állítsák le a civil fejlesztéseket, és irányítsanak át mindent a fegyveres erők számára. Hitler ebbe persze nem mehetett bele.

Bár Raeder ezt nem dörgölte Hitler orra alá, de a probléma másik forrása az volt, hogy a négyéves gazdaságfejlesztési terv irányításával, és az erőforrások elosztásával Hermann Göringet bízták meg, akinek Raederrel való viszonyát a kölcsönös ellenszenv és megvetés jellemezte. Göring következetesen megakadályozta az önálló haditengerészeti légierő létrehozását, és igyekezett minél jobban kizárni a flottát a forráselosztásból. A két vezető személyesen sem bírta egymást, Raeder protestáns puritanizmusa, és Göring hedonizmusa éles ellentétben állt egymással, s mindketten megvetették a másik életstílusát.

Raedernek volt még egy másik veszélyes politikai ellenfele is, a Nemzetiszocialista Párt feltörekvő új csillaga, a Gestapo főnöke, Reinhard Heydrich, akit Raeder korábban „erkölcstelen magaviselete”, és botrányos válása miatt rúgott ki a haditengerészettől. Heydrich folyamatosan megfigyeltette volt parancsnokát, készen arra, hogy az első adandó alkalommal bosszút áll rajta. Raeder tudott erről, és tisztában volt vele, hogy az első hiba, amit elkövet, jó esetben is az állásába kerülhet. Göring és Heydrich egyébként gyakran célozgattak rá Hitler előtt, hogy Raeder nemzetiszocialista meggyőződése erősen megkérdőjelezhető, és legalábbis gyanús, hogy olyan gyakran jár templomba.

Valójában persze Raeder Hitlerbe és a nemzetiszocializmusba vetett hite megkérdőjelezhetetlen volt, a Vezérrel való időnkénti összetűzések ellenére is. A haditengerészeten belül több szervezet foglalkozott a nemzetiszocialista propaganda terjesztésével, és a tengerészek megfelelő ideológiai képzésével. Raeder maga is minden megnyilvánulásával a rendszer rendíthetetlen hívének mutatkozott.

Mindez azonban nem jelentette azt, hogy a tengernagy az erkölcsi meggyőződését is a Hitlerrel szembeni lojalitás alá rendelte. Bár gyakran nevetséges erkölcscsőszként járt el, magatartása jó néhány esetben tiszteletreméltónak volt tekinthető. Bár ő maga sem filoszemita érzelmeiről volt ismert, de a legtöbb magas rangú tengerésztiszttel együtt Raeder is helytelenítette a náci rezsim zsidópolitikáját. Sok mindent tenni nem tudott ellene, de határozottan elfojtotta az olyan kezdeményezéseket, amik az antiszemitizmust a haditengerészetnél is meg kívánták honosítani. Tette ezt még akkor is, amikor ezek a kezdeményezések magától Hitlertől indultak ki. Raeder következetesen visszautasította, hogy származásuk miatt tiszteket bocsássanak el a flottától – ez két esetben történt meg, és a háború kitörésekor Raeder azonnal visszahívta mindkét tisztet a szolgálatba –, és megvédte a zaklatásoktól a zsidó származású nyugdíjas tiszteket is. Ilyen ügyekben gyakran került éles összetűzésbe Hitlerrel, de sosem hátrált meg, és időnként lemondásával fenyegetőzve vette rá a Führert, hogy az aláírja az érintett tisztek mentességét biztosító papírokat. Családjának zsidó ismerőseit is oltalma alá vette, voltak, akiket a koncentrációs táborokból hozatott ki. (Melyekről később azt állította, a létezésükről sem tudott.)

Úgyszintén védelmet biztosított azokat a tiszteknek, illetve családtagjaiknak, akik a nácik által üldözött ezoterikus körök, a teozófiai vagy antropozófiai mozgalmak tagjai voltak. Nem volt hajlandó felszámolni a haditengerészetnél a tábori papság intézményét sem, pedig a náci vezetés részéről ez ügyben is folyamatos volt a nyomás a flottára. Amikor egy ízben a Gestapo egy flottánál beépített ügynöke azzal vádolta meg az egyik lelkészt, hogy becsmérlő megjegyzéseket tett a nemzetiszocialistákra, Raeder nem engedte, hogy polgári bíróságon tárgyalják az ügyet. A lelkészt a hadbíróság elé állíttatta, mely azonnal fel is mentette a vádak alól. A besúgót ezt követően hamis tanúzás miatt azonnal kirúgták a flottától.

Raeder más ügyekben sem volt hajlandó engedni Hitlernek. Raederre jellemző, bár kissé komikus eset volt 1939 júniusában Hitler tengerészeti segédtisztjének, Alwin Albrecht korvettkapitánynak az ügye. Albrecht nem sokkal korábban nősült, egyik esküvői tanúja éppen Raeder volt. A flottavezetés ezt követően névtelen leveleket kapott, melyekben azzal vádolták az ifjú arát, hogy házassága után is fenntartja kapcsolatát korábbi szeretőjével, egy gazdag üzletemberrel. A vizsgálat kiderítette, hogy nemcsak ez az állítás igaz, hanem a szép Grete korábban sok más, tehetős ügyféllel is intim kapcsolatot létesített, megfelelő anyagi ellenszolgáltatásokért cserébe. Raeder ezúttal is az erkölcsök kérlelhetetlen őreként lépett fel. Rögtön szabadságolta Albrechtet, majd váratlanul megjelent Hitler rezidenciáján, és követelte segédtisztjének elbocsátását. (Ehhez elvileg kellett Hitler jóváhagyása is.) Hitler jelentéktelennek ítélte az ügyet, és nem volt hajlandó emiatt megválni segédtisztjétől, akinek feleségét is ismerte, és szimpatikusnak találta. A visszaemlékezések szerint Hitler és Raeder zárt ajtók mögött két órán át ordítozott egymással, de egyikük sem volt hajlandó engedni. Raeder ismét a lemondásával fenyegetőzött, amire Hitler azzal válaszolt, csináljon amit akar, ő nem fogja kicsapni Albrechtet. (Más, hasonló ügyekben az egyébként szintén meglehetősen prűd Hitler korántsem volt ilyen toleráns. A hadügyminiszter, Werner von Blomberg, egy hasonló botrány miatt lemondásra kényszerült, miután a válásra nem volt hajlandó. Az ő esetében persze politikai megfontolások is szerepet játszottak a menesztésében.)

Raeder nem mondott le, helyette június 30-án saját hatáskörében elbocsátotta Albrechtet a szolgálatból, és nem volt hajlandó a helyére Hitler mellé új segédtisztet kinevezni. A háború kitörése után végül a korábbi segédtisztet, Karl Jesko von Puttkamer fregattkapitányt hívták vissza erre a posztra. Hitler és Raeder ezt követően hónapokig nem beszéltek egymással. (Az Albrecht házaspár egyébként egy év múlva elvált, és Grete visszament a korábbi szeretőjéhez. Raeder különben maga is elvált ember volt. 1903-ban kötött első házassága, melyből három gyerek született, 1919-ben válással végződött, amit élete legnagyobb magánéleti kudarcának tekintett, és beszélni sem volt hajlandó róla. Másodjára 1920-ban nősült, ebből a házasságából egy fia született.)

Raeder szakmai kérdésekben korábban is összekülönbözött már Hitlerrel. Első veszekedésükre 1938 novemberében került sor, amikor Hitler ismét a flottaépítés lassú tempóját kritizálta. A Führer kifogásolta az építési terveket is, nagyobb és erősebb csatahajókat akart, és több tengeralattjárót. Ezeknek az igényeknek a kielégítésére született meg a Z-terv, melyet 1939 januárjában mutattak be a Führernek, aki azt jóvá is hagyta, és elrendelte, a továbbiakban a fegyvernemek közül a haditengerészet fejlesztései élveznek prioritást. Bár Hitler továbbra is baráti viszonyt akart fenntartani a britekkel, most már nem volt szó arról, hogy Angliával kizárt a háború. Viszont biztosak voltak benne, 1946 előtt erre semmiképp nem kerül sor. Eredetileg a Z-terv megvalósításának határideje is 1947 volt, Hitler követelésére hozták azt előbbre, 1944-re.

A Z-terv egyelőre kielégítette a Führer nagyravágyását, és a Tirpitz vízrebocsátásakor Raeder megkapta a vezértengernagyi (Grossadmiral) rangot. A kettejük közti viszony egy rövid időre normalizálódott, egészen az Albrecht ügyig.

1939 szeptemberében aztán mindenki számára váratlanul kitört a háború. Az angolok hadbalépése ismét ugyanolyan meglepetésként érte a németeket, mint 1914-ben, erre ezúttal sem számítottak. A Kriegsmarine teljesen készületlen volt, néhány meglevő felszíni hadihajója ütközetben nemhogy az angol, de még a francia haditengerészettel szemben is reménytelen hátrányban lett volna. Raeder komor hangulatban írta a naplójába: „A felszíni erő nem tehet többet, minthogy megmutatja, hogyan kell bátran meghalni.”

A tengeralattjárókból szintén kevés volt, alig két tucat, óceáni bevetésre is alkalmas hajóval rendelkeztek. A torpedóik ezeknek is nagyon megbízhatatlanok voltak, bár a flotta vezetése erről még egy jó darabig nem volt hajlandó tudomást venni. A német haditengerészet leghatásosabb fegyvere, melyekkel a legnagyobb eredményeket elérték, az első hónapokban nem a hajóágyú, és nem is a torpedó volt, hanem az akna. Hajókról és tengeralattjárókról telepítettek aknamezőket a brit partok előtt, melyeken az év végéig több mint 250 ezer tonnányi hajótér pusztult el.

A felszíni flotta – a portyázásra már korábban kiküldött két zsebcsatahajón kívül - októberre került olyan készültségi szintre, hogy a meglevő néhány nagy hadihajóval már meg merték kockáztatni a hazai vizek elhagyását. Raeder azonban, Hitler instrukcióinak megfelelően, egészen különös utasításokkal látta el parancsnokait. Először megtiltotta nekik, hogy bármilyen kockázatot vállaljanak, és bármilyen módon veszélybe sodorják hajóikat, majd ezzel egy időben értésükre adta, hogy ugyanekkor eredményeket vár el tőlük. Hogy kockázat nélkül hogyan lehet nagy győzelmeket aratni, azt nem fejtette ki beosztottainak. Már ez elbizonytalanította a német tiszteket, és nyilván nem hatott rájuk bátorítóan az sem, hogy tudták, lapátra kerül mindenki, aki nem pontosan a vezértengernagy óhajainak megfelelően teljesíti a kapott parancsokat.

Hogy a dolog izgalmasabb legyen, Raeder soha nem közölte egyértelműen, pontosan mit is vár el beosztottaitól. Rendszerint homályos, nehezen értelmezhető, feltételes módban megfogalmazott utasításokkal indította útnak hajóit, és az mindig csak a végén derült ki, a parancsnokok úgy értelmezték e ezeket az utasításokat, ahogy azt Raeder is gondolta. Ráadásul nem sokkal a háború kitörése után Raeder két új haditengerészeti parancsnokságot hozott létre, a Keleti és a Nyugati Csoportot. A hajók mindig annak a parancsnokságnak voltak alárendelve, amelynek a területén éppen tartózkodtak. A haditengerészet hierarchiája ezzel még bonyolultabbá vált, amivel Raeder a legtöbb történész szerint csak az „oszd meg és uralkodj” elvét alkalmazta, hogy ezzel is saját központi hatalmát erősítse. (Nyilván ugyanezen okból próbálta később a tengeralattjáró flottát is felosztani, és több parancsnokság alá rendelni.) Az éppen zajló hadműveletekben részt vevő hajók sokszor azt sem tudták biztosan, most tulajdonképpen melyik csoport fennhatósága alá is tartoznak, és gyakran előfordult, hogy a főparancsnokságtól, és a két csoport parancsnokságától egymás után egymással ellentétes értelmű utasításokat kaptak. Raeder ráadásul gyakran átnyúlt a területi parancsnokságok feje felett, és őket megkerülve adott ki utasításokat a hajórajoknak, anélkül hogy a csoportparancsnokságokkal egyeztetett volna, vagy akár hogy értesítette volna őket erről. (A német haditengerészet döntéshozatali rendszerének kaotikusságát jellemzi a Bismarck esete is. A Hood elsüllyesztetését követően a Norvégia elfoglalása után létrehozott északi csoport parancsnoka, Rolf Carls tengernagy, vissza akarta rendelni a Bismarckot, de Raeder vezérkari főnöke, Otto Schniewind tengernagy, ezt megakadályozta, mivel a Bismarck közben már átlépte a az északi és a nyugati csoport működési területének határvonalát, így átkerült a nyugati csoport parancsnokságának illetékességébe. A nyugati csoport parancsnoka, Alfred Saalwachter tengernagy, viszont ennek ellenére úgy érezte, nem az ő hatáskörébe tartozik az ügy, így a döntéshozatalt visszadobta a főparancsnokságnak. A hosszú huzavona után végül Raeder döntött úgy, Lütjensre kell bízni, merre megy tovább. A Bismarck ekkor már amúgy is túl messze járt délnek ahhoz, hogy érdemes lett volna visszafordítani Norvégia felé.)

Raeder elutasította azt az ötletet, hogy az angol mintához hasonlóan a flotta operatív működését egy önállóan működő központi parancsnokság irányítsa, maga a berlini központ pedig elsősorban politikai, gazdasági, személyi, és logisztikai kérdésekkel foglalkozzon, ne pedig a flotta gyakorlati tevékenységével, a hadműveletek tervezésével és irányításával. A háború kitörését követően Marschall tengernagy is javasolta egy ilyen vezérkar létrehozását, amire Raeder csak annyit felelt: ”A tengeri háborút én fogom irányítani!”

Raeder nem sokat foglalkozott a felderítés, és az utánpótlás kérdéseivel sem. A Luftwafféval való viszony amúgy is ellenséges volt, és Raeder nem is nagyon törte magát ennek rendezésével. A légierő jelentőségét erősen alábecsülve nem nagyon erőltette a haditengerészeti légierő felállítását, és nem tett komoly lépéseket, hogy összehangolják a flotta és a Luftwaffe együttműködését. Ugyanígy nem egyeztetett a hadsereggel sem, tartva attól, hogy a két másik fegyvernem esetleg lenyúlja a harci babérokat a haditengerészettől.

Az az ember, akinek ezzel a háttérrel győzelemre kellett volna vezetnie kisded flottáját, Hermann Boehm altengernagy volt, a német felszíni flotta parancsnoka, aki 1938 novembere óta töltötte be ezt a tisztséget. Az 55 éves Boehm tehetséges, jól képzett tiszt volt, aki ezidáig felettesei megelégedésére töltötte be posztját. Raeder azonban egy ideje már gyanakodva figyelte megnyilvánulásait, túlzottan is szuverénnek tartva Boehm tevékenységét.

A flottaparancsnok dolgát némileg komplikálta, hogy a háború kitörésekor gyakorlatilag nem volt flottája. A nagy hadihajók közül két zsebcsatahajó távoli vizeken volt, az összes többi pedig vagy még a próbajáratait végezte, vagy éppen javításon voltak. A legbosszantóbb a két csatacirkáló – hivatalosan csatahajó –, a Gneisenau és a Scharnhorst hiánya volt. Mindkét hajó szolgálatba állt már előző évben, de első útjaikon olyan problémák merültek fel, melyek a hajók átépítését tették szükségessé. A kisebb hiányosságok mellett a legnagyobb gond a hajók vártnál is rosszabb tengerállósága volt. A német flottánál hagyományos módon a hajók szabad oldalmagassága kisebb volt a szokásosnál – a súlymegtakarítás, és a kisebb célpontot nyújtó oldalfelület miatt –, ami rossz tengerállóságot eredményezett. Ez várható volt, de a próbajáratokon a hajók még a vártnál is rosszabbul bírták az erős hullámzást. A problémát súlyosbította, hogy mindkét hajó kissé orr-nehézre sikeredett – ez is jellemző volt a német hadihajókra –, ami azzal a következménnyel járt, hogy viharos időben a hajók orra belefúrta magát a hullámokba. Erős hullámzásnál, vagy nagy sebességnél rendszerint az egész orrfedélzetet elöntötte a víz, ami persze a legkisebb nyílásokon át is utat talált magának a hajó belsejébe. Gyakori esetnek számított, hogy a víz behatolt az elülső lövegtorony barbettájába, és ott zárlatokat okozott a különböző villamos berendezésekben, részlegesen vagy teljesen üzemképtelenné téve ezzel a lövegtornyot.

A rossz tengerállóság problémája olyan súlyos volt, hogy a hajók átalakítása mindenképpen szükségessé vált, még a feszült háborús helyzetben is. A két csatacirkáló az addigi egyenes orr helyett hosszan előreívelő klipper orrot kapott, főárbocukat pedig hátrébb helyezték, hogy a súlypontot ezzel is hátrább tolják egy kicsit. Az átalakítások után a hajók tengerállósága valóban javult valamelyest, de korántsem a remélt mértékben. A viharos időben az orrfedélzetet elöntő víz pályafutásuk során mindvégig súlyos gondot jelentett ezeknek a hajóknak. (A Gneisenau későbbi, tervezett átépítésekor a hajó orrát tíz méterrel meghosszabbították volna, hogy javítsanak a hullámtűrésén.) Az átépítések utáni próbajáratok elvégzését, és a hajók készleteinek feltöltését követően a Gneisenau októberre, a Scharnhorst pedig novemberre került bevethető állapotba.

Mihelyt a hajók visszakerültek a flottához, Boehm azonnal tengerre szállt velük. Október nyolcadikán a Gneisenau a Köln cirkáló, és kilenc romboló kíséretében kifutott az Északi-tengerre, hogy Norvégia déli és nyugati partjai mentén angol kereskedelmi hajókra vadásszon. A vállalkozást ezúttal a Luftwaffe is szokatlanul nagy erőkkel támogatta, 148 bombázó és távolsági vadászgép szállt fel a repterekről, hogy támogatást nyújtson a hajóknak, felkutassák nekik az ellenséget, illetve hogy önállóan támadják az ellenséges teherhajókat. A nagy felhajtás ellenére semmilyen eredményt nem értek el, a rossz időben sem a flotta, sem a légierő nem talált egyetlen ellenséges hajót sem, és két nap múlva le is fújták a hadműveletet.

Ez az első bevetés Boehm számára egyben az utolsó is volt. Néhány nappal később Raeder megrovásban részesítette, és mindenki számára váratlanul leváltotta Boehm-öt. A megrovás nem valamiféle mulasztás, vagy szolgálati vétség miatt történt, hanem mert a tengernagy által kiadott – és egyébként egyik törzstisztje által megfogalmazott – egyik napiparancsban Raeder a főparancsnokság tevékenységének burkolt kritikáját vélte felfedezni. A hivatalos megfogalmazás szerint Boehm „negatív álláspontot foglalt el az operatív parancsokkal szemben.” Vagyis arról volt szó, hogy a Raeder a legcsekélyebb kritikát sem tűrte el, sőt, még annak a gyanúját sem. Ebben egyébként következetes volt, hiszen korábban parancsban tiltotta meg, hogy a parancsnokság döntéseit bárki kritizálni merje, és tulajdonképpen most csak ennek a parancsának szerzett érvényt.

Boehm helyére október 21-én a zsebcsatahajók addigi parancsnoka, az 53 éves Wilhelm Marschall altengernagy került. Marschall régi motoros volt már a szakmában, 1906-ban jelentkezett a haditengerészethez, és három évvel később már hadnagyi rangban szolgált. Az első világháború kitörésekor egy aknarakó parancsnoka, majd a Kronprinz csatahajó őrtisztje. A felszíni flotta tétlenségét megunva Marschall 1916-ban sok más társával együtt tengeralattjáró szolgálatra kérte át magát. Az átképzést követően 1917-től az UC–74, majd az UB–105 parancsnoka lett. (Az UC–74 a Földközi-tengeren tevékenykedett, Polában és Cattaróban állomásozva.) Tengeralattjáró parancsnokként Marschall kiemelkedően sikeresnek bizonyult, az antant 44 hajóját süllyesztette el, összesen 121 ezer BRT űrtartalommal. Megkapta a Vaskereszt mindkét fokozatát, majd 1918 július negyedikén a legmagasabb német katonai kitüntetést, a Pour le Merite rendet is. A császár táviratban gratulált neki a sikereihez. (Tengeralattjárós élményeiről Marschall nagy sikerű könyvet is írt, mely 1938-ban jelent meg, „Torpedo Achtung! Los!” címmel. Angol vagy magyar nyelvű kiadásról nem tudok, de a könyv antikvár példányai néha feltűnnek a neten.)

Az összeomlás után, mivel a tengeralattjáró fegyvernemet felszámolták, visszakerült a felszíni flottához. Különböző beosztásokban szolgálva gyorsan emelkedett a ranglétrán, ő volt az Admiral Scheer első parancsnoka, majd ellentengernagyi kinevezése után 1937 októberétől a Spanyolországban állomásozó német tengerészeti erők főparancsnoka. 1938 februárjától, már altengernagyi rangban, a páncéloshajók – vagyis a zsebcsatahajók – osztagának a parancsnoka.

Marschallt az egyik legjobb képességű tisztként tartották számon, a közvélekedés szerint ő volt a flotta legjobb taktikusa. Valószínűleg a tengeralattjárós időkből örökölt jó helyzetfelismerő készsége, szuverén gondolkodása, és képessége a gyors, önálló döntésekre nagy tekintélyt szerzett neki, de ugyanakkor kiváltotta Raeder gyanakvását és féltékenységét.

Marschallnak csak néhány hete maradt arra, hogy újdonsült flottaparancsnokként beilleszkedjen új környezetébe. A Scharnhorst szolgálatba állítása után, november közepén, a flotta ismét kifutási parancsot kapott, ezúttal az Izland és a Feröer-szigetek közötti vizekre kellett behatolniuk, s megtámadniuk az itt járőröző angol cirkálókat. A hadművelet fő célja az volt, hogy a két csatacirkáló magára vonja az ellenség figyelmét, s ezzel az angol és francia tengerészeti erőket északon kössék le, megkönnyítve így a dél-atlanti vizeken portyázó Graf Spee tevékenységét. Emellett persze reménykedtek a gazdag zsákmányban is, angol teherhajók, vagy még jobb esetben hadihajók elsüllyesztésében. Gyakran olvasható állítás, hogy a hadművelet másik fő célja a Deutschland zsebcsatahajó hazatérésének fedezése volt. A Deutschlandot részben hajtóműhibák miatt hívták vissza, részben pedig azért, mert elfogott egy semleges amerikai teherhajót, és a németek emiatt diplomáciai összetűzésbe keveredtek az Egyesült Államokkal. (A Deutschland kapitányát ezért kis híján hadbíróság elé állították.) A zsebcsatahajó azonban már napokkal Marschall kötelékének indulása előtt hazaérkezett, november 17-én futott be Kiel kikötőjébe, bár az angolok erről csak jóval később szereztek tudomást.

A két csatacirkáló november 21-én futott ki, két cirkáló, három romboló, és négy torpedónaszád kíséretében. A kísérőhajók másnap leváltak, és a két nagy hajó önállóan folytatta tovább az útját. Ez a szokásos német gyakorlat volt, rombolóik, bár nagyobbak és erősebbek voltak angol társaiknál, csak feleakkora hatótávolsággal rendelkeztek, mivel tervezésükkor nem számoltak óceáni hadműveletekkel, s csak az Északi és a Balti-tengeren folytatott tevékenységre szánták őket. Ami azt illeti, a németek még ezt a kis hatótávolságot sem használták ki, rombolóikat szinte soha nem küldték ki néhány száz kilométernél nagyobb távolságra a parttól, pedig jelenlétük gyakran sokat segíthetett volna a nagy hadihajóknak. Ami még meglepőbb, hogy bár hatótávolságuk ezt többnyire lehetővé tette volna, a német könnyűcirkálók sem vettek részt a nyílttengeri hadműveletekben, és ezek is csak partközelben, illetve a beltengereken működtek.

A Gneisenaut és a Scharnhorstot kísérő hajók a leválás után néhány napig a Norvégia és Dánia közti vizeken cirkáltak, angol teherhajók után kutatva, de nem találtak semmit, és 25-én visszatértek hazai kikötőkbe. A két csatacirkáló eseménytelen út után 23-án ért a kijelölt hadműveleti területre, az Izlandtól délre eső vizekre. Az angolok a kifutásról sem szereztek tudomást, és az észak felé tartó hajókat sem vették észre. November 23-án, délután négy körül sor került az első harcérintkezésre. A Scharnhorst őrszemei észrevették az egyik angol járőrhajót, az utasszállítóból segédcirkálóvá átalakított 17 ezer tonnás Rawalpindit.

A hét darab 152 mm-es ágyúval felszerelt angol hajó feladata elsősorban a blokád fenntartása, és a Németország felé tartó teherhajók elfogása volt, de figyelnie kellett azt is, nem e bukkan fel a térségben valamelyik portyázó német hadihajó. A britek elsősorban a Deutschland feltűnésére számítottak, nem tudva arról, hogy a német hajó már hazatért, és utasították a Rawalpindit, a zsebcsatahajó esetleges felbukkanásakor ne támadják azt meg, hanem csak kövessék és jelentsék a helyzetét. Hogy hogyan képzelték azt, hogy a legfeljebb 17 csomós sebességre képes Rawalpindi követni tudja a 28 csomós sebességű német zsebcsatahajót – és hogy az ezt majd hagyja –, azt nehéz lenne megmondani.

A Rawalpindi parancsnoka, a 60 éves Edward Coverly Kennedy sorhajókapitány, tapasztalt, és elhivatott tengerész volt. Az első világháború alatt a New Zealand csatacirkáló elsőtisztje volt – és a kapitány távollétében egy jó ideig a hajó megbízott parancsnoka –, majd a háború végén a Cassandra, később a Constance cirkáló kapitánya. Kennedy többször is összetűzésben került az Admiralitás hivatalnokaival, majd 1921-ben a hadbíróság is elmarasztalta, mert szerintük nem lépett fel kellő eréllyel a Portsmouth-ba behívott tartalékosok között kirobbant zavargások leverésénél. Mindezeknek köszönhetően Kennedy a nélkülözhető tisztek listájára került, és a húszas évek eleji nagy leépítések idején nyugdíjazták, amit ő nagy csapásként ért meg. Ezt követően politikai pályára lépet, és a Konzervatív Párt parlamenti képviselője lett. A háború kitörésekor hívták vissza a szolgálatba, és bízták rá a Rawalpindit.

November 23-án, délután fél négy körül a britek először csak a Scharnhorstot vették észre, és a rossz látási viszonyok között sokáig azt hitték, a Deutschlanddal találkoztak. Azonnal értesítették a parancsnokságot az ellenséges hajó feltűnéséről, s igyekeztek kitérni előle, és eltűnni az egyik ködfelhőben. Füstfüggönyt nem tudtak felvonni, mert a hajó tatján elhelyezett füstfejlesztők befagytak. Pár perccel négy után azonban a németek is észrevették a Rawalpindit, és rögtön a láthatóan menekülni próbálni ellenség után fordultak. Fényjelzésekkel többször is megállásra szólították fel az angol hajót, majd amikor az nem reagált a jelzésekre, figyelmeztető lövéseket adtak le.

Az angolok, még mindig abban a hiszemben, hogy a Deutschland üldözi őket, nem törődtek sem a jelzésekkel, sem a figyelmeztető lövésekkel, hanem haladtak tovább, miközben rádión folyamatosan jelentették az ellenség helyzetét, és reménykedtek benne, kitartanak mindaddig, amíg valamelyik cirkálójuk meg nem érkezik. Izland és Feröer között a briteknek hat cirkálójuk járőrözött, s a legközelebbiek néhány órán belül megérkezhettek. Egy cirkáló megjelenése elég lett volna ahhoz, hogy a zsebcsatahajó figyelmét elvonja a menekülő Rawalpindiről, és az egérutat tudjon nyerni.

Nem sokkal később valóban feltűnt a láthatáron egy újabb hadihajó, azonban a várakozásokkal ellentétben nem angol cirkáló volt. Az őrszem ezúttal rögtön azonosítani tudta a hajót, Scharnhorst osztályú csatacirkálóként. A britek számára csak ekkor vált világossá, hogy a „csúnya nővérekbe” botlottak, melyek elől akkor sem tudnak elmenekülni, ha közben megérkezne valamelyik cirkálójuk. A Rawalpindi parancsnoki hídján a tisztek a kapitánytól vártak eligazítást a továbbiakról, és meg is kapták. Kennedy nem kertelt: „Szembeszállunk mindkettővel. Ők elsüllyesztenek minket, és kész.” Azzal kezet fogott tisztjeivel, elköszönt tőlük, majd elrendelte a harci riadót.

A Scharnhorstról közben háromszor is felszólították az angolokat, álljanak meg, és hagyják el a hajójukat. A németek nagy meglepetésére a Rawalpindin válaszként felvonták a harci lobogót, majd tüzet nyitottak a német csatacirkálóra. Öt órakor, miután Marschall engedélyt adott a tüzelésre, a Scharnhorst nagyjából kilenc kilométeres távolságból tüzet nyitott az angol hajóra. Néhány perc múlva a valamivel távolabb levő Gneisenau ágyúi is megszólaltak.

A németek, mint mindig, ezúttal is pontosan céloztak, és már az első sortűzzel találatot értek el. Az első találat tönkretette a rádiót, majd a következő a segédcirkáló tűzvezető központját. A Rawalpindi több ágyúja tönkrement, a hajó kigyulladt, és mivel a vízvezetékeket szétszaggatták a repeszek, oltani sem tudtak, s a hajót rövidesen elborították a lángok. A Rawalpindi alig félóra leforgása alatt úszó ronccsá változott, majd miután a gépház is találatot kapott, teljesen megállt. Az angolok azonban ekkor sem adták fel a harcot, Kennedy utasítására a lőszerraktárakból kézzel cipelték fel a gránátokat a még működő ágyúkhoz, melyek tovább tüzeltek a két német hajóra. A régi, első világháborús lövegek persze nem sok kárt tudtak okozni az erősen páncélozott német csatacirkálókban, és a tűzvezetés kilövése után nem is volt sok esélyük az eredményes tüzelésre. Az angol tüzérek egyetlen találatot értek csak el a Scharnhorst tatján, és az is csak kisebb fedélzeti károkat okozott.

Miután Kennedy kapitány is elesett, az elsőtiszt elrendelte az égő, és már süllyedő Rawalpindi elhagyását. Erre azonban már nem maradt sok idejük, mert fél hat körül a hajó lőszerraktára is találatot kapott, és felrobbant. A robbanás kettétörte a segédcirkálót, mely ezt követően pillanatok alatt elsüllyedt, magával rántva legénységének többségét. Az angolok a tatfedélzeti ágyúból még süllyedés közben is lőtték tovább a németeket, egészen addig, amíg a hajó el nem merült. A német ágyúk ekkor már elhallgattak, a lőszerrobbanást látva Marschall beszüntette a tüzelést.

A tengernagy utasítására a Scharnhorst megközelítette a süllyedés helyét, és megkezdte a túlélők kimentését. A háború alatt ez volt az egyetlen alkalom, hogy német csatahajó megállt hajótörötteket menteni. (Miheztartás végett talán érdemes megjegyezni, ez más haditengerészeteknél sem volt szokás.) Az emberiességi megfontolásokon kívül ebben nyilván az is szerepet játszott, hogy a foglyoktól értékes információkhoz juthattak.

Hét óra után a Gneisenauról ismeretlen hajót pillantottak meg a láthatáron, a típusát nem tudták pontosan azonosítani, de nyilvánvaló volt, hogy nagyobb hadihajóról van szó. Ekkor már kezdett sötétedni, és Marschall nem kívánt éjszakai összecsapásokba bonyolódni, különösen hogy tudta, a Rawalpindi rádiója már riasztotta a briteket, és nyilván minden közelben tartózkodó angol hadihajó feléjük igyekszik. A mentést félbeszakítva a két német csatacirkáló kelet felé fordult, és a leszálló sötétségben gyorsan eltűntek az angol hajó elől, melyről később kiderült, hogy a Newcastle cirkáló volt, melyhez nem sokkal később egy másik cirkáló, a Delhi is csatlakozott. A németek a Rawalpindi 27 tengerészét vették fel, másik 11 túlélőt később a Chitral segédcirkáló mentett ki. A legénység többi 238 tagja a hajóval együtt merült el.

Egy felfegyverzett segédcirkáló elvesztése önmagában még nem volt különösebben nagy csapás az angolokra. Azonban német csatahajó háború idején még nem jutott el ilyen messzire a hazai partoktól, és ez sértette a britek önérzetét, akik a német flottát saját kikötőibe bezárva akarták látni. Most el voltak szánva rá, megfizettetik a németekkel a vakmerőségüket, és egyik csatacirkáló sem fog visszaérni a kikötőjébe. Az angolok és a franciák a két német hajó ellen mozgósították mindenüket, amijük csak a térségben volt. A Home Fleet parancsnoka, Sir Charles Forbes tengernagy vezetésével hatvan hadihajót küldtek ki a németek elfogására, köztük nyolc csatahajót és csatacirkálót, egy anyahajót, és húsz cirkálót.

Marschall tisztában volt vele, az angolok mindent elkövetnek majd, hogy kézre kerítsék őket. Így nem folytatta a portyát, de a britek várakozásaival ellentétben nem is fordult vissza nyílegyenesen a hazai partok felé. Miután éjszaka az angol cirkálók szem elől tévesztették őket, északra fordította a hajóit, és a sarkköri vizeken cirkálva várta, hogy az idő ismét rosszra forduljon. Az északi vizeken novemberben erre általában nem kellett sokáig várni. Két nap múlva, amikor ismét kitört egy nagy vihar, a német hajók újra délre fordultak, s a felhős, párás időben, és a szakadó esőben észrevétlenül át is csúsztak az őket keresgélő angol hadihajók között, s november 27-én visszatértek Wilhelmshavenbe. A visszaút során csak az erős hullámzás okozott gondokat a két hajónak, melyek ismét számottevő viharkárokat szenvedtek. (Ahogy az őket kereső angol és francia hadihajók közül is többen megrongálódtak a viharban.)

Angol részről a Rawalpindi elsüllyesztése, és a német csatacirkálók elszalasztása egyértelmű kudarc volt, ha nem is súlyos. A hajó legénységének hősies ellenállását odahaza ünnepelték, és példaként állították a többiek elé, a színfalak mögött azonban többen kritizálták Kennedy kapitányt, azt állítva, értelmetlenül pazarolta el emberei életét, ahelyett hogy a német felszólításnak engedve kiürítette, és elsüllyesztette volna hajóját. Kennedy nem is kapta meg a poszthumusz Viktória keresztet, ellentétben a később hasonló körülmények között elsüllyedt másik segédcirkáló, a Jervis Bay parancsnokával, Edward Fegen-nel. Ennek oka persze valószínűleg inkább az volt, hogy Kennedy még mindig népszerűtlen alaknak számított az Admiralitáson, és nem az, hogy a Lordok ennyit törődtek a humanitárius szempontokkal.

A német hajók sikerrel tértek vissza, de nem kaptak érte köszönetet. Raeder dühös volt, amiért Marschall a Rawalpindi elsüllyesztése után visszavonult, és nem támadta meg az angol hadihajót, amelyik az összecsapás végén feltűnt a németek közelében. Szemtől szemben nem bírálta Marschallt, így annak védekezni sem volt módja, de a háta mögött minden lehetséges módon és helyen kritizálta a tevékenységét, azt állítva, nagy lehetőséget szalasztatott el a győzelemre, és nem tanúsított olyan harci szellemet, amit ő elvárt volna tőle. Marschall ingerülten írta: „Eddig még senki sem kérdőjelezte meg azt az alapelvet, hogy a nagy hadihajóknak el kell kerülniük az éjszakai összecsapásokat az ellenség torpedókkal felszerelt felderítő egységeivel.” Nem rejtette véka alá azt a véleményét sem, miszerint a csatahajóknak nem az a legcélszerűbb felhasználási módjuk, hogy többé-kevésbé találomra kiküldik őket az óceánra, hogy ott kereskedelmi hajókat hajkurásszanak.

Raeder kritikái már csak azért is érthetetlenek voltak Marschall számára, mert nem sokkal korábban éppen a vezértengernagy utasította a beosztott parancsnokokat arra, hogy hajóikkal semmilyen kockázatot ne vállaljanak. Most pedig azért támadta a flottaparancsnokot, mert az éjszaka, az ellenség által ellenőrzött, és nagy erőkkel védett terület közepén nem állt le ellenséges cirkálókkal viaskodni. Bármilyen komolyabb sérülés, amit a német hajók ilyen körülmények között szenvednek, végzetes következményekkel járhatott volna rájuk nézve.

Raeder azonban láthatóan elvesztette a bizalmát Marschallban, akit ettől kezdve folyamatosan kritizált a visszavonulásáért, természetesen továbbra is csak a háta mögött. Talán nem túl merész azt feltételezni, hogy amikor másfél évvel később Lütjens a Hood elsüllyesztése után nem fordult vissza Norvégia felé, hanem az üldöző angol hadihajókkal a sarkában tovább folytatta az útját, éppen Marschall esete lebegett intő példaként a szemei előtt.

A hazatérő csatacirkálóknak az elszenvedett viharkárok miatt ismét dokkba kellett állniuk, ahol egy hónapot töltöttek. Az orr részt ismét megerősítették, hogy az jobban bírja a hullámverést, a Scharnhorston pedig a kazánokat is javítani kellett. A hajók csak az év végére kerültek újra bevethető állapotba, de a szokatlanul hideg télben az erős jegesedés miatt csak február közepén tudták ismét elhagyni a hazai vizeket. A két csatacirkáló az Admiral Hipper nehézcirkáló és három romboló kíséretében 1940 február 18-án futott ki, hogy az északi angol partok és Norvégia közti vizeken angol teherhajók után kutassanak. (Az egyik romboló nem sokkal a kifutás után a jégtábláknak ütközve megrongálódott, és visszafordulni kényszerült.) A hajók két napig cirkáltak a norvég vizeken, de nem találtak semmit, és huszadikán visszatértek Wilhelmshavenbe. Ezt követően áprilisig nem került sor újabb kifutásra.

(Folyt. köv.)