Nyolc hónappal a váratlan, és megrendítő Pearl Harbor-i csapás után az US Navy vezetése úgy érezte, már eléggé összeszedték magukat ahhoz, hogy felhagyjanak a passzív védekezéssel, és indítsanak végre egy komolyabb támadó hadműveletet a japánok ellen. Az amerikaiak azért próbáltak óvatosak lenni, nem valamelyik nagyobb japán támaszpontot szemelték ki célpontnak, hanem egy periférikus, de stratégiailag valamennyire mégiscsak fontos területet, a Salamon-szigeteket.
A szigetcsoportot a japánok 1942 tavaszán szállták meg. A szigetek birtoklásával fedezték a térség legnagyobb japán támaszpontját, Rabault, másrészt kelet felől átkarolták Ausztráliát. Stratégiai jelentősége ellenére a japánok nem állomásoztattak itt nagyobb erőket, és még ezeket is szétszórták a sok kisebb-nagyobb sziget védelmére. Az amerikaiak tehát gyors, és könnyű győzelemre számítottak.
A hadművelet célpontja eredetileg Tulagi, és a Santa-Cruz szigetek voltak, ám a támadásra való felkészülés közben a hírszerzés tudomására jutott, hogy a japánok repülőtér építésébe fogtak Guadalcanal szigetén. Egy itteni repülőtérről a japán bombázók támadni tudták volna Ausztrália keleti partjait, illetve Új-Guinea kikötőit, s ez hirtelen felértékelte Guadalcanal jelentőségét. A Santa-Cruz elleni hadműveletet tehát törölték, és az ide szánt csapatokat Guadalcanal elfoglalására irányították át.
A partraszállásokra végül 1942 augusztus nyolcadikán került sor. Úgy tűnt, az amerikaiak számítása bejön, a szigeteket viszonylag könnyen elfoglalták. Tulagin, és a környező kis szigeteken a japánok keményen védekeztek, de kis létszámú csapataikat a túlerő gyorsan elnyomta. Guadalcanal szintén kis létszámú helyőrsége a japánoktól szokatlan módon szinte érdemi ellenállás nélkül feladta állásait, s felszerelését és készleteit hátrahagyva a sziget belsejébe menekült. A félkész repteret így tíz nappal később már az amerikaiak fejezték be, és keresztelték el egy Midway-nél elesett pilóta után Henderson Field-re.
Az ezután következő események viszont már nem az amerikai elképzelések szerint alakultak. Bár addig elhanyagolták a szigeteket, a japánok most mégis úgy döntöttek, mindenáron visszaszerzik Guadalcanalt. A gyors, elsősorban inkább a csapatok harci moráljának javítására, és tapasztalatszerzésre szánt hadműveletből fél éven át tartó anyagcsata bontakozott ki, mely végül döntő hatást gyakorolt a Csendes-óceáni háború menetére.
A japánok természetesen csak tengeri úton tudtak utánpótlást eljuttatni Guadalcanalra, és ezt az útvonalat az amerikaiak minden eszközzel igyekeztek elvágni. Miután a tengeralattjárók és a bombázók jelentette veszély miatt a szigetek környékén mindkét fél ódzkodott nagy hadihajóit, a csatahajókat és az anyahajókat kockára tenni, a közvetlenül Guadalcanal körül zajló harcokban az első hónapokban csak rombolók és cirkálók vettek részt.
Miután Henderson Field birtoklása biztosította az amerikaiak számára a légifölényt, a japán hajók csak éjszaka tudtak utánpótlást eljuttatni a szigeten harcoló csapataik számára. Az amerikai hadihajók ezt természetesen próbálták megakadályozni. Guadalcanal körül egy sor éjszakai ütközetre került sor, melyekben az amerikai flotta csúnyán leszerepelt. A japánok egyértelműen jobbak voltak a tengeri harc szinte minden elemében, vezetőik az ütközetekben jobb stratégáknak bizonyultak, hajóik sokkal jobban fel voltak készülve az éjszakai harcra, tengerészeik pedig képzettebbek és fegyelmezettebbek voltak amerikai kollégáiknál. A Guadalcanal körüli csatákban annyi hajó veszett oda -a harcok végéig több mint ötven-, hogy a tengerészgyalogosok a Guadalcanal és Tulagi közti tengerszorost, ahol a legtöbb összecsapás zajlott, elkeresztelték Vasfenekű Szorosnak. (Ironbottom Sound)
Az US Navy harmatos teljesítményét tovább rontotta az amerikaiak beképzeltsége, és fölényeskedése. Közel egy évvel Pearl Harbor, és az azt követő kudarcsorozat után az amerikaiak túlnyomó többsége még mindig mélyen lenézte, megvetette, és alacsonyabb rendűnek gondolta a japánokat, s egész egyszerűen nem tartották őket egyenrangú ellenfélnek. Pearl Harbort a véletlen szerencsével magyarázták, illetve nagyon sokan, köztük felső szintű vezetők is, meg voltak győződve róla, a támadást igazából Japánba csempészett német repülőgépek és pilóták hajtották végre. A tisztek egy nagy része, egészen az amerikai média kedvencéig, William Halsey tengernagyig bezárólag, úgy vélte, a japánokkal vívott összecsapásokban elegendőek az olyan taktikai utasítások, mint például hogy: „Adjatok nekik!” Guadalcanal körül több ízben is megesett, hogy az éles bevetésen, hadműveleti övezetben hajózó amerikai hadihajók parancsnokai este békebeli nyugalommal aludni tértek, hogy aztán éjszaka a hajójukba becsapódó japán gránátok és torpedók ébresszék fel őket.
Az amerikaiak nagy szerencséjére a másik oldal is hajlamos volt arra, hogy ugyanígy lenézze az ellenséget. A japánok többnyire úgy vélték, az amerikai katonák és tengerészek puhány banda, akikkel szemben az ő fölényes harci moráljuk biztosítja a győzelmet, az ellenség mennyiségi fölénye dacára is. (A dekadens, liberális mételytől megfertőzött Nyugat már akkor is haldoklott…) Guadalcanal-nál részben ez volt az oka, hogy a szárazföldön a japánok nem összpontosították erőiket, hogy egy ponton törjék át az amerikai védelmet, hanem ehelyett inkább szétszórták csapataikat, s egyszerre több irányból, és mivel az időzítés általában nem sikerült, több időpontban támadtak. A támadásokra pedig rendszerint az amerikaiak által „banzai attack” névre keresztelt stílusban került sor, vagyis a japán katonák banzájt ordítottak, és tömegben, frontálisan nekirohantak az amerikai állásoknak, ahonnan géppuskával halomra lőtték őket.
Nagyrészt ennek volt köszönhető, hogy a japánok képtelenek voltak sikert elérni az amerikai tengerészgyalogosokkal szemben, sőt, minden támadás után csak egyre hátrább és hátrább szorultak. Henderson Field visszafoglalása egyre reménytelenebbnek tűnt, ám a japán főparancsnokság az egyre növekvő veszteségek -és az egyes beosztott tisztek kritikája- ellenére makacsul tovább erőltette a sziget visszafoglalását.
A csapatok hatalmas veszteségeit azonban mindenképpen pótolni kellett, és erősítést kellett eljuttatni a szigetre, ha eredményt akartak elérni. A novemberre újabb támadásokat tervező hadsereg ezért a flottaparancsnokhoz, Yamamoto Isoroku tengernagyhoz fordult, azzal a kéréssel, biztosítsa a 38. Hadosztály hétezer katonájának, valamint a lőszer utánpótlásnak, és tüzérségi eszközöknek az eljuttatását Guadalcanalra. A szállításokat addig leginkább rombolókkal bonyolították le, melyek egy éjszaka alatt képesek voltak oda-vissza megtenni a legközelebbi japán támaszpontoktól Guadalcanalig vezető utat, így nappal már nem voltak kitéve a Henderson Fielden állomásozó repülőgépek támadásainak. A kis rombolók viszont csak könnyű fegyverzetű gyalogságot, és élelmiszert tudtak szállítani, az ágyúk, és a lőszer szállításához teherhajókra volt szükség, melyek azonban túl lassúak voltak ahhoz, hogy egy éjszaka alatt eljussanak a szigetre, és ott ki tudjanak rakodni.
Az utánpótlás biztosítása szempontjából tehát létfontosságú volt Henderson Field legalább ideiglenes kiiktatása. A cirkálók és a rombolók ágyúzták már néhányszor a repülőteret, az ő lövegeik viszont nem képviseltek elég nagy pusztítóerőt ahhoz, hogy ott komolyabb károkat tudjanak okozni. A feladathoz csatahajókra volt szükség. November kilencedikén tehát Yamamoto a flotta Truknál állomásozó főerőiről leválasztotta a Hiei és Kirishima csatahajókat, és erős kísérettel Guadalcanalhoz küldte őket, azzal a feladattal, november tizenharmadikán hajnalban bombázzák a sziget repülőterét, és annak megsemmisítésével biztosítsák a szárazföldi csapatok részére utánpótlást és erősítést szállító konvoj következő napra tervezett érkezését.
Az akció nem volt előzmények nélkül való. Egy hónappal korábban, október 14-én, szintén egy csapatszállító konvoj útját fedezve, a Haruna és Kongo csatahajók már bombázták egyszer a repülőteret, melyre másfél óra alatt 918 darab 356 mm-es gránátot lőttek ki. A repülőtéren tárolt üzemanyagkészlet gyakorlatilag teljesen megsemmisült, és odalett a repülőgépek több mint fele. Az amerikaiak másnap az üzemképtelen gépek tartályaiból szívták le az üzemanyagot, hogy legalább néhány repülőjüket bevetésre tudják küldeni. A japán konvoj nagyobb része másnap célba is ért, és kirakta rakományát, melyet aztán a következő eszetlen támadás során a japán parancsnokság el is pocsékolt.
A nyolc darab 356 mm-es löveggel felszerelt csatahajók elsősorban repeszgránátokat használtak, amiket úgy tűnik, sokan összekevernek a hajók ellen alkalmazott, nagy robbanóerejű - High Explosiv-HE – gránátokkal. A repülőtér ágyúzása során azonban a csatahajók nem ezt a típust, a Type 0 HE jelzésűt használták, hanem az eredetileg légvédelmi célokra kifejlesztett Type 3 IS repeszgránátokat. A páncéltörő és HE gránátoknál valamivel könnyebb, 622 kilós IS (Incendiary Shrapnel) lövedékek időzített gyújtója kilövés után a beállított távolságon lépett működésbe, és a begyújtotta a robbanótöltetet, mely a gránátot szétvetve repeszek ezreit szórta a támadó repülőgépek útjába. A gránát belsejében ezenkívül 470, henger alakú kis gyújtóbombát is elhelyeztek, melyeket a robbanás előre, egy nagyjából húsz fokos kúpban szórt ki. A robbanás egyben aktiválta a bombák gyújtószerkezetét is, mely fél másodperces késéssel begyújtotta a töltetet, ami nagyjából öt másodpercen át egy akár ötméteres hosszúságot is elérő lángcsóvát bocsátott ki magából. (A japán mérnökök, nyilván saját gépeikből kiindulva, célpontként alighanem furnérlemez és vászon borítású repülőgépekre számítottak.)
Az amerikai pilóták szerint a japán flottában San Kaidan -Méhkas- névre hallgató gránátok működés közben nagyon látványosak voltak, de meglehetősen hatástalanok. A guadalcanali repülőtér ellen viszont -a gránátok gyújtóját úgy beállítva, hogy az csak becsapódásra lépjen működésbe- rendkívül eredményesnek bizonyultak. A repeszek, és a szanaszét szóródó gyújtóbombák, széttépték és felgyújtották a repülőgépeket, s begyújtották a közelben, a szabad ég alatt, vagy primitív, fából és földből készült bunkerekben tárolt benzint is. Ezenkívül természetesen jókora pusztítást vittek végbe a repülőtér személyzete, és a pilóták között is.
A japán parancsnokság ezt a sikert akarta most megismételni. A két csatahajó mellé beosztották a Nagara könnyűcirkálót, a rombolókötelék parancsnokának, Kimura Susumu ellentengernagynak a zászlóshajóját, és 11 rombolót. Három másik romboló tartalékként várakozott a Russell-szigeteknél. A hajóraj parancsnokságát az 53 éves Abe Hiroaki vette át, aki csak néhány nappal korábban kapta meg altengernagyi kinevezését. A jó képességű tisztként számon tartott Abe a háború során addig főleg az anyahajók fedezetét adó rombolók és könnyűcirkálók kötelékének egyik parancsnokaként tevékenykedett, önálló parancsnoki beosztásban még nem vezényelt le hadműveletet, és nem volt különösebb gyakorlata a nagy hadihajók, nehézcirkálók és csatahajók, irányításában sem.
A támadó kötelékkel egy időben indították a Guadalcanalra szánt erősítést szállító konvoj 11 teherhajóját is, melynek közvetlen fedezetét 12 romboló adta, Tanaka Raizo ellentengernagy parancsnoksága alatt. Miután Abe hajói sikeresen likvidálták az amerikai légierőt, a teherhajóknak rákövetkező nap, 14-én este kellett elérniük Guadalcanal partjait.
Az akció távolsági fedezeteként kifutottak a japán főerők is, melyeknek azonban csak akkor kellett volna beavatkozniuk, ha az amerikai főerők is megjelennek Guadalcanal előtt. Yamamoto nem szívesen tette volna kockára a japán flotta egyetlen, működőképes állapotban levő anyahajóját, a Junyót. A kötelék biztos távolságban, a Malaita-sziget körül cirkált.
A hadművelet terve nem aratott osztatlan sikert a flotta beosztott parancsnokai között. A Guadalcanal körüli harcok két legsikeresebb parancsnoka, Tanaka és Mikawa ellentengernagyok, egyöntetűen úgy vélték, értelmetlen tovább erőltetni a sziget visszafoglalását, mely stratégiai szempontból nem képvisel olyan értéket, ami indokolná az érte hozott áldozatokat. Véleményük szerint ehelyett inkább Rabaul védelmére kellett volna összpontosítani a korlátozott japán erőforrásokat. Fenntartásai voltak az akcióval kapcsolatban a Hiei parancsnokának, az ekkor 47 éves Nishida Masaónak is, aki úgy vélte, az egy hónappal korábbi támadás sikerét aligha lehet újra, ugyanúgy megismételni. Az amerikaiak nyilván számítanak egy ilyen támadásra, és felkészülten fogják várni őket.
Yamamoto azonban nem az a típusú parancsnok volt, aki különösebben sokat adott volna beosztottai véleményére, vagy akárcsak egyáltalán kíváncsi lett volna arra. Miután a támadás mellett döntött, már volt tere semmilyen ellenvéleménynek. A tengernagy ekkor már nyilván érezte, hogy kezd megfagyni körülötte a levegő, és hogy kiesett a felső vezetés kegyeiből. A kezdeti győzelmeket követő megtorpanás, a súlyos vereség Midwaynél, majd az eredménytelen állóharc Guadalcanal körül, alaposan megtépázták addigi nimbuszát. A császár is számos jelét adta Yamamotóval való elégedetlenségének. Nyilván ez is befolyással bírt arra, hogy a tengernagy mindenképpen valami sikert akart elérni Guadalcanal körül. Egy újabb vereség és visszavonulás végképp kegyvesztetté tette volna. (Aminthogy később aztán azzá is tette. A császár meg sem jelent a temetésén.)
A két testvérhajó, a nyolc 356 mm-es, és 16 darab 152 mm-es ágyúval felszerelt Hiei és Kirishima, november kilencedikén futott ki Trukról. Kimura köteléke, a Nagarával és a rombolókkal, 12-én, Guadalcanaltól 70 mérföldre északra csatlakozott hozzájuk. Abe a Hieit választotta zászlóshajójának.
A Hiei nem igazán tartozott már ekkor a korszerű hajók közé, bár a harmincas években teljes átépítésen, és átfogó modernizáláson esett keresztül. A hajó a Kongo osztály második tagjaként készült, brit tervek alapján, melyeket George Thurston készített, a Lion osztály mintájára. A Hiei csatacirkálóként állt szolgálatba, 1914 augusztusában. Miután a hajó nem fért be a Washingtoni Flottaszerződés által engedélyezett keretbe, a húszas évek végén kivonták a szolgálatból, és részben leszerelték. A harmincas évek közepén, miután Japán elutasította az újabb, további leépítéseket szorgalmazó flottaegyezmények aláírását, a Hieit ismét szolgálatba állították, majd 1937 és 1940 között -testvárhajóihoz hasonlóan- átépítették, és modernizálták.
Az átépítés során a hajó hosszát közel nyolc méterrel megnövelték, 222 méterre. Szélességét egy a vízvonalon beépített utólagos rátéttel -a „bulge”, vagy dudor- 27-ről 31 méterre növelték. (A dudor fő funkciója az volt, hogy erősítette a hajó torpedóvédelmét.) Az átépítések során a Hiei vízkiszorítása mintegy tízezer tonnával lett nagyobb, és elérte a 36 ezer tonnát. Ugyanekkor viszont a hajtóművek teljesítményét, új turbinákkal, és a széntüzelésű kazánok olajtüzelésűre való cseréjével, több mint a kétszeresére növelték, 64 ezerről 136 ezer lóerőre. A nagyobb vízkiszorítás ellenére ezzel sikerült a hajó sebességét az addigi 27 csomóról 30,5 csomóra növelni.
Természetesen alapos modernizáláson esett át a hajó tűzvezető rendszere, és fegyverzete is. A lövegek nagyobb csőemelkedési szöget, és ezzel nagyobb lőtávolságot kaptak, a torpedóvető csöveket pedig eltávolították a hajóról. A páncélzat komolyabb megerősítésére viszont nem volt lehetőség, csak a lövegtornyok, a keresztválaszfalak, és a fedélzeti páncél vastagságát tudták utólag felszerelt rátét lemezekkel valamelyest megerősíteni. A csatacirkálóként épült hajók legnagyobb páncélvastagsága a vízvonalon továbbra is csupán 203 mm maradt. A parancsnoki híd és a lövegtornyok legnagyobb páncélvastagsága az átépítés után 254 mm, a fedélzeteké 102 mm lett.
A Hiei felépítményeit is teljesen átépítették, s parancsnoki hídját alaposan megnagyobbították, hogy a modernizált tűzvezetés a korábbinál jóval több, és nagyobb helyigényű berendezéseit is el tudják rajta helyezni. A torony formája más lett, mint a testvérhajókon, ugyanis itt próbálták ki az épülőfélben levő Yamato osztályra szánt toronyelrendezést, a Hiei parancsnoki tornya tehát ennek egy kisebb változata volt.
A Hiei más szempontból is különleges hajó volt. Ez volt ugyanis a császár kedvenc csatahajója, aki a flottaszemléket és hadgyakorlatokat rendszerint mindig a Hiei fedélzetéről szemlélte meg.
A Hieit 1940 októberében állították ismét szolgálatba, ezúttal már gyors csatahajóként. Még ebben a hónapban részt vett a szokásos éves flottaszemlén, melyen a teljes császári család is részt vett, természetesen ismét a Hiei fedélzetén.
Miután a japán csatahajók közül egyedül a Kongo osztály gyors csatahajói voltak képesek arra, hogy lépést tartsanak az anyahajókkal, és biztosítsák azok közvetlen fedezetét, a háború kitörése után ezek lettek a flotta legtöbbet foglalkoztatott egységei. Pearl Harbortól kezdve részt vettek a háború minden nagyobb hadműveletében. Guadalcanal körül is ezeket a hajókat vetették be, mivel gyorsaságuk a cirkálókhoz és rombolókhoz hasonlóan képessé tette őket a „hit and run” stílusú rajtaütések végrehajtására.
A kötelék egyetlen cirkálója, a Nagara, szintén a régebbi építésű hajók közé tartozott. A húszas években készült, 5.700 tonnás könnyűcirkáló fegyverzete csupán hét darab, 14 cm-es lövegből állt, valamint nyolc darab, 61 cm-es torpedóvető csőből. A hajó viszont a cirkálók között nagyon gyorsnak számított, sebessége elérhette a 36 csomót is.
A hadművelet előtt innen-onnan gyorsan összeszedett japán rombolók, akárcsak az amerikai kötelék hasonló hajói, több osztályból verbuválódtak össze. Vízkiszorításuk 1700 és 2.700 tonna között mozgott, fegyverzetük jellemzően 127 mm-es lövegekből, és 8-9 darab, 610 mm-es torpedóvető csőből állt, kivéve a Teruzukit, mely csak 100 mm-es ágyúkkal, és négy darab torpedóvetővel volt felszerelve. A rombolók sebessége 33-38 csomó volt.
A Nagara és a rombolók fő fegyverzetét nem az ágyúk, hanem a torpedóvető csövek, és a Type 93 Long Lance (Hosszú Lándzsa) torpedók jelentették. A harmincas évek közepén kifejlesztett új fegyver nagy hatótávolságát és sebességét annak köszönhette, hogy meghajtásához a korábbi sűrített levegő helyett tiszta oxigént használtak, vagyis a torpedó motorját ötször annyi oxigénnel tudták táplálni, mintha sűrített levegőt használtak volna. Ennek megfelelően hatótávolsága a maximális 50 csomós sebesség esetén is elérte a 22 kilométert, a gazdaságosnak tekinthető 36 csomós sebességnél pedig a 40 kilométert is. A 610 mm átmérőjű torpedó feje 490 kilónyi robbanótöltetet tartalmazott. (Ugyanekkor a standard 533 mm-es, 375 kilós töltettel szerelt amerikai torpedó legnagyobb hatótávolsága 14 kilométer volt, 26,5 csomós sebesség mellett.) Miután a tiszta oxigén majdnem tökéletes égést tett lehetővé, a gázképződés is szinte teljesen megszűnt, vagyis a torpedó nem húzott maga után könnyen észrevehető buborékcsíkot.
Az amerikaiak sokáig nem voltak hajlandóak tudomásul venni, hogy a japánok olyan torpedókkal rendelkeznek, melyekkel az ágyúk lőtávolságán túlról is képesek tüzelni. A torpedótalálatokat ezért gyakran tengeralattjáróknak tulajdonították, vagy pedig azt feltételezték, hajóik aknára futottak. Csak miután 1943-ban zsákmányul ejtettek egy fel nem robbant torpedót, jöttek tisztába a fegyver tényleges tulajdonságaival. (A torpedót egyébként senki nem hívta Hosszú Lándzsának. A japánok csak Sanso Gyorai, vagyis „oxigén torpedó” néven emlegették a típust. A Long Lance, vagyis Hosszú Lándzsa nevet a háború után aggatta rá a torpedóra a Csendes-óceáni harcok hivatalos amerikai történetírója, Samuel Morison.)
A japán parancsnokság azonban még mindig nem tudott arról, hogy az amerikai felderítés eddigre már megfejtette a japánok kódrendszerét, és az elfogott rádióüzeneteket minden különösebb gond nélkül képesek voltak desifrírozni. (Ugyanúgy, ahogy a háború alatt majdnem végig olvasni tudták a német és az olasz kódokat is. A szövetséges parancsnokság sokszor előbb kapta meg a megfejtett üzeneteket, mint a német tábornokok, akiknek azokat címezték. Mondhatni, így könnyű volt győzni.) Yamamoto november nyolcadikán kiadott parancsainak fordításai kilencedikén már Halsey tengernagy íróasztalán voltak. Miután idejében tudomást szereztek róla, hogy a japánok ismét támadásra készülnek Henderson Field ellen, az amerikaiak is erősítést, valamint utánpótlást indítottak ott állomásozó csapataikhoz.
Az amerikai erőkhöz hatezer katona érkezett, valamint lőszer és élelmiszer ellátmány. A Noumeáról indított négy csapatszállító hajót a Guadalcanal körül állomásozó tengeri erők főparancsnoka, Richmond Kelly Turner ellentengernagy irányította, az Espiritu Santoról érkező konvojt pedig Norman Scott ellentengernagy. A két konvoj közvetlen fedezetét a csak nemrég a harctérre érkező Daniel Judson Callaghan ellentengernagy vezette cirkálók és rombolók látták el.
A hadművelet távolsági fedezetét a flotta térségben állomásozó főerői biztosították, azonban japán kollégáikhoz hasonlóan ők sem szívesen tették volna kockára nagy hadihajóikat Gudalcanal közelében, ezért csak tisztes távolságból követték az eseményeket. A japánokhoz hasonlóan az amerikaiaknak is csak egyetlen, félig-meddig működőképes anyahajójuk maradt a Csendes-óceánon, az Enterprise, mely korábban a Santa Cruz szigeteknél megvívott csatában bombatalálatokat kapott, és mivel csak egyetlen repülőliftje működött, csak korlátozottan volt harcképes állapotban. A Thomas Cassin Kinkaid ellentengernagy vezette kötelék, az Enterprise-al, és két csatahajóval, a Washingtonnal, és a South Dakotával, ekkor még mintegy 700 mérföld távolságra volt Guadalcanaltól.
A Scott vezette konvoj november 11-én, míg a Turner által irányított hajók a következő nap érkeztek meg Guadalcanalhoz. A japán parti tüzérség, és a Bougainville-ből érkező bombázók több hajót is megrongáltak, de végül mindegyikük célba ért. Az amerikai légvédelem, három saját gép elvesztése mellett, tizenkét japán bombázót lőtt le.
November 12-én délelőtt az amerikai légifelderítés észlelte Abe Guadalcanal felé közelítő hajóit. A hír nem érte váratlanul az amerikai parancsnokságot, ahol már számítottak a japánok érkezésére, bár azt eredetileg későbbre várták. A csapatokat már partra szállították, ám az utánpótlás kirakodása, melyet a japán bombatámadások is késleltettek, még hosszú időt vett volna igénybe. Turner úgy döntött, nem kockáztatja meg, hogy a part mellett álló teherhajók a japán hadihajók potya célpontjai legyenek, ezért délután félbeszakította a kirakodást, és a teherhajókat visszaküldte kelet felé.
A közelgő japán hajók feltartóztatására Turner valamennyi rendelkezésre álló hadihajóját összeszedte, és egy kötelékbe állította. (Összesen tizenhármat. Az amerikaiak már ezt is baljós előjelként értékelhették volna.) Arról azonban, hogy ő vezesse a flottát, nagyvonalúan lemondott, talán a korábban általa elszenvedett vereségekből okulva. Maga helyett inkább Daniel Callaghant jelölte ki a kötelék élére.
A választás elég szerencsétlen volt. Norman Scott ekkor már tapasztalt veteránnak számított, néhány héttel korábban, az Esperance-foki ütközetben, ő aratta az amerikai erők első komolyabb győzelmét, amikor kötelékével egy japán nehézcirkálót és egy rombolót elsüllyesztett, egy másik cirkálót pedig megrongált, miközben ő maga csupán egyetlen rombolót vesztett. Az ütközetben döntő szerepe volt az amerikai hajók fedélzetén nagyobb számban ekkoriban megjelenő új eszköznek, a radarnak. Ez tette lehetővé, hogy Scott hajói már messziről észleljék, észrevétlenül megközelítsék, és meglepetésszerűen megtámadják a Guadalcanal felé közelítő japán köteléket. A műszakilag képzett Scott sok társával ellentétben felismerte a radarban rejlő lehetőségeket, és annak célszerű alkalmazását.
Scottal ellentétben Callaghan-nek semmilyen harctéri tapasztalata nem volt, a radarokhoz semmit nem értett, és szinte csak napokkal korábban került az operatív flottához, addig a noumeai főhadiszálláson dolgozott, adminisztratív beosztásban. Most csak azért került éppen ő a kötelék élére, mert szolgálati ideje három nappal (más forrás szerint tizenöttel) hosszabb volt, mint Scotté, így kettejük közül ő számított a rangidős tisztnek! Persze könnyen elképzelhető, hogy a mindig jól helyezkedő Turner más szempontból is nagyobb fantáziát látott Callaghan-ben, mint Scottban. A jó családból származó, és jó kapcsolatokkal rendelkező, rendkívül vallásos, puritán életet élő Callaghan ugyanis korábban Roosevelt tengerészeti szárnysegédje volt, kinevezésével tehát Turner alighanem az elnök felé is tett egy jól célzott nyelvcsapást.
Callaghan parancsnoksága alatt most egy számra jelentős erő gyűlt össze, melynek hajói azonban addig még soha nem hajóztak egy kötelékben, és többségük nem rendelkezett harctéri tapasztalatokkal sem. A hajóraj fő erejét két nehézcirkáló, a kilenc 203 mm-es ágyúval felszerelt, 10 ezer tonnás San Francisco és Portland alkotta. Callaghan a San Franciscón vonta fel zászlaját, melynek néhány évvel korábban még a parancsnoka volt. A cirkáló előző nap bombatalálatot kapott, s nagy emberveszteséget, és súlyos fedélzeti károkat szenvedett. Miután azonban harcképessége nem csökkent, nem látták indokoltnak, hogy javításra visszaküldjék.
A hajórajhoz tartozott még három cirkáló, a 10 ezer tonnás, 15 darab 152 mm-es ágyúval felszerelt Helena, valamint Scott zászlóshajója, a légvédelmi cirkálóként kategorizált, 6.700 tonnás, 16 darab 127 mm-es ágyúval felszerelt Atlanta, és annak testvérhajója, a Juneau, illetve nyolc romboló. A rombolók elég vegyes csoportot képeztek, akárcsak a japán oldalon. Hajóik több különböző osztályból kerültek ki, vízkiszorításuk 1500-2000 tonna, sebességük 35-37 csomó volt. Az amerikai rombolók fegyverzete általában 5 darab 127 mm-es ágyúból, és 5-10 darab 533 mm-es torpedóvető csőből állt.
Nem teljesen világos, miért nem küldtek ki az amerikaiak csatahajókat is Guadalcanalhoz. Ha már napokkal korábban megfejtették az ellenséges rádiótáviratokat, tudniuk kellett, hogy a japánok ismét csatahajókat küldenek Henderson Field bombázására. De erre legkésőbb 12-én délelőtt egyébként is rá kellett jönniük, amikor az amerikai repülők észlelték a sziget felé közeledő csatahajókat. Nem igazán érthető, hogyan képzelhették az amerikaiak azt, hogy cirkálóik és rombolóik a siker reményében vehetik fel a küzdelmet a két japán csatahajóval. De úgy tűnik, ezt gondolták, mert sem Kinkaid és Halsey nem intézkedett csatahajók kiküldéséről, sem Turner és Callaghan nem kért ilyesmit. Callaghan láthatóan teljesen nyugodtan készülődött az összecsapásra. Aligha lehet másra gondolni, csak arra, a történtek megint csak az amerikaiak felfuvalkodottságát, önhittségét, és az ellenfél teljes lenézését bizonyítják.
Ezt látszik alátámasztani az is, hogy Callaghan még csak azt sem érezte szükségesnek, hogy valamilyen csatatervet dolgozzon ki, és legalább megbeszélje a hajóparancsnokokkal, kinek mi lesz a feladata a közelgő ütközetben. A tengernagy egyszerűen csak csatasorba állította hajóit, és megindult velük észak felé, hogy majd ott a régi csatahajós hagyományoknak megfelelően áthúzza a T szárát, vagyis hajóival keresztbe állva az ellenség csatasora előtt, orruk felől vegye tűz alá az ellenséges hajókat.
Ahogy Callaghan sorba rendezte hajóit, az megint csak egészen unikális, és valószínűnek tartom, hogy elrettentő példaként máig tanítják a tengerészeti akadémiákon.
Az amerikai hajókon ekkor már nagy számban használták az új radarkészülékeket, a legtöbb hadihajó fel volt már szerelve ilyenekkel. A tengerésztisztek többsége azonban még mindig nem fogta fel az új készülék jelentőségét, és többnyire nem is értettek hozzájuk. A radarokat általában légtérfigyelésre használták, hogy időben fel tudjanak készülni a közelgő japán repülőgépek fogadására. Ilyen minőségében a radar már addig is rendkívül hasznosnak bizonyult.
Ekkorra azonban már megjelentek a hajók fedélzetén azok a radarok is, melyeket már kimondottan a felszíni célpontok bemérésére készítettek. Ezek a készülékek felszíni ütközetekben segítették a tűzvezetés munkáját, és hatékonyságuk később a legvérmesebb várakozásokat is felülmúlta.
A felszíni célok jelzésére elvileg a légtérfigyelő radarok is alkalmasak voltak, azonban csak kisebb távolságról, ráadásul a körben forgó antenna miatt túl pontatlanok voltak ahhoz, hogy az általuk szolgáltatott adatok tűzvezetésre is használhatóak legyenek.
Callaghan hajói többnyire az SC, vagy a még régebbi CXAM légtérfigyelő radarokkal voltak felszerelve, illetve néhány romboló egyáltalán nem rendelkezett radarokkal. Ugyanekkor azonban már a kötelék öt hajója volt ellátva a legújabb, felszíni célpontok felderítésére szolgáló SG keresőradarral, ami egy csatahajó méretű célpontot már 40 kilométernél is nagyobb távolságról képes volt észlelni. Callaghan azonban nem ezeket a hajókat állította a köteléke élére, hanem azokat, melyek vagy egyáltalán nem voltak felszerelve radarral, vagy pedig csak a régebbi típusú légvédelmi lokátorokkal! Zászlóshajójának is ilyen hajót választott, a San Francisco cirkálót, mely csak SC légtérfigyelő lokátorokkal volt felszerelve. Ezek közül is csak az egyik működött, mivel a hátsó lokátort az előző napi bombatalálat tönkretette. A legújabb radarokkal felszerelt öt hajót Callaghan a kötelék végére, a zászlóshajó mögé osztotta be. Az első hajó a sorban, mely fel volt szerelve SG radarral, a nyolcadik helyen haladó Helena volt. A sor élén haladó Cushing rombolónak semmilyen radarja nem volt.
Ez az elrendezés finoman fogalmazva is teljesen ésszerűtlen, és a hadtörténészek azóta is értetlenül állnak előtte, vajon mi késztette Callaghant erre a felállásra. Magam részéről valószínűnek tartom, hogy Callaghan-nek minden bizonnyal egyáltalán eszébe sem jutott, hogy a nagy teljesítményű radarokkal felszerelt hajókat küldje előre, mivel a radart nem tekintette tényezőnek a felszíni összecsapásokban. A sokkal tapasztaltabb Scott nyilván másként járt volna el, hiszen nem sokkal korábban ő már a gyakorlatban is bizonyította a radarral felszerelt hajók éjszakai harcokban való fölényét.
Callaghan műszaki analfabetizmusának újabb bizonyítéka, hogy a kötelék valamennyi hajójának ugyanazt az egyetlen rádiófrekvenciát adta meg, melyen keresztül egymással tartaniuk kellett a rádiókapcsolatot. Mindez később természetesen hatalmas zűrzavart okozott, amikor mind a tizenhárom amerikai hajó ugyanazon a frekvencián próbált meg egymással érintkezni.
Az amerikai kötelék általános elrendezése szintén nagyon logikátlannak tűnik. Éjszakai harcban az lett volna az ésszerű eljárás, ha Callaghan előre küldi a rombolókat, derítsék fel a terepet, fogják fel az ellenség első csapását, és torpedótámadással ritkítsák meg az ellenség sorait, előkészítve a terepet a később harcba lépő cirkálók ágyúi számára. (Scott néhány héttel korábban, az Esperance-foki csatában így járt el.) Callaghan ehelyett szép libasorba állította fel hajóit, az erősebb hajókat középre vonva, ahogy az a nagykönyvben meg volt írva. A négy régebbi építésű romboló haladt elöl, a Cushing, a Laffey, a Sterett, és az O’Bannon, majd mögöttük az öt cirkáló, az Atlanta, a San Francisco, a Portland, a Helena, és a Juneau. A sort ismét négy romboló zárta, az Aaron Ward, a Barton, a Monssen, és a Fletcher.
Callaghan úgy látszik egy második skagerraki csatát akart megvívni cirkálóival és rombolóival, keresztben átvágni az ellenség csatasora előtt, és oldalsortüzeket zúdítani rájuk, miközben azok csak az elülső ágyúikat tudják használni. Az adott körülmények között ez az elképzelés egyáltalán nem volt életszerű, és meglehetősen ésszerűtlen felhasználása volt a rombolóknak, melyek egyáltalán nem abból a célból épültek, hogy klasszikus ágyúcsatákat vívjanak velük. Az pedig még mindig érthetetlen, hogyan gondolhatta Callaghan, hogy hagyományos tűzharcban bármit is elérhet az ellenséges csatahajókkal szemben, melyek még a T áthúzása esetén, csak elülső lövegeiket használva is fölényes tűzerővel rendelkeztek. A tengernagy csak a meglepetés erejében bízhatott volna, melyet legjobban úgy használhatott volna ki, ha radarral felszerelt rombolóit előreküldi, az éjszakai sötétségben intézzenek meglepetésszerű torpedótámadást a radarral nem rendelkező japán hadihajók ellen. Callaghan azonban nem adott ilyen utasítást, sőt, a formáció felvétele után egyáltalán semmilyen utasítást nem adott.
Az amerikaiak szerencséjére a japánoknak is megvolt a maguk baja. A Guadalcanal felé közeledő kötelék sötétedés után egy heves viharba és felhőszakadásba futott bele, mely nagyon megviselte a rombolók amúgy is kimerült legénységét. Abe kénytelen volt az addigi 25 csomós köteléksebességet 18 csomóra csökkenteni. Mivel minél előbb ki akart kerülni a zivatarzónából, a tengernagy a pocsék idő ellenére több fordulatot tett hajóival, aminek az lett az eredménye, hogy éjfélre, mikor látótávolságra megközelítették Guadalcanal északi csücskét, a kötelék harcrendje teljesen szétesett.
Az eredetileg a japán hajóraj előtt legyezőalakzatban haladó öt rombolóból csak kettő maradt a helyén, a Yudachi, és a Harusame. Az előretolt rombolók eredetileg a felderítést, és a megelőző támadás feladatát látták volna el, ahogy azt az amerikaiaknak is tenniük kellett volna. Miután azonban csak két romboló maradt a kötelék előtt, ezeket a feladatokat azok már nem tudták hatékonyan elvégezni.
A két romboló mögött, és tőlük balra haladt a Nagara cirkáló, majd mögötte a két csatahajó. A többi romboló szanaszét szóródott, a csatahajóktól jobbra haladt az Inazuma, az Akatsuki, és az Ikazuchi, balra a Yukikaze, az Amatsukaze, és a Teruzuki. Három másik romboló, az Asagumo, a Murasame, és a Samidare, leszakadt, és csatahajók mögött, tőlük balra haladt.
A japán formáció tehát éppolyan zavaros és ésszerűtlen volt, mint az amerikai, bár ebben az esetben ez nem egyértelműen a parancsnok hibája volt, noha a kötelék szétesésének fő oka az Abe által a viharban elrendelt fordulók voltak.
Éjfél előtt nem sokkal a japán hajókról észlelték a Savo-szigetet, majd Guadalcanal északi csücskét, és a kettejük közti tengerszorosba behajózva délkeletnek fordultak, a célpont, Henderson Field repülőtere felé. Az egyetlen oszlopban hajózó amerikai kötelék ugyanekkor húsz csomós sebességgel északnyugatnak tartott, egyenesen a japán hajók felé. Éjfélkor az ügyeletes tisztek minden hajón bejegyezték a hajónaplóba az új dátumot: 1942. november 13., péntek.
(Folyt. köv.)