Az 1652 december elsején kifutó holland flotta nem azért hagyta el kikötőit, hogy megrohanja az angolokat, és ütközetre kényszerítse őket. A hollandok nem a harci dicsőségért viseltek háborút, hanem üzleti okok miatt. A flotta feladata ezúttal az volt, hogy egy közel háromszáz teherhajóból álló konvojt elkísérjenek az Atlanti-óceánra, majd onnan visszatérőben hazakísérjenek egy másik, 150 hajóból álló, hazafelé tartó konvojt. Ütközetbe csak akkor kellett bocsátkozniuk, ha az ellenség a konvojok útját fenyegette.

Tromp természetesen nem tartotta magát kizárólag csak a passzív konvojkísérethez, s igyekezett megragadni az alkalmat arra, hogy kedvező körülmények esetén csatára késztesse a briteket. (Az államtanácstól kapott utasításaiban is szerepelt, hogy kedvező körülmények esetén, és ha a konvoj már biztonságban van, mérjen csapást az ellenségre.) Miután a konvoj előtt szabad út nyílt a hazai kikötők felé, hajóival északra fordult, hogy megkeresse az angol flottát, melyre végül a várt helyen, Downsnál horgonyozva talált rá. A holland hajókat észlelve az angolok felvonták a horgonyt, és kifutottak, ám a megerősödő szél miatt rövidesen mindkét fél kénytelen volt visszavonulni, és védett helyet keresni, ahol átvészelhetik a közben kitörő vihart. A két flotta egymástól alig néhány mérföld távolságra vetett horgonyt, a hollandok Downstól északra, South Forelandnél, az angolok pedig Downstól délre, Dover előtt.

Az idő jobbra fordultával, december tizedikén reggel, Tromp megindult délnek. Blake, aki mindenképpen el akarta kerülni, hogy az ellenség támadása horgonyon állva érje hajóit, szintén kifutott, és a partok mentén haladva délnyugatra tartott. Biztonságosabb lett volna a hollandokkal ellentétes irányban, északra, a Temze felé menni, de Blake ezt megfutamodásnak érezte volna, ráadásul ezzel védelem nélkül hagyta volna a déli angol kikötőket, és átadta volna a Csatorna feletti ellenőrzést a hollandoknak.

A két flotta délutánig nagyjából egymással párhuzamosan haladt, ám délután három körül, amikor elérték a Dungeness fokot, Blake váratlanul délnek fordult, és megrohanta a hollandokat. Az angolok szerint Blake, ha nem akart ismét lehorgonyozni, mindenképpen kénytelen volt délnek fordulni, hogy kikerülje a Dungeness fokot, és akarata ellenére bonyolódott ütközetbe az útját elálló hollandokkal. A hollandok szerint viszont Blake könnyen kikerülhette volna a fokot, és folytathatta volna útját tovább a partok mentén. Az angol tengernagy szerintük tudatosan vállalta az ütközetet, bár az előző nap megtartott haditanácson annak elkerülése mellett döntöttek.

Blake-nek ezt a döntését a legtöbb történész vakmerőségnek, vagy őrültségnek tartja, mivel a legtöbb helyen olvasható állítás szerint a holland flotta elsöprő túlerőben volt. Tromp flottájához körülbelül száz hadihajó tartozott, kétszer annyi, mint amennyi Blake-nek volt. Az angolok hadihajóik egy részét a Balti és a Földközi-tengerre irányították át, egy erős hajóraj az északi bányákból Londonba szenet szállító konvojokat fedezte, a flotta legerősebb sorhajói pedig megsérültek a Kentish Knock-i ütközetben, és még mindig javítás alatt álltak. A déli partok közelében Blake-nek alig ötven hadihajója maradt.

A holland fölény azonban valójában így sem volt jelentős. A papíron meglevő száz holland hadihajó egy része a konvoj közvetlen kíséretéhez tartozott, és a közelében sem voltak az ütközetnek. Más hajók a vihar miatt szakadtak el a flottától, és maradtak le a csatáról. Az ütközetben végül, a kisebb hadihajókat is beleszámítva, körülbelül 40 angol, és talán 50-60 holland hajó vehetett részt. A harcok javát ezeknek is legfeljebb a fele vívta meg, ugyanis kapitányaik ügyetlensége, vagy gyávasága okán mindkét oldalon sok hajó igyekezett távol tartani magát a közelharctól.

A holland számbeli fölényt az angol hajók sokkal nagyobb tűzereje gyakorlatilag kiegyenlítette. A teljes holland flottában, az ütközetben részt sem vevő hajókat is beleszámítva, mindösszesen három olyan egység volt, mely több mint 42 ágyúval volt felszerelve, míg az angoloknak legalább tizenhárom ilyen hajójuk volt. Elsöprő holland fölényről tehát nem volt szó, igazából inkább kiegyenlített erők küzdelméről lehetne beszélni, s ez az egyenlőség mint általában, ezúttal is a hollandoknak kedvezett. (Az erőviszonyokat pontosan megállapítani nem lehet, mivel a csatában részt vevő hajók teljes listája nem maradt fenn. A háború csatáiról egyébként sem születtek olyan részletes leírások, mint a napóleoni korszak ütközeteiről, így a csaták lefolyását csak nagy vonalakban lehet rekonstruálni.)

Blake valójában tehát láthatta, hogy egyáltalán nincs szó leküzdhetetlen túlerőről, és látta azt is, hogy a holland flotta szétszóródott, s az utóvéd messze lemaradt. Miután az erős szél iránya is neki kedvezett, az angol tengernagy úgy gondolhatta, megrohanja a Tromp vezette holland elővédet, és végez vele, még mielőtt az ellenséges flotta többi része fel tudna zárkózni. Támadásának fő célpontja a holland zászlóshajó, a Brederode volt, s nyilván arra számított, ha rögtön az ütközet elején, az első rohammal elfogja vagy megöli Trompot, azzal el is dönti az ütközetet a maga javára. Lőtávolon belül ekkor még csupán 17 holland hadihajó volt előttük, a csata első fázisában tehát valószínűleg éppen az angolok voltak túlerőben.

Blake-nek a 60 ágyús Triumph-al sikerült átvágnia a Brederode előtt, és a két zászlóshajó kölcsönösen sortüzet váltott egymással. Az angol tengernagy ezt követően vissza akart fordulni, hogy közelharcba bocsátkozzon Tromp zászlóshajójával, de közben több holland hajó is közrefogta, és útját állta. Az angol sor második hajója, a 44 ágyús Garland, szintén a Brederode előtt akart átvágni, de rosszul számították ki az irányt, és nekiütköztek a holland zászlóshajó orrának. A Brederode orrárboca leszakadt, a két hajó kötélzete pedig annyira összegabalyodott, hogy nem tudtak szétválni egymástól. A hollandok megrohanták a náluk kisebb angol hajót, legénységét sikerült a fedélzet alá szorítaniuk, majd letépték az angol zászlót, s helyére felvonták a holland lobogót. A Garland kapitánya, Richard Batten, ekkor aláaknázta, és felrobbantotta saját hajójának a tatfedélzetét, hogy lesöpörje onnan a támadókat, majd ellentámadást indított, és visszaűzte a hollandokat saját hajójukra. Eközben a 36 ágyús Anthony Bonaventure is felzárkózott a holland hajó mellé, és annak bal oldaláról támadta meg azt. A zászlóshajó szorult helyzetét látva Johan Evertsen a 38 ágyús Hollandiával sietett Tromp segítségére, és támadást indított a Bonaventure ellen.

A kétoldalról érkező heves tűz közben a fedélzet alá kényszerítette a Brederode legénységét, akik a golyózáporban nem maradhattak a főfedélzeten. Tromp tarthatatlannak ítélte a helyzetet, összegyűjtötte legénységét, és „Vagy ők, vagy mi!” kiáltással újabb rohamra vezette őket a Garland ellen. Hosszú küzdelemben, melynek során az angol hajó legénységének több mint a harmada elesett, köztük Batten kapitány is, a hollandok végül felülkerekedtek, és elfoglalták a Garlandot. Ugyanez történt a Bonaventurán, melyet a Hollandia tengerészei rohantak le, és foglaltak el, öldöklő közelharc után. (A korabeli krónikások szerint a Bonaventure teljes legénysége elesett a küzdelemben, ami nyilván erős túlzás lehet.)

Közben hasonló jelenetek játszódtak le az angol zászlóshajó körül, melyet három holland hajó fogott közre. Blake kezdetben nem sok támogatást kapott többi hajójától, melyek óvakodtak a közelharctól, és igyekeztek távol tartani magukat az ellenségtől. Csak néhány angol hajó tett bátortalan kísérletet, hogy felmentsék a zászlóshajójukat, de ezek támadását a hollandok könnyen visszaverték. A zátonyos vizeken óvatosan manőverező angol hajók egy kupacba futottak össze, és ezt látva De Ruyter támadást indított a feltorlódott, egymás mozgását és tüzelését is akadályozó hajók ellen. Zászlóshajóját, a 38 ágyús Witte Lam-ot azonban köteléke egyetlen másik hajója sem követte, így rövidesen ő is visszavonulásra kényszerült, és meg kellett elégednie azzal az eredménnyel, hogy több angol hajót megrongált.

Blake hajóját közben a hollandok szinte rommá lőtték, a Triumph elvesztette elő és főárbocát, legénységének harmada elesett, megsebesült maga Blake is. Fennállni látszott a veszélye annak, hogy a zászlóshajó is a hollandok kezére kerül, és ez végre beavatkozásra késztette a többi angol hajót is. A flotta két legerősebb sorhajója, a 60 ágyús Victory, és az 58 ágyús Vanguard sietett a zászlóshajó segítségére, áttörték a holland vonalakat, és délután ötre végül sikerült a Triumphot kimenteniük a bekerítésből.

A vereségbe beletörődni nem akaró Blake még ekkor sem gondolt a visszavonulásra, helyette újabb támadást indított, hogy megpróbálja visszaszerezni a hollandoktól a Garlandot és a Bonaventure-t. A harcrend ekkor már mindkét flottában felbomlott, a leszálló sötétségben zavaros, áttekinthetetlen közelharc zajlott az egyes hajók, és kisebb hajócsoportok között. A tűzharc éjfélig tartott, az angoloknak egyik hajójukat sem sikerült visszafoglalniuk, viszont közben elvesztettek még három másikat. (A 22 ágyús Acorn fregatt elsüllyedt, két másik hajó kigyulladt, és leégett. A nevük nem ismert, valószínűleg kisebb hadihajókról van szó. Az emberveszteségről egyik fél esetében sem található megbízható adat.)

Blake éjfél körül végül feladta a harcot, és elrendelte a visszavonulást. A holland flotta nem volt olyan állapotban, hogy üldözőbe tudta volna venni őket. Bár csak egyetlen hajót vesztettek, a Schiedam gyújtóhajót – azt is véletlen baleset miatt –, a legjobb holland hajók súlyosan megsérültek, s Tromp, aki másnapra az ütközet folytatását várta, inkább a károk kijavításával töltötte az éjszakát. A holland flotta nagy része egyébként ekkor még mindig nem zárkózott fel a harcban álló hajókhoz, s Tromp ezek csatlakozását is meg akarta várni. Az angol flotta, melynek visszavonulását a hajnalra leszálló sűrű köd is segítette, így zavartalanul térhetett vissza Downsba, míg a legsúlyosabban megsérült, önerőből mozgásképtelen hajókat Doverba vontatták. A hajók sérüléseinek ideglenes kijavítása után Blake a Temze torkolatához vonult vissza, a parti erődök védelme alá.

A hollandok csak másnap reggel jöttek rá, hogy az angolok feladták a harcot, és visszavonultak. Csak ekkor indultak a britek üldözésére, és közben elfogtak egy három teherhajóból álló konvojt, az azt kísérő fregattal együtt. Ezt követően Tromp észak felé fordult, hogy megkísérelje elfogni Blake visszavonuló flottáját, azonban a számára kedvezőtlen szélben már nem érte utol őket. Rátalált viszont egy kisebb kötelékre, mely Blake flottáját kereste. Két angol fregatt elmenekült, a Hercules sorhajót – valójában ez is besorozott és felfegyverzett kereskedelmi hajó volt – pedig kapitánya, miután látta, hogy a teljes holland flotta üldözi, és nem tudja lerázni őket, partra futtatta. A legénység nagyobb részének sikerült kimenekülnie a szárazföldre, de a hollandok a hajót elfoglalták, majd levontatták a zátonyról, és hazaszállították.

Tromp egy ideig a Temze torkolata előtt cirkált, és azt tervezte, támadást indít az ott álló angol flotta ellen, de ezt az ötletét végül elvetette, mert a beígért magas pénzjutalom ellenére sem talált egyetlen navigátort sem, aki a veszélyes, zátonyokkal teli angol vizeken keresztül tudta volna vezetni a flottát. Így megelégedett azzal, hogy biztosította a konvojok útját, és blokád alá vette a déli angol kikötőket. Dungeness után a hollandok hónapokra magukhoz ragadták a La Manche és az Északi-tenger hajóforgalmának ellenőrzését. A déli angol területeken inváziótól tartottak, és megerősítették a kikötők védelmét. (A Hollandiába menekült királypárti angol tisztek egyébként tényleg javasolták a partraszállást, bár nem délen, hanem a keleti skót partoknál, ahol bízhattak volna a lakosság támogatásában is.)

A dungenessi győzelmet hatalmas ovációval fogadták Hollandiában, s Tromp maradéktalanul visszaszerezte az előző hónapok során megtépázott népszerűségét és hírnevét. Ő maga azonban egyáltalán nem volt megelégedve az elért sikerrel. A dungenessi ütközet ugyan vitathatatlan holland győzelemmel ért véget, ez a győzelem azonban egyáltalán nem volt olyan átütő erejű, amilyet a holland tengernagy szeretett volna. Tromp kudarcnak tekintette Dungenesst, mivel fölénye ellenére sem sikerült átütő győzelmet elérnie. Ugyanezen a véleményen volt De Ruyter is, aki azt írta, ha még legalább tíz holland hajó vette volna a bátorságot, hogy harcba bocsátkozik az ellenséggel, kétségtelenül kiüthették volna a teljes angol flottát. (Éppen ezért teljesen valószínűtlen az a régebbi könyvekben gyakran olvasható történet, mely szerint Tromp az ütközet után hajója árbocára seprűt tűzetett ki, jeléül annak, hogy kisöpörte a tengerekről az ellenséget. Ugyanezt a sztorit már a downsi csatával kapcsolatban is terjesztették, de a történet mindkét esetben valószínűtlen. A szerény és mértéktartó Tromp nem ragadtatta volna magát ilyen túlzásokra, különösen Dungeness kapcsán nem, és akkoriban egyébként is teljesen más jelentése volt az árbócra erősített seprűnek, mely azt jelezte, a hajó eladó.)

A csata egyébként ismét rávilágított a holland flotta szervezeti hiányosságaira. A besorozott kereskedelmi kapitányok igyekeztek hajóikat távol tartani a harctól, vagy pedig az első adandó alkalommal kiváltak a harcrendből, és egy zsíros zsákmánynak látszó ellenséges hajót kiszemelve maguknak saját szakállukra külön kis magáncsatákat kezdeményeztek, fittyet hányva a zászlóshajó jelzéseire. A flotta hajói technikai szempontból is szinte minden téren elmaradtak az angol hadihajókhoz képest. A hajók többsége viszonylag kicsi és gyenge szerkezetű, besorozott kereskedelmi hajó volt, többnyire lelkes, de fegyelmezetlen és gyakorlatlan legénységgel. Mindezek a hiányosságok régóta ismertek voltak, és Tromp már évtizedek óta harcolt azért, hogy változtasson rajtuk. A dungenessi győzelem azonban nemcsak, hogy nem hozott pozitív változásokat a holland flottánál, hanem éppen ellenkezőleg, még jobban lelassította a reformokat. A holland Parlament a szokásos hibába esve ismét túlértékelte a győzelmet, melyet annak bizonyítékául tekintettek, hogy a flottával nincs semmilyen komolyabb probléma, s megfelelő vezetés mellett képes felülkerekedni minden ellenségén.

Angol részről viszont a vereséget alapos rendcsinálás követte. Blake-et nagyon érzékenyen érintette a kudarc, melyhez nyilván nem volt hozzászokva. Az Államtanácshoz írt levelében magára vállalta a teljes felelősséget a vereségért, és kérte a saját leváltását, hogy visszavonulhasson a privát életbe. Levelében a következőket írta: „ Kötelességem tudatni Önökkel, hogy a harci szellem nemcsak a besorozott kereskedelmi hajókon, hanem a Köztársaság sok hadihajóján sem volt megfelelő. Mindezek okán azzal a határozott kéréssel fordulok Önökhöz, hogy az egyes parancsnokok magatartásának szigorú, de pártatlan kivizsgálása és megítélése végett szíveskedjenek néhány megbízható embert a flottához küldeni.”

Leváltására vonatkozó kívánságát természetesen nem teljesítették, és a továbbiakban is ő maradt a flottaparancsnok, ám a beosztott kapitányoknak szigorú vizsgálattal kellett szembenézniük. Azon, hogy a besorozott kereskedelmi hajók nagy része igyekezett távol maradni a küzdelemtől, nem lepődött meg senki, ám ugyanekkor sok hadihajó is láthatóan kerülte a harcot, amit a Parlament annak tulajdonított be, hogy ezek kapitányai valószínűleg királypárti érzelműek. (Azt, hogy a sebtében besorozott, rosszul fizetett tengerészek közt nem dúlt a harci kedv, nem vették számításba lehetséges okként.) A csata után hat kapitányt letartóztattak, vagy elbocsátottak a haditengerészettől, köztük Blake testvérét, Benjamint is. A büntetésben részesült tisztek listája egyébként elég különös, szinte úgy tűnik, mintha találomra választottak volna ki néhány embert, hogy példát statuáljanak velük. Benjamin Blake például bátyja zászlóshajójának, a Triumph-nak a kapitánya volt, tehát aligha lehetett volna azzal vádolni, hogy távol tartotta magát a harctól. Úgyszintén nehezen érthető, hogy Blake titkára, akit szintén elbocsátottak, mégis miféle szerepet játszhatott a vereségben? A menesztett tisztek többségét, így Benjamin Blake-et is, egyébként néhány hónappal később ismét visszavették a flottához.

A vereséget követően a britek új flottaépítési programot indítottak be, és elrendelték, a besorozott kereskedelmi hajókat nem vezethetik saját korábbi kapitányaik, illetve tulajdonosaik. A tengerészek ellátásán javítottak, és megemelték a béreket is, viszont ugyanekkor szigorúbb büntetéseket vezettek be a fegyelemsértőkkel szemben.

A csatavesztés, és az angol kikötőket sújtó blokád hatására Cromwell titkos béketárgyalásokat kezdett a hollandokkal, amit azok örömmel fogadtak. Azonban miközben zajlottak a tárgyalások, az angolok nem feledkeztek el az alternatív megoldásról sem. Az angol kikötőkben egész télen lázasan dolgoztak a sérült hajók kijavításán, illetve az újak építésén. A félbehagyott hajóépítéseket újrakezdték, és még több hadihajót rendeltek meg. Feltöltötték a készleteket, kijavították a sérült hajókat. Tél végére az angol flotta ismét visszanyerte régi erejét, és készen állt rá, hogy újra megütközzön ellenfelével. Néhány nappal a hajóhad februári kifutása előtt megérkezett a flottához az előző évben elhunyt Edward Popham helyére kinevezett új tengeri tábornok, George Monck is. (Az ekkor 44 éves Monck még I. Károly hadseregében kezdte meg katonai szolgálatát, ahol ezredesi rangot ért el. Kezdetben Cromwellék ellen harcolt, és később azok fogságába is esett. A királypárti csapatok ellen nem volt hajlandó harcolni, de az ír, majd a skót lázadók ellen induló csapatok egyik parancsnoki állását végül elfogadta. A király kivégzése után is szolgálatban maradt, s végül Cromwell egyik bizalmi embere lett. 1652-ben, betegsége miatt tért vissza Skóciából Angliába, s felépülése után kapta meg első tengeri beosztását. Társaihoz hasonlóan egyébként ő sem szolgált korábban soha a flottánál.)

Az ütközet után nem sokkal Blake egy hadi szabályzatot adott ki, melyben meghatározta a flotta kapitányaitól elvárt feladatokat, és egyben megállapította az ezek elmulasztása esetén kiszabandó büntetések mértékét. A dokumentum, melynek alapja részben alighanem a puritán fanatizmus lehet, egyik cikkelye például így hangzik: „Minden kapitány vagy tiszt helyének megfelelően köteles a tengerészeket és a katonákat lelkesíteni és bátorítani, hősiesen harcolni, a gyávaságot elkerülni, az ellenségnek nem kegyelmezni, kegyelemért nem esedezni. Ezzel ellenkező magatartás büntetése halál, vagy azzal összemérhető nagyságú büntetés.” A szabályzat 39 cikkelyéből tizenháromnak a megsértése automatikusan halálbüntetést vont maga után, további tizenkettőé halálbüntetést, vagy azzal összemérhető nagyságú büntetést. Az ellenség elől való visszavonulás is ez utóbbi kategóriába tartozott.

A dungenessi vereség után létrehozott vizsgálóbizottság a felelősök keresésén és büntetésén kívül igyekezett levonni a tanulságokat is az esetből, és kidolgozni a flotta hatékonyabb működése érdekében bevezetendő szervezeti reformokat. Blake-el, és a flotta többi tengernagyával együtt új szervezeti felépítést, új taktikát, és új jelzésrendszert fejlesztettek ki. A reformok bevezetésére csak a következő, portlandi ütközet után egy hónappal, április nyolcadikán került sor, kronológiai sorrendben tehát ott lenne célszerű ezeket ismertetni. Miután azonban ezeket a reformintézkedéseket egyértelműen a dungenessi vereség hatására hozták létre, talán nem nagy vétség most kitérni ezekre.

A három tengeri tábornok, Blake, Deane, és Monck által jegyzett, „Útmutatások a harcban álló flotta jobb elrendezésére” (Instructions for the better ordering of the Fleet in fighting) címmel kiadott irat hadtörténelmi jelentőségű dokumentum. A hajókat az addigi tonna alapú osztályozás helyett a legénység létszáma alapján kezdték el osztályozni (csak 1714-ben tértek át az ágyúk száma alapján történő osztályba sorolásra), és szabályozták az egyes osztályokba tartozó hajók méreteit, fegyverzetüket, és a rajtuk szolgáló tisztek számát. A flottát kötelékekre bontották fel, melyeket színekkel jelöltek. Az elővéd hajói alkották a fehér köteléket, a derékhad a vöröst, a hátvéd pedig a kéket. Nagyobb flottákban az egyes hajórajokat hasonló módon szintén további három részre tagolták. A legmagasabb rangú tengernagy, a flotta parancsnoka, rendszerint a vörös hajórajnál tartózkodott, míg az elővéd parancsnoka rangban az utóvéd tengernagya felett állt. Ezekkel a változtatásokkal a briteknek sikerült a vezetés egy olyan jól felépített, de rugalmas hierarchiáját létrehozniuk, amely a későbbi csatákban lehetővé tette a flotta minden korábbinál hatékonyabb irányítását és ellenőrzését.

A dokumentum második részében, a Harcászati Utasításokban (Fighting Instructions), most először hivatalosan is elrendelték, a kötelékek hajóinak ütközetben a vezérhajó mögött oszlopban kell felsorakozniuk, és annak manővereit követniük. Az újítás jelentőségét aligha lehet alábecsülni, a következő 300 évben, egészen a második világháború végéig, ez maradt a hadiflották hivatalos harcrendje. Minden kapitány köteles volt az előtte haladó hajót nagyjából egy kábelhossz – 182 méter – távolságban követni, és ezt a helyét az alakzatban tartani. Ez a csatasor kialakítására vonatkozó első hivatalos előírás. Meghatározták a kisegítő egységek, és a gyújtóhajók kötelékben való elhelyezkedését is, és utasították a kapitányokat, ütközetben törekedjenek a szél felőli pozíció megszerzésére.

A csatasor védelmet nyújtott a hajók sebezhető orra és tatja számára – kivéve persze a sor első és utolsó hajóját –, és ami legalább ilyen fontos volt, a csatasorba rendeződött hajók feletti ellenőrzést és irányítást a vezénylő tengernagy végig kézben tudta tartani. A tengeri ütközet többé nem átláthatatlan kavarodásból, és az egyes hajók által önállóan vívott párbajokból állt, hanem a sorba rendezett hadihajók központilag irányított, és alakzatban megvívott összecsapásából. (Legalábbis addig, amíg a közelharc során fel nem bomlott ez a rend, de a tengernagyok ettől kezdve mindig arra törekedtek, hogy az alakzatot a lehető legtovább fenntartsák.)

Egy új, a korábbinál sokkal bonyolultabb, de sokkal több jelzés leadására alkalmas jelzőrendszert is bevezettek. A korábbi néhány jelzőzászló mellé több másikat is rendszeresítettek, illetve jelzőlövésekkel, valamint a vitorlák felvonásával és leengedésével is tudtak üzeneteket továbbítani. Éjszaka jelzőlámpákkal adták tovább az utasításokat. A tengernagyok az új rendszernek köszönhetően menetben és ütközetben is sokkal hatékonyabban tudták közölni szándékaikat kapitányaikkal, mint korábban. Ehhez a rendszerhez képest a holland jelzések sokkal kezdetlegesebbek voltak.

A brit flotta most már szervezetileg is sokkal rendezettebbé vált, mint a hét admiralitás hajóiból álló, igencsak vegyes konglomerátumot képező holland flotta. Ebből következően sokkal egységesebb és szervezettebb volt az angol flotta vezetési rendszere is, és a profi katonák által irányított, közös célért harcoló angol legénység is messze fegyelmezettebb volt, mint a félig-meddig önálló tartományokból összeverbuválódott, politikailag megosztott holland tengerészek. A britek most már mennyiségileg és minőségileg is fölénybe kerültek a hollandokkal szemben.

Az „Útmutatásokból” általában a csatasor kialakítására vonatkozó részt szokás elsősorban kiemelni, mivel ez az első olyan utasítás, mely ezt az alakzatot teszi egy flotta hivatalos harcrendjévé. Ennek köszönhetően az angolok azóta is szemrebbenés nélkül állítják, ezt a tengeri hadviselés következő 300 évének harcászatát meghatározó taktikai eljárást ők találták ki. A holland flottát és Trompot rendszerint meg sem említik ezzel kapcsolatban, s a csatarend ötletadójának általában a szárazföldi harcászatban alkalmazott eljárásokat tekintik. Még Jack Sweetman, az Admirálisok című, egyébként kiváló könyv szerkesztője is csak jámborul csodálkozik: „Csak találgathatjuk, vajon mi sugalmazhatta ezeket az utasításokat az adott időpontban. A kézitusába bocsátkozó flottában lábra kapó zűrzavar minden bizonnyal felháborította a tenger tábornokait, ezeket a tapasztalt, öreg katonákat, akik hozzászoktak ahhoz, hogy egy tábornok a szárazföldi csatákban legalábbis törekedhetett sokkalta nagyobb fokú ellenőrzésre és irányításra.”

Újabban a tudós angol szerzők megtalálni vélik a csatasor születésének pontos dátumát, és a taktika szülőatyját is. Ezek szerint az ötlet William Penn-től származik, aki saját hajórajának már 1652 február tizedikén elrendelte, ütközetben törekedjenek a csatasor kialakítására. Más angol szerzőknél további, egészen elképesztő állításokat találhatunk ezzel kapcsolatban. Angus Konstam például ilyesmiket ír: „A hollandok soha nem fejlesztettek ki hatékony választ a csatasorra, így előnyben részesítették a biztonságos középutat, hogy inkább elejét vegyék saját megsemmisítésüknek, mintsem hogy elpusztítsák az ellenséget. Még másfél száz év telt el, mire Nelson megtalálta a csatasor áttörésének módját, amivel döntő vereséget mérhetett az ellenségre.” Vagyis nem csak a csatasort, hanem a leküzdésének a módját is a britek találták fel!

Ez az állítás még egy olyan lektűrszerzőtől is hatalmas ostobaság, mint Konstam. Mint a korábbi részekben is volt róla szó, a hollandok ekkor már legalább fél évszázada használták a csatasort, ha nem is kizárólagos harceljárásként. Tromp, és a legtöbb holland tengernagy szinte mindig törekedett rá, hogy csatasort alakítsanak ki, bár kapitányaik fegyelmezetlensége és ügyetlensége miatt ez általában nem sikerült jól. A hollandok valószínűleg a spanyoloktól lesték el ezt a taktikai eljárást, azok pedig a portugáloktól, akik már 1503-ban használták azt. (A csatasor feltalálójának személye tulajdonképpen ismeretlen. Mivel úgy tűnik, a csatasort először a kereskedelmi társaságok flottái használták az Indiai-óceáni gyarmatoknál, elképzelhető az is, hogy nem az európai, hanem az arab vagy indiai tengerészek találták ki azt.)

Az, hogy a hollandok nem tudtak mit kezdeni az ellenséges csatasorral, szintén olyan állítás, amit magára valamit is adó történész nem merne papírra vetni. A csatasor áttörésével a háború eleje óta próbálkoztak a holland és az angol hajók egyaránt, hol kevesebb, hol több sikerrel. A hollandok korábban már a spanyolok ellen is alkalmazták az áttörést, sőt, az átkarolást is, melynek során az ellenséges csatasor elejét vagy végét megkerülték, és hajóit kétfelől vették tűz alá. A század során ezek végig bevett harceljárások maradtak, a csatasor merev alkalmazása csak a következő században vált kizárólagos harcmóddá.

Az áttörés és átkarolás azonban ekkoriban általában még nem járt olyan eredménnyel, ami döntő sikert eredményezhetett volna az ütközetben. A korabeli hajóknak többnyire még nem volt akkora tűzerejük, amivel az áttörést követően gyorsan döntő csapást tudtak volna mérni a szemben álló hajóra, még mielőtt annak társai a segítségére sietnek. Az angol és a holland flotta hajói és tengerészei egymás egyenrangú ellenfelei voltak, nem boldogultak egymással olyan könnyen, mint később az angolok a franciákkal szemben. Az áttöréssel tehát inkább csak zavart lehetett előidézni az ellenség soraiban, csatadöntő jelentősége általában nemigen volt. Ennek azonban merőben technikai okai voltak, és nem az, hogy a hollandok nem jöttek rá, hogy kell a csatasort áttörni.

Valójában tehát alighanem az történt, hogy az angolok már a spanyolok elleni ütközeteket megfigyelve tanulmányozhatták a hollandok harceljárásait, és a csatasort nagyon hasznos újításnak találhatták. Tehát nem a hollandok másolták őket, hanem pont fordítva. A britek ezután – a tőlük megszokott módon – gyorsan lekoppintották a használhatónak tűnő ötletet, továbbfejlesztették azt, majd – a tőlük szintén megszokott módon – utóbb azt állították, ők is találták ki az egészet. (Az olyan állításokra meg, melyek szerint a hollandok az angol flotta Spanyol Armada elleni ütközeteit megfigyelve a britektől lesték el a később általuk alkalmazott harceljárásokat, gondolom felesleges karaktert vesztegetni.)

A brit szerzők más téren is furcsa dolgokat írnak. Többször olvasható állítás, mely szerint a holland hajók taktikája egészen hasonló volt a későbbi franciákéhoz, vagyis a szél alatti oldalt favorizálták, nagy távolságról tüzeltek, és elsősorban az ellenséges hajók árbocait vették célba, illetve a kötélzetet és a vitorlázatot igyekeztek megrongálni. Más angol szerzők meg pont az ellenkezőjét írják, szerintük a holland taktika az volt, hogy közvetlen közelről vívott rövid tűzharc után megrohanták az ellenséges hajót, és megpróbálták elfoglalni.

A holland szerzők írásaiból azonban más kép bontakozik ki. Eszerint a holland hajók a britekhez hasonlóan a támadáshoz kedvező, szél felőli pozíció elérésére törekedtek. A szoros közelharcot ellenfelük rendszerint jóval nagyobb tűzereje miatt ugyan valóban igyekeztek kerülni, de nem is maradtak nagyon távol, már csak azért sem, mert a hajóikon leggyakrabban használt ágyúk, a drake-ek hatásos lőtávolsága legfeljebb 200-250 méter volt. Ennek nagyjából a fele még kényelmes lőtávolság volt, ahonnan a holland hajók már eredményesen tudtak tüzelni, de még maradt előttük tér a manőverezésre. A hollandok mindig vigyáztak arra, hogy hajóik folyamatosan mozgásban legyenek, ne horgonyon állva várják az ellenség támadását – ahogy a franciák csinálták később –, és ne is álljanak le érintésnyi távolságról közelharcolni. Az angol hajók tűzfölényével szemben a hollandoknak a távolság és a mozgás jelentette a túlélés kulcsát.

A hollandoknak eszük ágában sem volt, hogy az alig eltalálható árbocokra lövöldözzék el lőszerkészletüket. Az angolokhoz hasonlóan ők is inkább a hajótestre tüzeltek, s elsősorban a vízvonalat, és a szemben álló hajó ütegsorának ágyúnyílásait célozták meg. A holland hajók lőszerkészletének 90 százaléka tömör ágyúgolyóból állt, a maradék nagy része kartácsból, és csak a többi a kötélzet és a vitorlázat rongálására alkalmas láncos golyókból, és hasonló, speciális lövedékekből.

Dungenessnél tehát, a taktikai győzelem ellenére, a hollandok alighanem utolsó esélyüket puskázták el arra, hogy döntő csapást mérjenek a britekre. Az angolok a vereségből tanulva szinte néhány hónap alatt professzionális fegyvernemmé alakították át haditengerészetüket, és flottájuk ettől kezdve már egyre csak erősebb lett. A hollandokat ezzel szemben elbizakodottá tette a győzelem, és a tengernagyok figyelmeztetéseit következetesen elengedve a fülük mellett nem invesztáltak többet a flottába, úgy gondolva, meglevő erőik is elegendőek a britek ellen, s a győzelem csak a megfelelő vezetés kérdése. Az új sorhajók nem sokkal korábban megkezdett építése is lelassult, majd szinte teljesen leállt, mert a takarékos régensek még erre is sajnálták a pénzt. Tizenkét évvel később, az újabb háború kitörésekor, a harminc sorhajó egyike sem készült még el!

A szervezeti reformok szintén elmaradtak. A tengernagyok saját hatáskörükben igyekeztek javítani a flotta felkészültségén, illetve a tengerészek fegyelmén és harci morálján, de az angolhoz hasonló, központilag levezényelt, teljes körű átszervezésekre nem került sor. A holland államtanács csak később, az első nagy vereségeket követően kezdett az angolhoz hasonló reformokba, de a háború lezárultát követően ezek is félbemaradtak. Az angolok ellen vívott következő háborúba a holland flotta nagyrészt ugyanazokkal a hajókkal, ugyanazzal a szervezeti felépítéssel, és nagyrészt ugyanazokkal az emberekkel lépett be, amilyenekkel az előzőt abbahagyta. Még évtizedek kellettek hozzá, mire a holland haditengerészet is hivatásos katonákból álló fegyvernemmé változott, de addigra az angolok fölénye és előnye már behozhatatlan volt.

Bár a politikusok 1653 elején már elkezdték a béketárgyalásokat, azok csigalassúsággal haladtak, és a háború még jó egy évig elhúzódott. A két haditengerészet nem várta tétlenül, hogy a politika zárja le a harcokat, mindketten igyekeztek csapást mérni a másikra, hogy azzal döntsék el a háborút a maguk javára. Az angolok a holland flotta megsemmisítésére, és az ország teljes tengeri blokádjára törekedtek, míg a hollandok azon igyekeztek, hogy nyitva tartsák a számukra létfontosságú tengeri útvonalakat, és olyan vereséget mérjenek az angol hajóhadra, hogy az ne is legyen képes ezeket veszélyeztetni.

A főerők szabályos tengeri ütközetein kívül az angolok ismét elővették a régi jól bevált kalózmódszereket, és kisebb hadihajóikkal a holland teherhajókat vették célba. Miután az angol flottának nem sok olyan hajója volt, mely erre a feladatra alkalmas volt, más országoktól vásároltak vagy béreltek olyan hajókat, melyek az ilyesfajta portyázó hadviselésre megfeleltek. A portyázók zömét azonban ezúttal is a vállalkozó kedvű magán „kisvállalkozók” tették ki, akik az államtól felhatalmazást kapva az ellenséges hajók elfogására, saját hajóikkal szálltak tengerre, hogy az önállóan hajózó, vagy a konvojoktól elszakadt holland kereskedelmi hajókra vadásszanak.

A „guerre de course” ezúttal is szép sikereket ért el. Az angol privateer-ek körülbelül 1500 holland teherhajót süllyesztettek, vagy fogtak el, többet, mint a következő két háborúban együttvéve. A hollandok később kezdték el ezt a tevékenységet, és csak a nyári nagy vereségeket követően vonták ki a flottából kisebb hadihajóik egy részét, melyeket a kellő átalakítások után portyázó szerepben vetettek be. A háborúból hátralevő néhány hónapban a hollandok is figyelemre méltó hatékonysággal irtották az angol kereskedelmi flottát, s körülbelül 400 teherhajót fogtak el.

Az angol szerzők rendszerint nem is mulasztják el felhívni a figyelmet arra, mennyivel nagyobb sikereket értek el a saját kalózaik, akik négyszer annyi holland teherhajót ejtettek zsákmányul, mint amennyit ők vesztettek. Azonban ha figyelembe vesszük a két ország kereskedelmi flottájának a méreteit, azt kell mondani, arányait tekintve a két fél nagyjából azonos mértékű veszteséget okozott a másiknak. Ez pedig a hollandok javára szól, hiszen ők később kezdték a portyázást, mint az angolok, és kevesebb hajót használtak erre.

A hollandok relatív eredményességének fő oka nyilván az volt, hogy míg ők a kereskedelmi forgalmuk javát jól védett konvojokkal bonyolították le, addig az angoloknál a konvojrendszer nem vált általánossá, különösen a part menti forgalomban nem. A „guerre de course” ettől függetlenül ezúttal sem bizonyult döntő jelentőségűnek. Jókora károkat okozott, de egyik országot sem rendítette meg annyira, hogy az befolyásolta volna a háború kimenetelét. Döntést csak a tengeri fölény kivívásával lehetett elérni, és ezt csak a két haditengerészet főerőinek ütközeteivel lehetett kierőszakolni.

Az akadozó tengeri szállításokon kívül a hollandoknak más gondokkal is szembe kellett nézniük. Miután erőiket lekötötte a túlnyomórészt a hazai vizeken folytatott háború, a gyarmatok védelmére nem tudtak mindenhol elegendő erőt biztosítani. Ezt elsősorban a portugálok használták ki, akik a brazíliai holland gyarmatok védelmének meggyengülését kihasználva visszafoglalták korábbi területeik egy részét.

A háború súlyos anyagi terhei is megviselték mindkét országot. Az angol költségvetésnek is alig elviselhető terhet jelentettek a háború költségei, de a pénzügyi nehézségek először a hollandoknál jelentkeztek, akik nem voltak annyira felkészülve a háborúra, mint az angolok, és menet közben kellett azokat a fejlesztéseket végrehajtaniuk, amiket ellenfelük nagyrészt már a háború előtt elvégzett. A hollandoknál ezenkívül szó sem volt kényszersorozásról, ezt törvényeik tiltották. Miután pedig a nagyra duzzasztott flotta létszámigényét a hazai önkéntesekből már nem tudták fedezni, súlyos összegeket kellett költeniük arra, hogy jó pénzért külföldi zsoldosokat szerződtettek a hajóikra.

A holland kormány leginkább abban bízott, a dungenessi vereség jótékony hatással lesz az angol tárgyalási kedvre, és tavaszra sikerülhet nyélbe ütni a békeszerződést. A győzelem jelentőségét ugyanúgy túlértékelték, mint korábban az angolok a Kentish Knock-i győzelmüket, és úgy vélték, tavasz előtt az angol flotta nem lesz képes ismét harcba szállni. Február elején ebben a hitben küldték ki ismét a tengerre a flottát, hogy az kikísérjen egy nagy konvojt az Atlanti-óceánra, majd fedezze egy másik, 200 hajóból álló konvoj visszatérését Hollandiába. Nem számítottak arra, hogy ismét szembekerülnek az angolokkal, s nem tudtak róla, hogy kifutásukról értesülve Blake február nyolcadikán az időközben rendbe szedett flottájával elhagyta a Temze torkolatát, és a hollandok keresésére indult, hogy bosszút álljon a dungenessi vereségért.

(Folyt. köv.)