A Zenta part felé úszó túlélői nem Castellastua felé igyekeztek, hanem a halászfalu előtt fekvő két kis sziklaszigetet – Sveta Nedelja és Katic – vették célba. Egyrészt mert ezek voltak hozzájuk a legközelebb, másrészt mert úgy vélték, ha partra szállnak, a montenegrói katonaság azonnal letartóztatja őket, a szigeteken meghúzódva viszont nyernek még néhány órát, és ezalatt az o-m rombolók vagy torpedónaszádok kimenthetik őket. A kimerült hajótörötteket az utolsó szakaszon már segítették a Castellastuából induló halászbárkák is, melyek segítettek nekik partra jutni Sveta Nedelján, ahol végül a túlélők többsége összegyűlt, és várták a segítségükre érkező hajókat.

Amik viszont csak nem akartak megérkezni. A Cattaróba visszamenekült hajók egész nap tétlenül lapultak az öbölben, várva, a franciák mit fognak most csinálni? Barrynak eszébe sem jutott, hogy gyors rombolóiból és torpedónaszádjaiból kiküldjön néhányat felderítésre, állapítsák meg, hová tűnt az ellenség, és mi lett a Zentával? A támaszpontra visszatérő Ulan parancsnoka csak annyit jelenthetett, nem sokkal kilenc után látta utoljára az ekkor már füstfelhőbe burkolózó cirkálót, melynek további sorsáról semmit sem tudott. Valószínű volt, hogy a Zenta elsüllyedt, és Cattaróban nyilván azt feltételezték, úriemberhez illő módon az ellenség kimentette a cirkáló legénységét. De senki sem vágyott annyira a bizonyosságra, hogy kiküldjön dél felé legalább egy torpedónaszádot, állapítsa meg, mi történt a Zentával. Holott egy romboló vagy naszád Cattaróból egy órán belül elérhette volna Castellastua környékét, és kimenthette volna a hajótörötteket.

Barry utóbb azzal védekezett, miután nem ismerték az ellenség szándékait, súlyos kockázatot jelentett volna újabb hajók kiküldése, hiszen nem lehetett tudni, nem e áll lesben a láthatár mögött az ellenség? A kockázat persze valós volt, csakhogy a rombolóknak és a torpedónaszádoknak éppen az lett volna a feladatuk, hogy ezt a kockázatot vállalva felderítést végezzenek, s valós vagy imitált támadásokkal zavarják az ellenség hadműveleteit.

Hihetetlen, de még az is csak dél körül jutott eszébe valakinek, hogy legalább egy repülőgépet kiküldjön felderítésre! A légifelderítés megerősítette a franciák távozását, és hogy a Zenta sehol sem látható, tehát valószínűleg elsüllyedt. Az ekkor még a vízben úszó hajótörötteket a pilóta a magasból nem vehette észre, különösen hogy a süllyedés pontos helyének ismerete nélkül azt sem tudhatta, hol kellene keresni őket. Ha ekkor küldenek ki felderítésre egy rombolót, a Zenta legénységét még mindig ki lehetett volna menteni Sveta Nedeljáról, azonban az ellenség távozásának megerősítése után sem hagyta el hajó Cattarót. A kis szigeten rekedt, elcsigázott, és minden ellenállásra képtelen hajótörötteket a késő délutáni órákban fogták el a csónakokon érkező montenegrói katonák. A foglyok korrekt bánásmódban részesültek, rendesen ellátták őket, a sebesültek pedig orvosi kezelést kaptak.

A Zenta pusztulása nagyjából véget is vetett Richard von Barry ellentengernagy karrierjének. Hadbírósági ítélet ugyan nem született ellene, de októberben leváltották a cattarói támaszpont parancsnokságáról, majd 1916 januárjában nyugdíjazták. (Cattaróban Alexander Hansa ellentengernagy került a helyére.) Bukása azonban minden bizonnyal sokkal inkább volt köszönhető a flotta vezetésén belüli hatalmi harcoknak és rivalizálásoknak, mint gyászos cattarói szereplésének. Barry ugyanis korábban Ferenc Ferdinánd egyik kedvence volt, aki mindenképpen vezető pozícióba kívánta juttatni protezsáltját. Montecuccoli nyugdíjazását követően Ferdinánd szerette volna elérni, hogy Haus csak a flotta parancsnokságát vegye át, s a bécsi hadügyminisztérium tengerészeti osztályának (Marinesektion) vezetését Barry kapja meg. Azonban Haus, aki láthatóan mindent a saját kezében akart összpontosítani, ragaszkodott ahhoz, hogy a szokásoknak megfelelően ő töltse be mindkét hivatalt, pedig Ferdinánd sokáig győzködte, mondjon le Barry javára valamelyik tisztségéről. Hausnak azt is sikerült megakadályoznia, hogy Barry-t a helyettesévé nevezzék ki.

A flottaparancsnok tehát nyilván veszélyes riválisként tekintett Barry-ra, és az első adandó alkalommal megszabadult tőle. A cattarói támaszpont parancsnokaként elkövetett hibák valószínűleg inkább csak ürügyek volt Barry menesztésére. Ha megnézzük a háború későbbi eseményeit, láthatjuk, egyetlen osztrák–magyar tengernagy sem mutatott fel az övénél nagyobb tehetséget. (Bár sok alkalmuk nem is volt a bizonyításra.)

Hogy Barry valójában tényleg nem a Zentának köszönhette a bukását, azt az is mutathatja, hogy Haus halála után reaktiválták, és altengernaggyá nevezték ki. A háború utolsó évében azonban nagyobb szerepet már nem játszhatott a haditengerészetnél.

A Zenta pusztulása végre jelezte az osztrák–magyar haditengerészetnek, a háború ezúttal nem tüntető flottafelvonulásokból és figyelmeztető lövésekből fog állni, és az ellenség nem is úriemberekhez illő módon akarja azt megvívni. A következtetés, amit a flottavezetés ebből levont, természetesen nem az volt, hogy a flotta főerőit egy délebbre fekvő ideiglenes támaszpontra kell előretolni, ahonnan támogatást tudnak adni a blokádot fenntartó hajóknak, és védeni tudják Cattarót, Montenegró blokádját pedig folyamatos légifelderítés mellett tevékenykedő gyors rombolókkal kell fenntartani. (Bár a repülőcsónakokat ettől kezdve rendszeresen, naponta kétszer-háromszor kiküldték felderítésre.) A következtetés az volt, hogy megszüntették Montenegró tengeri blokádját. Az Antivari felé irányuló forgalmat a továbbiakban aknazárakkal, és a kikötő elleni alkalmankénti rajtaütésekkel igyekeztek blokkolni. Az aknazár telepítését, talán afféle elégtételként, az Ulan kezdte meg augusztus 19-én.

Ez, lássuk be, ismét csak kiállította a szegénységi bizonyítványt az osztrák–magyar haditengerészetről, mely úgy nem volt képes fenntartani a Cattarótól 30 mérföldre fekvő, gyakorlatilag védtelen Antivari blokádját, hogy a legközelebbi ellenséges flottatámaszpont, Málta, Cattarótól 400 mérföldre volt található. (A blokádot később a tengeralattjárókkal újították fel.)

Francia oldalon nem volt győzelmi mámor. A flotta teljes erejének bevetésével sikerült elsüllyeszteni egy régi kis cirkálót, és elszalasztották az azt kísérő rombolót. Ebből még a propaganda sem tudott különösebben lelkesítő győzelmi jelentéseket produkálni. A francia tengerészek az ütközetet gunyorosan csak a flotta negyedik lőgyakorlataként emlegették, addig ugyanis rendszerint évi három lőgyakorlatot tartottak.

Az általános véleményt az ekkor már nyugállományban levő, és politikusként tevékenykedő Amédée Bienaimé altengernagy, Lapeyrére régi ellenfele, így fogalmazta meg: „Ennek a 2.500 tonnás kis cirkálónak az elpusztítása, mely védelem nélkül húsz percig állt teljes flottánk rendezetlen tüze alatt, 500 nagykaliberű gránátba, s két 24 centis és egy 19 centis löveg elvesztésébe került. Ugyanezt az eredményt egyetlen páncéloscirkálónk öt perc alatt elérhette volna, néhány jól irányzott lövéssel. Azt kell hogy mondjam, az elérésére tett erőfeszítésekhez képest ez az eredmény egyáltalán nem ad okot az elégedettségre.”

És valóban, Lapeyrére egyáltalán nem volt elégedett. A tengernagy dühöngött, amikor hajói képtelenek voltak helyesen értelmezni a zászlóshajóról leadott jelzéseket, és amikor látta azt a rendezetlen, összevissza lövöldözést, amit flottája az ütközetben produkált. (A zavaros és pontatlan tüzelés miatt állítólag személyesen hordta le a sárga földig a Courbet tüzértisztjét.) A Zentára csak a nagykaliberű ágyúkból több mint 500 lövést adtak le, és a francia megfigyelők szerint nyolc találatot értek el. Ez körülbelül 1,6 százalékos találati arány, ami messze nem volt kielégítő eredmény. A közepes kaliberű találatok számát lehetetlen volt megállapítani, de a találati arány bizonyosan nem volt semmivel sem jobb, sőt. Az Ulanra szintén sok száz lövést leadtak, de egyetlen találatot sem értek el, pedig volt olyan pillanat, amikor a romboló alig négyezer méterre volt csak a francia zászlóshajótól.

A gyenge kezdés után a folytatás semmivel sem volt jobb, és csak még jobban elbizonytalanította a francia tengernagyot flottája képességei felől. Néhány nappal később ugyanis a Democratie és Justice páncélosok, majd két romboló összeütközött, és nagyjavításra mind a négy hajónak dokkba kellett állnia. Egy harmadik rombolót géphiba miatt kellett hazaküldeni. Lapeyrére egy ideig nem is erőltette a további betöréseket az Adriára, s talán már nem is volt benne olyan biztos, hogy az osztrák–magyar főerőkkel való összecsapás kedvezően sülne el rájuk nézve.

A francia tengernagy a továbbiakban inkább az Otrantói-szoros blokádját igyekezett megszervezni, egyrészt hogy megakadályozza a Monarchiának szállító hajók Adriára való bejutását, másrészt meg hogy megakadályozza az osztrák–magyar hadihajók Adriáról való kijutását. A feladat nehézsége főleg abból állt, hogy a blokádot a szoros déli kijáratától 300 mérföldre fekvő Máltáról kellett fenntartani, miután a francia kormány elutasította Lapeyrére javaslatát, hogy a blokád fenntartásával megbízott hajókat Korfu szigetén állomásoztassák, ha máshogy nem megy, a görög kormány engedélye nélkül. A távolsági blokád, még ha a gyakorlatban inkább csak laza megfigyelést jelentett is, nagyon megnövelte a flotta amúgy sem kicsi szénfogyasztását, ami utánpótlási problémákat okozott.

A francia flotta csak hetekkel később tért vissza az Adriára, feltehetően a felsőbb vezetés nyomására, és valószínűleg ezúttal is azért, hogy ismét demonstrálják az olaszok számára, ki mellé is érdemes állniuk. Szeptember elsején, miután befutott Antivariba az újonnan létesítendő rádióállomás felszerelését szállító teherhajó, a szállítmányt biztosító francia csatahajók és cirkálók ágyúzták Cattaro erődjeit, csekély sikerrel. Szeptember 19-én néhány csatahajó és cirkáló ismét a kikötő erődítményeit ágyúzta, egy másik hajóraj pedig Lissa és Pelagosa jelzőállomásait és világítótornyait lőtte.

A cattarói támaszpont számára a legnagyobb gondot nem a francia flotta lagymatag támadásai jelentették, hanem a környező hegyeken települt montenegrói ütegek, melyekkel augusztus óta szinte napi rendszerességgel vívtak tűzharcokat. Az öbölrendszert délről övező hegyeken a montenegróiak közel félszáz, különböző típusú, 9 és 21 cm közti kaliberű ágyút helyeztek tüzelőállásba. A nagyrészt elavult lövegek azonban nem bizonyultak hatékonynak sem az o-m erődök, sem pedig a hadihajók ellen. Utóbbiak közül a montenegróiaknak a több hónapnyi lövöldözés során egyedül a Kaiser Franz Joseph cirkálót sikerült egyszer eltalálniuk.

A szemben álló fél viszont sokkal sikeresebben tevékenykedett, s a jól irányzott választűz súlyos veszteségeket okozott a montenegrói ütegeknek. Az osztrák–magyar tüzéreknek pedig jóval nehezebb dolguk volt, mint ellenfelüknek. A hajókról a tengerszint felett közel ezer méter magasan fekvő, jól védett és álcázott célpontokat kellett eltalálniuk, melyeket sok esetben nem is láttak, mivel a környező magaslatok takarták őket. A problémát végül a Kumborban állomásozó hidroplánok segítségével oldották meg, ezekről derítették fel a célpontokat, és ezekről irányították a hajóágyúk tüzét, a becsapódások megfigyelése alapján pontosítva a lőelemeket. A repülőgépekről irányított tűzvezetés ekkor jelent meg először a hadtörténelemben. (A galíciai harcok során ugyanebben az időben már a hadsereg is használta a repülőgépeket a tűzvezetés támogatására.) A repülők rendszeresen bombázták is az ellenséges ütegeket.

Bár a háború elején a montenegrói és a francia hadvezetés még abban bízott, az öbölben fekvő haditengerészeti támaszpontot ezek az ütegek gyakorlatilag semlegesíteni fogják, ez végül nem történt meg. A támaszpont életét a montenegrói ágyúk csak zavarták, de nem lehetetlenítették el. A nagyobb gond igazából inkább az volt, hogy a hegyekről az öböl területének nagyobbik részét be lehetett látni, s meg lehetett figyelni az o-m hadihajók mozgását. A flotta élvonalbeli, modern egységeit, a gyorscirkálókat és az új rombolókat, ezért ekkoriban nem is itt, hanem Sebenico kikötőjében állomásoztatták.

Miután saját erőből nem tudták megoldani Cattaro kiiktatását, az ott állomásozó hajók rajtaütéseit megelégelve a montenegrói vezetés a franciákhoz fordult segítségért. A legkézenfekvőbb megoldás egy partraszálló hadművelet lett volna Cattaró közelében, amivel a franciák elfoglalhatták volna a kikötőt, s ezzel kiváló támaszpontot szereztek volna az Adria déli részén, és megoldották volna a segélyszállítmányok eljuttatását Szerbiába. Az ötlet már a háború előtt felmerült, és néhányan most ismét felmelegítették, de megvalósítására sosem került sor. A németek gyors ütemben nyomultak előre Párizs felé, s minden mozgósítható katonát ide vezényeltek. Év végére stabilizálódott a helyzet a flandriai fronton, de rögtön ezután belefogtak a szerencsétlen Gallipoli hadműveletbe, ami ismét elnyelte azokat az erőket, amiket Cattarónál felhasználhattak volna.

Különösebben a francia hadvezetés sem kapkodott a cattarói hadműveletért. Nem az osztrák–magyar csatahajóktól tartottak, hiszen szinte biztosra lehetett venni, hogy Haus Cattaro védelme érdekében sem lesz hajlandó kifutni Polából – ha pedig mégis, kellő túlerővel tudták volna fogadni –, hanem az aknáktól és a tengeralattjáróktól, s attól, az eredmények nem fogják megérni az érte hozott áldozatokat. A támaszpont védelmének erejét túlbecsülve, és a szövetséges montenegrói hadsereg harcértékét lebecsülve úgy gondolták, Cattaro megszerzése és megtartása túl nagy erőket fog igénybe venni, és elvonni a fontosabb hadszínterektől. (Utólag már az az általános vélemény, Cattaro elhanyagolt állapotban levő, elavult ágyúkkal és elégtelen létszámú helyőrséggel ellátott erődítményeit egyetlen francia hadosztály is elfoglalhatta volna.) Ráadásul Montenegróból sem vasút, sem jól kiépített utak nem vezettek Szerbiába, a szerbeknek szánt hadiszállítmányok eljuttatása tehát nagyobb mennyiségben innen sem volt megoldható.

A franciák tehát nem akartak nagyobb erőket pazarolni Montenegró megsegítésére, s úgy vélték, elég lesz a Cattarót ágyúzó ütegeket megerősíteni. Szeptember 17-én egy teherhajó négy darab 15 centis, és négy 12 centis hajóágyút tett partra Antivari kikötőjében, azok lőszerellátmányával, és az őket kezelő 140 tüzérrel együtt. A szállítmány útját Lapeyrére teljes flottája biztosította. A francia páncéloscirkálók közben megtámadták és lerombolták a Pelagosa szigetén települt jelzőállomást.

A francia ütegeket a Kuk-hegyre szállították, telepítésüket, és az ütegállások kiépítését október 18-ra fejezték be. A franciák, mint mindig, ezúttal is duzzadtak az önbizalomtól, s garantálták szövetségeseiknek, néhány héten belül rommá lövik az osztrák–magyar erődítményeket, elsüllyesztik a hadihajókat, és a kikötő érett gyümölcsként, magától fog Montenegró ölébe hullani.

A nagy lőtávolságú, jól képzett személyzettel ellátott francia ágyúk valóban hatékonyabban működtek, mint a montenegrói ütegek, s komoly károkat okoztak a cattarói erődítményeknek. Október közepén a francia flotta is többször támadta a kikötőt, ahol azonban ezúttal sem tudtak nagyobb eredményeket elérni. Az események hatására viszont végre nagy nehezen a polai vezetésben is tudatosult, hogy a flotta déli támaszpontja veszélyben van, s a régi partvédő páncélosokénál nagyobb tűzerő kell a megvédéséhez.

A flotta egyik legmodernebb hajójának számító Radetzky október 22-én érkezett meg Cattaróba, ahol már másnap megkezdték a francia ütegek ágyúzását. (A Radetzky osztály három csatahajóját egyébként a háború előtt, július 22-én, egyszer már leküldték Cattaróba, nyilván az erődemonstráció végett. Ezek a hajók szállították a támaszpontra a három repülőcsónakot is. A háború kitörése után, augusztus elsején, azonban rögtön vissza is vezényelték őket Polába.) A nehéz terepviszonyok, és a nagy, 11 kilométeres távolság ellenére négy nap elég volt ahhoz, hogy néhány jól célzott sortűzzel kiüssék a franciákat. A lőszerrel való takarékoskodás jegyében a Radetzky mindössze 23 lövést adott le 305 mm-es, és 56 lövést 240 mm-es ágyúiból, de ez is elég volt az ellenséges ütegek elhallgattatásához. (Bár az o-m csatahajók tűzvezető rendszereit még a kortársak is elavultnak tartották, a szárazföldi célpontok ellen a hajóágyúk mindig figyelemre méltó hatékonysággal működtek.) A francia ütegparancsnok, Grellier fregattkapitány, 27-én jelentette a főparancsnokságnak, hogy súlyos veszteségeket szenvedtek, a kikötő elfoglalására pedig remény sincsen. A francia parancsnok mindehhez hozzáfűzte a saját véleményét is, mely szerint nincs értelme vállalni a további áldozatokat. A parancsnokság egyetértett Grellier-el, és elrendelte a francia személyzet kivonását, melyre november végén került sor. A megmaradt ágyúkat átadták szövetségeseiknek, s csak a rádióállomás francia személyzete maradt Montenegróban, akik folyamatosan jelentették a cattarói o-m kötelék hajóinak mozgását.

Cattaro helyzete ezzel stabilizálódott, s a Radetzky december 16-án visszatért Polába. A montenegrói ágyúk továbbra is állásaikban maradtak, de már csak szórványosan nyitottak néha tüzet a kikötőre, melynek elfoglalásához francia segítség hiányában a balkáni törpeállamnak nem volt ereje. Ugyanakkor a térségben állomásozó osztrák–magyar csapatok sem voltak elég erősek ahhoz, hogy elfoglalják a Cattaro környéki, ellenséges kézen levő hegyeket, és ezzel teljesen biztonságossá tegyék a kikötőt. Erre majd csak 1916 januárjában, a Szerbia elleni újabb offenzívával egy időben került sor.

Miután a szárazföld felől nem sikerült megtörni a kikötő védelmét, a franciák ismét a tenger felől próbálkoztak. Októberben a flotta többször is támadta Cattarót, Ragusát (Dubrovnik), és a déli szigeteken levő jelzőállomásokat. November elején ismét egy nagyobb szabású hadműveletet indítottak a déli kikötők ellen, másodikán francia páncéloscirkálók lőtték Pelagosát, és egy különítményt tettek partra Lissa és Lagosta szigetén, ahol lerombolták a kikötői létesítményeket. A franciákat ekkoriban ismét foglalkoztatta a cattarói partraszállás ötlete, és úgy gondolták, a dalmát partok előtti, stratégiailag fontos szigetek elfoglalásával megalapozhatnának egy ilyen hadműveletet. A kikötő elfoglalásához szükséges erőket azonban most sem tudták összeszedni, az akció így végül ismét megmaradt demonstratív erőfitogtatásnak.

A franciák ezenkívül még mindig reménykedtek abban, hogy az osztrák–magyar flotta főerőit sikerül kicsalogatni Polából, és csatára kényszeríteni. A régi osztrák dicsőség helyszínének, Lissának a megtámadása nyilvánvaló provokáció volt, mellyel ellencsapásra akarták késztetni a K. und K. haditengerészetet. Lapeyrére egy ideig foglalkozott még azzal a gondolattal is, hogy egészen az Isztriáig behatol az Adriára, hogy csatára késztesse ellenfelét, de végül elvetette az ötletet. Leginkább a tengeralattjáróktól, és az éjszakai torpedótámadásoktól tartott, hiszen egy ilyen hadművelet azzal járt volna, hogy legalább két éjszakát kell az Adria belsejében, az ellenséges támaszpontok közvetlen közelében eltöltenie.

A felszíni flotta mellett a francia tengeralattjárók is próbálkoztak. November negyedikén és 19-én kétszer is sikerült behatolniuk a cattarói öbölbe, ahol azonban észrevették, és kiűzték őket a kikötőből, még mielőtt torpedóikat indítani tudták volna. December huszadikán a polai kikötőbe hatolt be egy francia tengeralattjáró, mely azonban fennakadt a hálózáron, és a közelben horgonyzó hajók végül elsüllyesztették. (Később kiemelték, és átépítése után az o-m flotta kötelékében állították szolgálatba.)

A franciák maguk is kezdettől fogva tartottak a tengeralattjáróktól, és októbertől, miután Haus szeptember végén nagy nehezen végre belegyezett abba, hogy néhány tengeralattjárót délre vezényeljenek, félelmeik kezdtek valóra válni. Cattaróba először a két legnagyobb tengeralattjáró, az U–3 és az U–4 érkezett meg, melyek először október negyedikén indultak bevetésre, s a franciák észlelték is jelenlétüket. Tizenhatodikán az U–3 támadást intézett a Waldeck Rousseau páncéloscirkáló ellen, mely azonban a periszkópot észrevéve kitért a tengeralattjáró elől. Október 22-én megérkezett Cattaróba az U–5 is, s a tengeralattjárók ettől kezdve rendszeresen járőröztek a támaszpont előtti vizeken. November és december során a három hajó összesen hússzor futott ki bevetésre.

Jelentősen megerősítették Cattaro légierejét is. Az eredeti három helyett az év végére már 22 repülőgép állt szolgálatban, melyek naponta többször is felderítést végeztek a Dél-Adria felett, és rendszeresen bombázták a montenegrói állásokat.

A franciák számára tehát nem maradt semmi értelme annak, hogy nagy hadihajóikkal fel-alá hajókázzanak az Adria déli részén, ahol a tengeralattjárók és a repülőgépek egyre intenzívebb használata súlyos kockázatot jelentett a felszíni hajók számára. Miután elvetették Cattaro elfoglalásának az ötletét, semmilyen célpont nem maradt a környéken, mely stratégiailag elég fontos lett volna ahhoz, hogy megérje érte veszélyeztetni a flotta nehéz egységeit. A francia stratégák számára még Montenegró sem bírt akkora jelentőséggel, hogy az oda irányuló szállítmányok védelme érdekében kockára tegyék a flotta csatahajóit.

Decemberre már az is nyilvánvaló volt, hogy Haust kirobbantani sem lehet Polából, vagyis a francia haditengerészetnek arra sem lesz alkalma, hogy dicsőséges győzelmet arasson a könnyű ellenfélnek gondolt osztrák–magyar flottával szemben. A hajóhad számára nem nagyon maradt más feladat, mint a blokád a déli Adrián, Otrantó és az albán partok között. A nagyjavításra szoruló U–3 felváltására érkezett U–12 azonban december 21-én megtorpedózta a Jean Bart csatahajót, s bár az nem szenvedett igazán súlyos sérüléseket, a blokád vonalát jóval hátrább vonták, a Paxos-sziget magasságáig, az Adriára való újabb betörések gondolatát pedig végleg elvetették. Ahogy Lapeyrére a tengerészeti miniszternek írta: „Most bebizonyosodott, hogy nem csak a montenegrói kikötőknél nem végezhető el semmilyen művelet, de az Adriai-tengeren sem lehet tovább konvojokat kísérni a nyilvánvaló kockázat nélkül. Az olyan műveletek, mint például a tüzérségi felszerelés szeptemberi kirakodása, a cattarói osztrák flotta megerősítése, valamint a tengeralattjárók és a repülőgépek folyamatos használata miatt jelenleg már nem volna elvégezhető.”

Montenegró ezzel gyakorlatilag magára maradt. Antivari kikötőjébe már csak időközönként érkezett néha egy-egy teherhajó, és azok kirakodását általában az osztrák–magyar hadihajók támadásai követték, melyek rendszerint aknákat is telepítettek a kikötő elé. Február 13-án este az egyik ilyen aknára futott rá a francia Dague romboló, mely felrobbant és elsüllyedt.

Március elsején éjszaka három o-m romboló és három torpedónaszád ismét megtámadta Antivari kikötőjét, torpedókkal lerombolták a fából készült mólót, és egy különítményt tettek partra, mely a hajóágyúk fedezete alatt felgyújtotta a parti raktárakat. A naszádok megpróbálták elvontatni Nikita király jachtját, a vontatóként működő Rumiját, ám a viharban a vontatókötelek elszakadtak, így a hajót végül torpedóval elsüllyesztették. Ugyanekkor a rombolók elaknásították a kikötőt, ahová ezt követően már csak kisebb bárkák tudtak befutni, melyek potya célpontjai voltak a partok előtt cirkáló o-m tengeralattjáróknak. Montenegró ellátását a továbbiakban az albán kikötőkön keresztül próbálták megoldani, inkább kevesebb, mint több sikerrel. A kimerült ország 1916 januárjában végül kénytelen volt kapitulálni az osztrák–magyar hadsereg előtt.

1915 áprilisában, úgy vélve, hogy az o-m tengeralattjárók tevékenysége lanyhulni kezd, és nem távolodnak el ilyen messze Cattarótól, a franciák a tengeri blokád vonalát ismét közelebb tolták Otrantóhoz, ami szinte azonnali katasztrófát eredményezett. Április 27-én az U–5 két torpedóval elsüllyesztette a blokádszolgálatot éppen ellátó Leon Gambetta páncéloscirkálót. Az emberveszteség ezúttal igen nagy volt, 684 francia tengerész veszett oda a hajóval együtt, köztük a blokádot fenntartó cirkálók parancsnoka, Victor Baptistin Senés ellentengernagy.

Lapeyrére néhány hónappal később az őt érő egyre hangosabb kritikák miatt lemondásra kényszerült, helyére Louis René Charles Maria Dartige du Fournet tengernagy került. A „francia háború” ezzel véget ért, a blokád vonalát ismét hátrább vonták, Navarino magasságáig, s nagy francia hadihajó a háború alatt többé nem lépett be az Adriára.

Alighogy a francia háború véget ért az Adrián, kezdődött az olasz, mely hasonló ívet futott be. Kezdetben az olaszok is aktívak voltak, és rendszeresen támadták a dalmát partvidéket, főleg ők is Lissa, Lagosta, és Pelagosa környékét, melyet jó hídfőállásnak gondoltak egy nagyobb szabású hadművelet számára. Pelagosát egy rövid ideig meg is szállták. Aztán – néhány cirkáló elvesztését követően – ők is rájöttek, hogy a dalmát partvidék feletti ellenőrzés megszerzésének nincs olyan stratégiai jelentősége, ami megérné az érte hozandó áldozatokat.

1915 őszétől az olaszok lendülete is alább hagyott, és nagy hadihajóikkal nem támadták tovább a dalmát partokat. Kialakult az a patthelyzet, mely egészen a háború végéig fennállt. Az antant flotta nem ment be a harmadrendű fontosságú hadszíntérnek tekintett Adriára, az osztrák–magyar flotta pedig nem jött ki onnan.

A Zenta túlélői csak Montenegró kapitulációját követően, 1916 januárjában szabadultak a fogságból, s kerültek vissza a flottához. A háború végét még jó páran nem érték meg közülük. Gustav Mikesch, a hajószámvivő, a fogságban megbetegedett, és néhány héttel kiszabadításuk után meghalt. A rádióstiszt, Maximilian Kramer von Drauberg zászlós, repülőszolgálatra képezte át magát, s 1916 őszétől a haditengerészet légierejénél szolgált. Gépét 1917 októberének végén Doberdónál lelőtték, Drauberg súlyosan megsebesült, s 1918 április másodikán belehalt sérüléseibe.

A Zenta parancsnoka, Paul Pachner fregattkapitány is visszatért a szolgálatba. Az ember hajlamos lenne azt gondolni, hősies helytállása megnyitotta előtte az utat a magas pozíciók felé, ám egyáltalán nem ez történt. A flottavezetés csupán egy másodosztályú Vaskorona Rendre tartotta érdemesnek Pachnert, akire a háború hátralevő részében csak másodvonalbeli, elavult, szinte állandóan kikötőben álló egységeket bíztak. Először a Zenta testvérhajójának, a Szigetvárnak, később egy rövid ideig a Kaiser Karl páncéloscirkálónak, illetve a Babenberg páncélosnak lett a parancsnoka. A háború vége a tengernagyi hivatalban, sorhajókapitányi rangban érte. Bár a fellelhető dokumentumokból ez nem derül ki egyértelműen, már a háború után valószínűleg előléptették ellentengernaggyá. A tengerészhivatással az összeomlás után sem akart szakítani. Spanyol, egyiptomi, jugoszláv, és amerikai hajókon szolgált, vállalva a „rangon aluli” munkákat, és az olyan megaláztatást, hogy tengernagyként egy jugoszláv szénszállító gőzös harmadik tisztjeként kapott csak beosztást.

Paul Pachner szegényen és elfeledve halt meg Grazban, 1937 október 13-án. Fejfájára saját kérésére csak ennyit írtak: „Ismeretlen tengerész”.

A Zenta 73 méter mélyen fekvő roncsait 1996-ban fedezték fel szerb búvárok. A nagy mélység miatt a roncshoz való merülés hobbi-búvároknak nem ajánlott, de a különböző nemzetiségű búvárexpedíciók, köztük magyarok is, több-kevesebb rendszerességgel látogatják a hajót. (Ahogy az illegális szuvenírvadászok is.) A romos állapotú Zenta részben az iszapba süllyedt, fedélzetének deszkázata már elkorhadt, a kémények és az árbocok ledőltek, a hajótesten pedig mindenhol látni lehet a csata sebhelyeit. Különösen a gépházak feletti középső rész van rossz állapotban, ami mutatja, hogy a legsúlyosabb sérülések itt érték a hajót. Várható, hogy a romló állapotú cirkáló néhány évtized múlva teljesen szétesik, és csak egy felismerhetetlen törmelékhalom marad utána.

Főbb forrásmunkák

Kopeczky Győző – A Zenta elsüllyesztése 1914 augusztus 16 (Hadtörténelmi Közlemények, 1989/4)

 Alekszander Gennadievics Bolnyikin – Tévedések tragédiája; Az első világháború tengeri csatái (ACT, 2002)

 Csonkaréti Károly – Az Osztrák–Magyar Monarchia haditengerészete (Kossuth Kiadó, 2001)

 https://en.wikipedia.org/wiki/SMS_Zenta

 https://nagyhaboru.blog.hu/2013/08/16/_elrendeltem_a_harc_folytatasat