1942 július 29-én, a Szuezi-csatorna déli kijáratánál fekvő Port Tewfik kikötőjében az utasok megkezdték a beszállást a móló mellé álló Laconia gőzösre, mely Afrika megkerülésével Angliába indult vissza. Az utasok többsége nem saját elhatározásából szállt hajóra, a Dél-Afrikába, illetve Angliába tartó civilek és katonák mellett 1793 olasz hadifoglyot is bezsuppoltak a Laconiára. Rajtuk kívül 283 angol és 103 lengyel katona utazott a hajón, valamint 80 nő és gyerek, többnyire a katonák rokonai közül, és további 463 civil, utasok, és a hajó legénysége.
A lengyel katonák az 1939-ben orosz hadifogságba került alakulatokból kerültek ki. Ők elég szerencsések voltak ahhoz, hogy megússzák a tarkónlövést, s mikor 1941 után az oroszok és az angolszászok közös platformra kerültek, szabadon engedték őket, s a Szovjetuniót Iránon keresztül elhagyva csatlakoztak az Egyiptomban és Líbiában harcoló angol csapatokhoz. A hajóra került lengyelek a Nyolcadik Hadosztályból érkeztek, s az olasz foglyok őrzése volt a feladatuk. Velük együtt tehát összesen 2.770 utas szállt fel a Laconiára.
A 183 méter hosszú, 19.695 BRT űrtartalmú, 16 csomós sebességre képes hajó még a húszas évek elején épült, s a békeidőben rendszerint Southampton és New York között közlekedett. 2.200 utas befogadására volt képes, valamint rajtuk kívül általában rakományt is szállított, több mint 1500 köbméter űrtartalmú, hűthető raktereiben. A háború kitörésekor a hajót segédcirkálóvá alakították át, s nyolc darab 152 mm-es, és két 76 mm-es ágyúval szerelték fel. 1941 nyaráig a Laconia konvojokat kísért az Atlanti-óceánon, majd egy újabb átalakítást követően csapatszállításra használták, Anglia és a Távol-Kelet között. Miután a Földközi-tenger nem volt biztonságosan hajózható, a Laconia Afrika megkerülésével juttatta el rakományát rendeltetési helyére, majd onnan sebesülteket, és szabadságos, vagy áthelyezett katonákat szállított vissza Angliába. A hajón 32 mentőcsónak, és 40 mentőtutaj volt elhelyezve, melyekben most nem volt elég férőhely minden utas számára.
A hajó viszonylagos kényelmet nyújtó volt utastereit a saját katonáknak, és a civileknek tartották fenn, az olasz hadifoglyokat a rakodóterekbe zsúfolták be. A rakomány szállítására a Laconián négy helyiség volt fenntartva, kettő-kettő egymás felett, az alsó szint már a vízvonal alatt. Mindegyik raktér 15×15 méter alapterületű volt, ezekbe zsúfolták most be az olasz foglyokat, minden helyiségbe 450-et. Egy fogolyra tehát kevesebb mint fél négyzetméter jutott! A napi élelmiszer fejadagjuk két szelet lekváros kenyér, és egy bögre tea volt. A rakterekben ráadásul rossz volt a szellőzés is, hiszen nem élőáru szállítására tervezték. Az alsó szinteken, ahol még ablakot sem lehetett nyitni, az egyenlítői éghajlat alatt rekkenő hőség – és persze rettenetes bűz – uralkodott, levegőt is alig lehetett kapni. Csak miután a hajó elhagyta Fokvárost, és az atlanti vizekre ért, engedélyeztek a raboknak napi egy óra sétát a fedélzeten, természetesen szigorú őrizet mellett.
A szűk, levegőtlen rakterekben szardíniaként összezsúfolt olasz katonák között rövidesen felbomlott a fegyelem minden maradványa. Rendszeresek voltak a verekedések, a foglyok főleg a szellőzők alatti helyekért estek egymásnak. A zsúfoltság, és a pocsék ellátás miatti éhezés mellett helyzetüket tovább nehezítette a lengyel őrszemélyzet brutalitása is.
Egy rövid fokvárosi megállót követően, ahol a civil utasok közül néhányan kiszálltak, a Laconia tovább indult a nyugat-afrikai Freetown felé. A hajó a szokásos biztonsági intézkedések mellett haladt, nappal cikk-cakkban, éjjel elsötétítve. A Laconia kíséret nélkül haladt, a haditengerészet csak az odafelé vezető útra biztosított számára fedezetet. Az út nyugalomban telt, nem mutatott semmi jel arra, hogy ezeken a hadszínterektől távol eső vizeken a hajót valami veszély fenyegetné. A fedélzeten napozó utasok békés hangulatát legfeljebb csak a rakterekben zajongó olaszok fedélzetre szűrődő lármája zavarta, amivel viszont senki se törődött sokat.
A portyázó német felszíni hadihajók a háborúnak erre az időszakára már eltűntek a távoli vizekről, a néha még felbukkanó segédcirkálókkal szemben pedig a jól felfegyverzett Laconia meg tudta volna védeni magát. Veszélyt csak a német tengeralattjárók jelenthettek, de támaszpontjaiktól ilyen távolságra csak a IX-es típusú hajók tudtak eljutni, melyekből viszont a németeknek nem volt sok. A Laconia parancsnoka, az 56 éves Rudolf Sharp kapitány, tehát okkal reménykedhetett abban, hogy kis szerencsével el tudják kerülni az esetleg a dél-atlanti vizeken portyázó néhány tengeralattjárót.
A Laconián nyilván nem tudtak róla, hogy augusztus közepén öt német tengeralattjáró indult a francia kikötőkből dél felé, hogy a Freetown és Fokváros közti területen vadásszanak a szövetséges teherhajókra. Az Eisbar (Jegesmedve) hadműveletben négy IXC típusú tengeralattjáró vett részt, és egy XIV-es típusú ellátó-tengeralattjáró – a „fejőstehén” –, mely üzemanyagot, és tartalék torpedókat szállított, hogy a négy harci egység tovább maradhasson a hadműveleti területen. Az angolok késve ugyan, de valószínűleg tudomást szereztek a hadművelet céljáról, és szeptember 11-én rádióüzenetben utasították a már Freetown felé közeledő Laconiát, változtassa meg útirányát, és tartson az óceán középső területei felé. (Egyes források szerint a hajót Anglia helyett az Egyesült Államok felé irányították át.) A parancs azonban már elkésett, ugyanis néhány órával később, szeptember 12-én, nem sokkal dél előtt, az egyik német tengeralattjáró, az U–156 őrszemei észrevették a láthatáron a Laconia kéményének füstjét.
Az angol hajó vesztét az Egyiptomban felvett rossz minőségű szén okozta, mely miatt Sharp kapitány már az indulás előtt aggodalmát fejezte ki a kikötői hatóságoknak. A rosszul égő szén hatalmas füstöt fejlesztett, ami már nagy távolságról is könnyen észrevehetővé tette a Laconiát. A németek már messziről felismerték, hogy egy felfegyverzett segédcirkálóval állnak szemben, így a nappali támadás ötletét elvetették, bár a tengeralattjáró 18 csomós sebessége elég lett volna ahhoz, hogy utolérjék a hajót. A füst megkönnyítette a 14 csomós sebességgel, cikk-cakkban haladó Laconia követését, melyet a tengeralattjáró olyan távolságról kísért, ahonnan őket még nem vehették észre. Bár a tengeralattjáró még nem érte el a számára kijelölt hadműveleti területet, a hatalmas angol hajó olyan csábító célpont volt, melyet semmiképp nem hagyhattak futni.
Az U–156 parancsnoka az ekkor 34 éves Werner Hartenstein korvettkapitány volt, képzett és tapasztalt tengerésztiszt, aki a háború első két évét torpedónaszádokon szolgálva töltötte. Bár csak egy évvel korábban, 1941 szeptemberében kérte át magát a tengeralattjárókhoz, viszonylag későn, 33 évesen, új beosztásában gyors karriert futott be, s rövidesen Dönitz egyik kedvenc tisztje lett. Főleg az amerikai partok közelében cirkálva három bevetés alatt 15 hajót süllyesztett el, két másik hajót, köztük egy amerikai rombolót, megrongált. ( Hartenstein feladata lett volna az Aruba szigeti olajfinomító lövetése is. A 105 mm-es ágyú kezelői azonban elfelejtették kivenni a csőből a záródugót, így az ágyú az első lövésre felrobbant.)
Hartenstein csak sötétedés után, este kilenckor rendelte el a harci riadót, és felszíni menetben teljes sebességgel a célpont felé indult, hogy jó kilövési helyzetet találjon. Pontban este tízkor, mintegy három kilométeres távolságról, két torpedót lőttek ki a Laconiára, és jó három perc múlva két nagy robbanás jelezte, hogy mindkét torpedó célba talált. A tengeralattjáró ezt követően lassan közelebb ment a süllyedő hajóhoz, hogy azonosítsa azt, és foglyul ejtse a magasabb beosztású tiszteket.
A két torpedó azonnal halálos sebet ejtett a Laconián. Bár a hajó még sokáig a felszínen tudta tartani magát, gyorsan oldalára dőlt, így csak a dőlés felőli oldaláról tudták leengedni a mentőcsónakokat, noha ezek közül is többet tönkretett a torpedók robbanása. A csónakokban és a tutajokon egyébként se nagyon fért volna el mindenki, így pedig, hogy még ezeknek is kiesett több mint a fele, katasztrofális helyzet állt elő. A leleményes angolok azonban találtak egy egyszerű megoldást a problémára. Nem engedték ki a rakterekbe zárt olasz hadifoglyokat.
A két torpedó közül az első a foglyok elhelyezésére szolgáló egyik helyiség magasságában találta el a hajót. A robbanás, és a vízbetörés valószínűleg percek alatt végzett az itt őrzött 450 emberrel. A többiek a süllyedő hajó raktereibe bezárva maradtak, s az angolok lőttek a kitörni próbáló foglyokra. A rakterekbe szorult olaszok közül sokan öngyilkosságot követtek el, hogy elkerüljék a vízbefúlást, felakasztották magukat, vagy a válaszfalakon verték szét a saját fejüket. A foglyoknak kétségbeesett erőfeszítéssel végül sikerült néhány ajtót kifeszíteniük, néhányan pedig a szellőzőcsöveken keresztül jutottak ki a hajó belsejéből. A drámai eseményekre az egyik olasz túlélő, Dino Monte tizedes, így emlékezett vissza: „Amint a halottak és a sebesültek a lövésektől a földre estek, akik a legközelebb voltak a rácsokhoz, azonnal átvették a helyüket. A rács meggörbült és megcsavarodott a nyomásunk alatt. … A rémülettől, az elkeseredettségtől, és a kollektív tébolytól megszázszorozott erőfeszítéseink végül eredményesek voltak, s az elesetteken taposva vetettük magunkat a lépcső felé.”
A fedélzetre feljutó olaszokra az angol katonák ismét tüzet nyitottak, a lengyelek pedig, akiknek nem volt éles lőszerük, szuronnyal igyekeztek visszaszorítani őket a fedélzet alá, és távol tartani őket a csónakoktól. A rájuk támadó őreikkel elkeseredett közelharcot vívó, fegyvertelen olaszok végül egyetlen mentőtutajt tudtak csak megkaparintani maguknak, többségük csak úszva, illetve a roncsokba kapaszkodva próbálta magát fenntartani a vízen. Az utólagos becslések szerint az 1800 olasz hadifogolyból legfeljebb talán a harmaduk tudta csak elhagyni a hajót, a többiek a rakodóterekbe zárva a Laconiával együtt merültek el.
A szövetséges katonák és a civil utasok viszonylag rendezetten hagyták el a hajót, a kezdeti pánikon gyorsan sikerült úrrá lenni. A jól szervezett kiürítést az tette lehetővé, hogy a Laconia sokáig fenn tudta magát tartani a vízen, s csak másfél órával a torpedótalálatok után merült el, miután a süllyedő hajó kazánjai is felrobbantak. A Laconiáról süllyedés közben leadott segítségkérő jelzéseket egyetlen angol rádióállomás sem fogta. A hajó végül nem sokkal fél 12 előtt merült el, parancsnokával és elsőtisztjével együtt, akik a túlélők elmondása szerint saját elhatározásukból nem hagyták el a hajót. (Sharp kapitány korábban a Lancastria parancsnoka volt, melyet 1940 júniusában német bombázók süllyesztettek el, a franciaországi kiürítések közben. Akkor a becslések szerint körülbelül 3-5 ezer ember veszett oda. A vén tengeri medvének valószínűleg elege volt már az egészből, és második hajóját, melyen ismét több ezer ember halála volt várható, már nem akarta túlélni.)
A Laconia elmerülése után körülbelül 1500 ember maradt a vízen, csónakokban, tutajokban, vagy a vízben úszva. Utóbbiak nagyrészt az olaszok közül kerültek ki, akik hiába próbáltak feljutni a mentőcsónakokba, bár azokban voltak még üres helyek. Az angolok lőtték a feléjük úszó olaszokat, a csónakokba kapaszkodó kezeket baltával csapták le. „Amikor belekapaszkodtak a mentőcsónakokba, az átkozott gazemberek levágták a csuklójukat, hogy ne tudjanak oda bemászni. Sikoltottak, mint a mészárszékre hurcolt állatok, miközben kéz nélkül zuhantak vissza a vízbe.” A vérszagra rövidesen megjelentek a cápák és a barrakudák is, s tovább ritkították a hajótörötteket. Dino Monte így emlékezett vissza: „A cápák csak úgy cikáztak közöttünk. Elkapták a kezeket, letépték a lábakat. A legnagyobb bestiák egész testeket nyeltek el.”
Az U–156 közben lassan megközelítette a süllyedő hajót. A tengeralattjáróról látták a lebocsátott mentőcsónakokat, és hogy körülöttük sok százan úsznak a vízben. Amikor még közelebb értek, a hídon álló tisztek nagy megdöbbenésére olasz segélykiáltásokat hallottak a vízből. A németek attól féltek, hogy olasz hajót torpedóztak meg, ami nagy botrány lett volna, már csak azért is, mert nem sokkal korábban történt egy hasonló eset, amikor egy német vadászgép tévedésből lelőtt egy olasz utasszállító repülőgépet. Amikor azonban az első hajótörötteket a fedélzetre húzták, kiderült, hogy egy hadifoglyokat szállító angol hajót süllyesztettek el. Az egyik németül jól beszélő olasz tiszttől részletes információkat kaptak a Laconián szállított foglyok számáról, és arról is, az angolok milyen bánásmódban részesítették őket. A németek először hitetlenkedtek, de a kimentett foglyokon talált szúrt, vágott, és lőtt sebek hamar meggyőzték őket az állítások helytállóságáról.
Miután tájékozódott a helyzetről, és megállapította, hogy a 22 mentőcsónak és mentőtutaj körül még sok százan úsznak a vízben, Hartenstein hozzálátott az általános mentéshez, s nem sokkal egy óra után rádióüzenetben tájékoztatta a tengeralattjáró flottilla párizsi parancsnokságát: „Az FF7721 négyszögben Hartenstein elsüllyesztette az angol Laconiát. Sajnos 1500 olasz hadifogollyal. Eddig kilencvenet mentettünk ki. Utasítást várok.”
Az üzenetet véve az ügyeletes tisztek, a helyzetet súlyosnak ítélve, felébresztették Dönitzet, aki azonnal összehívta vezérkarának tisztjeit. A rövid tanácskozáson a beosztott tisztek többsége azt javasolta, az U–156 hagyja el a helyszínt, és folytassa a hadműveletet, a mentés folytatása ugyanis veszélybe sodorja annak sikerét. Dönitz azonban némi tépelődés után másként döntött, fél négykor utasította Hartensteint a mentés folytatására, és haladéktalanul a helyszínre rendelte az elérhető közelségben tartózkodó három másik tengeralattjárót is. Az U–506 parancsnoka, Erich Würdemann, nem is várt Dönitzre, Hartenstein üzenetét véve saját elhatározásából azonnal a süllyedés helye felé indult, hogy segítsen a mentésben. A két másik tengeralattjáró, az U–507 és az U–459, Dönitz utasítására haladéktalanul az U–156 segítségére indult, de mindketten több száz mérföldre voltak még. (Az U–459 végül nem is ért időben a helyszínre.)
Az U–156 legénysége egész éjjel a hajótörötteket halászta ki a vízből, s reggelre már több száz ember zsúfolódott össze a tengeralattjáró fedélzetén. A hajószakács folyamatosan főzte a levest, hogy jusson minden hajótöröttnek legalább egy csészével. A mentőcsónakokat és tutajokat vontatókötélre vették, s igyekeztek a lehető legjobban elosztani köztük a túlélőket. A vízben azonban még mindig több százan voltak, akiket az áramlatok egyre messzebb sodortak a Laconia süllyedésének helyétől. Hartenstein ezért hajnalban szokatlan javaslattal fordult parancsnokához, indítványozta a hajótörés helyének semleges övezetté nyilvánítását, hogy ezt követően nyílt üzenetben, mindenkitől segítséget kérhessenek a mentéshez. Dönitz ezt a javaslatot azonnal elutasította, de értesítette a történtekről a Vichy kormányt, és az olasz tengeralattjárók Bordeaux-i parancsnokságát, s kérte őket, a rendelkezésre álló hajókkal vegyenek részt a hajótöröttek mentésében. Az olaszoknak csak egyetlen tengeralattjárójuk tartózkodott elérhető közelségben, a Marco Revedin hadnagy parancsnoksága alatt álló Comandante Cappellini, melyet azonnal a süllyedés helye felé indítottak. A franciák Dakarból a Gloire cirkálót, Francia-Guinea kikötőiből pedig két kisebb hadihajót indítottak a helyszín felé. Ezek a hajók azonban csak napok múlva érkezhettek meg.
Hartensteinnek azonban azonnali segítségre volt szüksége, ezért a kora reggeli órákban szokatlan, és nagyon merész döntésre szánta el magát, mely nagyon könnyen hadbíróság elé juttathatta volna. Reggel hatkor az angolok által használt 25 méteres hullámhosszon saját elhatározásból, engedélyt senkitől sem kérve nyílt, kódolatlan üzenetet adott le, többször megismételve, minden állomásnak. „Ha bármilyen hajó segíteni tud a Laconia hajótöröttjeinek mentésében, nem fogom megtámadni, amennyiben engem sem támadnak meg. 193 embert mentettem ki. 040 53’ Dél, 110 26’ Nyugat. Német tengeralattjáró.” Az üzenetet fogták az angolok közeli támaszpontjain is, azonban egyáltalán nem reagáltak arra, és nem is küldtek ki egyetlen hajót vagy repülőt sem, hogy segítsenek a mentésben. Az angolok később azzal magyarázták ezt, hogy a német üzenetet hadicselnek hitték, mellyel a tengeralattjáró angol hajókat próbált a térségbe csalni, hogy aztán megtorpedózza azokat. A britek két nappal később, szeptember 15-én, rövid üzenetben tájékoztatták az amerikaiakat, hogy a Laconiát egy német tengeralattjáró elsüllyesztette, és egyik hajójuk már útban van, hogy kimentse a túlélőket. A németek, az olaszok, és a franciák már folyamatban levő mentőakciójáról a britek egyetlen szóval sem tettek említést.
Az eseményekről közben értesültek Berlinben is. Raeder jóváhagyta Dönitz addigi intézkedéseit, Hitler azonban segédtisztje, Kurt Fricke altengernagy közvetítésével fejezte ki nemtetszését a történtek miatt. A Führer szerint az U–156-nak a Laconia megtorpedózása után azonnal el kellett volna hagynia a helyszínt, és sorsukra hagyni a hajótörötteket. Direkt utasításokat azonban Hitler sem adott, csak annyit, hogy a tengeralattjárók ne vállaljanak semmilyen kockázatot. Dönitz ezt úgy értelmezte, hogy folytathatják tovább a mentési munkákat.
Szeptember 15-én, nem sokkal dél előtt, megérkezett végre a helyszínre az U–506, majd néhány órával később az U–507 is. A két hajó érkezése nagy segítséget jelentett az U–156 teljesen kimerült tengerészeinek. A kimentetteket és a vontatott mentőcsónakokat most elosztották a három tengeralattjáró között. A németeknek külön gondot jelentett, hogy távol tartsák egymástól az olaszokat és a lengyeleket, az olaszok ugyanis ha lehetőségük nyílott rá, azonnal rávetették magukat korábbi fogvatartóikra, hogy ököllel vegyenek elégtételt az út során addig elszenvedett bántalmazásokért, és megaláztatásokért.
Az U–156-on Hartenstein közben szóváltásba keveredett az egyik kimentett angol tiszttel, s dühösen közölte vele, sosem támadja meg figyelmeztetés nélkül a hajót, ha tudja, hogy az civil utasokat és hadifoglyokat szállít. A Laconiának a nemzetközi egyezmények értelmében ugyanis kivilágítva, és kitérő manőverek nélkül kellett volna hajóznia.
Következő nap délelőtt megérkezett a Cappellini is, mely útközben találkozott néhány mentőcsónakkal, melyek saját szakállukra elindultak az afrikai partok felé. Ezek készleteit Revedin kiegészítette, és útba igazította őket a legközelebbi szárazföld felé. Az olasz tengeralattjáró nem sokkal ezt követően megérkezett a süllyedés helyére: „A segélykiáltások egyre hangosabban hallhatók, milánói, nápolyi, szicíliai dialektusban. Körös-körül cápák fogai által megtépázott holttestek úsznak. Másoknak úgy van leválasztva a keze, mintha baltával vágták volna le.”
Nem sokkal a Cappellini megérkezése előtt feltűnt a tengeralattjárók felett egy amerikai B–24 Liberator bombázó, mely hajnalban az Ascension szigetén működő támaszpont repülőteréről szállt fel járőrözni. A németek számítottak már az ellenséges járőrgépek feltűnésére, s erre készülve lepedőkre nagy vörös kereszteket festettek, hogy ezeket a fedélzeten és a parancsnoki tornyon kifeszítve jelezzék, mentésben részt vevő hajókról van szó. A tengeralattjáró felett mélyrepülésben elhúzó Liberatorral rádión is próbálták felvenni a kapcsolatot, egy kimentett angol tiszt a repülők által használt frekvencián jelezte: „RAF tiszt a tengeralattjáróról. A Laconia túlélői a fedélzeten, katonák, civilek, nők, gyerekek.”
Nem tudni, a Liberator rádiósa vette e az üzenetet. Azt azonban enélkül is jól kellett látniuk, mi történik alattuk, látták a vöröskeresztes jelzést a tengeralattjárón, és körülötte a mentőcsónakokat. A gép távolabb húzódott, és pilótája, James Harden hadnagy, rádión jelentette a történteket a támaszpontnak. A repülőtér amerikai személyzete semmit sem tudott arról, ami az előző napokban történt, mivel az angolok semmiről se tájékoztatták őket. A támaszpont parancsnoka, James Ronin ezredes, megpróbált kapcsolatba lépni a hazai parancsnoksággal, miután azonban onnan nem várhattak időben választ, a repülőtér ügyeletes tisztje, Robert Richardson kapitány, végül saját hatáskörében döntve rövid, de teljesen egyértelmű utasítást küldött a parancsra váró Liberatornak: „Sink sub.”
Fél egykor az U–156 személyzete ismét megpillantotta a mélyrepülésben közeledő Liberatort. Amikor látták, hogy az ledobja az első bombákat, Hartenstein, aki számított erre a lehetőségre is – korábban tartott már egy merülési próbát –, azonnal elvágatta a vontatóköteleket, kitérőmanővereket kezdett, majd a fedélzeten álló hajótörötteket a tengerbe parancsolva lemerült hajójával, ügyelve arra is, nehogy túl gyorsan vigye a mélybe a tengeralattjárót, és magával rántsa a közelben úszókat is. A Liberator négyszer fordult, és összes bombáját ledobta az U–156-ra. A másik két német tengeralattjáró az éjszaka során távolabbra sodródott, a Cappellini pedig még messzebb volt – a támadást még csak észre sem vették –, így a Liberator kizárólag az U–156-ot támadta.
Az amerikai pilóta természetesen a tengeralattjáró elsüllyesztését jelentette – ki is tüntették érte –, pedig az valójában túlélte a támadást, bár a közelben robbanó bombáktól komoly sérüléseket szenvedett. Hogy a hajótöröttek között mekkora pusztítást végzett az amerikai bombázó, arról szinte mindenhol teljes a hallgatás. Miután a Liberator az U–156-ra dobta le bombáit, azoknak pontosan azon a helyen kellett becsapódniuk, ahol a tengeralattjáróról a vízbe került hajótöröttek úsztak, illetve ahol a mentőcsónakok tartózkodtak. Néhány helyen olvasható állítás szerint az egyik bomba pont az egyik mentőcsónakot találta telibe, és nyilván darabokra tépte azt, a benne tartózkodókkal együtt. Egyesek száz körülire becsülik a bombatámadás áldozatainak a számát.
A támadás hírére Dönitz elrendelte a mentőakció félbeszakítását, és utasította a tengeralattjárókat, ne keressék tovább a túlélőket, a kimentett hajótörötteket adják át a francia hajóknak, és folytassák a hadműveletet. A parancsnokság arra is utasította a tengeralattjárókat, az angol és lengyel katonákat hagyják a mentőtutajokon, kimentésüket a megjelölt helyen majd a később beérkező hajók fogják elvégezni. Az utasításnak ezt a részét mindegyik tengeralattjáró parancsnok figyelmen kívül hagyta.
Ascension repülőteréről közben újabb gépek szálltak fel, hogy felkutassák és elsüllyesszék a német tengeralattjárókat. Szeptember 17-én ismét Harden bombázója talált rá az egyik német hajóra, a 151 hajótöröttel a fedélzetén a francia hadihajók felé tartó U–506-ra. A Liberator támadása elől a német tengeralattjáró lemerült, a bombák így alighanem ismét a vízben úszó hajótöröttek között csapódtak be. Veszteségeikről, akárcsak a korábbi támadás esetében, ezúttal sincs semmilyen pontos információ.
Az angolok közben értesítették az Ascension szigeti amerikai támaszpontot arról, hogy francia hadihajók futottak ki Dakarból, és feléjük tartanak, a Laconia elsüllyesztéséről, és a folyamatban levő mentőakcióról azonban ezúttal sem közöltek egyetlen szót sem. Az amerikaiaknak így fogalmuk se volt róla, mit akarhatnak a franciák, és azt feltételezve, hogy azok Ascension megszállására készülnek, teljes erővel készülni kezdtek az invázió elhárítására. Még szerencse, hogy nem küldtek ki bombázókat a francia hajók ellen, pedig akár az is lehet, hogy a britek éppen ezt akarták kiprovokálni.
Szeptember 17 és 20 között a német és olasz tengeralattjárók találkoztak a francia hadihajókkal, és átadták nekik a kimentett hajótörötteket. Két csónak figyelmen kívül hagyta Hartenstein kérését, hogy maradjanak a német hajók közelében, és önállóan indultak a libériai partok felé. Hetekkel később mindketten meg is érkeztek, de súlyos veszteségekkel, az egyik csónakon az eredeti 64 emberből 16 maradt életben, a másikban 51-ből négy. A végelszámolás szerint a Laconia személyzetéből és utasaiból 1113-an maradtak életben, köztük 373 olasz. Összesen 1619 ember vesztette életét, köztük 1420 olasz hadifogoly. A túlélőket Casablancába szállították, majd az angol és lengyel nemzetiségűeket egy marokkói fogolytáborba. Később Németországba akarták továbbszállítani őket, de a novemberi casablancai partraszállásokat követően mind kiszabadultak, és hazatérhettek. A német és olasz tengeralattjárók önzetlen segítségéről később valamennyien hálával, és nagy elismeréssel emlékeztek vissza.
Az eseménnyel foglalkozó írások némelyike szerint német oldalon nem övezte hasonló elismerés Hartenstein tevékenységét, akit hazatérve súlyos szemrehányásokkal illettek a Laconia elsüllyesztése utáni viselkedéséért. Azonban a tény, mely szerint szeptember 17-én, a mentési munkák lezárultát követően, Hartenstein megkapta a Lovagkeresztet, nem arra látszik utalni, hogy felettesei különösebben nehezményezték volna a hajótöröttekkel szemben tanúsított magatartását.
A Laconia elsüllyesztése bizonyos szempontból mégis fordulópontot jelentett a tengeri háború menetében. Értesülve a mentésben résztvevő tengeralattjárók elleni légitámadásokról, majd később az olasz hadifoglyokkal szembeni angol bánásmódról, Dönitz megerősítve érezte azt a véleményét, mely szerint az angolokkal szemben nincs értelme az udvariaskodásnak, és a tengeri jog, meg a nemzetközi egyezmények előírásaihoz való ragaszkodásnak. (Mely előírásokat az angolok is kezdettől fogva figyelmen kívül hagyták.) Még a mentési munkák idején, szeptember 17-én kiadta a Triton Null kódnevű utasítását, mely később mint „Laconia Parancs” híresült el. A lakonikus stílusban megfogalmazott Laconia Parancs így hangzott:
„1. Minden erőfeszítést, mely az elsüllyesztett hajók túlélőinek mentésére vonatkozik, például a vízben úszók kimentése, és mentőcsónakokban való elhelyezése, felborult mentőcsónakok visszafordítása, vagy élelem és ivóvíz készleteik kiegészítése, le kell állítani. A mentés ellentmond a háború alapvető követelményének, az ellenséges hajók és személyzetük megsemmisítésének.
2. A kapitányok és főmérnökök elfogására vonatkozó utasítások érvényben maradnak.
3. Túlélőket csak akkor mentsenek ki, ha információik fontosak a hajó számára.
4. Legyenek kemények. Tartsák szem előtt, hogy az ellenség sincs tekintettel a nőkre és a gyerekekre, amikor a német városokat bombázza!”
A parancsot Dönitz kiegészítette a következő megjegyzéssel is: „Teljes ostobaság azt gondolni, hogy az ellenség bármilyen módon tiszteletben tartja a német tengeralattjárókat, ha azok arra hivatkoznak, hogy az ő saját embereiket mentik.” Ugyanekkor azt is közölte tisztjeivel, továbbra is érvényben van az az utasítás, ami megtiltja a megfelelő jelzésekkel ellátott mentőhajók elleni támadásokat.
Bár Hitler határozottan szorgalmazta, Dönitz végül nem mert olyan utasítást kiadni, ami konkrétan az elsüllyesztett hajók személyzetének a fizikai megsemmisítésére szólította volna fel embereit. (Ugyanúgy, ahogy Göring sem volt hajlandó elrendelni, hogy pilótái lőjenek a lelőtt bombázók ejtőernyővel kiugró személyzetére.) Tisztjei is közölték vele, egy ilyen utasítás nagyon rossz hatással lenne a tengeralattjárók legénységének a moráljára. Bár egyértelmű utasítást nem adott, Dönitz többször is célozgatott rá, hogy az ellenséges tengerészek ugyanolyan megsemmisítendő célpontok, mint maguk a hajók. A szóból értve néhány stréber flottilla parancsnok nyíltan erre buzdította a tengeralattjárók tisztjeit – bár direkt parancsot ők sem adtak –, s közölték velük, az ilyen esetekben nem fognak vizsgálatot indítani.
Ilyen esetekre azonban végül nagyon ritkán került sor. Egyrészt még a hithű nemzetiszocialista tengeralattjáró parancsnokokban is erős volt a beléjük nevelt tengerész szolidaritás, másrészt pedig 1943-tól a német tengeralattjárók már nem nagyon voltak abban a helyzetben, hogy a hajók elsüllyesztése után azzal szórakozzanak, hogy céllövészetet tartanak a hajótöröttekre. Az U-Bootok vadászból üldözött vaddá váltak, ha sikerült is kilövési helyzetbe kerülniük, a torpedók indítása után azonnal igyekeztek minél messzebb iszkolni, és még ha nem is voltak éppen éles harci helyzetben, akkor is a lehető legkevesebb ideig maradtak a felszínen, hiszen soha nem tudhatták, mikor bukkan elő hirtelen a felhők közül egy radarral felszerelt szövetséges járőrgép. Az utolsó két évben a bevetésen levő tengeralattjárók lehetőleg már csak az akkumulátorok feltöltésének idejére merültek felszínre. A hajótöröttek elleni támadásokra csak a távoli vizeken volt lehetőség, a Dél-atlanti, vagy az Indiai-óceánon, melyeket a szövetséges hajók és repülőgépek nem tudtak olyan jól lefedni, mint az észak-atlanti vizeket. Itt történt később a nevezetes Peleus incidens is.
Ahogy a háború előrehaladt, Dönitz egyre jobban Hitler befolyása alá került. Részben valószínűleg számításból, hiszen a karrierista Dönitz jól tudta, a nemzetiszocialista Németországban mi az érvényesülés útja, de vitathatatlan, hogy nagyjából a háború harmadik évére valóban Hitler meggyőződéses és hűséges hívévé vált. 1943-ra már vezérkari tisztjei is kezdték irritálónak érezni főnökük állandó ömlengéseit a Vezér nagyszerűségéről. „Mennyire jelentéktelenek vagyunk mi mindannyian a Führerhez képest!” 1944 februárjában Dönitz belépett a Nemzetiszocialista Pártba is.
Ezzel párhuzamosan változott Dönitz viszonya is embereihez, akik ekkor már nem voltak a tengernagy fontossági listájának a csúcsán. Amikor 1941-ben egyik tisztjét, Jürgen Oestent azzal vádolták meg, hogy megjegyzéseket tesz a Führerre, és a BBC adását hallgatja, Dönitz vizsgálat nélkül az irattárba süllyesztette a feljelentést. Oesten karrierje töretlenül haladt tovább, és később Dönitz egyik vezérkari tisztje lett. Amikor viszont 1944 januárjában egy másik tengeralattjáró parancsnok, Oskar Kusch ellen tett ugyanilyen feljelentést az elsőtisztje, Ulrich Abel – aki dühös volt parancsnokára, mert az rossz jellemzést adott róla –, Dönitz egyáltalán nem állt ki mellette, sőt, jóváhagyta a hadbíróság halálos ítéletét, bár eredetileg még a vádat képviselő ügyész is csak tíz év börtönt kért a vádlottra. (Abel jutalomként megkapta a hőn áhított parancsnoki beosztást. Tekinthetjük a sors egyféle igazságtételének is, hogy tengeralattjárója már Abel első bevetésének első napján elsüllyedt, teljes legénységével együtt.)
Dönitz nemzetiszocialista elkötelezettsége a háború után persze súlyosbító körülmény volt a nürnbergi tárgyalásokon. Mindenki biztos volt benne, hogy az ex-tengernagy nem fogja elkerülni az akasztófát. Váratlan módon azonban az angolszász haderők magas rangú tisztjei kiálltak Dönitz mellett, az amerikai Csendes-óceáni flotta volt parancsnoka, Chester Nimitz, önként jelentkezett a védelem tanújának, s a bíróság előtt elmondta, az amerikai tengeralattjárók a háború első percétől kezdve ugyanolyan parancsokat kaptak, mint a németek, vagyis figyelmeztetés nélkül támadtak, és ők sem mentették az ellenséges hajótörötteket. Az emberiség elleni bűntettek vádjában Dönitzet végül nem találták bűnösnek, háborús bűncselekményekért, és a béke elleni bűncselekményekért ítélték el tíz évre.
A mentésben részt vevő három német tengeralattjáró egyike sem élte túl a háborút, egy éven belül mind a három elsüllyedt, méghozzá hasonló körülmények között. Az U–156 a Laconia túlélőinek kimentése után folytatta az Eisbar hadműveletet, és néhány nappal később elsüllyesztett még egy angol teherhajót. Következő, utolsó útjára, melyen ismét az amerikai partok közelében kellett portyáznia, 1943 januárjában futott ki. (Dönitz beosztást ajánlott Hartensteinnek a tengeralattjáró parancsnokságon, ő azonban úgy döntött, inkább marad az U–156-on.) Március nyolcadikán a Barbadostól 350 mérföldre keletre, a felszínen haladó tengeralattjárót meglepte egy Catalina hidroplán, mely négy bombát dobott le a hajóra. Két bomba közvetlenül az U–156 mellett robbant, és kettétörte a tengeralattjárót, mely pillanatok alatt elsüllyedt. A hidroplánról tucatnyi túlélőt láttak a vízben, és ledobtak nekik két mentőtutajt, ám mire a mentésre kiküldött romboló napokkal később a helyszínre ért, már senkit sem találtak a vízben.
Az U–506 1943 július 12-én jutott ugyanerre a sorsra. A felszínen haladó tengeralattjárót a spanyol partok közelében egy radarral felszerelt B–24 Liberator váratlanul megtámadta, és hét bombával elsüllyesztette. A hajó után körülbelül 15 túlélő maradt a felszínen, akiknek a Liberatorról ledobtak egy mentőtutajt. Mire azonban a mentésre küldött romboló három nappal később megérkezett, már csak hat ember volt életben közülük.
Az U–507-et szintén egy Catalina hidroplán süllyesztette el, 1943 január 13-án, a brazil partoktól 330 mérföldre. Túlélők nem voltak. A tengeralattjáróval két parancsnok is elpusztult, a hajó eredeti kapitányának, Harro Schacht-nak, aki négy nappal korábban kapta meg a Lovagkeresztet, ugyanis ez lett volna az utolsó útja, s az U–507 fedélzetén már ott volt mellette kijelölt utódja, a tapasztalatszerzésre a hajóra vezényelt Heinz Radau is. A tengeralattjáróval együtt veszett oda az U–507 által az előző hetekben elsüllyesztett három angol teherhajó kapitánya is, akiket hadifogolyként akartak Németországba vinni.
Az olasz tengeralattjáró, a Comandante Cappellini, szerencsésebben végezte. A nagy, és nehézkes tengeralattjárót 1943 tavaszán több társával együtt átépítették, és a továbbiakban teherszállítóként használták, mellyel Japánból szállítottak Európába értékes nyersanyagokat. Az olasz fegyverletétel után a japánok lefoglalták a tengeralattjárót, mely a háború után hadizsákmányként amerikai kézre került. A kiürített hajótestet 1946 tavaszán a japán partok előtt elsüllyesztették.
A szövetséges oldalon a Laconia elsüllyesztését nem követte semmilyen vizsgálat, vagy felelősségre vonás. Az amerikaiak harminc éven át még azt is letagadták, hogy az ő repülőgépük bombázta a mentést végző tengeralattjárókat. A támadásokat elrendelő amerikai tiszt, Robert Richardson, később a legváltozatosabb magyarázatokkal állt elő, hogy megindokolja döntését. Először azzal védekezett, nem tudott róla, hogy hadihajók is jogosultak a vöröskeresztes zászló használatára, és egyébként sem tudta, mit csinálnak ott a német hajók. Későbbi állítása szerint tudta, de azt hitte, hogy csak az olaszokat mentik. Még később hozzátette, attól tartott, a német tengeralattjárók Ascension repülőterét, és olajtartályait készülnek megtámadni, amit természetesen nem tűrhetett, hiszen ezzel a szövetséges erők számára létfontosságú támaszpont került volna veszélybe. Richardson karrierje természetesen töretlenül folytatódott tovább, senki semmilyen vizsgálatot nem indított ellene. Fontos beosztásokat betöltve pályafutását tábornoki rangban – brigadier general – fejezte be, s 2011-ben hunyt el, 93 éves korában.
A háború után az új olasz kormány sem indított a Laconia ügyében semmilyen vizsgálatot, ahogy azóta sem vette elő senki az ügyet. Az esettel igyekeznek azt csinálni, amit a többi olyan üggyel is, melyek nem illenek bele a második világháborúról kialakított hivatalos képbe, vagyis próbálnak nem tudomást venni róla. Angol oldalak alig említik az olasz hadifoglyok történetét, melyről részletesebben csak olasz és spanyol forrásokban lehet tájékozódni. A BBC 2002-ben dokumentumfilmet készített az atlanti csatáról, melyben viszonylag hosszan foglalkoztak a Laconia elsüllyesztésével is. A filmben kizárólag az angol utasok visszaemlékezéseit használták fel, s arról, hogy a hajón olasz hadifoglyok is tartózkodtak, az egész filmben összesen kétszer tettek futó megjegyzést. Természetesen az olaszokkal szembeni atrocitásokról sincs még csak említés sem a filmben. A BBC 2010-ben készült kétrészes dokumentum-játékfilmjében viszont már nem hallgatják el a történetnek ezt a szálát sem. (Érdekesek egyébként a BBC weblapján a filmhez érkezett kommentek, melyekben a kommentelők csak a rossz egyenruhák, rangjelzések, és a helytelen tisztelgések miatt háborognak, illetve néhányan a szokásos módon azt kifogásolják, hogy a német – szerintük náci – tengeralattjárósokat a filmben emberként, nem pedig vérszomjas fenevadként ábrázolták. Az egyik oldal szerint egyébként nem Angliából, hanem Németországból érkezett a BBC-hez a legtöbb reklamáció amiatt, hogy a tengeralattjárósokat, köztük Dönitzet, alapvetően pozitív színben ábrázolták.) A hajón odaveszett hadifoglyoknak nem állítottak emlékműveket, nem tartanak róluk hivatalos megemlékezéseket. Rosszkor voltak rossz helyen, az ő pechjük.
Forrás
https://revistamarina.cl/revistas/2011/3/bravo.pdf
https://www.cronologia.it/battaglie/batta108.htm
https://en.wikipedia.org/wiki/Laconia_incident
https://www.guerra-allorizzonte.it/Seconda/laconia.html
https://arcangelolombari.wordpress.com/tag/italian-prisoners-of-war/
http://www.betasom.it/forum/index.php?/topic/3394-laffondamento-del-laconia/