Hét tenger

A kis Trafalgar

2021. március 12. 09:54 - savanyújóska

Lissa (Vis) szigetéről nyilván mindenkinek az 1866-os tengeri csata jut eszébe, melyben az osztrák hajóhad váratlan győzelmet aratott a jelentős túlerőben levő olasz flotta felett. Azonban az Adria középső részén fekvő kis dalmát sziget stratégiai jelentőségénél fogva korábban is számos alkalommal lehetett tanúja rivális flották összecsapásának. Az első ismert tengeri ütközet i.e. 384-ben zajlott a sziget közelében, mikor az illír flottát győzte le a szicíliai Dionysius. A térség a hozzánk korban jóval közelebbi napóleoni háborúk idején is a nagyhatalmak közti összecsapások színtere volt. Ekkor zajlott le az a mára már jórészt elfeledett tengeri csata, mely ugyan méreteit tekintve messze elmaradt a nagy flottaütközetektől, de jelentősége mégis túlmutatott néhány kis fregatt összecsapásán. Ráadásul különlegessé tette az ütközetet, hogy a francia parancsnok Nelson trafalgári taktikáját próbálta alkalmazni benne.

01.jpg

1803 februárjában véget ért a rövid életű amiensi béke, s kiújultak a harcok Anglia és Franciaország között. Az angol flotta ezúttal is gyorsan blokád alá vette a francia kikötőket, s miután a trafalgari csata, és az ezt követő kisebb ütközetek nyilvánvalóvá tették a brit tengeri hatalom megkérdőjelezhetetlenségét, a blokád hálója átszakíthatatlannak tűnt. Napóleon azonban elhatározta, megfizet az angoloknak, méghozzá egyszerűen csak úgy, hogy saját fegyverüket fordítja szembe velük. Ha britek blokád alá vonják a franciákat, ő ugyanezt teszi az angolokkal, csak éppen nem a tenger, hanem a szárazföld felől. 1806 november 21-én a francia császár kihirdette a kontinentális zárat, azaz kereskedelmi bojkottot minden angol, illetve angol gyarmatról származó termékre. Minden megszállt, vagy francia befolyás alatt álló állam, tehát gyakorlatilag egész Európa, csatlakozott a bojkotthoz. Más választásuk nem is nagyon lehetett. Miután Portugália 1807-ben megtagadta a kontinentális zárhoz való csatlakozást, a franciák lerohanták, és elfoglalták az országot. Ezek után nem akadt több nyílt ellenzője a blokádnak.

A történészek utólag hajlamosak bagatellizálni a kontinentális zár hatását, pedig jókora károkat okozott az angol gazdaságnak, bár arra nem volt képes, hogy alapjaiban rendítse meg azt. Nem csak az gyengítette a bojkottot, hogy a vonakodó szövetségesek ahol csak lehetett, igyekeztek kibújni annak betartása alól, hanem az is, hogy a franciák képtelenek voltak ellenőrzésük alatt tartani Európa minden tengerpartját. Ahogy várható volt, az angol árukkal való legális kereskedelem betiltása természetszerűleg vonta magával az illegális kereskedelem, azaz a csempészet addig soha nem látott felvirágzását. A hosszú és tagolt európai tengerpart minden kis szigete és minden öble egy-egy csempészbanda búvóhelye lehetett. Az angolok természetesen ahol csak tudták, segítették és támogatták a csempészeket.

Az Adriai-tengeren a briteknek komoly gondjaik voltak. Az Adria teljes nyugati területe a Napóleon vazallusainak számító nápolyi, és itáliai királysághoz tartozott, melyeket Napóleon sógora, a nápolyi királynak kinevezett Joachim Murat irányított. A keleti partokon az 1809-es schönnbrunni béke után Ausztria elvesztette minden területét, itt a közvetlen francia irányítás alatt álló Illír Tartomány gyakorolta a hatalmat. Délebbre, a mai Albánia tengerpartján a semleges oszmán birodalom volt az úr, az Adria bejáratát őrző Korfu szigetét pedig ekkoriban az éppen franciabarát oroszok tartották megszállva. Így aztán gyakorlatilag a teljes adriai tengerpart francia ellenőrzés alatt állt. Hogy legyen egy saját támaszpontjuk is a térségben, a britek 1806-ban egy rajtaütéssel elfoglalták az 1802 óta francia megszállás alatt álló Lissa szigetét. A szigetet az angolok nemcsak maguk használták, azt „nagylelkűen" a csempészbandák rendelkezésére is bocsátották. A csempészek és kalózok számára Lissa ideális támaszpont volt, és rövidesen valóságos kalózköztársaság alakult ki a szigeten, amely ekkor élte virágkorát. A sziget lakossága négy év alatt 4000-ről 14.000 főre növekedett. A britek által Port St. George-nak nevezett kikötőből csempész és kalózhajók tucatjai indultak naponta útnak az olasz és dalmát partok felé.

Lissa és környezete, egy XIX. század végi térképen.

Lissa és környezete, egy XIX. század végi térképen.

 

Az egyre rosszabb adriai helyzet végül cselekvésre késztette a császárt is, akinek nagy tervei voltak a térségben. Az 1807-es tilsiti békében a franciák kötelezték magukat, hogy támogatni fogják az oroszokat a török birodalom elleni háborújukban. Miután a Földközi-tengeren az angol flotta volt az úr, a francia csapatok csak az Illír Tartományon keresztül tudtak volna támadást indítani a török területek ellen. Ehhez viszont szükség lett volna legalább az Adria feletti uralom megszerzésére, hogy biztosítani tudják az előrenyomuló csapatok tengerpart felőli szárnyát a brit támadásokkal szemben, illetve hogy a tengeren is tudják szállítani az utánpótlásukat.

Miután az itáliai vazallusállamok ebben az ügyben is tehetetlennek bizonyultak – mint minden másban is –, Napóleon elhatározta, hogy a francia flotta néhány sikeres kapitányának egyikét küldi az Adriára, hogy rendet tegyen ott. A császár választása végül a 37 éves Bernard Dubourdieau-re esett, akit Commodore rangban nevezett ki az adriai francia kötelék élére.

Dubourdieau 19 évesen lépett át a kereskedelmi flottától a haditengerészethez, ahol kormányosként kezdte pályafutását. Végig a tengeri harcok sűrűjében tevékenykedett, háromszor is angol fogságba esett, ahonnan kétszer fogolycsere útján szabadult, egyszer pedig sikerült megszöknie. 1804 májusában Saint Pierre szigetének kikötőparancsnokaként sikerült visszavernie a sziget elleni angol támadást. A Penelope fregatt parancsnokaként tucatnyi angol teherhajót fogott el, és 1809 februárjában egy éjszakai támadással lerohanta és elfoglalta a Proserpine fregattot is. Győzelmeiért sorhajókapitánnyá léptették elő, és megkapta a Becsületrendet is. A Dubourdieau-nak címzett császári parancs most Lissa visszafoglalását, az angolok Adrián állomásozó tengeri erőinek legyőzését, és a csempészek elűzését tűzte ki célul.

A parancsot persze könnyű volt kiadni, teljesíteni viszont annál nehezebb. Az angolok az adriai térségben mindig állomásoztattak legalább egy sorhajót, az adott időszakban éppen a 74 ágyús Montagut, amivel a franciák három-négy fregattja nem volt egy súlycsoportban. Magát a szigetet az angolok nem erősítették meg különösebben, mivel úgy gondolták, hajóik tűzereje elegendő védelmet biztosít Lissának. Sem partvédő ágyúk, sem reguláris brit csapatok nem tartózkodtak a szigeten, melyen a tényleges uralmat a csempészmaffia gyakorolta, akikkel a britek baráti viszonyt tartottak fent, noha azok működése sokszor az ő érdekeiket is keresztezte.

Dubourdieau 1810 nyarán érkezett meg Anconába, ahol nemcsak a fenti nehézségekkel szembesülhetett, hanem olasz szövetségesei tehetetlenkedésével is. Murat, a nápolyi király, a Lissa ellen tervezett invázióhoz ezer katonát ígért, ami ígéret is maradt. A szerencse azonban rövidesen Dubourdieau mellé szegődött. Egy Leukas elleni támadás során a Montagu kormányszerkezete olyan súlyosan megsérült, hogy a hajó kénytelen volt visszatérni Máltára nagyjavításra, Lissa védelmére így csak néhány fregatt maradt hátra. A francia parancsnok úgy döntött, kihasználja a lehetőséget, még úgy is, hogy továbbra sem volt képes szárazföldi csapatokat szerezni a megszálláshoz. Október elejére Dubourdieau összegyűjtötte a rendelkezésére álló hajókat, és a szerencsében bízva 1810 október ötödikén szedett-vedett kis flottájával kivitorlázott a kikötőből.

Bernard Dubourdieu.

Bernard Dubourdieu.

 

Dubourdieau kötelékéhez tartozott három 40 ágyús fregatt, a Favorite (a zászlóshajó), az Uranie, és az olasz Corona, valamint két 32 ágyús olasz fregatt, a Bellona és a Carolina, két 16 ágyús korvett, a Jena és a Mercure, valamint három kisebb vitorlás. (Olaszország persze ekkor még nem létezett, a szövegben olaszként jelölt hajók ténylegesen velenceiek voltak, mely ekkor az úgynevezett Itáliai Királysághoz tartozott.) A francia parancsnoknak a chiozzoi kaszárnyából még száz olasz katonát is sikerült az utolsó pillanatban előkerítenie, bár szinte erőszakkal kellett őket a hajókra cipelni. Dubourdieau abban bízott, sikerül meglepnie az angolokat, és hajóikat a kikötőben, horgonyon állva találja.

A Lissán állomásozó angol erők parancsnoka a 30 éves William Hoste volt, aki tulajdonképpen kényszerből állt be a flottához, miután vidéki lelkész apja elverte a fiú taníttatására félretett pénzt. Így végül a szomszédos faluban élő Horatio Nelsont, az Agamemnon sorhajó kapitányát kérték meg, vigye magával az akkor 13 éves fiút a tengerre. Hoste rövidesen Nelson egyik kedvence lett, s későbbi hajóira is magával vitte buzgó tanítványát, aki részt vett a St. Vincent foki, és az aboukiri csatákban is. Hoste 19 évesen már önálló hajóparancsnok, előbb kisebb hadihajókon, majd 1805-től a 32 ágyús Amphion fregatton. Szinte végig a Földközi-tengeren tevékenykedett, ahol főleg a francia kézen levő kikötők elleni rajtaütésekkel szerzett magának hírnevet, és jelentős hadizsákmányt. 1809-ben vezényelték az Adriára, hogy zavarja az ellenséges hajóforgalmat, és támogassa a francia kontinentális zár kárára dolgozó csempészeket.

Hoste hajói állandó járőrtevékenységet folytattak, és már a kifutást követő napon, október hatodikán felfedezték a francia köteléket. Hoste kiváló képességű parancsnok volt, azonban most csak két fregattja volt vele, zászlóshajója, az Amphion – Hoste ragaszkodott a Nelsontól kapott fregatthoz, pedig arra ekkor már ráfért volna egy generáljavítás –, és az Active, így nem tehetett mást, igyekezett minél távolabbról figyelni a túlerőben levő francia flotta mozgását. Dubourdieau először üldözőbe vette a két angol fregattot, azok azonban kitértek a harc elől. A franciák ekkor visszafordultak Ancona felé. Hoste nem követte őket, hanem visszatért Lissára. Október kilencedikén ott csatlakozott hozzá a 32 ágyús Cerberus fregatt, és a 18 ágyús Acorn szlúp. Így megerősödve, és a harci vágytól némileg elvakulva, az angol kötelék Ancona felé indult, abban a hitben, hogy a franciák visszatértek a kikötőbe. A széllel szemben cirkálva napokig tartott, mire elérték Anconát, a kikötőt azonban üresen találták. Az angolok azonnal megfordultak, és száguldottak vissza Lissára, de a franciáknak nyomát sem lelték. Ekkor Hoste Korfu felé indult, abban a hitben, a francia kötelék nyilván oda tart.

Mindeközben Dubourdieau észrevétlenül meghúzódott az angolok háta mögött, és a számára kedvező szélben békésen keringett a Sebenico környéki szigetek körül, várva, hogy szabaddá váljon az út Lissa felé. Október 21-én a kora reggeli órákban megközelítette a szigetet, és miután megbizonyosodott róla, hogy egyetlen angol hajó sincs a közelben, támadásba lendült három fregattjával, a Favorite-al, a Corona-val, és a Bellonával.Az Amphion modellje.

Az Amphion modellje.

 

Dubourdieau egy percet sem vesztegetett, rövid ágyúzás után partra tette kicsiny csapatát, s rögtön nekiláttak a raktárak lerombolásának, és a kikötőben talált, több tucat csempész és kalózbárka felgyújtásának. A nagyobb és értékesebb hajókra a franciák zsákmánylegénységet tettek, és Anconába vitték őket. A sziget lakói kiürítették a kikötőt, és a hegyekbe vonultak vissza.

Dubourdieau lehetőségei azonban a hajóágyúk lőtávolságán kívül véget értek. A szigetet védő milícia szervezetlen és képzetlen volt ugyan, ám többszörös túlerőben voltak a francia–olasz csapatokkal szemben. A szigetlakók közül sokan lőfegyverekkel is rendelkeztek, s hamarosan muskétagolyók kezdtek el süvíteni az olasz katonák feje körül. A sziget teljes megszállása nyilvánvalóan túl nagy falat lett volna Dubourdieau számára, így a vállalkozás megmaradt afféle jól sikerült kommandós akciónak. Miután a pusztítással végeztek, a csapatok ismét hajóra szálltak, és a kötelék elhagyta Lissát, hogy a gazdag zsákmánnyal együtt visszatérjen Anconába.

Eközben az angolok körbe-körbe keringtek az Adrián, el egészen Korfuig, a franciákat keresve. Miután nem találtak semmit, végül újra északi irányba fordultak. Lissa felé közeledve a még mindig égő raktárak és hajók füstje már messziről megvilágosították Hoste előtt, hogy csúnyán felültették. Az angolok nem sokat kérdezősködtek a szigeten, hanem azonnal Dubourdieau után eredtek. Ekkor azonban már rég késő volt. A franciák zavartalanul futottak be Anconába, a zsákmányolt hajókkal együtt.

A franciák olyan hiányt szenvedtek tengeri hősökben, hogy még Dubourdieau szerény sikere is nagy ünneplést váltott ki Franciaországban. Sorra érkeztek Anconába a gratulációk, köztük Napóleoné, Dubourdieaut pedig 1811 február 24-én ellentengernaggyá léptették elő.

Az angolok számára az első menet nyilvánvaló kudarcot hozott, és a folytatás sem volt sokkal jobb. Az októberi fiaskó után rögtön blokád alá vették Anconát, azonban a blokád meglehetősen hézagosnak bizonyult, különösen azután, hogy novemberben az Amphion és a Volage összeütköztek, s mindkét hajó olyan súlyosan megsérült, hogy javításra Máltára kellett őket vontatni. A britek szerencséjére azonban a Montagu időközben visszatért az Adriára, így Dubourdieau nem tudta kihasználni az alkalmat. Az év végére a franciák is erősítést kaptak, befutott Velencéből két 40 ágyús fregatt, a Danae és a Flore, melyek az angol blokádot könnyedén kijátszva, minden gond nélkül érkeztek meg Anconába.

1811 januárjának végén a Montagut visszarendelték Angliába, méghozzá meglepő módon úgy, hogy nem gondoskodtak a pótlásáról. A franciák ráadásul úgy tudták, még az Amphion sem tért vissza a javításról, Anconából nézve tehát úgy látszott, a körülmények kedvezőek egy újabb lissai vállalkozáshoz. Váratlanul még 500 francia és olasz katonát is sikerült előkeríteni a partraszálláshoz. Dubourdieau ezúttal sem sokat teketóriázott. Miután befejezte hajói felkészítését, 1811 március 11-én kivezényelte flottáját a nyílt tengerre, azzal a céllal, hogy visszafoglalja a franciáknak a kis szigetet, s ezzel ellenőrzése alá vonja az Adriát.

A Penelope fregatt, Dubourdieu korábbi hajója.

A Penelope fregatt, Dubourdieu korábbi hajója.

 

A francia–olasz köteléket három 40 ágyús francia fregatt, a Favorite, a Danae, és a Flore, továbbá három olasz – vagyis velencei – fregatt, a 40 ágyús Corona, valamint a 32 ágyús Bellona és Carolina alkotta. A flottához tartozott még a 16 ágyús Mercure korvett, a szintén 16 ágyús Principessa de Augusta brigg, egy 6 ágyús schebek, és két ágyúnaszád is. A hajók fedélzetén összesen mintegy 2.600 ember tartózkodott, köztük 500 katona, akik a leendő lissai helyőrséget alkották volna.

Az angolok már várták, hogy a franciák újból megpróbálkoznak a sziget elleni támadással. A korábbi történésekből okulva ezúttal nem kóboroltak el messzire, hanem erőiket koncentrálva Lissa közelében várakoztak. Hoste kicsiny flottájához tartozott a 32 ágyús Amphion és Cerberus, illetve a 38 ágyús Active fregatt, valamint a 22 ágyús Volage korvett. Az ágyúk számában meglevő francia fölény még akkor is jelentős, ha figyelembe vesszük, hogy a kisebb hajók nem vettek részt a csatában. Azonban az angoloknak ezúttal is jelentős minőségi fölényük volt, különösen az emberanyag tekintetében. Tüzéreik jobban céloztak, és gyorsabban lőttek, mint a franciák, matrózaik képzettebbek és gyakorlottabbak voltak. A fregattok fiatal kapitányai pedig az innen-onnan összeszedett francia–olasz kötelékkel ellentétben összeszokott csapatot alkottak, mivel az 1810 júniusi, Trieszt elleni támadás óta együtt tevékenykedtek, ráadásul fiatal koruk ellenére valamennyien komoly harci tapasztalatokkal rendelkeztek. És mint utóbb kiderült, döntő fontosságú előny volt, hogy az angolok jobban ismerték a lissai parti vizeket.

1811 március 13-án hajnali három órakor a szigettől mintegy két mérföldre északra cirkáló Active idegen hajók közeledését észlelte északnyugati irányból. A hajó kapitánya, James Gordon azonnal megfordult, hogy tájékoztassa az angol kötelékparancsnokot, aki rögtön szembefordult a közeledő franciákkal. Ahogy kicsit kivilágosodott, már a sziget északi partjáról is látni lehetett a közeledő ellenséget. A franciák nem tudták pontosan, milyen erős ellenféllel állnak szemben, az elszánt francia parancsnok azonban ezúttal is habozás nélkül támadásba lendült.

Valójában Dubourdieau-nak nem is volt rá semmi oka, hogy kitérjen a harc elől. Flottája mintegy kétszeres túlerőben volt, és az újdonsült tengernagy el volt szánva, hogy döntésre viszi a dolgot. Hat óra körül két oszlopba rendezte flottáját. A jobb oldali oszlopot Dubourdieau vezette a Favorite-al, mögötte haladt a Flore, aztán a Bellona, és végül az oszlop végén a Mercure. A bal oldali oszlop élén a Danae haladt, mögötte vitorlázott a Corona, és a Carolina. A bal oszlop mögött haladtak a kisebb hajók is, köztük a szárazföldi csapatokat szállító ágyúnaszádok, melyek azonban a csata kimenetelébe nem szólhattak bele. A francia hadirend tehát valóban Nelson trafalgári csatarendjének másolata volt, s nem véletlenül nevezik néha a történészek ezt az ütközetet "kis Trafalgárnak". (Bár a végeredmény ismeretében találóbb volna a „fordított Trafalgár” elnevezés.)Az ütközet első fázisa.

Az ütközet első fázisa.

 

Az angol hajók felzárkóztak, és hézagmentes csatasorba fejlődtek fel. A köteléket olyan szorosra zárták, hogy az egyes hajókat csak néhány méter választotta el egymástól. Az angol csatasorban nem volt olyan hézag, ahol a harcrenden át lehetett volna vágni, és széttördelni azt, pedig a francia ellentengernagynak nyilvánvalóan ez volt a szándéka.

A britek, a szembe szélben cikk-cakkolva, szintén az ellenség felé tartottak, majd amikor a két flotta már megközelítette egymást, délnyugatra fordultak, Lissa északkeleti partja felé. A gyenge szélben a hajók csak lassan, alig három csomós sebességgel haladtak, így aztán már majdnem kilenc óra volt, mire lőtávolságra közelítették meg egymást. Mielőtt azonban az angolok tüzet nyitottak volna, Hoste leadott még egy utolsó, híressé vált jelzést: "Remember Nelson!", azaz: "Emlékezzetek Nelsonra!" A hatás rendkívül lelkesítő volt. Phipps Hornby, a Volage kapitánya írta később: „Ezer éljenzés tört fel minden torokból. Soha, amíg élek, nem fogok még egyszer ilyen lelkesítő, és dicsőséges pillanatot látni! "

Az angoloknak megvolt az okuk az örömre, Dubourdieau Trafalgar terve ugyanis már az első lövések leadása előtt csődöt mondott. Először is a gyenge szélben hiába feszített ki hajóira minden négyzet-centiméternyi vásznat, mégis keserves lassan, alig háromcsomós sebességgel tudtak csak előre haladni. A hajókból így hiányzott az a lendület, ami szükséges lett volna a szorosra zárt angol vonal áttöréséhez. A francia parancsnok alighanem abban bízott, hogy a Lissa parti sziklái felé közeledő angolok kénytelenek lesznek megfordulni, s fordulás közben aztán már könnyen megbonthatja vonalukat, hajó hajó elleni párbajokra kényszerítve őket, ahol érvényesítheti flottája túlerejét. Az angolok azonban nem fordultak ki, hanem haladtak tovább, egyenesen neki a Lissát övező sziklazátonyoknak.

A legsúlyosabb, utóbb végzetesnek bizonyuló hibát azonban akkor követte el a francia ellentengernagy, amikor nem zárkóztatta fel a hajóit, az oszlop többi fregattja ugyanis messze lemaradt a Favorite mögött. A harci lázban égő Dubourdieau így lényegében egyedül rontott neki az egész angol köteléknek. Nyilván az volt a szándéka, hogy vagy áttörje az angol vonalat az Amphion mögött, vagy pedig orral nekimenjen a brit zászlóshajónak, és így állítsa meg az ellenséges köteléket. A francia zászlóshajó azonban a gyenge szélben csak lassan volt képes ellenfelét megközelíteni, így hosszú ideig remek célpontot nyújtott a brit tüzéreknek, méghozzá úgy, hogy orral az ellenség felé fordulva maga nem volt képes válaszolni az angol ágyúk lövéseire.08.jpg

 

8 óra 45 perckor az Amphion és az Active leadta az első sortüzet a közeledő Favorite-ra. A hatás döbbenetes volt. Dubourdieau ugyanis nem tudott arról, hogy az angol fregattokat felszerelték néhány 24-32 fontos karronáddal is. Ezek a rövidcsövű lövegek csak kis lőtávolságon voltak hatásosak, ott azonban mindent elsöpörtek. Lövedékeik átütötték a francia hajó palánkjait, és hosszában végigsöpörték a fedélzeteit.

És volt még egy fegyver az Amphionon, amiről a franciák nem tudtak. Egy 5,5 hüvelykes, forgatható tarackot szereltek fel a hajó tatfedélzetére, amit most 750 muskétagolyóval töltöttek meg, és végigkartácsolták vele a Favorite fedélzetét, szabályos vérfürdőt rendezve a francia hajón. Ekkor esett el Antoine Francois Zavier La Malle La Meilleire kapitány, a Favorite parancsnoka is. Az angolok valószínűleg látták La Meilleire elestét, és azt hitték, a kapitányi ruhában levő alak Dubourdieau volt. Feltehetően ezért olvasható az angol írásokban az, hogy Dubourdieau már az első lövések egyikétől elesett.

Dubourdieau azonban ekkor még élt, és nyilván látta, hogy kutyaszorítóba került. A rohamot nem folytathatta, mivel kiszámíthatta, ha sikerülne is elérnie az angol hajót, mire odaér, nem marad épkézláb embere a fedélzeten. Balra nyilván nem fordulhatott, hiszen mellette elhaladva az angol vonal összes hajója végiglőtte volna, ráadásul ezzel keresztbe fordult volna saját, közeledő hajói előtt. Ha jobbra fordul, és párhuzamosan haladva az Amphionnal tűzpárbajt folytat vele, akkor viszont tat felől kiteszi magát az Active támadásának. A bal oldali oszlop hajói ekkor már harcban álltak az angol vonal két hátsó hajójával, Dubourdieau oszlopának többi hajója azonban még mindig olyan messze volt, hogy az angolok két első fregattja nyugodtan koncentrálhatta tüzét a francia zászlóshajóra.

Így aztán Dubourdieau kockázatos lépésre szánta el magát. Jobbra fordult, de nem haladt párhuzamosan az Amphionnal, hanem megpróbálta megelőzni azt, hogy átvágjon előtte. Merész döntés volt, hiszen a lissai parti sziklák ekkor már alig 250 méterre voltak a hajóktól. Az angolok azonban látszólag olyan nyugodtan hajóztak a sziklák felé, hogy Dubourdieau azt hihette, még van előtte elég tér ahhoz, hogy végrehajtsa a manővert. Tévedett. Az Amphiont még sikerült megelőzni, ám amikor éppen keresztbe akartak fordulni előtte, a Favorite hirtelen erősen megrázkódott. A hajó felfutott az egyik partmenti sziklazátonyra, és mozdíthatatlanul megült azon. A hajótest több helyen léket kapott, és súlyosan megrongálódott az árbócozat is.A Cerberus vonalrajza.

A Cerberus vonalrajza.

 

Most már Hoste-nak is fordulnia kellett dél felé, hacsak nem akarta zátonyra vinni a flottáját. Egyidejű fordulót vezényelt hajóinak, és miközben kanyarodtak, az Amphion egy pusztító oldalsortüzet zúdított a zátonyon ülő francia hajóra. Gordon kapitány sem tudott ellenállni a kísértésnek, és nem a zászlóshajóval együtt, hanem mögötte fordult, s így az Active is megsorozta a Favorite-ot. Ez a manőver viszont azzal járt, hogy az addig zárt angol vonalban az Active és a Cerberus között nagy rés nyílt.

Ezek a Favorite-ra leadott utolsó lövések végeztek Dubourdieau-vel is. A francia tengernagy nem az angol ágyúgolyóktól esett el, hanem egy a fahajók legénységére még nagyobb veszélyt jelentő ellenség végzett vele, a becsapódó lövedékek által a hajótestből kiszakított, és nagy sebességgel szétrepülő faszilánkok. Ezek sebesítették meg olyan súlyosan, hogy már arra sem maradt idő, hogy levigyék a kötözőhelyre, ott a fedélzeten pillanatok alatt elvérzett. Vele a francia–olasz kötelék elvesztette egyetlen, valamirevaló parancsnokát.

Örök talány, ha életben marad, és sikerül egy másik hajóra átszállnia, Dubourdieau még győzelemre tudta e volna vezetni flottáját. A lehetőség legalábbis meglett volna erre, hiszen egyrészt a franciák még a Favorite elvesztése után is jelentős túlerőben voltak, másrészt pedig a biztató kezdet után a hadiszerencse nemsokára elpártolt az angoloktól. A fordulómanőver után az angol vonal – Gordon szabálytalan fordulása miatt – két részre szakadt, és ez a két rész a küzdelem hevében elsodródott egymástól.

A forduló angol hajók a tatjukat mutatták a közeledő ellenségnek. A Favorite-ot követő francia fregattok még mindig nem voltak hatásos lőtávolságban, a másik oszlop hajói viszont igen, és ki is használták a kiváló lehetőséget, hogy sebezhető tatjuk felől sorozzák meg az angol fregattokat. A Danae egyik szerencsés oldalsortüze rövidesen szétzúzta a Cerberus kormányszerkezetét. A kormányozhatatlan angol hajó így gyakorlatilag kiesett a harcból, igen nehéz helyzetbe hozva ezzel a Volage-ot. A 22 ágyús kis angol korvett ugyanis most egyedül nézett szembe két 40 ágyús fregattal.

Csak kettővel, mert a harmadik fregatt, a Carolina, úgy vett részt a csatában, mintha ott sem lett volna. Részben társai is akadályozták a tüzelésben, de a hajó parancsnoka, Giovanni Palicuccia kapitány is úgy vélhette, az óvatosság fél egészség, s mindvégig igyekezett minél messzebbről szemlélni a harcot. Néha-néha nagy távolságról megeresztett egy sortüzet, de lövedékei vagy célt tévesztettek, vagy el sem értek az angol hajókig.Az Active, egy korabeli vízfestményen.

Az Active, egy korabeli vízfestményen.

 

Az itt kialakuló helyzetet látva Gordon kapitány az Active-al kivált az Amphion mögül, és a Volage segítségére indult, ami miatt viszont rövidesen az Amphion került nehéz helyzetbe. Időközben ugyanis végre befutott a Flore és a Bellona is, s tat felől támadva láthatólag azon igyekeztek, hogy harapófogóba fogják az Amphiont. Ezt elkerülendő, Hoste délkeletnek, majd keletnek fordult. Jean Alexandre Peredier kapitány a Flore-al nagy ívben fordult utána, s igyekezett a tat felől tüzelési helyzetbe kerülni. A két fregatt egyik sortüzet a másik után zúdította az angol hajóra, s tüzéreik olyan gyorsan tüzeltek, ahogy csak bírtak, de az angol tüzérek itt is megmutatták, hogy ők szakmájuk legjobbjai, s minden egyes sortűzre kettővel feleltek.

Hoste végül feladta a kelet felé való menekülést, s hirtelen keresztbe fordult a Flore orra előtt. Az angolok balról, az orr rész felől egy jól irányzott oldalsortűzzel végigsöpörték a Flore fedélzetét, csaknem ugyanolyan pusztító hatással, mint korábban a Favorite esetében. A Flore árbocai megrongálódtak, Peredier kapitány pedig olyan súlyosan megsebesült, hogy le kellett vinni a fedélzetről. A Flore átmenetileg mozgásképtelenné vált, az angolok azonban nem tudtak végezni a meggyengült ellenféllel, mert közben a Bellona tat felől tökéletes lőhelyzetbe került. Kitérni már nem tudtak, így hogy mérsékeljék az elkerülhetetlen csapás súlyosságát, az angol hajón a tisztek és a legénység igyekezett fedezékbe kerülni, és meghúzni magukat az ágyúk mögött. A Bellona sortüze rövidesen valóban eldördült, de szinte semmilyen kárt nem okozott az Amphionban. Egyesek szerint azért, mert attól való félelmükben, hogy eltalálják az angol hajó mellett álló Flore-t is, a sortűzben nem vett részt minden ágyú, de én valószínűbbnek tartom azt a véleményt, miszerint az olasz tüzérek ezúttal is csak ugyanolyan pocsékul céloztak, mint 55 évvel később. Az Amphionnak így sikerült kifordulnia a Flore mellől, s jobb oldalát fordítania a Bellona felé, hogy viszonozza az ágyútüzet. A bal oldali lövegek továbbra is a Flore-t lőtték.

Az angol vonal túlsó végén eközben válságos helyzet alakult ki. A mozgásképtelen Cerberust a Corona tartotta tűz alatt, a Danae pedig a kis Volage-al került szembe. A francia fregatt, túlerejében bízva, először megpróbálta lerohanni az angol hajót, a Volage orrában elhelyezett 32 fontos karronádok azonban hamar más belátásra bírták Eugene Sebastien Camille Villon kapitányt, a Danae parancsnokát. A franciák a közelharc helyett inkább visszahúzódtak biztonságosabb távolságra, a karronádok hatásos lőtávolságán kívülre, s 18 fontos ágyúikkal innen verették a Volage-ot. Rövidesen szinte teljesen harcképtelenné tették az angol korvettet, s végül már csak annak egyik tatfedélzeti 6 fontos lövege tüzelt az ellenségre. A francia–olasz hajók nyerő helyzetbe kerültek. A szinte teljesen harcképtelen Volage, és a kormányozhatatlan Cerberus már nem szólhatott bele a csata kimenetelébe, a közeledő Active-al szemben pedig még a láthatóan semlegességre törekvő Carolina nélkül is túlerőben voltak.11.jpg

Ekkor azonban váratlan, és érthetetlen dolog történt. A győzelem küszöbén álló három fregatt hirtelen északkeletnek fordult, s minden vitorlájukat felvonva menekülni kezdtek Lessina (Hvar) felé! Bizarr látvány lehetett, ahogy a magányos Active elszántan üldözi a három fregattot, melyek közül kettő külön-külön is erősebb volt nála…(Egyesek azzal próbálják magyarázni a három fregatt érthetetlen viselkedését, hogy azok sorhajónak nézték a közeledő angol fregattot. Ilyen távolságról azonban még távcső nélkül is nehéz lett volna összetéveszteni egy fregattot egy sorhajóval.)

Eközben az Amphion továbbra is harcban állt ellenfeleivel. Az angolok most újra a Flore-ra koncentrálták tüzüket, s ügyes manőverezéssel igyekeztek a Bellonával szemben pajzsként használni a francia hajót. Afféle kergetőzés alakult ki a mozgásképtelen Flore körül, mely végül 11 óra tájékában bevonta zászlaját. Hoste-nak azonban nem sok ideje maradt, hogy örvendezzen sikerének. A Bellona tüzelése egyre több kárt okozott a brit hajóban, és még a 16 ágyús Mercure brigg is elég közel merészkedett ahhoz, hogy tűz alá vegye az angol fregattot.

A Mercure-t az Amphion 18 fontos ágyúinak néhány jól célzott lövése hamar elkergette, a Bellona azonban az olaszoktól szokatlan elszántsággal folytatta tovább a közelharcot. A két hajó tűzpárbaja közben azonban egy váratlan esemény történt. Néhány 18 fontos lövedék, amely az angolok szerint a Bellonáról érkezett, a Flore közelében csapódott be. A francia fregatton viszont úgy látták, hogy az Amphionról lőttek rájuk. A felbőszült legénység zúgolódni kezdett, majd egy tiszt letépte, és a tengerbe hajította a megadást jelző fehér zászlót, érvénytelennek nyilvánítva ezzel a kapitulációt.

Miután a Bellonával vívott harc teljesen lekötötte az angolokat, akik éppen ezért zsákmánylegénységet sem tudtak küldeni a Flore-ra, a franciákat senki sem akadályozhatta meg abban, hogy amennyire lehetett, gyorsan rendbe szedjék a megtépázott hajót, s mialatt az Amphion és a Bellona az utolsó csapásokat mérték egymásra, felhúzzák a vitorlákat, és kelet felé eltávolodjanak a küzdő felektől. Dél körül a Bellona, melyen a parancsnok, Giuseppe Duodo kapitány is elesett a küzdelemben, végül bevonta zászlaját. A haldokló Duodo utolsó erejével még elrendelte, robbantsák fel a hajót, hogy ne kerülhessen az angolok kezére, parancsát azonban tisztjei nem hajtották végre, és ellenállás nélkül átadták a fregattot a csónakokon érkező angol zsákmánylegénységnek.

Eddigre a menekülő Flore már az Amphion ágyúinak lőtávolságán kívülre került. Elhaladt a sérült Cerberus és Volage mellett is, melyeken viszont azt hitték, a hajó már angol kézen van, és a menekülő ellenséget üldöző Active-ot követi, így nem lőttek rá. Az Amphion pedig olyan súlyosan megrongálódott, hogy legénysége nem is gondolhatott a menekülő fregatt üldözésére.

Eközben a sérült Corona egyre jobban lemaradt a Carolina és a Danae mögött, s fél kettő körül az Active utolérte az olasz fregattot, úgyszólván az utolsó pillanatban, mielőtt még az beért volna a lessinai parti ütegek védelme alá. Nicolo Paschaligo kapitány igazából azonban nem annyira a parti ütegek, mint inkább a Danae segítségében reménykedett, Villon kapitány azonban úgy döntött, nem veszi észre, mi történik a hajója mögött, és makacsul tartotta az irányt Lessina felé.Az ütközet helyszíne.

Az ütközet helyszíne.

 

Természetesen nem segített a Carolina sem, mely a harcban az utolsó, a futásban viszont az első volt, és éppen ekkor ért be a lessinai kikötőbe. A Flore az Active mögött haladt, de ő valóban nem volt olyan állapotban, hogy segíteni tudott volna a Coronának. A küzdő feleket nagy ívben kikerülve a súlyosan sérült hajó még éppen be tudott futni a kikötőbe, de alighogy megérkezett, ledőlt a fő és a tatárboca. A magára hagyott Corona egyórás közelharc után végül megadta magát. Fél háromkor Paschaligo kapitány bevonta a hajó zászlaját, és a fedélzetére engedte az Active-ról érkező zsákmánylegénységet.

Miközben az Active tengerészei azt figyelték, hogyan szállja meg a zsákmánylegénység a Coronát, az ellenkező irányból, Lissa felől, egy nagy, fekete füstoszlopot láttak felemelkedni. A zátonyra futott Favorite utolsó pillanatainak lehettek szemtanúi.

A francia fregatt szilárdan megült a sziklazátonyon. Testén lyukak tátongtak, árbocai súlyosan megrongálódtak, fedélzetén mindenhol halottak és sebesültek hevertek. A hajó valamennyi tisztje elesett, vagy súlyosan megsebesült. Az altisztek vezetésével a legénység mindent elkövetett, hogy valahogy levergődjenek a zátonyról, és csatlakozzanak a flottához, de minden erőfeszítés hiábavaló volt. Az irányítást végül Alexander Gifflenga ezredes, a Lissa megszállására vezényelt szárazföldi csapatok parancsnoka vette át. Látva a csata kimenetelét, megparancsolta, hogy a legénység szálljon partra, a hajót pedig gyújtsák fel, hogy ne kerülhessen az ellenség kezére. A sebesülteket csónakkal szállították ki a szigetre, majd a legénységből utolsóként távozók felgyújtották a hajót. Délután négy óra körül a tűz elérte a lőporraktárakat, s több hatalmas robbanás teljesen megsemmisítette Dubourdieau zászlóshajóját. Az eredetileg a fedélzetén tartózkodó közel 400 tengerész és katona közül csak 230 fő maradt életben, s jutott ki a szigetre.

A csata véget ért, de egy váratlan esemény rövidesen további áldozatokat szedett. Az Active által vontatott Coronán váratlanul tűz tört ki. A szétrepülő szikrák az Active-ot is veszélyeztették, ezért elengedték a vontatókötelet. Az olasz legénység között kitört a pánik, és tömegével ugrottak a vízbe, hogy átússzanak az Active-ra. Eközben az angol zsákmánylegénység elkeseredett küzdelmet folytatott a lángokkal, melyeket végül sikerült megfékezni, de nagy árat fizettek érte. Öt brit tengerész vesztette életét, amikor az égő főárboc rájuk dőlt, és a menekülő olaszok közül is sokan a vízbe fulladtak, mikor megpróbáltak átúszni az angol hajóra.07.jpg

A britek végül összesen 50 halottat és 150 sebesültet vesztettek azon a napon. Hoste maga is a sebesültek között volt, számos zúzódás mellett egy lőtt sebet is kapott a jobb karjába, de a csata végéig nem hagyta el a fedélzetet. A francia–olasz kötelék pontos veszteségét csak megbecsülni lehet, körülbelül 250 halottat, és legalább 500 sebesültet, illetve fogságba esettet írhattak a veszteséglistára.

Az ütközet egyébként rávilágított arra is, Nelson trafalgari taktikája nem igazán célravezető, ha egy jól felkészült, egységes, elszánt ellenféllel szemben próbálják meg azt alkalmazni. Talán a lissai csata tapasztalatai is közrejátszhattak valamennyire abban, hogy a háború után az angol admiralitás újra kötelezővé tette az ütközetekben a csatasor kialakítását.

Miközben a francia–olasz flotta súlyos vereséget szenvedett, kis híján mégis majdnem sikerült elérniük eredeti céljukat, Lissa elfoglalását. A Principessa di Augusta brigg ugyanis leszakadt a köteléktől, s kapitánya úgy gondolta, a már zajló csatába úgysem tud érdemben beavatkozni, ezért a Lodola ágyúnaszáddal együtt inkább az eredeti célpont, a lissai kikötő felé vette az irányt. A hajók megjelenését a helyi vezetők úgy értelmezték, hogy a csata nyilván francia győzelemmel ért véget, és elrendelték a megadást! Csak az Amphion éppen a kikötőben tartózkodó két altisztje vette rá őket hosszas győzködéssel, hogy újra felvonják a zászlót.

Közben Gifflenga is hadrendbe állította épkézláb embereit, és megindult velük a kikötő felé, hogy az eredeti terveknek megfelelően elfoglalja azt. A franciákat ismét az Amphion két altisztje állította meg, akik gyorsan megszervezték a város védelmét, majd követet küldtek a franciákhoz, s közölték Gifflengával, a csatából visszatérő angol hajók legénységének és ágyúinak túlerejével szemben semmi esélyük a győzelemre, viszont kedvező feltételeket kapnak, ha rögtön megadják magukat. Mivel a flotta veresége után a franciák semmilyen támogatásra és utánpótlásra nem számíthattak, Gifflenga rövid gondolkozás után végül elrendelte a megadást. A francia és olasz katonákat és tengerészeket a helyi milícia fegyverezte le. Néhányuknak később sikerült megszökni, és egy zsákmányolt bárkán átvitorlázni Lessinára.

A francia–olasz kötelék többi, kisebb hajója minden nehézség nélkül elmenekült, köszönhetően annak, hogy az angoloknak a csata végére nem maradt ép hajójuk, amellyel üldözőbe vehették volna a szélrózsa minden irányába menekülő kis vitorlásokat. A túlélők többsége később Ragusa (Dubrovnik) kikötőjében gyűlt össze, arra készülve, hogy az utánpótlás megérkezését követően folytatják a hadműveletet, és ismét támadást indítanak Lissa ellen. Az utánpótlást szállító hajót azonban az angolok elsüllyesztették, mire a franciák végleg lemondtak Lissa megszerzéséről, és visszavonultak Anconába.

Sir William Hoste.

Sir William Hoste.

 

Közvetlenül a csata után a britek hivatalosan is megszállták Lissa szigetét. Mintegy ezerfőnyi katonaság szállt partra, a kikötőt pedig komolyan megerősítették. Kormányzónak George Duncan Robertson alezredest nevezték ki. Hogy a tenger felől is biztonságban tudják a szigetet, a 74 ágyús Eagle sorhajót is az Adriára vezényelték.

Mivel az angolok vitathatatlannak érezték, hogy a Flore megadta magát, Hoste egy udvarias levélben arra kérte a Flore parancsnokát, hajóját és kardját adja át az angol haditengerészetnek. A súlyosan sebesült Peredier helyett a Danae kapitánya, Villon válaszolt. Hasonlóan udvarias válaszlevelében azt írta, hogy a Flore zászlaját nem bevonták, hanem ellőtték, egyébként pedig Hoste forduljon kérésével a francia császárhoz. Hoste erről inkább lemondott, és rövidesen visszautazott Angliába, ahol lovaggá ütés, kitüntetés, és a tömegek éljenzése várta. A csatában résztvevő angol hajók kapitányai emlékérmet kaptak a győzelemért – ez kitüntetésnek számított –, és minden elsőtiszt megkapta a kapitányi előléptetését.
Az elfogott Corona Daedalus néven, 38 ágyús fregattként állt angol szolgálatba, a Bellonát pedig Dover néven csapatszállító hajóként használták. (A Corona angol pályafutása egyébként nagyon rövid volt, a fregatt 1813 júliusában Ceylonnál zátonyra futott, és elsüllyedt.)

1811 november 29-én a britek egy másik fregattcsatában is nyilvánvalóvá tették, ki az úr az Adrián. Ezen a napon a James Gordon parancsnoksága alatt álló három fregatt, a 38 ágyús Active, valamint a 32 ágyús Alceste és Unite Pelagosa közelében találkozott a 40 ágyús Pauline és Pomone fregattokkal, valamint a kisebb Persanne korvettel. A csata végén csak a Pauline-nak sikerült elmenekülnie a britek elől. A győzelem Gordon egyik lábába került, de ez nem gátolta a tiszt további előmenetelét, bár a napóleoni háborúk után jobbára már csak szárazföldi beosztásokat kapott. 1869-ben, halála évében, Gordon altengernagy volt az aboukiri csata utolsó, még életben levő veteránja.Az idős James Gordon tengernagy.

Az idős James Gordon tengernagy.

 

Kevésbé szerencsésen alakult William Hoste további pályafutása. Angliába való visszatérése után lovaggá ütötték, majd novemberben megkapta a vadonatúj, 38 ágyús Bacchante fregatt parancsnokságát, és visszavezényelték az Adriára. 1812 nyarán már újra Velence előtt cirkált, majd a déli Adrián, és Korfu környékén hajtott végre kisebb rajtaütéseket ellenséges hajók, illetve kikötők ellen. 1813 július harmadikán Thomas Freemantle ellentengernagy helyetteseként vett részt Fiume megszállásában, 1814-ben pedig Trieszt, Raguza, és Cattaro sikeres ostromában. Közben azonban évekkel korábban szerzett tüdőbaja ismét kiújult, és 1814 májusában vissza kellett térnie Angliába. Hazaérve kénytelen volt megállapítani, hogy távollétében a szolgálata során szerzett vagyonát nagy lábon élő apja szinte teljesen felélte.

Miután átmenetileg felépült betegségéből, és a háború is véget ért, Sir William Hoste megnősült, és 1817 áprilisában elvette Lady Harriet Walpole-t. A jól sikerült házasságból hat gyermek született. 1817 után azonban az állandóan betegeskedő Hoste már nem kapott komolyabb beosztást, élete hátralevő éveit a tuberkulózissal vívott harc töltötte ki. 1828 december hatodikán hunyt el, mindössze 48 éves korában.

A lissai csata véget vetett a francia ambícióknak a térségben, és meghiúsította a törökök elleni támadás tervét. (Amit Napóleon valószínűleg amúgy sem vett komolyan, ami minden bizonnyal egyik legnagyobb tévedése volt.) A vereség ezenkívül egy újabb szeg volt a kontinentális zár koporsójába. Az amúgy is ezer helyen eresztő blokád 1813-ban, Napóleon uralmának hanyatlásával végleg összeomlott.

 

 

Forrás

 

Oliver Warner: Great sea battles; Spring Books, 1968

https://coladores.lima-city.de/lissa.html

https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Lissa_(1811)

 

 

 

40 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://htenger.blog.hu/api/trackback/id/tr2016458514

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

hátramozdító 2021.03.12. 12:24:16

Köszönjük szépen! Ismét remekjó, hiánypótló posztot kaptunk.

hátramozdító 2021.03.12. 16:05:19

Azon spekulálok dolgozás helyett, hogy volt-e alternatívája a csatasornak, vagy Szalamisz óta ez a nyerő, egészen a Korall-tengerig, tartsd együtt a flottád és próbáld meg szétzilálni a konkurenciát. Na de egyszer talán lesz majd stratégiai poszt is.

jkoenig 2021.03.12. 17:35:28

Köszönjük! Várjuk a következőt!

oranje2010 2021.03.12. 18:37:36

Nagyon jó írás! Kis pontosítást azért engedj meg! Murat nápolyi király volt, nem pedig alkirály!

bz249 2021.03.13. 11:20:53

@hátramozdító: a csatasor arra jo, hogy minimalizald a sajat veszteseg kockazat, de ha csak nem kek Andras-keresztes lobogo van az ellenseges hadihajokon nehez donto gyozelmet aratni, mert az ellenseg kifordulhat a harcbol.

Trafalgar azt mutatta meg, hogy gyenge ellenfelet le lehet verni ha sikerul kozelharcra kenyszeriteni.

Szombatitamas 2021.03.13. 15:16:52

@bz249: én úgy tudom, hogy nem a gyenge ellenfél, hanem az új fegyver, a rövid hatótávolságú karronádok megjelenése volt az, ami a csatasor megbontására, és a közelharc vállalására sarkalta a britteket.

savanyújóska 2021.03.13. 15:34:01

@hátramozdító: „volt-e alternatívája a csatasornak”

Kezdetben több harceljárást alkalmaztak, a csatasor csak egy volt ezek közül. A XVIII. században csináltak belőle kizárólagos taktikát, mert ezt találták a legcélravezetőbbnek. Egyes korszakokban persze túlzásba vitték ezt a kizárólagosságot, és a csatasor megbontását egyáltalán engedélyezték.

Flankerr 2021.03.14. 00:40:55

Ez jó volt, szeretem ezeket az írásaid is :)

savanyújóska 2021.03.14. 05:49:51

@oranje2010: Javítottam.

@jancsi_3: Ezeken mindig fennakadok, van ennek valami érthető rendszere?

Nancsibacsi 2021.03.14. 08:42:09

@bz249: A csatasor egyszer volt jó, amikor még meglepő volt, amúgy egy kalap szar mint taktika. Gondolj már bele: vitorlás hajóval mi az a pozíció amit mindenáron el KELL kerülni? T alakzat. Vagyis hogy a hajód tatját vagy orrát mutatod az ellenfél oldalának. A csatasor meg mit csinál? Pontosan ezt.
Kiválóan működik ha:
- van nagy sebesség
- van elég mély víz manőverezni
- az ellenfél igen balfék, nem tud célozni, nem tud megfelelő fegyvert választani sem.
Ha ebből egy nincs meg, akkor meg az van, amit a példa mutat. Pl. ha a sor elején megállítanak 1-2 hajót - amire valljuk be, van esély, hiszen egy rakás hajó fog rájuk puffogtatni, amíg oda nem érnek az áttörési ponthoz -, akkor a csatasor megáll, és átalakul agyaggalambokká.

Túlerő esetén eleve nem tömör golyókkal kell puffogtatni, hanem picit közelebb menni, és láncossal/rudassal szétkapni a vitorlázatot. Nem kell kartács távolságba - ezek messzebbről is használhatóak voltak - igaz nem olyan messziről mint a tömör golyók. Ehhez nem kell jó célzás (sokkal könnyebb eltalálni a vitorlázatot mint a hajótestet, pláne egy árbocot), a dupla tűzerő meg garantálja, hogy az erősebb félnek fog a végére mozgásképes hajója maradni, amivel T-be állhat, és szép komótosan egyesével elsüllyesztheti az összes mozgásképtelen hajót.

Untermensch4 2021.03.14. 10:52:41

@savanyújóska: Van egyfajta rendszer amit az iskolai nyelvtannáci-idomítási órákon tanítanak és a kiejtés szerinti leírás elvén is alapul. Ebből kifolyólag a nem csak egyféle kiejtéssel használatos neveknél (nem is szólva azokról aminek az olvasó számára ismeretlen a kiejtése) ez könnyen önmaga paródiájává válik. A magam részéről a "név+kötőjel+rag" írásmódot tartom a legcélszerűbbnek, abból látszik a nyelvtani szerkezet, a kiejtést meg mindenki intézi saját hatáskörben amikor beszél.

Cymantrene 2021.03.14. 11:42:46

@savanyújóska: valami van, de mindig kicsit változtatják, mint az öltönydivatot, hogy a ráérő jancsikák tényleges teljesítmény helyett (hiányában) ezzel kivagyiskodhassanak.

Cymantrene 2021.03.14. 11:44:45

Az olasz admirálisok mindennapjairól született, sőt még éppen születik egy rajzos opera. Ez az eddigi utolsó jelenet: napirajz.hu/affogato-admiralis-botja-f2_e06_finale/
:-)

Emmett Brown 2021.03.14. 12:05:50

@Cymantrene: az árboc nemrégiben változott hivatalosan is hosszú "ó"-ra például.

Szombatitamas 2021.03.14. 12:13:11

@Nancsibacsi: a hajók legsebezhetőbb pontja a tat és az orr. Ha belegondolsz, a csatasorban a hajók orra és tartja a baráti hajók felé néz, így csak az első és az utolsó hajónak van védtelen része. Így a csatasorban egymást védik a hajók, miközben ezzel a felállással maximalizálható a hajók tűzereje is. Valamint a korabeli technológiával így a legegyszerűbb a kommunikáció is. Nem véletlenül nem volt igazi alternatívája.
Az a vélekedés, hogy az első hajót kilövik, akkor a többi leáll, pedig vicces. Simán ki kerüli a többi hajó, és kész. Három kritériumok írtál, ami szükséges :
1, van elég sebesség : az angolok vitorlás hajói általában lassabban voltak, mint a francia ellenfelei, mégis sikeresen alkalmazták csatasor.
2, van elég mély víz manőverezni, normál kapitány nem viszi a hajóját túl sekélyvízbe, ez taktikától független.
3, béna ellenfél ellen, ez általában a fegyelmezett hadviselés jellemzője, hogy nagyon sikeresek az ellen, aki nem képes tartani az alakzatot

Túlerő esetére pedig leírtad a francia sorhajók fő taktikáját a britek ellen. Egyszer egyszer sikeres lehet, de hosszú távon nem jött be.

bz249 2021.03.14. 12:43:44

@Nancsibacsi: nade a csatasor arrol szol, hogy felalltok egymassal parhuzamosan, aki gyengebb az meg vegen kifordul. Mondjuk mint a Chesapeake obol 1781.

Eppen, hogy a T-keresztezes elkerulese a cel.

David Bowman 2021.03.14. 14:27:49

Hát nekem Visről speciel a Kék Barlang jut eszembe. Meg egy érdekes műszaki mentés, amin 200 l benzin árát kerestem meg.

gigabursch 2021.03.14. 14:40:43

NAgyon jó írás!

Ezt a "Döbörgyőt" hogyan is kéne helyesen kiejteni?

Cymantrene 2021.03.14. 16:25:56

@gigabursch: ha akkor is olyan volt a francia helyesírás, meg persz ő is az irodalmi francia szerint írta (akkor még kb. a fele a népességnek beszélte-írta azt), akkor "düburgyő".
A du előtag az soxor a magyar -i képzőnek felel meg (nő nemben kiírják, hogy "de lá", hímnemben a "de le" rövidül "du"-vé, mer' úgy jobban hangzik...), tehát lehet Burgyői Bernát a Verne Gyula mintájára :-)
Néztem Bourdieu helyeket, van is pár találat, de semmi komoly település, csak kis falvak dűlői. Bordeuax környékén, Bayonneban akadnak ilyen nevűek, a bordói bor újabb fölvirágoztatását is egy Dubourdieunek köszönik többek között, meg van egy 1800-ban alapított hajóépítő, most is kínálnak motorcsónakokat. A Bernard apja bayonne-i kádár volt a francia Wiki szerint.

omron 2021.03.14. 18:16:54

@Cymantrene: Pár könyv előzéklapján ott van a nevem, mint tipós (ISBN számuk van). Egyszer volt... három humán szakos tanárnővel raktunk össze egy 240 oldalas könyvet egy gyulai iskoláról. A majdnem kész anyagot elvitték pendrájvon egy aktív magyarszakosnak, talált benne vagy hatszáz hibát.

omron 2021.03.14. 18:36:28

@gigabursch: Két évig tanultam franciát meg műszaki rajzot a gimnáziumban. Harmadikban lehetett választani, hogy melyiket viszem tovább. Az nem a francia volt. Ennek örülök, mert pont annyira tudok franciául, mint aki négy évig tanulta. A sraffozást a mai napig tudom.

savanyújóska 2021.03.14. 19:45:31

@jancsi_3: Ja, bocsi. Elsőre azt hittem, értelmes ember vagy.

Cymantrene 2021.03.14. 20:16:41

@omron: tán az Ozirisz Szerkesztők és szerzők kézikönyvében olvastam, hogy a leggondosabban lektorált szövegekben is, mint az Encyclopedia Britannica, 4-5 oldalanként marad egy hiba. Saját szöveget elég reménytelen is lektorálni, még ha alszol is egyet vagy többet, vakká válsz a saját hibáidra. A szakdolgozóimat föl is szoktam készíteni, hogy tele fogom pirosozni a dolgozatuk, de ez nem baj, ez így működik.

Blam kapitány 2021.03.14. 20:22:12

@Nancsibacsi: Ez áll ,így ahogy írtad,és pont ezt a taktikát követték a franciák..Az angolok meg azt hogy "öld meg az embereket...és tiéd a hajó....

Blam kapitány 2021.03.14. 20:33:30

@Nancsibacsi: Amúgy pedig a csatasor mint harceljárás (legtisztább esetében) az egymás mellett vonalban felsorakozás és a közel párhuzamosan haladó hajók egymás általi lövetését takarta...Ezután jött mint harceljárás a "T" áthúzása,a csatasor áttörése.és a helyi erő fölény kialakítása..És mindez a"kedvező szél" megfogásával együtt,lévén vitorlás hajókról beszélünk.

savanyújóska 2021.03.15. 07:34:17

@Nancsibacsi: „vitorlás hajóval mi az a pozíció amit mindenáron el KELL kerülni? T alakzat.”

Nelson pont azt csinálta, hogy a T szárába vitte a hajóit, és jól jött ki belőle. Nem csak ezen múlik a dolog.

„van nagy sebesség”

Minek?

„van elég mély víz manőverezni”

A csatasor lényege, hogy nincs manőverezés, tartani kell az alakzatot.

„az ellenfél igen balfék, nem tud célozni, nem tud megfelelő fegyvert választani sem.”

Ebben az esetben pont csatasorba kell állnia, és nem manőverező harccal próbálkozni.

„a csatasor megáll, és átalakul agyaggalambokká”

Előfordult.

„Túlerő esetén eleve nem tömör golyókkal kell puffogtatni, hanem picit közelebb menni, és láncossal/rudassal szétkapni a vitorlázatot.”

Ha az árbocokat és vitorlákat lövik, épphogy távolabb kell menni. Az angolok pont ezt nem csinálták, egészen közel mentek, és a lőréseket célozták, meg végigkartácsolták a fedélzetet. Minden csatát ők nyertek meg, a franciákhoz képest csekély veszteségekkel.

gigabursch 2021.03.15. 09:30:06

@Cymantrene:
OK, köszi.

Mégiscsak megérte megkérdezni.

gigabursch 2021.03.15. 09:31:03

@savanyújóska:
Öööö...., pont a híres dán admirálisnál írtad, hogy a sekély vízzel és a partközellel is tudott operálni a hollandok ellen.

gigabursch 2021.03.15. 09:43:36

@omron:
Ez fenemód őszinte volt a francia nyelvismeretről. :-)
Nekem is több-kevesebb (inkább az utóbbi) megmaradt az oroszból.
Pl tudok a mai napig cirill betűkkel írni.
Tehát nem oroszul, csak cirill betűkkel.

Ez bármikor jól jöhet.
Tanulságos eset, hogy egyik ismerősöm bírósági beadványát (Kecskeméten történt) rovásírással terjesztette elő.
Majd megszólaltak a bíróságon (az ellenoldal ügyvédei), hogy ez nem magyarul van, nem olvasható.
Ez volt ám a fából vaskarika!
Erre az ismerősöm ránéz a bíróra (aki elég idős volt):
- Bíró úr, akkor az Ön kedvéért, csak az Ön kedvéért várjon egy húsz percet, leírom "olvashatóan".
Nagyjából húsz perc alatt a lényegi részt lekörmölte - cirill betűkkel! Amúgy teljesen magyarul, csak cirill betűkkel.
A bíró nagyot nézett, majd elnevette magát és megszólalt
- Az ellenoldal tud olyan jogszabályt, ami alapján a beadványt szigorúan latin betűkkel kell benyújtani?
Nagy csend, mire megszólalt az ismerősöm:
- Végülis, amit anno matekból meg egyéb műszaki tantárgyakból tanultam, alighanem menne kis és nagy görög betűkkel is. Márpedig annak használata érettségi követelmény volt az ilyen fiatal jogászoknál is. Bíró úr?! Ha kell, adjon még húsz percet!

Nem kellett...

gigabursch 2021.03.15. 09:46:07

@omron:
MIkor sokat dolgozik az ember egy anyagon, akkor már nem veszi észre sem a helyesírási, sem a stilisztikai hibákat,

omron 2021.03.15. 10:02:58

@Cymantrene: Az a szomorú, hogy a szoftverek is így működnek.A végfelhasználó meg fölkapja a telefont, hogy gyere, segíts nem tudom!

omron 2021.03.15. 10:21:27

@gigabursch: Igen, rákattan az agya egy sémára és azon zakatol. Van családi bíró, jófej majd előhúzom neki.

savanyújóska 2021.03.15. 10:27:25

@gigabursch: Ott éppen az volt a lényeg, hogy nem tartotta olyan mereven a csatasort, ahogy azt a XVIII. századi szolgálati szabályzat előírta. Ha kellett, megbontotta, átkarolással és bekerítéssel próbálkozott, nem is sikertelenül.

Valandil 2021.03.15. 10:30:16

@Blam kapitány: Az áttörésnek meg a lényege az volt, hogy megakadályozzák a harc megszakítását. Ha tied a szél alatti oldal, akkor a másiknak még át kell vergődnie rajtad.

Blam kapitány 2021.03.15. 21:05:30

@Valandil: Helyes.És az angolok pont ezért is csinálták
-benntartani az ellenfelet a csatában.

Cymantrene 2021.03.17. 20:40:27

@Blam kapitány: Igen, ők alapvetően a tengeren akartak győzni, a szárazföldi hadviseléssel egyenértékűként kezelték a tengerit. Illetve győzni akartak a tengeren, nem csak megúszni egy véleményes döntetlennel az aktuális csatát. Ez eléggé különbözik pl. a franciák hozzáállásától.
Érdemes megnézni az Ushantnál/'île d'Ouessant-nál (OK, 700 km-re tőle nyugatra kint az óceánon) 1794-ben vívott csatát.
Az angolok győztek, mert a hadihajók egymás elleni csatájában jobbak voltak.
De a franciák is győztek, mert a hadihajóikkal védett konvoj épségben megérkezett.
De az angolok eztán is győztek, mert blokád alá tudták venni a francia kikötőket.
De a franciákat ez meg jó darabig annyira nem is érdekelte.
fr.wikipedia.org/wiki/Bataille_du_13_prairial_an_II
en.wikipedia.org/wiki/Glorious_First_of_June

hátramozdító 2021.03.19. 10:47:17

Kezdek megbékülni a csatasor kizárólagosságával, bár azért azt is gondolom, nem kizárt, hogy ez volt a legegyszerűbb parancs, gyere utánam és csináld azt, amit én.

Blam kapitány 2021.03.27. 22:38:58

@Cymantrene: Ez káész....meg most már én is...
süti beállítások módosítása