Hét tenger

A Sátán admirálisa 07.

2024. szeptember 28. 09:12 - savanyújóska

A Trincomalee elfoglalását ünneplő franciák 1782 szeptember másodikán nagy díszebédet tartottak a kormányzóság épületében, melyre meghívták az elfogott angol tiszteket is. Az asztal még meg volt terítve, és a résztvevők még javában folytatták az ebéd utáni csevegést, amikor délután háromkor a Héros két ágyúlövéssel jelezte az angol flotta érkezését. Suffren azonnal lezárta az ünnepséget, és tisztjeivel visszatért a hajókra, majd másnap kora reggel, háromnegyed hatkor elrendelte a kifutást. A köztes időben megtartott haditanácson azonban egy újabb összetűzésre került sor Suffren, és a Boudin de Tromelin által vezetett kapitányok között, akik arra szólították fel a tengernagyot, a flottával maradjon a kikötőben, a parti erődök védelmében, és ne veszélyeztesse egy kétes kimenetelű ütközettel a frissen megszerzett pozícióikat. Ez teljes mértékben megfelelt a francia flotta szokásos gyakorlatának, melynek egyik kedvenc taktikája volt, hogy biztonságosnak gondolt, parti ütegekkel is védett horgonyzóhelyeken várták be az ellenség támadását. (Ebben a szokásukban az sem zavarta őket, hogy az ilyen akciók majdnem minden esetben az ő vereségükkel végződtek.)

Suffren így felelt a tisztjeinek: „Mindez igaz, Uraim. De mint kiderült, Hughes-nak nem tizenhét, hanem csak tizenkét hajója van. Nekünk tizennégy van. Így további kérdések nincsenek.” A frissen érkezett erősítéssel a francia flotta most 14 sorhajót számlált, és Suffren, aki tudott róla, hogy a britek is erősítést várnak, nyilván úgy érezte, soha vissza nem térő alkalom kínálkozik arra, hogy végre döntő vereséget mérjen ellenfelére, még mielőtt az is erősítést kapna. A szél is kedvező volt a támadáshoz. Számbeli fölényét kihasználva Suffren ismét az ellenséges vonal átkarolását tűzte ki célul, a haditerv szerint mialatt ő leköti az angol csatasort, azalatt a Vengeur, és az erős felépítésű, 18 fontos ágyúkkal felszerelt Consolante fregatt hátulról megkerülte volna az angol vonalat, hogy a főerőkkel ellentétes oldalról vegye tűz alá annak utolsó hajóit, és helyi fölényt kialakítva felszámolják azok ellenállását.

Azonban már az előjelek sem voltak biztatóak. Bár kedvező szelük volt, a francia hajók képtelenek voltak csatasorba állni, a türelmetlen Suffren pedig, aki attól tartott, elszalasztja ezt a kedvező alkalmat, egymás utáni utasítások sorozatával árasztotta el kapitányait, amivel csak még jobban összezavarta őket. A francia hajók olyan összevisszaságban közeledtek az őket elképedve figyelő britek felé, hogy azok valamilyen hadicselre gyanakodtak. A délkeletnek tartó angolok közben igyekeztek a franciákat maguk után vonva eltávolítani őket Trincomalee közeléből, hogy sérült hajóik majd ne tudjanak oda visszavonulni.Mahan vázlata az ütközet lefolyásáról.

Mahan vázlata az ütközet lefolyásáról.

 

Dél körül a francia flottának végre sikerült többé-kevésbé egységes csatasorba rendeződni, Suffren most is a derékhadat irányította, míg az elővéd vezetését Louis Esprit d’Aymar, a Saint-Michel kapitánya vette át, az utóvédet pedig ezúttal is De Tromelin, az Annibal parancsnoka vezette. Délután kettőkor, Trincomalee-től 25 mérföldre, a francia flotta felzárkózott az ellenséges csatasor mellé, Suffren ekkor támadásra kedvező szél felőli helyzetüket kihasználva az ellenség felé fordította hajóit, és felvonta a közelharcot elrendelő jelzést. Kapitányai azonban láthatóan nem nagyon igyekeztek rárontani az ellenségre, ezért fél három után Suffren egy ágyúlövéssel próbálta felhívni azok figyelmét a zászlóshajó árbocára felvont jelzésekre. A lövést azonban a Héros tüzérei a tűzmegnyitást elrendelő jelzésnek gondolták, és azonnal oldalsortüzet zúdítottak az ellenségre, majd a lövöldözéshez csatlakoztak a közelben haladó francia hajók. A közelharc helyett tehát a franciák nagy távolságból nyitottak tüzet, és a legtöbb hajó később is tartotta ezt a távolságot.

Suffren ismét maga igyekezett példát mutatni, és zászlóshajójával, valamint az őt követő Illlustre és Ajax sorhajókkal közvetlen lőtávolságra közelítette meg az angol vonalat. A példát azonban ezúttal sem követte senki, az elővéd négy sorhajója, és a derékhadból valahogy hozzájuk csapódott Sphinx és Petit Annibal, annyira előrefutott, hogy messze eltávolodott a tűzvonaltól, és csak az elől haladó két-három angol sorhajót tudták messziről ágyúzni. Tromelin utóvédje gyakorlatilag részt sem vett az ütközetben, a hajók a derékhadtól jobbra elhaladtak a harcolók mellett, és kísérletet sem tettek rá, hogy támogassák Suffren hajóit. Ennek megfelelően nem sikerült az utóvéd átkarolása sem, a Vengeur és a Consolante bátran harcoltak ugyan, de magukra voltak hagyatva a két hátul haladó angol sorhajóval, a 64 ágyús Monmouth-al és Worcester-el szemben. A franciák mindkét angol hajót súlyosan megrongálták, de közben ők is komoly károkat szenvedtek. A Vengeur elvesztette hátsó árbocát, a szintén súlyosan sérült Consolante kapitánya pedig elesett. A hátul zajló összecsapás végén mind a két francia, mind pedig a két angol hajó visszavonult, és kivált saját harcrendjéből.A Trincomalee-i csata.

A Trincomalee-i csata.

 

A derékhadnál eközben a franciák a teljes katasztrófával néztek szembe. A három francia sorhajót hét angol tartotta tűz alatt, melyek három oldalról fogták közre ellenfeleiket. Ahogy Suffren írta: „Az ellenség félkört alkotott körülöttünk, és elölről hátulról egyaránt végiglőtt minket.” Suffren hiába jelezte beosztott parancsnokainak, Tromelinnek és d’Aymar-nak, hogy menjenek a segítségére. Utóbbi a számára kedvezőtlen szél, majd a szélcsend miatt nem tudott visszafordulni, előbbi pedig egyszerűen nem vett tudomást a jelzésekről. Árbocaikat elvesztve mindhárom francia sorhajó mozgásképtelenné vált, önerőből tehát nem tudtak visszavonulni. Utóbb a francia tisztek is egyöntetűen úgy vélekedtek, ha az angol parancsnok csak egy kicsit rámenősebb, megsemmisíthette volna a három sorhajót, utána pedig könnyedén szétszórhatta volna a flotta többi részét. Ahogy De Moissac írta: „Két óra elteltével a Héros vitorlái cafatokban lógtak, minden futókötélzet szét volt szaggatva, és már nem tudtunk kormányozni. Az Illustre elvesztette főárbocát és tatárbocát. Ha az ellenség most megrohan, teljesen bekerítenek, és valószínűleg megsemmisültünk volna.

A franciák azonban nehéz helyzetük ellenére is szívósan harcoltak, és a végsőkig kitartottak. A Héros ledőlő hátsó árboca magával rántotta a hajó tatján kitűzött francia lobogót, amit az angol hajókról érkező harsány „Hurrá!” fogadott, a britek ugyanis azt hitték, a franciák megadták magukat. Suffren dühbe gurult már a gondolattól is, hogy a britek azt hiszik, megadta magát. "Hozzátok a királyi zászlókat! – ordította – Betakarjuk velük az egész hajót!" Hasonló esetekre készülve ugyanis a francia zászlókból, melyekből többféle is volt, természetesen mindig több darabot tartottak a hajókon. Suffren most felhozatta az összeset, és mindet kitűzték a Hérosra. A közelben álló angol zászlóshajóról jól lehetett látni a Héros fedélzetén a golyózáporban fel-alá rohangáló, embereit buzdító és irányító kövér embert. A franciák felé mutatva Hughes így szólt tisztjeihez: „Íme Uraim, a követésre méltó bátorság példája!Suffren az összes zászlaját kitűzeti a Héros-ra. XIX. századi rajz.

Suffren az összes zászlaját kitűzeti a Héros-ra. XIX. századi rajz.

 

A francia zászlóshajó azonban rövidesen nemcsak mozgásképtelenné, hanem harcképtelenné is vált, 1800 lövés leadása után ugyanis kifogytak az ágyúgolyókból. Tartva tőle, hogy az angolok megrohanják a Hérost, ha erre rájönnek, a tengernagy utasítására a tüzérek ágyúgolyók nélkül folytatták tovább a tüzelést, hogy fenntartsák a harcképesség látszatát. A helyzet azonban már nem volt sokáig tartható, és Suffren már azt fontolgatta, felrobbantja a Hérost, hogy semmiképp ne kerülhessen a britek kezére.

A franciákat a szél mentette meg a súlyos vereségtől. Fél hat körül ugyanis, egyórás szélcsend után, az addigi délnyugati irányból váratlanul délkeletire fordult és megerősödött, ami az elővéd sorhajói számára lehetővé tette a visszatérést. Az elővéd hat sorhajója az Artesien vezetésével megfordult, ugyanúgy ahogy fordult az angol csatasor is, és hátszéllel igyekeztek vissza a szorongatott derékhad felmentésére. A hajók fél hét körül érkeztek meg, éppen időben, hogy kimentsék súlyos helyzetben levő három sorhajójukat. A hajók benyomultak közéjük és az angolok közé, s heves tüzet zúdítottak a közben szintén komoly sérüléseket szerzett angol sorhajókra. A mozgásképtelen Hérost a Sphinx, az Illustre-t a Petit Annibal vette vontatókötélre, és vontatta ki a tűzvonalból, miközben Suffren átszállt az Orient-re. Tromelin utóvédje továbbra sem csinált semmit, hajói, a hozzájuk csatlakozott, sérült Vengeur-al együtt, rendezetlen csoportba összeverődve tétlenül figyelték a harcot, melyben részt sem tudtak volna venni, mivel olyan összevisszaságban álltak, hogy egymást is zavarták volna a tüzelésben.

Bár a franciák közel álltak a vereséghez, az angolok is komoly károkat szenvedtek. Legalább hat sorhajójuk súlyosan megsérült, közülük az Exeter mozgásképtelenné vált. Három sorhajónak a parancsnoka is elesett, köztük a korábban Suffrennél követségben járt James Watt, a Sultan kapitánya is. Hughes így írta le flottája állapotát: „A Worcester bátor ellenállásra talált, az élcsapatban pedig az Exeter és az Isis öt francia hajóval került szembe. Századunk hajói minden jel szerint annyira megszenvedték a harcot, hogy nem voltak olyan állapotban, hogy folytassák azt. … Az Eagle, a Monmouth, a Burford, a Superb, és több más hajónk vízbetörésekkel küzdött, melyeket azok az ágyúgolyók okoztak, amik olyan alacsonyan érték a hajótestet, hogy a szivárgások helyét szinte lehetetlen volt elérni, és hatékonyan betömni a lékeket. A többi hajónkon az árbocok és a fedélzeti szerelvények sérültek.” Végül ismét Hughes volt az, aki az elért eredményekkel megelégedve hét óra után először rendelte el a visszavonulást.Edward Hughes.

Edward Hughes.

 

Üldözésről egyik fél esetében sem lehetett szó, az éjszakát mindegyikük a hajók javításával töltötte, miközben a franciák délnek, az angolok pedig északnyugatnak tartottak, és másnap reggelre szem elől tévesztették egymást. Az angolok ezt követően visszatértek Madrasz-ba, a franciák pedig Trincomalee-ba. A francia flotta hetedikén ért vissza Ceylonhoz, ám a Trincomalee-ba való befutás közben súlyos csapás érte őket, a L’Orient a kikötő közelében zátonyra futott, és javíthatatlanul összetört. Tudva, hogy veszélyes vizeken járnak, a sorhajón folyamatosan mérték a mélységet, és idejében rájöttek, hogy zátony felé közelednek. A fiatal ügyeletes tiszt azonban nem mert egyedül irányváltoztatást elrendelni, hanem inkább hátrament felébreszteni a hajó parancsnokát, aki egyébként az apja volt. (Suffren előző nap az Orientről visszatért a Hérosra.) Mielőtt még az álmából felvert parancsnok utasításokat tudott volna kiadni, a hajó felfutott a part menti sziklákra. A franciák, akik az ütközetekben addig egyetlen hajót sem vesztettek, most elvesztették első sorhajójukat, méghozzá ilyen ostoba módon. Csak azzal vigasztalódhattak, hogy az Orient felszerelésének nagyobb részét ki tudták menteni, és a sorhajó alkatrészei értékes segítséget nyújtottak a sérült hajók kijavításához.

Mindez persze aligha vigasztalhatta Suffrent, aki az ütközetet később élete legkeserűbb óráiként emlegette. Ahogy írta: „Szörnyű, hogy erőinknek négyszer volt már alkalmuk megsemmisíteni az angol századot, és az még mindig létezik.” Valóban nem sokon múlott a súlyos vereség, ami tönkretett volna mindent, amit addig a franciák Indiában nagy nehezen elértek. Tisztjeinek viselkedése máig vita tárgyát képezi a történészek között. Kapitányai gyakorlatlanok és ügyetlenek voltak, akiket nem a tehetség, hanem a nemesi származás juttatott magas posztokra. Parancsnokuk stratégiáját, és taktikai elképzeléseit képtelenek voltak megérteni, és ha önálló döntéseket kellett hozniuk, rendszerint csődöt mondtak. A Trincomalee előtti ütközetben tanúsított viselkedésüket azonban ez sem magyarázza. Még a csatasort sem voltak képesek rendesen kialakítani, ami pedig addig többé-kevésbé ment nekik. Többen vélik úgy, a történteket szándékos szabotázsakciónak lehet tekinteni, amivel parancsnokukat kívánták megbuktatni, illetve jobb esetben hadifogságba juttatni, vagy megölni. Talán ezért hagyták ott Suffrent egyedül a csata közepén, abban a reményben, az angolok elfogják vagy megölik őt. Ha a Royal Navy valamelyik ászával kerülnek szembe, az nyilván nem is szalasztotta volna el ezt a szinte tálcán felkínált lehetőséget.

Maga Suffren nem ment ilyen messzire a következtetések levonásában, bár a tengerészeti miniszternek írt leveléből ítélve alighanem benne is felmerült ez a gondolat. „Megszakad a szívem az általános fegyelmezetlenség miatt, most szalasztottam el a lehetőséget, hogy megsemmisítsem az angol századot. … Nagyjából kialakult a csatasorom, támadtam, és közelharcot rendeltem el. Jeleztem a Vengeurnak és a Consolante-nak, hogy az utóvédnél előzzenek. Nem mentünk közel. Tizennégy hajóm volt, de közülük csak a Héros, az Illustre, és az Ajax harcoltak szorosan és sorban. A többiek helyzetükre való tekintet nélkül bármilyen manővert hajtottak végre, mindig messziről lőttek, jobban mondva az ágyúk lőtávolságából. Mindenki, igen, mindenki közel tudott volna menni, mert a szél kedvező volt. Más csatákban sokan közülük bátran viselkedtek. Ezt a gyalázatot csak a kampány befejezése iránti vágynak, a rosszindulatnak és a tudatlanságnak tudom be, mert ennél rosszabbat nem merek feltételezni.” Suffren azt kérte a minisztertől, küldje el hozzá Hector d’Albert de Rions kapitányt, aki az amerikai hadjáratban d’Estaing flottájában kapitánytársa volt, és akit Suffren különösen nagyra tartott, s most helyettesének szeretett volna. „Csak egy embert ismerek, aki minden tulajdonsággal rendelkezik, amire csak vágyhatunk, aki nagyon bátor, nagyon művelt, tele van lelkesedéssel, önzetlen, jó tengerész, és ez d'Albert de Rions úrKüldjön egy fregattot, hogy hozza el, még ha Amerikában van is. Ha itt lenne, és segítene nekem, jobban mennének a dolgok, s ha elesnék, a szolgálat nem veszítene semmit.Saint-Felix rajza a Trincomalee-i csata utolsó fázisáról, a szélirány változása után.

Saint-Felix rajza a Trincomalee-i csata utolsó fázisáról, a szélirány változása után.

 

A két flotta embervesztesége szinte azonos volt, halottakban és sebesültekben mindketten 330 embert vesztettek. Azonban feltűnő, hogy a franciáknál ennek a veszteségnek több mint kétharmadát a központban harcoló három hajó szenvedte el, míg öt olyan sorhajójuk volt, melyen egyetlen ember sem esett el, vagy sebesült meg. Ez szintén arra utal, a francia kapitányok egy része szándékosan szabotálta a harcot. Egy másik részük persze inkább csak ügyetlenségük miatt maradt ki az összecsapás nehezéből, mint például az elővéd parancsnoka, Esprit d’Aymar, aki túlfuttatta hajóit az ellenség csatasorán, és aztán nem tudott időben visszafordulni, viszont amikor a szél ehhez kedvező irányba fordult, ezt azonnal megtette, és tulajdonképpen ő mentette meg a napot a franciák számára. Korábbi szerencsétlenkedése tehát minden bizonnyal nem szándékos volt, hanem ügyetlenségének, vagy tapasztalatlanságának volt köszönhető. A parancsnokával szembeni rosszindulat már csak azért sem valószínű, mert ő csak nem sokkal korábban csatlakozott a flottához, vagyis még nem volt ideje összeveszni Suffren-el. (Viszonyuk később is jónak volt mondható, nem sokkal később Suffren kinevezte a 74 ágyús Annibal parancsnokává, a háború után pedig előléptetésre javasolta.) Tromelin esetében viszont nem nagyon lehet mentséget találni, kedvező helyzeteit kihasználatlanul hagyva nyilvánvalóan szándékosan tartotta magát távol a harctól, mert véletlenül ilyen manővereket végrehajtani aligha lehetett volna.

Érdekes egyébként, hogy az angolok egyáltalán nem találták rossznak a franciák teljesítményét, eltekintve a csata előtti megközelítéstől, amikor az ellenséges flotta rendezetlensége még őket is zavarba ejtette. Hughes elismerően nyilatkozott a francia tüzérek teljesítményéről, különösen az elővéd hajóinál, ahol a franciák a nagy lőtávolság ellenére is súlyos károkat okoztak az elöl haladó angol sorhajóknak.

Suffren ezúttal nem rúgott ki senkit, de Trincomalee-be visszatérve mindenki megkapta tőle a magáét. Jelentésében csak az Illustre és az Ajax kapitányainak teljesítményét dicsérte – „Nagyon jó, nem is lehetne jobb.” –, mindenki mást alaposan lehúzott. Ez különösen az elővéd hajóival szemben volt igazságtalan, akik minden bizonnyal nem szándékosan szabotálták a harcot, de Suffren most az ő kapitányaikat is lehordta a sárga földig. A valószínűleg a Suffrentől megszokott hangnemben megkapott legújabb legorombítást követően szeptember 23-án négy kapitány kérte felmentését, mind a négyen egészségügyi okokra hivatkozva. Az első közülük De Tromelin volt, akinek felmentési kérelmét Suffren azonnal, és leplezetlen örömmel jóváhagyta, hiszen végre megszabadult legnagyobb riválisától és fő kritikusától, méghozzá újabb sértődések nélkül, hiszen az önként távozott. A második lemondott kapitány a Bizarre parancsnoka, Anne René Augustin de Roscanvec de Landalle volt, akit Suffren már a korábbi ütközetek után is keményen kritizált. A középszerű parancsnoknak tartott Landalle egyébként valószínűleg tényleg beteg volt, már korábban is feljegyezték, hogy időnként ájulási rohamok törtek rá.

Érdekesebb a két másik lemondott tiszt neve, ugyanis Suffren két korábbi kedvencéről volt szó, Armand de Saint-Felixről és az ütközetben megsebesült Morard de Galles-ról, az Artesien és a Petit Annibal parancsnokairól. Mindkettejüket Suffren léptette elő hajóparancsnokká, és addig alapvetően elégedett volt a teljesítményükkel. Kettejük lemondása jelezte a francia tiszti kar súlyos belső ellentéteit, és azt, hogy kibírhatatlan stílusával, önzésével, türelmetlenségével és indulatosságával a tengernagy még a jó képességű tiszteket is képes volt maga ellen fordítani. Suffren egyébként az ő lemondásukat is szó nélkül tudomásul vette. "Rendkívül elégedetlen voltam velük, és örömmel engedtem el őket. – írta a tengerészeti miniszternek – De nincsenek olyan embereim, akik tudnák, hogyan kell a hajókat irányítani. Küldjön jó tiszteket! Ha a hajóinkat szakképzett emberek irányítanák, India urai lehetnénk! De egyedül vagyok itt, nem várhatok segítséget senkitől." Magát mentegetve, és talán magát biztatva levelében azért hozzáteszi: „Ennek ellenére sok mindent sikerült elérnem Indiában. A századom uralja a Bengáli-öblöt. Négy nagy csatát vívtunk, és elfoglaltuk India legfontosabb kikötőjét. Elfogtam Anglia öt hadihajóját, az Angol Kelet-indiai Társaság három hajóját, és magántársaságok több mint hatvan hajóját. Támogatom hadseregünket, élelmet és pénzt szerzek nekik. … Követtem el hibákat a háborúban. Ki nem? De nem vagyok vádolható olyan hibákért, melyek csatavesztést eredményezhetnek.François Hector d'Albert de Rions.

François Hector d'Albert de Rions.

 

A négy, saját kérésére felmentett tiszt az első hajóval visszatért Ile-de France-ra, ahol azonban nagyon hűvös fogadtatásra találtak. A sziget kormányzója, és az erősítésként érkező csapatok még itt tartózkodó parancsnoka, Charles Joseph Patissier Bussy-Castelnau, aki elvben Suffren felettese is volt, nem sok részvétet tanúsított irántuk, és igen barátságtalanul fogadta őket. A négy tiszt korábban feltehetően azt gondolta, bennük majd szövetségeseikre találnak Suffren-nel szemben. Miután azonban ebbeli várakozásukban csalódtak, Saint-Felix és Morard de Galles hirtelen felgyógyult, és visszatértek a flottához. Suffren visszafogadta őket, hajót azonban nem bízott rájuk, mindketten sorhajók elsőtisztjei lettek. (Egyesek szerint Saint-Felix-el, korábbi kedvencével, azért romlott meg a tengernagy viszonya, mert a hiú és egoista Suffren, aki minden dicsőséget magának akart bezsebelni, féltékeny volt beosztott tisztje népszerűségére a flottánál és a hadseregnél. Ennek azonban ellentmond, hogy a háború utolsó heteiben Saint-Felix ismét visszakerült a parancsnoki beosztásba, és megkapta a Flamand parancsnokságát, a háború után pedig egyike volt annak a nyolc tisztnek, akit Suffren előléptetésre javasolt.)

Tromelin és Landalle Mauritiuson maradtak. Landalle betegségét mindenki hihetőnek találta, Tromelint illetően azonban Bussy ezt írta egy levelében: „Nem találom érvényesnek az indokait, az egészsége jónak tűnik számomra. Nem tudom, mi dolga van itt, de nagyon fontosnak kell lennie, hogy a király és minisztere ne ítélje el a legnagyobb szigorral.” A háború után Landalle-t nyugdíjazták, Tromelint pedig elbocsátották a haditengerészettől, és kizárták a nyugdíjra jogosultak sorából is.

Ha a flottában uralkodó zűrzavar még nem lett volna elég, hamarosan rossz hírek érkeztek Trincomalee-ba Indiából is. Gondelourt az angolok bekerítették, és ostromzár alá vették. Hyder Ali nem volt olyan helyzetben, hogy felmentősereget tudjon küldeni, a Franciaországból érkező erősítés pedig Mauritiuson vesztegelt, és a közelgő monszun miatt abban az évben már nem is volt várható a megérkezése. Az Indiában harcoló francia csapatok parancsnoka, a már régóta betegeskedő Pierre Duchemin tábornok pedig meghalt. Duchemint indiai szövetségesei határozatlan, gyenge kezű vezetőnek tartották, és tevékenységével nagyon elégedetlenek voltak. Halála után azt remélték, egy erélyesebb és aktívabb francia parancsnok lép majd a helyére, azonban utódja, Charles Gaspard de Hoffelize ezredes semmivel sem bizonyult tehetségesebbnek, mint tétova elődje. Ahogy az egyik királyi biztos írta a hadügyminiszternek: „Duchemin úr meghalt, az állam nem veszített semmit. Hoffelize úr követte, az állam nem nyert semmit.”

A flotta a javítások elvégzése után, október elsején tudott csak kifutni Trincomalee kikötőjéből. Nemcsak a hajók javítása okozott gondot, hanem a távozó tisztek helyettesítése is. A flottánál eleve hiány volt belőlük, és akik Suffren rendelkezésére álltak, azok többségében se bízott igazán. A megüresedett parancsnoki állásokat így olyan alacsonyabb rangú tisztek kapták, akiket Suffren tehetségesnek ítélt meg. Fiatal, 30 körüli hadnagyok irányítottak sorhajókat, és altisztek fregattokat. Azonban ők korábban legfeljebb csak kisebb hajókat irányítottak önállóan, a nagy hadihajók vezetésében nem voltak tapasztalataik. Ennek megfelelően új beosztásukban gyakran várakozáson alul teljesítettek, ami néhány nappal Trincomalee elhagyása után egy újabb katasztrófát eredményezett.64 ágyús francia sorhajó modellje.

64 ágyús francia sorhajó modellje.

 

A flotta október negyedikén ért Gondeleur elé, a kikötő megközelítése közben azonban a 64 ágyús Bizarre túl közel merészkedett a parthoz, és felfutott egy sziklazátonyra. A hajó az Orienthez hasonlóan javíthatatlanul összetört, és már csak annyi hasznot hajthatott, hogy felszerelését és alkatrészeit kimentve értékes segítséget adott a többi hajó karbantartásához. Az Orient és a Bizarre elvesztése a súlyos létszámhiányon is enyhített valamelyest, mivel legénységüket szétosztották a többi hajó között.

Mindezt természetesen senki sem tekintette pozitív változásnak. A flotta két sorhajót vesztett, pont akkor, amikor várható volt, hogy a rivális angol flotta komoly erősítést kap. A Bizarre parancsnokát, a mindössze 32 éves Thérouet de Pennelé hadnagyot, csupán négy nappal korábban nevezték ki erre a posztra. Addig a legjobb értékeléseket kapta parancsnokaitól és Suffrentől, de önálló parancsnokként most csődöt mondott. Túlzott vakmerősége vagy ügyetlensége biztatóan induló karrierjébe került, a háború után elbocsátották a haditengerészettől. Rajta kívül több más új sorhajó vagy fregattparancsnok is követett el csúnya baklövéseket.

Ha a Bizarre elvesztése nem lett volna elég, a franciák nem sokkal később leírhattak még egy hajót is. A főleg felderítésre és futárszolgálatra használt 16 ágyús Lézard kuttert az angolok a dán kézen levő, tehát semleges Tranquebar kikötőjében rohanták meg, és foglalták el, ahol a támadás váratlanul érte a semlegességben ezúttal is túlzottan megbízó franciákat.

Gondeleourban Suffren a partra küldte nélkülözhető embereit, hogy megerősítse velük a helyőrséget, de az angolok nem sokkal később beszüntették az ostromot, és visszavonultak. A közelgő monszun sem a szárazföldön, sem a tengeren nem tett lehetővé komolyabb hadműveleteket. Az angol csapatok Madraszba, Hughes flottája pedig Bombay kikötőjébe vonult vissza. Suffren-nek is biztonságba kellett helyeznie hajóit, mivel Gondelour kikötője nem volt alkalmas az áttelelésre. A tisztek ismét előhozakodtak az Ile-de France-ra való visszatérés ötletével, amit azonban Suffren ezúttal is határozottan elutasított. Trincomalee alkalmas lett volna arra, hogy ott várják ki a következő hajózási szezont, de Suffren tartott attól, hogy flottája túlzottan kimeríti a sziget szegényes erőforrásait, és ellátásuk olyan nagy terhet róna a ceyloni hollandokra, ami megronthatná a velük fenntartott, addig kiváló kapcsolatokat. Olyan biztonságos horgonyzóhelyet kellett keresnie, ami alkalmas a hajók karbantartására, a legénység ellátására és pihentetésére, és ahonnan fenn tudja tartani a kapcsolatot indiai csapataikkal, és holland szövetségeseikkel. Suffren végül úgy döntött, kicsit távolabb megy, a Bengáli-öböl túlsó oldalára, a Szumátra északi csücskében fekvő Aceh kikötőjébe, melynek tágas öble a holland Kelet-indiai Társaság hajóinak egyik kedvenc horgonyzóhelye volt, és általában egészségesebb vidéknek tartották, mint Ceylont. Aceh húsznapi hajóútra feküdt Indiától, ami még éppen elfogadható távolságnak tűnt.A Bengáli-öböl térsége.

A Bengáli-öböl térsége.

 

A francia flotta november másodikán jelent meg Aceh előtt, némi riadalmat keltve a kis szultanátusban. Suffren megbízottjai azonnal partra szálltak, hogy megnyugtassák a szultánt és minisztereit, szó sincs semmilyen hódítási kísérletről, a hajók csak átmeneti pihenőhelyet keresnek maguknak. A franciák értékes ajándékokkal igyekeztek lekenyerezni a szultánt, a minisztereket és magas rangú hivatalnokokat pedig a kellő mennyiségű készpénzzel puhították meg. A flotta végül megkapta a tartózkodási engedélyt, de azt nem engedélyezték, hogy a betegeket partra szállítsák, és a kikötőben is csak a vizet és élelemet a hajókra szállító csónakok tengerészei léphettek partra. Suffren ezt nagyon nem is bánta, mivel így elkerülték a helyi lakossággal való összetűzéseket, és elejét vették a dezertálásoknak is.

Aceh végül valóban jó támaszpontnak bizonyult. A kikötőben olcsó élelmiszerekhez és kiváló minőségű ivóvízhez jutottak, és jó minőségű faanyaghoz is. A közeli holland telepekkel és a Fülöp-szigeteki spanyol területekkel is közvetlen kapcsolatot lehetett létrehozni, ami szintén nagy segítség volt a flotta ellátása szempontjából. Az egészségügyi helyzet azonban nem javult a hajók fedélzetén, a Héros kapitánya például ezt írta a hajónaplóba: „A betegeim száma még nőtt is, ahelyett hogy csökkent volna, talán azoknak a mocsaraknak köszönhetően, melyekkel tele van az ország.” A „rossz levegő” mellett azonban inkább az lehetett ennek a fő oka, hogy a betegeket a szokásos gyakorlattal ellentétben itt nem tudták a parton felállított kórházakba szállítani.

Suffren, amennyire a távolság ezt megengedte, igyekezett szoros kapcsolatot fenntartani Mauritiussal is, ahol még mindig ott vesztegelt a régóta várt erősítés. Közben kiderült, hogy a Franciaországból küldött utánpótlás nagy része útközben elveszett, a három konvojból az angolok kettőt szétszórtak, és nagyrészt elfogtak. Az új parancsnok, Patissier de Bussy-Castelnau is csak annak köszönhette szerencsés megérkezését, hogy szokatlan módon nem Brestben szállt fel a hajókra, hanem inkább a szárazföldön utazott Cadiz-ig, és csak ott csatlakozott a Rochefortból induló Illustre és Saint-Michel sorhajókhoz, melyek három teherhajót kísértek. Bussy ezzel kerülte el a fogságba esést, a Brestből induló konvojt ugyanis az angol flotta a második ushanti csatában nagyrészt elfogta, a megmaradt hajókat pedig egy vihar szórta szét. A három hónappal később, 1782 februárjában induló második konvoj szerencsésen kijutott az óceánra, az áprilisban kifutó harmadikat azonban két nappal az indulás után az angolok ismét elfogták, és a 19 teherhajóból tizenhármat zsákmányul ejtettek.

A konvojok megmaradt hajói Fokvárosban verődtek össze, útközben azonban súlyos járványok törtek ki a hajók fedélzetén. Mire a flotta a nyár elején Mauritiusra ért, a csapatok közel 30 százalékos veszteséget szenvedtek a betegségek miatt, nem számítva azt a 600 katonát, akiket Fokvárosban tettek partra, hogy megerősítsék a város védelmét. Bussy, aki maga is súlyosan megbetegedett, Ile-de France-on úgy döntött, nem indulnak rögtön tovább, inkább egy hosszú pihenőt tartanak a kellemes klímájú szigeten, hogy betegei felépüljenek, és katonái a rendkívül kimerítő utazás után összeszedjék magukat. Csak a Suffren flottájának erősítésül szánt hadihajókat, és az utánpótlást szállító teherhajókat küldte rögtön tovább Indiába. Az erősítés többi része Bussy-val együtt csak december végén indult ismét útnak India felé.A Liverpool fregatt, a Coventry egyik testvérhajója.

A Liverpool fregatt, a Coventry egyik testvérhajója.

 

Suffren ekkor szerzett tudomást De Grasse előző évi súlyos vereségéről a Szentek-szigeteknél, ami mélyen lesújtotta. Nagy aggodalommal töltötte el Bussy késése is, különösen hogy tudta, az angol erősítés viszont már megérkezett ellenfeléhez. Egyelőre maga igyekezett tovább folytatni a hadjáratot, és az idő jobbra fordultával december huszadikán kifutott Aceh kikötőjéből, hogy a Bengáli-öbölben körbehajózva ezúttal az angol kereskedelmi hajózást támadják, és lehetőleg minél több ellenséges teherhajót fogjanak el. Szumátrából indulva főerőivel a Coromandel-part északi részéhez hajózott, hogy innen dél felé tartva Ceylonig átfésülje a partmenti vizeket, és elfogja az itt tartózkodó angol teherhajókat. Két leggyorsabb hajóját, az 50 ágyús Petit Annibalt és a 36 ágyús Bellone fregattot, ugyanekkor a Gangesz torkolatvidékéhez küldte, hogy ott vadásszanak az angol hajókra, illetve támadják a környező kikötőket és kereskedelmi állomásokat. A 64 ágyús Saint-Michel sorhajó, valamint a január 11-én elfogott, és rögtön saját szolgálatba állított 28 ágyús Coventry fregatt szintén önállóan portyázott. (A Coventry, melyet Hughes tengernagy unokaöccse vezetett, nem tudott a francia flotta hollétéről, és a Ganjam előtt álló hajókat sajátjainak gondolva éjszaka horgonyt vetett közöttük.)

A francia hajók február végéig folytatták a korzár háborút, és szép sikereket értek el. A tapasztalatlan hajóparancsnokok időnkénti ügyetlenkedései ellenére, melynek köszönhetően számos angol hajó egérutat nyert üldözőivel szemben, több mint 50 kisebb-nagyobb angol teherhajót fogtak el, gazdag zsákmányt szerezve, mely a flotta ellátását is nagyban segítette. Dél felé tartva a flotta február ötödikén kikötött Pondicherry-ben, ahol megerősítették az elfogott Coventry fregattról szerzett híreket Hyder Ali haláláról. A nawab előző év decemberében hunyt el, valószínűleg természetes okokból. A trónon fia, Tipu követte, akinek friss uralma korántsem állt olyan szilárd lábakon, mint apjáé, és nem bízott a francia szövetségben sem. Tipu fel akarta adni a Coromandel-partot, és erőit vissza akarta vonni Mysore területére, hogy ott vegye fel a harcot az angolokkal, és az általuk pénzelt lázadó törzsekkel. Erről Suffren követei sem tudták lebeszélni, márciusban az indiai csapatok elhagyták a partvidéket, és visszavonultak a szárazföld belsejébe.Fateh Ali Sahab Tipu, Mysore szultánja.

Fateh Ali Sahab Tipu, Mysore szultánja.

 

Suffren hajói 1783 február 23-án futottak be Trincomalee kikötőjébe, ahol március hetedikére ismét egyesült az egész flotta. Február végén a Mauritiusról érkező Naiade korvett is befutott, és jelezte a francia erősítés közelgő érkezését. A korvett Franciaországból is postát és híreket hozott, Suffren, aki addig commodore rangban irányította a flottát, csak ekkor tudta meg, hogy már több mint egy éve megkapta ellentengernagyi kinevezését. Március tizedikén vitorlák sokasága tűnt fel a láthatáron, több mint egyéves út után befutott végre a régen várt erősítés.

A harminc teherhajón érkező utánpótlást és erősítést az ekkor 65 éves Charles Joseph Patissier de Bussy-Castelnau irányította, akit az Indiai-óceánon harcoló valamennyi francia fegyveres erő parancsnokává neveztek ki. Bussy tehát afféle összfegyvernemi parancsnok lévén Suffren felettese is lett, aki nem volt túlzottan lelkes a gondolattól, hogy a független parancsnokként eltöltött másfél éve után ismét kap a nyakába egy felettest, méghozzá a hadsereg egyik tábornokát. A hadügyminiszter szerencsére részletes utasításokkal látta el Bussy-t, melyben előírta, az minden döntése előtt egyeztessen Suffren-el, és a tengeri hadműveleteket illetően adjon neki szabad kezet.

Bussy fényes katonai pályafutást tudhatott maga mögött, jó hírnévnek örvendő, tapasztalt és sikeres katona volt. A hétéves háború idején Indiában szolgált, remek kapcsolatokat épített ki az indiai uralkodókkal, és velük szövetségben ragyogó győzelmeket aratott az angolok ellen. Mivel azonban az első évek után az indiai francia csapatokat elvágták az anyaországtól, a háború végére azok teljesen kimerültek és felmorzsolódtak, s vereségük után Bussy maga is hadifogságba került. Helyismerete és jó kapcsolatai okán magától értetődő választásnak tűnt az indiai parancsnokságra, ám kinevezői sajnos nem vették figyelembe, hogy a régi dicső napok óta eltelt húsz évben Bussy minden szempontból kiöregedett. A tábornok már addig is betegeskedett, de gyenge egészségét a hosszú tengeri út még jobban megrendítette. A köszvény, a skorbut, és a malária együttes támadása után Bussy ijesztő állapotban szállt partra Indiában, járni is alig tudott, s mindenhová gyaloghintóval vitette magát. Suffren egy hónappal később ezt írta róla: „De Bussy úr egészségi állapota siralmas, és bár jobban van, mint a tengerpartra érkezésekor, kétlem, hogy elég erős lenne ahhoz, hogy kibírja egy hadseregparancsnok fáradalmait.” Bussy állapota nemcsak fizikailag, hanem mentálisan is leromlott. Lassú és körülményeskedő parancsnok volt, akit a katonai kérdések helyett inkább új rezidenciájának kiépítése foglalkoztatott. Ahogy írták, olyan volt, mint korábbi önmaga karikatúrája, szertartásos és kiszáradt vénember, akinek arcát mindig vastag púder borította.Charles Joseph Patissier de Bussy, Castelnau grófja.

Charles Joseph Patissier de Bussy, Castelnau grófja.

 

Suffren sokkal jobban járt a flottához erősítésként küldött hajókat vezető Antoine de Thomassin de Peynier sorhajókapitánnyal, akiben végre olyan beosztott tisztre lelt, aki teljes mértékben megfelelt elvárásainak. Jelentéseiben és egyéb feljegyzéseiben mindig nagy elismeréssel említette Peynier katonai tehetségét és tengerész szakmai tudását. A Peynier-el erősítésként érkező osztag a 74 ágyús Fendant és Argonaute, illetve a 64 ágyús Hardi sorhajóból, és a 36 ágyús Cleopatre fregattból állt. Érkezésük nemcsak a flotta erejét növelte, hanem jó hatással volt a már eléggé megviselt legénység moráljára is.

Bussy és Suffren egymással teljes egyetértésben már az első közös haditanácson arra jutottak, a csapatokat a lehető leghamarabb partra kell szállítani Gondoleurban, még mielőtt az angol flotta is visszatérne a térségbe. Alig három nappal Trincomalee-be való megérkezésüket követően a konvoj Suffren flottájának fedezete alatt már tovább is indult. A 2.300 katonát Porto Novo-nál hajózták ki, ahol könnyebben ki tudták szállítani őket, mint Gondoleur sekély vizű, és nehezebben elérhető kikötőjében, ahol a felszerelést és az ellátmányt tették partra. A katonák Porto Novo-ból gyalog mentek tovább Gondoleurba, ahol a francia csapatokat összevonták. A kirakodással március 23-án végeztek.

Suffren időközben úgy értesült, egy angol konvoj közeledik Madrasz felé, ezért Peynier vezetésével két sorhajót és két fregattot küldött ki, hogy a kikötő előtti vizeken cirkálva várják be a konvoj érkezését, és fogják el azt. A flotta ezután visszatért Trincomalee-ba, ám útközben az egyik fregatt vitorlákat vett észre a láthatáron. Kiderült, hogy Hughes flottáját látják, mely a keleti partról, Bombay kikötőjéből éppen visszatérőben volt Madraszba. Suffren tartott tőle, hogy az angol flotta elfogja a Madrasz előtt várakozó francia köteléket, és elhatározta, kiküld egy gyors hajót, hogy figyelmeztesse Peyniert az ellenség érkezésére. A feladatra a 22 ágyús Naiade korvettet szemelte ki, melynek vezetésével Louis Thomas Villaret de Joyeuse-t bízta meg, aki altiszti rangban addig a Bellone fregatt parancsnoka volt.Louis-Thomas Villaret de Joyeuse.

Louis-Thomas Villaret de Joyeuse.

 

Villaret de Joyeuse egyáltalán nem érezte megtisztelőnek a feladatot, hogy egy kicsi és gyenge hajóval játssza ki az angol flottát, s kétségeit fejezte ki Suffrennek a Naiade alkalmassága felől. A tengernagy igyekezett megnyugtatni: „Úgy érzem mint Ön a magát fenyegető veszélyt, de nem akarok bajba sodorni egy olyan gyönyörű fregattot, mint a Bellone. … Ha valaki sikerrel járhat ebben a küldetésben, az Ön.” Villaret de Joyeuse később ezt írta egy barátjának: „Mint te is tudod, drága barátom, Jupiter úr – Suffren egyik gúnyneve – tudta, hogyan kell megédesíteni a keserű pirulát.”

Villaret de Joyeuse aggodalmai megalapozottnak bizonyultak, Madrasz felé közeledve a 64 ágyús Sceptre sorhajó észrevette, és üldözőbe fogta a francia korvettet, mely a fényesen világító telihold miatt éjszaka sem tudta lerázni az angol hajót. Egynapos üldözés után a sorhajó végül utolérte a francia korvettet, mely reménytelen helyzetében is hősiesen védekezett a háromszoros tűzfölényben levő ellenséggel szemben, de ötórás tűzharcot követően a ronccsá lőtt Naiade végül kénytelen volt megadni magát. Az angolok nagy elismeréssel adóztak ellenfelük bátorságának, s az ütközet Villaret de Joyeuse-t a vereség ellenére is híressé tette. A Sceptre kapitánya, Samuel Graves, a következőképpen fogadta a fedélzetére lépő francia parancsnokot: „Uram, Ön adott nekünk egy szép fregattot, de drágán megfizettette velünk az árát!” Egyébként a Naiade feláldozása végül feleslegesnek bizonyult, miután ugyanis a várt angol konvoj nem érkezett meg, Peynier hajói már egy nappal korábban elhagyták Madrasz környékét, és visszatértek Ceylonba. (Egy másik változat szerint viszont az egyik francia fregatton távolról meghallották a Sceptre és a Naiade ágyúinak dörgését, és riasztották a flottát, mely így időben távozott Madrasz elől.)

A francia és az angol flotta ezt követően hetekig nem kezdett újabb hadműveletekbe, ugyanis mindketten nagyon rossz állapotban voltak. Hughes sorhajói közül három már előző év őszén megrongálódott, amikor a monszun első viharai még a Bombay-be való megérkezés előtt elkapták őket. A súlyosan megrongálódott hajók kénytelenek volt a portugál kézen levő Goa kikötőjébe befutni, hogy ott hozzák helyre őket. Decemberben az angol flotta is komoly erősítést kapott, Richard Bickerton commodore parancsnoksága alatt öt sorhajó érkezett Hughes-hoz, köztük a 84 ágyús Gibraltar. A kötelék eredetileg hat sorhajóból állt, és velük érkezett volna meg Hughes kijelölt utódja, Sir Hyde Parker tengernagy, aki azonban tett egy kitérőt Rio de Janeiro-ba, és decemberben onnan indult tovább India felé zászlóshajóján, a 60 ágyús Cato sorhajón. Rióból való távozása után azonban sem Parkert, sem a Cato-t nem látta többé senki, a hajó teljes legénységével együtt nyomtalanul eltűnt.Sir Hyde Parker tengernagy, Hughes kijelölt utódja.

Sir Hyde Parker tengernagy.

 

Az öt sorhajó így is komoly erősítés volt, és érkezésük híre nagy aggodalommal töltötte el a franciákat, akik nem tudták, hogy Bickerton köteléke gyakorlatilag harcképtelen állapotban érkezett meg Indiába, annyi tengerészüket döntötte le lábáról a skorbut. A járványok Hughes hajóin is nagy pusztítást végeztek, és akár a franciáknál, náluk is komoly gondot jelentett a hajók karbantartása, a javításokhoz szükséges alkatrészek beszerzése, és a legénység ellátása. Ezeket a gondokat az öt sorhajó érkezése igazából csak még tovább növelte. A Peynier által is várt konvoj érkezése sem jelentett nagy megkönnyebbülést, különösen hogy az egyik lőszerszállító hajó a kikötőben felrobbant, és megölt kétszáz tengerészt, ami súlyos csapás volt az amúgy is létszámhiánnyal küzdő flottának.

Hasonló helyzetben voltak a franciák is. A helyszíni rögtönzéssel karbantartott hajók többsége már erősen leharcolt állapotban volt, a pótalkatrészek beszerzése továbbra is komoly gondot jelentett. Az élelmiszer-ellátás jónak volt mondható – annyira, hogy Suffren küldött élelmiszersegélyt Colombóba, amikor a város készletei megcsappantak –, de a létszámhiány nyomasztó volt. Májusban 900 tengerészt voltak kénytelenek betegségek miatt partra tenni, s hogy a sorhajók legénységi állományát valahogy fel tudják tölteni, Suffren kettő kivételével ideiglenesen kivonta a szolgálatból az összes fregattot, és legénységüket a sorhajókra irányította át. A helyőrség katonáiból 250-et vezényeltek át a hajókra, ahová felvettek még háromszáz szipoj és szingaléz katonát, tengerészt, és kikötői munkást is. A teherhajók legénységét nagyrészt szintén a sorhajókra irányították át, helyüket részben a francia szolgálatba álló angol hadifoglyokkal töltötték fel. (A hajókon akkoriban mindenhol soknemzetiségű legénység szolgált, így az angol hadifoglyok nem voltak feltétlenül angol nemzetiségűek is.) A tengerészek mellett Suffren-nek gondot jelentettek a tisztek is, akikben továbbra sem bízott. Leveleiben azt írta, négy-öt kapitánya még mindig „nagyon alkalmatlan ember”.Az angol Héro sorhajó rajza.

Az angol Héro sorhajó rajza.

 

Május 24-én, miközben a hajóraj átszervezése még javában zajlott, az angol flotta váratlanul feltűnt Trincomalee előtt. Hughes május elején futott ki Madraszból, hogy támogatást adjon a Gondoleurt ismét ostromzár alá fogó angol csapatoknak. Három sorhajóját Gondoleur elé küldte, hogy a tenger felől is blokád alá vegyék a várost, többi hajójával pedig Ceylonhoz vitorlázott, hogy megakadályozza a francia flottát abban, hogy felmentse Gondoleurt.

Az angolok feltűnésekor Suffren az Annibalon vonta fel zászlaját, de miután hajói nagy részét éppen javították, most nem adott kifutási parancsot. Üzemképes sorhajóit az Ostemburg erőd mögött fekvő külső kikötőben sorakoztatta fel, és az erőd ágyúinak védelme alatt horgonyon várta az angol támadást. Az angolok azonban nem támadtak, a francia védelmet ugyanis túl erősnek találták. Hughes négy napig cirkált a kikötő előtt, majd távolabb húzódott. Később még kétszer visszatért, de a támadásra továbbra sem tudta elszánni magát. Ellenfele habozását kihasználva Suffren két teherhajót indított Gondoleurba, hogy utánpótlást vigyenek a körülzárt francia csapatoknak. A hajókat a 74 ágyús Fendant és a két fregatt kísérte, ezúttal is Peynier parancsnoksága alatt.

A britek észrevették a kikötőből kifutó francia hajókat, és utánuk eredtek, ám két nappal később szem elől tévesztették őket. Tartva attól, hogy a franciák megtámadják a Gondoleur előtt hagyott kötelékét, Hughes teljes flottájával északra vonult, és június kilencedikén horgonyt vetett Porto Novo előtt, ahonnan közvetlen ellenőrzése alatt tudta tartani a környező vizeket.

Peynier hajói végül nem kockáztatták meg a blokádon való áttörést, és visszatértek Trincomalee-ba, értesítve Suffrent, hogy az angolok nagy erőkkel ostrom alá vették Gondoleurt. Suffren tizedikén haditanácsot hívott össze, hogy eldöntsék, az adott helyzetben mit tegyenek. Bussy korábban arra utasította a flottát, Trincomelee-t csak akkor hagyják el, ha azt az angolok ostrom alá fogják, és helyzetük bizonytalanná válik, a tanácskozáson azonban most az a döntés született, a flotta támadja meg a Gondoleurt blokád alatt tartó angol hajórajt, mert ez az egyetlen módja annak, hogy megmentsék az ostromlott kikötővárost. A hadjárat kezdete óta most először fordult elő, hogy a haditanácson egyöntetű határozat született, és valamennyi tiszt támogatta Suffren terveit. A döntés tulajdonképpen parancsmegtagadás volt, mivel az szembement Bussy utasításaival. Suffren később a látszat kedvéért azzal védekezett, a főparancsnok utasításai nem értek el idejében hozzá. „Nem értesültem erről a két pontról, vagy legalábbis csak akkor, amikor már túl késő volt.

Suffren ezúttal sem vesztegette az időt, a haditanácsot követő napon, június 11-én kifutott flottájával, és Gondoleur felé indult.

(Folyt. köv.)

 

Ha érdekesnek találod a Hét tenger írásait, a Donably támogatói oldalán keresztül a lehetőségeidnek megfelelő összeggel anyagilag is segíteni tudod a blog működését.

https://www.donably.com/het-tenger-blog

Köszönet minden támogatásért!

 

4 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://htenger.blog.hu/api/trackback/id/tr2318514606

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

gigabursch 2024.09.29. 07:25:19

Suffren körül nem gyávák, hanem idióták és balfácánok voltak.

bz249 2024.09.29. 09:22:24

Viszont Tipu is eleg szuk latokoru volt... lent a szubkontinens also csucsken hindukkal korulveve. Neki nagyon kellett volna, hogy a franciak megszerezzek a Koromandel-partot es igy bealljon egy uj egyensuly Indiaban.

Galaric 2024.09.30. 13:40:54

Bele se tud gondolni az ember, hogy micsoda logisztikai kihívás lehetett ezeknek a flottákna az ellátás a világ tulsó felén. Szívesen olvasnék egyszer azokról az emberekről akik ezt meg szervezték. Itt nem hónapokkal, hanem évekkel kellett előre gondolkodni.

Galaric 2024.09.30. 14:04:12

flottáknak az ellátása na így már értelmes a mondatom, bocs az elütésekért
süti beállítások módosítása