A Vittorio Venetóról indított egyik Ro–43-as felderítő hidroplánról 1941 március 28-án reggel 06.35-kor, a saját erőktől 65 km távolságra délkeletre, észrevették Pridham-Wippell kötelékét. Miután az angol hajókon először azt hitték, a repülőgép egyik saját Walrus gépük, egy ideig nem nyitottak rá tüzet. Ez lehetővé tette az olasz gépnek, hogy megközelítse és alaposan megfigyelje az angol hajórajt, s részletes jelentést küldjön Iachinónak az ellenség erejéről, sebességéről, és irányáról. A jelentés kézhezvétele után a tengernagy, aki azt hitte, az észlelt hajók egy konvoj fedezetéhez tartoznak, azonnal utasította az ellenséghez legközelebb eső kötelékét, Sansonetti cirkálóit, növeljék sebességüket 30 csomóra, és közelítsék meg az ellenséget. A Vittorio Venetóval ő is az angolok felé fordult, és csatlakozásra utasította Cattaneo és Legnani cirkálóit is, melyek azonban túl messze voltak északon ahhoz, hogy időben be tudjanak avatkozni az eseményekbe.

Az angol hajókon közben rájöttek, hogy az észlelt repülőgép nem a sajátjuk, hanem egy olasz felderítőgép. Ebből magától értetődően adódott a következtetés, hogy a várt olasz kötelék valahol a közelben van. Hogy az ellenséget megtévessze, Pridham-Wippell háromnegyed hétkor irányt váltott, és az addigi délnyugati irányról délre, majd dél-délnyugatra fordult, miközben sebességét 18-ról 23 csomóra növelte. A főerők 20 csomóval közeledő csatahajói ekkor még mindig 150 mérföld távolságra voltak a Force B cirkálóitól.

Nem sokkal fél nyolc után az angolok is rábukkantak az ellenségre. 07.39-kor egy Formidable-ról indított felderítőgép jelentette, hogy négy cirkálót és négy rombolót észlelt a Force B hajóitól 35 mérföldre északkeletre. Ezek Sansonetti hajói voltak, melyek helyzetét és irányát az angol pilóta többé-kevésbé pontosan jelentette. Alig néhány perccel később azonban befutott egy másik jelentés is, egy Krétáról indult gépről, mely jóval északabbra négy cirkálót és kilenc rombolót jelentett – ezek voltak Cattaneo hajói –, majd rögtön ezt követően egy harmadik jelentés is érkezett, mely ugyanitt négy olasz rombolót és három csatahajót jelentett. Ez utóbbiak Legnani cirkálói voltak, melyeket az angol pilóta hasonló felépítményük és a főtüzérség hasonló elrendezése miatt összetévesztett a Cavour osztályú csatahajókkal.

A gyors egymásutánban beérkező, egymásnak ellentmondó jelentések összezavarták Pridham-Wippell-t és Cunningham-et, akik továbbra is bizonytalanságban voltak az ellenség helyzetét és erejét illetően, s azt feltételezték, az első jelentést leadó pilóta nyilván összetévesztette a Force B cirkálóit az ellenséggel. A bizonytalanság azonban gyorsan eloszlott, amikor háromnegyed nyolckor a Force B zászlóshajójáról, az Orion cirkálóról észrevették az észak felől közeledő olasz cirkálókat. Észlelve, hogy az ellenséges hajóraj saját cirkálóinál gyorsabb és erősebb nehézcirkálókból áll, Pridham-Wippell tíz perccel nyolc előtt délkeletre fordult, egyenesen a Force A felé, és hajói sebességét az addigi 23 csomóról 28 csomóra növelte. Sansonetti szintén növelte sebességét, 32 csomóra, majd az ellenséggel párhuzamos irányba fordult, és 08.12-kor, 22 km távolságról tüzet nyitott az angol cirkálókra. A nagy távolság, és a párás idő miatt az olasz hajók csak alapos célzás után, lassú tempóban tüzeltek. Az angol cirkálók csak negyedórával később, egy perccel fél kilenc előtt nyitottak tüzet, bár a nagy távolság miatt sok esélyük nekik sem volt a sikerre. Nem sokkal a tüzelés kezdete előtt az angol hajók déli irányba fordultak, és sebességüket 30 csomóra növelték.

Az olasz hajók továbbra is tartották a délkeleti irányt. Néha átváltottak dél felé, hogy ledolgozzanak valamit a távolságból, majd visszafordultak délkeletnek, és folytatták a tüzelést. A 203 mm-es ágyúkkal felszerelt olasz hajók elvileg fölényben voltak az angol kötelékkel szemben, a nagyobb számú és nagyobb tűzgyorsaságú angol lövegek ellenére is. Pridham-Wippell cirkálói közül három, az Orion, az Ajax, és a Perth, a Leander osztályú könnyűcirkálókhoz tartozott, melyek csak nyolc 152 mm-es ágyúval, és minimális páncélzattal voltak felszerelve. Csak a Town osztályba tartozó negyedik hajó, a tízezer tonnás, 12 darab 152 mm-es ágyúval felszerelt Gloucester volt egyenrangú ellenfele az olasz nehézcirkálóknak, de ez a hajó éppen géphibával küszködött, és kezdett lemaradni a köteléktől.

Az angolok viselkedése azok gyengébb tüzérsége ellenére is meglepte az olaszokat, akik ahhoz voltak hozzászokva, hogy az ellenség mindig agresszíven reagál, és számbeli hátrányból is támadást kezdeményez. Erre számított Iachino is, aki úgy gondolta, az angolok majd felveszik a harcot Sansonetti cirkálóival, aki észak felé visszahúzódva a Vittorio Veneto ágyúi elé csalogatja őket. Az angol cirkálók viselkedése bosszantotta Iachinót, egyben gyanús is volt neki, vajon az ellenség nem ugyanilyen megfontolásokból igyekszik minél keletebbre csalogatni az ő cirkálóit? Nem sokkal fél kilenc után utasította Sansonettit, ha húsz percen belül nem tudja lelassítani és szabályos ütközetre kényszeríteni az angolokat, forduljon vissza. Sansonetti 33 csomóra növelte cirkálói sebességét, de nem volt képes jobban megközelíteni az angolokat, és nem ért el találatot sem az ellenséges hajókon, amivel lelassította volna őket.

Sansonetti azonban nem jól irányította az összecsapást, valószínűleg mert ő is arra számított, miután rendezik soraikat, az angolok majd feléje fordulnak, és a harcot felvéve csökkentik a távolságot. Ezért ahelyett, hogy hajóival a tőlük telhető legnagyobb, 35 csomós sebességgel egyenesen délnek, az angolok felé fordult volna, inkább párhuzamos irányba állt velük. (Mentségére szolgált, hogy a Trieste géphibákkal küszködött.) Csak néhány percre fordult időnként dél felé, és aztán mindig visszaállt a délkeleti irányba. Azonban a két kötelék nem pontosan párhuzamosan haladt egymással. Az angol hajók délkeleti irányba haladtak, 140 fokra, míg az olaszok 135 fokra. A két hajóraj tehát enyhén divergáló irányba tartott. Nyilván ennek volt köszönhető, hogy a két kötelék közti távolság nem csak hogy nem csökkent, hanem még nőtt is, noha az olaszok 2-3 csomóval gyorsabban haladtak, mint az angolok.

Látva, hogy az angol hajókat a Iachino által megszabott határidőig már nem tudják jobban megközelíteni, az olasz cirkálók tíz perccel kilenc óra előtt beszüntették a tüzelést, és egy nagy kört leírva előbb nyugatra, majd kilenc óra után északnyugatra fordultak. Ugyanekkor nyugatra fordult a Vittorio Veneto is, amely a cirkálóktól északra haladva még mindig nem volt az angolok látótávolságában.

Az olaszok újabb meglepetésére az angol cirkálók követték a manővereiket. Az ellenség visszavonulását látva Pridham-Wippell először keletnek fordult, hogy növelje a távolságot az olasz hajóktól, majd ő is északnyugatra kanyarodott, és lőtávolságon kívülről követte az olasz cirkálókat, miközben folyamatosan jelentette azok helyzetét a tőle még mindig 65 mérföldre levő főerőinek. Miután nem volt esély arra, hogy az angol csatahajók idejében az ütközet helyszínére érjenek, Cunningham a Formidable gépeit utasította támadásra, hogy ezzel könnyítsenek a szorongatott helyzetben levő cirkálókon. Tíz perccel fél tíz után két Fulmar kíséretében hat Swordfish torpedóvető szállt fel az angol anyahajóról, hogy támadást intézzenek az olasz cirkálók ellen.

A cirkálók közti összecsapás addigra azonban már véget ért. Az olasz hajók 25 csomós sebességgel visszafelé tartottak, északnyugatra, saját kikötőik felé, az angolok pedig biztos távolságból követték őket. A Vittorio Veneto változatlanul Sansonetti cirkálóitól nagyjából tíz kilométerre északra haladt, azokkal megegyező irányban. A csatahajót még sem az angol hajók, sem a felderítőgépek nem vették észre. Iachino úgy gondolta, ezt kihasználva egy váratlan támadással meglepheti a brit cirkálókat, melyek továbbra is követték Sansonetti kötelékét. Iachino sebtében rögtönzött haditerve szerint a cirkálók haladnak tovább addigi irányukban, maguk után vonva az angol hajókat, míg a Vittorio Veneto az angol kötelékkel ellentétes irányba fordul, hagyja elmenni maga mellett azokat, majd délnek fordulva hátba támadja az angol köteléket. Sansonetti cirkálói ugyanekkor szintén visszafordulnak, és nyugat felől támadnak, két tűz közé fogva ezzel a Force B hajóit.

Az akció nem tűnt túl kockázatosnak, mivel az olaszok továbbra sem tudtak az angol csatahajók jelenlétéről. Egy olasz felderítőgép kilenc órakor beérkező jelentése ugyan arról számolt be, hogy a pilóta egy órával korábban egy anyahajót és két csatahajót észlelt a térségben, a megadott koordináták azonban olyan közel estek Iachino flottájához, hogy mind Iachino, mind a Supermarina római parancsnoksága biztos volt benne, a pilóta az olasz hajókat tévesztette össze az ellenséggel, így a hírnek nem tulajdonítottak jelentőséget.

Miután biztos volt benne, hogy csak az őket üldöző cirkálókkal és rombolókkal állnak szemben, Iachino rádión ismertette támadási tervét Sansonettivel, majd 10.35-kor 180 fokos fordulatot tett a Vittorio Venetóval, és az addigi északnyugati helyett délkeleti irányba fordult, miközben a csatahajó sebességét a gyakorlati maximumra, 28 csomóra növelte.

Az olaszok azonban rosszul becsülték fel az ellenség távolságát. A terv úgy szólt, hogy észak felől, az angol hajók látótávolságán kívül, elmennek a Force B mellett, majd mögéjük kanyarodnak, és hátulról támadják meg őket. Az angol hajók azonban közelebb voltak, mint számították, s Iachino nagy meglepetésére és bosszúságára alig húsz perccel a fordulás után a Vittorio Veneto megfigyelői észrevették a láthatáron a brit cirkálókat. Úgy gondolva, nyilván az ellenség is ugyanolyan jól látja őket, Iachino nem látta értelmét annak, hogy továbbmenjenek kelet felé. Néhány perccel 11 óra előtt az angol cirkálók felé fordította a Vittorio Venetót, és 23 km-es távolságból parancsot adott a tűz megnyitására.

Az olasz tengernagy valószínűleg kicsit elkapkodta a dolgot. Az angol cirkálókon ugyan valóban észrevették az ismeretlen hajót, de bizonytalanok voltak benne, mivel is állnak szemben. Ha az olaszok várnak még egy kicsit a tűzmegnyitással, értékes perceket nyerhettek volna, ami alatt jobban meg tudták volna közelíteni az ellenséget. Az angol megfigyelők egyébként annyira a követett olasz cirkálókra koncentráltak, hogy az Orion egyik tisztjének visszaemlékezése szerint nem is ők, hanem a cirkáló kapitánya, Geoffrey Back vette észre először az olasz csatahajót. A kapitány éppen leugrott valami harapnivalóért, majd amikor egy szendviccsel a kezében visszaért a hídra, körülnézett, a szendviccsel jobb felé mutatott, és megkérdezte tisztjeit: „Mi az ördög az ott, a jobb oldalon?” Amikor a tisztek a távcsőért nyúltak, már hallani lehetett a közeledő lövedékek süvítését, majd rögtön utána becsapódtak az első gránátok a cirkáló közelében.

A becsapódó gránátok által felvert vízoszlopokból az angolok számára azonnal nyilvánvaló volt, hogy ezúttal egy csatahajó tüzel rájuk, nem pedig egy cirkáló. Pridham-Wippell azonnal délnek fordult, hajói sebességét 30 csomóra növelte, és cikk-cakkolva igyekezett minél előbb kikerülni az ellenséges ágyúk lőtávolságából. Ugyanekkor rombolóit utasította, vonjanak fel füstfüggönyt a cirkálók mögött. Ezzel egy időben azonban a 3. Osztag cirkálói is megfordultak, és 203 mm-es ágyúikból ők is tűz alá vették nyugat felől az angolokat.

A Force B a rombolók által felbocsátott füstfüggöny mögé bújva igyekezett menekülni, helyzetük azonban határozottan kritikusnak látszott. Az olasz csatahajó kezdetben a zászlóshajóra, az Orionra tüzelt, és a lövedékek, ahogy az angolok utóbb írták, „kellemetlenül közel” csapódtak be. Közvetlen találatot azonban az olaszok ezúttal sem értek el, csupán egy közeli mellé okozott kisebb repeszsérüléseket az angol cirkálón. Néhány perc után a Vittorio Venetóról áthelyezték a tüzet a hozzájuk legközelebbi, és egyben legnagyobb angol hajóra, a Gloucesterre, mely géphibák miatt lemaradozott a köteléktől, és emiatt a füstfüggöny sem takarta jól. Az olasz tüzérek ezúttal is jól céloztak, többször villába fogták az angol hajót, de közvetlen találatot most sem tudtak elérni. A pontos célzást ezúttal is nagymértékben lerontotta az olasz ágyúk nagy szórása, ami a 38 cm-es ágyúk esetében főleg a változó minőségű gránátoknak volt köszönhető. Némelyik sortűz gránátjai akkora szórással csapódtak be, hogy az angolok azt hitték, az olaszok egyszerre több hajóra tüzelnek. (A nagy, általában 300-400 méteres szórás egyik fő oka az olaszok sajátos minőség-ellenőrzési rendszere volt. Míg minden más haditengerészetnél szúrópróbaszerűen választották ki a már legyártott gránátokból azokat, amelyeket a lőtereken leteszteltek, addig az olaszoknál a kipróbálásra szánt gránátokat külön gyártották és szállították le a haditengerészetnek.)

A Warspite rádiósai vették Pridham-Wippell utasításait, melyekben teljes sebességet rendelt el a cirkálóknak, 180 fokos fordulatra utasította őket, és füstfüggönyt vonatott fel. A csatahajó parancsnoki hídján a tisztek találgatni kezdték, vajon mi történik ott elől? Cunningham erre ezt mondta nekik: „Ne legyenek teljesen hülyék! Ellenséges csatahajókat észlelt! Ha lenne tapasztalatuk rombolókon, további jelentések nélkül is rájöhetnének erre. Jelöljék meg a térképen az ellenséges csatahajókat, melyek tőle északra, látótávolságon belül vannak.” Pár perccel később megérkezett Pridham-Wippell jelentése, mely Cunningham előrejelzésének megfelelően jelezte az olasz csatahajó felbukkanását.

A hír egyrészt örömet keltett, hiszen végre alkalom látszott nyílni arra, hogy elkapják a kikötőiből kimerészkedett ellenséget, másrészt viszont a Force B veszélyes helyzete aggodalommal töltötte el a tengernagyot. Hogy minél előbb segítséget tudjon nyújtani a cirkálóknak, a leggyorsabb csatahajót, a 24 csomóra képes Valiantot Cunningham két romboló kíséretében előre küldte, míg ő a többi hajóval 22 csomóra gyorsítva követte őket. Ennél gyorsabban sem a Barham nem tudott haladni, sem pedig a Warspite, melyen még mindig nem tudták teljesen kitisztítani a kondenzátorok csöveit. Némileg lassította az angol hajórajt a Formidable is, melynek a gépek indításához és fogadásához mindig ki kellett válnia a kötelékből, és szélbe állnia.

Az aggodalom azonban feleslegesnek bizonyult. Alig félórányi tüzelés után, 11.20-kor, az olasz csatahajó beszüntette a tüzelést, és északnak fordulva távolodni kezdett az ellenségtől. Az ütközet első fázisa, melyet később gaudói csatának kereszteltek el, ezzel véget ért.

Iachinót nagy csalódással töltötte el, hogy megint nem sikerült egyetlen találatot sem elérniük, és nem tudták lelassítani az ellenséget. Az összecsapás során a Vittorio Veneto 381 mm-es ágyúi összesen 94, míg a cirkálók 203 mm-es ágyúi 535 lövést adtak le, anélkül hogy egyetlen találatot is elértek volna. A tengernagy ezúttal is a régi távolságmérőkkel, és a rossz optikákkal magyarázta az eredménytelenséget. Az igazi ok persze most is inkább a túl nagy lőtávolságokban kereshető. Az összecsapást 22 és 27 km közötti távolságokról vívták meg, ami jócskán felette volt az optimális lőtávolságnak. (Ugyanezen okból az angolok sem értek el egyetlen találatot sem.) A korábbi és későbbi lövészetek ugyanis azt mutatták, az olasz hajók tüzérsége igazából csak a 21 km alatti távolságokon hatékony. Az olasz csatahajó optimális lőtávolsága 18 és 21 km között volt, egyrészt mert a távolságmérők ezen a távolságon még viszonylag pontosan mértek, másrészt pedig azért, mert a hajó páncélzata ezeken a távolságokon nyújtotta a legjobb védelmet az ellenséges gránátokkal szemben. Ha Iachino vár még egy kicsit a tűzmegnyitással, talán sikerülhetett volna legalább 21 ezer méterre megközelítenie a bizonytalankodó angolokat, akik nem voltak tisztában a csatahajó jelenlétével, és még eltartott volna egy-két percig, mire sikerül azonosítaniuk a feléjük tartó ismeretlen hajót.

Az olasz tüzérség igazából még így sem teljesített rosszul. A nagy távolság ellenére a tüzérek pontosan céloztak, és többször is sikerült villába fogniuk az ellenséget. Alighanem néhányszor el is találhatták volna az Oriont és a Gloucestert, ha a gránátoknak nem olyan nagy a szórása. Az olasz cirkálóknak ezenkívül a lövegtornyaikkal is gondjaik adódtak. A Trieste és a Trento egy-egy tornyában villamos meghibásodás miatt leállt a lőszerlift, a gránátokat kézi erővel kellett a raktárakból eljuttatni az ágyúkhoz. A Bolzano két lövegtornyában az ágyúk závárzatának a hidraulikája mondott csődöt, itt a závárzatokat kézzel kellett nyitni-zárni. A Vittorio Veneto lövegei viszonylag megbízhatóan működtek, csak az 1-es torony bal oldali ágyújánál volt gond a töltőberendezéssel, ami miatt az ágyú hat sortűzből kimaradt.

Az eredménytelenséget látva tehát Iachino 11.20-kor beszüntette a tüzelést, és elfordult az ellenségtől. Az angol cirkálók egyre távolabbra kerültek, a tüzelés beszüntetésekor már 25 km távolságra voltak az olasz csatahajótól, és nem látszott remény rá, hogy sikerülhet lelassítani őket. Ezenkívül a tengernagy nem akart tovább menni délkeletnek, és ezzel még jobban eltávolodni a saját támaszpontoktól. Ráadásul ugyanekkor tűntek fel az olasz kötelék felett a Formidable-ról fél tíz után felszálló repülőgépek, melyek láthatóan támadásra készültek.

Az angol gépek, miután útközben visszaverték két német Ju–88 távolsági vadász támadását, negyed tizenkettő körül pillantották meg az olasz csatahajót. Miután meggyőződtek róla, hogy nem saját egységről van szó, pár perccel fél tizenkettő előtt támadást indítottak a Vittorio Veneto ellen, melynek légvédelme a szokásos módon nagyon heves, és a szintén szokásos módon nagyon pontatlan tüzet zúdított rájuk. A tapasztalatlan, csak néhány héttel korábban érkezett pilóták megkönnyítették az olaszok dolgát azzal, hogy valamennyien jobbról és tat felől támadtak, s a heves légvédelmi tűztől megijedve túl nagy távolságból, nagyjából két kilométerről indították torpedóikat. Az anyahajóra visszatérve egy biztos találatot jelentettek, de az olasz csatahajó valójában könnyedén kikerülte az összes torpedót.

A támadás viszont végleg meggyőzte Iachinót arról, hogy nincs értelme tovább folytatni a hadműveletet. Az angol cirkálók már túl messze voltak ahhoz, hogy utol tudták volna érni őket. Ugyanekkor nem találtak egyetlen teherhajót sem, és a rombolók üzemanyagkészlete is kezdett aggasztóan fogyatkozni. A megígért légitámogatásból sem sokat láttak eddig, viszont miután felfedezték őket, számítaniuk kellett a görög repülőtereken állomásozó angol gépek támadásaira. Ezenkívül ha voltak is konvojok a térségben, azokat a britek nyilván már riasztották, és azok messze elkerülik majd az olasz kötelékeket. A folytatásnak tehát nem volt semmi értelme, s az angol gépek távozása után, 11.40-kor, Iachino lefújta a hadműveletet, és elrendelte a visszatérést a támaszpontokra. Az olasz hajók tehát északnyugatra fordultak, és 25 csomós sebességgel elindultak hazafelé.

Miután értesült az olasz hajók visszavonulásáról, Cunningham visszarendelte, és ismét beállította a csatasorba a korábban előreküldött Valiantot, és csatlakozásra utasította Pridham-Wippell hajóit is. A két angol kötelék, a Force A és a Force B, fél egykor egyesült egymással. A cirkálók az élre álltak, mögéjük a rombolók sorakoztak fel, majd a három, csatasorba állt csatahajó következett, s végül a Formidable zárta a köteléket.

Az angol erők tehát egyesültek, de az olaszok visszavonulásával ennek sok hasznát nem látták. Cunningham korábban abban bízott, cirkálóinak sikerül feléje vonni az olasz csatahajót, mely fél egyre hajói lőtávolságába kerülhet. Ez a reménye most meghiúsult, az olaszok ismét távolodtak az angol hajóktól. A két kötelék közti távolság a Force B csatlakozásakor már csak 65 mérföld volt, ám miután az olaszok gyorsabban vonultak vissza, mint ahogy az angolok követni tudták őket, ez a távolság ismét növekedni kezdett. Az angol csatahajók csak abban az esetben lettek volna képesek utolérni az ellenséget, ha annak mozgását sikerül lelassítani. Erre az egyetlen esélyt a légitámadások jelentették. Cunningham tehát utasította a Formidable repülőgépeit és a szárazföldi repülőtereken állomásozó gépeket, minden lehetséges eszközzel próbáljanak csapást mérni az ellenséges csatahajóra.

Közben Iachino még mindig nem volt tisztában vele, milyen ellenséges erőkkel állnak is szemben. Korábban több jelentést is kapott arról, hogy egy anyahajó, és legalább egy csatahajó valahol a közelben tartózkodik, ám a zavaros felderítési adatoknak nem adott hitelt. Dél körül ismét újabb üzenetet kapott a főparancsnokságról, mely arról tájékoztatta, Rodoszról felszálló olasz gépek egy anyahajóból, egy csatahajóból, hat cirkálóból, és öt rombolóból álló, 16 csomós sebességgel haladó köteléket észleltek tőle mintegy 80 mérföld távolságra, és egyben arról is tájékoztatták, az olasz rádiófelderítés szerint az angolok zászlóshajója, a Warspite, biztosan a tengeren van. Fél órával később német felderítőgépektől érkezett újabb jelentés, melyben viszont ismét csak négy cirkálóról volt szó. Iachino, aki korábbi tapasztalatai alapján úgy tűnik, inkább a német felderítésben bízott, mint a sajátjában, úgy vélte, ismét tévedésről van szó, és az olasz gépek vagy elnéztek valamit, vagy megint összetévesztették saját hajóikat az ellenséggel. A tengernagynak továbbra is meggyőződése volt, hogy az angol csatahajók még Alexandriában vannak. E meggyőződése miatt a nap során nem is tartotta szükségesnek, hogy a hadihajóin telepített hidroplánokat ismét kiküldje felderítésre, amivel újabb hibát vétett.

A főparancsnokság viszont elmulasztotta Iachinóval közölni, hogy a Rodoszról felszálló gépek nem felderítőgépek voltak, hanem a legeredményesebb olasz bombázó pilóta, Emanuele Buscaglia parancsnoksága alatt álló SM–79-es torpedóvetők, melyek támadást is intéztek az angol anyahajó ellen, igaz, eredmény nélkül. (A pilóták csak a többi hajótól éppen kissé lemaradt Barhamot és Formidable-t látták, és ezeket jelentették.) Újabb hibát követtek el, hogy amikor Iachino a jelentés megerősítését kérte, ezt elmulasztották megtenni, ami ismét azt a benyomást keltette a tengernagyban, hogy téves hírről van szó. Ezt látszott alátámasztani az is, hogy a rádiófelderítés bemérése szerint az angolok 170 mérföldre voltak az olasz köteléktől, amiből Iachino ismét csak arra tudott következtetni, a rodoszi gépek nyilván a saját kötelékét látták.

A tengernagynak nagyobb gondjai is voltak annál, mint hogy a felderítés zavaros jelentéseivel foglalkozzon. A Formidable gépeinek támadása után alig félórával a Malame repülőteréről indult három Swordfish is megtalálta az olasz köteléket, és támadást indított Sansonetti cirkálói ellen. Két órával később a görög repülőterekről induló Blenheim bombázók intéztek két támadást a Vittorio Veneto ellen. Bár a támadások nem jártak eredménnyel, ismét megerősítették Iachinót elhatározásában, miszerint a lehető leggyorsabban elhagyja a területet. A 25 csomóval északnyugat felé haladó olasz hajók ekkor hagyták el Kréta nyugati csücskének magasságát. A három olasz kötelék eléggé szétcsúszott, Sansonetti hajói a zászlóshajótól 25 mérföldre balra elöl hajóztak, míg Cattaneo hajóraja a Vittorio Venetótól 30 mérföldre jobbra, és szintén elöl haladt. A zászlóshajónak így mindössze az őt kísérő négy romboló nyújthatott közvetlen védelmet, melyek legyező alakban szétbontakozva a csatahajó előtt haladtak.

Eközben, miután felvették az első támadásból visszatérő gépeket, a Formidable fedélzetéről is útnak indították a második támadó köteléket. A két Fulmar által kísért három Albacore és két Swordfish torpedóvető három óra után tíz perccel pillantotta meg az olasz csatahajót. Talán a korábbi támadás kudarcából okulva a gépek most egyszerre több irányból közelítettek a csatahajó felé. A két Swordfish balról és hátulról repült rá a Vittorio Venetóra, míg az elöl repülő három Albacore elment a csatahajó mellett, majd visszakanyarodva elölről támadták azt, miközben a Fulmarok géppuskáikból szórták meg az olasz hajót, hogy elnémítsák a légvédelmi gépágyúkat. A három Albacore nem kötelékben támadt, hanem szétbontakozva, egymástól viszonylag nagy távolságra repülve közelítették meg a hajót, kettő szemből támadva, a harmadik pedig balról és elölről.

Hogy kitérjen a tat felől közeledő két Swordfish elől, a Vittorio Veneto 180 fokos fordulatot tett jobbra. Fordulás közben viszont a hajó oldalával fordult az elölről közeledő három Albacore felé, kiváló indítási helyzetbe hozva azokat. A heves légvédelmi tűz ezúttal is arra kényszerítette az angol pilótákat, hogy viszonylag nagy, egy kilométer körüli távolságokról indítsák torpedóikat, amelyek ezúttal is célt tévesztettek. Csak az angol kötelék parancsnoka, John Dalyell-Stead korvettkapitány tartott ki, s a csatahajóról és a rombolókról érkező lövedékzáporral dacolva hatszáz méterre közelítette meg a fordulófélben levő csatahajót, s innen indította torpedóját. Rögtön ezt követően gépe találatot kapott, és lezuhant, ám torpedója eltalálta a Vittorio Veneto tatját. Az utolsóként beérkező két lassú Swordfish már ezt követően indította torpedóit, de szintén túl messziről, és ezek is célt tévesztettek.

A támadó torpedóvető gépek dolgát némileg megkönnyítette, hogy gyakorlatilag velük egy időben érkezett meg négy Blenheim bombázó, melyek a görög repülőterekről szálltak fel. A négy gép magassági bombázást hajtott végre, amivel megosztották a csatahajó légvédelmét, melynek egyszerre kellett tüzelnie az alacsonyan repülő torpedóvetőkre, és a nagy magasságból támadó bombázókra. A Blenheimek nem értek el találatot, bár egy közvetlenül a csatahajó tatja mögött robbanó bombájuk megrongálta annak fő kormánylapátját, és meglazította a tat lemezeinek illesztéseit, ami kisebb vízszivárgásokat eredményezett.

Az angol kötelék tehát csupán egyetlen találatot ért el, az azonban majdnem végzetes volt. A torpedó a csatahajók Achilles sarkát találta el, a hajócsavarok és a kormánylapátok környékét. Ez volt a csatahajók legsebezhetőbb pontja, amely úgy látszik, mágnesként vonzotta a lövedékeket. A háború során legalább tucatnyi csatahajó kapott találatot a tatján, ami tönkretette a kormányszerkezetet, vagy valamelyik hajócsavart.

A csatahajót eltaláló, 176 kg TNTvel töltött Mark XII-es típusú légitorpedó a taton csapódott be, hat méterrel a vízvonal alatt, a bal külső csavar tengelybakja előtt. A detonáció olyan erővel rázta meg a hajót, hogy a katapulton álló felderítőgép lebukfencezett a fedélzetre. A robbanást követően azonnal nagy mennyiségű víz zúdult a hajóba, ami miatt az öt fokkal balra dőlt, a tat pedig több mint négy méterrel megsüllyedt. A gyors ellenárasztással a dőlést perceken belül sikerült egy fokra csökkenteni, a tat süllyedését azonban csak stabilizálni igyekeztek. Ha több vizet pumpálnak az orr rész tartályaiba, jobban is fel lehetett volna emelni a tatot, azonban a csatahajó parancsnoka, Giuseppe Sparzani sorhajókapitány, további támadásoktól tartva igyekezett minél több felhajtóerőt tartalékolni arra az esetre, ha a hajót újabb sérülések érnék. Így csupán a feltétlenül szükséges ellenárasztásokat igyekezett végrehajtani.

A robbanás kettétörte a bal külső csavartengelyt, a propellert pedig leszakította. A belső csavartengely csapágyai besültek, mivel víz került a kenőrendszerbe. Mindkét kisegítő kormánylapát beszorult, a fő kormánylapát pedig a kormányszerkezet hidraulikájának meghibásodása miatt vált üzemképtelenné. A kisegítő hidraulika szivattyú beindításával a fő kormánylapátot tíz percen belül sikerült ismét üzemképessé tenni, és miután a parancsnoki híddal való összeköttetés is megrongálódott, a kormányt helyi irányítással üzemeltették tovább, a hídról telefonon érkező utasítások szerint. A hidraulikus vezetékeket háromnegyed ötre sikerült kijavítani, s ettől fogva a hajót ismét lehetett közvetlenül a parancsnoki hídról kormányozni.

A jobb oldali csavartengelyek sértetlenek maradtak, de a jobb belső tengely kenőrendszerébe szintén víz került, ezért amíg a hibát elhárították, azt egy időre szintén leállították. Egy ideig tehát csak a jobb külső csavartengely maradt üzemképes, de óvatosságból ezt is csak egészen alacsony fordulatszámon üzemeltették, nehogy az meg a túlterhelés miatt menjen tönkre. Az olaszok még mindig biztosak voltak benne, az ellenség nagy hadihajói nincsenek a közelben, tehát megengedhetőnek tartották, hogy a javítási munkálatok idején elővigyázatosságból egy rövid időre megálljanak a csatahajóval, mely mozgásképességét teljesen igazából egy percre sem vesztette el. A támadás után húsz perccel a hajó tehát egy időre teljesen megállt, de alig negyedórával később, tíz perccel négy után, már ismét mozgásba lendült, és óvatosan növelve sebességét fél ötkor már 12 csomóval haladt, újabb negyedórára rá pedig már 16 csomóval.

A kárelhárító brigádok közben elkeseredett harcot vívtak a vízbetöréssel. A torpedótalálat a fő páncélöv mögött érte a hajót, ahol a Pugliese rendszer már nem volt kiépítve, s a robbanás nagy léket szakított a hajótestbe, melyen át a víz a hajó 24-ik és 54-ik bordája közötti szakaszt, a 6. Zónát, gyorsan kezdte elárasztani. A víz terjedését gyorsította, hogy a menekülő legénység a vízzáró ajtókat kinyitotta, és sok esetben már nem tudta azokat visszazárni, sok ajtót pedig a robbanás ereje tépett ki a helyéről. A gyorsan terjedő víz ellenére az érintett zónából majdnem mindenkinek sikerült kimenekülni, egy kazánfűtőt kivéve, aki a támadás egyetlen áldozata lett a csatahajón.

A víz terjedését végül az ütegfedélzetnél – a süllyesztett tatrészen felülről az első fedélzet – sikerült megállítani. A vízzáró ajtókat sikerült mind lezárni, a víz tehát itt már nem tudott tovább felfelé terjedni, s nem öntötte el teljesen a sérült rekeszeket. Miután azonban a 6. Zóna alsó fedélzetei megteltek, a vízbetörés kezdett tovább terjedni előre, az 5.-ös, és hátra, a 7.-es Zónákba is. Különösen az elülső vízbetörés volt aggasztó, ahol a csavartengelyek alagútjaiban, illetve a kábelcsatornákon és szellőzőcsöveken át nagyobb mennyiségű víz került a 3. lövegtorony alatti rekeszekbe. Hátrafelé szintén a kábelek mellett, és a szellőzőkön keresztül, illetve a robbanástól sérült lemezillesztéseknél terjedt a víz.

Ezeket a vízbetöréseket azonban a kárelhárítás végig kezelni tudta, a helyzet tehát egy percig sem volt veszélyes. A szellőzőcsövek lezárásával, és a kábelátvezetések újratömítésével a legtöbb helyen sikerült megállítani, vagy legalábbis nagyban mérsékelni a vízbetöréseket. Ezt követően pedig a bal oldali csavartengelyek alagútjait, illetve az 5. Zónában elárasztott cellákat a víztelenítő szivattyúkkal már sikerült vízmentesíteni.

A taton ennél rosszabb volt a helyzet, mivel a víztelenítő szivattyúk itt üzemképtelenné váltak. A fenékvíz szivattyúk viszont működtek, ami sokat segített a kárelhárításnak. Ahol ezek a szivattyúk sem voltak használhatók, ott vödörbrigádokat szerveztek. Ez kissé anakronisztikusan hangzik, pedig valójában egész hatékonyan működtek, sok elárasztott rekeszt sikerült vízteleníteniük, illetve szinten tartani a vízbetörést ott, ahol nem sikerült teljesen útját állni a betörő víznek. A vödörbrigádoknak majdnem nagyobb hasznát vették, mint a hordozható szivattyúknak, melyeket szintén munkába állítottak, de teljesítményük elmaradt a várakozásoktól.

A kárelhárítás tehát végig ura maradt a helyzetnek, és sikerült kontrollálni a vízbetöréseket, melyek a menthetetlen 6. Zónán túl nem terjedtek tovább. A csatahajó a torpedótalálat következtében mindösszesen 3.800 tonna vizet vett fel, plusz még kétszáz tonnát az ellenárasztás miatt. A gépek szintén végig üzemképesek maradtak, és egy alig tízperces intervallumtól eltekintve a csatahajó végig kormányozható maradt. A két jobboldali csavarral a hajó sötétedés után elérte a 19 csomós sebességet. Szükség esetén a bal belső csavart is el lehetett volna indítani, melyet estére szintén sikerült működőképes állapotba hozni. Elővigyázatosságból azonban ezt nem helyezték újra üzembe, pedig ezzel a hajó elérhette volna a 25 csomós sebességet is.

Összességében véve tehát az olasz csatahajó, ugyanúgy, mint a legénysége, nem nyújtott rossz teljesítményt. Ez különösen akkor válik nyilvánvalóvá, ha az esetet összehasonlítjuk a Prince of Wales decemberi megtorpedózásával. Az angol csatahajó majdnem ugyanott kapott találatot egy majdnem ugyanolyan torpedótól, egy 150 kg TNTvel megtöltött japán Type 91-es légitorpedótól. Kétségtelen, ha az angoloknak is van elég idejük, ők is megbirkóztak volna a helyzettel, és sikerült volna visszavinni a kikötőbe a hajót. Ettől függetlenül azonban kétségkívül megállapítható, hogy az angol csatahajó sokkal nagyobb mértékű sérüléseket szenvedett a találattól, ami szerintem egyértelműen arra utal, hogy konstrukciója gyengébb volt az olasz riválisánál. És bár ez talán még különösebben hangzik, az angol legénység szintén elég harmatos teljesítményt nyújtott, amihez képest úgy látszik, az olaszok jobban helytálltak.

Fél öt körül tehát a Vittorio Veneto ismét mozgásban volt. Iachino megfordította a hajót, mely addig orral az ellenség felé állt, és ismét a hazai kikötő felé vette az irányt. A hadművelet legfőbb célja most már csak az volt, hogy a sérült csatahajót visszavigyék a még mindig 420 mérföld távolságra levő Tarantóba. A tengernagy tehát magához rendelte Sansonetti és Cattaneo hajóit, hogy a Vittorio Veneto kötelékéhez csatlakozva védjék a sérült zászlóshajót. Legnani ellentengernagy két cirkálóját és két rombolóját ugyanekkor észak felé küldte, ahonnan egy német felderítőgép ellenséges könnyűcirkálók közeledését jelezte. (A németek valójában a Pireuszból kiküldött három angol rombolót látták, melyeknek azt kellett felderíteniük, a Krétától északra eső vizeken nem tartózkodnak e ellenséges hadihajók. Az, hogy az angolok számítottak egy második olasz kötelék Égei-tengeri betörésére, megint csak azt a feltevést erősíti, hogy elég jól tisztában voltak az olasz haditervvel.) Legnani feladata az volt, hogy biztosítsa a főerőket az angol kötelék észak felől várt támadása ellen, majd önállóan térjen vissza Brindisibe.

Iachino nem számított arra, hogy nagy felszíni hadihajókkal kerül összeütközésbe. Továbbra is az volt a meggyőződése, az ellenséges csatahajók nem hagyták el Alexandriát, vagy ha mégis, túl messze vannak ahhoz, hogy elérhessék őket. Ezt a véleményét erősítette a főhadiszállásról négy órakor megérkező üzenet is, mely arról számolt be, egy német felderítőgép fél órával korábban egy csatahajót, négy cirkálót, és 12 rombolót észlelt a Vittorio Venetótól délkeletre. Feltehetően valamilyen közvetítési hiba miatt azonban az észlelt ellenséges erők távolságaként a jelentés a tényleges 70 mérföld helyett 170 mérföldet adott meg. Ez egybevágott a rádiófelderítés korábbi jelentésével, és tovább erősítette azt a meggyőződést, hogy az ellenség felszíni flottája biztos távolságban van.

Iachino tehát csak a légitámadások miatt aggódott, melyek elhárítására, miután a megígért légifedezetnek a nyomát sem látták, csupán hajói légvédelmi ágyúi álltak rendelkezésére. Utóbb ezt írta: „Az együttműködés teljes hiánya miatt elárultnak éreztem magam. Egész nap vadászgépek nélkül voltunk.” A tengernagy ezért kötelékét igyekezett úgy elrendezni, hogy biztos védelmet adjon a sérült csatahajónak az újabb torpedótámadások ellen. Egy második torpedótalálat végzetes is lehetett volna, ezért az olaszok a kísérőhajók szorosra zárt sorfalával vették körül a Venetót. Iachino öt oszlopban állította fel hajóit, középen a Vittorio Venetóval, mely előtt és mögött egyaránt két-két romboló haladt. A csatahajótól jobbra Cattaneo három cirkálója haladt, a Zara, a Pola, és a Fiume, míg a harmadik oszlopba a IX. Osztag négy rombolóját állították. A csatahajó mellett balról Sansonetti három cirkálója, a Trieste, Trento, és Bolzano sorakozott fel, míg a bal külső oszlopban a XII. Osztag három rombolója haladt. (Emlékirataiban Iachino érzelmes hangon beszél arról, ahogy a Veneto parancsnoki hídjáról nézte, hogyan foglalják el Cattaneo cirkálói helyüket az alakzatban. A tengernagy kötődött ezekhez a hajókhoz, melyeken pályafutása sok évét töltötte. Kötelékparancsnokként korábban a Fiume és a Pola is volt a zászlóshajója.)

Ez a formáció hézagmentes védelmet nyújtott a csatahajónak, viszont a szorosra zárt kötelék, melynek egyes hajói között csupán néhány száz méteres távolság maradt, megnehezítette a kísérő hajók számára a manőverezést. A fő cél ugyan a csatahajó védelme volt, de ezzel az elrendezéssel a cirkálók és rombolók számára alig maradt tér a kitérőmanőverekre. A rombolók szárnyakon való elhelyezése ugyan azt a célt szolgálta, hogy azok füstfüggönyt vonva fedezzék a köteléket, de a fenti megfontolásokból talán mégis okosabb lett volna inkább az értékesebb nehézcirkálókat helyezni a külső oszlopokba, ahol több tér maradt volna számukra a manőverezésre, mint a középső és a szélső oszlopok közé beszorítva.

A nehézcirkálók beérkezése után a csatahajó körül végül este hatra sikerült felállítani a védőgyűrűt. A délután során a görög támaszpontokról felszálló Blenheim bombázók több támadást intéztek az olasz cirkálók ellen, eredményt azonban nem értek el. Az olasz hajók 16 csomós sebességgel haladtak északnyugati irányba, a saját partok felé.

Cunningham közben továbbra is bizonytalanságban volt afelől, pontosan milyen ellenséges erőkkel is áll szemben, és repülőgépeinek milyen károkat sikerült okozni nekik. A visszatérő gépek egy biztos találatot jelentettek, és a Blenheim bombázók is jelentették, hogy az ellenséges csatahajó lelassult. Ugyanakkor egy másik jelentés megint két másik olasz csatahajóról számolt be, melyeket a találatot kapott csatahajótól északra figyeltek meg. (Az angol pilóták ismét Legnani cirkálóit tévesztették össze a Cavour osztállyal.) Hogy a helyzetet tisztázza, Cunningham felültette egyik törzstisztjét, Arthur Seymour Bolt korvettkapitányt a Warspite egyik Walrus felderítőgépére, és fél hat után útnak indította az ellenség felé, derítse ki végre, milyen hajók is vannak az olasz kötelékben. Bolt nem sokkal fél hét előtt befutó jelentése végre világossá tette a helyzetet. A korvettkapitány jelentette, hogy szorosan a sérült csatahajó körül, öt oszlopban elrendezve, hat cirkáló és 11 romboló halad, északnyugati irányban, 12 csomós sebességgel. Az ellenséges kötelék 50 mérföld távolságban volt az angol csatahajóktól.

Az angoloknak csak akkor volt esélyük az olasz csatahajót idejében utolérni, ha az ellenséges köteléket megállítják, vagy legalább még jobban lelassítják. Cunningham már az első támadásban részt vevő gépek visszaérkezése után elrendelte egy újabb támadás előkészítését, melyben ezúttal hat Albacore és két Swordfish gép vett részt, melyekhez útközben két másik, a krétai Malame repülőteréről felszálló Swordfish is csatlakozott. A támadó kötelék Bolt gépével egy időben, fél hét előtt érkezett meg az ellenség fölé. A repülőgépek közel egy órán át keringtek az ellenséges hajóraj körül, hogy fogást keressenek a szorosra zárt köteléken. A parancsnok végül úgy döntött, megvárja a napnyugtát, és a Nap irányából, északnyugat felől támad, hogy a lemenő Nap fénye elvakítsa az olasz légvédelmet.

Az ellenség elfogott és megfejtett rádióüzeneteiből Iachino már korábban értesült arról, hogy újabb torpedótámadás várható. (A Supermarina szintén elfogta Cunningham Formidable-ra küldött üzenetét, melyben újabb légitámadást rendelt el az olasz hajók ellen. Mire azonban erről tájékoztatták Iachinót is, a szóban forgó támadás már rég véget ért.) A zárt kötelék felállítását követően hajóit nyugati irányba fordította, majd amikor az angol gépek Iachino várakozásának megfelelően a lemenő Nap irányából megindították a támadást, visszafordult északnyugat felé, hogy a támadás elölről, a hajók orra felől érje kötelékét, ahonnan a hajók a legkisebb célpontot mutatják. Amikor a már háromnegyed órája a kötelék körül köröző angol gépek végre megindultak az olasz hajók felé, Iachino azonnal elrendelte rombolóinak, vonjanak füstfüggönyt a kötelék köré, s a hajók összes fényszóróját felkapcsoltatta, és a támadó gépek felé irányította, hogy elvakítsák azok pilótáit. Ugyanekkor az olaszok a 13 mm-es gépágyúktól a 100 mm-es légvédelmi ágyúkig minden légvédelmi fegyverből tüzet nyitottak. Az angol pilóták utóbb hátborzongató élményként írták le a tűzzáport, amivel az olaszok fogadták őket, rendszerint hozzátéve, ilyen heves légvédelmi tűzben sem előbb, sem később nem volt részük.

Azonban akármilyen látványos tűzijátékot is produkáltak az olasz tüzérek, az olasz légvédelem hatékonysága ennek ellenére ezúttal is alacsony szinten állt. A légvédelem egyetlen támadó gépet sem lőtt le, bár néhányukat sikerült megrongálni. Minden angol gép indítani tudta torpedóját, de az alkonyati félhomály, a mindent elborító füst, és a záporzó lövedékek őket is megzavarták a célzásban.

Mikor tíz perccel nyolc óra előtt az angol támadás véget ért, s Iachino lekapcsoltatta a fényszórókat, úgy látszott, az olasz flotta sértetlenül megúszta a támadást. A köteléknek végig sikerült megtartani az alakzatot, s bár a közben leszálló sötétség és a még mindig a hajók körül terjengő füst miatt nem lehetett minden hajót látni, úgy tűnt, senkinek sem esett baja. Az olasz hajók ezért tíz perccel nyolc óra előtt a korábbi iránytól északabbra fordultak, a calabriai Colonne-fok felé, és a sebességet az addigi 16 csomóról 19 csomóra növelték. Nyolc óra után öt perccel Iachino elrendelte az éjszakai menetalakzat felvételét. Cattaneo cirkálóinak kellett volna az élre állniuk, s elfoglalni új helyüket, ötezer méterre a zászlóshajó előtt. Sansonetti cirkálói ugyanekkor ötezer méterrel a Vittorio Veneto mögött álltak volna oszlopba, míg a szárnyakat kétoldalt a rombolók fedezték volna.

Először az 1. Osztag parancsnoka, Carlo Cattaneo altengernagy vette észre, hogy valami nincs rendben. Az addig a jobb középső oszlop közepén hajózó Pola nehézcirkáló eltűnt Cattaneo zászlóshajója, a Zara mögül. A tengernagy először azt hitte, a Pola egy kitérőmanőver miatt esett ki az alakzatból, ám amikor a cirkáló nyolc órára sem zárkózott fel a többiekhez, nyilvánvalóvá vált, hogy a hajót valamilyen sérülés érhette. Cattaneo ezért nyolc óra után tíz perccel rádión üzent lemaradt cirkálójának, jelentsék, milyen károk érték a hajót.

A Pola valóban nagy bajba került. A cirkálót tíz perccel nyolc óra előtt a támadás utolsó percében utolsóként kilőtt torpedó találta el, melyet Michael Torrens-Spence hadnagy Krétáról érkezett Swordfishéről indítottak. (Spence tapasztalt veteránnak számított, az Illustrious-on szolgálva részt vett a tarantói rajtaütésben is, ahol a második hullám egyik Swordfish-ét vezette. A Littorio orrát ért torpedótalálatot neki tulajdonítják.) Spence-nek sikerült egy kis rést találnia a hajókat beborító füstfüggönyön, és ezen át a kötelék belsejébe hatolva sikerült közvetlen közelről kilőnie torpedóját a Polára, melynek éppen ekkor kellett majdnem teljesen megállnia, hogy elkerülje az összeütközést az előtte haladó hajóval. A Mark XII-es torpedó, ugyanolyan, amilyen korábban a Vittorio Venetót is eltalálta, derékba találta a gyenge vízvonal alatti védelemmel rendelkező olasz nehézcirkálót, és hatalmas léket szakított rajta. A cirkáló három középső rekeszét, az elülső turbinatermet és a két hátsó kazánházat, a víz azonnal elárasztotta, olyan gyorsan, hogy a személyzetük többségének kimenekülni sem maradt ideje. A nyolc kazán közül ezzel öt azonnal kiesett, s miután a robbanás szétszakította a fő gőzvezetékeket, a két elülső kazánból sem tudták a gőzt eljuttatni a bal oldali csavart meghajtó hátsó turbinához. Csupán a hátsó turbinaterem rekeszében beépített nyolcas számú kazán maradt épen, ez viszont egyedül kevés volt ahhoz, hogy a turbina ellátásához elegendő mennyiségű gőzt termeljen, ráadásul ennek a vezetékei is megsérültek. Talán még nagyobb baj volt, hogy a torpedó robbanása széttépte a villamos kábeleket is, s az egész hajón megszűnt az áramellátás. A cirkáló kapitánya, Manlio de Pisa, ezért egy ideig nem is tudta jelenteni Cattaneónak a történteket, mivel a rádió sem működött. A teljes áramszünet következtében használhatatlanná váltak a víztelenítő szivattyúk, illetve a tűzoltóvíz hálózatának szivattyúi is. A sérült rekeszeket a betörő víz néhány perc alatt teljesen elöntötte. A 12 ezer tonnás cirkálóba mintegy 3.500 tonna víz került, a hajó teljesen mozgásképtelenné vált, és miután áram nélkül a fegyverzetet sem tudták működtetni, harcképtelenné is.

Az egyik kisegítő generátor beindításával néhány helyen sikerült helyreállítani az áramellátást, ami kevés volt ahhoz, hogy a lövegtornyokat működtetni tudják, de a rádióberendezés ismét működött, s fogták Cattaneo üzenetét. Pisa öt perccel később válaszolt, s közölte a kötelékparancsnokkal, hajója torpedótalálatot kapott, mozgás és harcképtelen, és sürgős segítségre szorul.

(Folyt. köv.)