Miközben a britek Európában a németekkel küszködtek, a Távol-Keleten a japánok egyre rámenősebben nyomultak előre, kihasználva az európai országok meggyengülését. Miután az amerikaiaknak benyalni akaró britek 1922-ben felmondták a több évtizedes múltra visszatekintő, és addig mindkét fél számára nagyon előnyös angol–japán együttműködési és segítségnyújtási szerződést, a japánok úgy vélték, a továbbiakban teljesen magukra vannak utalva, és országuk számára a fejlődés egyetlen lehetséges útja a területi gyarapodás, vagyis a nyugati mintára történő gyarmatosítás. Korea annektálása után megszállták Mandzsúriát, majd háborút kezdtek Kínával, elfoglalva annak szinte összes partmenti területét. 1940 szeptemberében, kihasználva, hogy Franciaország német megszállás alá került, és nem volt képes erősítést küldeni gyarmataira, a japánok benyomultak Francia-Indokínába is, és megszállták a területet.
A japán előretörés súlyosan sértette az amerikai érdekeket, ezért Roosevelt – a flotta vezetésének tiltakozása ellenére – a San Diegóban állomásozó Csendes-óceáni Flottát 1941 februárjában áttelepítette az addig csak ideiglenes nyári támaszpontként használt Pearl Harborba, arra számítva, ezzel megijeszti majd a japánokat. Ugyanebből a célból, az „elrettentés” végett döntöttek az ekkor már állandóan az amerikaiakat utánzó angolok is egy erős flottakötelék térségbe vezénylése mellett. 1941 májusában Sir Dudley Pound úgy döntött, a Nelson és a Revenge osztály csatahajóit, valamint a Hood elsüllyesztése után megmaradt két csatacirkáló egyikét küldik az Indiai-óceánra. A Földközi-tengeren a Queen Elizabeth osztály öt hajója tartotta volna sakkban az olasz haditengerészetet, míg a hazai vizeken a King George osztály hajói, illetve egy csatacirkáló állt volna készenlétben, hogy felvegyék a harcot a németek nagy hadihajóival, ha azok megkísérelnék a kitörést a nyílt vizekre. Az Indiai-óceánra vezénylendő kötelék parancsnokává Pound a helyettesét, Thomas Phillips altengernagyot nevezte ki.
Pound elképzelései azonban nem találtak megértésre a miniszterelnöknél. Churchill, a maga bombasztikus stílusában, ezúttal is a legnagyobbat és a legerősebbet akarta bevetni abból, amivel rendelkeztek, hogy a lehető legnagyobb hatást tegyék a japánokra. (És nyilván az amerikaiakra is.) Úgy vélte, ahelyett hogy egy csomó régi és elavult hajót küldenének a térségbe, inkább egy kevesebb hajóval rendelkező, de modernebb és ütőképesebb köteléket kell oda vezényelniük, hogy ráijesszenek az elmaradott japánokra, és lenyűgözzék az amerikaiakat. A Prime Minister a Duke of Yorkot, egy csatacirkálót, és egy modern, új anyahajót akart Szingapúrba küldeni. A Duke of York ekkor még szolgálatba sem állt – majd csak november ötödikén –, azonban Winston ebben sem látott problémát. Úgy vélte, lesz elég idő arra, hogy mire a hajó a Távol-Keletre ér, menet közben elvégezzék a próbajáratokat és az ellenőrző lövészeteket, így a csatahajó már teljes értékű harci egységként fog megérkezni Szingapúrba. Churchill bízott abban is, a japánokkal való összetűzés esetén az amerikai Csendes-óceáni Flotta majd áthajózik Szingapúrba, ahonnan sokkal egyszerűbb lesz megvédeni a malajziai, ausztrál, és Fülöp-szigeteki angolszász területeket, mint a Csendes-óceán közepén fekvő, távoli Pearl Harbor-ból.
A miniszterelnök legújabb ötlete – nem először és nem is utoljára – kiverte a biztosítékot az Admiralitáson. A tengernagyok őrültségnek tartották, hogy az adott helyzetben a Royal Navy egyetlen korszerű csatahajó osztályának három egysége közül az egyiket, méghozzá azt, amelyik tulajdonképpen teljesen még el sem készült, elvezényeljenek a háborús hadszíntérről egy másodlagos jelentőséggel bíró területre, ahol a háború még ki sem tört. Pound, aki mindig messzemenően lojális volt Churchill iránt, és nyíltan szinte soha nem mondott ellent neki, most a sarkára állt, és határozottan tiltakozott a Duke of York átvezénylése ellen. A szemtanúk, pontosabban a fültanúk visszaemlékezései szerint az Admiralitás folyosói visszhangoztak Pound és Churchill kiabálásától.
A legtöbb magas rangú tengerésztiszthez hasonlóan a Home Fleet parancsnoka, John Tovey tengernagy is határozottan ellenezte egy King George osztályú hajó távol-keleti vizekre küldését, és nemcsak stratégiai megfontolások miatt, hanem mert ezek a hajók nem voltak alkalmasak a trópusi vizeken való szolgálatra. Ahogy Tovey írta: „A szellőzőrendszer nem arra lett tervezve, hogy hatékonyan működjön a forró égövi klíma alatt, a kazánok tápvízellátó rendszere sem alkalmas hosszú tengeri használatra, és trópusi körülmények között a 356 mm-es lövegtornyok forgatószerkezete sem működik megbízhatóan.”
Churchillt természetesen nem lehetett ilyesfajta érvekkel meggyőzni. Csupán annyit sikerült vele szemben elérni, hogy nem a félkész Duke of Yorkot, hanem a Prince of Walest küldték Szingapúrba. A csatahajó mellé a már az Indiai-óceánon tartózkodó Repulse csatacirkálót, és a vadonatúj, még próbajáratait végző Indomitable repülőgép-anyahajót szemelték ki. Ez a három hadihajó rettentette volna el a tíz anyahajóval, és tizenegy csatahajóval rendelkező japán haditengerészetet a további előretöréstől. Évtizedekkel később Henry Leach tengernagy – a Prince of Wales kapitányának fia, 1979 és 1982 között az Admiralitás Első Lordja – eképpen értékelte a történteket: „Nem beszélhetek Churchill nevében. Csak feltételezem, hogy elrettentésre gondolhatott, és a két hatalmas hajó odavezénylését figyelmeztetésnek szánta a japánok számára, hogy ne támadjanak. Hogy ezt logikus elképzelésnek tekintjük, racionálisnak, vagy pedig a felsőbbrendű brit arrogancia megnyilvánulásának, ízlés dolga. Én, alighanem szubjektív okok miatt, az utóbbi nézeten vagyok.”
A Force Z névre keresztelt kötelék (hivatalosan csak a Szingapúrba való megérkezés után kapta meg ezt a nevet) légifedezetének biztosítása kezdetektől fogva komoly problémát jelentett az Admiralitásnak, és igazából máig sem teljesen egyértelmű, pontosan hogyan is oldották volna azt meg. A történetírás szerint a kötelék mellé az Illustrious osztály negyedik anyahajóját, az Indomitable-t osztották volna be, melynek Fokvárosban kellett volna a Prince of Waleshez csatlakoznia. Ez megint Churchill ötlete volt, melyet a legtöbb tengerésztiszt szintén ellenzett. Miután az Illustrioust januárban német bombázógépek súlyosan megrongálták, az Ark Royalt pedig novemberben egy tengeralattjáró elsüllyesztette, a Royal Navy két modern anyahajóval rendelkezett csupán ekkoriban, a Victorious-al, és a Formidable-al. Ebben a helyzetben az európai hadszíntéren is égetően nagy szükség lett volna az Indomitable-ra, és vétkes könnyelműségnek tűnt azt a Távol-Keletre küldeni.
Hogy az anyahajó végül mégsem csatlakozott a Force Z-hez, azt általában annak tudják be, hogy a Karib-tengeren gyakorlatozó hajó november harmadikán, a jamaikai Kingston kikötőjébe való befutás közben zátonyra futott, és sérülései késleltették felszerelését. A magam részéről azonban lehetségesnek tartom, hogy Admiralitás szándékosan is szabotálta Churchill utasításainak végrehajtását. Az Indomitable sérülései, melyeket természetesen egy amerikai hajógyárban javítottak ki, nem voltak súlyosak, a baleset és a javítás összesen mintegy két héttel késleltette a hajó próbajáratait. Mikor december tizedikén a japánok végeztek a Force Z-vel, az Indomitable még mindig a Karib-tengeren gyakorlatozott, vagyis akár zátonyra fut, akár nem, decemberig semmiképpen nem érhetett volna Szingapúrba. (És ha odaér se valószínű, hogy egy századnyi Fulmar és Sea Hurricane gépe sok vizet zavart volna a japán Zérókkal szemben.) Az anyahajónak a próbajáratok elvégzése után még vissza kellett térnie a hazai kikötőkbe, hogy készleteit feltöltsék, és felkészítsék a trópusi vizekre. Ez még további heteket vett volna igénybe, vagyis 1942 előtt aligha lehetett volna útnak indítani. Szerintem elképzelhető, hogy az Admiralitás szándékosan húzta az időt – amit persze bajosan lehetne utólag bizonyítani –, és a Force Z mellé kezdettől fogva a kis Hermes anyahajót szánták, mely ekkor a dél-atlanti vizeken tartózkodott. A Hermest később valóban a Force Z után küldték, ám decemberig csak Ceylont érte el.
A Távol-Keletre küldendő kötelék összeállítását októberre véglegesítették. A Prince of Wales október 23-án futott ki Scapa Flow-ból, s két nappal később, a Clyde torkolatában, Greenock-nál vette fedélzetére a kötelék parancsnokát, Thomas Phillips altengernagyot, aki addig főleg irodai beosztásokban tevékenykedett, harcban soha nem vett részt, és önállóan még nem vezetett nagyobb köteléket sem, viszont Churchillnél és Poundnál egyaránt jól feküdt. Az energikus, önbizalomtól duzzadó tengernagy elég népszerű volt a tengerészek között, akik apró termete miatt – a tengernagy alig 160 cm magas volt – csak Hüvelyk Matyiként emlegették.
A csatahajó az Electra, Express, és Hesperus rombolók kíséretében hagyta el a hazai vizeket, és indult Afrika megkerülésével az Indiai-óceán felé. Churchill elégedetten táviratozta meg kebelbarátjának, Joszif Visszarionovicsnak a jó hírt: „Hogy megfélemlítsük a japánokat, odaküldtük legújabb csatahajónkat, a Prince of Walest, mely egymaga képes egy egész japán flotta elpusztítására.”
Az angolok, hogy az elrettentés még jobban működjön, jó nagy hírverést csaptak a nagyszerű brit csatahajók távol-keleti felvonulása körül. A sajtóból természetesen a japánok is idejében értesültek az angol hajóraj érkezéséről, és pontos információkat kaptak annak erejéről is. Saját erőinek növelése végett Yamamoto a már Dél-Indokínában, a Saigon környéki repülőtereken állomásozó három repülőezred Mitsubishi G3M bombázókból álló állományát novemberben 36 darab Mitsubishi G4M bombázó átvezénylésével erősítette meg. A gépek ugyan alapvetően szárazföldi célpontok elleni támadásokra készültek, ám torpedókkal is fel lehetett szerelni őket, és pilótáik természetesen a hajók elleni támadásokra is ki voltak képezve. December elején a három ezred – Kanoya, Genzan, és Mihoro – állományába már összesen 99 bombázó, és 36 vadászgép tartozott.
A Prince of Wales fedélzetén nem volt jó a hangulat. A legénység már egy jó ideje nem volt szabadságon, és a távol-keleti út azt jelentette, hogy még egy jó ideig nem is lesznek. A tengerészek nem lelkesedtek a küldetésükért, és életkörülményeik is igen rosszak voltak. A hibás szellőzőrendszernek köszönhetően a trópusi vizeken a legénységi szállásokon 35 C fokra emelkedett a hőmérséklet, a kazánházakban pedig időnként meghaladta a 60 fokot is. Útban Szingapúr felé az útba ejtett kikötőkben több dezertálás is történt, ami addig nem volt szokásban a Royal Navy hajóin.
A csatahajó november 16-án érkezett Fokvárosba, ahol a tervek szerint egy hétig maradt volna. Az egyre feszültebb távol-keleti helyzet miatt azonban az Admiralitás jobbnak látta, ha siettetik a hajókat, és már két nap múlva továbbindították őket Ceylon felé. (A dél-afrikai miniszterelnök, Jan Smuts, egyébként táviratban írta meg Churchillnek, ez a néhány hajó ugyan nem fogja megijeszteni a japánokat.)
A Repulse és két romboló, az Encounter és a Jupiter, Ceylonnál csatlakozott a kötelékhez. Phillips tengernagy innen repülőn előrement Szingapúrba – és ott rögtön átvehette saját tengernagyi (Full Admiral) kinevezését –, ahová hajói december másodikán futottak be. A Prince of Wales rögtön szárazdokkba állt. Nemcsak a hajófenék tisztítását kellett elvégezni, hanem a kazánok karbantartása is régóta esedékes volt már. A hajókat a helyőrség nagy örömmel és megkönnyebbüléssel fogadta, s rögtön bálokkal és estélyekkel ünnepelték meg érkezésüket.
Negyedikén Phillips és törzsének néhány tisztje Manilába repült, hogy az ottani amerikai helyőrség parancsnokaival, Douglas MacArthur tábornokkal és Thomas Hart tengernaggyal megbeszéléseket folytassanak a további együttműködésről. A két amerikai tiszt azonban teljesen tájékozatlan volt mindenről, mivel saját parancsnokságuktól semmilyen felvilágosítást és utasítást nem kaptak.
Ötödikén reggel a Repulse a Vampire és Tenedos rombolók kíséretében kifutott Szingapúrból, hogy az ausztráliai Port Darwinba hajózzon. Másnap azonban az angol felderítőgépek Indokína partjai közelében japán csapatszállító hajókat fedeztek fel, melyek erős kísérettel a Maláj-félsziget felé tartottak. A hír hallatán Phillips azonnal visszarepült Szingapúrba, ahová visszarendelték a Repulse-t is.
Az észlelt hajók a Malajzia ellen induló japán inváziós erők Hainanból és Saigonból induló szállítóhajói voltak, melyek erős fedezettel a félszigeten fekvő egyik legerősebb angol támaszpont, Khota Baru felé tartottak. A támaszpont elfoglalásával a térség legnagyobb repülőtere is a japánok kezére jutott volna, ami létfontosságú volt számukra a további előnyomuláshoz.
A Prince of Wales karbantartásával éppen végeztek, mikor nem sokkal a Pearl Harbori támadás után, december nyolcadikán hajnalban a japán légierő szárazföldi támaszpontokról indított bombázói támadást intéztek Szingapúr ellen is. Ugyanekkor a japán hadsereg alakulatai Szingapúrtól északra, Khota Barunál partra szálltak a maláj félszigeten.
Az elrettentés nyilvánvalóan nem működött, s a két brit hadihajó jelenlétének a továbbiakban már nem sok értelme volt. A térségben tevékenykedő japán felszíni erők és tengeralattjárók mellett a Saigon környéki repülőtereken települt bombázók is komoly veszélyt jelentettek a két brit hadihajóra. A legésszerűbb döntés az lett volna, ha a hajókat visszavonják Ceylonba, vagy valamelyik ausztrál kikötőbe, Phillips azonban úgy vélte, egyszerűen nem teheti meg, hogy a szárazföldön harcoló csapatokat faképnél hagyja, anélkül hogy akárcsak megkísérelne beavatkozni az eseményekbe. Fél évvel korábban éppen ő akarta a Prince of Wales parancsnokát, a Hood elsüllyedése után visszavonuló John Leach kapitányt hadbíróság elé állítani a „támadószellem hiánya” miatt, s nem mutatott volna valami jól, ha most ő is ugyanazt teszi, mint annak idején Leach, vagyis visszavonul hajóival a túlerő elől.
Phillips emellett az ekkor már egyre ritkább, régi vágású tengerésztisztek közé tartozott, akik teljesen lebecsülték a légierő jelentőségét, és úgy vélték, a repülőgépek soha nem lesznek képesek komoly károkat okozni egy ereje teljében levő, modern csatahajónak. A tengernagy önbizalmát tovább növelték a Földközi-tengeren szerzett harci tapasztalatok, főleg az olasz repülőgépek gyenge teljesítménye. Phillips, aki nagyon lebecsülte a japánokat, úgy vélte, a japán légierő még olyan teljesítményre sem lesz képes, mint az olaszok, vagyis nem kell tartani tőlük. Aggályai inkább a japán tengeralattjárók, és főleg a felszíni hadihajók miatt voltak, ám úgy vélte, a Prince of Wales képes lesz megbirkózni a műszakilag gyengébb, elavult japán egységekkel.
A szingapúri bázison a Force Z megérkezése előtt is állomásozott egy brit hajóraj, amely azonban csak számszerűleg volt erősnek tekinthető. A négy könnyűcirkáló és féltucat romboló mind régi és elavult egység volt, melyek az adott időpontban vagy javítás alatt álltak, vagy pedig egyszerűen túl lassúak voltak ahhoz, hogy be lehessen sorolni őket a Force Z kötelékébe. Csupán két romboló, a Vampire és a Tenedos volt olyan állapotban, hogy be lehetett őket állítani a javítás alatt álló Encounter és Jupiter helyére.
Miután aznap délben, a Prince of Wales fedélzetén megtartott értekezleten egyeztették terveiket a szárazföldi erők parancsnokaival, este fél hatkor Phillips elhagyta a kikötőt hajóival, hogy tizedikén hajnalban meglepetésszerű támadást intézzen a tenger felől a Khota Barunál és Singoránál partra szállt japán csapatok ellen. Induláskor Phillips magabiztos szónoklatot tartott a csatahajó legénységének: „Kis szerencsével kipróbálhatjuk az ágyúinkat az öreg japán csatacirkálón, a Kongón, és a többi japán hajón. Reméljük, kellemes céllövészetünk lesz.”
A megbeszélések alapján a köteléknek a szárazföldi légierő vadászgépei biztosítottak volna légifedezetet, azonban még aznap este, éjfél előtt kiderült, hogy az ígért vadászgépek nem fognak megérkezni. Khota Baru repülőterét ugyanis elfoglalták a gyorsan előrenyomuló japán csapatok, a kuantani légitámaszpontot pedig az általános fejetlenségben az angolok túl korán evakuálták.
A légifedezet hiánya különösebben nem zavarta Phillipset, aki egész éjszaka 17,5 csomós sebességgel haladt előbb északkelet, majd észak felé. A Prince of Wales és a Repulse kíséretét mindössze négy romboló, az Electra, az Express, a Tenedos és a Vampire adta. A Ceylonból érkező erősítésnek, két angol és holland cirkálónak, illetve hat angol és amerikai rombolónak, két nap múlva kellett megérkeznie, a tengernagy azonban úgy gondolta, azonnal cselekednie kell, hogy támadása meglepetésként érje a japánokat.
Az észak felé haladó angol köteléket másnap, december kilencedikén délután két óra előtt észlelte a japán I–65 tengeralattjáró, amely nem sokkal ezután szem elől is tévesztette a tőle nagy távolságban haladó angol hajókat, ám riasztotta saját erőit. A Maláj-félszigeten partra szálló japán csapatokat komoly felszíni erők fedezték. Kondo Nobutake altengernagy parancsnoksága alá két csatacirkáló – a japán terminológia szerint gyors csatahajó –, a nyolc 356 mm-es löveggel felszerelt Kongo és Haruna, valamint öt cirkáló és húsz romboló tartozott, s erősítésként másnap reggel további hat cirkáló, és számos romboló csatlakozott még hozzájuk. Az ellenség feltűnéséről értesülve – ami valóban meglepetésként érte a japánokat – Kondo észak felé, a Sziámi-öbölbe küldte vissza a csapatszállító hajókat, melyek addigra már amúgy is partra tették rakományukat, cirkálóit pedig délre vezényelte, derítsék fel az ellenség pontos tartózkodási helyét.
Kilencedikén délután az angol hajók az esős időben, rossz látási viszonyok között zavartalanul haladtak tovább, azonban öt óra után váratlanul kitisztult az idő. A japán cirkálók felderítő repülőgépei szinte azonnal észrevették a brit hajókat, melyek mozgását egészen fél hétig követték. Kondo rögtön a jelzett hely felé indult csatacirkálóival, azonban nyilvánvaló volt, túl messze van ahhoz, hogy még aznap megütközhessen a brit hajókkal.
A cirkálók repülőinek jelentését véve a szárazföldi támaszpontokon állomásozó bombázókat is azonnal riadóztatták. Azok viszont éppen egy Szingapúr elleni támadásra készültek felszállni, és jó ideig eltartott, mire bombáikat kicserélték torpedókra, és a nagy hadihajók ellen használatos páncéltörő bombákra. A bombázók végül csak hat órakor tudtak felszállni, azonban nem sokkal ezután a japán felderítőgépek szem elől tévesztették a brit köteléket. Az angolok valamivel később nyugat felé fordultak, Khota Baru irányába, ám a már úton levő japán bombázók azt feltételezték, hogy az ellenség továbbra is tartja az északi irányt. Így amikor sötétedéskor hajókat pillantottak meg ott, ahol számításaik szerint az angol erőknek kellett tartózkodniuk, azonnal támadást indítottak ellenük. Az utolsó pillanatban derült csak ki, hogy ezek saját hajóik, Ozawa ellentengernagy cirkálóköteléke, mely szintén a briteket kereste.
Ha az angolok csak pár percig tartják tovább az északi irányt, sötétedéskor szinte biztosan belefutottak volna Ozawa cirkálóiba, így azonban a két kötelék alig tíz kilométerrel elkerülte egymást. (Nagyrészt annak köszönhetően, hogy a Prince of Wales radarja éppen üzemképtelen volt.) Az angol hajókról jól lehetett látni a világítóbombák fényét, melyet a támadásra készülő japán bombázók saját cirkálóikra dobtak le. A britek azonban azt hitték, a japánok őket keresik.
Azzal, hogy a japán repülőgépek felfedezték az angol hajókat – a japán tengeralattjárót a britek nem vették észre – odaveszett a meglepetés ereje, melyben Phillips annyira bízott. Az angol rombolók ráadásul kezdtek kifogyni az üzemanyagból, s a Tenedost este vissza kellett küldeni Szingapúrba. A tengernagy végül este nyolckor úgy döntött, lefújja az akciót, s visszatér a kikötőjébe. A hajók tehát délre fordultak, azonban nem sokkal éjfél után újabb jelentés érkezett, mely szerint a japánok partra szálltak Kuantan kikötőjében. A Khota Barunál délebbre fekvő, a szingapúri repülőterekről felszálló vadászgépek hatósugarán belül fekvő Kuantan szinte útba esett hazafelé, így aztán, hogy azért mégis csináljanak valamit, Phillips délnyugatra fordult, és a sebességet 25 csomóra növelve a jelzett hely felé indult, hogy hajnalban érkezve csapást mérjen az ott partra szálló japán erőkre.
Eközben odahaza, az Admiralitáson ismét heves vita zajlott Pound és Churchill között, mit is csináljanak most a Force Z hajóival, melyek eredeti küldetése, az elrettentés, nyilvánvalóan csődöt mondott. Az Első Lord vissza akarta rendelni a hajókat az Atlanti-óceánra, míg Churchill Pearl Harborba akarta küldeni őket, hogy a megtépázott amerikai erőkkel együtt harcoljanak tovább a japánok ellen. Miután sehogy sem tudtak megegyezésre jutni, a döntést másnapra halasztva aludni tértek.
A Távol-Keleten viszont ekkor virradt meg december tizedike hajnala. Az angol kötelék kora reggel egy újabb japán tengeralattjáróval, az I–58-al találkozott, mely nagy távolságból kilőtt néhány torpedót a Repulse-ra. Találatot nem ért el, viszont jelentette az ellenség helyzetét és irányát a parancsnokságnak. Az I–58 jelzése alapján világos volt, hogy Kondo hajói már nem érik utol az angolokat, azokra tehát csak a bombázók mérhetnek csapást. Hajnali fél négykor a Genzan Air Group már tíz repülőgépet indított felderítésre, hogy megállapítsák az angol kötelék pontos helyzetét, majd reggel nyolc és fél kilenc között a három japán repülőezred 79 bombázója szállt fel, hogy csapást mérjen az angol hadihajókra.
December tizedikén hajnalban a teljes harckészültségben álló brit hajók megérkeztek Kuantan elé, azonban a kikötő csendesnek és békésnek tűnt. A felderítésre kiküldött Express romboló, és a csatahajó egyik Walrus gépe – mely ezután visszarepült Szingapúrba – rövidesen jelentette is, japánoknak nyomát sem látják a közelben, a partraszállásról szóló hír nyilván téves volt. (Az angol helyőrség valójában csak néhány felderítésre kiküldött japán hajót észlelt korábban, melyeket inváziós erőknek hittek.) Phillips ekkor ahelyett, hogy rögtön délnek indult volna, visszafordult keletnek, hogy megvizsgáljon néhány gyanús hajót, melyet még hajnalban észleltek. Rövidesen kiderült, hogy csupán egy vontatóról van szó, mely három uszályból álló vontatmányával Szingapúr felé tartott. Az angol kötelék ekkor délkeletnek fordult, és az üzemanyag-takarékosság végett húsz csomóra csökkentette sebességét.
Az angol hajókat már reggel fél hétkor észrevette egy japán felderítőgép, mely jelentette az ellenség pontos helyzetét a közeledő bombázóköteléknek. A britek tudták, hogy az ellenség légitámadásokra készül, mivel a korábban a köteléktől különvált, és ekkor tőlük 140 mérföldre délkeletre járó Tenedos már délelőtt tízkor jelentette, hogy japán bombázók támadják. (A brit köteléket kereső japán repülőgépek egy raja, kilenc G3M intézett támadást a Tenedos ellen, találatot azonban nem értek el.) Ennek ellenére Phillips továbbra sem kért légifedezetet, noha köteléke már a szingapúri légierő vadászainak hatósugarán belül tartózkodott. A RAAF 453. századának (Squadron) vadászai már kora hajnalban készen álltak a felszállásra, hogy védelmet adjanak a Force Z hajóinak, azonban fogalmuk sem volt róla, azok merre járhatnak. Bár tudta, hogy az ellenség amúgy is ismeri a helyzetüket, Phillips tengernagy a rádiócsend fenntartását fontosabbnak tartotta, mint a légifedezetet. Ezen kívül talán a Szingapúrnál állomásozó Brewster Buffalo vadászgépek harci képességeit sem tartotta valami sokra.
10.40-kor a Prince of Wales-ről is észrevették az első japán repülőgépet, majd néhány perccel később a légtérfigyelő radar képernyőjén is feltűntek a közeledő bombázók. A hajókon légiriadót rendeltek el, a sebességet pedig 25 csomóra növelték. (Azért nem többre, mert a Repulse parancsnoka, William Tennant kapitány, még korábban kérte Phillipstől, légitámadás esetén 24-25 csomós sebességet tartsanak, ugyanis ha ennél gyorsabban haladnak, az erős rázkódás miatt a Repulse légvédelmi ágyúival már nem lehet pontosan célozni.)
A tíz perccel tizenegy óra után elsőként támadó nyolc G3M bombázó a nagyobbnak látszó hajót, a Walesnél tizenöt méterrel hosszabb Repulse-t vette célba. A japánok jól céloztak, ám a nyolc ledobott 250 kg-os bombából csupán egy talált célba, mely a Repulse katapultfedélzetén csapódott be, és különösebben nagy károkat nem okozott. A támadó gépekre mindkét angol hajó légvédelme tüzelt, és a nyolcból öt bombázót megrongáltak.
Phillips egyébként nem adott szabad kezet Tennantnak. A két angol hajó a légitámadás alatt is egymás mellett haladt, és a zászlóshajó jelzéseit követve együtt fordulva próbálták kikerülni a támadó gépek bombáit. Ez nemcsak a kitérőmanővereket nehezítette meg, hanem a légvédelmi ágyúk tüzelését is. A tengernagy annyira nem vette komolyan a japán gépek által jelentett veszélyt, hogy továbbra sem kért légifedezetet Szingapúrból, sőt, még csak füstfüggönyt sem fejlesztett.
(Folyt. köv.)
