1782 július hatodikán hajnalban mindkét flotta felszedte a horgonyt, és megindultak egymás felé. Suffrent rögtön az indulásnál kellemetlen meglepetés érte, kiderült, hogy az Ajax javításával még mindig nem végeztek, így sérüléseire hivatkozva a hajó nem csatlakozott a flottához, bár Suffren erre utasította. Ez annál is inkább bosszantó volt, hogy Suffren előző este felajánlotta az Ajax parancsnokának, Joseph Bouvet sorhajókapitánynak, hogy segítségül átküldi neki a Héros ácsait is, Bouvet azonban elutasította a segítséget, kijelentve, önerőből is meg tudják oldani a javításokat. A franciák így most azonos létszámú erővel néztek szembe, mindkét flotta 11 sorhajót számlált, de az angol hajókon több ágyú volt.

A délnyugati szél ezúttal a briteknek kedvezett, ők kerültek a szél felőli pozícióba, és Hughes nem is habozott kihasználni a lehetőséget, nem sokkal reggel hét után elrendelte a támadást. A Suffren és Hughes által megvívott öt ütközet közül ez volt az egyetlen, ahol az angolok támadtak. Suffren próbálkozott azzal, hogy amennyire lehetett, széllel szemben haladva az angol utóvéd mögött haladjon el, és ezzel egyrészt átkerüljön a szél felőli oldalra, másrészt pedig ismét az ellenséges utóvédet tudja támadni. A francia hajók azonban nem tudtak ennyire széllel szemben préselni, az élen haladó Brilliant el is vesztette a szelet, és egy időre irányíthatatlanná válva elsodródott az alakzattól, majd miután visszaszerezték az irányítást a hajó felett, a csatasor közepére állt be újra. Suffren, alighanem attól tartva, hogy egész flottája szétesik, ha tovább erőlteti ezt az irányt, végül feladta ezt az elgondolást, és nagyjából az angolokkal megegyező irányba fordult.

A két flotta délelőtt fél tizenegy körül ért lőtávolságon belülre. A két csatasor szögben közeledett egymáshoz, így az elöl haladó hajók nyitottak először tüzet, és később is ők viselték a csata fő terhét. A hátul haladó két francia sorhajó, a Bizarre és a Vengeur, gyakorlatilag részt sem vett az ütközetben, és a harmadik, az Orient is alig néhány lövést adott csak le.

Az ütközet kezdetben a szokásos módon zajlott, a két csatasor egymás mellé állt, és a hajók nem túl nagy távolságról tűzpárbajba bonyolódtak az ellenséges csatasor velük szemben álló hajójával. Az angol hajók nagyobb tűzereje miatt ez a franciák számára volt hátrányosabb, különösen hogy csatasoruk hátsó hajói Suffren többször megismételt jelzése ellenére sem tudtak, vagy akartak felzárkózni a harcolókhoz, az angolok így több hajóval is tudták támadni a francia flotta néhány sorhajóját. Különösen súlyos helyzetbe került a francia csatasort vezető 56 ágyús Flamand, melyre a 74 ágyús Hero mellett a 64 ágyús Exeter is tüzelt. Angol oldalon az 50 ágyús Isis került szorult helyzetbe, mely a 74 ágyús Annibal-al került szembe.

A súlyosan sérült Flamand fél egy körül egy időre kénytelen volt kiválni a csatasorból, hogy a legszükségesebb javításokat elvégezzék rajta. Ellenfelei nem tudták kihasználni előnyös helyzetüket, mivel a francia sorhajó hatékony tüzelése komoly károkat okozott nekik is, a Héro kormánysérülés miatt nem tudta tovább folytatni a harcot, az Exeter pedig olyan súlyosan megrongálódott, hogy Hughes engedélye nélkül elhagyta a csatasort.

Nagyjából a Flamand-al egy időben egy másik francia sorhajó is a csatasorból való kiválásra kényszerült. A most a zászlóshajó előtt haladó Brilliant-nak a főárbocát lőtték el, a hajó balra elhagyta az alakzatot, majd a két csatasor közé szorulva mozgásképtelenül lesodródott az utóvédig, miközben a mellett elhaladó összes angol sorhajó végiglőtte. A hajó kettétört főárbocának letört darabja a köteleken lógva a tat mögé sodródott, és blokkolta a Brilliant kormánylapátját. A hajó csak a kötelek elvágása, és a kormánylapát törmelékektől való felszabadítása után nyerte vissza manőverezőképességét, de a sérült árbocok miatt továbbra is szinte mozgásképtelen volt.

Délután egy óra körül váratlanul ismét heves zivatar tört ki, és a szél délkeletire váltott. A megerősödő szél összezavarta és szétválasztotta a küzdő feleket, akik eltávolodtak egymástól. A franciák balra fordultak, míg az angol hajók többsége jobbra. Négy angol sorhajó azonban balra tért ki, ott ugyanis két francia sorhajót láttak maguk előtt, melyek köteléküktől elszakadva könnyű zsákmánynak tűntek a britek számára.

Az egyik sorhajó a sérült Brilliant volt, mely mozgásképtelen lévén nem tudta követni társait, és a szél az ellenség felé sodorta. A másik hajó a 64 ágyús Sévére volt, mely nem sérülései, hanem valószínűleg inkább kapitányának ügyetlenkedése miatt került ilyen szorult helyzetbe. Az angol sorhajók azonnal megrohanták az ellenséget, a Brilliant-ot a 64 ágyús Worcester és Eagle vette kétfelől tűz alá, míg a Sévéré-t a 74 ágyús Sultan, és a 68 ágyús Burford rohanta meg. (A Sévére parancsnoka utóbb azt állította, három angol sorhajó támadta őket, de ezzel valószínűleg csak igazolni szerette volna későbbi viselkedését.) A már amúgy is súlyosan sérült Brilliant különösen nagy veszteségeket szenvedett, 650 fős legénységéből 47 ember meghalt, 136 megsebesült. A hajó felmentésére Suffren indult zászlóshajójával, valamint az őt követő Sphinx-el. Két másik francia sorhajó is az angolok felé fordult, így miután saját flottájuktól nem kaptak támogatást, a britek visszavonultak a túlerő elől.

A Sévére szintén kereszttűzbe került, a Sultan mellett nagy távolságról a Burford is tüzet nyitott a hajóra. Rövid tűzharc után a Sévére kapitánya, Étienne Francois de Cillart de Villeneuve, aki mellől két tisztjét is kilőtték, pánikba esett, és elrendelte a zászló bevonását, majd kalapjával integetve is jelezte a Sultan-nak, hogy ne lője őket tovább. Az angolok beszüntették a tüzelést, és csónakot indítottak a francia hajó felé, hogy birtokba vegyék azt. A fedélzeten maradt tisztek nem nagy lelkesedéssel, de engedelmeskedtek parancsnokuknak, az alsó ütegfedélzeten viszont két fiatal tiszt, Kerlero de Rosbo és Pierre Dieu, megtagadta a parancs végrehajtását, és tovább lőtte az angolokat, majd tengerészek egy csoportjával a fedélzetre mentek, és kényszerítették De Cillart-ot, vonja fel ismét a zászlót, és folytassa a harcot. (Egyes források szerint a kabinjába zárták a kapitányt. A nevezetes esetet Dumas is megörökítette „A királyné nyakéke” című regényében.)

A Sévére így ismét tüzet nyitott, és súlyos károkat okozott ellenfelének. A francia hajó megadása után ugyanis a Sultan gyanútlanul elfordult ellenfelétől, és amikor az ismét tüzet nyitott, éppen sebezhető tatját mutatta a Sévére felé. A francia sortűz így hosszában söpört végig az angol hajón, komoly károkat és nagy emberveszteséget okozva annak. A franciák részéről ez valóban nem volt tisztességes eljárás, amit az angolok később szóvá is tettek.

Ezt követően, délután három körül, a harc a Sévére közelében is véget ért, a két angol sorhajó visszavonult, mert tartottak Suffren közeledő hajóitól, és Hughes is visszarendelte őket. További harcokra számítva Hughes igyekezett rendezni szétszóródott flottáját, s biztosítani sérült és manőverképtelen hajóit. A tengernagy először folytatni akarta az ütközetet, ám hamar rájött, hogy flottája állapota ezt aligha teszi lehetővé. A Monarca és a Hero manőverképtelenné vált, súlyosan sérült az Exeter, az Eagle, és a zászlóshajó, a Superb is. Egy levelében Hughes ezt írta: „A század egyes hajói által elszenvedett károk olyan jelentősnek tűntek számomra, hogy elvetettem minden elképzelésemet, hogy üldözőbe vegyem az ellenséget.” A két tengernagy estére összegyűjtötte szétszóródott hajóit, és sötétedéskor ismét horgonyt vetettek, alig négy mérföldre egymástól. A francia flottához ekkor csatlakozott ismét az Ajax, melyen közben végre kijavították az árbocokat. A harc másnap sem folytatódott, a hajók sérülései miatt mindkét tengernagy lemondott az ütközet felújításáról. A franciák másnap Gondoleurba vonultak vissza, az angolok pedig két hét múlva visszatértek Madraszba.

Az ütközet végeredményben ismét eldöntetlenül zárult, s bár mindkét oldalon több sorhajó is súlyosan sérült, egyik fél sem vesztett egyetlen hajót sem. A franciák ugyanekkor sokkal több embert vesztettek, mint a britek, 780 tengerészük esett el, vagy sebesült meg, míg az angolok összvesztesége mindössze 310 ember volt. A stratégiai helyzet a csata után gyakorlatilag ugyanaz volt, mint előtte, és ez szintén a franciák számára volt kedvezőtlenebb, hiszen fel kellett adniuk Négapatam tervezett ostromát. Így bár győztesnek egyértelműen senkit sem lehetett kihirdetni, ezúttal inkább az angolok jöttek ki jobban a harcból. Mahan a csata kapcsán ezt írta Hughes-ról: „Semmiféle utalást nem találnunk arra, hogy Hughesnak lettek volna katonai elképzelései, taktikai kombinációi, másrészt viszont folyamatosan megjelenítette az ügyes tengerész adottságait, gondolkodását és előrelátását, valamint minden kétség feletti bátorságát. Valójában a tizennyolcadik század közepi átlagos angol tengerésztiszt csodálatra méltó képviselője volt, s bár lehetetlen nem elítélni a szakmája legfontosabb részét illető tudatlansága miatt, mégis érdemes megjegyezni, hogy a többi területre vonatkozó tudást alaposan elsajátította, és makacsul kitartott ellenfelével szemben. Ahogy a római légiók gyakran helyrehozták tábornokaik baklövéseit, az angol kapitányok és tengerészek is gyakran megmentették azt, amit admirálisaik tévedései miatt elvesztettek.”

Suffren maga is úgy látta, hogy kudarcot vallottak, és efeletti dühében elkezdte a már régóta esedékes tisztogatásokat flottájában. Döntésében minden bizonnyal bátorította, hogy ekkoriban érkezett meg hozzá a tengerészeti miniszter levele, melyet még a Porto Praya-i csatáról írt jelentésére válaszul küldött neki. De Castries többek közt ezt írta: „A király nevében megparancsolom, hogy számoljon be nekem arról, mi történt a Porto Praya-i támadása során, és küldje vissza Franciaországba hajói parancsnokait, akikkel kapcsolatban panaszra van oka. Nincsenek olyan érvek és megfontolások, melyek felmenthetnek az engedelmesség alól.” Bár az érvényes rendeletek alapján még egy tengernagynak sem állt jogában leváltani tisztségéből egy kapitányt, Suffren most nyilván úgy értelmezte a levélben foglaltakat, hogy végre megkapta azt a felhatalmazást, melynek birtokában felléphet kapitányaival szemben, akik természetesen valamennyien magas rangú főnemesek voltak, jó kapcsolatokkal a minisztériumban és a királyi udvarban.

A Sévére kapitányát a csata után rögtön letartóztatta, és őrizet alatt hazaküldte Franciaországba. Cillart azzal próbált védekezni, csak cselből vonta be hajója zászlaját, de a tanúvallomások ezt cáfolták, és egyben azt is bizonyították, a Sévére nem szenvedett komoly károkat, s a történtek idején harc és mozgásképessége egyaránt szinte sértetlen volt. Az Ajax kapitánya, René Joseph Bouvet de Précourt, egészségügyi okokra hivatkozva maga adta be lemondását, miután Suffren értésére adta, máskülönben ő fogja leváltani. Az ekkor 67 éves, hajdan tehetséges tisztként számon tartott Bouvet egyébként minden visszaemlékezés szerint ekkor már fizikailag és mentálisan egyaránt tényleg hanyatló állapotban volt, és három hónappal később meg is halt.

Az Artesien kapitányát, Francois Joseph Hippolyte Bidé de Maurville-t, valamint a Vengeur parancsnokát, Charles Gaspard Hyacinthe de Forbin la Berben-t – a neves kalóz, Claude Forbin leszármazottját, egyben Suffren távoli rokonát – a tengernagy szintén leváltotta, és az első hajóval visszaküldte őket Franciaországba, Cillart-al, és öt alacsonyabb rangú tiszttel együtt. Hazaérkezve valamennyiüket őrizet alá helyezték, de végül megúszták azzal, hogy a háború után kizárták őket a haditengerészetből. Forbinról egyébként megjegyezték, viselkedése „inkább a hozzá nem értésnek és a jellem hiányának, mintsem a rosszindulatnak volt tulajdonítható.” Cillart nem várta meg a hadbírósági tárgyalást, megszökött, és külföldre emigrált.

Suffren fő ellenfele, De Tromelin, az Annibal kapitánya, ezúttal is kimaradt a tisztogatásból, ő ugyanis az ütközetben ezúttal jó teljesítményt nyújtott, és Suffren elvárásai szerint harcolt hajójával, melyen nagyobb volt az elesettek száma, mint a zászlóshajón. (Ami bizonyítani látszik, hogy korábbi és későbbi baklövései nem a tehetség, vagy a bátorság hiányának voltak köszönhetők.) A leváltott parancsnokok helyére többnyire a fregattok kapitányai léptek, az ő helyükre pedig még fiatalabb tisztek, ami nagy kavarodást idézett elő a parancsnoki láncolatban.

A magas rangú tisztek között a leváltások természetesen nagy felháborodást váltottak ki, főrangú nemesekkel szemben ugyanis teljesen szokatlan volt az ilyen megalázó bánásmód, különösen úgy, hogy Suffren hivatalosan ekkor még mindig sorhajókapitányi rangban volt kinevezett kötelékparancsnok – commodore –, ugyanis fél évvel korábbi tengernagyi kinevezésének híre még mindig nem ért el a flottához Franciaországból. A miniszternek ekkoriban írt levelében maga is utal erre. „Talán dühös Monseigneur, hogy nem alkalmaztam korábban ezt a szigort, de ne feledje kérem, hogy a szabályzat még egy tábornoki rangú tisztre sem ruház ilyen hatalmat, én pedig nem vagyok az.”

Az alacsonyabb rangú, fiatal tisztek és a tengerészek azonban minden jel szerint támogatták Suffrent, erre utal a Sévére esete is, ahol a tengerészek és a tüzérek a lázadó tisztek mellé álltak, vagyis egyáltalán nem lehetne rájuk olyasmit mondani, hogy kimerültek és demoralizáltak voltak, mely jelzőkkel a flotta ellátási nehézségeivel kapcsolatban gyakran illetik a francia tengerészeket. Az Ajax tengerészeiről egy tiszt szintén feljegyezte, hogy azok „szokatlan felháborodással tekintettek” parancsnokukra, annak tétlensége és tehetetlensége miatt.

A csatát követő napon egy angol brigg érkezett fehér zászló alatt a francia flottához, fedélzetén Hughes követével, James Watt kapitánnyal, a Sultan parancsnokával. Mivel a provedieni csata után Hughes nem volt hajlandó fogadni Suffren megbízottját, most ő sem volt hajlandó tárgyalni az angol követtel, s maga helyett zászlóshajója parancsnokát, Félix d’Hesmivy de Moissac-ot bízta meg annak fogadásával. Az angolok a Sévére átadását követelték, azzal érvelve, mivel az zászlaját bevonva megadta magát, tulajdonjoga őket illeti. Suffren természetesen azonnal visszautasította a hajóra vonatkozó angol igényt, az ilyenkor szokásos módon azt állítva, a Sévére zászlaját nem bevonták, hanem ellőtték, és ha az angolok el is foglalták volna, elég közel volt hozzá, hogy azonnal visszaszerezze.

Watt az angoloktól addig szokatlan módon nagy tisztelettel viseltetett a franciákkal szemben, és elismerően nyilatkozott azok kitartásáról. Szerette volna megismerni Suffrent is, és nagy csodálattal adózott a franciák teljesítményének, hogy külső segítség nélkül már nyolc hónapja kitartanak a britekkel szemben, holott Ile-de-France-ról útnak indulva hajóik készletei csak fél évre voltak elegendőek. Mikor Moissac-ot megkérdezte, mikor térnek vissza a szigetre, az így válaszolt: „Te jó ég Uram, a tábornok addig szándékozik itt maradni, amíg maguk ellátják őt élelmiszerrel és lőszerrel a háború megvívásához!” (Moissac talán azt próbálta meg sugallni, hogy a flotta az elfogott angol teherhajók rakományából tartja fenn magát.)

Suffren hírneve ekkor már nemcsak Franciaországban, hanem az angolok között is szárnyra kapott. A brit haditengerészet hosszú idő óta most először került szembe olyan ellenféllel, akit maguk is velük egyenrangúnak voltak kénytelenek elismerni. Az addig jószerével ismeretlen tiszt most a publikum érdeklődésének középpontjába került. Külsejének legjobb leírását is egy angolnak köszönhetjük, a Brit Kelet-indiai Társaság egy tisztviselőjének, William Hickey-nek, aki egy portugál hajón feleségével együtt visszatérőben volt Angliába, s útközben megálltak Trincomalee kikötőjében is. Azt azonban nem tudták, hogy a franciák nem sokkal korábban elfoglalták a kikötőt, s azok letartóztatták az angol utasokat. Suffren vendégeként Hickey több napot töltött a Héros fedélzetén, s így írta le a tengernagyot: „Különösen öltözött és ápolatlan, inkább úgy nézett ki, mint egy vaskos és közönséges angol hentes, nem pedig mint egy francia arisztokrata. Öt láb öt hüvelyk (165 cm) magas, nagyon testes, feje tetején ritka a haja, de oldalt és hátul dúsabb. Bár meglehetősen őszült, nem használt sem port, sem kenőcsöt, és nem viselt parókát. Rövid, három-négyhüvelykes copfja volt, egy régi drótdarabbal megkötve. Egy pár régi cipőt viselt, melynek levágta a pántjait, és térdénél kigombolt kék vászonnadrágot. Pamutharisnya lógott a lábán, nem a legtisztább, se kabát, se nyakkendő, izzadságtól átitatott inge a nyakánál nyitva volt, ujja pedig könyék fölé fel volt húzva.” Hickey hozzátette, először azt hitte, alighanem vécézés közben zavarták meg a tengernagyot, de később rájött, napközben általában mindig így öltözködik. Az angol azért azt is megjegyzi, a nem sokat ígérő külső ellenére Suffren udvarias és előzékeny vendéglátónak bizonyult. „Minden külső durvasága mellett a tábornok rendelkezett az előkelő francia férfi eleganciájával, és a szépnem iránti figyelmének bizonyítékaként anélkül, hogy nekem szólt volna, egy csokoládéból, likőrökből, kínai édességekből, és gyümölcsökből álló csomagot küldött. A mi helyzetünkben ezek a dolgok igazi luxust jelentettek, amihez ő néhány bókot is mellékelt Mrs. Hickey-nek.”

Hickey szintén említést tesz Suffren hihetetlen étvágyáról, ami minden vele érintkező embert lenyűgözött, egyebek közt saját tisztjeit is. A tengernagy elképesztő mennyiségű ennivalót volt képes eltüntetni, gargantuai étvágyának kielégítéséről hat szakács és egy borász (sommelier) gondoskodott, ezek mellett saját komornyikot is tartott. Csillapíthatatlan étvágya meg is látszott rajta, már ekkor is kimondottan kövér volt, ám az ő esetében ez nem párosult lomhasággal vagy lustasággal. A tengernagy állandóan mozgásban volt, hajója fedélzetén éppúgy, mint a szárazföldön, látszólag kimeríthetetlen energiával rendelkezett, mindent személyesen ellenőrzött, s flottája felett mindvégig a legapróbb részletekig kézben tartotta az irányítást. Hatalmas testi ereje mellé termetét meghazudtoló fürgeség társult, Hickey is bámulattal jegyezte fel, hogy a tengernagy egy szál kötélen olyan könnyedén ereszkedett le a hajó oldalán, s ugrott a csónakjába, mint egy fiatal kadét. A francia tengerészek később elmondták az angolnak, parancsnokuk általában mindig így közlekedik, csak ünnepélyes alkalmakkor használja a hágcsót, vagy a díszlépcsőt.

Nyilván kövérsége miatt Suffren erősen izzadt, főleg a trópusokon, s állandóan erős, visszataszító testszag lengte körül. Ápolatlan külseje mellett a főnemesek körében megszokott választékos modorra se sokat adott. Ha úgy adódott, tudott elegáns és udvarias is lenni, de alárendeltjeivel szemben ritkán érezte szükségét annak, hogy ilyen legyen. Rendszerint hangosan, kiabálva beszélt, dühében gyakran ordított, miközben erősen gesztikulált, és cseppet sem riadt vissza az útszéli kifejezések sűrű használatától. Tisztjei szabályosan rettegtek tőle, és tengerészei is, különösen a hajókra vezényelt szipojok, amennyire csodálták, legalább annyira félték is, bár a matrózok és az altisztek közt egyébként határozottan népszerű parancsnok volt. A tengernagy nem különült el az egyszerű tengerészektől, lakosztálya előtt nem állt őr, bárki bármikor felkereshette a gondjaival. Beosztott tisztjei között mindig nagy megütközést is váltott ki a tengernagynak a köznép iránti, szerintük túlságosan is szabadelvű hozzáállása. A szolgálatban mindazonáltal Suffren szigorú volt, s néha kegyetlen büntetéseket szabott ki, bár leginkább csak akkor, ha a vétkes tényleg valamilyen súlyos bűncselekményt követett el. Valamikor ekkortájt kezdték a francia hajók fedélzetén úgy emlegetni, mint „Sátán admirális”, mely kifejezést aztán az angol újságok is gyorsan átvették.

Az elnevezés valószínűleg a hajókra beosztott szipoj katonáktól származott, akik a tengernagy kimeríthetetlennek látszó energiájának természetfeletti eredetet tulajdonítottak. De saját tengerészei is úgy érezték, admirálisuk az ördöggel cimborál. Bár az ütközetekben mindig a legveszélyesebb helyekre kormányoztatta hajóját, a harcokban soha egyetlen karcolás sem érte, sőt, elkerülték a betegségek is. Az ütközetekben Suffren mindig egy kopott, háromszögletű, kék kalapot viselt, és babonás matrózai úgy vélték, nyilván a csodatevő kalapnak köszönhetően kerülik el a golyók.

Suffren-nek feltehetően nem volt mindig olyan rossz a beosztott tisztekkel való viszonya, mint az indiai hadjárat alatt, bár valószínűleg korábban is nehéz természetű ember volt. A Fantasque parancsnokává történt kinevezésekor a touloni támaszpont parancsnoka meg is jegyezte egyik jelentésében, a tisztek valahogy nem nagyon tolonganak azért, hogy Suffren alatt szolgálhassanak. A szokásokkal ellentétben tisztjei korábban se követték egyik hajójáról a másikra, a Caméleonról Suffren egy tisztet sem vitt magával a Singe-re, arról pedig később csupán egyetlen tisztet vett át a Mignonne-ra. Az altisztek esetében némileg más volt a helyzet, Suffren kialakított maga körül egy kis csoportot, akiket ha tehette, magával vitt minden hajójára. A jó szakembereket származástól és rangtól függetlenül megbecsülte, és velük szemben mindig korrektül viselkedett. Egyik fennmaradt levelében például megható hangon kérvényezi a minisztériumtól, hogy a haditengerészet fizessen bánatpénzt a csónakmesterének, a tengeren meghalt kisfia után.

A tisztek közt azonban, néhány kivételtől eltekintve, úgy látszik nem nagyon talált olyan jó szakembert, akit ennyire megbecsülhetett volna. Már az amerikai hadjárat alatt is erősen kritizálta tiszttársait, egyiküket például így jellemezte: „Alapból idióta, ráadásul még meg is őrült.”A francia tisztikar főnemesek elit alakulatnak szánt gyülekezete volt, ahol ennek megfelelően nagyon erős volt a kasztszellem. A nemesi pedigré mellett azonban a háttérbe szorult a szakmai képzés. Ez nem egyszerűen csak azért volt így, mert a vezetés elégnek tartotta az előkelő származást, valójában ha akarták, se nagyon tudták volna biztosítani a szakmai tudás kellő elmélyítését. Az állandó spórolás miatt ugyanis a flotta hajói békeidőben szinte állandóan a kikötőkben rostokoltak, többségük leszerelve. Suffren sokszor bírálta ezt a gyakorlatot, és szorgalmazta, hogy a hajókat, vagy legalább azok egy részét, állandóan szolgálatban tartsák, mivel véleménye szerint a megfelelő szakmai tudást csak a tengeren lehetett megszerezni. (Ettől függetlenül persze nagy jelentőséget tulajdonított az elméleti képzésnek is, s maga is nagy érdeklődéssel olvasta a korabeli hadtudományi értekezéseket, és a hadtörténeti írásokat. Különösen alaposan tanulmányozta Michiel de Ruyter hadjáratait, akit Tourville mellett fő példaképének tekintett.)

A tengernagy azonban a fentieket nem tartotta mentőkörülménynek tisztjei számára. Velük szemben türelmetlen volt, s állandóan kritizálta bennük a szakmai tudás, a bátorság, és a képzelőerő hiányát. Indulatos természetű ember lévén nem tartotta tiszteletben a nemesek közt kötelező etikettet, s gyakran olyan hangnemben beszélt tisztjeivel, amit azok már önmagában véve is becsületsértésnek tartottak. Nem meglepő tehát, hogy ezek a tisztek nem nagyon támogatták a később kialakuló Suffren mítoszt. Egyikük később így jellemezte a tengernagyot Napóleonnak: „Suffren úrban volt zsenialitás, eredetiség, hatalmas szenvedély, nagy ambíció, és vasakarat. Kemény ember, nagyon különc, szélsőségesen egoista, mindig rosszkedvű, összeférhetetlen, akit senki sem szeretett, de mindenki tisztelt és csodált.”

Akadt persze néhány olyan tiszt is, akikkel kölcsönösen nagyra becsülték egymást. Ilyen volt Francois Hector d’Albert de Rions, a Sagittarius parancsnoka, akivel Suffren az amerikai hadjáratban harcolt együtt, és akit leveleiben mindig a legnagyobb elismeréssel emlegetett, csakúgy, mint Antoine de Thomassin de Peynier-t, az erősítésként Franciaországból később megérkező osztag parancsnokát. Beosztott tisztjei közül is többen elnyerték a bizalmát, mindenekelőtt a zászlóshajó parancsnoka, Félix d’Hesmivy de Moissac, aki a gyakorlatban a vezérkari főnök szerepét töltötte be Suffren mellett. De kapitányai közül is jó viszonyban volt néhánnyal – ami nem akadályozta meg, hogy később velük is összetűzzön –, s több fiatal tisztnek is felfigyelt a tehetségére, és igyekezett elősegíteni a ranglétrán való előrejutásukat, mely a gyakorlatban általában kínosan lassú volt, ahogy azt korábban Suffren a saját bőrén is tapasztalhatta. Fiatal pártfogoltjai közé tartozott többek közt az ekkor vitorlamesteri rangban levő Louis Thomas Villaret de Joyeuse is, aki később a forradalmi időkben futott be nagy karriert.

Suffren magánéletéről alig tudni valamit. Nem vezetett naplót, és nem írta meg az emlékiratait, az 1778 előtti időkből igazából szinte semmit sem lehet tudni róla. Még első ismert portréja is csak 1780-ból származik. Ugyanekkor azonban Suffren szenvedélyes levélíró volt, normális körülmények között gyakran naponta több órát töltött levelek írásával. Bár levelezésének nagy része elveszett – vagy jó esetben még felfedezésre vár –, fennmaradt írásaiból is sok mindent megtudhatunk róla. Leveleiből szintén egy színes egyéniség körvonalai rajzolódnak ki, akinek figyelme korántsem csak katonai és politikai kérdésekre terjedt ki, hanem láthatóan nagy érdeklődést tanúsított a gazdasági kérdések és a természettudományok iránt is, de még ezt a tudást is szűkebb szakmájában igyekezett kamatoztatni. Egyik levelében erről ezt írta: „Sajnálnám ha azt gondolnád, hogy csak természetrajzzal foglalkozom. Bármilyen vonzerőt is jelent számomra, csak a szakmámmal kapcsolatban művelem. Erőforrásnak tekintem a szárazföldi lét unalmával szemben, de az emberi tudás láncolata olyan, hogy annak szinte minden láncszeme kölcsönösen támogatja egymást.”

Természettudományos ismereteit igyekezett is szakmájában hasznosítani. A hajófenék rézborításának bevezetése mellett egyik fő szorgalmazója volt a villámhárítók hajókra való felszerelésének is. Levelei alapján alapos jártasságra tett szert az orvostudomány terén is, mely tudását szintén a haditengerészetnél igyekezett felhasználni. Memorandumban tanácsolta a legénység ágyneműjének a hajókon való rendszeres mosását, melyhez a görög szigeteken mosásra használt, cimolit nevű ásvány használatát javasolta. Érdeklődött a zeller termesztése iránt is, valószínűleg azért, mert a skorbut ellenszereként akarta felhasználni a hajók fedélzetén. Hajóin nagy gondot fordított a legénység megfelelő élelmezésére, a higiéniára, és a magas színvonalú orvosi ellátásra. A parton felállított kórházakat is rendszeresen látogatta, és nagy szakmai hozzáértéssel felügyelte az ott folyó munkát. Egyik levelében azt tanácsolta a kórházat vezető orvosnak, aki látogatása idején éppen távol volt, hogy nézzen jobban a beosztott sebész körmére, mert az meglátása szerint túlzottan is szereti a betegeit vagdalni, olyan esetekben is, amikor erre szerinte nem lenne feltétlenül szükség. Ugyanitt azt tanácsolta, különítsék el jobban egymástól a betegeket, az alapján, hogy milyen betegségben szenvednek. „Egy skorbutos, akinek nincsen láza, nagyon rosszul érzi magát két olyan beteg között, akiknek nem csak lázuk van, hanem járványos vérhasuk is.”

Korábbi szolgálata során Suffren-nek volt alkalma többször tapasztalni, a francia hajók fedélzetén uralkodó higiéniás viszonyok mellett menetrendszerűen súlyos járványok törtek ki a flottában, valahányszor a hajók hosszabb időre elhagyták a kikötőt. Miután rendes körülmények között a francia hadihajók ritkán futottak ki hosszabb utakra, amit Suffren szintén gyakran kifogásolt, valószínűleg nem is fordítottak különösebb figyelmet a tisztaságra, az élelmezésre, és az orvosi ellátásra. Kikötőben ez nem volt probléma, rendelkezésre állt a friss élelmiszer, a betegeket pedig ki lehetett vinni a kórházakba. Viszont amikor ezzel a felkészültséggel futottak ki hosszú tengeri utakra, borítékolható volt az egészségügyi katasztrófa, ami néhány évvel korábban például d’Orvilliers flottáját is gyakorlatilag harcképtelenné tette. Suffren ezen a téren is jobban teljesített, az egyik legjárványveszélyesebb térségben is fenn tudta tartani flottája működőképességét. Bár a betegségek az ő hajóin is pusztítottak, a halálozási arány kisebb volt a szokásosnál, s a parton felállított kórházakból a betegek többsége gyógyultan távozott.

Suffren egészségügyi reformjai azonban a külső szemlélő számára úgy látszik nem voltak mindig szembetűnőek. William Hickey például leírta, mennyire megdöbbent, amikor először lépett a francia zászlóshajó, a Héros „leírhatatlanul mocskos” fedélzetére, ahol szerinte ha nem vigyázott, állandóan szemétkupacokba és ürülékhalmokba botlott az ember. (Utóbbi nem feltétlenül a tengerészektől, hanem inkább a friss élelem biztosítása végett a hajókon tartott nagyszámú háziállattól származhatott.) A francia sorhajókon uralkodó állapotokat Hickey disznóólhoz hasonlította, s visszaemlékezései szerint csupán két francia hajó, a Vengeur és a Flamand fedélzetén talált az angol hajókéhoz hasonló rendet és tisztaságot. A halászhajókon és a máltai gályákon szocializálódott Suffren-nek feltehetően nem volt sok érzéke a higiéniához – amit személyes megjelenése is tanúsít –, de dokumentálhatóan sok gondot fordított a megfelelő tisztaságra és egészségügyi ellátásra. Ha ennek a törődésnek ennyire nem volt látszata, akkor arra kell gondolni, a francia hadihajókon uralkodó állapotok Suffren intézkedései előtt még ennél is rosszabbak lehettek, ami magyarázza a flottában rendszeresen pusztító járványokat. (Hickey később látogatást tett Hughes zászlóshajóján is, s nagy elismeréssel írt az ott látott elvágólagos rendről és pedáns tisztaságról.)

Suffren levelezésének egy jó részét a nagy szerelméhez, Madame d’Ales-hoz címzett levelek teszik ki. Ez a levelezés is nagyon hiányos, Madame d’Ales levelei mind elvesztek, és Suffren leveleiből is csak azok egy része maradt fenn, melyeket élete utolsó 12 évében írt. A levelek így is jó áttekintést adnak kettejük kapcsolatáról, melyet a szemérmes utókor sokáig plátóinak próbált beállítani, főleg hogy a máltai lovagrend teljes jogú tagjaként Suffren cölibátust is fogadott. Ezt a fogadalmat azonban a gyakorlatban akkor is nőtlenségi fogadalomként értelmezték, ami sem a papokat, sem a szerzeteseket nem nagyon akadályozta semmiben. (Ahogy a szegénységi fogadalom sem gátolta a máltai lovagokat abban, hogy nagy vagyonokat halmozzanak fel maguknak.)

A levelek alapján Suffren 1752-ben, Toulonban találkozott a nála négy évvel idősebb Marie Thérése de Perrot-val, Alexander Pierre d’Ales de Corblet gróf özvegyével. A kapcsolat kibontakozásáról semmit sem lehet tudni, de a párt láthatóan mély és szenvedélyes érzelmek kötötték össze. Ha a környéken tartózkodott, szolgálaton kívül Suffren rendszerint Madame d’Ales Draguignan-i házában vagy Bourigaille-i kastélyában lakott, és hosszú lovastúrákat tettek a környéken. Suffren-al ellentétben Madame d’Ales otthonülő típus volt, amennyire tudni lehet, soha életében nem mozdult ki Provence megyéből. Bár Suffren-el folytatott kapcsolatukat nem tehette hivatalossá, soha többé nem ment férjhez, maga nevelte d’Ales gróftól született lányát, akit Suffren is sajátjaként szeretett. Levelezésük tipikusan az egymás iránti szeretetben megöregedett, idősödő házaspárokra jellemző hangnemben zajlik, beleértve a civódásokat, és az időnkénti veszekedéseket, melyek oka rendszerint itt is a pénz volt, ugyanis a pár a pénzügyeken is osztozott, és közös költségvetésük volt. A tipikusnak mondható helyzetnek megfelelően itt is a „feleség” volt, aki több pénzt követelt a családi kasszába, a „férj” pedig egyrészt szemére hányta a túlzott költekezést, másrészt pedig igyekezett betömni a költségvetésen tátongó lyukakat.

Suffren szerelmi élete azonban szintén meglehetősen színes és változatos volt, és nem merült ki csupán a Madame d’Ales-al folytatott kapcsolatában. Bár egyes források szerint előszeretettel látogatta a kikötői bordélyházakat, más nőügyeiről konkrétumokat nem lehet tudni – valószínűleg csak a nagyon hiányos források miatt –, de sok feljegyzés maradt fenn a fiatal fiúkhoz fűződő, elég félreérthetetlennek tűnő viszonyairól. Itt persze hozzá kell tenni, ezek a források általában nem igazán megbízhatóak, többségük ugyanis olyan tisztektől származik, akik nem álltak jó viszonyban a tengernaggyal, akit életében és halálában egyaránt igyekeztek befeketíteni, és személyét becsmérelni. Ugyanakkor viszont túl sok visszaemlékezést találni Suffren azonos neműekhez fűződő kapcsolatairól ahhoz, hogy mindet rágalomnak lehessen minősíteni.

Mindebben igazából nincs semmi meglepő, az azonos neműek közti homoszexuális kapcsolatok a hajók fedélzetén megszokott dolognak számítottak, és bár elvben mind az angol, mind a francia haditengerészetnél halállal büntették a pederasztiát, a gyakorlatban szemet hunytak felette. Tulajdonképpen nem is igazi homoszexualitásról volt szó, hanem inkább átmeneti biszexualitásról. A hajókon összezárt, nőkhöz nem jutó, többségükben fiatal tengerészek – még a tisztek is – csak kényszerűségből választották a nemi szükségletek kielégítésének ezt a módját, a szárazföldre visszatérve visszatértek a feleségekhez, szeretőkhöz, kurvákhoz is.

Mindez tehát bevett gyakorlat volt, de nem illett róla nyilvánosan beszélni, még a hajók fedélzetén sem. Suffren viszont mindig a tőle megszokott szabadszájúsággal nyilatkozott a kérdésről, határozottan támogatva a tengerészek közti szerelmi viszonyokat, amit állítólag még a bordélyházaknál is jobban preferált. „Kisebb a vérbaj kockázata, nincs gyerek, nincs melankólia!” És nemcsak mások közt támogatta ezt a gyakorlatot, hanem sok visszaemlékezés szerint maga is űzte azt. Kapitányai állítólag azért is kerülték a zászlóshajó tengernagyi szalonjában tartott közös étkezéseket, mert Suffren ragaszkodott hozzá, hogy ezeken fiúszeretője is jelen legyen. (William Hickey viszont, aki vendégként többször részt vett ezeken az ebédeken és vacsorákon, semmi ilyesmiről nem tesz említést.)  Amikor Suffren 1772-ben jelentkezett a Garde de la Marine touloni századának parancsnoki állására, ahol a fiatal tisztjelöltek képzése is folyt, a tengerészeti miniszter ezzel a megjegyzéssel utasította el a kérelmet: „A bárányok aklába nem kell farkas!”

A négapatami csata után a francia kötelék július nyolcadikán érkezett vissza Gondelourba, ahol azonnal hozzáláttak a hajók javításához. A legnagyobb probléma ismét a sérült árbocok cseréje volt, melyet ezúttal is a fregattok és a sorhajók árbocait cserélgetve oldottak meg. A városban Hyder Ali jóváhagyásával fából készült nagyobb épületeket bontottak le, hogy faanyagukat a francia hajók javításához használják fel. A munkálatokat Suffren ismét személyesen felügyelte és irányította, a tőle megszokott lendülettel hajtva embereit. „Bámulatos elhízása ellenére Suffren a fiatalság tüzes buzgalmát mutatta, mindenhol ott volt, ahol munka folyt. Hatalmas lendületétől hajtva a legnehezebb feladatokat is hihetetlen gyorsasággal végezték el.” A flotta július 18-án ismét kifutásra kész állapotban volt.

Ekkor, némileg váratlanul, Hyder Ali jelezte, Gondelourba szándékozik utazni, hogy személyesen is találkozzon Suffren-el. Ali, Mysore nawab-ja – a muzulmán vallásúaknál a maharadzsa megfelelője – július 25-én érkezett meg nagy kíséretével. Suffren, aki eredeti szándéka szerint hajói kijavítása után ismét azonnal kifutott volna, kénytelen volt bevárni a nawab látogatását, mely nemcsak diplomáciai szempontból volt nagyon fontos, hanem katonailag is, a franciák ugyanis csak az ő támogatásával tudták fenntartani indiai jelenlétüket. A tengernagy magára erőltette legjobb díszegyenruháját, melyet időközben amúgy már kihízott, és 26-án tisztjei társaságában találkozott Alival, aki Gondelour főterén állította fel sátrát. A nawab lenyűgöző pompa és fényűzés közepette fogadta Suffrent, akivel kölcsönösen ajándékokkal halmozták el egymást. Suffren egyebek közt 10 ezer rúpiát kapott – egy fehér elefánt árát –, kíséretében levő tisztjei fejenként ezer rúpiát. A franciák értékes dísztárgyakat adtak Alinak, amiket többnyire az elfogott angol hajókról zsákmányoltak, egyebek közt egy díszes kivitelű órát, vázát és ékszereket, melyeket eredetileg az angol uralkodó küldött a kínai császárnak. Hogy vendégei kényelmét biztosítsa, Ali európai székeket biztosított számukra, amik azonban már régi bútorok lehettek, mert Suffren alatt azonnal összetört a szék, amikor roppant súlyával ráült.

Az ilyen kis malőröktől eltekintve a tárgyalások nagyon eredményesek voltak, és mindkét fél elégedetten távozott azokról. Suffren és Ali három nap alatt négyszer találkoztak, megbeszélték a támogatások részleteit, és egyeztettek az indiai és a francia csapatok további együttműködésének szorosabbra vonásáról is. Szerencsés véletlen folytán éppen a tárgyalások alatt érkezett a hír, hogy a régóta várt francia erősítés megérkezett Ile-de-France-ra, és a flottának szánt része már el is indult onnan. A nawab határozottan elégedett volt az események alakulásával, és Suffren is nagyon jó benyomást tett rá, így továbbra is fenntartotta támogatását, és csapatai egy részét a franciák támogatására a Coromandel-parton tartotta, holott Mysore számára ez a terület érdektelen volt, s az angolok is főleg az ellenkező irányból, nyugat felől támadták az országukat. A tárgyalások végén Suffren felajánlotta Alinak, látogassa meg a Héros-t, és annak fedélzetén vegyen részt a flotta egy gyakorlatán. A nawab így utasította el az ajánlatot: „Láttalak téged Suffren, most már láttam mindent.” (Valószínűleg persze csak arról volt szó, hogy tipikus, minden és mindenki iránt bizalmatlan keleti zsarnokként Ali nem akarta elhagyni a serege által nyújtott biztonságot.)

Suffren augusztus elsején hajózott ki, és indult útnak Ceylon felé, ahová egy héttel később érkezett meg. A franciák ismét Batticaola kikötőjében vetettek horgonyt, ahol Suffren, portyázással megbízott hajóit visszarendelve, összevonta flottáját. A tengernagy a Trincomalee elleni támadásra készülődött, amihez minden rendelkezésére álló erőt igyekezett összpontosítani. Most először a hollandok is katonai támogatást adtak, a ceyloni kormányzó körülbelül 800 maláj katonát biztosított a franciák rendelkezésére, és részletes információkkal látta el őket Trincomalee védelméről. Suffren bevárta a Franciaországból küldött erősítés megérkezését, és kihasználta az időt arra is, hogy befejezze hajói javítását. A Héros korábbi sérüléseit teljesen ugyanis még mindig nem javították ki, és két másik hajó is megsérült, amikor a Ceylon felé vezető úton összeütköztek. A 36 ágyús La Bellone fregatt, melyet Suffren előreküldött, hogy jelezze a hollandoknak az érkezését, összecsapásba bonyolódott a 28 ágyús Coventry fregattal, és súlyosan megrongálódott. (A Bellone parancsnoka Suffren unokaöccse, a 28 éves Antoine de Bernier de Pierrevert volt, aki augusztus 12-én találkozott a Coventry-vel. A 18 fontos ágyúkkal felszerelt francia hajóval ellentétben az angol fregattnak csak kilencfontos ágyúi voltak, vagyis a franciák messziről szétlőhették volna ellenfelüket. Pierrevert azonban közel engedte az angolokat, arra számítva, közelharcban gyorsabban legyűrheti azok ellenállását. Ez lehetővé tette a britek számára, hogy kisebb ágyúikat eredményesen használják, és első sortüzeik egyike megölte Pierrevert-et. A Bellone parancsnokságát ezt követően az elsőtisztnek kellett volna átvennie, a második tiszt azonban azt magának követelte, arra hivatkozva, az elsőtiszt olasz származású, vagyis külföldi, és így az érvényes jogszabályok szerint nem irányíthat francia hadihajót. Mialatt ők ketten ezen veszekedtek, a Coventry a francia fregatt tatja mögé került, és onnan lőtte végig a Bellone fedélzetét, súlyos károkat okozva annak. A hajó elsőtisztje súlyosan megsebesült, a másodtiszt meghalt. A parancsnokságot végül a harmadik tiszt vette át, akinek azonban sem a tekintélye, sem a tapasztalata nem volt elég a fregatt irányításához. A francia hajón uralkodó fejetlenséget kihasználva a gyengébb és lassabb Coventry-nek végül sikerült elmenekülnie.)

A várva várt erősítés augusztus 21-én érkezett meg Batticaolába. A flotta két új sorhajóval gyarapodott, a 74 ágyús Illustre-al, és a 64 ágyús Saint-Michel-el, valamint a 36 ágyús Consolante fregattal. Ismét csatlakozott a flottához a 18 ágyús Fortune korvett is. A hadihajók kíséretében érkező 17 teherhajó a flottának szánt utánpótlást szállította, valamint 600 katonát az Ile-de France-i helyőrségből. Az Indiában harcoló hadseregnek szánt erősítés egyelőre Ile-de France-on maradt, és csak a következő év során érkezett meg.

Miután hajóit helyrehozta, és csapatait felkészítette a támadásra, Suffren augusztus 23-án futott ki a Batticaolától mindössze hatvan mérföldre fekvő Trincomalee felé. A felderítésre előreküldött hajók jelezték, hogy az öböl üres, az angol flotta nincs a közelben. Hughes flottája ekkor valójában már a tengeren volt, a Coventry jelentette nekik, hogy a francia flotta Batticaolában horgonyoz, és az angolok tartottak tőle, hogy azok Trincomalee megtámadására készülnek. A jelentést véve Hughes augusztus huszadikán azonnal kifutott Madraszból, az erős szembeszélben azonban csak nehezen tudott előrejutni, és végül elkésett.

A francia flotta augusztus 26-án jelent meg Tricomalee előtt, és a parti erődök tüzében az öböl bejáratát védő Fort Frederick-től alig egy mérföldre partra tették csapataikat. Összesen 2.300 katona szállt partra, köztük az indiai csapatok hatszáz szipoj katonája. Az Algoud alezredes vezette alakulatok gyorsan előrenyomulva körülzárták az erődöket, és már 27-én megkezdték a Fort Frederick ágyúzását. Ötszáz tengerészével Suffren is csatlakozott az ostromlókhoz, hogy minél előbb megadásra kényszerítsék az erődöket, még mielőtt az angol flotta is megérkezne. Az ostromot gyakorlatilag ő irányította, maga jelölte ki az ostromágyúk helyét, és hogy hol ássák ki a sáncokat. Harmincadikán, háromnapos ágyúzást követően, kapitulációra szólították fel az erődöt. A védőket olyan váratlanul érte a támadást, hogy nem tudtak felkészülni az ostromra, az erőd élelmiszer és ivóvízkészletei nem voltak feltöltve, és már néhány nap után kezdtek kifogyni. Miután felmentésre sem számíthattak, rövid tárgyalás után beleegyeztek a megadásba. Suffren szabad elvonulást biztosított az angoloknak, és vállalta, hogy két teherhajóval Madraszba szállítja őket.

A franciák ezt követően a másik erőd, a Fort Ostembourg ostromába fogtak. Már az első rohammal elfoglalták az erőd egyik elővédművét, ahonnan könnyen lőni tudták az angol állásokat. Másnap, az előzőhöz hasonló feltételekkel, Fort Ostembourg is megadta magát. A körülbelül 1200 fős angol helyőrséget a franciák ígéreteiknek megfelelően később Madraszba szállították. A kapituláció egyik feltétele volt az is, hogy a franciák nem torolják meg a korábban elfogott Lauriston teherhajón fogságba esett francia katonákkal szembeni jogellenes bánásmódot, amennyiben a britek szabadon engedik azokat a francia katonákat, akiket kényszerrel az angol hadseregbe soroztak be.

Trincomalee elfoglalása mindössze 25 fős veszteségbe került a franciáknak. A nyereség viszont hatalmas volt, nemcsak a stratégiailag nagyon fontos kikötőt szerezték meg, mely kiváló támaszpontja lehetett az indiai partoknál tevékenykedő flottának, hanem rengeteg lőszert és fegyvert, valamint 50 ezer piasztert is zsákmányoltak. A kikötő hivatalosan Hollandia tulajdonában volt, így Suffren csak a katonai irányítást tartotta fenn maguknak, a város polgári kormányzójává egy helyi holland tisztviselőt nevezett ki.

(Folyt. köv.)

Ha érdekesnek találod a Hét tenger írásait, a Donably támogatói oldalán keresztül a lehetőségeidnek megfelelő összeggel anyagilag is segíteni tudod a blog működését.

https://www.donably.com/het-tenger-blog

Köszönet minden támogatásért!