Az egész ütközet, melyet később szokás szerint a legközelebbi szárazföldről, a nagyjából 100 mérföldre északkeletre fekvő Matapan-fokról neveztek el, igazából lezajlott nagyjából négy és fél perc alatt. Ennyi idő elég volt ahhoz, hogy az elsöprő túlerőben levő angol hajók rommá lőjék a két olasz nehézcirkálót és az egyik rombolót, majd visszavonuljanak, saját rombolóikra bízva a kegyelemdöfés megadását.

Az olasz hajókat a támadás teljes meglepetésként érte, és arra még csak reagálni sem tudtak. A Zara egyik túlélője szerint a cirkáló parancsnoki hídján észrevették a Pola másodjára fellőtt rakétáit, de sem a cirkálót, sem a már mellettük levő angol csatahajókat nem látták. Amikor a fényszórók megvilágították őket, azt hitték, a Pola kapcsolta fel a saját fényszóróit. A Zara parancsnoka, Luigi Corsi kapitány dühösen meg is jegyezte: „Miért használják a fényszórókat? Mindenki megőrült a Pola fedélzetén?” Amikor az első lövések eldördültek, még akkor is azt hitték, a Pola lő rájuk, mert angol hajókkal tévesztette össze őket. Corsi ezt mondta az első sortűz után: „Most már tüzelnek is ránk! Azonnal adják le az azonosító jelzést!” Az olaszok csak a második sortűz után kaptak észbe, és jöttek rá, hogy nem cirkálólövegekből tüzelnek rájuk. „Ezek 38 centis ágyúk! Csapdába estünk!”

Az egyetlen dolog, amit a két cirkáló parancsnoki hídján még tenni tudtak, hogy a támadás kezdetekor elfordították jobbra a kormányt, hogy megpróbáljanak elfordulni a támadás irányától. Rögtön ezt követően a záporzó angol lövedékek szó szerint mindent elsöpörtek a két hajón, melyek három percen belül teljesen harcképtelenné és irányíthatatlanná váltak. Ellenállásra lehetőség sem volt. A Zara kormányszerkezetét az első angol gránátok tönkretették, a nyolc kazánból öt a sérülések miatt azonnal kiesett. A cirkáló még mozgásképes maradt, de a sérült kormány miatt csak körben forgott, így a hajtóműveket leállították. A hajón megszűnt az áramellátás, és a még épségben maradt lövegtornyok is üzemképtelenné váltak. A visszaemlékezések szerint a legénység megpróbálta a középen levő 100 mm-es ágyúkat üzembe helyezni, hogy legalább ezekkel tüzelni tudjanak az ellenségre, de ez sem sikerült. A lövegek egy részét szintén szétzúzták az angol gránátok, a többit pedig az áram hiányában nem lehetett mozgatni, illetve nem lehetett lőszert eljuttatni hozzájuk a raktárakból. Az egyetlen ellenállás, amit a két cirkáló ki tudott fejteni az volt, hogy a Zara egyik 37 mm-es légvédelmi gépágyújából leadtak néhány lövést az angol csatahajók felé.

Sokkal többet az olasz rombolók sem tudtak tenni, az ő esetükben azonban elég nehéz megállapítani, pontosan mit is csináltak az angol támadás alatt, és azt követően. Már az is nehezíti a helyzetet, hogy a legtöbb írás szerint a rombolók zászlóshajója, az Alfieri haladt az élen. Ezért olvasható néhány helyen az, hogy a Barham az Alfierire adta le első sortüzeit. Az angol csatahajó igazából persze a Zárára tüzelt, az Alfierire nem is tudott volna, hiszen az valójában a cirkálók mögött haladt, így takarásban volt a Barham ágyúi számára. Hogy aztán a legközelebbi angol csatahajó, a Warspite, tüzelt e fő tüzérségéből az olasz rombolóra, az biztosan nem megállapítható. Az angolok valószínűleg nem pazarolták a 38 cm-es gránátokat a rombolókra, valószínűbb, hogy a Fiume mögött haladó Alfierit, melyet a cirkálóra irányított fényszórók remekül megvilágítottak, a Warspite 15 cm-es ágyúi vették tűz alá, és tették percek alatt mozgásképtelenné.

Már csak ez is valószínűtlenné teszi azt a sok helyen olvasható állítást, mely szerint a sor végén haladó olasz rombolók torpedótámadást indítottak az angol csatahajók ellen, és ez késztette Cunninghamet arra, hogy csatahajóival kiforduljon jobbra, és olyan gyorsan elhagyja a csatateret. Az első lövés leadásától az angol csatahajók elfordulásáig ugyanis kevesebb, mint öt perc telt el. Az olasz rombolók, melyeket ugyanolyan meglepetésként ért a támadás, mint a cirkálókat, ennyi idő alatt aligha tudták összeszedni magukat. Öt perc még arra se nagyon lehetett elég, hogy a riadóztatott legénység elfoglalja harcállásait. A rombolók valójában alighanem azt tették, amit a cirkálók, jobbra fordulva próbáltak kitérni a támadás elől. Mire pedig harckész állapotba kerültek, saját magukon kívül már nem volt mit megvédeniük. A két cirkáló három-négy perc alatt mozgásképtelenül sodródó, lángoló romhalmazzá változott, s a rombolók már csak annyit tudtak tenni, hogy próbálták menteni a saját bőrüket.

Az egyetlen olasz hajó, amely említésre érdemes ellenállást fejtett ki, az Alfieri volt, azonban ő sem lehetett képes megtámadni az angol csatahajókat, azon egyszerű oknál fogva, hogy mire ezt megtehette volna, már ő is mozgásképtelen roncs volt. A rombolót feltehetően a Warspite 15 cm-es ágyúi fogták tűz alá, rögtön az ütközet elején. A hajó azonnal több találatot kapott, súlyos sérüléseket szenvedett, gépháza megbénult, és süllyedni kezdett. Mikor az angol csatahajók elfordultak jobbra, az Alfieri már mozgásképtelen volt, és kapitánya, Salvatore Toscano, aki alig két héttel korábban vette át a romboló parancsnokságát, kiadta a parancsot a hajó elhagyására. A romboló legénysége e parancs ellenére vette fel a harcot az angolokkal, már amennyire saját hajójuk állapota ezt lehetővé tette. Az elülső lövegtorony személyzete az egyik tüzér, Rocco Rizzi irányításával a torony két ágyújából négy sortüzet adott le az angol rombolókra, míg Vito Sansonetti hadnagy – Sansonetti altengernagy fia – az egyik torpedóvetőből két vagy három torpedót lőtt ki, vagy a távolodó angol csatahajókra, vagy pedig az egyik angol rombolóra. Minderre azonban már az angol csatahajók jobbra fordulása után került sor, tehát Cunninghamet biztosan nem az Alfieri torpedói késztették távozásra. (Egyébként az Alfieri egyik lövedéke sem talált célba.)

A másik olasz romboló, amely próbálta menteni a menthetőt, a sor utolsó előtt hajója, a Giosué Carducci volt, mely füstfüggönyt felvonva próbálta fedezni a flotta maradékának visszavonulását. Azonban erre sem a cirkálók védelmében került sor, mivel a Carducci a már szétlőtt cirkálók mögött haladva fejlesztett füstfüggönyt, tehát ezt a rombolók visszavonulását fedezve tehette. Helyzetéből megítélve – már amennyire a rajzokban meg lehet bízni – a Carducci sem lehetett olyan pozícióban, hogy támadást tudott volna indítani az angol csatahajók ellen.

Ugyanakkor viszont majdnem minden forrásmunka azt írja, az angol csatahajók közeledő rombolók torpedótámadásától tartva fordultak ki jobbra, és vonultak vissza. Nyitott marad tehát a kérdés, miféle rombolókat láttak a Warspite parancsnoki hídjáról? Ezt egyértelműen eldönteni nem lehet. A visszaemlékezésekből ítélve úgy tűnik, egyedül az Alfieri mögött haladó Gioberti tett egy tétova kísérletet arra, hogy szembeforduljon az ellenséggel. Legalábbis parancsnoka, Marco Aurelio Raggio fregattkapitány azt állította, a tüzelés kezdete után az angol csatahajók felé fordult, azonban azok fényszórói teljesen elvakították. Miután semmit sem látott, és a közelében kezdtek becsapódni a csatahajók másodlagos tüzérségének 15 cm-es gránátjai, Raggio szinte azonnal feladta támadási kísérletét, és ő is az ellenkező irányba fordult, el az angol hajóktól. Nem egyértelmű, hogy a Gioberti bizonytalan próbálkozására az ütközet elején került sor, vagy már később, amikor az angol csatahajók már elfordultak. Így az sem megállapítható, ezt a megmozdulást értékelték e a britek támadási kísérletként. Tulajdonképpen ez is elképzelhető, de én akár még azt is lehetségesnek tartom, hogy az angolok a saját rombolóikat tévesztették össze az olasz hajókkal.

A jobbszárnyon haladó két angol romboló, a Stuart és a Havock, a tüzelés kezdetekor a csatasor jobb oldalán, elöl tartózkodott. A tüzelés kezdete után a csatasor elé vágva, és bal felé egy nagy ívű, majdnem 180 fokos fordulatot megtéve igyekeztek ők is tüzelési pozícióba kerülni, hogy hátulról támadják az olasz hajókat. Pár perccel később már az angol csatahajók előtt, tőlük balra voltak, vagyis a csatahajókról nagyjából abban az irányban lehetett látni őket, ahol nem sokkal korábban az olasz rombolók tartózkodtak. A Warspite parancsnoki hídjáról két rombolót lehetett látni, melyek az orr irányából közeledve bal oldalukkal fordultak a csatahajók felé, kiváló helyzetben ahhoz, hogy torpedókat indítsanak rájuk. Az angol tüzérség nem sokkal később tüzet is nyitott a Havockra, mely az ütközet kezdetekor a Stuarttal együtt a csatahajók túlsó oldalán tartózkodott, tehát nem kapcsolta fel a fényszóróit, mivel azokkal csak saját hajóit tudta volna megvilágítani. Talán elképzelhető, hogy néhány perccel korábban a parancsnoki hídon is olasz rombolónak nézték őket, és előlük tértek ki jobb felé.

Az időzítés azonban nem egészen stimmel. A leírások szerint a fordulás időpontjában a két romboló még mindig a csatasor jobb oldalán hajózott, aligha téveszthették tehát őket össze a bal felől érkező ellenséggel. A másik két romboló, a csatahajók előtt balra hajózó Greyhound és Griffin pedig túl közel volt ahhoz, hogy összetéveszthették volna őket az olasz hajókkal, ráadásul ők vidáman fényszóróztak is. Azonban mindössze egy ötperces időtartamról van szó, és ha vagyunk olyan jóindulatúak, hogy a beszámolókban feltételezünk egy-két percnyi lehetséges tévedést, akkor a Stuart és a Havock a kérdéses időpontban valóban megjelenhettek a Warspite előtt, és valóban összetéveszthették őket az olasz rombolókkal.

Ha nem, akkor viszont azt kell mondanunk, hogy Cunningham sem angol, sem olasz rombolókat nem láthatott maga előtt támadási helyzetben. A fordulásra tehát egyszerűen csak óvatosságból adott parancsot, hogy kitérjen egy esetleges olasz torpedótámadás elől. A rájuk eső feladatot a csatahajók addigra már úgyis elvégezték, és tönkrelőtték mindkét olasz cirkálót. Nem lett volna semmi értelme, hogy tovább maradjanak, és kockáztassák a csatahajókat azért, hogy az olasz rombolókra lövöldözzenek.

A visszavonulást elrendelő paranccsal azonban Cunningham összezavarta alárendeltjeit. A harcban részt nem vevő hajók számára leadott utasítást eredetileg csak saját csatahajóinak szánta, hogy kivonja őket a rombolók összecsapásából. A parancsot azonban vették Pridham-Wippell és Mack hajóin is, akik magukra értették azt, s északkeletre fordulva felhagytak az olasz flotta utáni kutatással.

Cunningham utóbb azt állította, úgy hitte, cirkálói és rombolói harcban állnak az ellenséggel, de később nem tudta megindokolni, miért gondolta ezt. Ahogy visszaemlékezéseiben írta: „Visszapillantva az ember tudatában van annak, hogy számos dolgot jobban is csinálhatott volna. Csakhogy teljesen más ülni egy karosszékben, és nyugodtan gondolkozni, mint éjszaka egy csatahajó parancsnoki hídján állni. Semmilyen más körülmények között nem rejti el annyira a háború köde az ember elől azt, hogy mi is történik, mint az éjszakai harc idején. Mindazonáltal így visszatekintve sem tudom okát adni, miért döntöttem úgy, hogy a cirkálókkal való összecsapást követően a csatahajókkal annyira kelet felé vegyem az irányt, és nem találok elégséges és megalapozott okot arra sem, miért adtam utasítást az ellenséges hajók elsüllyesztésében részt nem vevő egységeknek a visszavonulásra.”

A hajók visszavonására vonatkozó parancsot a legtöbb szakértő jókora baklövésnek tekinti, ami lehet, hogy így is van, de Cunningham igazából nem sok kárt csinált vele. Az angol rombolók teljesen téves irányban keresgéltek, és ha folytatják a kutatást, akkor sem találhattak volna semmit. Pridham-Wippell cirkálói jófelé kutakodtak, de már annyira le voltak maradva az olasz hajók mögött, hogy reális esélyük nekik sem volt arra, hogy megtalálhatják őket. Miután sem a rombolók, sem a cirkálók nem érhettek már el semmilyen eredményt, visszahívásukkal az angolok nem vesztettek semmit, sőt, így legalább nem engedték be őket túl messzire a német és olasz légierő hatósugarán belülre.

Mack sorhajókapitány rövidesen gyanút fogott, hogy valami tévedés történt, és rádión rákérdezett Cunninghamnél, az imént kiadott parancs őrá is vonatkozik e. A tengernagy rövid válasza – „A támadása után!” – világossá tette, hogy tévedésről van szó, ezért a rombolók visszafordultak nyugatra, és tovább folytatták a kutatást. Nemsokára azonban egy újabb, később szintén tévesnek bizonyult hír visszafordulásra késztette őket.

A csatahajók távozása után Cunningham négy rombolója folytatta az ellenséges kötelék maradványainak megsemmisítését. A rombolóknak a Fiuméval már nem volt dolguk. A 38 cm-es gránátok egyszerűen széttépték a nehézcirkálót, amely a csatahajók távozásakor már süllyedőben volt. Az egyre jobban oldalára dőlő, lángokban álló cirkáló végül negyed tizenkettő körül felborult, és elsüllyedt. A szintén mozgásképtelen Alfieri-re a Stuart romboló lőtte ki torpedóit, melyekből legalább egy célba talált. A romboló felrobbant, és fél tizenkettő körül szintén elsüllyedt. Toscano kapitány a hajójával együtt merült el. A társai menekülését füstfüggönnyel fedezni próbáló Carducci sem tudott elmenekülni a brit rombolók elől. Az angol csatahajók 15 cm-es gránátjaitól már korábban súlyos sérüléseket szenvedett, égő rombolónak a Havock adta meg torpedóival a kegyelemdöfést. A Carducci háromnegyed tizenkettő körül süllyedt el. A másik két olasz romboló, az Alfredo Oriani és a Vincenzo Gioberti sikeresen elmenekült az őket üldöző Greyhound és Griffin elől, bár az angol rombolók ágyúi súlyos sérüléseket okoztak az Orianinak.

Az égő, és mozgásképtelenül sodródó Zara még mindig a felszínen úszott, ami hihetetlennek tűnik, figyelembe véve, hogy a becslések szerint mintegy 30 találatot kaphatott a csatahajók ágyúitól! A cirkáló valószínűleg azért bírt elviselni ilyen sok találatot, amiért két hónappal később a Bismarck is, vagyis az angolok olyan közelről tüzeltek, hogy a közel vízszintesen becsapódó lövedékek majdnem mind a felépítményeket, és a hajótest felső részét érték. A cirkálót később a Havock és a Stuart is támadta, és állítólag torpedótalálatot is értek el rajta, a Zara azonban még ezt követően sem merült el.

Megmentésére viszont már nyilvánvalóan nem volt semmi remény, ezért a cirkáló kapitánya, Luigi Corsi, elrendelte a hajó elhagyását. Éjfél után mintegy 250 tengerész gyülekezett össze a cirkáló tatfedélzetén, több túlélő nem volt. Cattaneo tengernagy és Corsi kapitány, akik csodával határos módon mindketten karcolás nélkül megúszták az angol gránátesőt, most köszönetet mondtak embereiknek helytállásukért. Beszédük után a tengerészek a királyt éljenezték – jellemzőnek találom, hogy nem a Ducét éltették –, majd megkezdték a cirkáló elhagyását. Egy önkéntesekből álló csoport Vittorio Giannattasio fregattkapitány, a Zara második tisztje vezetésével eközben visszament a hajó belsejébe, hogy megkíséreljenek eljutni a lőszerraktárakig, és felrobbantsák a cirkálót. Corsi kapitány pedig visszament a hídra, hogy a hajójával együtt süllyedjen el.

A cirkáló egyik túlélő gépésztisztje, Salvo Giuseppe Parodi hadnagy így emlékezett vissza az utolsó órákra: „Egy idő után, azt hiszem úgy 01:15 körül a tengernagy ismét megkérdezte, mennyi időbe telik, amíg elsüllyesztjük a hajót. Idegesnek tűnt, és láthatóan minden gondolata a Zara megsemmisítésére irányult. Azt mondtam neki, ha gyorsan és biztosan akarja megtenni, a legjobb, ha felrobbantja. Az admirális, még idegesebben, azt válaszolta: „Így döntünk.” Egy hang, amely talán Fabrizio hadnagyé volt, ekkor azt mondta: „Hajnal felé megtehetjük.” „Hajnal vagy nem hajnal – válaszolta az admirális –, azt akarom, hogy a hajót elsüllyesszük, mielőtt a britek közelebb érnek. És hajnal előtt biztosan itt lesznek.”

A tengernagynál nem volt mentőmellény, odaadta az egyik sebesültnek, aki a hidegre panaszkodott. … Giannattasio parancsnok mindent elkövetett, hogy megmentsen mindent és mindenkit, amit csak lehetett, és tényleg mindenki csodálattal adózott neki. Amikor visszaértem, a tengernaggyal és Corsi kapitánnyal beszélgetett, majd Quercetti hadnaggyal együtt az alsó fedélzetre ment. Utóbbi később, amikor Egyiptomban voltunk, elmondta, hogy kinyitották az összes fenékszelepet, és ellenőrizték a süllyesztő tölteteket. … Találkoztam Foldi hadnaggyal, aki most már sokkal nyugodtabb volt, és ismét Baracchi haláláról beszélt nekem.(Carlo Foldi barátja, Enzo Baracchi hadnagy, akit egy gránátszilánk sebzett halálra. A Zara pusztulását végül Foldi sem élte túl.) Arimondo hadnagy a szokásos szivarját szívta. Köszöntem neki, ő pedig genovai dialektusában azt mondta: „Remek ez a Toscano szivar. Lehet, hogy ez az utolsó.” Valóban az volt. Bandi haditudósító csuromvizes volt, és vacogott a hidegtől. Megveregettem a vállát, és azt mondtam neki: „Gondolj bele, most milyen nagyszerű cikket tudsz majd írni!” Mosolyogva mondta: „Te sosem veszíted el a jókedvedet.” Valóban ott írta meg legjobb cikkét, életét áldozva a tengerészek közt, akik megtanulták tisztelni őt.

Visszatértem a tengernagy körül összegyűlt csoporthoz, de Corsi kapitány megparancsolta mindenkinek, hogy menjenek hátra. Rövid időn belül mindannyian ott voltunk, azt hiszem, körülbelül 200-250 ember. Az admirális a csoport közepére ment, felmászott a tiszti lejáró tetejére, és ezt mondta: „A legénység, mely saját hajójáról egy ellenséges hajóra száll át, megadja magát. A Zara legénysége nem adja meg magát. Parancsot adtam a hajó elsüllyesztésére.” Ezután tisztelgést rendelt el, éljenzéssel. Rögtön utána Corsi kapitány ugrott fel az admirális helyére. „Néhány perc múlva Záránk megszűnik létezni.” – mondta. „A tengerben már hajótöröttek leszünk. A szerencséseket az ellenség talán kimenti. Ne feledjék, ebben az esetben csak nevet és rangot adunk meg. Tilos bármilyen más információt átadni.” Ezután ő is tisztelgést rendelt el, és mindenkit felszólított a hajó elhagyására. Giannattasio parancsnok már lement, hogy meggyújtsa a gyújtózsinórokat. Elbúcsúztam a kapitánytól, akin nem volt mentőmellény. Kezet rázott velem és azt mondta: „Isten vele!” Teljes csendben és tökéletes rendben a legénység elhagyta a hajót.”

A Zara elleni támadás után a Havock tovább haladt délkeletnek, és nem sokkal később megpillantotta a Polát, melyről az angolok a csata zűrzavarában teljesen megfeledkeztek. A rombolónak már nem maradt egyetlen torpedója sem, ezért csak annyit tehetett, hogy rádión jelentette az ismeretlen, láthatóan mozgásképtelen hajó pozícióját. A sötétben viszont nem tudták azonosítani, pontosan milyen hajóról is van szó. Messziről igen nagy hajónak tűnt, ezért a Havock csatahajóként jelentette.

A jelentést fogták Mack rombolóin is, melyek még mindig azon erőlködtek, hogy megtalálják a visszavonuló olasz flottát. Mack meg volt róla győződve, hogy valahol az ellenséges flottától délre halad, és úgy gondolta, hajnalra eléjük vághat, s napkeltekor elölről, és nyugat felől támadhatja majd őket. A Havock jelentése után azonban úgy látszott, az annyira üldözött olasz csatahajó nem előttük, hanem mögöttük van. (Valójában tőlük közel 40 mérföldre északra volt.) Különös módon az angoloknak ekkor sem jutott eszükbe elgondolkozni azon, hogyan lehet az, hogy az értékes, modern csatahajót az olaszok csak úgy hátrahagyták, minden védelem nélkül. A jelentés vétele után Mack előbb délnek, majd keletnek vette az irányt, vissza a jelentett csatahajó pozíciója felé. (Más források szerint Cunningham utasította, forduljon vissza, és végezzen az olasz hajóval.) Egy órával később az olasz rombolók üldözéséből visszatérő Greyhound és Griffin is elhaladt a cirkáló mellett. Támadni ők sem tudták, mert nekik is elfogyott a torpedójuk, de ők már pontosan jelentették, hogy egy újabb, Zara osztályú nehézcirkálóról van szó. Ez némi csalódás volt Mack számára, de az újbóli visszafordulásnak már nem volt semmi értelme, ezért folytatta tovább az útját visszafelé.

A rombolók fél három körül értek az ütközet helyszínére, de először nem a Polát, hanem a még mindig a felszínen sodródó, égő Zárát találták meg. Mack zászlóshajója, a Jervis, öt torpedót lőtt ki az olasz nehézcirkálóra, melyekből három célba talált. A cirkáló 02.40-kor felrobbant, és elsüllyedt. (Egyes források szerint ennek a robbanásnak a fényeit vették észre a Vittorio Venetón, ami azonban elég valószínűtlenül hangzik, hiszen az olasz csatahajó ekkor már majdnem 150 mérföld távolságra járt.)

A Zara túlélői azonban egyáltalán nem említenek angol torpedótámadást, szerintük a cirkálót saját legénysége süllyesztette el. (Lehet, észre sem vették az angol rombolót.) Giuseppe Parodi szerint: „Egy kötél segítségével ereszkedtem le a tengerbe. A víz nagyon hideg volt. Volt mentőövem, és amikor a vízbe értem, elkerültem, hogy a vállam és a fejem vizes legyen. Valószínűleg ez az elővigyázatosság mentett meg a társaimat ért haláltól.

Lassan elengedtem a kötelet, és csatlakoztam két tiszthez, akik egy deszkába kapaszkodtak. Velünk együtt volt egy tengerész is, akinek nem emlékszem a nevére. A Zara tatját megkerülve átmentünk a jobb oldalra. Becslésem szerint nagyjából száz méterre lehettünk a hajótól, amikor a hátsó gépház közelében megtörtént az első robbanás. Sziszegő hang jelezte, majd egy fehér vízoszlop felemelkedését láttuk. Körülbelül négy-öt perc múlva újabb robbanás történt az elülső lőszerraktárban. Egy fehér-rózsaszín oszlop emelkedett olyan magasra, hogy nem láttam a tetejét. Egy pillanatra az egész környék fénybe borult. A lángok hullámokban csaptak fel, és úgy tűnt, nagy darabokat szórnak a levegőbe a hajóból. Amikor a lángok kialudtak, a megmaradt halvány fényben láttam, hogy a Zara jobbra dől, és kezd felborulni. Néhány perccel később hatalmas hullámok sorozata ért el minket. Aztán ismét csendes lett minden.”

A nyolc angol romboló ezt követően körbevette a mozgásképtelen Polát, amely azonban teljesen mozdulatlanul maradt, s fedélzetéről egyetlen lövést sem adtak le az angol rombolókra. Látva, hogy az ellenséges cirkáló teljesen magatehetetlen, Mack olyasmire szánta el magát, amire a modern tengeri hadviselésben még nem volt példa. Rombolójával az olasz nehézcirkáló mellé állt, megcsáklyázta azt, és egy felfegyverzett különítményt küldött át, hogy elfoglalják a hajót. A kapitány komolyan gondolkozott rajta, hogy ha a megszállás sikerül, vontatókötélre veszi, és Alexandriába vontatja az olasz nehézcirkálót.

A Jervis egyik tisztje így írta le a történteket: „A megközelítés hibátlan volt. Egy kötél repült át az orrfedélzetről, vad kiáltás kíséretében: „Fogjátok, gazemberek!” Az olaszok megragadták a kötelet, embereink pedig gyorsan rögzítették, és a hajókat erősen összekötötték. Vérszomjas csatakiáltások kíséretében az „A” löveg legénysége a Pola fedélzetére ugrott. Az ezer fős legénységből mindössze 257 tengerész maradt a cirkáló fedélzetén, akik reszkető tömegben húzódtak össze az orrfedélzeten. A többiek a vízbe ugrottak, miután a cirkálót eltalálta a torpedóvető repülőgépünk.

Mind a 257 tengerészt biztonságban kimentettük, követte őket a cirkáló kapitánya és első tisztje. Eközben a Jervis tüzérei siettek szerszámokat szerezni, hogy leszerelhessenek néhányat a 20 mm-es Breda gépágyúkból, mivel hiányunk volt az ilyen fegyverekből. Sajnos erre már nem volt idejük, de beszámoltak az olasz hajó fedélzetén uralkodó teljes káoszról. A tengerészek kifosztották a tiszti kabinokat, és mindenhol üres chiantis üvegek hevertek szanaszét. Ezeket a beszámolókat megerősítette az a tény, hogy a foglyok jelentős része részeg volt.

Végül, azt hiszem, úgy 20 perc múlva, tájékoztathattam a parancsnokot, hogy mindenki visszatért a fedélzetre, a köteleket eloldották, és a hajó indulásra kész. Az indulás után a Jervis lassan körözött, és fényszórójával megvilágította a mozdulatlan cirkálót. Úgy gondolva, hogy a Jervis már eleget szórakozott aznap, a parancsnok a Nubiant utasította, hogy torpedóival végezzen a cirkálóval, sajnálattal lemondva arról a szívderítő ötletről, hogy Alexandriába vontassuk, ami nagyjából 800 kilométerre volt. El kellett vetni ezt az ötletet, mivel másnap reggel heves légitámadások értek volna.”

Az olasz cirkáló fedélzetén uralkodó állapotokról maguk olaszok azt állítják, arról volt szó, hogy előző este, a cirkáló megtorpedózását követően sokan a tengerbe ugrottak ijedtükben, azt gondolván, felrobbant a hajó. Később ők visszaúsztak a cirkálóhoz, ahol a fedélzetre húzták őket, és a kihűlés elleni gyógyszerként beléjük öntöttek egy jó adag snapszot.

A Polán uralkodó fegyelem és harci morál persze alaposan megroppant, hiszen a hajó legénységének tehetetlenül kellett végignéznie, ahogy az angolok kivégzik a testvérhajóikat. Az ilyesmi nyilván nagyon előnytelenül hathatott a legénység harci moráljára, amit különösen a tehetetlenség érzése rombolhatott. A visszaemlékezések szerint a szervezettség teljesen szétesett a hajón, akárcsak a Csuzimánál magukat megadó orosz hadihajók fedélzetén, s az is feltételezhető, nem csupán a vízből kimentett tengerészek itták le magukat. Hogy pontosan mi is történt a Pola fedélzetén, és a cirkáló tisztjei közül kit milyen felelősség terhelt a történtekért, arról az olasz haditengerészet soha semmilyen vizsgálatot nem folytatott.

A Pola teljesen magatehetetlen volt, a hajón gyakorlatilag semmi sem működött, az áramszolgáltatás teljesen megszűnt. A cirkáló semmivel nem tudott védekezni, legfeljebb a légvédelmi gépágyúkból lövöldözhettek volna, a Zárához hasonlóan. Ennek azonban nyilvánvalóan nem volt semmi értelme, és amikor az angol rombolók felbukkantak, az elkeseredett és demoralizálódott legénység kísérletet sem tett az ellenállásra.

Az angol rombolók feltűnésekor Pisa kapitány is látta, hogy mindennek vége, és elrendelte a fenékszelepek megnyitását. (A gépházak szelepeihez nem férhettek hozzá, hiszen azok már víz alatt voltak, így alighanem csak a lőszerraktárak alatti szelepeket tudták megnyitni, ha egyáltalán valóban sor került ilyesmire.) Fegyveres ellenállásra azonban a kapitány sem adott parancsot, hiszen azzal már csak a veszteségeket növelhette volna még tovább. Hivatalos megadásra, és a cirkáló zászlajának bevonására nem került sor.

A helyzet felmérése után Mack úgy döntött, inkább nem kísérletezik a Pola elvontatásával. A torpedótalálatot kapott cirkáló sok vizet vett fel, és nagyon mélyen merült a tengerbe, s a kis rombolók nehezen tudták volna elvonszolni a súlyos testet. A másnap reggelre várt légitámadások ráadásul eleve nagyon valószínűtlenné tették, hogy sikerülhet Alexandriáig elvontatni a hajót. Mack így utasította az olaszokat a hajó elhagyására, majd öt perccel három óra előtt kilőtte a cirkálóra a Jervis megmaradt torpedóit, melyekből egy talált célba. A Nubian romboló szintén egy torpedót lőtt a Pola oldalába, mely ezt követően lassan oldalára dőlt, és fél négy körül elmerült a hullámokban.

A többi rombolót Mack már korábban utasította, kezdjék meg a hajótöröttek mentését, s azok a hajnali félhomályban keresgélni kezdték az olasz hajók túlélőit. A Pola fedélzetén tapasztalt állapotok az angolokra igen mély benyomást gyakoroltak, ami a későbbi írásokban is rendszeresen visszahangzik, és amely esetet rendszerint az egész olasz haditengerészetre vonatkozóan általánosítják. A hajnalban Cunninghamnek elküldött jelentésből úgy tűnik, Mack is a látottak hatása alá került, legalábbis a jelentése végén szükségesnek látta közölni: „A foglyok közül hat tökrészeg, tizenöt könnyebben megsebesült, egy altisztnek pedig aranyere van.” A tengernagy röviden válaszolt: „Egyáltalán nem csodálkozom.”

Eközben Cunningham a csatahajókkal és az anyahajóval messze kitért északkeletnek, majdnem egészen Kithera szigetéig. Hajnali fél ötkor fordult csak vissza, s hét óra után csatlakoztak hozzá Pridham-Wippell cirkálói. Kora hajnalban az anyahajóról ismét felderítőgépeket indítottak útnak, abban a reményben, talán mégis sikerül újra megtalálni az olasz köteléket, és a Vittorio Venetót. A gépek azonban már semmi mást nem találtak, csak az előző éjszakai ütközet után a felszínen úszó roncsdarabokat és mentőtutajokat.

Kora reggel a Warspite megfigyelői német repülőgépeket vettek észre, melyek magasan az angol kötelék felett húztak el. A sok helyen olvasható állítással ellentétben a felderítésen levő német gépek nem támadták meg a mentést végző angol hajókat – hiszen nem is azok felett repültek el –, de jelenlétük figyelmeztette Cunninghamet a flottáját fenyegető veszélyre. Rádióüzenetben utasított rombolóit a mentési munkálatok beszüntetésére és a flottához való csatlakozásra, majd egy a kereskedelmi hajók által használt frekvencián nyílt üzenetben megadta az olasz főparancsnokságnak az olasz hajók elsüllyedésének koordinátáit, és tájékoztatta őket arról is, hogy ő kénytelen a mentést abbahagyni.

A Warspite-ról aggódva számolgatták a beérkező rombolókat, ugyanis attól tartottak, hogy az előző éjszakai zűrzavarban legalább egy saját rombolót is elsüllyesztették. Nagy megkönnyebbülést jelentett, amikor a délelőtt során mint a tizenkét romboló épen és sértetlenül előkerült. Nyolc óra után Cunningham délkeletre, Alexandria felé fordult flottájával, ahová 30-án késő délután sértetlenül be is futott. Útközben egyetlen légitámadásban volt csupán részük, amikor egy német gép nagy magasságból bombatámadást intézett az angol anyahajó ellen, de minden eredmény nélkül.

Iachino flottájának szintén zavartalan volt az útja hazáig. Iachino visszarendelte a kötelékhez Legnani cirkálóit és rombolóit is, a főparancsnokság pedig még előző este utasította a korábban Messinában hátrahagyott rombolókat, fussanak ki a visszatérő kötelék elé, és csatlakozzanak hozzá. Reggelre ezek a hajók is csatlakoztak a flottához, és ismét szorosra vonták a védőgyűrűt a sérült csatahajó körül. A német és az olasz légierő szinte teljes erejével felvonult a hazatérő flotta felett, hogy védelmet adjanak a további légitámadásokkal szemben. Részben ezért is volt olyan zavartalan az angolok visszavonulása, hiszen a legtöbb olasz és német gép Iachino kötelékének a védelmével volt elfoglalva. A flotta végül 29-én délután futott be Tarantóba, ahol a sérült Vittorio Venetót azonnal dokkba állították, és rögtön hozzáláttak kijavításához. Iachino a megérkezés után azonnal jelentést tett a történtekről Riccardinak, majd nem sokkal később Mussolininak is.

Éjszaka és kora hajnalban az angol rombolók összesen 1027 olasz tengerészt mentettek ki a vízből, többségüket a Pola legénységéből. A nap során a térségbe érkező görög rombolók további 139 túlélőt halásztak ki. A többiek már csak a saját hajóikban bízhattak. Az olasz főparancsnokság Cunningham üzenetének vétele után – melyet egy viszontválaszban udvariasan megköszöntek – riadóztatta a legközelebbi kórházhajót, a Gradiscát, mely éppen az albán frontról szállított sebesülteket hazafelé. A már felvett sebesülteket gyorsan kizsuppolták a partra, és a hajó délután útnak indult a katasztrófa színhelye felé. Bár a Gradisca volt a leggyorsabb olasz kórházhajó, ez is csak 15 csomóra volt képes, tehát a még életben levő hajótöröttek nem bízhattak a gyors segítségben. Az olasz parancsnokság okosabban járt volna el, ha inkább néhány gyors rombolót küld vissza a cirkálók túlélőiért. Vöröskeresztes zászlót felvonva ezek a hajók is mentőhajóknak számítottak volna, melyeket az érvényes tengerjog értelmében nem volt szabad támadni. Aztán hogy ezt a tengerjogot mennyire tartották volna be, az persze bizonytalan. Az angolok mindenesetre már visszavonták a flottájukat, amit a Supermarina is jól tudott. Az olaszok egyébként is bízhattak a britek jóindulatában, hiszen azok az olaszokkal szemben többnyire olyan udvariasan és nagyvonalúan jártak el, ami az Északi-tengeren a németekkel szemben elképzelhetetlen lett volna. A Supermarina tehát talán megkockáztathatta volna, hogy néhány gyors rombolót küld menteni, mondjuk a Messinából tele tankkal induló négy rombolót, melyek már aznap délután a helyszínre érhettek volna.

A 14 csomós sebességgel cammogó, és késve induló Gradisca azonban csak másnap, március 30-án este ért az angolok által megadott helyre, ahol csak egy jókora olajfoltot, és roncsdarabokat talált. A hajó egész éjszaka 6,5 csomós sebességgel cirkált a környéken, de semmit nem talált. Másnap, 31-én, a légierő megígért segítségében bízva, a kórházhajó folytatta a kutatást, de csak néhány holttestet talált, melyeket azonosítás végett a hajóra emeltek. A megígért légitámogatásnak ezúttal se volt nyoma sem, egész nap csak három német és olasz repülőgépet láttak, de azok se nyújtottak semmilyen segítséget a kutatáshoz.

Az első túlélőkre már jóval a sötétedés után, este kilenckor bukkantak, amikor véletlenül rátaláltak az Alfieri egyik mentőtutajára, és rajta a romboló négy tengerészére. Következő nap, április elsején hajnalban, rábukkantak egy újabb mentőtutajra, rajta nyolc túlélővel, majd néhány órával később végre megtalálták az ütközet helyétől messzire elsodródott többi tutajt is. A nap folyamán tizenhét mentőtutajt találtak meg, rajtuk összesen 114 tengerésszel. Egyikük a kimentése utáni napon belehalt sérüléseibe. Következő nap a Gradisca tovább folytatta a keresést, egyre nagyobb területet fésülve át, mivel nyilvánvalóvá lett, hogy az áramlatok igen nagy területen szórták szét a mentőtutajokat. Délelőtt 16 újabb tutajra találtak rá, de már csak holttesteket találtak rajtuk. Délután aztán két tutajon összesen 21 emberre bukkantak a Carducci legénységéből, majd másnap délben újabb négy tutajon 14 tengerészre, szintén a Carducciról. A Gradisca még három napon át folytatta a keresést az egyre rosszabb időben, de már csak üres tutajokat és holttesteket talált, összesen legalább kétszázat. Néhány repülőgép időnként a közelben repült el, de semmilyen segítséget nem nyújtottak a hajónak. Csak egyetlen német gép mutatott érdeklődést a Gradisca iránt, de az is csak azzal, hogy ledobott néhány bombát a hajóra. Szerencsére nem talált célba.

Április ötödikén este a Supermarina rádión utasította a kórházhajót, szüntesse be a kutatást, és térjen vissza. A Gradisca április hetedikén futott be Messinába, fedélzetén a csata 160 túlélőjével. Az öt elsüllyesztett olasz hajó 3465 főnyi személyzetéből tehát 2.139 tengerész veszett oda. (A számadatok a különböző forrásokban kisebb eltéréseket mutatnak.) Az angolok összes vesztesége a Vittorio Veneto elleni támadásnál lelőtt Albacore, és annak háromfős legénysége volt.

841 fős legénységéből a Zara 782 embert vesztett, köztük Carlo Cattaneo altengernagyot, és a hajójával együtt elsüllyedő Luigi Corsi kapitányt. A legsúlyosabb veszteségei a Fiuménak voltak, a hajó legénységéből 812-en vesztek oda, köztük a cirkáló kapitánya, Giorgio Giorgis. A Pola embereinek nagyobb részét az angol rombolók kimentették, de a cirkáló személyzetéből így is 328 tengerész esett el.

Az Alfieri 257 emberéből az angol rombolók és a Gradisca 46 tengerészt mentett ki, a Carducci 204 fős legénységéből pedig összesen 35-öt. Utóbbiakat mind az olasz kórházhajó mentette ki. A túlélők között volt a Carducci parancsnoka, Alberto Ginocchio fregattkapitány is, aki öt napon át tartotta a lelket a mentőtutajokon hánykolódó embereiben.

Az ütközet után 11 évvel a csata egyik áldozata váratlan módon adott hírt magáról. 1952 augusztus tizedikén a szardíniai Cagliari közelében egy lezárt palackot találtak a tengerparton, benne egy csomagolópapír darabjára írt üzenettel: „RS Fiume. Kérem, adják hírül drága anyámnak, hogy meghaltam a hazámért. Francesco Chirico tengerész, Futani, Via Eremeti 1, Salerno. Köszönöm, Uraim. Éljen Olaszország!” A vizsgálat valóban a Fiume eltűnt emberei között azonosította Chirico tengerészt, akinek az olasz köztársasági elnök posztumusz Bronz Vitézségi Érmet adományozott.

(Folyt. köv.)