A szokásos gyakorlatnak megfelelően a szárazföldi és tengeri haderők parancsnokai a második világháború előestéjén megint arra készültek, hogy majd az előző háborút fogják újravívni, modernebb eszközökkel. A szárazföldön ismét elhúzódó állóháborúra készültek, és hogy ezúttal már rögtön az elején útját állják a németeknek, a francia–német határ teljes hosszában jól kiépített erődrendszert hoztak létre, abban bízva, a várható német támadást így már a határon fel tudják tartóztatni. Az ötmilliárd frankot felemésztő Maginot vonal modern erődrendszerének világszerte a csodájára jártak, ám e világcsoda nem nyújtott teljes védettséget, hiszen csupán a német határ mentén építették ki, s egy Belgiumon át történő átkaroló támadás ellen nem adott védelmet. A franciák természetesen gondoltak erre is, a Maginot vonalon le nem kötött erőik javát – illetve a támogatásukra érkező angol csapatokat – ezért északon állomásoztatták, és a védelemben számítottak a szintén kiváló hírnévnek örvendő belga erődrendszerre. A francia és a belga kormányok között már jóval a háború előtt megállapodás született a katonai együttműködésről egy német támadás esetén.

Amikor 1940 tavaszán a német csapatok valóban átlépték a belga határt, a francia–angol hadsereg azonnal benyomult Belgium területére, hogy az előzetes terveknek megfelelően közös erővel, még belga területen feltartóztassák a német előrenyomulást. Azzal azonban, hogy az északon állomásozó csapataikat előretolták Belgiumba, széles és gyengén védett rés nyílt köztük, és a Maginot vonal között. Ezt ők is felismerték, ám nem nyugtalankodtak miatta különösebben, mivel úgy gondolták, a német területek felől az Ardennek hegyvidékének sűrű erdőségei lehetetlenné teszik a nagyobb csapatmozgásokat.

A németek nem így gondolták. A belgiumi betörés valójában csupán megtévesztő hadművelet volt, mellyel ki akarták mozdítani állásaikból a szövetséges haderőt. Miután ez sikerült, saját főerőiket minden különösebb gond nélkül átvitték az Ardenneken, és a Sarlócsapás hadművelettel nagy ívben egészen a tengerig előrenyomulva bekerítették az egész szövetséges hadsereget.

Evakuálásra váró katonák a francia tengerparton.

A francia–angol–belga haderő pusztán az anyagi és az emberveszteséget tekintve nem szenvedett nagy vereséget, s veszteségei nem voltak végzetesek. (A fegyverszünetig összesen 92 ezer embert vesztettek.) A váratlan német támadás, és annak nagy sikere inkább morálisan és szervezetileg verte szét a sereget, ahol az organizáció teljesen felbomlott. Az egységes irányítást nélkülöző, a hátországtól és az utánpótlástól elvágott csapatok először szervezetten próbáltak meg visszavonulni, és új védelmi vonalakat kialakítani, ám a megbomlott rend egyre jobban szétzilálódott, és a csapatok végül totális összevisszaságban özönlöttek vissza a tengerpartra. A káoszt csak tovább növelte a civil lakosság, mely a német előrenyomulástól pánikba esve menekülni próbált lakóhelyéről. Hihetetlen jelenetek közepette civil menekülők milliói árasztották el az utakat, melyek teljesen bedugultak. A szövetséges csapatok közötti kommunikáció gyakorlatilag megszűnt, a helyzet teljesen áttekinthetetlenné vált. A felbomlott csapatokat lehetetlen volt újjászervezni és ellentámadásra indítani. Az egyetlen lehetőség a csapatok evakuálása, és az északi területek feladása maradt. A Dunkerque környéki kikötőkből végrehajtott kiürítés, nem kis részben a saját sikerein meglepődött német hadsereg tétovázása miatt, végül sikerrel járt, s több mint háromszázezer katonát sikerült evakuálni. Azok felszerelése azonban teljes egészében odaveszett. (Hitler később azt állította, csapatai megállításával szándékosan adott egérutat az angoloknak, hogy ne gyengítse meg túlzottan a későbbi szövetségesének tekintett Brit Birodalmat.)

A kiürítéssel foglalkozó könyvekben gyakran lehet sajnálkozó megjegyzéseket olvasni az Angliába szállított francia katonákról, „akiknek többsége csak hosszú évek múlva léphetett újra hazai földre”. Valójában a francia katonák túlnyomó többsége már néhány hét múlva újra hazai földre lépett, az angolok ugyanis visszaszállították őket Normandiába, ahol folytatni kívánták az ellenállást. A franciák azonban nem látták sem lehetőségét, sem pedig értelmét a további harcnak, és vereségüket elismerve júniusban fegyverszüneti tárgyalásokat kezdtek a németekkel.

Dunkerque-i életkép.

Május végén már az angolokban is felmerült a francia vereség gondolata, és a brit kormányzat kezdett aggódni a francia haditengerészet további sorsa miatt. A flotta még szinte teljesen ép volt, az addigi harcokban nagyobb egységet nem vesztett. Első komolyabb veszteségeit a dunkerque-i kiürítésnél szenvedte el, ahol német bombázók süllyesztették el az Adroit és Foudroyant rombolókat, a Bourrasque pedig aknára futott. Nem sokkal korábban a Railleuse romboló is elsüllyedt Casablanca kikötőjében, egy belső lőszerrobbanás miatt.

Churchill kabinetminisztere, Lord Maurice Hankey, már május végén felvetette az ötletet, javasolni kellene a franciáknak, hogy angol kikötőkbe irányítsák át hadi és kereskedelmi hajóikat. A külügyminisztérium valószínűtlennek tartotta, hogy a franciák ebbe belemennének, a párizsi nagykövet pedig azt javasolta, a francia kormányt megkerülve személyesen Darlannal tárgyaljanak arról, hogy akár kormánya ellenére is utasítsa a flottát az angol kikötőkbe való áthajózásra. A nagykövet tovább növelte a brit aggodalmakat azzal a véleményével, mely szerint a franciák készek lesznek kiszolgáltatni a flottájukat németeknek, ha ez lesz a fegyverszünet feltétele.

Június 11-én a franciaországi Briare-ben megbeszélést tartottak a francia és az angol kormány vezetői, Churchill-el és Reynaud-val az élen. Az egyik beszélgetés során Darlan szenvedélyes hangon ígéretet tett Churchill-nek, hogy a francia flotta soha nem fogja megadni magát az ellenségnek, és végső esetben inkább áthajózik Kanadába. Bár Darlan rögtön ezután hozzátette, a politikusok persze lehet, hogy másként döntenek… (Egyébként ezen az értekezleten találkozott először Churchill, és az ekkor a francia hadügyminiszter helyetteseként tevékenykedő De Gaulle.)

Churchill minderről rögtön tájékoztatta Rooseveltet, akinek rendszeresen küldött jelentéseket. (A háború alatt több mint 1500 levelet küldött nagy barátjának, többnyire „Egy úr az Admiralitásról” aláírással.) Az amerikaiak élénk figyelemmel követték a fejleményeket, és már a háborúnak ebben a korai időszakában sem lehetett senkinek sem szemernyi kétsége afelől, melyik felet támogatják. A nagy mennyiségű hadianyag mellett már ekkor érkeztek az önkéntesek Franciaországba, és főleg Nagy-Britanniába. A két ország rögtön a háború kitörése után, akár az előző háborúban, azonnal az Egyesült Államokhoz rohant kölcsönért, nyersanyagokért, és katonai segítségnyújtásért. Ez utóbbit az amerikaiak természetesen elutasították, noha június 14-én maga a francia miniszterelnök kérte sürgős beavatkozásra Rooseveltet. Ekkor már az amerikai katonai beavatkozás maradt a franciák és angolok utolsó reménye, amit a francia belügyminiszter egyértelműen meg is mondott az angol nagykövetnek. A miniszter azt is hozzátette, amennyiben a várt amerikai segítségnyújtás nem érkezik meg, a legjobb lenne elsüllyeszteni a francia hadihajókat. (A miniszter természetesen önelsüllyesztésre gondolt.)

A Richelieu Dakarban 1940 nyarán.

Az angol kormány azonban nem bízott sem az amerikai katonai beavatkozásban, sem pedig a franciákban, noha Reynaud igyekezett megnyugtatni őket, a francia hadiflotta németeknek való átadása számukra elfogadhatatlan tárgyalási feltétel. A britek leginkább a modern francia csatahajók, különösen a közvetlenül befejezés előtt álló Richelieu, és az előrehaladott készültségi fokon levő Jean Bart miatt aggódtak. Az általános vélemény szerint ezek a hajók 1940-ben a világ legkorszerűbb csatahajói voltak, és német kézre kerülésüket az angolok szabályos katasztrófaként élték volna meg. A brit kormány mindent elkövetett, hogy ezeket a hajókat angol kikötőkbe csalogassák. Kísérőhajókat és vontatókat küldtek a franciáknak, és a légifedezetet is felajánlották, hogy biztosítsák a csatahajók Portsmouth vagy Plymouth kikötőjébe vezető útját. A Force de Raid Mers el Kebirben álló két csatacirkálóját szintén szerették volna Gibraltárba átirányíttatni.

Churchill már június 13-án este elküldte a francia flotta további sorsát meghatározó első táviratát az Alexandriában állomásozó flotta parancsnokának, Sir Andrew Cunningham-nek: „Megvan a lehetősége annak, hogy a franciák különbéke megkötését fontolgatják, mely esetben a francia haditengerészet további sorsa elsőrendű fontosságú üggyé válik. Ha rá tudná bírni a Kelet-Mediterrán térségben tartózkodó francia hadihajókat, hogy csatlakozzanak Önhöz Alexandriában, az biztosítaná ezen hajók helyzetének a mi kívánalmaink szerint való rendezését.” A két nappal későbbi üzenet még egyértelműbb volt: „Abban a lehetséges esetben, ha a franciák különbékét kötnek, felkérjük a Francia Admiralitást, küldjék a Force de Raid-et Gibraltárba, ahol a mi ellenőrzésünk alatt lehetnek. Abban az esetben, ha ezt nem teszik meg, és fennáll a hajók ellenséges kézre kerülésének veszélye, utolsó lehetőségként utasíthatjuk Önt, a rombolók torpedóival és/vagy a Resolution ágyútüzével pusztítsa el őket, különös tekintettel a Dunkerque-re és a Strasbourg-ra.”

Churchill ekkor még mindig a háború folytatására igyekezett rábírni a franciákat. Az már nyilvánvaló volt, hogy Franciaországban nem lehet tovább folytatni az ellenállást, de a britek úgy gondolták, a franciáknak ugyanazt kellene tenniük, mint a norvégoknak vagy a hollandoknak, vagyis a kormánynak külföldre, Angliába, vagy valamelyik gyarmatra kellene távoznia, és az ország eleste után is folytatnia az ellenállást, fenntartva a hadiállapotot a németekkel. Hogy ezt a lehetőséget valahogy vonzóvá tegyék a franciák számára, az angol kormány június 16-án egy radikális ötlettel állt elő. Churchill, kormánya támogatásával, javaslatot tett a franciáknak a két nemzet egyesítéséről, és egy francia–angol unió létrehozásáról. Nem a két ország közti szövetség szorosabbra vonásáról volt tehát szó, hanem a két állam konföderatív egyesítéséről! Az angolok kidolgozták az Unió deklarációjának szövegét is, mely ezzel a mondattal kezdődött: „A két kormány kinyilvánítja, hogy Franciaország és Nagy-Britannia többé nem két nemzet, hanem egységes Francia–Brit Unió.”

Ma sem tisztázott, kinek a fejében született meg ez az ötlet. Általában az ekkor Londonban tartózkodó De Gaulle-t, vagy valamelyik, az ő szűkebb környezetébe tartozó bizalmasát tartják az értelmi szerzőnek. Mindenesetre De Gaulle volt az, aki szinte csak percekkel a határozatot elfogadó angol kormányülés után telefonon tájékoztatta Reynaud-t a javaslatról.

Az Unió ötlete azonban, az angol reményekkel ellentétben, inkább csak felbőszítette a franciákat. Weygand megjegyezte, a britek láthatóan az utolsó francia katonáig folytatni kívánják az ellenállást, majd hozzátette, Hitler három héten belül „úgy kitekeri Anglia nyakát, mint egy csirkéét”. Pétain még drasztikusabban fogalmazott, amikor kijelentette, a jelenlegi helyzetben Nagy-Britanniával szövetkezni olyan lenne, mint egy hullával közösülni. A brit javaslatot ahogy jött, azonnal le is söpörték az asztalról. Reynaud még aznap lemondott, helyette Pétain és Weygand alakított új kormányt, mely azonnal fegyverszünetet kért a németektől.

Az első Vichy-kormány. Pétain elöl középen, mellett jobbra Weygand, balra Laval. A mélynövésű Darlan a hátsó sorban húzza meg magát, a képen balról a második.

Az új kormányzat továbbra is igyekezett megnyugtatni a briteket, hogy a francia flottát semmi szín alatt nem adják át az ellenségnek. Az angol attasénak Darlan ismét kijelentette: „Ahogy azt már korábban is oly sokszor elmondtam, nincs szükség nyugtalankodásra a francia flotta miatt. A flotta még harcol, és soha nem engedjük meg, hogy az ellenség kezére jusson.”

Az angolokat most már nemcsak a francia hadihajók, hanem a francia atlanti kikötőkben állomásozó szövetséges, illetve semleges kereskedelmi hajók is izgatták. 17-én az Admiralitás elrendelte a kikötők evakuálását, igyekezve a lehető legtöbb hajót átirányítani az angol kikötőkbe. Sokan ennél is tovább akartak menni. Az egyik angol összekötő tiszt, William Bissett kapitány, egyik jelentésében azt írta: „Ha egyáltalán lehetséges az evakuáció, szeretnék annak támogatására annyi rombolót, amennyit csak lehet, és javasolnám annyi teherhajó elsüllyesztését, még gyorsan a fegyverszünet után, amennyit csak lehetséges, a rombolók torpedóival, vagy repülőgépekkel. Kriminális volna ilyen sok jó hajót az ellenségnek adni.”

Az utolsó napokat kihasználva az angolok gőzerővel folytatták a brit állampolgárok, és a legkülönfélébb nációkba tartozó menekültek evakuálását a francia kikötőkből. A fegyverszünetig közel 150 ezer főt szállítottak át angol kikötőkbe, főleg a brit hadsereg és légierő katonáit és személyzetét, a menekülő lengyel katonai egységeket, de sok civil menekültet is. A német légierő csak szórványosan támadta az evakuálást végző hajókat, ám egy esetben mégis igen súlyos veszteséget okozott a briteknek. A német bombázók június 17-én Bordeaux előtt négy bombatalálatot értek el az angol Lancastria utasszállítón, mely zsúfolásig volt tömve az angol hadsereg és a kereskedelmi tengerészet embereivel, illetve civil menekültekkel. A gyorsan elsüllyedő hajón a legóvatosabb becslések szerint is legalább 3.500 ember veszett oda. Churchill megtiltotta, hogy a katasztrófa hírét nyilvánosságra hozzák, és mivel ezt az utasítását később elfelejtette visszavonni, a Lancastria ügy iratai egészen a legutóbbi időkig elfelejtve hevertek a levéltárak mélyén.

Angol katonákat szállító hajó hagyja el Cherbourg kikötőjét.

Noha a fegyverszüneti tárgyalások már folyamatban voltak, az angolok továbbra is komoly erőfeszítéseket tettek arra, hogy a franciákat rábírják az ellenállás gyarmati területekről való folytatására, és a flotta brit kikötőkbe való áthelyezésére. A győzködésbe beszálltak a britek oldalán az amerikaiak is, akik figyelmeztették az új francia kormányt, el fogják veszíteni az Egyesült Államok baráti jóindulatát, ha a fegyverszünet megkötése előtt nem helyezik biztonságba – vagyis angol kikötőkbe – a francia flottát. Ezzel azonban csak felhergelték a franciákat, akik most megsértődtek a fenyegetőző amerikaiakra is, akik korábban, amikor szükség lett volna rá, nem segítették őket.

A gyarmatokon való további ellenállás gondolatát mindazonáltal még a franciák sem vetették el teljesen. Szinte valamennyi francia gyarmati kormányzó úgy nyilatkozott, kész támogatni, hogy a Pétain kormány az ő irányítása alatt álló területre települjön át, és tovább folytassa a harcot a németek ellen. A franciák azonban végül úgy döntöttek, az áttelepülés csak akkor jöhet szóba, ha a németek elfogadhatatlan feltételeket támasztanak a fegyverszüneti tárgyalásokon. (A flotta átadása is ilyen elfogadhatatlan feltétel lett volna.) Ebben az esetben a kormány Algírba költözött volna át, és folytatta volna a háborút. Erre meg is tették az előkészületeket. Készültségbe helyezték a szükséges szállítóhajókat, és utasították az algériai kormányzót, készítse elő, és szerelje fel a kormány részére szükséges épületeket.

Az angol és francia haditengerészet megbízottai utoljára június 18-án találkoztak. Mindegyikük a szokásos szövegekkel hozakodott elő. A britek ismét a flotta miatt aggodalmaskodtak, a franciák pedig igyekeztek meggyőzni őket, semmi szín alatt nem fogják megengedni, hogy hadihajóik német vagy olasz kézre kerüljenek. Tájékoztatták a briteket arról is, hogy a Richelieu és Jean Bart csatahajókat sikerült kimenteni a francia kikötőkből, és észak-afrikai kikötőkbe vinni őket. Darlan felvetette azt is, hogy a Richelieut átküldik Kanadába, vagy az Egyesült Államokba, hogy felszerelését ott fejezzék be.

Angol tárgyalópartnerei nagyon ellenszenves hatást gyakoroltak Darlanra, aki úgy látta, a követelőző britek ezúttal is kizárólag saját érdekeikkel törődnek, semmilyen együttérzés nincs bennük a szorult helyzetbe került franciákkal szemben, és képtelenek egyetlen elismerő szót is kipréselni magukból, mellyel a franciák addigi erőfeszítéseit méltányolnák. Feleségének írt levelében azt írta, az angolok olyanok voltak, mint az erőszakos örökösök, akik meg akarnak bizonyosodni afelől, hogy a haldokló tényleg rájuk hagyja a vagyonát.

A francia kormány június huszadikán kapta meg a németek fegyverszüneti feltételeit, melyek súlyosak voltak ugyan, ám a körülményekhez képest mégis kedvezőbbek annál, amit várni lehetett. A németek nem szállták meg az egész országot, „csupán” az északi területeket, a főváros környékét, és az atlanti partokat. A megmaradt középső és déli részek, az ország eredeti területének alig fele, az új francia kormány ellenőrzése alatt álló, elviekben független államként működhettek tovább. A németek a megszállt területeken is meghagyták a francia közigazgatást, amely itt is a később Vichy-ben települt új kormány irányítása és ellenőrzése alatt állt. A franciák megtarthatták valamennyi gyarmatukat is, az olaszok nagy csalódására. A németek nem tartottak igényt a francia hadihajókra sem, azokat német és olasz ellenőrzés mellett le kellett szerelni.

Franciaország területi felosztása a fegyverszünet után.

Mindez Hitler döntésének volt köszönhető, aki határozottan elutasította a német és olasz haditengerészet részéről egyaránt felmerülő igényeket a francia hadihajók megszerzésére. Mindkét haditengerészet szűkében volt a felszíni hadihajóknak, és parancsnokaik abban bíztak, állományukat kiegészíthetik a hadizsákmányként hozzájuk kerülő francia egységekkel, elsősorban a cirkálókkal és rombolókkal. Mussolini személyesen próbált meg ebben az ügyben lobbizni a Führernél. Hitler azonban ezúttal is szélesebb látókörű politikusnak bizonyult, mint kollégája, és beosztott parancsnokai. Nem akarta olyan feltételek elé állítani a franciákat, amikről tudta, hogy azok nem fogadhatják el. Egyszerűen csak annyit akart, hogy a francia hadihajók ne kerüljenek angol kézre. A hadihajók megszerzésének Hitler nem tulajdonított olyan stratégiai előnyt, ami megérte volna a megszerzésükért vállalt politikai hátrányt.

A német haditengerészet főparancsnokságának egy június huszadikai jelentése egyébként egy érdekes kommentárt fűzött a történtekhez: „Itt figyelembe kell vennünk, hogy azon a napon, amikor a fegyverszüneti feltételeket átadjuk a franciáknak, a brit flotta kétségtelenül beveti majd teljes erejét, hogy egy nagyszabású felszíni hadművelet sikerével növelje tekintélyét.”

A Csatorna túloldalán az angolok idegesen várták, a fegyverszüneti egyezményben a németek milyen sorsot szánnak majd a francia flottának. Közben kezdtek erősödni azok a hangok is, melyek azt akarták, hogy a továbbiakban ellenséges flottaként tekintsenek a francia haditengerészetre. Churchill határozottan ellenezte azt is, hogy a meg nem szállt francia kikötőkbe élelmiszert szállító francia kereskedelmi hajóknak szabad utat biztosítsanak.

Két veterán frontharcos. Hitler és Pétain találkozója 1940 októberében.

A fegyverszünet feltételeit június 22-én véglegesítették. Ennek az angol oldalon legnagyobb érdeklődéssel várt 24-es pontja így hangzott:

„A Francia Flotta (azon részének kivételével, mely a Francia Kormány fennhatósága alatt marad, hogy a francia érdekeket védelmezze a gyarmatokon) a kijelölt kikötőkben gyülekezik, ahol német, illetve olasz felügyelet alatt lefegyverzik és demobilizálják. Erre a célra a hajók békebeli támaszpontjai lesznek kijelölve.

A Német Kormány ünnepélyesen kijelenti a Francia Kormánynak, hogy nincs szándékában a háborúban saját céljaira felhasználni a Francia Flotta német felügyelet alatt kikötőkben álló hajóit, kivéve azokat az egységeket, melyek a part menti járőrözésre és aknakeresésre szükségesek. Továbbá ünnepélyesen kijelenti, hogy nincs szándékában követeléseket támasztani a Francia Flotta irányában a békekötés után sem.

A Francia Flotta azon egységeinek kivételével, melyeket gyarmati szolgálatra jelölnek ki, minden, jelenleg a francia területi vizeken kívül tartózkodó hadihajót vissza kell hívni Franciaországba.”

Az egyezmény 10. cikkelye pedig kijelentette:

„A Francia Kormány megakadályozza, hogy a fegyveres erők tagjai elhagyják a francia területeket, és biztosítja, hogy sem fegyvereket, sem egyéb felszereléseket, sem hajókat, sem repülőgépeket, stb., nem szállítanak Angliába, vagy más külföldi országba.

A Francia Kormány megtiltja a francia állampolgároknak, hogy Németország ellen harcoljanak olyan államok szolgálatában, melyek hadiállapotban maradtak Németországgal.”

A szöveg egyáltalán nem okozott megkönnyebbülést Londonban, és nem csak azért, mert nem bíztak a németekben. Az egyik angol politikus a német feltételeket „ördögien okosnak” nevezte, mellyel a németek a háború iránti francia elszántság utolsó maradványait is lerombolják. A csalódás oka tehát elsősorban az volt, hogy a németek nem támasztottak olyan igényeket a franciákkal szemben, amikkel a háború minden áron való folytatására irányuló angol törekvéseket igazolni lehetett volna.

A Führer, pályafutása csúcspontján.

Az angolok tovább folytatták a látványos aggódást a francia hadihajók sorsáért, a franciák pedig továbbra is igyekeztek nyugtatni őket. Ismét közölték az angolokkal, a hadihajók parancsnokainak szigorú utasításuk van arra, hogy elsüllyesszék hajóikat, ha azokat idegen hatalmak megpróbálnák birtokukba venni. Darlan ötlete nyomán a franciák javaslatot tettek a 24-es cikkely kiegészítésére is. Az egyezmény eredeti szövege értelmében minden, az anyaországon kívül állomásozó hadihajót vissza kellett rendelni a hazai kikötőkbe, kivéve azokat az egységeket, melyek a gyarmati vizek védelméhez feltétlenül szükségesek voltak. (Ezek alatt természetesen kisebb hadihajókat értettek, főleg járőrhajókat, ágyúnaszádokat, és aknaszedőket.) A franciáknak azonban már az egyezmény megkötése után néhány nappal sikerült a németeknél elérniük, hogy a két csatacirkáló, a Dunkerque és a Strasbourg, addigi állomáshelyén, Mers el Kebirben maradhasson, a három régi csatahajót pedig a tunéziai Bizerta kikötőjében vonják össze. A hajókat ezeken a támaszpontokon szerelték volna le, természetesen német és olasz felügyelet mellett. A leszerelés során a hajók fegyverzetét és hajtóműveit üzemképtelenné kellett tenni, a hajók pedig békebeli legénységi állományuk legfeljebb felét megtartva állomásoztak volna a kikötőkben. A Richelieu-nek és a Jean Bart-nak Toulon-ba kellett volna hajóznia, hogy ott szintén leszereljék őket, míg az angol kikötőkbe menekült hajókat utasították, hajózzanak át a nyugat és észak-afrikai francia támaszpontokra. Aktív állományban csupán öt cirkáló, hat torpedónaszád, és 14 tengeralattjáró maradt volna. A két nagy csatahajó Toulonba való visszatérését azonban nem sokkal később maguk a németek tiltották meg, mivel tartottak attól, hogy a Gibraltári szoroson való áthaladás közben az angolok megtámadják és elfogják, vagy elsüllyesztik őket. Ez valószínű lehetőségnek tűnt, hiszen a britek már június 25-én lezárták a szorost a francia hajók előtt.

Az egyezmény teljes szövegét nyilvánosságra hozták, így azt a briteknek is jól kellett ismerniük. Az angol háborús kabinet június 22-én este tárgyalta meg a franciáknak átadott német fegyverszüneti feltételeket. A szöveg angol fordításának egyik „érdekessége” volt, hogy az eredeti francia szövegben szereplő „controle” szót, mely ellenőrzést jelent, az angol változatban a „control” szóra fordították, melynek jelentése viszont inkább irányítás/fennhatóság. A szöveg az angol olvasatban tehát nem arról szólt, hogy a németek ellenőrzik a francia flottát, hanem inkább arról, hogy irányításuk alá vonják azt. Még a fordítók rendelkezésére álló szűkös időt figyelembe véve is nehéz elképzelni, hogy a fegyverszüneti szerződés hivatalos angol fordítását készítők ne lettek volna tisztában a két, egyformának tűnő szó eltérő jelentéseivel.

Az ülésre késve érkező Churchill minden korábbi megnyilvánulásánál agresszívebb hangnemben követelte a francia hadihajók elleni fegyveres fellépést. „Egy erős köteléket kell kiküldenünk, és először a Richelieu-t kell kezelésbe venni. Ha a kapitánya elutasítja a tárgyalást, úgy kell kezelnünk, mint a Szövetségesek ügyének árulóját. A hajókat bombáznunk kell az Ark Royal gépeiről, vagy elaknásítani a kikötőt. Semmilyen körülmények között nem szabad megengednünk, hogy ezek a hajók megszökjenek.” A harcias beszéd még a brit miniszterekben is megütközést keltett, akik nem támogatták egyhangúan a flotta bevetését a néhány napja még velük szövetséges franciák ellen.

Churchill és Reynaud egy megbeszélésen 1940 júniusában, néhány nappal a francia kormány bukása előtt.

Azt viszont eldöntötték, hogy az angol kikötőkben horgonyzó francia hajók kifutását nem szabad engedélyezni, s erről tájékoztatták is a hazai, illetve angol ellenőrzés alatt álló kikötők parancsnokait, valamint az ott állomásozó brit hadihajókat. Ez a már nyíltan ellenséges lépés arra késztette a francia kormányt, hogy jegyzékben fejezze ki kifogásait a britek magatartása miatt. „Őfelsége Kormányának magatartása, és az Első Miniszter – Churchill – megjegyzései azt a benyomást keltik, hogy a Francia Kormány komoly nyilatkozatait nem fogadják Londonban azzal a bizalommal, melyet megérdemelnek. Bármilyen nehézségeket is okoz a jelenlegi helyzet, nem kellene megengedni, hogy a két kormányzat által eddig támogatott morális és politikai kérdésekben törést okozzon közöttük. …. Az Első Miniszter úgy tűnik, a jelenlegi Francia Kormányt úgy tekinti, mint amely nem képviseli teljesen a francia lakosságot, vagy annak csak egy kis részét képviseli. Fontos kihangsúlyoznunk, hogy nincsen „bordeaux-i kormány”. Csupán egyetlen, Francia Kormány van, mely a francia emberek érzéseit tolmácsolja, és élvezi azok teljes körű támogatását.”

A francia nagykövet ugyanekkor hasonló értelmű levéllel fordult az angol uralkodóhoz, abban a reményben, közvetítésével sikerülhet a két kormány megromlott viszonyát valamelyest rendezni. A francia jegyzékeket azonban az angolok figyelmen kívül hagyták, a kabinetülés napirendre sem tűzte őket. A június 24-ei ülésen viszont első ízben vetették fel valószínű lehetőségként a francia hadihajók elleni fegyveres támadás gondolatát, és utasították az Első Lordot, tegye meg a szükséges előkészületeket egy ilyen lépésre. Ugyanekkor elrendelték, a nyílt tengeren tartózkodó francia kereskedelmi hajókat angol kikötőkbe kell kényszeríteni, a már ott álló francia hajóknak pedig nem szabad engedélyezni a kikötő elhagyását. Úgyszintén elrendelték, hogy a németek által megszállt francia kikötőkbe még semleges zászló alatt hajózó teherhajókat sem engednek be. Ez gyakorlatilag az atlanti francia partok teljes blokádját jelentette. A vichy kormány fennhatósága alatt álló déli francia kikötőkre ez a rendelkezés elvileg nem vonatkozott, ám mivel a Földközi-tenger mindkét bejáratát az angolok ellenőrizték, igazából ezeket a kikötőket is elzárták a külvilágtól. Az angolok ezzel gyakorlatilag teljes blokád alá vették Franciaországot, mely csupán az észak-afrikai gyarmataival tudta valamennyire fenntartani az összeköttetést.

Közben kezdtek egyre konkrétabb formát ölteni a francia kikötők elleni támadások tervei is. Mivel úgy vélték, a sekély vizű, védőhálókkal telerakott kikötőkben egy torpedótámadás nem vezetne eredményre, egy előzetes figyelmeztetés nélkül végrehajtott hajnali tüzérségi támadás látszott a legcélravezetőbb módszernek. A tengernagyok nagyon vegyes érzelmekkel vettek részt az előzetes megbeszéléseken. Ahogy az értekezleten meg is jegyezték: „Nehéz végrehajtani egy olyan utasítást, mely azoknak az embereknek az elpusztításáról szól, akik alig 48 órával korábban még a szövetségeseink voltak. Ha a brit flotta harci tevékenysége során francia tengerészeket öl meg, a francia és a német kormány ki fogja jelenteni, hogy Anglia háborút indított Franciaország ellen, és az egész francia birodalom rokonszenve elveszik számunkra.”

A Mers el Kebirben álló Dunkerque és Strasbourg.

Június 23-án a gibraltári támaszpont parancsnoka, Dudley North altengernagy, a Douglas rombolón útnak indult az észak-afrikai francia kikötők felé, hogy tájékozódjon a helyzetről, és a franciák további terveiről. Eredetileg az észak-afrikai francia haditengerészeti erők főparancsnokával, az ekkor éppen Bizertában tartózkodó Jean Pierre Estéva altengernaggyal szeretett volna találkozni, ő azonban rádión közölte, egyéb elfoglaltságai miatt nem tud időt szakítani az angol tengernaggyal való megbeszélésre. A Douglas így a legerősebb francia kötelék kikötője, Oran felé indult. A 24-én kora reggel megérkező angol hajót a Leopard romboló vezette be az aknamezőkkel védett oráni kikötőbe, ahol a briteket teljes katonai tiszteletadással fogadták. North először Hyppolite Jarry ellentengernaggyal tárgyalt, majd átkocsikázott Mers el Kebir-be, ahol a Dunkerque fedélzetén találkozott Gensoul-al. Az angol tiszt puhatolózására Gensoul közölte, az új francia kormányt törvényesnek ismeri el, és engedelmeskedik utasításainak. Az angol kikötőkbe való áthajózástól mereven elzárkózott, és tájékoztatta angol kollégáját, milyen utasításokat kapott Darlantól a hajók elsüllyesztésével kapcsolatban, amennyiben azokat idegen erők próbálnák megszerezni. Gensoul szükségesnek tartotta megemlíteni azt is, az angol miniszterelnök rádióbeszédei és egyes megnyilvánulásai mennyire sértőek a franciák számára. Közölte azt is, a fegyverszünet életbe lépése után beszüntetik a tengeri és légi őrjáratokat is. A kimondottan baráti légkörben zajló megbeszélés után az angol tengernagyot a francia csatacirkáló dísszázada búcsúztatta. Hazatérve North részletes jelentést küldött az Admiralitásnak, melyben nem mulasztotta el megemlíteni, Churchill beszédei milyen káros hatással vannak a franciákkal fenntartott kapcsolatokra. Alighanem ez a jelentés volt az első szeg North tengernagy karrierjének koporsójába.

A britek még mindig kapaszkodtak a gondolatba, hogy esetleg rá tudják venni a franciákat az ellenállás gyarmati területeken való folytatására. Mikor tudomást szereztek róla, hogy a Pétain kormány néhány minisztere Marokkóba látogat, sebtében odaküldték a tájékoztatásügyi minisztert, Duff Cooper-t, és Gort tábornokot, próbáljanak tárgyalásokat kezdeményezni a franciákkal. A próbálkozás végül teljesen feleslegesnek bizonyult, a franciák még csak partra sem engedték szállni az angol küldötteket.

(Folyt. köv.)

 Ha érdekesnek találod a Hét tenger írásait, a Donably támogatói oldalán keresztül a lehetőségeidnek megfelelő összeggel anyagilag is segíteni tudod a blog működését.

https://www.donably.com/het-tenger-blog

Köszönet minden támogatásért!