Az angol Admiralitás természetesen igyekezett kihasználni, hogy egy ilyen erős francia kötelék koncentrálódott egy kicsi, és viszonylag gyengén védett helyre. Az Első Lord, Lord Mulgrave fejéből pattant ki az ötlet, hogy az Aix-szigetnél horgonyzó francia hajók ellen egy nagyszabású éjszakai gyújtóhajó támadást indítsanak. A terv szerint az éjszakai támadással összezavarták és meggyengítették volna az ellenség sorait, majd a pusztítást az öbölbe benyomuló angol sorhajók fejezték volna be. A gyújtóhajók bevezető támadásának levezénylését Thomas Cochrane-re bízták, míg a flotta főparancsnoka James Gambier tengernagy, a Dicsőséges Június Elseje, és a második koppenhágai csata hőse lett.

A Csatorna Flottától átvezényelt Gambier azonban egyáltalán nem bízott a sikerben, és határozottan ellenezte a tervet, egyebek mellett azzal érvelve, hogy a gyújtóhajók használata a hadviselés „embertelen és keresztényietlen” módja. (Különös érvelés ez attól az embertől, aki két évvel korábban felgyújtatta Koppenhágát.) Gambier ilyetén hozzáállása már kezdetben világossá tette, a siker kulcsa Thomas Cochrane kezében van, aki érezve a felelősség súlyát, nagy buzgalommal dolgozott a támadás előkészítésén.

A franciák közben tudomást szereztek az angol tervekről, és miután Gambier kelletlen, lassú készülődése folytán a támadás néhány hetet késett, volt elég idejük, hogy felkészüljenek arra. A flotta parancsnoka, a Willaumezt időközben leváltó Zacharie Allemand tengernagy, az öböl bejáratánál, az Ile D’Aix és Ilot Boyard szigetek közt, két oszlopban horgonyozta le flottáját, a fregattokból pedig a tenger felőli oldalon felállított egy harmadik védővonalat is. A francia flotta emellett számíthatott a két szigeten települt parti ütegek védelmére is. Hogy az ellenség öbölbe való bejutását még jobban megnehezítsék, a két sziget között, a hajózható útvonalon, egy több mint egy mérföld hosszú, cölöpökkel a fenékhez rögzített, és horgonyláncokkal egymáshoz erősített tutajokból álló védőgátat építettek. A támadóknak, miközben ki voltak téve a parti erődök ágyúinak, először ezt kellett áttörniük, majd át kellett hatolniuk a fregattok között, és csak ezután érhették el a francia sorhajókat. Allemand tehát úgy érezhette, pozíciója bombabiztos, és nyugodtan várhatja az angolok támadását. Miután a franciák ezúttal is a tőlük megszokott passzív védekezésre készültek, eszükbe sem jutott, hogy megelőző támadást indítsanak, és nem készültek arra sem, hogy majd ellentámadást indítsanak az angol roham várható visszaverése után. Allemand ezért leszereltette hajóiról a vitorlákat, hogy a gyújtóhajók támadásakor azok nehogy tüzet fogjanak. A legtöbb hajóról leszerelték a sudárárbocokat, és a vitorlarudak egy részét is, s azokat a gát építésénél használták fel.

1809 április 11-én éjszaka az Imperieuse, Aigle, Unicorne, és Pallas fregattok megközelítették a francia flotta horgonyzóhelyének bejáratát, és attól némi távolságban horgonyt vetettek. A támadók fő ütőerejét ugyanis nem ezek a fregattok, hanem a húsz kis gyújtóhajó képezte. Rajtuk kívül azonban volt az angoloknak még egy ütőkártyájuk, melyről a franciáknak nem volt tudomásuk. Cochrane ugyanis, saját hozzájárulásaként az akcióhoz, a gyújtóhajókon kívül felszereltetett még két különleges hajót is, melyet kimondottan a franciák védőgátjának áttörésére szánt. A pirotechnika iránt fogékony angol parancsnok két kisebb hajót megtöltött 1500 hordó lőporral, valamint különféle bombákkal és rakétákkal. A támadás első lépéseként ezeket eresztette neki a francia védőgátnak, hogy annak áttörése után a gyújtóhajók hatoljanak be az öböl belsejébe, s a francia sorhajóknak nekiütközve lángra lobbantsák azokat. Ami a francia flottából ezek után még maradt, azt a következő nap során Gambier tengernagy 14 mérfölddel hátrább várakozó, 11 sorhajóból álló flottájának kellett volna megsemmisítenie.

A jól kitervelt, ötletes támadás sikerrel kecsegtetett, s Cochrane biztos volt benne, a franciák hátralevő óráit két kézen meg lehet számolni. Aligha számított arra, hogy az események végül nem a várakozásoknak megfelelően fognak alakulni, neki magának pedig ez lesz az utolsó harci bevetése a Royal Navy kötelékében.

A tenger erősen hullámzott, az angol parancsnok azonban nem látta szükségét a további halogatásnak. A franciák torlasza ellen küldött első „robbanóhajót” természetesen ő maga irányította. A második hajó nem sokkal utánuk haladt, mögöttük pedig a húsz gyújtóhajó várakozott indulásra készen.

A meghatározott időben az ötfős legénység elhagyta a hajót, majd Cochrane meggyújtotta a kanócokat, és maga is csónakba szállt. A személyzet ezután igyekezett minél gyorsabban távolabb kerülni, ami elég nehezen ment, hiszen a csónaknak az erős széllel és hullámzással szemben kellett haladnia. Ám alighogy eltávolodtak a robbanóhajótól, ahol már égtek a gyújtózsinórok, megfordultak, és visszatértek oda. Közben ugyanis észrevették, hogy a nagy kapkodásban a hajó kabalakutyáját a fedélzeten felejtették. A kutya kimentésével újabb értékes perceket vesztettek, ami csaknem a vesztüket okozta. A 15 percre beállított gyújtózsinór ugyanis a számítottnál jóval hamarabb, alig tíz perc után leégett, a robbanást így az angol parancsnok és emberei sokkal közelebbről figyelhették meg, mint ahogyan számítottak rá. Cochrane utóbb így írta le az eseményeket: „Nem kis meglepetésünkre a gyújtó, melyet úgy készítettek, hogy 15 percig égjen, alig több mint feleennyi idő alatt leégett. Mikor a hajó felrobbant, a levegő hirtelen megtelt lövedékekkel, gránátokkal, rakétákkal, míg a robbanás lefelé és oldalra ható légnyomása hatalmas vízhegyet emelt a magasba, mely csaknem maga alá temette kis csónakunkat. A robbanóhajó megtette a dolgát, s ennek következménye az egyik legnagyobb és leglátványosabb tűzijáték volt, melyet emberi kéz valaha is létrehozott. Egy pillanatra az egész égbolt vakító vörös fényben ragyogott, mely 1500 hordó lőpor egyidejű robbanása következtében emelkedett az égre. Mikor ez a gigantikus villanás kihunyt, a levegő hirtelen megelevenedni látszott a gránátok, repeszek, rakéták, és a szétzúzott hajóból származó fatörmelék szanaszét süvítő tömegétől. A tenger úgy rázkódott, mintha földrengés rengette volna meg, s csónakunk úgy hánykolódott a hatalmas hullámokon, mint egy parafa dugó. Aztán hirtelen belezuhantunk a hajó elsüllyedése után keletkezett hatalmas örvénybe, amiből már nem is reméltük, hogy kiszabadulunk. Néhány percig semmi mást nem láttunk magunk körül, csak az örvénylő hullámokat, aztán hirtelen ismét minden csendes és sötét lett.”

A két „robbanóhajó” a rövidre méretezett gyújtózsinór ellenére is elvégezte a dolgát. A franciák gátja darabokra hullott szét, s az angol gyújtóhajók előtt megnyílt az út. A robbanások közvetett hatása még nagyobb volt. A váratlan égszakadás-földindulás a frászt hozta franciákra, akik közt kitört a pánik. A tüzérek összevissza lövöldöztek mindenfelé, és mivel a robbanások miatt sűrű füstfelhő lepte el horgonyzóhelyüket, a francia hajók sok esetben egymást lőtték végig. Miután a támadást a tenger felől várták, a sorhajók tüzérei főleg az első védővonalat képező saját fregattokra nyitottak tüzet, melyek kénytelenek voltak elhagyni állásaikat.

Az angol támadók második hullámát jelentő húsz gyújtóhajó a gátat átszakító robbanások után indult meg a franciák felé. Ez az akció lett volna a támadás döntő tényezője, azonban a kivitelezés elég gyengén sikerült. Az összezavarodott francia hajók, melyek megközelítését a sűrű füst csak még könnyebbé tette, minden számítás szerint könnyű zsákmányt jelenthettek volna, azonban a robbanás és a füst nemcsak a franciákat zavarta össze, hanem az angolokat is. A gyújtóhajók már induláskor összekeveredtek, többségük pedig túl korán lépett működésbe, és még azelőtt leégtek, hogy egyáltalán elérték volna a francia hajókat. Néhány hajó zátonyra futott, néhány másik pedig meg sem találta a francia flottát, hanem a füstben elment az ellenség mellett. Egy gyújtóhajó pedig kis híján Cochrane zászlóshajójának, az Imperieuse-nek ment neki. A francia sorhajók vonalait mindössze négy gyújtóhajó érte el, és azok sem okoztak nagy károkat.

A közvetlen hatásnál azonban ezúttal is sokkal nagyobb volt a közvetett, lélektani hatás. Látva az angol gyújtóhajók közeledését, az előző robbanástól már amúgy is megzavarodott franciák, akik pedig számítottak egy ilyen támadásra, elvesztették minden józan eszüket, s a bepánikolt legénység elvágta a hajók horgonyköteleit. Miután a vitorlákat az előző napokban leszerelték, a francia sorhajók teljesen manőverképtelenek voltak, és a dagály besodorta őket a Charente torkolatába, ahol egymás után megfeneklettek.

Április 12-én, a kora reggeli órákban, szívderítő látvány tárult Cochrane szeme elé. A Foudroyant és a Cassard sorhajók kivételével a francia flotta összes hajója teljes összevisszaságban, szanaszét hevert a part menti zátonyokon. Miután a reggeli apály miatt a víz kiment a hajók alól, valamennyien az oldalukra dőltek, ami egyrészt azzal a következménnyel járt, hogy ágyúik túlnyomó többsége nem volt képes tüzelni, másrészt pedig az oldalukra borult hajók feneke csábító célpontként tárult az ellenséges ágyúk elé.

Az ellenséges ágyúk azonban nem nyitottak tüzet. Cochrane reggel hat órától kezdve egész délelőtt folyamatosan, egymás után küldte a zászlójelzéseket és a futárokat Gambiernek, hogy lépjen már végre ő is akcióba. Gambier azonban nem mozdult, mivel úgy vélte, a gyújtóhajók támadása kudarcot vallott, hiszen egyetlen ellenséges hajót sem sikerült megsemmisíteni. Nem sokkal dél után így az elkeseredett és feldühödött Cochrane maga indult támadásra egyetlen fregattjával a francia flotta ellen, arra számítva, ha értesíti Gambiert, hogy nehéz helyzetbe került és segítségre van szüksége, főparancsnoka talán hajlandó lesz végre megmozdulni. A szétrobbantott gát maradványai közt az Imperieuse bevitorlázott a folyótorkolatba, majd nem sokkal két óra előtt horgonyt vetett a legközelebbi francia hajó, az 56 ágyús Calcutta közelében, és tüzet nyitott rá. Ezzel egy időben a fregatt másik oldalának ágyúival tűz alá fogták a közelben szintén zátonyon ülő 74 ágyús Aquillon, és Ville de Varsovie sorhajókat is. Ugyanekkor Cochrane jelezte főparancsnokának, az áramlás besodorta az öbölbe, tűzharcba került a francia parti ütegekkel és sorhajókkal, és sürgős segítségre van szüksége.

Az ágyúdörgést hallva és Cochrane segítségkérő jelzéseit véve Gambier végül nagy nehezen kiküldött két sorhajót és öt fregattot, de csupán azzal az utasítással, hogy mentsék ki szorult helyzetéből az Imperieuse-t. Az angol fregatt persze a valóságban egyáltalán nem volt szorult helyzetben. A Calcutta legénysége még az erősítésként kiküldött brit hajók megérkezése előtt elhagyta hajóját, melyet ezután az Imperieuse legénysége elfoglalt. A többi angol hajó feltűnésekor az Aquillon és a Ville de Varsovie is megadta magát. Miután a zátonyról levontatni nem tudták őket, az elfogott francia hajókat az angolok felgyújtották.

Cochrane erősen bízott abban, másnap befejezik a munkát, és elpusztítják a francia flotta összes hajóját. Nagy csalódására másnap, 13-án reggel Gambier visszarendelte az erősítésként küldött hajókat, és neki is a visszatérést elrendelő parancsot küldött. Cochrane nagy ívben lesajnálta Gambier parancsait, és visszavonulás helyett fregattjával ismét benyomult az öbölbe. Most Gambieren volt a sor, hogy egymás után küldje a jelzéseket beosztottjának, aki a füle botját se mozdította azokra, és közben újabb két francia sorhajót kényszerített megadásra. Persze Cochrane engedetlenségének is megvolt a maga határa, és végül kénytelen volt engedni főparancsnoka egyre gorombább hangvételű jelzéseinek.

Francia oldalon a csatát hadbírósági tárgyalás követte, mely ez alkalommal, a franciáknál szokatlan módon, súlyos ítéletek meghozatalával zárult. A magát megadó öt hajó kapitánya közül kettőt megfosztottak rangjáról, és bebörtönöztek, a Calcutta kapitányát pedig halálra ítélték és kivégezték. Ugyanakkor viszont a flottaparancsnok, Zacharie Allemand tengernagy, elkerülte a felelősségre vonást, és semmilyen elmarasztalásban nem részesült. A flotta tisztjei közt emiatt akkora volt a felháborodás, hogy a durvasága és kegyetlensége miatt amúgy is közutálatnak örvendő Allemandot végül át kellett helyezni a Földközi-tengerre, nehogy tisztjei maguk vegyenek rajta elégtételt.

Mihelyt az Imperieuse visszaérkezett a flottához, Gambier azonnal hazaküldte a hajót, kapitányával együtt. Visszaérkezésekor azonban a kikötőben tömegek ünnepelték Cochrane-t, akár a régi szép időkben Nelsont, III. György pedig a Bath Rend lovagi címét adományozta neki. Talán ennek is volt köszönhető, hogy az Admiralitás Lordjai egyelőre nem mertek hozzányúlni Cochrane-hoz.

Azonban hősünk nem az a típus volt, aki óvakodik attól, hogy kihívja maga ellen a sorsot. Ahelyett, hogy szép csendben meghúzta volna magát, örülve annak, hogy megúszta a parancsmegtagadást, Cochrane egyetlen alkalmat sem hagyott ki arra, hogy ne fejtse ki véleményét Gambiernek a csatában tanúsított viselkedése felől. Ez már csak azért is kínos volt, mert közben felsőbb helyen az a döntés született, a csata hivatalos hőse James Gambier tengernagy lesz. Bár első jelentéseiben Gambier még nem győzte magasztalni beosztottja merészségét, a későbbiekben úgy látszik már ő is magáévá tette az Admiralitás álláspontját, és Cochrane nevét szinte meg sem említve az elért sikereket lazán a maga érdemeinek tudta be. A nyilvánosságra hozott hivatalos jelentések a sikert szintén Gambiernek tulajdonították, akinek a Parlament köszönőlevélben nyilvánította ki háláját a diadalért.

A baj csak az volt, hogy a Parlamentnek Lord Thomas Cochrane is a tagja volt. A Gambiernek címzett hivatalos köszönetet nem volt hajlandó megszavazni, és kijelentette: „Az egyetlen eredmény, melyet Gambier tengernagy a Basque Roads-nál elért az volt, hogy sikeresen horgonyon tartotta a hajóit, miközben alig kilenc mérföldre flottájától az ellenség hajói tehetetlenül hevertek a zátonyokon.”

Cochrane a későbbiekben sem volt hajlandó jó képet vágni Gambier mennybe menesztéséhez, bár az Admiralitás jó állást ajánlott neki, ha befogja a száját, és a többiekkel együtt szavaz. Miután nyilvánosan kétségbe vonták az ellenséggel szemben tanúsított bátorságát, Gambier végül hadbírósági tárgyalást kért maga ellen. Nem kockáztatott semmit, a kimenetel előre borítékolható volt. A Cochrane által benyújtott bizonyítékokat, térképeket, hajónaplókat, és a legénység vallomásait, vagy nem vették figyelembe, vagy meghamisították. A hadbíróság elé terjesztett térképeken az öböl bejáratát fele olyan szélesnek tüntették fel, mint a valóságban volt, és nem létező zátonyokat rajzoltak be a térképre, igazolandó, milyen súlyos kockázatot jelentett volna az oda való behatolás Gambier mély merülésű sorhajóinak. A bíróság végül valamennyi vádpont alól felmentette Gambiert, akinek a Parlament ezután végre már hivatalosan is köszönetet mondott a ragyogó sikerért.

Cochrane ellen a hadbíróság nem emelt vádat, azonban karrierje a Royal Navy-ben gyakorlatilag véget ért. Nem sokkal a bírósági tárgyalás után egy tervet nyújtott be az Admiralitásnak, a Scheldt torkolatában horgonyzó francia flotta elleni támadásról. Válaszként azt kapta, ha egy héten belül képes előkészíteni és megindítani az akciót, akkor az Admiralitás támogatja azt. Cochrane természetesen azt felelte, ennyi idő alatt mindez lehetetlen. Az Admiralitás ezek után nem válaszolt további leveleire, majd valamivel később felmentették az Imperieuse parancsnoki tisztségéből, s a továbbiakban nem kapott semmilyen megbízást a Royal Navy-től.

Nem Cochrane volt az egyetlen, akinek a Basque Roads a karrierje végét jelentette, Gambier töketlenkedése ugyanis másoknak is szúrta a szemét. A Cochrane-hez hasonlóan heves vérmérsékletű, és meglehetősen extravagáns Sir Eliab Harvey ellentengernagy szintén nem tett lakatot a szájára, s a nyilvánosság előtt vágta Gambier arcába: „Soha nem láttam még senkit, aki ennyire alkalmatlan lett volna a flotta parancsnokságára, mint Őlordságod!” Harvey a továbbiakban szintén nem kapott beosztást, s kénytelen volt nyugdíjazását kérni. Cochrane öccse, Archibald, aki ekkoriban a Fox fregatt kapitánya volt, szintén érezte, hogy megfagy körülöttük a levegő. 1811-ben kilépett a szolgálatból, és hátralevő éveiben –viszonylag fiatalon, 1829-ben halt meg – vidéki birtokain gazdálkodott.

Maga Cochrane azonban nem sok hajlandóságot érzett a birkatenyésztéshez. Miután katonai karrierje romokban hevert, a továbbiakban a politikai pályán próbált érvényesülni. A honitoni választókörzetben már 1805-ben indult a parlamenti választásokon, akkor azonban vereséget szenvedett. Az angol választások elvileg szabadok és demokratikusak voltak, a valóságban azonban persze manipulálták és irányították őket. A választások döntő tényezője akkoriban az volt, ki fizet többet a választóknak a szavazatukért. (A korabeli cenzus erősen leszűkítette a szavazásra jogosultak táborát. Néhány száz szavazat megvásárlásával egy körzetben már választást lehetett nyerni.) Cochrane ekkoriban még volt olyan naiv, hogy komolyan vette a demokratikus szólamokat, és maga nem ígért semmit a választóinak. Miután azonban a választások lezajlottak, egyik támogatója, egy Townshend nevű bankár segítségével mindenkinek 10 guinea-t fizetett, aki rá adta le szavazatát. A következő év nyarán ismét választásokat tartottak, melyben Cochrane a saját körzetében ezúttal fölényes győzelmet aratott. A választások után szavazói közül sokan megjelentek nála, és tartották a markukat a tíz guinea-ért. Cochrane rövid úton kihajította őket a házából. „Az előző ajándék azoknak a választóknak szólt, akik önzetlenül rám szavaztak, nem fogadva el az ellenfelem ügynökei által felajánlott öt fontot. Az, hogy most megint fizessek, elveim durva megsértése volna.”

1807-től Thomas Cochrane az Alsó Ház (House of Commons) tagja lett. A parlamentben a radikálisok oldalára állva keményen kritizálta a háborús vezetést, és a fegyveres testületeknél, főleg a flottánál eluralkodó korrupciót. Kiállt a választójogi reform és a sajtószabadság mellett, valamint sürgette az alsóbb osztályok szociális helyzetének javítását. (Csekély sikerrel.)

1810-ben egyik legfőbb szövetségese és jó barátja, Sir Francis Burdett ellen a kormány elfogatási parancsot adott ki. A hírre Londonban zavargások törtek ki, maga Burdett pedig elbarikádozta magát a Piccadilly Street-en álló házában, és ellenszegült az elfogására küldött katonáknak. Sok más szimpatizánssal együtt Cochrane is barátja segítségére sietett, s átvette a ház védelmének irányítását, igyekezve hasznosítani Rosas ostroma során az utcai harcokban szerzett tapasztalatait. Ez olyan jól sikerült, hogy Burdett háza és a Piccadilly egy nagy része rövidesen romhalmazzá vált, az ostromlók közül pedig sokan életüket vesztették. Egy idő után Burdett már jobban félt védelmezőjétől, mint az elfogására küldött katonáktól, s végül önként megadta magát. (A Towerba zárták, de néhány hónap múlva szabadon engedték.)

1811-ben Cochrane ismét sokaknak rálépett a tyúkszemére az Admiralitáson, amikor a Parlament megbízólevelét és támogatását megszerezve Máltára utazott, hogy kivizsgálja az Admiralitás ottani irodájának (Admiralty Court) visszaéléseiről szóló híreket. A flotta hajói által a Földközi-tengeren szerzett hadizsákmány felbecsülését, és az érte fizetett zsákmánydíj nagyságának megállapítását ugyanis ez az iroda végezte el, és egyre több kapitány tett panaszt a tisztviselők által felszámított felháborítóan magas díjak miatt, melyekkel zsákmányrészüket megterhelték. A hivatal egyik fő tisztviselője például egyszerre töltötte be a bíró (marshall) és felügyelő (proctor) állását. Ahogy Cochrane írta: „Ennek következménye az volt, hogy minden zsákmány, ami bíróként hozzá került, keresztülment a kezén felügyelőként is. Felügyelőként tetszése szerinti gyakorisággal kérte ki saját magától a bírói véleményét, és olyan díjszabást állapított meg, amilyet csak akart. El lehet képzelni, milyen sűrűn került sor ezekre az ön-konzultációkra.” Az illető úriember felügyelőként tisztes költségeket utalt ki magának, amiért meglátogatta saját magát, mint bírót. Bíróként jókora összegeket vágott zsebre, mert utasításokat adott önmagának, mint felügyelőnek, és persze felügyelőként is jókora fizetést húzott abból, hogy végrehajtotta azokat az utasításokat, melyeket bíróként ő adott ki saját magának, mint felügyelőnek.

Mindez persze csak a jéghegy csúcsa volt, és ezen kívül még csontvázak tömege esett ki a szekrényekből, mikor 1811 elején Lord Cochrane elkezdte átvizsgálni a máltai iroda könyvelését. Az addig paradicsomi állapotokat élvező helybeli hivatalnokok persze rossz néven vették, hogy a kéretlen vendég láthatóan tönkre akarja tenni a jól menő bizniszt, és hamarosan letartóztatták Cochrane-t, a bíróság megsértésének vádjával. Miután Cochrane elutasította, hogy beszálljon a buliba, és együttműködjön a helyi hatóságokkal, az egyik máltai várbörtönbe zárták.

Ahonnan persze néhány nap múlva meg is szökött, és hamarabb visszatért Londonba, mint ahogy a szökéséről tudósító jelentés elért oda Máltáról. Jelentései alapján a Parlament nagytakarítást tartott az Admiralitás máltai kirendeltségén. A kis tolvajokat eltakarították az útból, de az Admiralitás fejesei, akik persze szintén levették a maguk részét a máltai umbuldából, a helyükön maradtak, és csak a megfelelő alkalomra vártak, hogy végre kitekerhessék az egyre kellemetlenebbé váló Tengeri Farkas nyakát.

1812-ben Cochrane egy új, mondhatni előremutató kezdeményezést téve az újkori történelemben talán elsőként vegyi fegyver bevetését javasolta az ellenséges kikötők ellen. A vegyi fegyvert ebben az esetben az úgynevezett „büdös-hajók” jelentették, melyeket faszén és kén keverékével töltöttek volna meg. Az ellenséges kikötő előtt a hajókat, persze megfelelő széljárás esetén, felgyújtották, s az így keletkező mérgező kéngázokat a szél a kikötőbe hajtotta volna. „Optimális” esetben a kén-dioxid gázok a párás levegőben, vagy eső hatására, kénsavvá alakultak volna át, ami savas esővel permetezte volna be az ellenséges hajókat és tengerészeket. A nagyobb hatás végett Cochrane mindezt még megfejelte azzal, hogy kátrány, naftalin, és kálium keverékét juttatta volna a kikötő vizébe, és ezt meggyújtva ismét mérgező füstfelhővel terítette volna be az ellenséges partokat, illetve szerencsés esetben lángra lobbanthatta volna a kikötőben álló hajókat is. Az Admiralitás Lordjai elborzadtak ettől a kegyetlen és embertelen ötlettől, s még jobban elborzadtak, amikor a véleményezéssel megbízott szakértők azt megvalósíthatónak találták. Némi hezitálás után végül arra való hivatkozással utasították el az ötletet, hogy a franciák a végén még lemásolnák azt, és hasonló támadásokat intéznének a déli brit kikötők ellen.

A szárazföldön töltött évek alatt Cochrane a politizáláson kívül egy másik projektbe is belefogott, 1812-ben ugyanis megnősült. Hősünk eddigi pályafutása után gondolom, már nem lesz meglepő, hogy ez az esemény is meglehetősen különleges és botrányos módon zajlott le. Thomas Cochrane egyik nagybátyjánál való vendégeskedése közben ismerkedett meg a bácsi nevelt lányával, a korán árvasága jutott Katherine Frances Corbes Barnes-al, akit az úri társaságban híres szépségként tartottak számon. A jómódú nagybácsi, Basil Cochrane, egyáltalán nem nézte jó szemmel a bimbózó kapcsolatot, és határozottan megtiltotta a házasságot. A maga nyárspolgári szempontjából nyilván nem tartotta jó partinak kétes hírű unokaöccsét, nem is beszélve arról, hogy az több mint húsz évvel volt idősebb ekkor 16 éves nevelt lányánál. Cochrane persze ezúttal is a maga módján intézte el az ügyet, tanúsítva romantikus hajlamait, és kiváló stratégiai képességeit. Egyszerűen megszöktette a lányt, akit ezután polgári szertartás keretében vett nőül, miután a (pót)szülői áldás hiányában egyházi esküvőt nem tudtak tartani. A nagybácsi dühében kitagadta unokaöccsét.

Az anglikán egyház által celebrált esküvőt végül csak 1818-ban tartották meg, majd 1825-ben – biztos, ami biztos – megismételték, ezúttal már a skót egyházi szertartás szerint. A jól sikerült házasságból hat gyermek született, négy fiú, és két lány. (Utóbbiak egyike még csecsemőkorában meghalt.) A rossz nyelvek (?) később egyébként kétségbe vonták, hogy az 1812-es polgári esküvő valóban megtörtént – vagy legalábbis hogy érvényes volt –, azt sugallva, az ifjú pár az 1818-as egyházi esküvőig tulajdonképpen vadházasságban élt. Cochrane halála után később voltak is olyan vélemények, melyek szerint elsőszülött fiúk valójában törvénytelen gyereknek tekinthető, és így nem is örökölheti meg a Dundonald Tizenegyedik Earlje címet.

1809-től 1813-ig Cochrane egyáltalán semmilyen megbízást és beosztást nem kapott a Royal Navytől. 1813 végén azonban úgy tűnt, véget értek a száműzetés évei. Nagybátyját, Sir Alexander Cochrane-t ugyanis kinevezték az Észak-amerikai Flotta élére, és az újdonsült flottaparancsnok igényt tartott unokaöccse szolgálataira is. Alexander Cochrane 1813 végén hagyta el flottájával az angol kikötőket, míg unokaöccsét, aki időközben átvette a franciáktól zsákmányolt 74 ágyús Tonnant parancsnokságát, azzal a megbízással hagyta hátra, következő év februárjának végén kövesse őt, és biztosítsa a neki utánpótlást szállító konvoj útját. Cochrane nagy lelkesedéssel készült az útra, nem is sejtve, hogy a Végzet, no meg az Admiralitás, már rátette a hurkot a nyakára.

A végzet egy Random de Berenger nevű, francia-porosz származású katonatiszt képében kopogtatott be Cochrane ajtaján. A bekopogást szó szerint kell érteni, ugyanis De Berenger maga állított be egy szép napon Cochrane-hez, azt állítva, a kémia és a pirotechnika szakértője, s birtokában van egy különleges és titkos fegyvernek, mely alkalmas a hajók és erődök elleni, minden eddiginél hatásosabb támadásokra, melynek kipróbálására Észak-Amerika különösen jó terepnek ígérkezett. (Nagy-Britannia és az Egyesült Államok ekkor ugyanis éppen hadban állt egymással.) Találmányáért természetesen szép summát kívánt leszakítani. Cochrane és nagybátyja úgy gondolták, egy próbát megér a dolog, és kérvényezték az Admiralitástól, hogy De Berenger kapitány is elkísérhesse őket, mint tüzérségi szakértő és oktató. Az engedélyt azonban nem kapták meg. Cochrane ezúttal nem akart ismét ujjat húzni az Admiralitással, és közölte Berengerrel, feletteseinek jóváhagyása nélkül nem szerződtetheti. Miután ismételt beadványaira sem kapott kedvező választ az Admiralitástól, Berenger, aki úszott az adósságokban, és hitelezői már erősen szorongatták, úgy döntött, más módon szerez magának pénzt.

1814 február 21-én reggel London lakói nagy eseményre ébredtek. A városban futótűzként terjedt a hír, az orosz kozákok elfogták és kivégezték Napóleont, s a háborúnak ezzel gyakorlatilag vége. Ahogy az várható volt, a tőzsde is azonnal reagált az eseményre, s az árfolyamok néhány óra alatt hirtelen az egekbe szöktek. Sokáig éppen nem maradtak ott, mert még aznap délután kiderült, a hír csupán kacsa, s a részvények árfolyama gyorsan visszazuhant az eredeti értékükre, vagy éppen az alá. Viszont aki jól időzítette részvényeinek eladását, az nagyot kaszálhatott. Éppen ez keltette fel a gyanút, hogy valakik szándékosan manipulálták az álhírrel a tőzsdét.

Az Értéktőzsde bizottságot állított fel a történtek kivizsgálására, s hogy kiderítsék, ki állt az események mögött. Nem kellett sokáig kutakodni, hogy kiderüljön, a Napóleon haláláról szóló hír egyetlen embertől származik, aki február huszadikán Be Bourg ezredes néven jelentkezett be a doveri Ship Hotelben, és azt állította magáról, royalista francia katonatiszt, és Cathcart tábornok szárnysegédje. De Bourg ezredes szemaforon és telegráfon azonnal továbbíttatta a hírt Napóleon haláláról az Admiralitásnak, majd ő is útra kelt London felé. A főváros felé vezető úton minden kocsmánál megállt, és miközben az ivóban felhajtott egy korsó sört, nem mulasztotta el, hogy közölje a hírt a kocsmák közönségével is. Ugyanezt a taktikát követte, mikor megérkezett Londonba. Átszállt egy másik kocsiba, és körbejárta a fővárosi kocsmákat is, terjesztve a korzikai szörnyeteg halálhírét. Először természetesen a városban tartózkodó royalista francia menekültekkel közölte az újságot, akik azonnal vad ünneplésbe kezdtek, és pár óra múlva már röplapokon terjesztették a nagy hírt a főváros lakói között.

A vizsgálóbizottság pontról pontra követni tudta az állítólagos ezredes előző napi mozgását a városban, és megállapította, De Bourg ezredest akkor látták utoljára, amikor belépett Lord Thomas Cochrane házába.

Ugyanekkor a bizottság egy másik vizsgálatot is indított, hogy kiderítsék, kik nyertek a legtöbbet a tőzsdei árfolyam-ingadozáson. Gyorsan megállapították, hogy az egyik legnagyobb nyereséget Lord Thomas Cochrane, valamint nagybátyja, Andrew Cochrane Johnston, és tőzsdeügynökük, Richard Butt könyvelhette el. Cochrane neve tehát két szálon is felmerült a történteknél, és rögtön az elsőszámú gyanúsítottá vált.

De Bourg ezredes a valóságban persze De Berenger kapitány volt, aki valóban egy jól előkészített tőzsdei manipulációt hajtott végre, természetesen a saját zsebére. Miután Cochrane londoni házában már ismerős volt, miután elterjesztette a Napóleon haláláról szóló álhírt a városban, oda kopogott be valamilyen ürüggyel, majd ott átöltözött, és a hátsó kapun kisurranva felszívódott a városban. Arra számított, a tőzsdén jól megszedi magát, majd lelép Angliából. Arra azonban nem gondolt, hogy az eset sokkal nagyobb vihart fog kavarni, mint ahogy arra normális esetben számítani lehetett, mivel a Nagy Értéktőzsde Csalás (Great Stock Exchange Fraud) néven elhíresült esetet a kormány és az Admiralitás nagyszerű alkalomnak találta arra, hogy leszámoljon Thomas Cochrane-el.

Berengerrel együtt rövid úton letartóztatták Cochrane-t, nagybátyját, és tőzsdeügynöküket is, majd júniusban bíróság elé állították őket. A bíróság elnöke Lord Ellenborough volt, a radikálisok egyik legnagyobb politikai ellenfele, aki korábban Cochrane párttársát, William Cobbett-et is lecsukatta. Tulajdonképpen az egész vád a tanúvallomások egyetlen ellentmondásán alapult. Cochrane azt állította, Berenger zöld lövészegyenruhában jelent meg nála az ominózus napon, míg a bérkocsis eskü alatt állította, hogy vörös egyenruhát viselt. A bíróság erre az egy ellentmondásra alapozva kérdőjelezte meg a vádlott szavahihetőségét és vallomását. A Cochrane mellett tanúskodók vallomását figyelmen kívül hagyták. Ugyanígy elsiklottak a védelem által benyújtott vallomások és dokumentumok felett, melyek bizonyították, Cochrane-ék tőzsdeügynökének megbízása volt arra, hogy eladja a részvényeket, ha azok ára egy százaléknál nagyobb mértékben emelkedik. Így mihelyt a részvények ára nőni kezdett, az ügynök azonnal túladott rajtuk. Jókora nyereséget könyvelhettek el így is, de valójában ha várnak még néhány órát, amíg a részvényárak tetőznek, sokkal nagyobb bevételre is szert tehettek volna. A védelem szerint ez is bizonyította a vádlott ártatlanságát, valamint az is, hogy mihelyt az eljárásról tudomást szerzett, azonnal és önként jelentkezett a hatóságoknál, holott ekkor már Chathamban tartózkodott, és éppen kifutásra készült a Tonnant-al.

Az ítélet azonban már megszületett, még mielőtt a bíróság összeült volna. A június huszadikán kihirdetett ítélet Lord Thomas Cochrane-re egy év börtönt, és ezer font pénzbüntetést szabott ki. A tekintetes bíróság a vádlottat emellett még egy egészen különleges, és akkor már régóta nem alkalmazott módon is meg kívánta szégyeníteni, s elrendelte, Cochrane-t egy órára zárják kalodába az általa elkövetett bűncselekmény helyszínén, a londoni tőzsdepalota előtt.

Az Admiralitás Lordjai természetesen szintén boldogan, és felszabadult örömmel sújtottak le a bűnösre. Az ítélethozatal után néhány nappal Thomas Cochrane-t megfosztották rangjától és kitüntetéseitől, s törölve nevét a Royal Navy állományának listájáról, elbocsátották a szolgálatból. Ugyanekkor a Parlament, 144 szavazattal 44 ellenében, szintén kizárta tagjai közül Cochrane-t, akit a Bath Rendből is kizártak, méghozzá – a trónörökös utasítására – egy nyilvánosan megtartott, kifejezetten megszégyenítőnek szánt ceremónia mellett. A Rend tagjainak a Westminster apátságban elhelyezett címerei és zászlói közül kivették Cochrane jelvényeit, összetörték, majd az apátság kapuján kihajítva az utcára dobták őket. Mindez teljesen szokatlan, példa nélkül álló eset volt a Rend történetében.

Világos tehát, ez az ítélet akkor is túlzás lett volna, ha Cochrane valóban elkövette volna mindazt, amivel vádolják. Az ilyesféle tőzsdei manipuláció már akkoriban se ment ritkaságszámba, legfeljebb a csalás mértéke volt nagyobb a megszokottnál. Cochrane azonban már annyi ellenséget szerzett az Admiralitáson és a Parlamentben, hogy várható volt, a legkisebb hiba amit elkövet, a vesztét fogja okozni.

Bár később még életében rehabilitálták, a legtöbb angol történész igazából a mai napig bizonyos fenntartásokkal, és fanyalgással kezeli Lord Cochrane személyét, különösen ha Lord Nelsonnal, a Makulátlan Tengeri Hőssel állítják párhuzamba. Elismerik képességeit és eredményeit, de személyét láthatóan nem kedvelik.

A bűn, amit Cochrane elkövetett, és amit máig nem bocsátanak meg neki, valójában az volt, hogy megsértette a tradicionális angol képmutatás íratlan szabályait. A róla szóló írásokban rendszeresen visszatérő jelző, hogy hősünk nagyon ellentmondásos (controversial) személyiség volt. Jómagam azonban pont az ellentétes véleményen vagyok, szerintem ugyanis a korabeli angol tengeri hősök közül talán Cochrane volt a legkevésbé ellentmondásos egyéniség. Miután előkelő származása és jó kapcsolatai révén karrierje olajozottan haladt előre, nem volt szüksége arra, hogy előmenetele végett alakoskodjon vagy felettesei kedvében járjon, és ilyesminek a későbbiekben sem érezte szükségét. Mindig nyílt kártyákkal játszott, nem törődve vele, hogy ezzel kinek az érzékenységét és érdekeit sérti. Vele összehasonlítva igazából még Nelson is csak egy pozőr, aki mindig igyekezett a felettesei és a közvélemény által elvárt, megfelelő pózba vágni magát.

Cochrane a tengeren és a szárazföldön mindig ugyanúgy viselkedett. Mindig gyorsan felmérte a helyzetet, és gyorsan meghozta az általa helyesnek tartott döntéseket. Miután pedig már döntött valamiben, szilárdan tartotta magát elhatározásához, s nem tűrte az ellentmondásokat. A tengeri harcokban mindez erénynek számított, a szárazföldön, a feletteseivel és politikai ellenfeleivel való viszonyban azonban nem volt igazán szerencsés magatartás, különösen azért nem, mert az ezen a téren kevésbé tapasztalt Cochrane-t itt már gyakran cserbenhagyta jó helyzetfelismerő képessége. Ezenkívül nem volt igazán rugalmas alkat, s tévedéseihez ugyanolyan makacsul ragaszkodott, mint jó döntéseihez.

Cochrane, aki gyermek és fiatalkorában mindig azt látta, hogy családja állandóan az anyagi csőd szélén táncol, nem csinált titkot abból, mennyire fontos számára a haszon, ezért általában pénzhajhásznak tekintik. Valójában persze a többi kapitány és tengernagy ugyanolyan buzgón tömte tele a zsebeit, ha tehette, csak éppen ők ugyanekkor a nyilvánosság előtt állandóan kötelességről és hazaszeretetről prédikáltak. Cochrane habozás nélkül vállalta a lányszöktetést, és nem sokat törődött vele, hogy a polgári esküvőt egyházi szertartás nélkül akkoriban nem igazán tekintették érvényesnek. Ugyanekkor többi kollégája, akik szeretőt tartottak, vagy éppen vadházasságban éltek, gondosan ügyelt arra, hogy fenntartsa a tisztesség látszatát a nyilvánosság felé. Nelson maga hivatalosan Lord Hamilton vendégeként lakott Mertonban, Lady Hamiltontól született lányáról pedig azt állították, hogy Hamiltonék örökbe fogadták. (Persze mindenki tudta, mi a valós helyzet.)

A legnagyobb baj Cochrane-el azonban alighanem az, hogy nem illik bele abba képbe, melyet később az utókor számára kialakítottak a napóleoni háborúk Royal Navy-jéről. Britannia tölgyfából készült védőbástyái, melyek heroikus küzdelemben legyűrték a zsarnokot és felszabadították Európát, a duzzadó vitorlák, nemes lelkű hősök, ragyogó stratégák, és az egész felett a mottó: „Anglia elvárja minden fiától, hogy teljesítse kötelességét!”

Cochrane pályafutása azonban ékesen tanúsítja, az Admiralitás korántsem mindig állt feladata magaslatán, a Royal Navy szervezetét pedig mélyen átitatta a korrupció, mely egészen az Admiralitás legfelsőbb emeletéig elért. Míg a többiek szemet hunytak a sikkasztók és csalók tevékenysége felett, vagy éppen beálltak közéjük, Cochrane nem habozott nyilvánosságra hozni a visszaéléseket, ahelyett hogy a kortársak és az utókor elvárásai szerint inkább igyekezett volna eltussolni, vagy a nyilvánosság kizárásával a háttérben elsimítani azokat. Úgyszintén nem volt hajlandó arra, hogy szó nélkül hagyja a felettesei által elkövetett ostobaságokat. Nelsonnak eszébe sem jutott, hogy tökkelütött feletteseit, akiknek parancsait ő is sokszor megszegte, nyilvánosan kritizálja – ezt legfeljebb magánleveleiben tette meg –, míg Cochrane azonnal ország-világ elé tárta Gambier dicstelen szereplését a Basque Roadsnál.

Cochrane tehát szerény véleményem szerint nagyon is ellentmondásmentes, őszinte és nyílt személyiség volt, ergo: nem volt igazi, tőrőlmetszett angol. (Skót volt.) Az őszinteség azonban, mint általában, ezúttal sem bizonyult kifizetődőnek, különösen hogy önfejűséggel, türelmetlenséggel, és mások iránti érzéketlenséggel párosult.

A kiszabott pénzbüntetést a család az egyik ház eladásából különösebb nehézség nélkül kifizette, a pellengérre állítás pedig végül elmaradt. A nyilvános megszégyenítésnek ez a középkori formája hatalmas felháborodást keltett, még a felső osztály köreiben is. (Elvégre egy főnemesen akarták alkalmazni azt.) William Cobbett kijelentette, ha valóban végrehajtják ezt a büntetést, ő maga is oda fog állni a pellengérre barátja mellé. A hatóság azonban alighanem jobban megijedt a kaloda előtt összegyűlt dühöngő tömegtől, mint Cobbettől, és attól tartottak, felkelés fog kitörni Londonban, ha Cochrane-t tényleg pellengérre állítják. Így aztán nem sokkal a végrehajtás előtt végül eltekintettek ettől a büntetéstől, és nem sokkal később a pellengérre állítást (kalodába zárást) is törölték a kiszabható büntetések közül.

Thomas Cochrane népszerűsége, mely a köznép körében már addig is igen nagy volt, a mindenki által igazságtalannak tartott ítélet következtében az egekbe szökött. Miután megfosztották parlamenti képviselőségétől, 1814 júliusában új választást tartottak a körzetében. A választást ismét Cochrane nyerte meg. A győzelem tulajdonképpen egy percig sem lehetett kétséges, ugyanis a közhangulatot látva összes ellenfele visszalépett a jelöléstől.

Az ítélethozatal után Cochrane-t a Királyi Bíróság börtönébe szállították. Sokáig ott sem maradt, ugyanis 1815 márciusában onnan is megszökött. Néhány hétig a család egyik házában tartózkodott, majd abban bízva, hogy választott képviselőként mentességet élvez, nagy megrökönyödést keltve váratlanul megjelent a Parlament Alsó Házában. Ott ismét ártatlanságát hangoztatta, és egyben nem mulasztotta el az alkalmat, hogy néhány keresetlen szóval kifejtse véleményét az ellene lefolytatott eljárásról, és a bíróság elnökéről, Lord Ellenborough-ról. Hosszú szónoklatra nem volt ideje, mert ismét letartóztatták, és visszaszállították a börtönbe, ahol okulva a történtekből, most már egy szűk kis földalatti cellába zárták.

Miután kegyelmi kérvényeit sorra elutasították, Cochrane-nek le kellett ülnie egyéves büntetésének hátralevő részét is. Csak annyit tudott elérni, hogy a nyirkos és penészes cellában megromlott egészségi állapota miatt egy komfortosabb zárkát kapott. 1815 július harmadikán szabadult, és még aznap este beállított a Parlamentbe, ahol elfoglalta képviselői székét. Egyik első lépéseként azonnal eljárást kezdeményezett Lord Ellenborough ellen, amit a ház nagy szavazattöbbséggel elutasított. Úgyszintén megtagadták, hogy végre kifizessék neki a Basque Roads-nál általa elpusztított hajók után járó zsákmánydíjat.

Még ez év végén ismét lecsukták két hétre, miután megtagadta egy pénzbüntetés kifizetését, melyet azért szabtak ki rá, mert a Parlament egyik ülésen túlzottan szabadszájú volt. A következő két évben a radikálisok oldalán folytatta tovább parlamenti tevékenységét, azonban helyzete nagyon ingatag volt, a hatóságok ott zaklatták, ahol csak tudták. Változatlan népszerűsége dacára az előkelő körökben megbélyegzett embernek számított, és még párttársai közül is jóformán csak William Cobbett, és még néhány másik képviselő állt ki mellette nyilvánosan is. Tengerész karrierje látszólag helyrehozhatatlanul kettétört, a haditengerészetnél nem kapott állást, s jövedelem híján a család anyagi tartalékai ismét kezdtek kimerülni. A meghurcoltatás, a nyilvános megszégyenítés, az elszenvedett méltánytalanságok ráadásul lelkileg is nagyon megviselték Cochrane-t, aki igazából soha többé nem nyerte vissza régi, optimista és magabiztos énjét. Már ekkor kezdett rajta megmutatkozni az a mindenkivel szembeni gyanakvás, ami a későbbiekben néha szinte már paranoiává fajult. Állandóan ellene irányuló összeesküvést szimatolt mindenhol, és meg volt győződve róla, hogy a háta mögött mindenki gyűlöli őt.

Bár szabadságát és parlamenti képviselőségét visszanyerte, helyzete nagyon is bizonytalan volt. Politikusként továbbra is határozottan fellépett a korrupcióval, és politikai ellenfelei visszaéléseivel szemben, miközben folyamatosan kérvényekkel bombázta a bíróságot, a kormányt, és a királyt, melyekben az ellene meghozott bírósági ítélet hatálytalanítását, és a saját rehabilitációját követelte. Mindezzel azonban csak újabb ellenségeket szerzett, és újabb összetűzésekbe bonyolódott a hatóságokkal. Úgy tűnt, Cochrane és családja jó úton halad a teljes anyagi és erkölcsi összeomlás felé. 1817 tavaszán azonban váratlanul egészen új távlatok nyíltak meg a hajdani Tengeri Farkas előtt.

(Folyt. köv.)