A német csatacirkálók kilencedikén délután érkeztek meg Trondheimbe, ahol azonnal hozzáláttak a kárelhárításhoz. A búvárok felmérték a Scharnhorst sérüléseinek mértékét, a Huascaran és Parat műhelyhajókról érkező szakemberek pedig azonnal nekifogtak az ideiglenes javításoknak. Az rögtön nyilvánvaló volt, hogy a hajónak dokkba kell állnia, mivel a lék befoltozása, és a szétzúzott jobb csavartengely javítása a helyszínen nem volt megoldható. A középső gépház víztelenítése után viszont az itteni turbinát napokkal később sikerült üzemképes állapotba hozni, s a hajó ettől kezdve képes volt a 25 csomós sebességre is, amivel már meg lehetett kísérelni a Németországba való visszatérést.

A Gneisenau nem sokáig vesztegelt Trondheimben. Miután kiegészítették az üzemanyag és a lőszerkészleteket, Marschall már másnap, tizedikén megint kifutott a tengerre a Gneisenauval, valamint a közben ismét hozzájuk csatlakozó Hipperrel, és a négy rombolóval, abban a reményben, talán még sikerülhet elkapnia valamelyik konvojt, mielőtt még a Home Fleet főerői is megérkeznének. Messzire azonban nem jutott. A kifutás után nem sokkal a légifelderítés a német hajóraj közelében észrevette Forbes tengernagy flottáját, két csatahajóval, s tucatnyi cirkálóval és rombolóval. A német hajók őrszemei ráadásul egy lesben álló angol tengeralattjárót is felfedeztek a közelükben. Miután meglepetésről már nem lehetett szó, s az angolok láthatóan figyelték és követték őket, Marschall félbeszakította a hadműveletet, és másnap visszatért flottájával Trondheimbe.

Raeder hevesen kritizálta Marschall tevékenységét, azt állítva, a tengernagy nem értette meg a Juno hadműveletre vonatkozó utasításokat, önkényeskedésével felborította a haditerveket, és megzavarta a német fegyveres erők jól működő gépezetét. A vezértengernagy nem zavartatta magát a Harstad kiürítését megerősítő információkkal, s továbbra is úgy vélte, Marschallnak az eredeti utasításokhoz kellett volna tartani magát, és a norvég kikötőt kellett volna támadnia. Raeder a Glorious elsüllyesztésének jelentőségét is igyekezett minden módon lekicsinyelni és becsmérelni, könnyű kis lőgyakorlatnak titulálva az ütközetet. Később azt állította, Marschall a meggondolatlanságával veszélybe sodorta flottáját, és szerencséje volt, hogy nem az ő hajóit süllyesztették el. Erősen kritizálta a flotta szerinte túl nagy lőszerfelhasználását is. Mindezt természetesen ismét Marschall háta mögött, szemtől-szemben nem bírálta a tengernagyot, és nem is indított ellene semmilyen eljárást. Ugyanekkor persze nem is kapott semmilyen elismerést. (A Scharnhorst parancsnoka, akinek az elhamarkodottsága végül is a hajó sérülését okozta, semmilyen elmarasztalást nem kapott.)

Marschall is tett megjegyzéseket a berlini fotelstratégákra, és kritizálta a hadműveletek szervezetlenségét, „ad hoc” jellegét. A felszíni flotta tevékenysége nem volt összehangolva sem a légierővel, sem a tengeralattjárókkal, és nem szervezték meg a felderítést sem, a légi és a rádiófelderítés információi vagy későn, vagy egyáltalán nem jutottak el a hajókhoz. Az, hogy a haditengerészet parancsnokságát több részre osztották, időnként szintén komoly zavarokat okozott. Marschall ezenkívül ismét jelezte Raedernek, véleménye szerint a beosztott tiszteket jobban be kellene vonni a hadműveletek tervezésébe, és a kötelékparancsnokoknak több cselekvési szabadságot kellene adni.

A flotta felől érkező kritikákra és javaslatokra Raeder természetesen a füle botját sem mozdította, viszont pár nappal később újabb kifutási parancsot adott a megmaradt hajóknak, hogy azok Izland és a Feröer-szigetek között portyázva elvonják a norvég partok közeléből az angol flotta főerőit, és ezzel fedezzék a sérült Scharnhorst visszatérését Németországba. Marschall dühösen tiltakozott, de persze ezúttal is hiába. A tengernagy azzal próbált érvelni, a konvojokat már elszalasztották, a térségben nincs egyetlen ellenséges kereskedelmi hajó sem, viszont a bosszúra éhes angolok a teljes Home Fleet-el őket fogják majd keresni. Marschall azt is nehezményezte, hogy a parancsnokság nem tartotta vissza az információkat, és a német propagandán keresztül azonnal nagy felhajtással világgá kürtölte a Glorious elsüllyesztésének hírét, melyről az angolok is a német rádióból szereztek tudomást először. A német híradók részletesen ismertették azt is, milyen hajók vettek részt a a hadműveletben. A britek tehát tudták, milyen erőkkel állnak szemben, és azt is, hol kell őket keresni. A németek ezúttal nem remélhették, hogy észrevétlenül jutnak el a kijelölt hadműveleti területre, és biztosak lehettek benne, a kifutást követően a Royal Navy és a RAF azonnal nekik fog esni.

Úgy tűnt, Raeder megint a semmiért teszi kockára a Kriegsmarine utolsó bevethető csatahajóját. A hadműveleti utasítás megint nem tartalmazott világos és egyértelmű parancsokat, jól meghatározott célokat. A parancs nagyjából megint úgy szólt, „menjetek ki valahová, és süllyesszetek el valamit”. A vezértengernagy célja persze ezúttal is csak az volt, hogy a flotta újabb bevetésének híreit tudja lobogtatni Hitler előtt, s ezekkel bizonyítsa, a csatahajók milyen aktívak, milyen sikeresek, és a háború után mennyire megéri majd ismét rájuk költeni a pénzt.

Marschall ekkor dobta be a törölközőt. Bevonta zászlaját, beteget jelentett, és elhagyta a flottát. Június 18-án Raeder hivatalosan is leváltotta Marschallt, elbocsátotta a szolgálatból, és helyére új kedvencét, Günther Lütjens altengernagyot nevezte ki az operatív flotta parancsnokává. Távozása előtt Marschall még egyszer kifejtette – természetesen ismét hiába –, a kifutásnak nem látja semmi értelmét, az erőviszonyokra tekintettel ugyanis a német flotta sikerének alapfeltétele, hogy hadmozdulataik váratlanul érjék az angolokat, és azoknak ne legyen idejük felkészülni az ellenség fogadására. Ez a feltétel ebben az esetben nem volt biztosítva, az angolok tengeralattjárókkal és repülőkkel gondosan szemmel tartották a Trondheimben horgonyzó hajókat. A brit légierő addig már többször is támadta a kikötőt, 11-én 12 Hudson bombázó támadta a német hajókat, a nagy magasságból ledobott bombák azonban mind célt tévesztettek. Két nappal később az Ark Royal anyahajó Skua vadászbombázói, és a RAF Beaufort bombázói támadtak, de csak a Scharnhorstot találta el egy bomba, és az sem robbant fel.

Az angolok tehát pontosan tudták, hol vannak a német hajók, és folyamatosan figyelték őket. A németek azt is tudták, hogy a trondheimi fjord előtt tengeralattjárók állnak lesben. A britek tehát észlelték a német hajók minden megmozdulását, s a védett kikötő elhagyását követően azok rögtön ellenséges támadásokra számíthattak. Az új flottaparancsnok, az engedelmes Lütjens, azonban megtartotta a kétségeit magának, és a kapott parancsokat ezúttal is híven teljesítve június huszadikán délután a tengerre vitte flottáját.

Huszadikán tehát kifutott az egész flotta, a Scharnhorst három romboló, négy torpedónaszád, és három aknaszedő kíséretében a norvég partokhoz lapulva 24 csomós sebességgel dél felé igyekezett, a Gneisenau, a Hipper, és egy romboló pedig nyugatra tartott, hogy az angolok figyelmét magukra vonják. Ez sikerült is, de hamarabb, mint ahogy arra számítottak. Este tízkor, alig hét órával a kifutás után, a Trondheim előtt járőröző, és egyébként egy Narvikból érkező német konvojra várakozó Clyde tengeralattjáró észrevette a német hajókat, melyek pont a tengeralattjáró orra előtt haladtak el. Fél tizenegykor a Clyde 3.600 méteres távolságból kilőtte mind a hat torpedóját a Gneisenaura. Az angol parancsnok túlbecsülte a célpont sebességét, így a torpedók többsége a Gneisenau orra előtt haladt el. Csak egyetlen torpedó talált, az azonban ház nagyságú lyukat robbantott a csatacirkáló orrába, melyen keresztül egy kisebb hajó is át tudott volna menni a Gneisenau egyik oldaláról a másikra.

A sérülés nem veszélyeztette sem a Gneisenau úszóképességét, sem pedig a harcképességét, a mozgásképességét azonban annál inkább. A hajó természetesen azonnal visszafordult Trondheim felé, vagyis a figyelemelterelő hadművelet itt véget is ért. A sérült orral a csatacirkáló csak 19 csomós sebességre volt képes, és a javítási munkákat már menet közben meg kellett kezdeni, erősítő lemezeket és támasztó rudakat hegesztve a sérült részre, ugyanis fennállt a veszélye annak, hogy leszakad a hajóról az egész orr rész. A sérült Gneisenau másnap reggel ért vissza Trondheimbe, és az ideiglenes javítások elvégzését követően mehetett a Scharnhorst után a szárazdokkba. Raeder ezúttal természetesen nem a flottaparancsnokot hibáztatta a torpedótalálatért, azt ebben az esetben egyszerűen csak a balszerencsének tudták be.

A Scharnhorst hazafelé vezető útja sem volt zökkenőmentes. Az angol légifelderítés természetesen már a kifutás utáni reggelen észrevette a német hajókat, melyeket ezt követően folyamatosan támadtak a RAF bombázói és torpedóvetői. A támadások nem értek el eredményt, viszont az erős légvédelmi tűz, és a légifedezetet biztosító vadászgépek hét angol repülőgépet lelőttek. Mikor a rádiófelderítés jelentette, hogy angol hadihajók vannak a csoport közelében, a parancsnokság Stavangerbe irányította a hajókat. Mint később kiderült, néhány angol cirkáló és romboló valóban alig 35 mérföldre tartózkodott a német köteléktől. Stavangert másnap elhagyva a Scharnhorst és kísérőhajói 23-án késő este értek Kielbe, ahol a csatacirkáló már másnap dokkba állt. (A holttesteket is csak ezt követően emelték ki az addig elárasztott rekeszekből, és 27-én temették el őket.)

A Gneisenau ideiglenes javításával, és a hatalmas lék részleges befoltozásával július 19-én végeztek. A hajó a Hipperrel és a négy rombolóval július 28-án futott be Kielbe, ahol nagyjavításra szintén dokkba állt. A két csatacirkáló javítása, melyet a folyamatos angol bombázások is késleltettek, egészen az év végéig eltartott, és csak december 19-én állhattak ismét szolgálatba. A norvég hadműveletek lezárultát követően tehát a német haditengerészet bevethető állománya hosszú hónapokon át egy nehézcirkálóra, két könnyűcirkálóra, és négy rombolóra zsugorodott.

A nagy veszteségek ellenére a németek végül mégis sikerrel jártak, Norvégia a kezükre került, az angol flotta és a hadsereg pedig súlyos kudarcot volt kénytelen elkönyvelni. Összességében véve azonban a németek nem sokat nyertek a győzelmükkel. Ők lettek elkönyvelve agresszornak, és elvesztették a semleges vizeket, melyeken keresztül utánpótláshoz juthattak. A megszállt Norvégia parti vizeit a britek most már minden gond nélkül támadhatták, nagyobb veszteségeket okozva a német teherhajóknak, mint mikor még Norvégia semleges volt. A német invázió után angol szolgálatba állt az 1028 hajóból álló norvég kereskedelmi flotta állományának közel kilencven százaléka, melyek nem kerültek német kézre. Franciaország megszállása után a norvég kikötők birtoklásának sem volt már nagy jelentősége. A megszállt területek biztosítása ráadásul nagy erőket vett igénybe, különösen hogy Hitler a háború végéig tartott egy újabb angol partraszállási kísérlettől.

A Juno hadműveletet követően Marschall jó ideig nem kapott új beosztást. A tengernagyot nem vádolták semmivel, nem marasztalták el, és hivatalosan nem is tettek neki szemrehányást, csak egyszerűen félreállították. Raeder megjegyzései és kritikái azonban eljutottak hozzá is, elvégre erről maga a vezértengernagy gondoskodott. Hogy szakmai hírnevét megóvja, Marschall saját maga kért, majd később követelt hadbírósági tárgyalást önmaga ellen, hogy tisztázhassa álláspontját, és megvilágíthassa döntéseinek okait. Raedernek ez persze nem állt érdekében, így hogy elhallgattassa Marschallt, augusztus végén ismét beosztást kínált neki, kinevezte a kiképzési osztály felügyelőjének. Később a haditengerészet déli és keleti csoportjában kapott rangon aluli beosztásokat, majd 1942 májusában nyugdíjazták. Augusztusban aztán ismét visszahívták a szolgálatba, és kinevezték a nyugati csoport parancsnokává. Ez a haditengerészet egyik legmagasabb beosztása volt, ekkoriban azonban már nem jelentett tényleges hatalmat is. A nagy hadihajók eddigre már mind távoztak Brestből, Marschall tehát magas beosztásában legfeljebb néhány romboló és torpedónaszád felett parancsnokolhatott, illetve az épülő Atlanti Falon folyó munkálatokat felügyelhette.

1943 tavaszán Marschallt ismét elbocsátották a szolgálatból. Az új főparancsnok, Dönitz tengernagy, kinevezése után Raederhez hasonlóan gondoskodott róla, hogy minél előbb megszabaduljon a lehetséges vetélytársaktól. Marschallal együtt például ismét kirúgták a flottától az elődjét, Boehm tengernagyot is. 1944 júniusában aztán Marschallt megint visszahívták, s egy rangjához képest megalázó beosztást bíztak rá, kinevezték a dunai folyami erők parancsnokává. Novemberben ismét elbocsátották a szolgálatból, majd áprilisban újra visszahívták, és ismét megbízták a gyakorlatban már szinte nem is létező nyugati csoport irányításával. Ebben a beosztásban érte néhány héttel később a háború vége, melyet követően letartóztatták, és 1946 nyaráig hadifogolytáborban őrizték. Szabadulása után visszavonultan élt Mellnben, 1976-ban bekövetkezett haláláig.

Marschall bukásával a flotta vezetése olyan emberek kezébe került, akik a főparancsnok szerint erre alkalmasabbak voltak. Az ő típusukat ebből, és a korábbi írásokból már ismerhetjük. A szerencsétlen Langsdorff, a nyársat-nyelt Lütjens, a töketlen Bey, és Kummetz, akit még saját kollégái is csak a „pechvogel” jelzővel emlegettek. Ők voltak a német haditengerészet „színe-java”, Raeder az ő kezeikbe tette le a flotta sorsát. Ez a sors a következő időkben kisebb-nagyobb kudarcok sorozatát jelentette, ami meglepő módon úgy tűnik, a flottavezetést egyáltalán nem zavarta. A norvég vizeken folytatott hadműveletek során a Bonte, Bey, Kummetz vezetése alatt álló kötelékek megalázó vereségeket szenvedtek, de mindhárman megkapták a Lovagkeresztet, úgymond a „bátorságukért”. Lütjens is megkapta a keresztjét, holott az egyetlen harci siker, amit köteléke elért, a Glowworm elsüllyesztése volt. A tengernagy ráadásul ezért is megrovásban részesítette a rombolók parancsnokait, mivel szerinte azoknak nem lett volna szabad harcba bocsátkozni az angol hajóval, mert ezzel elárulták helyzetüket az ellenségnek. Marschall ugyanekkor egy anyahajó, és – a Rawalpindivel együtt – 75 ezer tonnányi hajótér elsüllyesztéséért semmilyen elismerést nem kapott. Ő aratta a háború egyetlen egyértelmű német tengeri győzelmét, és ki is rúgták érte.

A rejtély megoldása alighanem Raeder, és a német haditengerészet értékrendjében kereshető. A tisztek képzésével kapcsolatban még az első világháború előtt jegyezte meg Ludwig von Schröder tengernagy: „A jellem fontos, nem a tudás!” Raeder alighanem mélyen egyetértett ezzel. Ő maga így fogalmazott a tisztképzés feladatáról: „A katonai szolgálatok alapelvei örök érvényűek. Bátorság és őszinteség, engedelmesség és bajtársiasság, a haza szeretete és az állam iránti hűség, ezek mindig a katona és a tengerész megkülönböztető jellemzői. A jellem építése az intelligens képzés és oktatás által, ez mindig az első és legnagyobb cél.”

A jellemépítés fontosságával akár még egyet is lehetne érteni, a gond az, hogy emellett háttérbe szorultak, és másodlagos tényezőnek minősültek az olyan dolgok, mint a taktikai és a műszaki ismeretek. A német tengerésztisztek taktikai analfabetizmusáról ebben a sorozatban is sok példát találni, műszaki tudatlanságukról – bármilyen különös legyen is ez a németek esetében – pedig árulkodik a korábbi részekben már említett torpedóválság, vagy a radar szerepének teljes félreismerése, és fejlesztésük elhanyagolása. A német tengerésztisztek képzésében a radar használata egyáltalán nem szerepelt, a háború végéig sem. A flottának alig volt olyan képzett szakembere, aki a radarokat megfelelően kezelni és karbantartani tudta volna, így a hajók radarjait általában működésük egész ideje alatt egyszer sem kalibrálták újra. A jellemes, és erkölcsös magaviseletű német tengerésztisztek általában nem bíztak a radarokban, és harcban gyakran egyszerűen kikapcsoltatták azokat, úgy vélve, a radarjelzések csak elárulják hajóik helyzetét. (Így tett Bey is az északi-foki ütközetben.)

Az ember nyilván azt gondolná, az angol haditengerészet sikerének egyik titka a némettől eltérő gyakorlatias képzés. Valójában azonban ez nem így van, s a jellemépítésre vonatkozó Raeder idézettel alighanem a legtöbb angol tengernagy is nagyon egyetértett volna. Az angolok szintén azt tekintették a tisztek legfontosabb ismertetőjelének, hogy azok tökéletes gentlemanek legyenek. Az ő esetükben ráadásul ez még társult a viktoriánus időkben eluralkodó társadalmi sznobizmussal is. Az angol gentlemannek megfelelő családi háttérrel kellett rendelkeznie, azaz származását tekintve is úriembernek kellett lennie. Ahogy Herbert Heath altengernagy, az első világháború végén az Admiralitás Második Lordja, az uralkodó véleményt megfogalmazta:„Hogy valaki jó tiszt lehessen, ahhoz úriembernek kell lennie.” Közönséges – mondhatni munkás-paraszt – családból származó tengerész nagyon ritka esetben vergődhetett el a tiszti rangig, és a kaszt általában akkor is betolakodóként kezelte, aki csak másodvonalbeli beosztásokat kaphatott.

A két világháború közötti angol tengerészet osztály-előítéleteiről Len Wincott a következőket írta: „A legtöbb aranysávos a középosztályból, vagy a kispolgárság felső rétegeiből került ki. Az arisztokrata származású tisztek jelentéktelen kisebbséget alkottak, bár hozzátehetem, éppen ezeknek az embereknek a részéről éreztük a legkevesebb előítéletet. …

Különféle bizottságok vizsgálták a jelölt képességeit, vajon képes e eleget tenni a tengerjáró elit által lényegesnek tartott társasági modor követelményeinek. Hihetetlen talán, de létezett például egy „etikett bizottság”, amely felkereste a szóban forgó első osztályú matróz otthonát. Ha az édesanyját kopott zsákszövet kötényben találták, akkor aztán lőttek is a tiszti aranysávoknak. … Hasonlóképpen befellegzett a tisztjelölt kilátásainak, ha egészségügyi törzslapján vörös tintás bejegyzés tanúsította, hogy az illető szifiliszt szedett össze valahol, bár a tiszturak is tucatszám jártak kórházba hasonló nyavalya kezelése céljából. Ezért aztán a matrózok sohasem mondták szifilisznek a vérbajt, mindig csak „tiszti lumbágónak”. …

1930-ig csupáncsak egyetlen matróz jutott el a tengernagyi rendfokozatig. Még ez a kivételes férfi is csak nyugállományba vonulásakor kapta meg a magas rendfokozatot, előbb egyébként egy kiképzőhajó kapitányi tisztét látta el, de sohasem hadihajóét.”

Wincott, és sokan mások, úgyszintén írnak a Royal Navy rögeszmés tisztaságmániájáról, a formalitások iránti megszállottságáról, és a gyakorlati képzés ezzel társuló hiányosságairól. Az összkép végeredményben nem sokkal jobb, mint a német haditengerészet esetében, bár az 1931-es invergordoni zendülést követően mélyreható szervezeti reformok kezdődtek, amik próbálták valamelyest áthidalni a tisztek és a matrózok közötti mély szakadékot, és gyakorlatiasabbá tenni a kiképzést. A Royal Navy többek szerint főleg ennek köszönhette, hogy a háborúban aztán helyt tudott állni, és nem a Kriegsmarinéhoz hasonló eredményességgel tevékenykedett.

Az angol és a német haditengerészet közti különbség másik fő oka a tradíciókból fakadó viselkedés. A németek állandóan lapultak, és igyekeztek kitérni az ütközetek elől, mivel tisztában voltak vele, olyan ellenségről van szó, mellyel szemben évszázadok óta nem arattak komoly győzelmet nemcsak ők, hanem senki más sem. Részben ennek volt köszönhető állandó határozatlanságuk, óvatosságuk, és hogy győztes helyzetekben mindig megijedtek, amivel rendszerint el is puskázták győzelmi esélyüket. Mindezzel szintén tisztában lévén az angolok ugyanekkor határtalan önbizalommal mentek bele minden kockázatos helyzetbe, abban a tudatban, hogy csak győzhetnek, hiszen nekik istentől rendelt küldetésük a tengerek feletti uralom. Az óvatoskodás, és az ellenség elől való meghátrálás a Royal Navynél évszázadok óta elfogadhatatlan volt, az angolok reménytelen helyzetekben sem hátráltak meg, és kitartásukkal gyakran ezeket a reménytelennek tűnő helyzeteket is a maguk javára fordították.

 A Glorious esetében ez a fordítás nem sikerült, de hősies helytállásukkal az angol hajók ismét példát mutattak. Olyan példát, amiről odahaza sokáig semmit sem tudtak. A minisztertanács június tizedikei ülésén még mindig csak lehetőségként beszéltek a Glorious elsüllyedéséről. A jegyzőkönyv szerint: „A haditengerészet vezérkari főnöke elmondta, hogy nem érkezett újabb hír arról a német állításról, hogy elsüllyesztették a Glorioust. Attól tartott azonban, hogy a jelentés szinte biztosan igaz. A Glorioust két romboló kísérte, és lehetséges, hogy ezek közül az egyik megszökött. Az ezzel kapcsolatos bizonytalanság érv amellett, hogy meg kell várni a megerősítést, mielőtt bármilyen nyilatkozatot kiadnánk.”

Churchill dühös volt, és súlyos veszteségnek minősített a Glorious elvesztését, ám ugyanekkor tovább sürgette a dédelgetett Paul hadművelet mielőbbi végrehajtását, és siránkozott, hogy a haditengerészet nem hajlandó ebben bevetni a legújabb anyahajót. Június tizedikén ezt írta: „Rossz szolgálatot tettek nekünk, és szükségtelenül késleltették a hadműveletet. A legjobb lehetőséget már elvesztettük. Az Illustrioust elpazarolták. Nagyon sajnálom, hogy az Admiralitás nem gondoskodott korábban a legfontosabb hadműveletről, és nem próbálta hamarabb végrehajtani. Most jött el az utolsó pillanat, amikor Narvik teljes kiürítése a láthatáron van, ha ugyan már nem történt meg, és amikor az otthoni helyzetet javítja a brit expedíciós erők kimentése. Az Első Tengeri Lord azt mondta, a hadműveletet ezzel egy időben hajtják végre. Mi a helyzet ezzel? Minél hamarabb, annál jobb.”

A tizedikei minisztertanácson megemlítették, a Gloirousról érkező hírek hatására „megfontolják egy bizonyos hadművelet elhalasztását”. Kizárásos alapon ez nem lehet más, mint a Paul hadművelet, a svéd Lulea kikötőjének elaknásítása. A Paul hadművelet a legmagasabb szinten ekkor került utoljára említésre. A haditengerészet feljegyzéseiben a hadművelet június 16-án szerepel utoljára, a Home Fleet parancsnokához ekkor érkezett meg a hadműveleti terv, mely szerint a támadást 18 Swordfish hajtotta volna végre, melyeket az akcióban résztvevő anyahajónak a norvég Tanafjordtól északkeletre, 60 mérföldes távolságban kellett volna indítania. A gépek nem tértek volna vissza, az aknák ledobását követően svéd, vagy finn területen kellett volna leszállniuk. A dokumentum azzal zárult, a hadművelet megkezdését követően a parancsnok újabb utasításokat fog kapni. Ez a hadművelet utolsó említése a hivatalos iratokban.

A Pault végül sosem hajtották végre, júniusban, a francia összeomlás után, a németek megszerezték az észak-franciaországi vasércbányákat, ahonnan minden szükségletüket fedezni tudták. A svéd vasérc kérdése többé nem volt fontos, így a Lulea elleni támadásnak végképp semmi értelme nem maradt. Június tizedikén ráadásul Olaszország is hadat üzent Angliának, nehogy kimaradjon a háború utáni osztozkodásból. Churchill figyelme az északi helyett ismét a déli front felé fordult, ahol új, izgalmas lehetőségek tárultak fel a „zsenije” számára. Kezdetben a francia flotta likvidálása kötötte le a figyelmét, majd először Marokkóban, később Dakarban akart partra szállni, hogy a Szaharán keresztül hátba támadja az olaszokat. Skandinávia végképp kiesett a Prime Minister érdeklődési köréből, bár a németek a háború végéig tartottak egy újabb norvégiai inváziótól.

A Glorious elvesztése érzékeny kudarc volt, Churchill vizsgálatot, és felelősöket követelt. „Hogyan történhetett, hogy éppen ebben az időben a két csatacirkáló, a Renown és a Repulse, a Feröer-szigetekre lett küldve, s ezzel teljesen kivonták őket abból a fontos vállalkozásból, melyet az Admiralitás Narviknál folytatott? Talán fel kellene kérni a tengerészeti vezérkart, számoljon be erről az ügyről, mellyel a Parlament minden bizonnyal foglalkozni fog. A veszteség nagyon súlyos volt, és még kínosabb, hogy az ellenség anélkül vonult vissza, hogy veszteséget szenvedett volna, vagy egyáltalán elfogták volna őket. Attól tartok, érezni fogjuk, hogy a Flotta ezt elrontotta, és a németek bizonyosan figyelemre méltó sikert arattak. Figyelembe véve azt a nagyon kevés hajót, amijük van, és azokat a hatalmas erőket, melyek a mi rendelkezésünkre állnak, megdöbbentő, hogyan mérhettek ránk ilyen csapást. Egészen biztos vagyok benne, hogy ez a történet nagyon szigorú vizsgálatot igényel.”

A vizsgálat azonban nem volt nagyon szigorú. A bizottság megelégedett a túlélők kihallgatásával, míg például az anyahajók parancsnokát, Wells altengernagyot, be sem idézték a tárgyalásra, és írásban sem kértek tőle semmilyen vallomást. A bizottság végül nagyjából azokra a megállapításokra jutott, melyeket korábban már említettem, és amelyek az anyahajó parancsnokát, Guy D'Oyly-Hughes sorhajókapitányt tették felelőssé a katasztrófáért, aki a vádak szerint elmulasztotta megtenni a szükséges óvintézkedéseket. Az Első Lord, Pound tengernagy, akinek pedig nagyon jól kellett tudnia, milyen küldetésre készült a Glorious, ezt firkantotta a jegyzőkönyv aljára: „Úgy tűnik, a Glorious megfeledkezett róla, hogy hadihajó.”

Ahogy Churchill előre látta, a Parlamentben szintén felvetették az ügyet. Az egyik képviselő, Richard Stokes, az alsóházban bizalmas információk alapján azzal vádolta Churchillt, a tengernagyok feje felett átnyúlva személyesen utasította hazatérésre a Glorioust. A Paul hadműveletről azonban Stokes nem tudott, így nem tudta megindokolni, és hihetővé tenni állításait. Valamivel később Stokes beszélt a már nagybeteg Pound-dal is, aki állítólag azt mondta neki, információi többsége valóban igaz.

A hivatalos bűnbak tehát a Glorious parancsnoka lett, akit az idő múlásával egyre rosszabb színben tüntetett fel a történetírás. 1980-ban megjelent írásában a neves történész – és a Royal Navy nyugalmazott sorhajókapitánya –, Stephen Roskill, gyakorlatilag elmebetegnek ábrázolta D'Oyly-Hughest, aki szerinte teljesen alkalmatlan volt az általa betöltött posztra, s rosszindulatú bosszúvágyától elvakultan, a hadbírósági tárgyalásra igyekezve rohant bele a német hajókba. D'Oyly-Hughes családja tiltakozott, és igyekezett cáfolni Roskill állításait, de azóta sem tudták tisztára mosni D'Oyly-Hughes nevét.

A gyanú árnyéka rávetült a rombolók parancsnokaira is, nem e az ő felelősségük is a három hajó pusztulása. Az Acasta parancsnokának, Charles Eric Glasfurd fregattkapitánynak az özvegye éppen ezért kért engedélyt az Admiralitástól arra, beszélhessen a romboló egyetlen túlélőjével, hogy eloszlathassa a kételyeket. Az Admiralitás megtagadta az engedélyt, de az özvegy ennek ellenére megkereste a tengerészt. Később ezt írta: „Ha mindhárom hajó gyáván viselkedett volna – és attól tartok, az átlagember éppen erre is gondol –, akkor meg lehetne érteni az Admiralitás jelenlegi hozzáállását. Bízom benne, hogy újra előveszik majd ezt az ügyet, amíg kielégítő álláspont nem születik.”

Az Admiralitáson felvetődött a gondolat, hogy a két romboló parancsnokát poszthumusz Viktória keresztre jelölik, de ezt végül elvetették, arra hivatkozva, nincsenek elegendő információik arról, a rombolók valóban az elvárt viselkedést tanúsították e az ütközetben. Mindkét hajó pusztulását egyetlen tengerész élte csak túl, egyikük sem tudott sokat mondani a történtekről, ráadásul az Ardent túlélője éppen német fogságban volt.

A háború után aztán előkerültek a német tisztek visszaemlékezései is, akik kivétel nélkül mindannyian a legnagyobb elismeréssel és csodálattal beszéltek az angol rombolók bátorságáról, és szakmai hozzáértéséről. Ekkor ismét felvetődött, hogy legalább a Scharnhorstot megtorpedózó Acasta parancsnokát kitüntessék a Viktória kereszttel, azonban a kitüntetések odaítélését elbíráló bizottság elnöke, Sir Edward Bridges, elutasította felvetést. Érvelése szerint: „Bár az igazságosság megkövetelné Glasfurd parancsnok elismerésének felülvizsgálatát, ezt ellensúlyozni kell azzal a ténnyel, hogy az ügy újbóli megnyitása kétségkívül újranyitná a hajók elsüllyedése ügyében folytatott vizsgálatot is.” Hogy miért féltek ennyire attól, hogy ismét megbolygassák az ügyet, csak találgatni lehet. Az egyik találgatás szerint ennek a félelemnek lehet némi köze ahhoz, hogy Edward Bridges a háború alatt Churchill személyi titkára volt.

Az ügy körül több más különös dolog is történt. A vizsgálat eredményeit, és az azzal összefüggő hivatalos dokumentumokat az aktát 2041-ig lezárva száz évre titkosították, ami egészen szokatlan eset. A vonatkozó dokumentumok hiányosak, például a Devonshire hajónaplójának erről az időről szóló részei is eltűntek. Háborús emlékirataiban Churchill egyetlen szóval sem tesz említést a Paul hadműveletről, míg a szintén elvetélt Catherine-ről például hosszan értekezik. Azt, hogy a britek a svéd semlegesség megsértésére készülnek, minden érintett tudta, ez már akkor sem volt titok. A nagy titkolózás mögött tehát csak az állhat, hogy valahol lappang a történetben még valamilyen más mocsokság is, amit a saját hősi arcélükre mindig gondosan ügyelő britek igyekeznek homályban tartani.

A Juno hadművelettel lezárultak a Norvégia körüli tengeri harcok. Ezek végére a német felszíni flotta gyakorlatilag harcképtelenné vált, a Hipper kivételével összes nagy hadihajója elsüllyedt, vagy megrongálódott, és hosszú ideig tartó javításra szorult. Az Anglia megszállására készített terveknek így aztán eleve nem volt semmi realitásuk, ugyanis a siker alapfeltétele lett volna, hogy a Luftwaffe totális légifölényt vívjon ki legalább Anglia déli része felett, és ugyanekkor harcképtelenné tegye a Royal Navyt, ami nyilván még külön-külön is lehetetlen feladat volt. Hitler, ellentétben egyes tábornokaival és Raederrel, akik nagy lelkesedéssel játszadoztak a haditervekkel, minden jel szerint nem is vette komolyan egy percig sem az inváziót, aminek tervével valószínűleg csak az angolokat akarta ijesztegetni.

Őszre nyilvánvalóvá vált, hogy az invázióból nem lesz semmi, és a közben ismét szolgálatba álló nagy hadihajókat nem kell erre a célra tartogatni. A hosszú nagyjavításról visszatérő Admiral Scheer, majd a Gneisenau és a Scharnhorst, így ismét az óceánon került bevetésre, ahol folytatták a Raeder által annyira kedvelt portyázó hadviselést, és ami azt illeti, ezúttal nem is sikertelenül. A Scheer ugyanazokon a vizeken portyázott, ahol a háború elején a Graf Spee, csak nála szerencsésebben. A zsebcsatahajó 17 kereskedelmi hajót süllyesztett el, 113 ezer tonnával, és a féléves portya után épen és sértetlenül tért vissza Kielbe. Az észak-atlanti vizekre kiküldött két csatacirkáló még nagyobbat kaszált. Kéthónapos útjuk során összesen 22 kereskedelmi hajót süllyesztettek, vagy fogtak el, összesen 116 ezer BRT űrtartalommal. Útjuk végeztével a hajók már Brestbe futottak be.

A szép eredmények mögött azért voltak kétségeket ébresztő körülmények is. Már azon lehetne vitatkozni, a teherhajók elsüllyesztéséhez miért volt szükség két 38 ezer tonnás csatacirkálóra, melyek üzemanyag-szükségletét az út során öt tankhajónak kellett biztosítani. Ezt számításba véve az eredményekhez képest kicsit túlzásnak tűnik a bevetett erő nagysága. Az alig felfegyverzett teherhajókkal két zsebcsatahajó, vagy nehézcirkáló is ugyanígy el tudott volna bánni.

Annak idején a németek azért érezték szükségét annak, hogy a zsebcsatahajók helyett inkább erősen páncélozott csatacirkálókat – a német terminológia szerint csatahajókat – építsenek, hogy azok képesek legyenek felvenni a harcot az értékesebb ellenséges konvojokat őrző nagy hadihajókkal is. Ehhez képest a hajók most is azzal a szigorú utasítással futottak ki, hogy kerüljenek minden kockázatot, és semmiképp nem szabad ütközetet vállalniuk nagy hadihajókkal, ezekbe beleértve még a cirkálókat is. Lütjens mint rendesen, ezúttal is maradéktalanul, betű szerint betartotta a kapott utasításokat. Azonnal hátraarcot vezényelt minden alkalommal, amikor a közelben hadihajót észleltek, tekintet nélkül arra, hogy éppen kedvező pozícióban volt, vagy hogy nagy és értékes konvojokat szalasztott el emiatt. Lütjens még az 1800 tonnás Chilean Reefer teherhajó elől is visszavonult, amikor az tüzet nyitott rájuk egyetlen 102 mm-es ágyújából. A tengernagy azt hitte, felfegyverzett segédcirkálóról van szó, mely talán torpedókkal is fel van szerelve, így visszavonult a biztonságos tízezer méter feletti lőtávolságokra, és onnan ágyúzva süllyesztették el a teherhajót. A Chilean Reefer elsüllyesztéséhez a német hajók végül több gránátot használtak fel, mint az aznap elsüllyesztett kilenc másik hajóhoz összesen.

A flottavezetést azonban ezek az apróságok nem érdekelték. Beosztottai szerint Raeder szinte ragyogott a boldogságtól, amikor a Scheer és a csatacirkálók visszatértek az eredményes portyákról. A tengernagy nyilván úgy érezte, most már eredményekkel is tudja bizonyítani a nagy hadihajók fontosságát, így a háború utánra is biztosítva van a flotta jövője, és költségvetése. Hogy a sikerszériát ne törje meg, az éppen elkészült Bismarckot, a világ akkor legnagyobb csatahajóját, azon melegében ki is küldte az óceánra, hogy az folytassa a két csatacirkáló által az előző hónapokban elért sikereket. A küldetés irányításával ismét Lütjenst bízta meg, aki alig pár hete tért vissza az előző portyáról.

Indulás előtt Lütjens ismét előhozakodott néhány régi kifogással. Főnökének újfent kifejtette azon véleményét, mely szerint nem lenne szabad a nagy hadihajókat önállóan kiküldeni portyázni, hanem kötelékben kellene bevetni őket. Javasolta Raedernek, várjanak legalább addig a hadművelettel, amíg a Tirpitz el nem készül, és a Scharnhorst kazánjait ki nem javítják. Raedert azonban természetesen most sem lehetett meggyőzni. Lütjens nem tehetett mást, ismét összecsapta a bokáját, és igyekezett pontról pontra végrehajtani a vezértengernagy utasításait, és követni az elképzeléseit.

Raeder mentségére legyen mondva, eredetileg ő is egy újabb nagy hadműveletre készült, melyben a német flotta teljes állománya részt vett volna. A Tirpitz azonban nem készült el időben, a Scharnhorst kazánjainak a javítását nem lehetett tovább halogatni, a Gneisenaut pedig ismét megtorpedózták, és hosszú ideig tartó javításra szorult. Ha Lütjens javaslatai szerint várnak a hadművelettel, azt legkorábban a nyár közepén lehetett volna csak lebonyolítani, amikor északon már gyakorlatilag egész nap világos van, és kisebb esély lett volna arra, hogy a hajóknak sikerül észrevétlenül kijutni az óceánra. Ezenkívül ekkor már a levegőben lógott az Egyesült Államok belépése a háborúba, és Raeder még ez előtt szeretett volna újabb csapást mérni a britekre. Indulás előtt egyébként Lütjens találkozott Marschallal, aki azt tanácsolta neki, alkalmazkodjon rugalmasan a körülményekhez, és ne ragaszkodjon szó szerint Raeder utasításaihoz. Lütjens erre csak annyit válaszolt, nem akar ő lenni a harmadik elbocsátott flottaparancsnok.

Lütjens korábban is többször kijelentette, legfőbb feladatának a kapott parancsok maradéktalan végrehajtását tekinti. Azonban a görcsös igyekezet, hogy mindenképpen felettesei kedvében járjon, felőrölte az idegeit, s 1941-re már kialakult benne a meggyőződés, a Raeder által kijelölt út, amit kénytelen követni, őt és hajóit nem vezetheti máshová, csak a tenger fenekére. A rajta eluralkodó, depresszióval társult fatalizmus végképp kiölt belőle minden önállóságot és kezdeményezőkészséget, s utolsó hónapjaiban már tudatosan készült a halálra. A Bismarckkal már úgy indult el, hogy biztos volt benne, nem fog visszatérni. Ez afféle önbeteljesítő jóslatnak bizonyult, a teljesen szétesett és demoralizálódott tengernagy a Kriegsmarine történetének legnagyobb katasztrófájába vezette bele hajóját.

A Bismarck elsüllyesztése azonnali, és drasztikus változást eredményezett a német haditengerészet stratégiájában. Hitler bizalma megrendült Raederben, akinek eddig általában mindenben szabad kezet adott. Ettől kezdve viszont a Führer maga is beleszólt a tengeri hadműveletekbe, és megtiltotta a nagy hadihajók Bismarckéhoz hasonló bevetéseit, holott ha Raederen múlik, ő tovább küldözgette volna ki őket egyesével az óceánra. Hitler maga rendelte el azt is, hogy a hadihajókat egyáltalán semmilyen kockázatnak nem szabad kitenni, vagyis komoly következetlenségre vall, amikor később éppen ő kérte számon a felszíni flottán az eredmények elmaradását.

Raeder bukása innen már borítékolható volt. A tekintélyére újabb csapás volt a Csatorna Futam sikere, melyet Hitlerrel szemben a végsőkig ellenzett, és megvalósíthatatlannak tartott. Ennek ellenére Raedert végül nem Hitler menesztette, hanem maga mondott le, amikor a Barents-tengeri csatában elszenvedett csúfos vereségen felbőszült Führer elrendelte a felszíni flotta felszámolását. Miután lehiggadt valamelyest, Hitler marasztalni próbálta Raedert, aki azonban ragaszkodott elhatározásához. Hivatalosan végül nem menesztették, és nem is nyugdíjazták, helyette megkapta a haditengerészet főfelügyelőjének hangzatos, de semmilyen tartalommal nem bíró címét.

Raeder később is igyekezett Hitler közelében maradni, s még Berlin ostromakor sem távozott el a városból, a főhadiszállás közelében bérelt lakásában tartózkodott, és még az utolsó napokban is hűségéről biztosította Vezérét. Berlin eleste után feleségével együtt orosz fogságba esett. Pár nappal később szívrohamot kapott, majd miután felépült, feleségével együtt Moszkvába szállították.

Az orosz fogság egyáltalán nem volt szigorú, a vezértengernagyot ottani mérce szerint luxuskörülmények között tartották házi őrizetben. Az oroszul jól beszélő Raeder nagyon készségesen együttműködött fogvatartóival, részletesen tájékoztatta őket a Kriegsmarine szervezeti felépítéséről, a háborús tapasztalatokról, s önként felajánlotta, tudásával és tapasztalataival nagyon szívesen segít az oroszoknak a szovjet flotta háború utáni újjáépítésében, és szervezeti reformjainak kidolgozásában. Így már érthető, az oroszok miért ellenezték azt, hogy Raedert háborús bűnösként a nürnbergi bíróság elé állítsák.

Az angolszász országok azonban ragaszkodtak a bosszúhoz, és nyilván azt sem érezték vonzó lehetőségnek, hogy a Kriegsmarine hajdani vezetője a Szovjetunió szolgálatába álljon. Raedernek így végül a nürnbergi bíróság elé kellett állnia, ahol igyekezett elhatárolódni a náci rezsimtől, azt állítva, igazából sosem szimpatizált a rendszerrel, és Hitler megtévesztette őt. Dönitz dühbe gurult volt főnöke vallomását hallva: „Nem tudom elviselni, amikor az emberek köpönyeget fordítanak, mert a szél máshonnan fúj. Jól emlékszem rá, miket mondott Raeder, amikor ő volt a nagyfőnök, én pedig csak kis ember voltam a flottánál. Akkoriban teljesen másként beszélt, ezt állíthatom. Fáj nekem, amikor hallom, más nótát kezdenek el fújni, és most mind azt kiabálják, hogy ők mindig is Hitler ellen voltak.” A védekezés persze nem jött be, Raedert rövid úton bűnösnek találták, és életfogytiglant sóztak rá. A tengernagy fellebbezett, és az ítélet szigorítását kérte, azt követelve, állítsák kivégzőosztag elé. Ezt a kérését elutasították, és büntetésének letöltésére Spandauba szállították.

A nürnbergi bíróság eljárását akkoriban is sokan kritizálták, és nevetségesnek tartották a vádakat, melyek alapján Raedert elítélték. Azzal a váddal, miszerint szimpatizált a nácikkal, és tőle telhetően igyekezett elősegíteni a rendszer sikerét, a többi 80 millió németet is Spandauba lehetett volna zárni. Még Angliában is kampányoltak Raeder szabadon bocsátásért, olyan személyek részvételével, mint Lord Hankey – korábban Lloyd George államtitkára, majd a Chamberlain kormány tárca nélküli minisztere –, és a neves hadtörténész, katonai teoretikus, Sir Basil Liddell Hart, akik azt állították, a Norvégia elleni támadás – mely szintén a Raeder elleni vádpontok egyike volt – megelőző csapás volt, melyet az angolok kényszerítettek rá a németekre, és ilyen alapon Churchillt ugyanígy el lehetett volna ezért ítélni. A védelem egyébként próbálta megszerezni az adott időszakra vonatkozó angol dokumentumokat, hogy kideríthessék, ki is volt az első, aki agressziót tervezett Norvégia ellen, de az angolok természetesen nem engedtek betekintést az iratokba. (Egyébként a 10 évet kapott Dönitz esetében a nyugati katonai körök ugyanígy nem értettek egyet a nürnbergi ítélettel. Az egyik amerikai tengernagy az ítéletet hallva megjegyezte: „Az egyetlen bűne az volt, hogy majdnem legyőzött minket.” A Csendes-óceáni amerikai flotta volt parancsnoka, Chester Nimitz tengernagy, maga jelentkezett a védelem tanújának, és felhívta a bíróság figyelmét arra, hogy a tengeralattjáró hadviselés alapból könyörtelen. Ez nem német/náci specialitás volt, ő ugyanolyan utasításokat adott az amerikai tengeralattjáróknak, mint Dönitz, és azok a németekéhez egészen hasonló módszerekkel dolgoztak. Sokak szerint Dönitzet csak Nimitz vallomása mentette meg az akasztófától, és ennek köszönhetően kapott viszonylag enyhe büntetést. Az ítélet után több mint száz magas rangú szövetséges katonatiszt írta alá azt a levelet, melyet Dönitznek küldtek, és melyben sajnálkozásukat fejezték ki a bíróság eljárása miatt.)

Jóformán az egyetlen vádpont, ahol Raedert és Dönitzet valóban meg lehetett fogni, az volt, hogy mindketten elfogadták Hitlernek azt az utasítását, mely szerint a diverzáns akciókat végrehajtó ellenséges katonákat akkor is ki kell végezni, ha egyenruhában fogják el őket, vagyis a nemzetközi jog szerint nem tekinthetők kémeknek. A háború során a haditengerészet emberei – elsősorban a szárazföldön harcoló különítmények – többször is hajtottak végre ilyen kivégzéseket, vagyis a jog szerint hadifoglyokat végeztek ki, ami háborús bűncselekménynek számít. Raeder és Dönitz jóváhagyták ezeket az akciókat, vagy legalábbis szemet hunytak felettük. (Raeder azzal próbált védekezni, az angolok is követtek el hasonló atrocitásokat.)

A börtönben Raeder viszonylag korrekt bánásmódban részesült, már csak idős korára való tekintettel is. Kényeztetésről persze nem volt szó, bár az sem igaz, hogy nehéz kényszermunkára fogták volna, ahogy azt a kiszabadításáért kampányoló felesége állította. Raeder a börtön könyvtárában dolgozott, szabadidejében pedig folytatta a szintén itt őrzött Dönitz-el való torzsalkodásokat. A két vezértengernagy korábban sem bírta egymást, s a nürnbergi tárgyaláson is egymásra mutogatva igyekeztek minden vádért a másikra hárítani a felelősséget. A szakmai kérdéseken túl most főleg azon folyt a vita, ki köteles a másikat a ranglétrán fölötte állóként elismerni. Raeder szerint Dönitz tartozott neki a tiszteletadással, mint volt felettesének, míg Dönitz úgy vélte, Raeder köteles neki tisztelegni, mint az utolsó birodalmi elnöknek.

A börtönélet tehát Raeder számára nem volt túl keserves, bár fogvatartói nem is voltak nagyon előzékenyek vele szemben. Azt sem engedték meg neki, hogy részt vehessen 1953 januárjában elhunyt fia temetésén, s 1949-ben szabadult feleségével is csak egy év múlva találkozhatott először, 15 percre. Raedert tehát meglepetésként érte, amikor 1955 szeptember 17-én, megromlott egészségére való hivatkozással, mindenki számára váratlanul szabadon engedték.

Utolsó éveit Raeder nagyrészt emlékiratai írogatásával töltötte, melyben ismét Hitlerre és Dönitzre igyekezett hárítani a felelősséget a flotta kudarcaiért. (Dönitz saját emlékirataiban meg Raederre mutogatott vissza.) Nyilvános szerepet már nem nagyon vállalt, visszavonult életének fénypontjait a veterántalálkozókon való részvételek jelentették. 1960 november hatodikán hunyt el, 84 éves korában. A kieli temetőben helyezték örök nyugalomra, fia, és előző évben meghalt felesége mellé.

Forrásmunkák

Edward von der Porten: The German Navy in World War II

Len Wincott: Őfelsége tengerésze

John Campbell: Naval weapons of World War II

Milos Hubacek: Lángoló óceán

Robert C. Stern: German battleships of World War Two

Robert Garzke-William Dulin: Axis and neutral battleships of World War Two

Ronald Spector: Háború a tengereken

Michael J. Whitley: German capital ships of World War Two

Marcus Einarson Osen: The naval battles of Narvik

https://military.wikia.org/wiki/Erich_Raeder

https://forums.ubisoft.com/showthread.php/223079-Today-In-WW-II-History/page48

https://en.wikipedia.org/wiki/Battles_of_Narvik#mw-head

http://briz-spb.narod.ru/Articles/Glorious.html

https://en.wikipedia.org/wiki/Erich_Raeder

https://weaponsandwarfare.com/2016/12/15/fleet-commander-admiral-wilhelm-marschall-part-i/

https://www.hmsglorious.com/

https://en.wikipedia.org/wiki/Norwegian_campaign

https://en.wikipedia.org/wiki/Operation_Weser%C3%BCbung

https://sjohistoriskasamfundet.files.wordpress.com/2017/08/fn70_a04.pdf

http://www.snabber.se/files/rakarlsson/Operation_Paul-mb.pdf