A francia forradalom előtti Európa történelme mára kezd kihullani a köztudatból, mintha az nem is játszott volna szerepet a mai világ kialakulásában. A korábbi események, és az azokat alakító emberek kezdenek feledésbe merülni, a hatás pedig, amit a jelenkorra gyakoroltak, rendszerint méltatlanul alá van becsülve. A tengeri hadviseléssel foglakozó könyvek is sokszor szinte olyan benyomást keltenek, mintha a francia forradalommal és Nelsonnal kezdődött volna minden. A modern tengeri hadviselés azonban valójában a XVII. századi angol–holland tengeri háborúkkal kezdődött, a következő 300 évben a haditengerészetek stratégái gyakorlatilag semmi olyat nem találtak ki, amit ezeknek a háborúknak a tengeri ütközeteiben a két fél már ne alkalmazott volna egymás ellen. A modern tengeri hadviselés kezdetét alapvetően két ember neve jelöli ki, tulajdonképpen ők határozták meg a következő évszázadok haditengerészeteinek szervezeti felépítését és taktikai eljárásait. Talán nem felesleges kitérő – és egyébként is a témába vág -, ha e sorozat keretén belül kicsit bővebben foglalkozok ezzel a két méltatlanul alulértékelt, és elfeledett tengerésszel, kezdve a holland Maarten Tromp-al.

Maarten Harpertszoon 1598 május 03-án (a julián naptár szerint április 23-án) született a hollandiai Briel városában, Harpert Maertenz és Jannetgen Barentsdochter Quack legidősebb fiaként. (Tromp maga legtöbbször a Maarten nevet használta, de a család többi tagja ezt általában Maertenként írta.) Tengerésztiszt apja szerény jövedelmét anyja mosónőként dolgozva egészítette ki. Gyerekkoráról nincsenek feljegyzések, feltehetően a korban szokásos nevelést kapta, vagyis megtanult írni, olvasni és számolni, valamint – szigorú kálvinista családba születve - alapos vallási ismeretekre is szert tehetett.

A család 1606-ban Rotterdamba költözött, ahol apját még ebben az évben kinevezték a rotterdami admiralitás (Admiraliteit van de Maze) kapitányává. Ugyanebben az időben tűnik fel először az iratokban a családnév mögött az előkelően hangzó Van der Tromp – a későbbiekben egyszerűen csak Tromp - név is. Eredete ismeretlen, minden bizonnyal az idősebb Tromp új hajójának, az Olifantstromp fregattnak a nevéből származik. A család számára a kapitányi kinevezés nagy lépést jelentett felfelé a társadalmi ranglétrán, és minden bizonnyal ezt akarták a névváltoztatással is kifejezni.

Maarten Tromp mindössze kilencéves volt, mikor 1607-ben először szállt tengerre apja hajóján, és még ebben az évben részt is vett első tengeri csatájában Gibraltárnál. Az április 25-én megvívott ütközetben a holland flotta teljesen megsemmisítette a gibraltári öbölben horgonyzó spanyol hajóhadat, ugyanazt a taktikát alkalmazva, mint később Nelson Aboukirnál, vagyis a flotta egy része benyomult a part és a horgonyzó hajók közé, s így egyszerre kétfelől vették tűz alá a spanyolokat. Trompék hajója magában az ütközetben nem vett részt, a főerők fedezetéhez tartozva az öböl bejáratánál cirkált, hogy megakadályozza a spanyolok menekülését. A következő években az Olifantstromp főleg a Csatornán járőrözött, biztosítva a hazai kikötők felé tartó holland kereskedelmi hajók útját, s védve őket a portyázó spanyol hajók, illetve a kalózok támadásaitól.

A Spanyolországgal való újabb békekötésre 1610-ben került sor, amit a holland flotta leépítése követett. Tromp apját is elbocsátották a szolgálatból, aki ezután a kereskedelmi hajózásnál igyekezett érvényesülni. Új beosztásában azonban az idősebb Trompot elhagyta a szerencse. Első útjukon, Guinea felé, belebotlottak a kor leghíresebb kalózának, az angol Peter Eastonnak, a Szuperkalóznak a flottájába. (A nemesi családból származó Easton fiatal korában részt vett a Spanyol Armada elleni harcban, és Drake-hez hasonló “állami kalózként” kezdte pályafutását. I. Jakab trónra lépése után azonban kegyvesztetté vált, és a továbbiakban saját szakállára folytatta a kalózkodást, szabályos hadiflottát építve fel magának. Azon kevés kalózok egyike, akik “happy end-el” fejezték be pályafutásukat. A kalózkodásból szerzett hatalmas, kétmillió fontra becsült vagyonával – miután Angliában nem kapott kegyelmet - Savoyába vonult visza, és Savoya márkijaként, nagy jólétben élte le utolsó éveit.) Trompék kis hajóját Easton hét hajója támadta meg, ám a hollandok a túlerő ellenére is felvették a harcot a kalózokkal. Miután Tromp apja egy ágyúgolyótól találva elesett, az irányítást az ekkor 12 éves Maarten vette át, aki a legenda szerint “Senki sem akarja megbosszulni apámat?” kiáltással vezette rohamra tengerészeit. A nyomasztó túlerővel szemben azonban a hollandoknak nem volt esélyük, és végül alulmaradtak. Zsákmányukkal a kalózok a marokkói Salé kikötőjébe, a kor egyik leghírhedtebb kalóztámaszpontjára vitorláztak, ahol az elfogott hajó legénységét, köztük a fiatal Trompot is, a helyi rabszolgapiacon “értékesítették”. Hogy Tromp hol és hogyan töltötte a következő két évet, nem ismeretes. (A történetnek van olyan változata is, mely szerint Easton hajóin maradt, és hajósinasként szolgált a kalózoknál.) Két évvel később Easton ismét kikötött Saléban, és – nem tudni miért - visszavásárolta, s szabadon bocsátotta Trompot, aki 1613-ban tért vissza Hollandiába.

Hogy nehéz anyagi helyzetbe került családján segítsen, s el tudja tartani anyját és három nővérét, Tromp a következő években a rotterdami hajógyárakban dolgozott. Csak miután a család anyagi helyzete valamelyest rendeződött, szállt újra tengerre 1616-ban. A következő évben szállásmesterré lépett elő, havi nyolc gulden fizetéssel. Ezekben az években a szokásos konvojkíséretekben vett részt, de 1618-ban, már kormányosként szolgálva, újra a mediterrán vizekre indult Hendrick Thijszoon hajóján, a Tuchthuis-on. A Mediterráneum most sem bizonyult szerencsés területnek Tromp számára, akit ismét elfogtak, ez alkalommal a tuniszi kalózok. Ezúttal egy évet töltött el rabszolgaként, azonban szerencséjére a tuniszi bej, Juszuf Reis, felfigyelt a fiatal, de tapasztalt holland tengerészre, és saját flottájában kínált fel neki magas beosztást. Ezt ugyan Tromp visszautasította, személyisége azonban így is annyira megnyerte Reis tetszését, hogy végül szabadon engedte. (Reis eredeti polgári neve Jack Ward. Muzulmán hitre áttért, Eastonhoz hasonlóan nagy karriert befutott angol kalóz.)

Tromp 1622-ben tért vissza Hollandiába, és július 23-án harmadszor is szolgálatba lépett a holland flottánál, ezúttal már hadnagyi rangban. Új hajóján, a Cornelis Cornelissen de Bagijn parancsnoksága alatt álló Bruynvisch-on a Csatornában cirkált, majd a következő évben a spanyol partok elleni támadásokban vettek részt. 1624-től a dunkerque-i kikötőt blokád alatt tartó flottába osztották be őket. A vitatott felségterületű Dunkerque (Dunkirk) ebben az időben Spanyol Németalföld, azaz a mai Belgium részét képezte, de Hollandia, Franciaország, és Anglia egyaránt igényt tartott a városra.

Kedvező elhelyezkedésénél fogva a kikötő ideális támaszpontja volt a La Manche-on és a doveri szoroson áthaladó kereskedőhajókat fosztogató kalózoknak, akik erős spanyol támogatással a hátuk mögött szabályos hadiflottát építettek ki, mely ezekben az évtizedekben a holland flotta legveszélyesebb és legerősebb ellenfelének számított. Dunkerque kalózai, a dunkirkerek, ebben az időben erősebb hajóhad felett rendelkeztek, mint Anglia vagy Franciaország. Elsősorban a holland hajókat fosztogatták, de jókora károkat okoztak a francia és az angol kereskedelmi hajózásnak is. (A várost a franciák hosszú ostrom után, 1646-ban bevették, de a spanyolok hat évvel később visszafoglalták. A város 1646-os elfoglalásával a kalózkodás aranykora véget ért, és bár a kikötő később, francia uralom alatt is az egyik legfontosabb kalóztámaszpont maradt, régi nagyságát már nem nyerte vissza.)

Tromp ebben az évben megnősült, s 1624 május hetedikén elvette kapitányának lányát, Brielle Dignom Cornelisdochter de Haest. Házasságából három fia született. Szintén ebben az évben, 1624-ben kapta meg első parancsnoki állását, június hatodikán nevezték ki a St. Antonius nevű kis hajó kapitányává. Bár ugyanekkor Moy Lambert altengernagy is felkérte, legyen a segédtisztje, Tromp inkább az önálló parancsnoki beosztást választotta. Következő év februárjában már a 24 ágyús Gelderland fregatt parancsnoka, mellyel a dunkerque-i blokádban vett részt, majd konvojokat kísért a Csatornán. Egy betegség miatt fél évet szolgálaton kívül töltött, s csak 1626 végén tért vissza a flottához. Ugyanebben az időben családjával Rotterdamba költözött. Első komolyabb tengeri ütközetét 1627 március 29-én vívta meg, mikor visszaverte öt kalózhajó támadását az általa kísért konvoj ellen.

A következő években a szokásos konvojkíséretekben, illetve a holland halászhajók védelmében vett részt. 1629 áprilisában a nagyhírű holland tengernagy, Piet Hein zászlóshajójának, a Vliegende Groene Draecknek a kapitánya lett. Hein maga választotta ki erre a beosztásra Trompot, akit az egyik legtehetségesebb fiatal tisztnek tartott. A két ember kölcsönösen tisztelte és nagyra becsülte egymást, s Tromp későbbiekben is legfontosabb tanítómesterének tekintette Heint. Együttműködésük azonban nagyon rövid ideig tartott. Júniusban a dunkerque-i blokádszolgálatban vettek részt, mikor összecsapásba keveredtek öt, a blokádból kitörni akaró kalózhajóval. Piet Hein elesett az ütközetben, ám Tromp visszaverte a kalózokat, és három hajójukat elfogta. A győzelemért a holland parlament aranylánccal tüntette ki Trompot.

Hein halála után a flotta vezetését Jasper Liefhebber altengernagy vette át, aki megtartotta Trompot a Vliegende Groene Draeck parancsnoki tisztségében. A következő évben hajójával Tromp a holland halászflottát kísérte, és közben két kalózhajót zsákmányolt, amiért megkapta a második aranyláncát is, 3000 gulden jutalommal együtt. Liefhebbert a Parlamenttel való összezördülése után az év végén más beosztásba helyezték át, és helyette ideiglenes jelleggel, commodore rangban, Trompot nevezték ki a dunkerque-i blokádflotta parancsnokának. Liefhebberrel való, amúgy sem felhőtlen viszonya ezt követően nagyon megromlott.

Tromp azonnal egy megelőző támadást indított a dunkerquei kikötő ellen, melynek során öt kalózhajót zsákmányolt. Győzelméért megkapta harmadik aranyláncát is, parancsnoki állását azonban ennek ellenére nem véglegesítették. Liefhebber helyére végül nem ő, hanem a helytartó, Frederik Henrik pártfogoltja, a posztjára később teljesen alkalmatlannak bizonyuló Flip van Dorp került. Hogy valamelyest kárpótolják Trompot, a helytartó javaslatára kapitányi állását véglegesítették, azaz Tromp egyike lett a holland flotta állandó szolgálatban álló hatvan kapitányának.

A következő év ismét a konvojkísérettel telt, s közben Tromp elfogott egy újabb kalózhajót. 1631 márciusában ismét egy, az általa kísért konvojt támadó kalózflottával ütközött meg, mikor nagy megdöbbenésére azt vette észre, hogy a kíséret másik hajója, a Liefhebber altengernagy vezette Prins Hendrik, továbbvitorlázik a konvojjal, és meg sem kísérli, hogy segítséget nyújtson neki. Hazatérve Tromp a Parlamentnél és a helytartónál egyaránt panaszt emelt Liefhebber ellen, ám azt a választ kapta, a tengernagynak utasítása volt arra, hogy a fontos konvoj védelmét minden másnál előbbre helyezze, és ezért nem is vonható felelősségre kötelességmulasztásért. Hogy a felbőszült Trompot kiengeszteljék, negyedszer is aranylánccal tüntették ki, annak ellenére, hogy a szóban forgó ütközet igazából nem járt más eredménnyel, mint hogy sikerült visszaverni a támadást.

Októberben Liefhebber megbetegedett, és mivel úgy tűnt, sokáig nem lesz képes ellátni feladatait, helyére ideiglenes jelleggel Trompot nevezték ki, aki megbízása időtartama alatt altengernagyi jogokat gyakorolhatott. Tromp kinevezésének híre azonban valószínűleg jótékony hatással lehetett Liefhebber szervezetére, ugyanis a tengernagy mindenkit meglepve még azelőtt felgyógyult, hogy Tromp egyáltalán elfoglalhatta volna új beosztását.

Novemberben Tromp hajója, a Vliegende Groene Draeck, Vlissingen közelében a révkalauz hibája miatt zátonyra futott, és tönkrement. Két nagy sorhajó állt ekkor a holland hajógyárakban közvetlenül a befejezés előtt, az Aemilia és a Maeght van Dordrecht. Az Admiralitás az utóbbit ígérte oda Trompnak, azonban az új hajókra felettesei is szemet vetettek. A flottában heves belső pozícióharcok dúltak a tengernagyok között, és presztízskérdésnek számított, ki vonhatja fel zászlaját az új hajók árbocaira. Hosszú és heves viták után aztán a Maeght van Dordrecht végül Liefhebber, az Aemilia pedig Van Dorp zászlóshajója lett, míg Tromp csupán a régi Prins Hendriket kapta meg. A mellőzésen, a kisstílű intrikákon, rágalmakon és áskálódásokon feldühödött, és felesége halála miatt elkeseredett Tromp végül 1634 májusában lemondott posztjáról, és kilépett a haditengerészet kötelékéből. A mélyen vallásos Tromp ezután egyházi pályára lépett, és az egyik amszterdami templom diakónusa lett. Ez év szeptember 12-én másodszor is megnősült, Alijth Jacobsdochter Arckenboudtot, egy gazdag adószedő és hajógazda lányát vette feleségül. Ebből a házasságából egy lánya született.

Az amszterdami Admiralitás hamar megérezte legjobb kapitánya elvesztésének következményeit. 1635 augusztusában a dunkerquei kalózflotta húsz hajója, admirálisuk, Jacques Colaert vezetésével kitört a blokádból, és a következő hetek során összesen 89 holland kereskedelmi hajót fogtak el. A holland városokban zavargások törtek ki a hír hallatán. A kudarc fő felelősének tartott Liefhebber házát a tömeg megrohanta, és kis híján felgyújtotta.

Szeptember 27-én éjszaka Trompot az ágyából keltette fel a holland Parlament küldöttsége, hogy sűrű bocsánatkérések közepette körbeudvarolják, és hazafiságára hivatkozva felkérjék, vállaljon ismét szerepet a haditengerészetnél. Felajánlották neki az altengernagyi rangot, az amszterdami Admiralitás flottájának parancsnokságát, zászlóshajóként legjobb hajójukat, az Aemiliát, valamint azt, hogy szolgálaton kívül töltött idejét úgy tekintik, mintha saját hibáján kívüli okok miatt maradt volna távol a flottától, és – mintegy kárpótlásként az elszenvedett méltánytalanságokért - kifizetik neki az erre az időre járó, elmaradt fizetését, összesen több mint 16 ezer guldent. Tromp udvariasan, de határozottan kitessékelte a küldötteket a házából.

Néhány nap múlva a delegáció újra visszatért. Ezúttal egy a helytartótól kapott és általa aláírt, de egyébként teljesen üres papírlapot hoztak magukkal, Tromp leendő szerződését, melynek szövegét teljes egészében ő írhatta meg, s tetszése szerint szabhatta meg, milyen feltételek mellett hajlandó újra leszerződni a flottához. Némi hezitálás után végül Tromp október harmadikán beadta a derekát, és altengernagyi rangban ismét csatlakozott a haditengerészethez. Kiváltságos helyzete, valamint a nagy tisztelet és megbecsülés amely körülvette, természetesen számos kollágája irigységét kiváltotta.

A következő évben a helytartó kezdeményezésére átfogó szervezeti reformok kezdődtek a holland flottában. A reformokat a flotta számos, vezető beosztású tisztje hevesen ellenezte, és ahol csak tudták, elszabotálták a rendelkezések végrehajtását. Liefhebber és Van Dorp odáig mentek, hogy a fizetések elmaradását kihasználva zendülést igyekeztek szítani a flottánál. 1637 júliusában ezért mindkettejüket kirúgták a haditengerészettől.

1637 október 13-án Maarten Trompot Holland és West Friesland tartományok, azaz az amszterdami Admiralitás tengernagyává (luitenant-admiraal) nevezték ki. Az előléptetés azonban nem ment simán. A három jelölt közül (Laurens Reael, Pieter Nanninck, Maarten Tromp) ugyan nem volt nehéz kiválasztani a legrátermettebbet, ám a posztért ismét heves harcok robbantak ki a tengernagyok, és az őket támogató politikusok között. Az intrikus légkört megelégelő Tromp mérgében először nem is fogadta el a kinevezést, s végül csak többszöri felkérés után, október 27-én vállalta el vonakodva a posztot. Helyettese Witte Corneliszoon de With altengernagy lett.

A köztársaság legnagyobb Admiralitásának élén Tromp nagy erők felett parancsolt, és széles hatáskörrel rendelkezett. A flotta élén ugyan a papírforma szerint a helytartó állt, de ez a beosztás a valóságban csak névleges volt, a helytartó személyesen soha nem vezette a flottát. Tromp kinevezését a közvélemény is örömmel és megelégedéssel fogadta. Úgy vélték, személyében olyan ember került a flotta élére, aki képes megoldani Hollandia gondjait a tengereken.

Valójában azonban Trompnak minden korábbinál nehezebb helyzettel kellett szembenéznie. Kinevezése évében indult el a szomszédos Angliában egy nagyszabású flottaépítési program, melynek nyilvánvaló célja az volt, hogy a britek megtörjék a hollandok kereskedelmi dominanciáját a tengereken. Ugyanebből a célból I. Károly titkos szövetségre lépett a korábbi ellenséggel, a spanyolokkal, akiknek a tevékenysége szintén megélénkült a térségben. Egyre nagyobb fenyegetést jelentettek a Dunkerque kikötőjében állomásozó kalózbandák, akik szabályos haditengerészet, több mint száz hajó felett rendelkeztek. Mindezek mellett az új parancsnoknak meg kellett küzdenie a kicsinyes intrikákkal, áskálódásokal, az országban és a flottában egyaránt eluralkodó széthúzással és pártoskodással. Kinevezése sok ellenséget szerzett neki, akik minden alkalmat igyekeztek kihasználni Tromp lejáratására. Még hajdani gyerekkori barátja, Witte Corneliszoon de With is irigyen és féltékenyen figyelte a sikereit. (Witte de With kiváló tengerész és jó katona volt, de kegyetlensége, valamint durva és erőszakos természete miatt rendkívül népszerűtlen volt a flottánál.)

A legfontosabb pillanatnyi feladat a konvojok biztosítása és a kalózok fékentartása volt, s ennek megfelelően a következő év főleg a dunkirkerekkel való összecsapásokkal telt. A szórványos csetepaték között kiemelkedő jelentőséggel bírt az 1638 augusztus 11-ei összecsapás, mely ugyan a hollandok számára nem járt különösebb eredménnyel, azonban a tengeri hadviselés szempontjából mégis fontos dátumnak számít. Ezen a napon ugyanis, hogy hajói tűzerejét jobban kihasználhassa, és flottáját jobban kézben tarthassa, Tromp egymás mögé, sorba állította fel hajóit, és ezzel valószínűleg először jelent meg az európai vizeken a csatasor. Az ütközet nem járt kézzelfogható eredménnyel, és az emiatti csalódottságot kihasználva Witte de With, aki magának szerette volna megszerezni Tromp pozícióját, alkalmatlansággal, gyávasággal, és hatáskörének túllépésével vádolta meg felettesét. A vérig sértett Tromp csak a helytartó kérlelésére állt el attól, hogy ismét kilépjen a flottából.

Flottaparancsnokként Tromp 1639 február 18-án aratta első komoly győzelmét. Ezen a napon Dunkerque kikötőjéből 23 kalózhajó akart kitörni a blokádból a nyílt vizek felé. Tromp a dunkirkerek útját állta, és súlyos vereséget mért rájuk, noha neki csak 12 hajója volt. A kalózok zászlóshajóját elsüllyesztette, két másikat pedig elfogott az ütközetben. A győzelemért a holland Parlamenttől megkapta ötödik aranyláncát, valamint 2000 gulden jutalmat. Holland tartománytól még ezen felül is kapott külön ezer guldent. A francia XIII. Lajos a Saint Michael Rend lovagjává nevezte ki, Richelieu bíboros pedig aranyláncot küldött neki medállal. (És a medálon a bíboros saját arcképével...)

Kihasználva a dunkirkerek meggyengülését, a holland flotta szoros blokád alá vonta Dunkerquet, és a teljes flamand partvidéket. Ugyanekkor a franciák, akik éppúgy megszenvedték a dunkirkerek tevékenységét, mint a hollandok, és már régóta szemet vetettek a fontos kikötővárosra, elzárták a szárazföldi útvonalakat, és nem engedték be a Spanyolország felől érkező árut Flandriába. A spanyolok semmiképp nem akarták elveszíteni az északon megmaradt utolsó nagy kikötőjüket, s mivel a szárazföld felől, a franciákon keresztül, reménytelen volt a szállítások felújítása, a blokádot a tenger felől akarták feltörni. E célból hatalmas flottát gyűjtöttek össze La Coruna kikötőjében. 1639 nyarán 77 spanyol és portugál hajó sorakozott fel itt, fedélzetükön a Dunkerque-nek szánt utánpótlással, és 13 ezer katonával. A flotta egyébként ugyanolyan vegyes felvágott volt, mint az ötven évvel korábbi Armada, hajóállományában megtalálhatók voltak a kor legkiválóbb hadihajói éppúgy, mint az elaggott kereskedelmi hajókból átalakított, jóformán teljesen hasznavehetetlen ócska teknők.

Az Antonio D’Oquendo parancsnoksága alatt álló hatalmas flotta, az ötödik Spanyol Armada, szeptember 16-án futott ki a kikötőből. (D’Oquendo apja, Miguel de Oquendo, az 1588-as Spanyol Armada helyettes parancsnoka volt, aki a visszafelé vezető úton, a hajókon kitört járványok miatt vesztette életét.) A hollandok jó előre tudomást szereztek a spanyolok készülődéséről, ám a helytartó és az amszterdami Admiralitás közti szokásos összetűzések miatt a flotta megerősítése nem haladt előre. Így aztán mikor szeptember 25-én a spanyol hajók feltűntek a La Manche bejáratánál, a cornwalli partok előtt, Tromp mindössze 13 hajót tudott felsorakoztatni velük szemben, élükön zászlóshajójával, az 57 ágyús Aemiliával.

Tromp nem vállalta a harcot a túlerővel szemben, és egyelőre csak az ellenség megfigyelésére szorítkozott, miközben egyik hajóját hazaküldte, hogy tájékoztassa a spanyolok feltűnéséről az Admiralitást, és segítséget kérjen. Gondjai másnap tovább szaporodtak, amikor egyik hajója, a Groot Christoffel, feltehetően a legénység hibája miatt felrobbant és elsüllyedt. 27-én megérkezett a várt erősítés is, ám a Witte de With vezette hajóraj csupán négy egységből állt. Tromp azonban nem halogathatta tovább az összecsapást. Ha nem akarta, hogy a spanyolok eljussanak Dunkerque-be, útjukba kellett állnia. Az ellenség ugyan csaknem ötszörös túlerőben volt, ám a holland tengernagy bízott saját hajói fölényében, emberei magasabb képzettségében és jobb harci moráljában.

A 28-ai ütközetben Tromp ismét csatasorba rendezte hajóit, és elsősorban a spanyol flotta zászlóshajóit igyekezett harcképtelenné tenni. A nagy túlerőben levő ellenféllel szemben igyekezett kerülni a közelharcot, és az 1588-as Armadával szemben alkalmazott taktikához hasonlóan inkább a viszonylag nagy távolságról vívott tűzharcot részesítette előnyben, amihez a csatasor kiválóan megfelelt.

Tromp kollégái azonban korántsem voltak elragadtatva az új rendszertől. A holland flottában - és egyébként az összes többiben is - még ekkoriban is uralkodó régi kalózhagyományokon nevelkedett tisztek a közelharcot, és az ellenség lerohanását tartották az egyetlen elfogadható harcmódnak, s nem volt erősségük a fegyelem, és a parancsoknak való engedelmesség sem. De With már az egy évvel korábbi, a dunkirkerek ellen vívott ütközet után is hevesen támadta Trompot a közelharc kerülése miatt, és a csatasor taktikáját a gyávaság jelének tartotta. Véleményében osztozott legtöbb kollégája is, akik inkább a hagyományos, félhold alakú harcrendet részesítették előnyben. De With ezúttal sem hazudtolta meg magát, ugyanis az első adandó alkalommal kivált a csatasorból, és hajóival a régi stílusban, ész nélkül, frontálisan nekirontott a spanyol hajóknak.

Noha a nap folyamán a spanyoloknak, számbeli fölényüket kihasználva, sikerült bekeríteniük a holland hajókat, előnyüket nem tudták kihasználni. Ennek legfőbb oka egyszerűen csak az volt, hogy D’Oquendo, akinek egyáltalán semmilyen taktikai elképzelései nem voltak, semmilyen módon nem avatkozott bele az ütközetbe. Azon kívül, hogy a csata elején leadta a támadást elrendelő jelzést, semmiféle taktikai utasítást nem adott kapitányainak, és még csak kísérletet sem tett arra, hogy irányítsa az ütközetet. Az éjszakába nyúló harcban a hollandoknak, az ellenség elsöprő fölénye ellenére, mindvégig sikerült saját kezükben tartaniuk a kezdeményezést és a csata irányítását, s Tromp elképzeléseinek megfelelően főleg a legerősebb spanyol hajókban okoztak nagy károkat.

Holland részről - érthető módon - leginkább De With hajói szenvedtek komolyabb sérüléseket, az admirális maga is megsebesült. Ennél azonban jóval nagyobb volt a túlzsúfolt spanyol hajók által elszenvedett veszteség. A súlyos veszteségek, valamint az, hogy a spanyol hajók nem bírtak el a sokkal kisebb holland flottával, alaposan lehűtötte a spanyolok harci kedvét, ami amúgy kezdetben sem csapott túl magasra.

A következő napon megérkezett a hollandokhoz a zeelandi Admiralitás 12 egységből álló hajóraja is, Joost Banckert ellentengernagy vezetésével. Tromp ismét felújította az ütközetet, és szórványos összecsapások közben a spanyolokat igyekezett az angol partok felé szorítani, el a flamand kikötőktől. A spanyolokat igazából nem is nagyon kellett a brit szigetek felé terelni, D’Oquendo magától is errefelé vette az irányt. A spanyol admirális feladata, amire szigorú írásbeli parancsot is kapott, ugyanis az volt, hogy elsődleges céljának a Dunkerque-nek szánt utánpótlás és erősítés célba juttatását tekintse, és hacsak lehet, kerülje a harcot. D’Oquendo most úgy gondolta, meghúzza magát az angol felségvizeken, s megvárja, amíg a tél eleji viharok szétszórják, és kikötőikbe kergetik vissza a holland flottát. Hajóival ezért a Dover és Deal között fekvő, Downs nevű horgonyzóhely felé tartott, abban bízva, hogy a spanyolokkal éppen baráti viszonyban levő britek tárt karokkal fogadják majd őket, s itt feltölthetik a hajók készleteit is.

Valójában ha a spanyolok kicsit kitartóbbak, és ragaszkodnak eredeti útirányukhoz, akkor könnyen célba juttathatták volna rakományukat. Tromp és De With hajói ugyanis kifogytak a lőszerből, és 28-án este kénytelenek voltak utánpótlásért visszatérni a hazai kikötőkbe. Dunkerque előtt csak Banckert 12 hajója tartotta fenn a blokádot, melyet a spanyol Armada ekkor könnyen áttörhetett volna.

D’Oquendo azonban a könnyebbnek tűnő megoldást választotta, és 29-én horgonyt vetett Downsnál, kínos helyzetbe hozva ezzel az angolokat. I. Károly ugyan titokban szövetségre lépett a spanyolokkal, nyíltan azonban nem akarta támogatni őket, a saját közvéleménye ugyanis határozottan a hollandok pártján állt. Jobb megoldás híján nyíltan nem segítette ugyan a partjainál horgonyzó Armadát, azonban eltűrte jelenlétüket. A spanyolok kiegészíthették készleteiket az angol kikötőkben – komoly vagyonhoz juttatva ezzel a brit kereskedőket, akik csillagászati összegeket számítottak fel áruikért -, és hajókat béreltek az angoloktól, hogy ezeken juttassák el a flamand kikötőkbe az utánpótlást.

A hollandok néhány nappal később találtak rá újra a Downsnál horgonyzó spanyol flottára, és azonnal blokád alá vették azt. Tromp közben újra és újra sürgette az Admiralitásokat további erősítésekért. Az ellenség fenyegető árnyékában a hollandok ideiglenesen félretették a belpolitikai csatározásokat. Az öt holland admiralitás hajógyáraiban éjjel-nappal lázas munka folyt, minden elérhető kereskedelmi hajót megerősítettek, és ágyúkkal szereltek fel. Legénységben sem volt hiány, tódultak az önkéntesek a hajókra. Október végére Trompnak már 105 hajója és 12 gyújtóhajója cirkált Downs előtt, igaz, ezek többsége kisebb volt a spanyol hajóknál. Tromp azonban ennek ellenére biztos volt a sikerben. Nem sokkal az ütközet előtt azt mondta egy hajójára látogató brit követnek, hogy az angol uralkodó nemsokára megkapja a spanyolok összes ágyúját, alattvalói a spanyolok összes hajóját, az ördög pedig a spanyolok összes emberét.

Közben a spanyolok az angoloktól bérelt hajókat, angol zászló alatt és többnyire angol legénységgel, útnak indították a flamand partok felé, csapatokkal és a kikötőknek szánt utánpótlással megrakva, abban bízva, a hollandok nem merik megtámadni a semleges zászló alatt haladó teherhajókat. Tromp azonban nem csinált magának problémát a brit lobogóból. A spanyolok hajóit egymás után feltartóztatta és elfoglalta, a szállítmányukat elkobozta, a spanyol katonákat pedig hadifogolyként holland kikötőkbe szállíttatta. Az alaposan kiürített hajókat és az angol legénységet aztán visszazavarták az angol kikötőkbe, miközben persze sűrün küldözgették a bocsánatkérő leveleket az angol udvarba. Az éjszaka leple alatt azonban így is sok hajónak sikerült elérnie a flamand kikötőket. A végelszámolás szerint az Armada rakományának negyede-harmada valamilyen úton-módon azért végül célba ért.

A spanyolok jelenléte egyre kínosabbá vált az angoloknak, különösen hogy időközben csatlakozott hozzájuk a dunkirkerek egy hajóraja is, akik korábban tevékenyen részt vettek az angol hajók fosztogatásában is. Eredetileg szó sem volt arról, hogy a spanyol flotta majd igénybe veszi az angol kikötőket, s D'Oquendo nem is kért semmilyen engedélyt rá, hogy brit felségvizeken horgonyozhasson. Az angol királyi udvarban egyre ingerültebbek voltak amiatt, hogy a spanyolok hetek óta nem hajlandóak elhagyni az angol vizeket, s egymás után küldözgették a távozásra felszólító leveleket a spanyol admirálisnak.

Tromp is igyekezett kimozdítani valahogy a spanyolokat búvóhelyükről. Október közepén beüzent D’Oquendónak, és felszólította, hagyja el a semleges vizeket, és álljon ki csatára a hollandok ellen. A spanyol tengernagy válaszlevelében flottája ellátási zavaraira hivatkozott, s hogy nincs elegendő pótalkatrésze sérült hajóinak kijavítására. Tromp erre beküldött a spanyoloknak egy rakomány faanyagot a hajók javítására, és udvariasan közölte D’Oquendóval, ha netán lőszerben is hiányt szenvednének, szívesen ad nekik ötszáz hordó lőport is.

A megaláztatás teljes volt, de ennek ellenére D’Oquendo továbbra sem mozdult. Tovább már Tromp sem akarta húzni az időt, mivel tartott a közelgő téli viharoktól. Kihasználva a kedvező keleti széljárást, október 31-én elszánta magát a támadásra. (Akkoriban még sok helyen a julián naptárat használták, és eszerint a csata napja október 21-ére esett. Miután ez megegyezik a későbbi trafalgári csata napjával, a legtöbb könyvben, az érdekesség kedvéért, ezt a dátumot adják meg.) Mivel bizonytalan volt, a közelben tartózkodó angol hajóraj hogyan fog reagálni – a támadás végül is az angol vizek semlegességének megsértése volt –, egy köteléket, De With parancsnoksága alatt, a Sir John Pennington vezette brit hajóraj megfigyelésére küldött, azzal a feladattal, állják útját az angoloknak, ha azok be akarnának avatkozni az eseményekbe. Két másik hajórajt Cornelis Jol és Jan Hendriksz de Nijs commodore parancsnoksága alatt a szóba jöhető menekülési útvonalak elzárására küldött ki, hogy megakadályozzák a spanyolok menekülését. Maga Tromp a megmaradt három kötelékkel október 31-én hajnalban támadásra indult az Armada ellen.

Az erős keleti szél egyenesen nekihajtotta a holland hajókat a spanyoloknak, akik viszont a számukra kedvezőtlen szélben, mely a part felé sodorta őket, nem tudták rendezni soraikat. D’Oquendo ezúttal is tökéletes katonai impotenciáról tett tanúbizonyságot. Most sem adott semmilyen utasítást a hajóinak, s kísérletet sem tett a flotta rendezésére, vagy valamilyen csatarend kialakítására. Az egységes irányítást nélkülöző spanyol hajók mindegyike a saját szakállára harcolt, ahogy éppen tudott. A csatában részt nem vevő spanyol hajók meg sem próbáltak társaik segítségére sietni, hanem tétlenül figyelték a harcot, és várták, hogy rájuk kerüljön a sor. A spanyolok általában bátran harcoltak, ám néhány hajó legénysége a közeledő holland hajóhad láttán pánikba esett, és hajóikat szándékosan partra futtatva kimenekültek a szárazföldre. A nem mindennapi látványosságot figyelő népes nézősereg nagy örömére, mely azonnal kirabolta a partra futtatott spanyol hajókat és legénységüket.

Mire beesteledett, a spanyol Armada gyakorlatilag teljesen megsemmisült. A 77 hajóból a hollandok legalább 45-öt – pontos számukat nem lehet megállapítani – felgyújtottak, elsüllyesztettek, elfogtak, illetve saját legénységük futtatta zátonyra őket. Az elmenekült hajók többségét a hollandok a következő hetekben szintén levadászták, s az eredetileg útnak indult hajók közül végül csak tizenháromnak sikerült visszavergődnie hazai kikötőkbe. A portugál hajórajt a Johan Evertsen altengernagy vezetése alatt álló zeelandi flotta semmisítette meg, szinte az utolsó szál hajóig. Elesett a portugál parancsnok, Lope de Hoces tengernagy is. (Valószínűleg a downsi katasztrófának is része volt benne, hogy a következő évben a portugálok fellázadtak a spanyol uralom ellen, és 60 éves megszállás után ismét kikiáltották saját függetlenségüket.)

Maga D'Oquendo bátran harcolt zászlóshajóján, a Santiagón, melyet Tromp zászlóshajója, az Aemilia vett tűz alá. A spanyol admirálisnak a leszálló ködöt kihasználva végül sikerült elmenekülnie, és hét másik hajóval együtt elérte Dunkerque kikötőjét. A korabeli szemtanúk szerint a kikötőbe befutó Santiago úgy nézett ki, mint egy szita, s a hajón később 1700 lyukat számoltak össze. A csatában maga D'Oquendo is súlyos sebeket kapott, melyekből nem sikerült felépülnie, és nem sokkal Spanyolországba való visszaérkezése után, 1640 nyarán, meghalt. A spanyolok emberveszteségére vonatkozóan pontos adatok nem ismertek, de a legmértéktartóbb becslések szerint is csak halottakban legalább 6-7 ezer embert veszíthettek. A hollandok vesztesége összesen mintegy ezer halott és sebesült, valamint tíz hajó volt. A győzelem visszavonhatatlanul véget vetett Spanyolország tengeri hatalmának.

Tromp alighanem a vitorlás korszak legátütőbb győzelmét aratta Downsnál. A legenda szerint az ütközet után seprűt tűzött ki hajója árboccsúcsára, jelezve ezzel, kisöpörte az ellenséget a tengerekről. (A legtöbb történész egyébként utólag kitalált legendának tartja a történetet, mivel akkoriban a hajó árbocára kitűzött seprű azt jelentette, a hajó eladó.) A győzelmi mámor ellenére a hollandok annyira aggódtak a semleges angol vizek megsértéséből fakadó esetleges diplomáciai kellemetlenségek miatt, hogy a helytartó, Frederick Hendrik, személyesen utazott Londonba, hogy elnézést kérjen I. Károlytól és kimagyarázza Tromp akcióját. Nem kis meglepetésükre a holland delegáció a vártnál sokkal kedvezőbb, baráti fogadtatásra talált. Károly ugyan dühös volt a holland flotta akciója miatt, azonban a spanyolok csúfos veresége rávilágított, a tengeren szövetségesként Spanyolország nem sokat ér. Hollandia tekintélye viszont a győzelem után hatalmasra nőtt, és Károly inkább bennük keresett támaszt tervei megvalósításához. A két ország közti szövetséget két évvel később a holland helytartó fiának, Vilmosnak, és Károly legidősebb lányának, Mary Henriettának az esküvőjével pecsételték meg.

A downsi diadal után Tromp fürdött az elismerésben, s hullottak rá a hazai és külföldi kitüntetések, rangok, címek, és jutalmak. Népszerűsége az egeket verdeste. XIII. Lajos francia nemesi címet adományozott neki, a holland Parlament pedig 10 ezer gulden jutalmat szavazott meg Trompnak. (Újabb dührohamot szerezve ezzel De Withnek, aki csak ezer guldent kapott.) Társadalmi ranglétrán való emelkedését jól szemléltette harmadik házassága is. Ugyanis miután második feleségét 1639 tavaszán elvesztette, Tromp 1640 február elsején harmadszor is megnősült. Választottja ezúttal az egyik legősibb holland nemesi család sarja, az ekkor mindössze 16 éves Cornelia Teding van Berckhout volt. Az óriási felhajtással megtartott esküvő összköltsége csaknem 16 ezer guldenre rúgott, ami akkor óriási összegnek számított. Tromp azonban egymaga állta az összes költséget. Tehette, ekkor már Hollandia legtehetősebb emberei közé számított, s vagyona a becslések szerint a százezer guldent közelítette. Harmadik házasságából később hat gyermeke született.

A győzelmi mámor elmúltával azonban újra következtek a szürke hétköznapok, és a kiábrándulás. A downsi győzelem nemcsak rajongókat szerzett Trompnak, hanem szép számmal újabb ellenségeket és irigyeket is. Witte de With ellenszenve és féltékenysége Tromppal szemben Downs után már-már patológiás méretűvé fokozódott. Névtelen röpiratokat terjesztett – természetesen mindenki jól tudta, ki a szerzőjük – melyekben Trompot egyebek mellett ismét gyávasággal, és alkalmatlansággal vádolta meg, a downsi csatában elért győzelem dicsőségét pedig nemes egyszerűséggel önmagának tulajdonította.

A győzelem sem oldott meg mindent. A spanyolok által kibérelt angol kereskedelmi hajókon, és a csata után elmenekült spanyol hadihajókon végül a Flandriába indított szállítmány egy része mégiscsak célba ért, így az utánpótláshoz jutott dunkirkerek továbbra is veszélyes ellenfelek maradtak, s a kikötő blokádját továbbra is fenn kellett tartani. Ugyanakkor viszont a győzelem után a holland hadihajók többségét Tromp tiltakozása ellenére leszerelték és eladták, illetve visszaalakították kereskedelmi hajóvá, s a csata után nem sokkal a holland admirális ugyanabban a helyzetben találta magát, mint a csata előtt. Alig tucatnyi hajóval kellett megoldania a holland kereskedelmi konvojok és halászflották védelmét, illetve a flamand partok blokádját.

Emellett néhány protokolláris feladatot is el kellett látnia. 1641 áprilisában Tromp hajója vitte Angliába a fiatal Orániai Vilmost, majd az angol király lányával kötött esküvője után, júniusban, Tromp is szállította vissza a fiatal párt Hollandiába. Az Angliában közben kirobbant polgárháború is adott munkát a holland hajóknak. Az angol királyné 1642-ben Európába utazott, hogy a szorult helyzetben levő királypártiak számára támogatást szerezzen ottani rokonaitól. Mivel az angol hadiflotta lojalitása a királyi ház iránt erősen megkérdőjelezhető volt, a királyné Tromp hajóján utazott át a kontinensre. A Doverba érkező Trompot egyébként I. Károly angol király lovaggá ütötte, így a neve előtt elvileg viselhette volna a „Sir” előtagot is. A következő év elején úgyszintén Tromp hajói szállították vissza a királynét Angliába, az összegyűjtött pénzzel, fegyverekkel, és zsoldosokkal együtt.

Időközben a dunkerquei kalózok is kiheverték a korábbi csatavesztések okozta veszteségeket. A kalózflotta hajóinak száma ismét száz fölé emelkedett, és tevékenységük egyre nagyobb károkat okozott a térség kereskedelmi hajózásának. 1643-ban a hollandok végre elhatározták, egyszer s mindenkorra véget vetnek a dunkirkerek garázdálkodásának, és felszámolják a dunkerquei támaszpontot. A következő évben sikerült a tervhez megnyerni a franciák támogatását is. Az elképzelések szerint a francia hadsereg a szárazföld, a holland flotta pedig a tenger felől fogta volna ostromzár alá a várost. A kivitelezés azonban késlekedett, a franciák ugyanis egyre újabb és újabb igényekkel léptek fel, és állandóan módosítgatták a szövetség feltételeit. Újabb késedelmet jelentett, hogy ragaszkodtak ahhoz, a holland flottát Maarten Tromp vezesse. Tromp viszont közben súlyosan megbetegedett, és csaknem egy évig szolgálaton kívül, betegállományban volt. A blokádflotta vezetését ezalatt Joost Banckert ellentengernagy vette át.

Hosszú huzavona után végül 1646-ban indult meg a támadás Dunkerque ellen. A francia hadsereg a szárazföld felől ostromolta a várost, a Tromp vezette holland flotta pedig a tenger felől vette szoros blokád alá a kikötőt, megakadályozva a dunkirkerek kitörési kísérleteit. A körülzárt Dunkerque végül hosszú ostrom után, októberben megadta magát. A francia főparancsnok, Condé hercege, a gazdag zsákmányból 24 ezer gulden értékű ékszert adott ajándékba Trompnak, amit a holland sajtóban természetesen De With újabb rágalomhadjárata követett.

Dunkerque eleste után a holland Parlament úgy vélte, elérkezett a béke korszaka. Valóban, nem volt a láthatáron olyan ellenség, amely veszélyeztetni látszott volna Hollandia tengeri dominanciáját. Spanyolország tengeri nagyhatalomként megszűnt létezni, a dunkirkereket felszámolták, a francia flotta gyenge volt, az angolok pedig el voltak foglalva a polgárháborújukkal. A holland Parlament, Tromp és a flotta legtöbb tisztjének dühös tiltakozása ellenére, valamennyi nagy hadihajót leszereltette, s csupán 37 fregattot hagytak meg szolgálatban, hogy védelmet adjanak a konvojok számára az egyedüli fenyegetésnek látszó kalózok ellen. Tromp új zászlóshajója a mindössze 32 ágyúval felszerelt Prinsesse Royaal Maria fregatt lett.

Tromp minden alkalmat megragadott, hogy a Parlament és a helytartó előtt egyaránt kifejtse véleményét, mely szerint Hollandiának, hogy bebiztosítsa vezető helyét a tengereken, 60 nagy sorhajóra lenne szüksége, melyekből 24-nek állandó szolgálatban kell állnia. Tromp elképzelése szerint a holland hajógyárakban évente legalább öt hajó építését kellett volna megkezdeni, hogy az általa elképzelt flottaépítő program időben eredményre vezessen. A Parlament hosszas viták és veszekedések után végül évi két hajó építését hagyta jóvá. Azonban ezekből sem készült el egy sem. 1648-ban ugyanis véget ért az egész Európát feldúló harmincéves háború, s a harcokat lezáró békeszerződésben Spanyolország immár hivatalosan is elismerte Hollandia függetlenségét. A készülő hajók építését ezután leállították, befagyasztották a flottafejlesztéseket, a még meglevő hadihajók nagy részét pedig leszerelték és eladták. Tromp tiltakozásképpen lemondott, és pályafutása során immár negyedszer, kilépett a holland haditengerészet kötelékéből.

A holland belpolitikai helyzetet tovább bonyolította a helytartó, Frederick Hendrik 1647-ben bekövetkező halála. Utódjának, II. Vilmosnak, már csak erőszakos eszközökkel sikerült letörnie a hatalomra törekvő ellenzéket, és biztosítania az Orániai ház uralkodó pozícióit. Vilmos lecsukatta az ellenzéki vezetőket, és hadsereggel akarta elfoglalni a központjuknak számító, s az Orániai ház fennhatóságát el nem ismerő Amszterdamot. Ekkor történt, hogy Holland tartomány az angoloktól kért segítséget a helytartó ellen, s még csatlakozását is felajánlotta a Commonwealth-ez. Amszterdam elfoglalásának tervét azonban Vilmos már nem tudta megvalósítani, mivel röviddel később, 1650 novemberében, csupán 24 éves korában, ő is meghalt, s utódként mindössze egy halála után nyolc nappal született csecsemőt hagyott hátra. (A későbbi III. Vilmos, angol király.) A polgári arisztokráciát tömörítő ellenzék természetesen igyekezett a maga javára fordítani a helyzetet. Nem választottak új helytartót, ehelyett a hatalmat a kereskedőarisztokrácia vezetői, a régensek ragadták a kezükbe, akik nem sokkal később sikerrel erőszakoltak keresztül a Parlamenten egy olyan törvényt, mely az Orániai ház tagjait végleg kizárta a helytartói poszt betöltéséből. A régensek közül kiemelkedő szerephez jutott Dordrecht két parlamenti képviselője, Johan és Cornelis de Witt, akik a későbbiekben Hollandia teljhatalmú vezetőivé váltak.

Az Orániai párt és a régensek között késhegyig menő belpolitikai harc kezdődött, amelyben a felek a politikai gyilkosságoktól sem riadtak vissza. (A két párt közti ellentéteknek a politikai okokon felül vallási színezete is volt, ugyanis a kálvinizmus két ága is szemben állt itt egymással.) Az egész országot megosztó és feldúló belviszályban a flotta nagyobbik része az Orániai párt oldalára állt, ami egyebek mellett azzal a következménnyel járt, hogy a régensek visszafogták a flottának szánt pénzeket, így az amúgy is lassú flottafejlesztés szinte teljesen leállt.

Tromp, aki hosszas rábeszélés után nem sokkal II. Vilmos halála előtt ismét visszatért a hajóhad kötelékébe, maga is az Orániai párt oldalára állt – annak ellenére, hogy a flotta rovására Vilmos is inkább a szárazföldi hadsereget igyekezett fejleszteni –, aminek köszönhetően az ország új urai bizalmatlanul és gyanakodva figyelték tevékenységét. 1651-ben utánpótlást szállított a királypárti angol flotta számára, mely Rupert herceg vezetése alatt még ekkor is harcolt a köztársaságiak ellen, majd egy hajórajjal a számára oly balvégzetű Földközi-tengerre indult. A Mediterráneum azonban most is balszerencsés helynek bizonyult Tromp számára. A holland hajókon járvány tört ki, melyben a tengernagy is súlyosan megbetegedett, s betegsége miatt egészen 1652 tavaszáig ismét szolgálaton kívül volt.

(Folyt. köv.)