A Franciaország és a tengelyhatalmak között Campiegne-ben megkötött fegyverszünet hivatalosan 1940 június 25-én, éjfél után 35 perccel lépett életbe. René Émile Godfroy tengernagy, az Alexandriában álló francia kötelék parancsnoka, ugyanekkor engedélyt kért az angoloktól a kikötő elhagyására, hogy a kapott parancsoknak megfelelően Bejrútba hajózzon flottájával. A britek megtagadták a kihajózási engedélyt. Közben az angol kormányhoz sorra érkeztek be a jelentések, hogy a korábbi kardcsörtető nyilatkozatok ellenére a francia gyarmati területek mindenhol elfogadják az új kormány fennhatóságát, s nincs törés Vichy és a gyarmatok között. A francia hadihajók szintén nem mutattak semmilyen hajlandóságot az angolokkal való további együttműködésre. Egyetlen francia hadihajó, a Narval tengeralattjáró állt csak át önként a britekhez.
A fegyverszünet életbe lépésének napján egy másik ügy is felborzolta az angolok kedélyét. Dakar kikötőjét mindeddig zavartalanul használták tovább az angol hadihajók is, s még ott horgonyzott a kis Hermes anyahajó, és kísérőrombolói. Az angol tisztek átlátogattak a néhány nappal korábban érkezett Richelieu-re, s igyekeztek rábeszélni annak tisztjeit és legénységét, hajózzanak át Freetown-ba, és csatlakozzanak az angolokhoz. Érvelésük egyik fő eleme a britek által fizetett mesés zsold volt. A francia tisztek meg voltak róla győződve, az angolok támadást indítanak Dakar ellen, ha a Richelieu nem csatlakozik hozzájuk, ezért a csatahajó 25-én a Fleuret rombolóval együtt elhagyta a veszélyesnek tartott kikötőt.
Az Admiralitás azonnal utasította a Gibraltárban állomásozó Ark Royal-t, a Hood és öt romboló kíséretében fusson ki a Kanári-szigetek felé, s kutassa fel, és kényszerítse Gibraltárba a francia hajót. A szintén Gibraltárban álló Resolution csatahajót készültségbe helyezték, arra az esetre, ha a franciák esetleg valamelyik Földközi-tengeri kikötőbe akarnak eljutni.
A Hermes anyahajó, mely csak késve vette észre a csatahajó távozását – a franciák úgy tájékoztatták a briteket, a Richelieu csak horgonyzóhelyet vált –, szintén kifutott Dakarból, ám 21 csomós sebességével esélye sem volt arra, hogy utolérje a gyors csatahajót.
A Richelieu tisztikara.
A Richelieu végül nem jutott messzire. Este hétkor a dakari admiralitás, mások szerint a franciaországi főparancsnokság, visszatérésre utasította a hajót. A Dorsetshire és a Hermes ezután a kikötő közelében maradt, hogy megfigyelés alatt tartsák a francia csatahajót, melynek jelentősége csak felértékelődött a britek szemében, amikor kiderült, főtüzérsége nemcsak üzemképes, de még lőszerrel is jól el van látva.
Az események menetében június 27-e volt a sorsdöntő nap. Ekkor született meg a végleges döntés a francia flotta elleni fegyveres fellépésről. A minisztertanács ülésén Pound három lehetőséget javasolt a francia hadihajók semlegesítésére. Első lehetőségként a kikötők elaknásítását javasolta, második verzióként a kikötők tengeralattjárókkal történő blokád alá vételét, és végül harmadik megoldásként a felszíni hadihajók bevetését. A választás a legnagyobb eredményeket ígérő harmadik lehetőségre esett, mely egyben a leglátványosabb erődemonstrációt is jelentette. A támadás tervezett időpontjaként végül július harmadikát jelölték meg.
A brit haditengerészeti erők legnagyobb szabású bevetésére a Mers el Kebirben horgonyzó hadihajók ellen volt szükség. Az itt végrehajtandó akcióban az Ark Royal anyahajó mellett a Hood csatacirkáló, valamint a Nelson, Valiant, és Resolution csatahajók vettek volna részt, melyek együttesen elsöprő fölényben voltak a francia kötelékkel szemben. A július harmadikai, szűkre szabott határidőre azért volt szükség, mert közben olyan hírek terjedtek el, hogy Gensoul vissza akarja vinni hajóit az anyaországbeli kikötőkbe.
A kabinetülés véget vetett az addigi tétovázásnak, és visszavonhatatlan döntés született a fegyveres beavatkozásról. Churchill, aki az egész akció tulajdonképpeni kitervelője és legnagyobb támogatója volt, utóbb így kommentálta a határozatot: „Ez volt a legutálatosabb döntés, a legtermészetellenesebb, és legfájdalmasabb, melyhez valaha is közöm volt.”
Pound még aznap délután tájékoztatta a Mers el Kebir elleni támadásra létrehozandó kötelék kiszemelt parancsnokát, Sir James Somerville altengernagyot, hogy Gibraltárban át kell vennie egy újonnan felállított csapásmérő erő, az úgynevezett Force H parancsnokságát, melynek első feladata: „Biztosítani az Oranban és Mers el Kebirben álló francia hadihajók átadását, megadását, vagy elpusztítását, hogy biztosítva legyen, a hajók nem kerülnek német vagy olasz kézre.”
Andrew Browne Cunningham.
Elméletileg valamennyi, a Földközi-tengeren állomásozó angol haditengerészeti erő felett Andrew Browne Cunningham tengernagy rendelkezett, ő azonban alexandriai főhadiszállásáról nem lett volna képes irányítani, vagy akár csak nyomon követni a tőle 1700 mérföldre, a Földközi-tenger túlsó végén zajló eseményeket. A Gibraltárban felállítandó Force H ezért saját, független parancsnokot kapott, aki közvetlenül a londoni Admiralitásnak volt alárendelve. Hogy miért pont Somerville-re esett a választás, azóta sem lehet biztosan tudni. Az ekkor 58 éves tengernagy rádióstisztként kezdte pályafutását, s addig főleg szárazföldi, adminisztratív beosztásokban teljesített szolgálatot, például a rádió és radarfejlesztések felügyelőjeként. Harci tapasztalatokkal nem rendelkezett, ráadásul egészségügyi problémái is voltak. Tüdőbetegsége miatt 1939-ben nyugdíjazták, ám a háború kitörése után ismét szolgálatra jelentkezett, és miután gyógyultnak nyilvánították, különböző irodai beosztásokban szolgált, illetve részt vett a dunkerque-i evakuáció lebonyolításában is.
A kötelék parancsnokává mindenképpen olyan személyt akartak választani, aki a francia kötelékparancsnokkal, Marcel Gensoul-al azonos, altengernagyi rangot visel. Az aktív szolgálatban álló tengernagyok azonban korábban, a háború első évében, már mind részt vettek francia hadihajókkal közösen végrehajtott hadműveletekben, többnyire éppen Gensoul oldalán. A franciák elleni fegyveres fellépést valamennyien ellenezték, így megbízhatóságuk erősen kérdéses volt. A választás alighanem ezért esett a nyugdíjból visszahívott Somerville-re, aki a feladatra megfelelt, és éppen kéznél volt.
Az angolok egyébként sem számítottak arra, hogy a feladat olyan bonyolult lesz, aminek végrehajtása valami különösebben nagy tehetséget fog igényelni. Biztosak voltak benne, hogy a franciák nem fognak komoly ellenállást tanúsítani, sőt, talán át is állnak hozzájuk. Ahogy az egyik jelentés meg is állapította: „Az ellenállás Észak-Afrikában rövid, és minden gyakorlati jelentőség nélküli lesz.” Az Admiralitás ilyen értelemben tájékoztatta Somerville-t is a várható francia reakciókról.
Az angolok arra az esetre is találtak megnyugtató indoklást, ha netán tüzelniük kellene korábbi szövetségeseikre. Pound így söpörte félre néhány aggodalmaskodó beosztottjának véleményét: „Az egyetlen szempont, melyet figyelembe kell vennünk, a háború megnyerése. Ez ugyanolyan fontos nekik, mint nekünk. Az összes olyan banalitást, mint a barátság, vagy mások érzéseinek a megsértése, félre kell söpörnünk.” A francia tiltakozásra, amikor az angolok nem adtak kifutási engedélyt a kikötőikben horgonyzó hajóiknak, Pound azt válaszolta: „Meg kell nyernünk a háborút, nemcsak a magunk, hanem az Önök számára is.”
Következő nap, június 28-án ismét a Richelieu okozott fejfájást a londoni Admiralitásnak. A csatahajó ezúttal egy közeledő konvoj elé futott ki. Londonban ezt nem tudták, és ismét riadóztatták a Gibraltárban állomásozó flottát. A francia csatahajó elfogására ismét az Ark Royal és a Hood futott ki, ám ezúttal gyorsan visszarendelték őket a kikötőbe, miután a Richelieu rövid időn belül visszatért Dakarba.
A Dakar előtt, hálózárak védelmében horgonyzó Richelieu 1940 nyarán.
Somerville ugyanezen a napon, a kora délutáni órákban indult útnak Gibraltár felé az Auróra cirkáló fedélzetén, mely légi telepítésű mágneses aknákat is szállított az Ark Royal repülőinek.
Aznap este egy díszvacsorán az egyik francia vendég, a francia külügy volt államtitkára, Alexis Leger, felvetette, a francia hadihajók leszerelését egy harmadik, semleges ország megfigyelőinek kellene ellenőrizniük. (Érdekes módon ez az ötlet az angoloknak valahogy nem jutott eszébe.) Ha ők rendben találják a hajók leszerelését, nincs szükség a további nyugtalankodásra. Ha viszont a tengelyhatalmak nem egyeznek bele a semleges megfigyelők kiküldésébe, amit Leger valószínűnek tartott, az remek ürügyet szolgáltat majd a briteknek arra, hogy a jogszerűség látszatát keltve tegyék rá kezüket a francia hadihajókra, amiben Leger szerint a francia tengerészek is segítették volna őket. A készülő támadásról nem tudó Leger nem aratott nagy sikert az ötletével. Ahogy Churchill egyik titkára feljegyezte: „Winston nem volt oda az ötletért. Ő már elszánta magát az erőszakos támadásra az afrikai kikötőkben álló francia hajók ellen.” (Leger egyébként költőként nagyobb sikereket aratott, mint diplomataként, s 1960-ban megkapta az irodalmi Nobel díjat.)
Július 29-én az Admiralitás egy Somerville-nek küldött táviratban először határozta meg konkrétan, milyen követeléseket támasszanak a franciáknak adandó ultimátumban. Egyelőre még csupán két választási lehetőséget említettek meg, melyek szerint a francia hajók vagy angol kikötőkbe hajóznak, vagy pedig elsüllyesztik magukat. Ha a franciák egyiket sem fogadják el, Somerville-nek ágyútűzzel kell végeznie velük. Ekkor döntötték el, hogy ugyanezen a napon, július harmadikán, egyszerre fognak támadást indítani az összes, angol kikötőben horgonyzó francia hajó ellen. A legcélszerűbb eljárásnak az éjszaka, vagy a kora hajnali órákban indított, figyelmeztetés nélküli támadást tartották, s rögtön meg is kezdték az erre a feladatra kiválasztott rohamcsapatok összeállítását. Az Admiralitás elrendelte az észak-afrikai francia kikötők folyamatos megfigyelését is. Oran, Mers el Kebir, és Algír előtt a partoktól 30 mérföldes távolságra rombolók járőröztek, hogy ellenőrizzék a kikötők forgalmát, és szükség esetén megakadályozzák, hogy a franciák egyesítsék a kikötőkben állomásozó erőiket. A Gibraltárból felszálló repülőgépek naponta végeztek felderítést a két kikötő felett. Dakart közvetlen megfigyelés alá helyezték, s a kikötőt szemmel tartó hajókat egészen a felségvizek három mérföldes határáig tolták előre.
A britek önbizalmát és elszántságát nyilván növelte egy az Egyesült Államokból érkező külügyi jelentés, mely arról számolt be, hogy az amerikai külügyminiszter helyettese brit diplomatáknak kijelentette: „Az amerikai kormány álláspontja szerint a francia flotta megadása a történelem legmegalázóbb kapitulációja. Az Egyesült Államok kormánya teljesen egyértelmű ígéretet kapott, hogy a francia flotta nem fogja megadni magát. Biztosra vehető, hogy minden akció, mely segít visszaállítani a francia flotta becsületét, hangos üdvözlésre fog találni az Egyesült Államokban.”
Ezekben a napokban, június végén fejezték be a korábban Angliába átszállított, és eddig hazájukba még vissza nem tért francia katonák repatrializálását is. Nagyon kevesen választották csak a maradást. A De Gaulle vezette Szabad Francia Erők kötelékéhez kevesebb mint hétezer katona és tengerész csatlakozott.
Az Alexandriában internált Lorraine.
Következő nap, miközben Gibraltárból kifutottak az első rombolók a francia kikötők előtti járőrözésre, távirat érkezett az Admiralitásra Cunninghamtől. A tengernagy egyértelműen kijelentette, hogy továbbra sem tekinti ellenségnek a franciákat, és határozottan ellenzi az Admiralitás által javasolt fegyveres fellépést az Alexandriában horgonyzó francia hadihajók ellen. Ahogy írta:
„És ha elfoglaltuk a hajókat, mit csináljunk velük? De ha a cél csak az, hogy megakadályozzuk a hajók ellenséges kézre kerülését, akkor ezt már el is értük.
Meg vagyok győződve róla, hogy a franciák a lehető legnagyobb ellenállást fejtenék ki ... Egy ilyen akció nagy valószínűséggel azt eredményezné, hogy a hajókat horgonyon állva süllyesztenénk el, a kikötő pedig roncsokkal, és szükségtelenül feláldozott angol és francia tengerészek tetemeivel telne meg.
Mindezeken kívül a következmények nagy valószínűséggel katasztrofálisak lennének számunkra a Közép-Keleten. Különösen a Szuezi-csatornánál és Dzsibutinál, ahol a franciák együttműködése életbevágóan fontos, ugyanúgy, mint Szíriában, melynek barátsága szintén nagyon fontos.
Másrészt nagyon valószínű, ha hagyjuk, hogy az események a maguk rendje szerint alakuljanak tovább, a hajók maguktól fognak az ölünkbe pottyanni, az ellátás és a fizetés hiánya következtében. … Én határozottan ellenzek egy fegyveres akciót, melyet ameddig csak lehet, el kell kerülnünk.”
Levele végén azért Cunningham előzékenyen megjegyezte, a Mers el Kebirnél és Oránnál kialakult helyzetet elégséges információk hiányában nem tudja megfelelően áttekinteni, állásfoglalása tehát csak az alexandriai állapotokra vonatkozik. Cunningham véleményét egyébként a döntések meghozatalánál később valószínűleg egyáltalán nem vették figyelembe.
Az esti kormányülésen Churchill bejelentette, hogy a Nelson-t, mely már úton volt Gibraltár felé, visszarendelik, és nem vesz részt a hadműveletben. A Royal Navy legerősebb hajóját inkább a hazai vizek védelmére tartották vissza, másrészt pedig ha a Nelson csatlakozására várnak, a Force H legkorábban július ötödikén tudta volna végrehajtani a tervezett támadást. Ez volt az eredetileg tervezett időpont is, de az esti tanácskozáson úgy döntöttek, előbbre hozzák az akciót, és azt harmadikán hajtják végre. Az észak-afrikai francia gyarmatok helyőrségeinek morálját az átállásra felszólító rádióadásokkal igyekeztek aláásni. A hazai közönséget is igyekeztek a megfelelő propagandával ráhangolni az elkövetkező eseményekre, és a következő napokban az angol újságok kedvenc témájává vált a francia flotta sorsa feletti aggódás, és az olvasóknak azzal való riogatása, hogy a németek az angliai partraszállást majd a francia hadihajókkal fogják fedezni.
A Fantasque romboló.
A kabinet elutasította a francia kérést, hogy a meg nem szállt területek kikötőit tekintsék semleges területnek. Ugyanekkor elküldték Somerville-nek a franciáknak átnyújtandó ultimátum véglegesnek szánt szövegét. Ez négy pontban foglalta össze a franciák előtt álló választási lehetőségeket:
„1. Angol kikötőkbe viszik hajóikat, és velünk együtt harcolnak tovább.
2. Áthajóznak angol kikötőkbe, ahonnan a távozni kívánó legénységet az általuk kiválasztott hazai kikötőbe szállítjuk. A hajók lefegyverezve maradnak, és nem lesznek felhasználva a németek és az olaszok ellen, kivéve ha azok megszegik a fegyverszüneti egyezményeket. A hajók háború alatti megrongálódása vagy elvesztése esetén Franciaország teljes kártérítést kap.
3. Felügyeletünk mellett és elvárásaink szerint a helyszínen azonnal leszerelik a hajóikat.
4. Elsüllyesztik a hajóikat.”
A fegyverszüneti egyezmény szövegét jól ismerő angolok tudhatták, hogy az ultimátum egyik pontja sem elfogadható a franciák számára, mivel azok bármelyikének elfogadása a fegyverszüneti egyezmény megsértését jelentené. A franciák tartottak tőle, hogy ebben az esetben a németek semmisnek nyilvánítják az egyezményt, és megszállják az egész országot. Ezt a félelmet tükrözi Darlan egyik távirata is, melyet beosztott parancsnokainak küldött ezekben a napokban. "Az idegen érdekekhez való igazodás azt eredményezné, hogy területünk német tartománnyá válna. Volt szövetségeseinkre nem szabad hallgatnunk." (Legalábbis felmerülhet a gyanú, részben talán éppen ezt a német válaszreakciót akarták kiprovokálni az angolok, abban a reményben, az anyaország megszállása után a francia gyarmatok, más veszítenivalójuk már nem lévén, talán mégis átállnak hozzájuk.)
A június harmincadikai távirat szövege.
Somerville ezen a napon, június 30-án, az esti órákban érkezett meg Gibraltárba. Rögtön átszállt a Hood-ra, és első dolgaként megbeszélésre hívta a hajóra a támaszpont parancsnokát, régi barátját, Dudley North tengernagyot. A Force H küldetéséről mit sem tudó North és Somerville között a következő párbeszéd zajlott:
„- Mi az ördögöt csinálsz te itt? Milyen parancsod van?
– Restellem kimondani… Oránba kell mennünk, és felszólítani őket a megadásra vagy az önelsüllyesztésre. Ha elutasítják, parancsunk van, hogy elsüllyesszük őket. Itt a te másolatod a parancsból. Olvasd el. Én rosszul vagyok tőle.”
North elolvasta az Admiralitás utasítását, majd elkérte Somerville-től a tollát, és az Operation Catapult feliratot áthúzva a paksaméta borítójára azt írta: Operation Boomerang.
Még aznap este parancsnoki értekezletet tartottak, melyen Somerville és North mellett részt vett Lionel Victor Wells altengernagy, valamint öt beosztott tiszt. Somerville ismertette a feladatot, amit a résztvevők döbbent csendben hallgattak végig. A tengernagy kijelentette: „Ez a legundorítóbb feladat, melynek elvégzésére a Royal Navy a tisztjeit valaha is megkérte. De parancsot kaptunk. És ha a franciák elutasítják követeléseinket, azt végre is hajtjuk.” A tisztek továbbra is hallgattak, és Somerville megpróbálta szakmai keretek között tartani az értekezletet. Tisztjeivel egyetértésben úgy döntött, ha sor kerül a fegyveres akcióra, egy néhány perces ágyútűzzel megrongálják a francia hajókat, melyeket ezt követően minden bizonnyal elhagy a legénység, s ezután az Ark Royal torpedóvetői már megadhatják nekik a kegyelemdöfést. Ezzel az eljárással a lehetséges minimumra fogják csökkenteni az áldozatok számát. Somerville egyébként nem hitte, hogy a franciák majd ellenállnak. „Nagyon valószínűtlen, hogy a franciák erővel szegülnének szembe a követeléseinkkel.” A tengernagy úgy gondolta, a franciák a tisztesség kedvéért esetleg leadnak majd néhány lövést, aztán kiürítik, vagy talán el is süllyesztik a hajóikat.
North az ellenkező véleményen volt, ugyanúgy mint Wells tengernagy, és az Ark Royal parancsnoka, a franciákat jól ismerő Cedric Swinton Holland sorhajókapitány, a párizsi angol nagykövetség korábbi tengerészeti attaséja. North kijelentette, határozottan ellenzi az akciót, mely nem egyszerűen csak felesleges, hanem kimondottan káros is a brit érdekekre nézve. Ahogy kifejtette: „Ha egy fegyveres akcióban csak egyetlen francia tengerészt is megölünk, a játéknak vége, és elszáll minden esélyünk egy németellenes összefogásra Észak-Afrikában. A francia haditengerészet ezt soha nem fogja nekünk elfelejteni.”
Dudley Burton Napier North.
Talán North kiállásán felbátorodva a többi tiszt is előhozakodott kifogásaival, és kiderült, senki sem támogatja az akciót. A tisztek úgy vélték, minimális, vagy éppen egyenesen nulla annak az esélye, hogy a németek rá tudják tenni a kezüket az észak-afrikai kikötőkben horgonyzó francia hadihajókra. Ha pedig a kikötők elleni támadás nem jár százszázalékos sikerrel, az épségben maradt francia hadihajók egyetlen helyen kereshetnek menedéket, mégpedig a hazai kikötőkben, vagyis éppen ott, ahol valóban megvan a veszélye a német és olasz kézre jutásuknak.
A tisztek szemében az egész hadművelet annyira érthetetlennek és értelmetlennek tűnt, hogy sokan azt hitték, valami felsőbb szinteken megkötött titkos megegyezés van a háttérben, s az egész akció csak azt a célt szolgálja, hogy a franciák az angol fenyegetésre és fegyveres erőszakra hivatkozva tudjanak átállni a britek oldalára.
Somerville továbbra sem hitte, hogy a franciák ellenállást fognak tanúsítani, de kollégáinak egyöntetű ellenvéleménye elbizonytalanította. Rádión jelentette Londonnak, hogy tisztjei erősen ellenzik az akciót, mellyel kapcsolatban most már neki is fenntartásai vannak. (Hogy valójában már kezdettől ellenérzései voltak a hadművelettel kapcsolatban, azt egy nem sokkal később a feleségének írt levél árulja el. "Átkozottul dühös voltam, amikor egy ilyen rohadt munkát bíztak rám. Mindannyian bemocskoltnak és megszégyenültnek érezzük magunkat, hogy az első alkalom amikor akcióba léptünk, az egy ilyen ügy volt.") A tengernagy javasolta, hogy változtassanak az ultimátum szövegén, és 12 órával a Force H megérkezése előtt küldjék el Gensoulhoz tárgyalni Holland kapitányt. Gyorsan megkapta a választ: „Őfelsége Kormányának határozott akarata, hogy ha a franciák az Önnel ismertetett alternatívák egyikét sem fogadják el, a hajóikat el kell pusztítani. Az Ön javaslatai ezért nem elfogadhatóak.”
Az Admiralitás visszahívta a francia kikötők előtti járőrözésből a rombolókat, hogy a Force H elegendő védőfedezettel rendelkezzen. A Martinique-nél horgonyzó Emile Bertin cirkáló ellen tervezett támadást felfüggesztették, részben azért, mert nem akarták a cirkálóval együtt elsüllyeszteni a fedélzetén szállított, és még ki nem rakodott aranyat, mely nagyrészt a lengyel állam tulajdona volt. Nagyobb részt pedig azért, mert az Egyesült Államok határozottan értésére adta az angoloknak, nem szeretnének egy fegyveres konfliktust a saját területeik közelében.
Churchill és Pound július elsején este ismét összeültek, hogy megvitassák a támadással kapcsolatban felmerülő utolsó részletkérdéseket. A megbeszélés eredményeképp éjfél után három hosszú táviratot küldtek Somerville-nek, melyben részletes instrukciókkal látták el a tengernagyot. Az első távirat az ultimátum szövegének újból módosított változatát, és néhány általános utasítást tartalmazott.
„… A franciáknak Oránban és Mers el Kebir-ben négy alternatívát adunk:
I. Angol kikötőkbe viszik hajóikat, és az oldalunkon folytatják tovább a harcot.
II. Csökkentett személyzettel angol kikötőkbe hajóznak, ahonnan a legénységet az általuk választott kikötőbe visszaszállítjuk, illetve az I. lehetőséget választókat adoptáljuk. A hajókat a háború végéig megőrizzük Franciaország számára, s ha közben megrongálódnak, teljes kárpótlást fizetünk értük.
III. Csökkentett legénységgel a nyugat-indiai francia kikötőkbe, például Martinique-re hajóznak. Megérkezésük után a hajókat vagy kívánságainknak megfelelően leszerelik, vagy pedig, ha úgy kívánják, az Egyesült Államok fennhatósága alá helyezik a háború időtartamára. A legénységet hazaszállítjuk.
IV. Elsüllyesztik, ismétlem, elsüllyesztik a hajóikat.
b.) Ha a francia tengernagy elutasítja a fenti lehetőségek mindegyikét, felajánlhatja, hogy jelenlegi helyükön kívánságainknak megfelelően leszereli hajóit. Ön felhatalmazást kap egy ilyen, kielégítő javaslat elfogadására, amennyiben azt felügyelete alatt hat órán belül végrehajtják, és ha ennek eredményeként a hajók legalább egy évig szolgálatképtelenek lesznek, még akkor is, ha javításra dokkba állítják őket.
c.) Ha a franciák a fenti alternatívák egyikét sem fogadják el, törekednie kell a Mers el Kebirben álló hajók elpusztítására, ismétlem, elpusztítására, különös tekintettel a Dunkerque és a Strasbourg elintézésére. Az Oránban állomásozó hajók szintén elpusztítandók, amennyiben az nem, ismétlem, nem jár számottevő civil áldozatokkal. …
e.) A legkevésbé sem kívánatos, hogy a nyílt tengeren kelljen a francia flottával találkoznia, következésképpen a tizenkét órás figyelmeztetés, ahogy azt Ön július elsején javasolta, nem, ismétlem, nem elfogadható. Egyébiránt erőivel bármely, Ön által választott időpontban megérkezhet Oran körzetébe, és kiküldheti megbízottját. …
f.) Ha elfogadják az első alternatívát, a hajókat inkább az Egyesült Királyság kikötőibe kell küldeni, nem Gibraltárba. A második alternatíva elfogadása esetén a hajókat az Egyesült Királyságba kell küldeni, kivéve akkor, ha a franciák Gibraltárt választják.
g.) Ha az algériai védelem intenzitása nem teszi elkerülhetővé a város lerombolását, az ottani hadművelet végrehajtása nem, ismétlem, nem tekinthető igazolhatónak. … „
Bár az Admiralitás hivatalosan elutasította Somerville előző napi javaslatait, az új utasítások néhány pontjában talán mégis ezek visszahangzanak. Most esett szó először arról, hogy még a flotta megérkezése előtt egy tárgyalásokkal megbízott követet küldjenek a franciákhoz, és teljesen új volt a választási lehetőségek harmadik pontja, melybe afféle közvetítő félként bevonták az Egyesült Államokat is. Hogy ez pontosan hogyan került bele a szövegbe, nem lehet biztosan tudni. Lehet, hogy ezt is Somerville javasolta, ám lehetséges egy érdekesebb ok is.
Pound és Churchill.
Darlan még június 24-én üzenetet küldött a francia flotta egységeinek, melyben utasította őket, készítsék elő hajóik elsüllyesztését vagy felrobbantását arra az esetre, ha azokat idegen erők megpróbálnák elfoglalni. Ilyen esetben a parancsnokoknak további utasítás és engedély kérése nélkül végre kellett hajtaniuk az önelsüllyesztést. Darlan úgy vélte, ezek az intézkedések megnyugtatják a briteket, és garanciát jelentenek rá, hogy a francia hadihajók nem kerülnek a németek kezére.
A Narval tengeralattjáró átállásával az angolok megszerezték a francia haditengerészet rejtjelkódjait, tehát olvasni tudták a titkosított üzeneteket is, egyebek közt Darlan minden utasítását. (Ezek többségéről a franciák egyébként is tájékoztatták a briteket.) Az önelsüllyesztést elrendelő utasítást is ismerniük kellett, ám a szöveg valahogy mégsem jutott el a brit döntéshozókhoz. Az utasítás harmadik pontja egyébként így hangzott: „Ha a Fegyverszüneti Bizottság az ismert feltételeket megváltoztatja, vagy másként értelmezi, mint eddig, abban a pillanatban, ahogy az új határozat érvénybe lép, a hadihajókat minden további utasítás nélkül át kell vinni az Egyesült Államokba, vagy ha másként nem lehet megakadályozni az ellenség kezére való jutásukat, el kell süllyeszteni őket.”
Az, hogy az Egyesült Államok harmadik, a franciák számára elfogadható és megbízható félként jelenik meg ebben az utasításban, talán hathatott az ultimátum végleges szövegének kidolgozóira, vagyis Churchill-re és Pound-ra. Ha ez így van, ők egészen biztosan ismerték a francia hadihajóknak adott utasítások szövegét, és hogy azok értelmében a francia parancsnokoknak anélkül, hogy további utasításokra vártak volna, el kellett süllyeszteniük hajóikat már akkor is, ha csak a gyanúja felmerült annak, hogy a németek vagy az olaszok megpróbálják megszerezni őket. Egy másik utasításában Darlan azt is kiadta, hogy az önelsüllyesztést még akkor is végre kell hajtani, ha közben tőle, vagy a kormány bármely más tagjától újabb, ellenkező értelmű parancsot kapnának. Churchill és Pound alighanem mindezt tudta, de nem tartotta szükségesnek, hogy a kabinet többi tagjával is közölje.
A néhány órával később Somerville-nek elküldött másik két távirat a támadás végrehajtásának módjával foglalkozott, illetve a franciákkal való tárgyalások számára adott néhány irányelvet. Az Admiralitás szerint a franciákat emlékeztetni kellett arra, hogy a britek azzal a feltétellel egyeztek bele a szövetségi szerződés felmondásába és az egyoldalú fegyverszüneti tárgyalásokba, hogy a francia flottát vagy az angolok rendelkezésére bocsátják, vagy pedig elsüllyesztik. Úgyszintén fontos pont volt a németek megbízhatatlanságára való hivatkozás. „Őfelsége Kormánya korábbi tapasztalatai alapján lehetetlennek találja elhinni, hogy a németek és az olaszok nem fognak minden lehetőséget megragadni arra, hogy megszerezzék a francia hadihajókat, s azokat Britannia, és szövetségesei ellen fordítsák.” A szöveg hosszan foglalkozott a feltétlenül bekövetkező végső győzelemmel, és Franciaország nagyhatalmi státuszának ezt követő visszaállításával is, mely az angolok szerint újabb érv volt a csatlakozásra.
Somerville zászlóshajója, a Hood.
A második távirat szövegében már nem esik szó arról a különös követelésről, mely szerint a franciáknak hat órán belül kellene leszerelni és demobilizálni hajóikat, méghozzá úgy, hogy azokat egy éven belül semmiképp ne lehessen újból bevethető állapotba hozni. Ilyen rövid időn belül ez a „leszerelés” csak olyan módon lett volna megoldható, ha a franciák elsüllyesztik, vagy felrobbantják a hajóikat. A második távirat szövegében, mely a francia tengernaggyal való tárgyaláshoz adott „kulcsmondatokat” Somerville-nek, a hatórás határidő már ilyen értelemben szerepel: „Ha elutasítja fenti, méltányos feltételeinket, legnagyobb sajnálatomra követelnem kell Öntől, hogy hat órán belül süllyessze el hajóit.”
Az utolsó táviratban az Admiralitás kitért arra is, mi a követendő eljárás, ha a francia hajókat a nyílt tengeren találják: „Amit különösen fontosnak találunk, hogy a Dunkerque és a Strasbourg nem kerülhet ellenséges ellenőrzés alá. A többi modern egység is fontos, de nem ennyire.
Ha a francia flotta a vizuális jelzésekhez szükséges távolságon belülre kerül, vagy a repülőgépek kerülnek érintkezésbe vele, valamilyen módon fel kell szólítani őket a megállásra, s ha ezt nem teszik meg, vagy ágyútűzzel, vagy légicsapásokkal kell erre kényszeríteni őket.
Miután megálltak, a hadművelet további részét úgy kell lebonyolítani, ahogy a kikötőben álló hajók ellen terveztük, kivéve, ha önként felajánlják hajóik leszerelését, melyet csak az Oránba való visszatérés esetén fogadhat el.”
A Somerville-nek való utasításáradat közben az Admiralitás Cunningham tengernagyról, és az Alexandriában horgonyzó francia kötelékről sem feledkezett meg.
„Az Alexandriában álló francia hajókat szeretnénk megszerezni a saját használatunkra, ha ezt vérontás nélkül meg lehet oldani. Ebben az esetben a maradás mellett döntő tengerészeket felvesszük saját állományunkba, a Royal Navy szokásos feltételei mellett.
Ha a hajókat nem tudjuk magunknak megszerezni, a következő pontok valamelyikének megfelelően kell kezelnünk őket:
I. Alexandriában maradnak, csökkentett legénységgel, és azonnali kifutásra nem alkalmas állapotban. Csak abban az esetben használnánk őket, ha a németek vagy az olaszok megszegnék a fegyverszüneti egyezményt. A hajók és a legénység ellátásáért, illetve a fizetéséért Őfelsége Kormánya felel. Ha Godfroy tengernagy ragaszkodik a hajók leszereléséhez, elfogadhatja ezt a feltételt.
II. A hajókat a tengeren elsüllyesztik.”
A Somerville-nek és Cunningham-nek küldött táviratok stílusbeli különbsége elég szembeötlő. A Somerville-nek küldött, néha kimondottan nyers, pattogó stílusban megfogalmazott parancsokkal ellentétben Cunningham rendszerint csak udvarias kéréseket és javaslatokat kapott az Admiralitástól. A tengernagy, a későbbi Első Lord, nagyon is „erős embernek” számított a flottánál, és nagyon jó kapcsolatokkal rendelkezett az úgynevezett felsőbb körökben is. Somerville ezzel szemben bármikor leváltható és helyettesíthető igásló volt, akit bármire utasítani lehetett, és kudarc esetén rá lehetett volna lőcsölni a felelősséget.
James Fownes Somerville tengernagy, 1940 nyarán.
Ezzel valószínűleg maga Somerville is tisztában volt, ám ennek ellenére is volt benne annyi bátorság, hogy legalább egy bizonyos szintig szembe merjen menni az Admiralitás utasításaival. Az indulás előtt megtartott utolsó parancsnoki értekezleten az Admiralitás által ráerőltetett hadműveleti tervet néhány ponton kiegészítette, illetve megváltoztatta. A legnagyobb változtatás az volt, hogy a haditervet kiegészítette egy figyelmeztető támadással, mely a brit elszántságot lett volna hivatva demonstrálni, de anélkül, hogy a franciáknak kárt okozzon.
A véglegesnek szánt haditerv szerint a franciákkal való tárgyalással megbízott Holland kapitányt szállító Foxhound romboló július harmadikán reggel hétkor érkezik meg Orán elé, és Holland azonnal tárgyalásokat kezdeményez Gensoul tengernaggyal. A Force H főerői nagyjából két órával később érkeznek meg. Ha a franciák délután kettőig sem kérésre, sem fenyegetésre nem egyeznek bele az ultimátum által nyújtott választási lehetőségek valamelyikébe, Holland visszatér a flottához, a Hood ágyúi pedig tüzet nyitnak a kikötőre, melyet ugyanekkor az Ark Royal gépei is bombáznak, ám vigyázva arra, nehogy a francia hajókat találat érje. Somerville még mindig nem hitte, hogy a franciák érdemi ellenállást fognak tanúsítani, és abban bízott, némi szájhősködés után a figyelmeztető lövések hatására bele fognak egyezni valamelyik követelésbe, vagy legalább kiürítik hajóikat, melyeket a britek ezt követően már felesleges véráldozatok nélkül süllyeszthetnek el.
Ha a figyelmeztető lövések nem érik el a kívánt eredményt, a csatahajók is tüzet nyitnak, és a Hood-al együtt nagy, 15 ezer méter feletti lőtávolságról tűz alá veszik a francia hadihajókat. A prioritási rangsor első helyén természetesen a két francia csatacirkáló állt, majd a két öreg csatahajó, és végül a többi egység, nagyság szerinti sorrendben. A nagy lőtávolságra azért volt szükség, mert a Mers el Kebir-i kikötő tíz méter magas kőmólója mögött álló hajók a kis távolságról kilőtt, lapos szögben érkező lövedékekkel szemben nagyrészt takarva voltak. A nagy távolságról kilőtt, meredekebb szögben becsapódó gránátoknak nagyobb esélyük volt a találatra. Ezen kívül az angolok figyelembe vették azt is, hogy a lapos röppályán érkező lövedékek céltévesztés esetén nagyobb valószínűséggel érik el a kikötő lakónegyedeit. Részben ezért döntöttek amellett, hogy északkelet felől nyitnak tüzet, mert a túllövések így nem veszélyeztették a civil lakosságot. (Ezen kívül nyugat felől a hegyek takarták a kikötőt.) A célzás pontossága érdekében az ágyúk tűzvezetését a felderítő repülőgépek segítették volna.
A Mers el Kebir kikötőjében álló francia flotta. Jobbról balra a Dunkerque, a Provence, a Strasbourg, a Bretagne, és a Commandant Teste hidroplán-anyahajó.
Az ágyútűz azt a célt szolgálta, hogy megrongálják, és kifutásra alkalmatlanná tegyék a francia hadihajókat, megsemmisítsék légvédelmi fegyverzetüket, rombolják a francia tengerészek morálját, és lehetőleg hajóik elhagyására kényszerítsék őket. Miután ez megtörtént, a kegyelemdöfést az Ark Royal torpedóvető gépei adták volna meg a franciáknak, illetve a hajók előzetes kiürítése esetén a rombolókról partra tett különleges alakulatok által felszerelt robbanótöltetek lékelték volna meg a hajókat. Ez nemcsak humánusabb és kevesebb áldozatokkal járó, hanem egyben költségkímélőbb módja is volt a hajók elpusztításának, mely szempontot szintén komolyan figyelembe vették.
Somerville végül kitért arra az eshetőségre is, hogy az olasz flotta váratlanul megjelenik, és megpróbál beavatkozni az eseményekbe. Ez igen valószínűtlen lehetőségnek tűnt, és a tengernagy nem is foglalkozott vele sokat, csupán megjegyezte, ebben az esetben a flotta félbeszakítja, vagy elhalasztja a franciák elleni támadást, és a megjelenő olasz hajók ellen fordul. A haditerv arra már nem tért ki, mi a teendő abban az esetben, ha a franciák csatlakoznak az olaszokhoz, és két tűz alá fogják a briteket, pedig elég valószínűtlennek tűnt, hogy a Mers el Kebirben álló francia hajók majd tétlenül fogják várni, hogy a britek legyőzzék az olaszokat, és aztán visszatérjenek, hogy megsemmisítsék őket is.
A haditerv azzal sem foglalkozott, mi lesz akkor, ha a francia flottának, vagy legalább néhány egységének, sikerül a brit támadás előtt, vagy az alatt elhagynia a kikötőt. Ez ismét azt mutatja, hogy Somerville minden együttérzése ellenére mélyen lebecsülte a franciákat – legtöbb kollégájához hasonlóan –, és nem hitte, hogy azok ellenállást fejtenek ki, vagy hogy egyáltalán képesek lesznek valamilyen hatékony ellenintézkedésre. Egy ilyen esetben pedig, ha a nyílt tengeren kell felvenniük a harcot a franciákkal, a britek szorult helyzetbe kerülhettek volna, hiszen a Mers el Kebirben, Oránban, és Algírban állomásozó francia hadihajók együttesen nagyobb erővel rendelkeztek, mint az angol kötelék.
Az Ark Royal repülőgépei által telepíthető mágneses aknákat Somerville csak végső esetben akarta felhasználni, és a haditervben ezek alkalmazásáról nem esett szó. A tengernagy úgy gondolta, ha még a tárgyalások közben aknákat telepíttetne a kikötő elé, a franciák ezt barátságtalan gesztusként értékelnék, másrészt pedig éppen a saját szavahihetőségét tenné vele tönkre, hiszen ezek után a franciák hogyan is vehetnék komolyan azt a felkínált lehetőséget, hogy hajózzanak át a brit szigetekre, vagy a Nyugat-Indiákra? A kikötő bejáratának elaknásításával éppen a francia hajók kifutását akadályoznák meg.
Az Ark Royal.
A Force H egységei július másodikán, délután három órakor kapták meg a kifutásra felszólító parancsot. A még össze nem szokott hajóraj nem éppen olajozottan hagyta el a kikötőt, és állt fel kötelékbe, de délután öt órára valamennyi hajó elhagyta Gibraltárt. Somerville jelentette a londoni Admiralitásnak, hogy útnak indult, és felsorolta, milyen hajókat visz magával, ám a jelentésből egyik tisztje kifelejtette az Ark Royal-t. Londonban Pound szinte pánikba esett a gondolattól, hogy a Force H otthon hagyta egyetlen anyahajóját, és azonnal visszatáviratozott: „Ha még a kikötőben van, az Ark Royal azonnal fejlesszen gőzt, és teljes sebességgel fusson ki. Gyűjtsön össze rombolókat a fedezetéhez.”
Nem volt valami biztató kezdet, és az angol tiszteket aligha derítette jobb kedvre Churchill távirata, ami este 11 felé érkezett meg a tengernagy részére: „Ön kapta a legkellemetlenebb és legbonyolultabb feladatot, amivel brit tengernagy valaha is szembenézett, de teljes bizalommal viseltetünk Ön iránt, és számítunk rá, hogy feladatát könyörtelenül végre fogja hajtani.”
Somerville nem válaszolt az üzenetre.
(Folyt. köv.)
Ha érdekesnek találod a Hét tenger írásait, a Donably támogatói oldalán keresztül a lehetőségeidnek megfelelő összeggel anyagilag is segíteni tudod a blog működését.
https://www.donably.com/het-tenger-blog
Köszönet minden támogatásért!